19.7.2016   

HU

Az Európai Unió Hivatalos Lapja

L 193/1

(1)

A nemzetközi adózás területét érintő jelenlegi politikai prioritások rávilágítanak arra, hogy biztosítani kell az adóknak a nyereség és az érték keletkezése helyén történő megfizetését. Ezért elengedhetetlen, hogy helyreálljon az adórendszerek igazságosságába vetett bizalom, és a kormányok hatékonyan gyakorolhassák adóügyi szuverenitásukat. Ezen új politikai célkitűzések alapján konkrét fellépésekre irányuló ajánlások kerültek megfogalmazásra a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetnek (OECD) az adóalap-erózió és a nyereségátcsoportosítás (BEPS) elleni kezdeményezése keretében. Az Európai Tanács 2013. március 13–14-i és 2013. december 19–20-i következtetéseiben üdvözölte ezt a törekvést. Az igazságosabb adózás iránti igényre reagálva a Bizottság 2015. június 17-i közleményében cselekvési tervet határozott meg az Európai Unión belüli méltányos és hatékony társasági adózásra vonatkozóan.

(2)

Az adóalap-erózió és a nyereségátcsoportosítás elleni 15 OECD-fellépésről szóló végleges jelentéseket 2015. október 5-én tették közzé. Ezt a végeredményt a 2015. december 8-i következtetéseiben a Tanács is üdvözölte. A következtetésekben a Tanács hangsúlyozta annak szükségességét, hogy uniós szinten közös, ugyanakkor rugalmas megoldásokat kell találni, amelyek összhangban vannak az OECD BEPS következtetéseivel. Támogatta továbbá az OECD BEPS következtetések hatékony, gyors és koordinált végrehajtását uniós szinten, és úgy vélte, hogy az uniós végrehajtás eszközeként uniós irányelveket lenne célszerű alkalmazni. Az egységes piac jó működése érdekében alapvető fontosságú, hogy a tagállamok – minimális követelményként – teljesítsék az adóalap-erózióra és a nyereségátcsoportosításra vonatkozó kötelezettségvállalásaikat, tágabb körben pedig lépjenek fel az adókikerülési gyakorlatok visszaszorítása, valamint a méltányos és eredményes uniós adózás biztosítása érdekében, és mindezt megfelelően koherens és összehangolt módon tegyék. Egy szorosan integrált gazdaságok által alkotott piacon közös stratégiai megközelítésekre és összehangolt fellépésre van szükség a belső piac működésének javításához és az adóalap-erózió és a nyereségátcsoportosítás elleni kezdeményezés pozitív hatásainak optimalizálásához. Ezen túlmenően csak egy közös keret segítségével lehet megakadályozni a piac széttagolódását, és véget vetni a jelenleg tapasztalható különbségeknek és piaci torzulásoknak. Végezetül pedig az Unió-szerte közös irányvonalat tükröző nemzeti végrehajtási intézkedések jogbiztonságot nyújtanának az adózók számára a tekintetben, hogy a szóban forgó intézkedések összeegyeztethetőek az uniós joggal.

(3)

Szabályokat kell megállapítani a belső piacon tapasztalható agresszív adótervezés elleni védelem átlagos szintjének megerősítése érdekében. Mivel ezeknek a szabályoknak alkalmazására 28 különböző társaságiadó-rendszerben lesz szükség, általános rendelkezésekre kell korlátozni őket, míg a végrehajtást a tagállamok hatáskörében kell hagyni, mivel tagállami szinten megfelelőbben lehet az említett szabályok konkrét elemeit oly módon alakítani, hogy azok a lehető legjobban illeszkedjenek az adott társaságiadó-rendszerhez. E célkitűzés elérhetővé válna azzal, ha uniós szinten kialakításra kerülne a nemzeti társaságiadó-rendszerek minimális szintű védelme az adókikerülési gyakorlatokkal szemben. Ezért annak érdekében, hogy a belső piac egészében hatékonyabb legyen a küzdelem az adókikerülési gyakorlatok ellen, biztosítani kell a koordinációt az adóalap-erózióval és a nyereségátcsoportosítással szembeni 15 OECD-fellépés eredményeinek végrehajtását célzó tagállami intézkedések között. Ezért a belső piac meghatározott területein meg kell állapítani a védelem közös, minimális szintjét.

(4)

Olyan szabályokat kell megállapítani, melyek egy adott tagállamban a társasági adó hatálya alá tartozó valamennyi adózóra alkalmazni kell. Nem célszerű ezen irányelv hatályát az olyan gazdálkodó szervezetekre is kiterjeszteni, amelyek nem tartoznak társaságiadó-fizetési kötelezettség hatálya alá valamely tagállamban – ilyenek lennének különösen az adózási szempontból átlátható gazdálkodó szervezetek –, mivel ez azzal járna, hogy a hatályt a nemzeti adók meglehetősen széles körére ki kellene terjeszteni. A szóban forgó szabályoknak a társaságiadó-alanyok adott esetben más tagállam(ok)ban található állandó telephelyeire is vonatkozniuk kellene. A társaságiadó-alanyok rendelkezhetnek adóügyi illetőséggel valamely tagállamban vagy alapíthatóak valamely tagállam törvényei szerint. Az említett szabályoknak valamely harmadik országban adóügyi illetőséggel rendelkező gazdálkodó szervezetek tagállami állandó telephelyeire is vonatkozniuk kell.

(5)

Szabályokat kell megállapítani a belső piacon történő adóalap-erózió ellen és a belső piacról kifelé irányuló nyereségátcsoportosítás ellen. A következő területeken van szükség szabályokra, amelyek hozzájárulnának e célkitűzés eléréséhez: kamatok levonhatóságának korlátozása, tőkekivonás megadóztatása, visszaélés elleni általános szabály, ellenőrzött külföldi társaságokra vonatkozó szabályok és a hibrid struktúrák kezelésére vonatkozó rendelkezések. Abban az esetben, ha a szóban forgó szabályok alkalmazása kettős adóztatást eredményezne, az adózónak mentességet kell kapnia – az adott esettől függően – a másik tagállamban vagy harmadik országban megfizetett adó levonása révén. A szabályok célja tehát nem csupán az adókikerülési gyakorlatok megakadályozása, hanem egyúttal az egyéb akadályok – mint például a kettős adóztatás – elkerülése is a piacon.

(6)

A vállalatcsoportok – annak érdekében, hogy összesített adókötelezettségüket csökkentsék – túlzott mértékű kamatfizetés révén egyre gyakrabban folyamodnak adóalap-erózióhoz és nyereségátcsoportosításhoz. Az ilyen gyakorlatoktól való visszatartás érdekében van szükség a kamatlevonás-korlátozási szabályra, vagyis annak korlátozására, hogy milyen mértékig vonhatóak le a nettó hitelfelvételi költségek. Ezért meg kell határozni egy levonhatósági rátát az adózó kamatfizetés, adózás, értékcsökkenési leírás és amortizáció előtti adóköteles eredményének (earnings before interest, tax, depreciation and amortisation, EBITDA) függvényében. A tagállamok a magasabb szintű védelem biztosítása érdekében ezt a rátát csökkenthetnék, határidőkhöz köthetnék, vagy összeghatárt határozhatnának meg az elhatárolható, illetve visszamenőlegesen elhatárolható le nem vont hitelfelvételi költségekre vonatkozóan. Mivel a cél minimumszabályok megállapítása, a tagállamok számára teret lehetne biztosítani egy olyan alternatív intézkedés elfogadására, amelyben a ráta alapját az adózó kamatfizetés és adózás előtti eredménye (EBIT) képezi, és azt úgy rögzítik, hogy egyenértékű legyen az EBITDA alapján megállapított rátával. A tagállamok továbbá – az ebben az irányelvben meghatározott kamatlevonás-korlátozási szabályon túl – célzott szabályokat is alkalmazhatnak a csoporton belüli idegen tőkével való finanszírozás ellen, különösen ami az alultőkésítési szabályokat illeti. Az adómentes bevételek nem számolhatóak el a levonható hitelfelvételi költségekkel szemben. Ez azért van így, mert csak az adóköteles jövedelmet kell figyelembe venni annak megállapításakor, hogy a kamatokat milyen mértékig lehet levonni.

(7)

Ha az adózó jogszabályban előírt összevont pénzügyi beszámolókat készítő csoport részét képezi, a csoport egészének a világszintű adósságállományát figyelembe lehet venni annak megállapításakor, hogy feljogosítható-e az adózó nagyobb összegű nettó hitelfelvételi költségek levonására. Célszerű továbbá szabályokat megállapítani egy sajáttőke-alapú mentességi rendelkezésre vonatkozóan, melynek értelmében a kamatlevonás-korlátozási szabály nem alkalmazandó, ha a vállalkozás bizonyítani tudja, hogy a saját tőkéjének a teljes eszközállományhoz viszonyított aránya nagyjából megegyezik a csoportra vetített, ennek megfelelő aránnyal, vagy meghaladja azt. A kamatlevonás-korlátozási szabályt attól függetlenül alkalmazni kell az adózónál felmerülő nettó hitelfelvételi költségek vonatkozásában, hogy a költségek nemzeti szinten, az Unión belül határokon átnyúló formában vagy harmadik országban felvett hitel kapcsán keletkeznek-e, illetve hogy harmadik felektől, kapcsolt vállalkozásoktól vagy a vállalatcsoporton belülről származnak-e. Amennyiben a tagállamban a vállalatcsoport egynél több gazdálkodó szervezetet foglal magában, a tagállam számára lehetővé kell tenni, hogy a vállalatcsoport egyazon államban található összes tagjának az összesített pozícióját vegye figyelembe a kamat levonhatóságát korlátozó szabályok alkalmazásakor, ideértve adott esetben a gazdálkodó szervezetenkénti külön adózást előíró adórendszer esetét is, amely lehetővé teszi az eredmény vagy a levonható kamatráfordítást el nem érő kamatráfordítás átcsoportosítását a vállalatcsoporton belüli gazdálkodó szervezetek között.

(8)

A szabályokból fakadó adminisztratív, és nyilvántartási teher csökkentése céljából – anélkül, hogy ez jelentősen csökkentené a szabályoknak az adózásra gyakorolt hatását – célszerű lehet egy olyan minimum mentesítési szabály előírása is, melynek értelmében egy bizonyos rögzített összeghatárig mindig levonható a kamat nettó összege, amikor ez magasabb levonást eredményez, mint az EBITDA alapján számított ráta. A tagállamoknak lehetősége lenne a rögzített összeghatár csökkentésére a nemzeti szinten előírt adóalap fokozottabb védelme érdekében. Tekintve, hogy a túlzott kamatfizetésekben megnyilvánuló adóalap-erózióra és a nyereségátcsoportosításra alapvetően olyan gazdálkodó szervezeteknél kerül sor, amelyek kapcsolt vállalkozásnak minősülnek, megfelelő és célszerű úgy rendelkezni, hogy a független gazdálkodó szervezetek kizárhatóak a kamatlevonás-korlátozási szabály hatálya alól, tekintettel az adókikerülés esetükben korlátozott mértékű kockázatára. Az új kamatlevonás-korlátozási szabályra való áttérés megkönnyítése érdekében a tagállamok meghatározhatnak átmeneti szabályokat is, amely a meglévő hitelekre terjedne ki, de csak olyan mértékben, amilyen mértékben a hitelfeltételek a későbbiekben nem módosulnak; vagyis egy későbbi módosítás esetében az átmeneti szabály nem lenne alkalmazható a hitel összegének növekedésére vagy futamidejének meghosszabbodására, hanem a hitel eredeti feltételeire lenne korlátozva. Az állami támogatásokra vonatkozó szabályok sérelme nélkül a tagállamok kizárhatnák az olyan hitelek utáni nettó hitelfelvételi költségeket is, amely hitelek felhasználására hosszú távú állami infrastrukturális projektek céljából kerül sor, mivel e finanszírozási megoldások esetében nem áll fenn, vagy alacsony szintű az adóalap-eróziók vagy a nyereségátcsoportosítások kockázata. Ezzel összefüggésben a tagállamoknak megfelelően bizonyítaniuk kellene, hogy az állami infrastrukturális projektek finanszírozási megoldásai olyan egyedi jellemzőkkel bírnak, amelyek indokolttá teszik az e megoldások viszonylatában alkalmazott különleges elbánást, szemben a korlátozó szabály hatálya alá tartozó más finanszírozási megoldásokkal.

(9)

Annak ellenére, hogy általánosan elfogadott nézet, hogy a pénzügyi vállalkozásokra, azaz a pénzügyi intézményekre és a biztosítókra szintén alkalmazni kellene a kamatok levonhatóságának korlátozását, az is elismert tény, hogy e két ágazat olyan különleges jellemzőkkel rendelkezik, amelyek testre szabottabb megközelítést tesznek szükségessé. Mivel e területre vonatkozóan a nemzetközi és uniós szintű tárgyalások még nem jártak kellően kiforrott eredményekkel, ebben a szakaszban még nincs mód a kifejezetten a pénzügyi és a biztosítási ágazatra szabott szabályok megállapítására, ezért a tagállamok számára lehetővé kell tenni, hogy e területeket kizárják a kamatlevonás-korlátozási szabályok hatálya alól.

(10)

A tőkekivonási adók azt hivatottak biztosítani, hogy amennyiben egy adózó valamely állam adójogrendszeréből azon kívülre helyezi eszközeit vagy adóügyi illetőségét, a szóban forgó állam megadóztathassa a területén keletkezett tőkenyereségek gazdasági értéket még akkor is, ha a tőkekivonás időpontjában még nem realizálták az említett nyereséget. Ezért meg kell határozni azokat a konkrét eseteket, amelyekben az adózók a tőkekivonási adóra vonatkozó szabályok hatálya alá tartoznak és adózni kötelesek az áthelyezett eszközeik tekintetében keletkezett, nem realizált tőkenyereségük után. Hasznos továbbá tisztázni, hogy nem tartozik a tőkekivonás megadóztatására vonatkozó tervezett szabály hatálya alá az eszközök – többek között pénzeszközök – anyavállalat és a leányvállalatai közötti áthelyezése. Az összegek kiszámításához elengedhetetlen az áthelyezett eszközök piaci értékének a szokásos piaci ár elve alapján, azok áthelyezésekor történő egyidejű meghatározása. Ahhoz, hogy e szabály használata összeegyeztethető legyen a beszámítási módszerrel, célszerű lehetővé tenni a tagállamok számára, hogy azt a pillanatot vegyék figyelembe hivatkozási alapként, amikortól az áthelyezett eszközök megadóztatásának a joga megszűnik. Az adóztatás jogát nemzeti szinten kell meghatározni. A fogadó állam számára továbbá lehetővé kell tenni, hogy vitassa az áthelyezett eszközök kilépési állam által megállapított értékét, amennyiben az nem tükrözi az említett piaci értéket. A tagállamok e célból alkalmazhatják a már meglévő vitarendezési mechanizmusokat. Az Unión belül meg kell vizsgálni a tőkekivonás megadóztatásának alkalmazását, és be kell mutatni az uniós jognak való megfelelés feltételeit. Ezekben az esetekben az adózók számára biztosítani kell azt a jogot, hogy a megállapított tőkekivonási adó összegét vagy azonnal megfizessék, vagy – lehetőleg kamatfizetés terhe mellett és garancia biztosítása mellett – halasztást kérjenek az adó összegének megfizetésére, és adott számú év során részletfizetés formájában rendezzék azt.

A tagállamok e célból felkérhetnék az érintett adózókat a szükséges információk bevallásban való közlésére. Nem indokolt felszámítani a tőkekivonási adót az eszközök ideiglenes áthelyezése esetén, ha azok előre meghatározott módon visszakerülnek majd az áthelyezésüket indító fél tagállamába, ha az áthelyezésre prudenciális tőkekövetelmények teljesítése érdekében vagy likviditáskezelési célból kerül sor, illetve értékpapír-finanszírozási ügyletek vagy olyan eszközök esetén, amelyeket biztosítékként nyújtanak.

(11)

Az adórendszerekben léteznek bizonyos visszaélés elleni általános szabályok (GAAR), amelyek olyan, visszaélésszerű adózási gyakorlatok kezelésére irányulnak, amelyekre még nem vonatkoznak célzott rendelkezések. Ezért a visszaélés elleni általános szabályok célja bizonyos hiányosságok pótlása, ami azonban nem érintheti a kifejezetten a visszaélések ellen irányuló szabályok alkalmazhatóságát. A visszaélés elleni általános szabályok Unión belüli alkalmazását a nem valódi jogügyletekre kell korlátozni; ellenkező esetben az adózónak rendelkeznie kell azzal a joggal, hogy kereskedelmi tevékenységéhez az adózási szempontból legmegfelelőbb struktúrát kiválassza. Fontos továbbá annak biztosítása, hogy a visszaélés elleni általános szabályok alkalmazása egységesen történjen belföldi, Unión belüli és harmadik országokat érintő esetekben, ily módon szavatolva, hogy a belföldi és határokon átnyúló helyzetekben ne legyen eltérő a hatályuk, valamint az alkalmazásuk eredménye. Azokat a tagállamokat, ahol a visszaélés elleni általános szabályokat alkalmazzák, nem szabad megakadályozni abban, hogy szankciókat alkalmazzanak. Lehetőséget kell adni a tagállamoknak arra, hogy egy ügylet nem valós voltának megállapításához minden érvényes gazdasági indokot figyelembe vegyenek, többek között a pénzügyi tevékenységeket is.

(12)

Az ellenőrzött külföldi társaságokra vonatkozó szabályok hatására az alacsony adót fizető ellenőrzött leányvállalatok jövedelmét az anyavállalatnak tudják be. Ily módon az anyavállalatnak keletkezik adókötelezettsége a szóban forgó jövedelem után az adóügyi illetősége szerinti államban. Az érintett állam szakpolitikai prioritásai függvényében az ellenőrzött külföldi társaságokra vonatkozó szabályok egy teljes, alacsony adóterhet viselő leányvállalatra vagy bizonyos jövedelemtípusokra is irányulhatnak, de korlátozódhatnak az olyan jövedelemre is, amelyet mesterségesen irányítottak a leányvállalathoz. Különösen annak biztosítása érdekében, hogy az ellenőrzött külföldi társaságokra vonatkozó szabályok arányos megoldást jelentsenek az adóalap-erózióval és a nyereségátcsoportosítással kapcsolatos problémákra, döntő fontosságú, hogy az olyan tagállamok esetében, amelyek e szabályaikat korlátozzák azokra a jövedelmekre, amelyeket mesterségesen valamely leányvállalatba helyeztek át, a szabályok pontosan irányuljanak azokra a helyzetekre, amikor az adózó tagállamában kerül sor azon döntéshozatali funkciók többségének az ellátására, amelyek az ellenőrzött leányvállalat szintjére mesterségesen áthelyezett jövedelmet termelik. Az adminisztratív terhek és a jogszabály-megfelelési költségek korlátozása érdekében célszerű lehetővé tenni, hogy ezek a tagállamok mentességet biztosítsanak olyan egyes alacsony nyereséget termelő, illetve alacsony haszonkulccsal dolgozó gazdálkodó szervezetek számára, amelyek alacsonyabb kockázatot jelentenek az adókikerülés szempontjából. Ennek megfelelően az ellenőrzött külföldi társaságokra vonatkozó szabályoknak ki kell terjedniük az állandó telephelyek nyereségére, amennyiben e nyereség adómentes vagy nem adóköteles az adózó tagállamában. Nem szükséges azonban az ellenőrzött külföldi társaságokra vonatkozó szabályok keretében megadóztatni a nemzeti szabályok szerint adómentességet nem élvező állandó telephelyek nyereségét, mivel ezeknek az állandó telephelyeknek adóügyi megítélése olyan, mintha ellenőrzött külföldi társaságok lennének. A tagállamok a fokozottabb védelem érdekében csökkenthetnék az ellenőrző részesedés küszöbértékét, vagy magasabb felső határt alkalmazhatnának a társasági adó ténylegesen megfizetett összegének és annak az összegnek az összevetésénél, amelyet az adófizető tagállamában kellett volna társasági adó címén megfizetni. A tagállamok az ellenőrzött külföldi társaságokra vonatkozó szabályok nemzeti jogukba való átültetésekor az adómértékre vonatkozóan alkalmazhatnának kellően magas, arányként meghatározott felső határokat.

Célszerű az ilyen helyzeteket mind harmadik országokban, mind pedig az Unióban kezelni. Az alapvető szabadságok tiszteletben tartása érdekében a jövedelemkategóriákat egy olyan, a gazdasági tartalomtól függő kivétellel kell együttesen alkalmazni, amely az Unión belül olyan esetekre korlátozná a szabályok hatását, amikor az ellenőrzött külföldi vállalkozás nem végez jelentős gazdasági tevékenységet. Fontos, hogy az adóhatóságok és az adózók együttműködjenek az annak megállapításához szükséges tények és körülmények feltárásában, hogy alkalmazandó-e a fenti kivételszabály. Célszerű elfogadható gyakorlatnak tekinteni azt, ha a tagállamok az ellenőrzött külföldi társaságokra vonatkozó szabályok nemzeti jogukba való átültetése során bizonyos, ezen irányelvben rögzített kritériumok – köztük esetleg a társasági adó mértéke – alapján fehér-, szürke-, illetve feketelistákat vezetnek a harmadik országokról, vagy ilyen alapon fehérlistát vezetnek a tagállamokról.

(13)

A hibrid struktúrákat alkalmazó adókikerülési módszerek a kifizetések (pénzügyi eszközök) vagy a gazdálkodó szervezetek jogi minősítései közötti különbségek következményei, és ezek a különbségek a két adójogrendszer közötti kölcsönhatások során a felszínre kerülnek. Az ilyen különbségek gyakran kettős levonást (azaz mindkét államban alkalmazott levonást) eredményeznek, vagy azt, hogy anélkül kerül levonásra a jövedelem az egyik államban, hogy a másikban beszámítanák azt az adóalapba. Az ilyen hibrid struktúrákat alkalmazó adókikerülési módszerek semlegesítése érdekében olyan szabályokat kell megállapítani, amelyek révén a különbségekben érintett két állam közül az egyik az ilyen eredményhez vezető kifizetés levonását megtagadja. Ezzel összefüggésben hasznos tisztázni, hogy ebben az irányelvben a hibrid struktúrákat alkalmazó adókikerülési módszerek problémájának kezelésére szolgáló intézkedések csupán a pénzügyi eszközök, illetve gazdálkodó szervezetek jogi minősítésében mutatkozó eltérésekből adódó helyezetek kezelésére irányulnak, és nem céljuk befolyásolni a tagállamok adórendszerének általános jellemzőit. Bár a Vállalati Adózási Magatartási Kódex Csoport keretében a tagállamok megállapodtak bizonyos közös iránymutatásokról a hibrid gazdálkodó szervezetek és a hibrid állandó telephelyek Unión belüli adóügyi megítélésére vonatkozóan, valamint a hibrid gazdálkodó szervezetek harmadik országokkal fennálló kapcsolatok esetében alkalmazandó adóügyi megítélése tekintetében, ezzel együtt is szükség van kötelező érvényű szabályok elfogadására. Igen fontos további erőfeszítéseket tenni a tagállamok és a harmadik országok közötti, hibrid struktúrákat alkalmazó adókikerülési módszerek, valamint az egyéb, például állandó telephelyeket is érintő, hibrid struktúrákat alkalmazó adókikerülési módszerek ügyében.

(14)

Egyértelművé kell tenni, hogy az adókikerülés elleni, ebben az irányelvben előírt szabályok végrehajtása nem érintheti az adózóknak azt a kötelezettségét, hogy a szokásos piaci ár elvének megfeleljenek, sem pedig a tagállamoknak azt a jogát, hogy adott esetben a szokásos piaci ár elvének megfelelően felfelé az adókötelezettséget növeljék.

(15)

A 45/2001/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet 28. cikke (2) bekezdésének megfelelően sor került az európai adatvédelmi biztossal való egyeztetésre (3). A személyes adatok védelméhez való jog az Európai Unió Alapjogi Chartájának 8. cikke, valamint a 95/46/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (4) értelmében alkalmazandó a személyes adatoknak az ezen irányelv keretében történő kezelésére.

(16)

Ezen irányelv egyik fő célja az, hogy javítsa a belső piac egészének az ellenálló képességét a határokon átnyúló adókikerülési gyakorlatokkal szemben, és ezt az egyes tagállamok önállóan nem tudják megfelelően elérni. A nemzeti társaságiadó-rendszerek eltérőek, és az egymástól független tagállami intézkedések csak tovább fokoznák a belső piacnak a közvetlen adózás területén tapasztalható jelenlegi széttagoltságát. Ezáltal a meglévő hiányosságok és torzulások továbbra is fennmaradnának a különböző nemzeti intézkedések közötti kölcsönhatások során. Mindez a koordináció hiányát eredményezné. Tekintettel arra, hogy a belső piacon a hatékonyság hiánya elsősorban határokon átnyúló problémákat okoz, a helyzet javítását célzó intézkedéseket uniós szinten kell meghozni. Ezért kulcsfontosságú, hogy olyan megoldások kerüljenek elfogadásra, amelyek a belső piac egésze tekintetében működnek, ez pedig uniós szinten jobban megvalósítható. Ezért az Unió intézkedéseket hozhat az Európai Unióról szóló szerződés 5. cikkében foglalt szubszidiaritási elvnek megfelelően. Az említett cikkben foglalt arányossági elvnek megfelelően ez az irányelv nem lépi túl az e cél eléréséhez szükséges mértéket. A belső piac tekintetében a védelem minimális szintjének megállapításával ez az irányelv csupán a koordináció alapvető, minimális szintjének az elérésére törekszik az Unióban az említett célkitűzés megvalósítása érdekében.

(17)

A Bizottság ezen irányelv hatálybalépése után négy évvel értékeli az irányelv végrehajtását, és jelentést tesz arról a Tanácsnak. A tagállamok tájékoztatják a Bizottságot minden olyan információról, amely szükséges a szóban forgó értékeléshez,

1.

„hitelfelvételi költségek”: olyan, az adósság bármely formáját terhelő kamatráfordítások, a kamattal gazdasági értelemben egyenértékű egyéb költségek, valamint a finanszírozási forrás bevonásával összefüggésben felmerülő ráfordítások a nemzeti jog fogalommeghatározásával összhangban, ideértve különösen a nyereségrészesedésre jogosító hitelek után kifizetett összegeket, az olyan eszközök után számított kamatok, mint például az átváltoztatható kötvények és a kamatszelvény nélküli kötvények, továbbá az olyan alternatív finanszírozási megoldások keretében felmerülő összegek, mint az iszlám finanszírozás, továbbá a pénzügyilízingdíj-fizetések költségeleme, a kapcsolódó eszköz mérleg szerinti értékébe beszámított tőkésített kamat, vagy a tőkésített kamat amortizációja, az adott esetben transzferárazási szabályok alkalmazása esetén a finanszírozáson keletkező megtérülés, a származtatott eszközök esetében vagy a gazdálkodó szervezet hitelfelvételéhez kapcsolódóan alkalmazott fedezeti megoldások kapcsán számított névleges kamatösszegek, a hitelfelvételek kapcsán vagy a forrásbevonással összefüggő eszközökön keletkező árfolyamnyereségek és árfolyamveszteségek, a finanszírozási konstrukciókhoz kapcsolódó garanciadíjak, valamint a finanszírozás igénybevételéhez kapcsolódó ügyleti díjak és egyéb, hasonló költségek;

2.

„nettó hitelfelvételi költségek”: az az összeg, amennyivel egy adózó levonható hitelfelvételi költségei meghaladják az adózóhoz a nemzeti joggal összhangban befolyó adóköteles kamatbevételeket és a gazdasági értelemben egyenértékű egyéb adóköteles bevételeket;

3.

„adómegállapítási időszak”: az adóév, a naptári év vagy bármely egyéb, adózási célú alkalmazásra megfelelő időszak;

4.

„kapcsolt vállalkozás”:

Amennyiben az adózóban és egy vagy több egyéb gazdálkodó szervezetben egy magánszemély vagy gazdálkodó szervezet közvetlenül vagy közvetetten 25 százalékos vagy annál nagyobb részesedéssel rendelkezik, akkor az összes ilyen gazdálkodó szervezet – az adózót is beleértve – szintén kapcsolt vállalkozásnak tekintendő;

A 9. cikk alkalmazásában, amennyiben az adókikerülési módszernek részét képezi egy hibrid gazdálkodó szervezet igénybevétele, e fogalommeghatározás úgy módosul, hogy a 25 százalékos részesedési küszöbértéket tartalmazó követelmény helyébe 50 százalékos részesedési küszöbérték lép.

5.

„pénzügyi vállalkozás” a következő gazdálkodó szervezetek bármelyike:

6.

„eszközök áthelyezése”: olyan művelet, amellyel valamely tagállam elveszíti azt a jogot, hogy az áthelyezett eszközöket megadóztassa, miközben az eszközök jogi vagy gazdasági tulajdonosa ugyanaz az adózó marad;

7.

„adóügyi illetőség áthelyezése”: olyan művelet, amely által egy adózó adóügyi illetősége valamely tagállamban megszűnik, miközben egy másik tagállamban vagy harmadik országban adóügyi illetőséget szerez;

8.

„állandó telephely által folytatott gazdasági tevékenység áthelyezése”: olyan művelet, amellyel egy adózónak az adóalanyisága valamely tagállamban megszűnik, miközben valamely másik tagállamban vagy harmadik országban adóalannyá válik anélkül, hogy a szóban forgó tagállamban vagy harmadik országban adóügyi illetőséget szerezne;

9.

„hibrid struktúrákat alkalmazó adókikerülési módszer”: olyan adóügyi helyzet, amelyben egy valamely tagállambeli adózó és egy másik tagállambeli kapcsolt vállalkozás között, vagy egy különböző tagállambeli illetőségű felek közötti konstrukció keretében egy pénzügyi eszköz vagy gazdálkodó szervezet jogi megítélésének tagállamonkénti eltéréséből fakadóan az alábbi eredmények valamelyike megvalósul:

a)

az olyan gazdálkodó szervezetet, amely a szabályt vállalatcsoport nevében jogosult vagy köteles alkalmazni, a nemzeti adójog erre vonatkozó meghatározásával összhangban;

b)

olyan, a vállalatcsoporton belüli gazdálkodó szervezetet – a nemzeti adójog vonatkozó meghatározásával összhangban –, amely adózási célból nem vonja össze a tagjainál keletkezett eredményt.

a)

a nettó hitelfelvételi költségekből legfeljebb 3 000 000 EUR-nak a levonására;

b)

a nettó hitelfelvételi költségek teljes összegének az adóból történő levonására, amennyiben az adózó különálló gazdálkodó szervezet.

a)

olyan hitelek, amelyek megkötésére 2016. június 17. előtt került sor, de a kizárás nem terjedhet ki e hitelek utólagos módosításaira;

b)

olyan hitelek, amelyek célja hosszú távú állami infrastrukturális projekt finanszírozása, ahol a projekt üzemeltetője, a hitelfelvételi költségek, az eszközök és a jövedelem egyaránt az Unióban található.

a)

a nettó hitelfelvételi költségeket teljes mértékben levonhassa, amennyiben igazolni tudja, hogy saját tőkéjének a teljes eszközállományához viszonyított aránya egyenlő a csoportra vetített, ennek megfelelő aránnyal vagy magasabb annál, és az alábbi feltételek érvényesülnek:

vagy

b)

a nettó hitelfelvételi költségeket nagyobb összeg erejéig vonhassa le, mint amennyit az (1) bekezdés alapján volna jogosult levonni. Ezt a nettó hitelfelvételi költségek levonhatóságát illetően megállapítandó magasabb összeghatárát annak a – pénzügyi beszámoló készítésekor összevont alapon kezelendő – vállalatcsoportnak a viszonylatában kell megállapítani, amelynek az adózó tagja, és ezt két lépésben kell végrehajtani:

a)

a nettó hitelfelvétel költségek azon részének elhatárolása – időbeli korlátozás nélkül –, amely rész a tárgyévi adómegállapítási időszakban az (1)–(5) bekezdés alapján nem vonható le;

b)

a nettó hitelfelvétel költségek azon részének elhatárolása – időbeli korlátozás nélkül –, illetve visszamenőleges elhatárolása – legfeljebb három évre –, amely rész a tárgyévi adómegállapítási időszakban az (1)–(5) bekezdés alapján nem vonható le; vagy

c)

a nettó hitelfelvétel költségek azon részének elhatárolása – időbeli korlátozás nélkül –, amely rész a tárgyévi adómegállapítási időszakban az (1)–(5) bekezdés alapján nem vonható le, valamint az olyan, a levonható kamatráfordítást el nem érő kamatráfordítás elhatárolása – legfeljebb öt évig –, amely a tárgyévi adómegállapítási időszakban az (1)–(5) bekezdés alapján nem vonható le.

a)

ha az adózó a székhelyéről egy másik tagállamban vagy harmadik országban lévő állandó telephelyére helyez át eszközöket, amennyiben a székhely szerinti tagállamnak az áthelyezés következtében a továbbiakban már nincs joga az áthelyezett eszközök megadóztatására;

b)

ha az adózó a valamely tagállamban található állandó telephelyéről egy másik tagállamban vagy harmadik országban lévő székhelyére vagy másik állandó telephelyére helyez át eszközöket, amennyiben az állandó telephely szerinti tagállamnak az áthelyezés következtében a továbbiakban már nincs joga az áthelyezett eszközök megadóztatására;

c)

ha az adózó másik tagállamba vagy harmadik országba helyezi át az adóügyi illetőségét, kivéve az olyan eszközök tekintetében, amelyek továbbra is ténylegesen kapcsolódnak az első tagállamban található állandó telephelyhez;

d)

ha az adózó egy tagállamból egy másik tagállamba vagy harmadik országba helyezi át az állandó telephelye által folytatott üzleti tevékenységet, amennyiben az állandó telephely szerinti tagállamnak az áthelyezés következtében a továbbiakban már nincs joga az áthelyezett eszközök megadóztatására.

a)

az adózó a székhelyéről egy másik tagállamban vagy egy olyan harmadik országban lévő állandó telephelyére helyez át eszközöket, amely részes fele az Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodásnak (a továbbiakban: EGT-megállapodás);

b)

az adózó a valamely tagállamban található állandó telephelyéről egy másik tagállamban vagy olyan harmadik országban lévő székhelyére vagy másik állandó telephelyére helyez át eszközöket, amely részes fele az EGT-megállapodásnak;

c)

az adózó másik tagállamba vagy olyan harmadik országba helyezi át az adóügyi illetőségét, amely részes fele az EGT-megállapodásnak;

d)

az adózó másik tagállamba vagy olyan harmadik országba helyezi át az állandó telephelye által folytatott üzleti tevékenységet, amely részes fele az EGT-megállapodásnak.

a)

az áthelyezett eszközöket vagy az adózó állandó telephelye által folytatott, áthelyezett üzleti tevékenységet eladják vagy más módon elidegenítik;

b)

az áthelyezett eszközöket a későbbiekben egy harmadik országba helyezik át;

c)

az adózó adóügyi illetőségét vagy az állandó telephelye által folytatott üzleti tevékenységet a későbbiekben egy harmadik országba helyezik át;

d)

az adózó csődbe megy vagy felszámolják;

e)

az adózó észszerű időn belül – amely nem haladhatja meg a 12 hónapot –részletfizetési kötelezettségét nem teljesíti, és helyzetét nem rendezi.

a)

gazdálkodó szervezet esetében az adózó – saját maga vagy kapcsolt vállalkozásaival együttesen – a gazdálkodó szervezet szavazati jogainak 50 százalékát meghaladó közvetlen vagy közvetett részesedéssel rendelkezik, vagy közvetlenül vagy közvetve a tőke több mint 50 százalékának tulajdonosa, vagy a gazdálkodó szervezet nyereségének 50 % százalékát meghaladó részére jogosult; és

b)

a gazdálkodó szervezet vagy az állandó telephely által a nyeresége után ténylegesen megfizetett társasági adó összege kisebb, mint az a különbözet, amellyel a gazdálkodó szervezetnek vagy az állandó telephelynek a nyereség után az adózó tagállamában alkalmazandó társaságiadó-rendszer szerint fizetendő társasági adó meghaladja a gazdálkodó szervezet vagy az állandó telephely jövedelme után ténylegesen megfizetett társasági adót.

a)

a gazdálkodó szervezetnek az a fel nem osztott jövedelme, illetve az állandó telephelynek az a jövedelme, amely a következő kategóriákból származik:

Ez a pont nem alkalmazandó abban az esetben, ha a releváns tények és körülmények alapján az ellenőrzött külföldi társaság érdemi gazdasági tevékenységet folytat, és ehhez személyzettel, felszereltséggel, eszközállománnyal és helyiségekkel rendelkezik.

Amennyiben az ellenőrzött külföldi társaságnak olyan harmadik országban van a székhelye, amely harmadik ország az EGT-megállapodásnak nem részes fele, a tagállamok eltekinthetnek attól, hogy alkalmazzák az előző albekezdést;

vagy

b)

a gazdálkodó szervezetnek vagy állandó telephelynek olyan, nem valódi jogügyletekből származó fel nem osztott jövedelme, amelyek elsődleges célja adóelőny szerzése.

Az e pont alkalmazásában egy jogügyletet vagy jogügylet-sorozatot annyiban kell nem valódinak tekinteni, amennyiben a gazdálkodó szervezet vagy az állandó telephely nem rendelkezne azokkal eszközökkel, illetve nem vállalta volna azokat a kockázatokat, amelyekből jövedelmének egy része vagy egésze származik, abban az esetben, ha nem állna egy olyan társaság ellenőrzése alatt, amelyben azokat a jelentős személyi funkciókat ellátják, amelyek az említett eszközök és kockázatok szempontjából lényegesek és az ellenőrzött társaság jövedelmének termeléséhez nagy mértékben hozzájárulnak.

a)

amelynek számviteli nyeresége nem haladja meg a 750 000 EUR összeghatárt, nem kereskedésből származó nyeresége pedig nem haladja meg a 75 000 EUR összeghatárt; vagy

b)

amelynek számviteli nyeresége nem haladja meg az adott adómegállapítási időszakra elszámolt működési költségek 10 százalékát.