Előadó:

Arnaud SCHWARTZ

1.1.

1.2.

1.3.

1.4.

1.5.

1.6.

1.7.

1.8.

1.9.

1.10.

1.11.

1.12.

2.1.

2.2.

2.3.

2.4.

2.5.

2.6.

2.7.

1.

az egészségre, tekintve, hogy a beltéri és a kültéri levegőszennyezés továbbra is az egyik legnagyobb kockázatot jelenti az Európai Unióban (17) és máshol is. Világviszonylatban (18) ez jelenti a legfőbb egészségügyi és környezeti kockázatot, amely évi 6,5 millió korai elhalálozást okoz és nagy költséget jelent a társadalom, az egészségügyi rendszerek, a gazdaság és mindazok számára, akik egészségére kihat. Az Európai Számvevőszék által a levegőszennyezésről készített legfrissebb jelentés szerint Európában évente mintegy 400 000-re tehető az ezzel összefüggő korai elhalálozások száma, és a jelentés megjegyzi, hogy az európai polgárok egészségvédelme továbbra sem kellő mértékű, az uniós fellépés pedig nem érte el a kívánt hatást;

2.

a biológiai sokféleségre (a növénytermesztésre, az erdőkre stb. gyakorolt hatások);

3.

az épített környezetre és természetesen a történelmi épületekre, amelyek az idegenforgalmi tevékenységekhez is kapcsolódnak.

a)

A beltéri levegő minőségének javítása érdekében a fogyasztót címkézés segítségével tájékoztatni kellene a vásárolt termékek kibocsátási értékeiről, legyen szó például építési anyagokról, dísztárgyakról, lakberendezési tárgyakról vagy akár háztartási eszközökről. Ehhez a tagállami jogszabályok összehasonlítását követően az Uniónak a jelenlegi legjobb gyakorlatokon alapuló, koherens keretet kellene kialakítania.

b)

Az épületek építési és átadási szakasza után a szellőztetés karbantartására és minőségének rendszeres ellenőrzésére vonatkozó kötelezettséget kellene bevezetni. Az épületek ezen hosszú távú nyomon követése természetesen egészségügyi, de energetikai szempontból is kedvező hatást gyakorol majd.

c)

A legyengült vagy fejlődésben lévő légzőrendszerrel rendelkező és jobb minőségű levegőt igénylő, veszélyeztetett népesség védelme érdekében ilyen irányú cselekvési terveket is be kellene vezetni a nyilvános létesítményekben és különösen a kisgyermekeket fogadó létesítményekben.

d)

Végül célszerű lenne harmonizálni a légtisztítással kapcsolatos gyakorlatokat. Az Uniónak kritériumokat kellene meghatároznia ezek hatékonyságának és ártalmatlanságának méréséhez, többek között a jelenlegi viszonylagos szabályozatlanságból eredő kereskedelmi, mi több, egészségügyi kihágások elkerülése érdekében.

a)

A jobb levegőminőség, valamint a polgárok és az uniós intézmények közötti bizalom erősítése érdekében nemcsak arra van szükség, hogy a jelenlegi szabályozást komolyabban végrehajtsák és a be nem tartását szigorúbban büntessék, hanem arra is, hogy az uniós irányelvekben megállapított előírásokban végre figyelembe vegyék az Egészségügyi Világszervezet (WHO) ajánlásait, amennyiben ezek jobban védik a lakosság egészségét.

b)

Jelenleg csak a (mikrométer skálán) PM10 és PM2,5 nagyságú finom szálló port felügyelik. Egészségügyi szempontból azonban egyes ultrafinom (nanométer skálán mérhető) részecskék sokkal nagyobb hatást gyakorolnak az egészségre, mivel sokkal mélyebben hatolnak be az emberi testbe és felhalmozódhatnak a létfontosságú szervekben. Az uniós jogszabályoknak tehát figyelembe kellene venniük ezt a tényt és az ilyen részecskék felügyeletét is elő kellene írniuk annak érdekében, hogy fokozatosan ezek mennyisége is csökkenjen a levegőben.

c)

Ugyanígy kellene eljárni a policiklikus aromás szénhidrogénekkel (PAH) és a különféle olyan, egyéb szennyező anyagokkal, amelyeket még nem követnek nyomon, többek között a hulladékégetőkkel, a hajón szállítással, a szárazföldi járművekkel, munkagépekkel stb. kapcsolatos szennyező anyagokkal is, már csak azért is, mert a tudományos ismeretek és a műszaki kapacitások folyamatos fejlődésének köszönhetően már most is jobb egészség- és ökoszisztéma-védelmet lehetne elérni.

d)

Ezért a nemzeti kibocsátási határértékekről szóló irányelv (19) rendkívül fontos ahhoz, hogy a tagállamok csökkentsék légszennyezőanyag-kibocsátásaikat. Az irányelv azonban a szubszidiaritás elvének megfelelően csak tájékoztató mértékeket javasol ahhoz, hogy a tagállamok megfelelhessenek a kibocsátáscsökkentési kötelezettségvállalásoknak. Az irányelv rugalmas végrehajtásának lehetősége túlságosan meggyengíti ezt a jogszabályt.

e)

További javítási lehetőség rejlik abban, hogy az irányelv nem határoz meg célt a metánkibocsátás csökkentésére vonatkozóan, holott ez a légszennyező anyag nagy jelentőséggel bír, tekintve hogy ózonelőanyag és nagyon erőteljes üvegházhatású gáz.

f)

A különböző uniós jogszabályok harmonizációjának biztosítása érdekében a közös agrárpolitikának (KAP) célokat kellene bevezetnie a mezőgazdasági ágazatból származó légszennyezésre vonatkozóan. Például 95 %-ban ez az ágazat felel a nemzeti kibocsátási határértékekről szóló irányelvvel érintett szennyező anyag, az ammónia kibocsátásáért. A KAP-nak megfelelő eszközöket kell biztosítania ahhoz, hogy a tagállamok teljesíteni tudják az ezzel kapcsolatos kibocsátás-csökkentési céljaikat.

g)

Végül emlékeztetünk arra, hogy a szennyező anyagok mennyiségének mérése jelenleg a tömegük alapján történik (μg/m3-ben), holott a tudományos összejöveteleken a toxikológusok már több éve hangsúlyozzák, hogy ezeket jobb lenne részecskeszámban mérni. Egy ilyen megközelítésnek már csak azért is több értelme lenne, mert minket az általunk belélegzett ultrafinom részecskék érdekelnek (20).

a)

A felszíni vizek helyzetének javítása, továbbá a környezetvédelmi jog és a környezetvédelmi irányítás visszafejlődésének elkerülése érdekében is célszerű lenne egyes fogalmakat, például az ökológiai folytonosság, a vízfolyás és a vizes élőhelyek fogalmát meghatározni. Elengedhetetlenül fontos például, hogy a vizes élőhelyeket meghatározó szabályokat uniós szinten pontosítsák, mivel tudvalévő, hogy a védelem kizárólag célszemléletű megközelítése túl összetett ahhoz, hogy megfelelően átültethető legyen a nemzeti jogba, legalábbis egyes tagállamokban.

b)

Ugyanígy hasznos lenne az is, ha olyan egyértelmű és az erre a területre vonatkozó jog végrehajtásában érintett valamennyi szereplő által osztott, egységes keret állna rendelkezésre, amely alapján elvégezhetők az értékelések.

c)

Legyen szó akár a nanorészecskékről, például a textiliparból vagy az agrár-élelmiszeriparból származó nanorészecskékről, vagy az endokrin károsító anyagokról, például a gyógyszeriparból vagy a mezőgazdaságból származó ilyen anyagokról, ezek környezetbe bocsátását már a forrásnál csökkenteni kell és felső határétékeket kell meghatározni a felszíni és a felszín alatti vizekben való előfordulásukra vonatkozóan, tekintettel arra, hogy milyen hatást gyakorolnak az ökoszisztémákra és különösen az embereket is magukban foglaló táplálkozási láncokra. Ezért végre biztosítani kellene az ahhoz szükséges eszközöket, hogy idővel az ilyen anyagok, a már felügyelt különféle anyagok és ezek bomlási melléktermékei közötti koktélhatásra vonatkozó küszöbértékeket is meg lehessen határozni.

a)

A vízre vonatkozó jogszabályokkal kapcsolatban a különböző fogyasztói kategóriákkal összefüggő költségek megtérülésére, az externáliák internalizálására és a költségeknek megfelelő árazásra vonatkozó – a vízpolitika terén a közösségi fellépés kereteinek meghatározásáról szóló irányelvben (21) meghatározott – rendelkezések se nem eléggé kényszerítőek, se nem kellően pontosak ahhoz, hogy megfelelő hatást váltsanak ki.

b)

Az éghajlatváltozás hatására a felszín alatti vizek utánpótlása már csak azért is problematikus lehet, mert egyes helyeken a városfejlesztési vagy mezőgazdasági gyakorlatok a talajlezárás miatt a vízkörforgás nem kívánatos megszakadásához vagy túlságosan gyenge biológiai aktivitáshoz vezetnek, ami inkább a víz elszivárgását, az eróziót és a földcsuszamlásokat segíti elő, semmint a víz természetes beszivárgását, tisztulását és tárolását. Annak érdekében, hogy ezek a jelenségek ne váljanak még súlyosabbá, az Uniónak végre jogszabályt kellene elfogadnia az élő talajokról, amely abból a szempontból is előnyös lenne, hogy az ökoszisztémák, az emberi fogyasztás, valamint a mezőgazdasági és ipari tevékenységek számára rendelkezésre álló víz minőségi és mennyiségi problémáit egyaránt megoldaná.

c)

Figyelembe véve, hogy a párologtatás révén mekkora szerepet játszanak az esők kialakulásában, valamint a víz megszűrésében, tisztításában és a talajban vagy felszín alatti vízrétegben való tárolásában, nagyobb figyelmet kellene fordítanunk az erdőkre és a sövényekre, de kisebb mértékben az állandó legelőkre és a hosszú távon bolygatás nélkül művelt földekre is, és amennyire csak lehet, biztosítanunk kell, hogy ezek Európa egész területén megtalálhatók legyenek és eloszlásuk arányos legyen, annál is inkább, mert a többi élőlény számára, köztük a növénytermesztést segítő számos állat számára is nem elhanyagolható mértékű segítséget jelentenek az egyre gyakrabban előforduló kánikulával és egyéb szélsőséges időjárási eseményekkel szemben.

a)

A vízre vonatkozóan a preambulumban szereplő „a víz nem szokásos kereskedelmi termék” kitételt „a víz nem kereskedelmi termék” kitételre kellene cserélni.

b)

Az európai vizek állapotára való tekintettel a megelőzés és az elővigyázatosság elvének alkalmazása következtében minden mentességet – például a 4. cikk (5) bekezdésében vagy a 7. cikk (4) bekezdésében meghatározott mentességet – meg kell szüntetni.

c)

A vizek állapota miatt minden olyan projekt esetében környezeti hatásvizsgálatot kell megkövetelni, amely veszélyeztetheti a vizet vagy a vízi környezetet. Ezért tehát meg kell szüntetni az „egyszerűsített értékelést” (16. cikk).

d)

Felül kell vizsgálni a „szennyező fizet” elvet, különösen annak részletes végrehajtási szabályait az alábbiak révén:

e)

A „biztosítja, hogy” típusú megfogalmazásokat is tényleges kötelezettségre kell cserélni (például a 11. cikk (5) bekezdésében vagy a 14. cikk (1) bekezdésében).

f)

Úgyszintén szükségesnek tartjuk a szennyező anyagokra vonatkozó küszöbértékek csökkentését, más irányelvekkel (például a nitrátokról, a vegyi anyagokról stb. szóló irányelvekkel) kombinálva is, és frissíteni kell az elsőbbségi anyagokat (azokat ki kell egészíteni például a perfluorozott vegyületekkel, a nanotechnológiákkal stb.).

g)

Javítani kell a nyilvánosság részvételét (14. cikk), elsősorban a tervezéssel kapcsolatban. Ezt a részvételt az alap- és kiegészítő intézkedési programokra, valamint minden előzetes adminisztratív ellenőrzésre is ki kell terjeszteni.

h)

A jogvitákkal kapcsolatos részt (23. cikk) ki kellene egészíteni azzal, hogy az Aarhusi Egyezmény értelmében a tagállamoknak olyan szabályokat és eljárásokat kell bevezetniük, amelyek elősegítik, hogy a nyilvánosság betekintést nyerjen a vízzel kapcsolatos jogvitákba.

a)

A hulladékpolitika (22) legutóbbi felülvizsgálata jó alkalmat ad arra, hogy nagy erőkkel támogassuk azokat az intézkedéseket, amelyek alkalmasak a szükségleteink forrásnál történő csökkentésére (a nyersanyag- és a másodlagosnyersanyag-szükségleteket is beleértve), valamint a jövőbeli hulladékképződés csökkentésére, különösen az ökoszisztémákra és az emberi egészségre veszélyes hulladékok esetében, ami azt jelenti, hogy meg kell vizsgálni szükségleteinket és termékeinket, ezek előállítási módját, azt, hogy hogyan lehet meghosszabbítani az élettartamukat, majd ezeket hogyan lehet átalakítani a lehető legkevesebb anyagi veszteséggel, mivel ez általában kihat a környezetre, az energiaszuverenitásra és a gazdasági fenntarthatóságra.

b)

Ahhoz, hogy „hulladékok” helyett inkább „fenntartható anyagokról” és körforgásos gazdaságról beszélhessünk, már a termékek tervezésekor ki kell küszöbölni az olyan összetevőket, amelyek toxicitása vagy veszélyessége bonyolulttá teheti a jövőbeli újrahasznosításukat.

c)

A csomagolás tekintetében a józanságnak kellene dominálnia, és a lehető legnagyobb mértékben, fokozatosan és – a versenytorzulások elkerülése érdekében – kötelező jelleggel fejleszteni kellene a különböző – meglévő és még kialakítandó – betétdíjas és újrafelhasználási rendszereket.

d)

A hulladékképződés megelőzéséhez arra is szükség van, hogy társadalmaink képesek legyenek újrafelhasználni és megjavítani a termékeket. Ehhez ambiciózus uniós jogszabályokra van szükség, amelyek inkább kötelezően elérendő célokat határoznak meg ahelyett, hogy mindössze önkéntes alapon elvégzendő mérésekre korlátozódnának.

e)

Ahhoz, hogy a gazdasági növekedés függetlenné váljon a természeti erőforrások fogyasztásától és az ebből eredő környezeti hatásoktól, az Uniónak ambiciózusabb célokat kell kitűznie, hogy termelési rendszereinkben nagyobb legyen az erőforráshasználat hatékonysága.

a)

A lakosság – mind a termelők, mind a fogyasztók – bizalmának elnyerése és megőrzése érdekében szükség van arra, hogy a körforgásos gazdaság – a legújabb tudományos ismeretek rendszeres figyelembevétele mellett – megvédje magát minden olyan jövőbeli – többek között egészségügyi – botránytól, amely az újrahasznosított anyagokban (például bróm vagy endokrin károsító anyagok) vagy a környezetben (nanoanyagok vagy mikroműanyagok) koncentráltan vagy elszórtan lévő szennyező anyagokkal összefüggésben keletkezhet.

b)

Egy ilyen eljárás hitelességét és hatékonyságát növeli majd, ha az anyagok újrahasznosítási arányának javítása érdekében már az anyagok előállítási szakaszában bevezetik az összetevők nyomonkövethetőségét, és a lehető legnagyobb mértékű átláthatóságot biztosítják egészen addig, amíg a fogyasztóhoz nem kerülnek.

c)

Az Európai Unióban az újrahasznosított anyagokra vagy az új nyersanyagokra is azonos szintű egészségvédelemnek és környezetvédelemnek kell vonatkoznia. Az újrahasznosítható anyagok következtében nem állandósulhat az, hogy nagyobb koncentrációban használnak veszélyes anyagokat. Következésképpen amikor a REACH-rendelet (23) keretében a vegyi anyagokra vonatkozóan korlátozást állapítanak meg vagy határértékeket rögzítenek, az Európai Vegyianyag-ügynökségnek az újrahasznosított anyagokra vonatkozóan is ugyanezeket az értékeket kell rögzítenie. Az ezeknek a határértékeknek nem megfelelő anyagokat ki kell vonni, vagy újrafelhasználás vagy újrahasznosítás céljából nem engedélyezettnek kell nyilvánítani.

d)

Az okostelefonokra és az egyéb elektromos és elektronikus termékekre alkalmazandó ökotervezésen túl az is fontos, hogy az Unió érdemi hulladékgazdálkodási politikát alakítson ki és hajtson végre a területén, és ne hagyja, hogy a hulladékokat külföldre vigyék.

e)

Az életciklus-elemzésből kitűnik, hogy minden újrahasznosítási lehetőség kedvezőbb, mint a hulladékégetés (mindenekelőtt az előállításhoz már felhasznált, ún. „szürke energia” miatt, például a műanyagok esetében). Ez alól kivételt jelent egyes speciális esetekben a fa, valamint bizonyos veszélyes hulladékok/anyagok is. A hulladékégetésnek, csakúgy, mint a hulladéklerakásnak fokozatosan meg kell szűnnie, és ezzel kapcsolatban ambiciózus célokat kell kitűzni.