1

Az EUMSZ 270. cikken alapuló keresetében a felperes, Asma Gharbi egyrészt a 2024. májusi illetményelszámolásának (a továbbiakban: illetményelszámolás) megsemmisítését kéri annyiban, amennyiben az az Európai Bizottság azon határozatát tükrözi, hogy nem fizeti meg számára a Luxemburgban szolgálatot teljesítő azon alkalmazottak javára előírt szociális támogatást, akiknek az Európai Unió tisztviselőinek személyzeti szabályzata (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) vagy az Európai Unió egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételek (a továbbiakban: az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek) alapján számított nettó illetménye alacsonyabb a Luxemburgban a minimálbérben részesülő szakképzett munkavállalónak járó díjazásnál, másrészt pedig a Bizottságnak a felperes álláspontja szerint őt ért nem vagyoni kárért járó jelképes egy euró megfizetésére való kötelezését.

2

A felperes 2024. április 16‑án lépett az Infrastrukturális és Logisztikai Hivatal (OIL) szolgálatába, részmunkaidőben (80%) foglalkoztatott szerződéses alkalmazottként, és a II. besorolási csoport 5. besorolási fokozatának 1. fizetési fokozatába sorolták be.

3

A 2024. május 5‑én közölt első illetményelszámolásában a felperes megállapította, hogy nem részesül a Bizottság egyes Luxemburgban szolgálatot teljesítő alkalmazottai részére nyújtott szociális támogatásról szóló, 2015. július 22‑i C(2015) 4907 final bizottsági határozatban (a továbbiakban: 2015. évi határozat) azon alkalmazottak javára előírt havi szociális támogatásban, akiknek a nettó illetménye alacsonyabb a Luxemburgban a minimálbérben részesülő szakképzett munkavállalónak járó díjazásnál (a továbbiakban: szociális támogatás).

4

Amint arra a 2015. évi határozat (4) preambulumbekezdése rámutat, az e határozatban előírt intézkedést a Luxemburgba beosztott egyes alkalmazottak személyes helyzetének egy olyan hipotetikus helyzettel történő, a Bizottság által elvégzendő összehasonlítását követően kell meghozni, amelyben ugyanezen alkalmazottat a luxemburgi jog alapján, a szakképzett munkavállalók számára előírt szociális minimálbérért foglalkoztatják. Ennek az összehasonlításnak többek között figyelembe kell vennie a két esetben előírt különböző levonásokat és juttatásokat is.

5

A 2015. évi határozat 1. cikkének megfelelően az emberi erőforrásokért felelős főigazgató az egyes alkalmazottak nettó illetményének és a megfelelő luxemburgi szociális minimálbérnek a kiszámításához figyelembe veendő tényezők kimerítő listáját a Humánerőforrásügyi és Biztonsági Főigazgatóság 2017. február 22‑én elfogadott határozatának mellékletében állapította meg, amelyben a 2015. évi határozatban előírt összehasonlítás céljából meghatározta az egyes alkalmazottakra vonatkozó referenciaösszeg és a megfelelő luxemburgi szociális minimálbér számításához figyelembe veendő tényezőket (a továbbiakban: 2017. évi határozat).

6

2024. január 1‑jén a 18. életévét betöltött, szakképzett munkavállalónak járó luxemburgi szociális minimálbér teljes munkaidőben (azaz heti 40 órában) havi bruttó 3085,11 euró volt. A vitás illetményelszámolásban 2749,58 euró összegű „referenciabér” szerepel.

7

A felperes, mivel úgy ítélte meg, hogy szociális támogatásban kellett volna részesülnie, 2024. július 10‑én a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján panaszt nyújtott be az illetményelszámolás megsemmisítése iránt.

8

Mivel a felperes panaszának benyújtását követő négy hónapos határidőn belül nem érkezett kifejezett válasz, 2024. november 10‑én hallgatólagos elutasító határozat született (a továbbiakban: hallgatólagos elutasító határozat).

9

A Bizottsággal folytatott számos levélváltás ellenére, amelyek keretében a felperes ezen intézmény kifejezett válaszát kérte, a panaszának elutasítását megerősítő kifejezett határozatot (a továbbiakban: kifejezett határozat) csak 2025. február 19‑én, vagyis a jelen kereset benyújtásának napján fogadták el, és azt csak másnap közölték vele.

10

A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:

11

A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

12

A keresetlevél első oldalán az a megjegyzés szerepel, amely szerint a keresetlevelet „az Európai Unió működéséről szóló szerződés 263., 268. és 340. cikke alapján” nyújtják be.

13

A keresetlevél szövegében a felperes több alkalommal is kifejezetten hivatkozik a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikkére, amelyek az EUMSZ 270. cikket hajtják végre (lásd: 2015. szeptember 10‑iMissir Mamachi di Lusignano kontra Bizottság ítélet, C‑417/14 RX‑II, EU:C:2015:588, 30. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). A felperes továbbá az említett cikkekben előírt eljárásokat követte, mind az előzetes panasz benyújtását, mind pedig az előírt különböző határidők betartását illetően.

14

A felperes a keresetének jogalapjára vonatkozóan a 2025. október 29‑i pervezető intézkedésben feltett kérdésre válaszul megerősíti, hogy e keresetet úgy kell tekinteni, mint amelyet az EUMSZ 270. cikk alapján nyújtottak be. A Bizottság egyébként e cikk alapján kezelte a keresetet „a keresetlevél anyagi tartalma miatt”.

15

Következésképpen a jelen keresetet úgy kell tekinteni, mint amelyet az EUMSZ 270. cikk alapján nyújtottak be.

16

A felperes mind az illetményelszámolása, mind a hallgatólagos elutasító határozat ellen nyújt be keresetet.

17

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdésében említett igazgatási panasz és annak – kifejezett vagy hallgatólagos – elutasítása egy összetett eljárás szerves részét képezi, és csupán a bírósághoz fordulás egyik előfeltételét jelenti. Ilyen körülmények között a kereset, még ha formailag a panasz elutasítása ellen irányul is, a bíróság szempontjából olyannak tekintendő, mint amelyet a panasszal támadott, sérelmet okozó aktus ellen nyújtottak be, kivéve ha a panasz elutasításának hatálya eltér a panasszal támadott aktus hatályától (lásd: 2020. július 8‑iWH kontra EUIPO ítélet, T‑138/19, nem tették közzé, EU:T:2020:316, 33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

18

A jelen ügyben a hallgatólagos elutasító határozat helybenhagyta a felperes által vitatott illetményelszámolást. A felperesnek a hallgatólagos elutasító határozat megsemmisítése iránti kérelmei tehát nem rendelkeznek önálló tartalommal, így azokat valójában az illetményelszámolás ellen irányuló kérelmeknek kell tekinteni.

19

Amint az a fenti 9. pontban szerepel, a felperes a Törvényszék Hivatalához 2025. február 19‑én benyújtott keresetlevelével nyújtotta be a jelen keresetet az illetményelszámolással szemben.

20

Szintén 2025. február 19‑én fogadta el a Bizottság azt a kifejezett határozatot, amelyben először jelölte meg azokat az okokat, amelyek miatt az illetményelszámolás nem tartalmazta a szociális támogatás kifizetését. E határozatot azonban csak másnap közölték a felperessel.

21

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az indokolás hiánya vagy elégtelensége a lényeges eljárási szabályok megsértésének minősül, és olyan imperatív jogalapnak minősül, amelyet az európai uniós bíróságnak hivatalból figyelembe kell vennie (lásd ebben az értelemben: 2021. október 13‑iSimpson kontra Tanács ítélet, T‑646/16 P RENV‑RX, nem tették közzé, EU:T:2021:692, 46. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

22

Az indokolási kötelezettség az uniós jog egyik alapelve, amelyet az EUMSZ 296. cikk és az Európai Unió Alapjogi Chartája 41. cikke (2) bekezdésének c) pontja ír elő. Ami konkrétabban a tisztviselőket illeti, az indokolási kötelezettséget a személyzeti szabályzat 25. cikkének második bekezdése, a panaszt követően hozott határozatokat illetően pedig az említett személyzeti szabályzat 90. cikke (2) bekezdésének második albekezdése rögzíti.

23

Emlékeztetni kell arra, hogy az indokolási kötelezettség célja egyrészt az, hogy az érintettnek elegendő tájékoztatást nyújtson a határozat megalapozottságának értékeléséhez, és lehetőséget biztosítson a határozat jogszerűségének vitatására irányuló bírósági kereset benyújtására, másrészt pedig, hogy lehetővé tegye az uniós bíróság számára a felülvizsgálati jogkörének gyakorlását (lásd ebben az értelemben: 2002. július 11‑iMavromichalis kontra Bizottság ítélet, T‑263/01, EU:T:2002:194, 18. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). E körülmények között valamely uniós intézmény, szerv vagy hivatal határozatának indokolása különös jelentőséggel bír, mivel az Alapjogi Charta 47. cikkében biztosított bírósági felülvizsgálat hatékonyságának egyik feltételét képezi (lásd ebben az értelemben: 2023. február 16‑iBizottság kontra Olaszország és Spanyolország ítélet, C‑635/20 P, EU:C:2023:98, 95. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

24

Az EUMSZ 296. cikkben megkövetelt indokolásnak a szóban forgó jogi aktus jellegéhez és elfogadásának körülményeihez kell igazodnia. Az indokolási kötelezettséget az adott ügy konkrét körülményeire, különösen a jogi aktus tartalmára, a felhozott indokok jellegére és a címzett magyarázathoz fűződő érdekére tekintettel kell értékelni (lásd: 2025. március 13‑iPKK kontra Tanács ítélet, C‑72/23 P, EU:C:2025:182, 142. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

25

Bár igaz, hogy a kinevezésre jogosult hatóság általában nem köteles válaszolni a panaszra, más a helyzet, ha az annak tárgyát képező határozat nincs megindokolva. Az indokolást legkésőbb a panasz elutasításakor kell megadni (lásd ebben az értelemben: 2002. július 11‑iMavromichalis kontra Bizottság ítélet, T‑263/01, EU:T:2002:194, 19. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

26

Az indokolás keresetindítás előtti teljes hiányát nem orvosolhatják a kinevezésre jogosult hatóság által a keresetindítást követően adott magyarázatok (lásd ebben az értelemben: 2004. szeptember 23‑iHectors kontra Parlament ítélet, C‑150/03 P, EU:C:2004:555, 50. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2008. február 28‑iNeirinck kontra Bizottság ítélet, C‑17/07 P, EU:C:2008:134, 50. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), mert akkor zavarossá válna az adminisztráció és az uniós bíróság közötti hatáskörmegosztás, gyengülne a jogszerűség felülvizsgálata, és veszélybe kerülne a jogorvoslathoz való jog gyakorlása (2020. június 11‑iBizottság kontra Di Bernardo ítélet, C‑114/19 P, EU:C:2020:457, 58. pont). E szakaszban ugyanis az ilyen magyarázatok már nem töltik be a fenti 23. pontban felidézett kettős funkciójukat.

27

Ráadásul annak lehetősége, hogy a kereset benyújtását követően pótolják az indokolás teljes hiányát, sértené a védelemhez való jogot, mivel a felperest megfosztanák attól a lehetőségtől, hogy az indokolással szembeni jogalapjait előterjessze, mivel ez utóbbiról csak a keresetlevél benyújtását követően szerez tudomást. Ez érinti a felek uniós bíróság előtti egyenlőségének elvét (lásd ebben az értelemben: 2008. október 8‑iBarbin kontra Parlament ítélet, F‑81/07, EU:F:2008:125, 28. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2012. március 8‑iMarcuccio kontra Bizottság végzés, T‑126/11 P, EU:T:2012:115, 47. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

28

Hozzá kell tenni, hogy az indokolást nem tartalmazó határozattal szemben benyújtott panasz hallgatólagos, tehát indokolás nélküli elutasítása esetén az adminisztráció magatartása az, amely meghatározó módon hozzájárul a jogvita keletkezéséhez, mivel az érintett a panaszára a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdésében előírt határidőn belül válasz hiányában kénytelen a Törvényszékhez fordulni a vele szemben hozott határozat megfelelő indokolása érdekében. Ez annál is inkább sajnálatos, mivel az adminisztráció indokolási kötelezettségének a pert megelőző eljárás során történő tiszteletben tartásának az a célja, hogy lehetővé tegye az érintett számára a vele szemben hozott határozat tartalmának megértését, és adott esetben meggyőzheti őt e határozat megalapozottságáról, elkerülve ezáltal a bírósági eljárást (lásd ebben az értelemben: 2005. szeptember 15‑iCasini kontra Bizottság ítélet, T‑132/03, EU:T:2005:324, 34. pont; 2017. október 26‑iParaskevaidis kontra Cedefop ítélet, T‑601/16, EU:T:2017:757, 42. pont).

29

A jelen ügyben az illetményelszámolás természeténél fogva nem tartalmaz indokolást. Ezenkívül nem vitatott, hogy a Bizottság nem közölte a felperes panaszára adott válaszát a személyzeti szabályzat szerinti határidőn belül, ami hallgatólagos elutasító határozatnak minősül.

30

Ezenkívül a Törvényszék elé terjesztett iratokból kitűnik, hogy a felperes és a Bizottság közötti számos elektronikus levélváltásban a Bizottság azt állította, hogy „kivételes okok miatt a [szerződés megkötésére jogosult hatóság] nem tudott válaszolni a panaszra”, de „[a]hogyan arra kötelezettséget vállaltak, [a felperes] február 19‑e előtt választ kap[ott]”, vagyis azon határidő utolsó napja előtt, amelyen belül a felperes keresetet nyújthatott be a Törvényszékhez. Márpedig meg kell állapítani, hogy e kötelezettségvállalás ellenére a Bizottság csak 2025. február 19‑én 23 óra 10 perckor fogadott el ilyen határozatot.

31

Nyilvánvaló, hogy a kifejezett határozat ilyen késői, 2025. február 19‑i elfogadása, noha a keresetindítási határidő másnap járt le, és a Bizottság kifejezetten kötelezettséget vállalt arra, hogy ezen időpont előtt választ küld, az adminisztráció magyarázatának hiányában arra kényszerítette a felperest, hogy az illetményelszámolással és a hallgatólagos határozattal szemben keresetet nyújtson be a Törvényszékhez, amelyek egyike sem tartalmazott indokolást.

32

Végül emlékeztetni kell arra, hogy bár a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság a személyzeti szabályzat 91. cikkének (3) bekezdésében előírt három hónapos határidőn belül indokolással ellátott határozatot hozhat a panaszra válaszul, ez a lehetőség csak addig áll rendelkezésre, amíg a felperes nem nyújt be keresetet (lásd ebben az értelemben: 2002. július 11‑iMavromichalis kontra Bizottság ítélet, T‑263/01, EU:T:2002:194, 27. pont; 1992. február 12‑iVolger kontra Parlament ítélet, T‑52/90, EU:T:1992:12, 40. pont).

33

A Bizottság magatartása annál is inkább sajnálatos, mivel a jelen ügyben elegendő lett volna, ha a rendelkezésére álló informatikai eszközök segítségével elvégzett szimulációk egyszerű képernyőfelvételét közli az érdekelttel ahhoz, hogy ez utóbbi egyrészt meggyőződhessen arról, hogy a fenti 4. pontban említett összehasonlítási eljárást valóban elvégezték‑e, másrészt pedig ahhoz, hogy megismerhesse és megérthesse az ezen évre elfogadott referenciaösszegeket.

34

Ebben az értelemben a Bizottságnak azáltal, hogy a panaszra adott kifejezett válasz keretében teljesítette volna az újonnan felvett szerződéses alkalmazottjával szemben fennálló egyik legalapvetőbb kötelezettségét, arra is lehetősége lett volna, hogy a pert megelőző szakaszban megvizsgálja határozatának az uniós joggal való összeegyeztethetőségét.

35

A fentiekből következik, hogy a Bizottság megsértette az őt terhelő indokolási kötelezettséget, így az illetményelszámolást hivatalból meg kell semmisíteni.

36

Mindemellett emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a felperesnek nem fűződik érdeke a megtámadott határozat megsemmisítéséhez, ha mérlegelést nem engedő hatásköre folytán az adminisztrációnak a megtámadott határozat megsemmisítése esetén e határozattal érdemben azonos új határozatot kellett volna hoznia (lásd ebben az értelemben: 1983. július 6‑iGeist kontra Bizottság ítélet, 117/81, EU:C:1983:191, 7. pont; 1992. december 18‑iDíaz García kontra Parlament ítélet, T‑43/90, EU:T:1992:120, 54. pont; 2000. szeptember 20‑iOrthmann kontra Bizottság ítélet, T‑261/97, EU:T:2000:212, 33. pont).

37

Mindazonáltal úgy tűnik, hogy a fenti 36. pontban említett ügyek tárgyát képező hibák nem befolyásolták a Törvényszék előtt indított keresetet, mivel nem fosztották meg a felperest attól a lehetőségtől, hogy megértse azt a kritériumot, amelynek nem felelt meg, és következésképpen a vele szemben hozott határozatot.

38

E körülmények között meg kell vizsgálni a Bizottságnak a megtámadott határozat elfogadására vonatkozó mérlegelést nem engedő hatáskörét, valamint az abból a jelen kereset kimenetelére vonatkozóan levonandó következtetéseket.

39

A szociális támogatást a 2015. évi határozat vezette be, és – amint arra a fenti 5. pont emlékeztet – az összehasonlítandó díjazás kiszámításának módját a 2017. évi határozat állapította meg, amely csak a Bizottság alkalmazottaira alkalmazandó.

40

A 2015. évi és a 2017. évi határozat előírja, hogy az adminisztrációnak figyelembe kell vennie az alkalmazott személyes és családi körülményeit, valamint a 2017. évi határozat mellékletében pontosan felsorol minden olyan tényezőt, amelyet figyelembe kell venni az egyes alkalmazottak referenciaösszegének és a Luxemburgban ennek megfelelő szociális minimálbérnek a kiszámításakor.

41

Így, figyelemmel a fenti 40. pontban említett lista kimerítő jellegére, meg kell állapítani, hogy a Bizottság a jelen ügyben nem rendelkezett diszkrecionális jogkörrel, hanem mérlegelést nem engedő hatáskörben járt el, mivel köteles volt szociális támogatást nyújtani, ha a teljes munkaidőben foglalkoztatott alkalmazott nettó illetménye alacsonyabb volt, mint a Luxemburgban a szociális minimálbérre jogosult, szakképzett munkavállaló díjazása, ellenkező esetben pedig azt nem volt köteles nyújtani azt.

42

Mindazonáltal a jelen ügy sajátossága a fenti 4. pontban említett összehasonlítás keretében összehasonlítandó díjazásból hol kivonandó, hol hozzáadandó számszerű adatok sokfélesége, ami nem tette lehetővé a felperes számára, hogy kellő bizonyossággal maga végezze el a szociális támogatásra való jogosultsága hiányának megértéséhez és ellenőrzéséhez szükséges számítást. Ugyanis nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat a nehézségeket, amelyekkel egy alkalmazott – főleg, ha a felpereshez hasonlóan lép be szolgálatba – szembesülhet az első illetményelszámolásának kézhezvételekor, amikor nemcsak a teljes munkaidőre járó nettó illetményt kell pontosan kiszámolnia, hanem azt a pusztán hipotetikus díjazást is, amelyet akkor kapott volna, ha a luxemburgi jog hatálya alatt alkalmazták volna.

43

Ez annál is inkább igaz, mivel a fenti 4. pontban említett összehasonlítási eljárás tárgyát képező két díjazás meghatározása érdekében a 2017. évi határozat nem korlátozódik a bruttó díjazás figyelembevételére, hanem számos, részben a Bizottságra, részben Luxemburgra alkalmazandó adó, társadalombiztosítási (egészségügyi, nyugdíj‑, ápolási) járulék és ellátás (családi, különleges kiegészítő, iskolai újrakezdés stb.) figyelembevételét írja elő.

44

Igaz ugyan, hogy az a tisztviselő, aki pénzügyi előnyben részesül, vagy úgy véli, hogy pénzügyi előnyben kellene részesülnie, köteles egy bizonyos mértékű gondolkodási és ellenőrzési erőfeszítést tenni azon kifizetés tekintetében, amelyben részesül vagy részesülni kíván (lásd ebben az értelemben: 2023. május 24‑iAL kontra Bizottság ítélet, T‑714/21, nem tették közzé, EU:T:2023:282, 71. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

45

Meg kell azonban állapítani, hogy a jelen ügyben a felperes pontosan ezt tette – eredménytelenül – a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján benyújtott panaszával. Az e panaszra adott válasz indokolása e körülmények között elengedhetetlen volt ahhoz, hogy lehetővé tegye számára azon okok megértését, amelyek miatt úgy tekintették, hogy nem jogosult szociális támogatásra.

46

Így meg kell állapítani, hogy indokolás teljes hiánya miatt a felperesnek nem állt módjában meggyőződni először is arról, hogy az adminisztráció ténylegesen elvégezte‑e a fenti 4. pontban említett összehasonlítási műveletet, továbbá arról, hogy az abban foglalt számítások helyesek voltak‑e, végül pedig a 2015. és 2017. évi határozatok jogszerűségéről, amelyek jogellenességére hivatkozhatott volna.

47

E tekintetben emlékeztetni kell egyrészt arra, hogy az alkalmazott csak azt az illetményelszámolást vitathatja, amely első alkalommal tükrözi az adminisztrációnak a vitatott juttatással kapcsolatos állásfoglalását, mivel az ezt követő illetményelszámolások az ezen állásfoglalást pusztán megerősítő aktusnak minősülnek, és nem képezhetik megsemmisítés iránti kereset tárgyát (lásd ebben az értelemben: 2019. február 7‑iArango Jaramillo és társai kontra EBB ítélet, T‑487/16, nem tették közzé, EU:T:2019:66, 38–41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), másrészt pedig, hogy az ítélkezési gyakorlat jelenlegi állapotában nem volt biztos, hogy a felperes első alkalommal a válaszának szakaszában még hivatkozhatott volna új érvekre, ami amúgy sem lett volna elegendő a fenti 26. és 28. pontban felidézett elvekre tekintettel.

48

E körülmények között, és tekintettel arra, hogy – amint az a fenti 42. pontban szerepel – az összehasonlítás olyan bonyolult volt, hogy a felperes nem érthette meg a vele szemben hozott határozatot, az indokolás teljes hiányára alapított hiba a jelen ügy sajátos körülményei között következményekkel járhatott a hatékony jogorvoslathoz való jog gyakorlására nézve.

49

Ha ugyanis a felperes kellő időben kapott volna indokolást a szociális támogatás folyósításának elmaradását illetően, akkor nem csupán a szociális támogatás folyósításának megtagadásáról szóló határozatot tudta volna megérteni, hanem azt is meg tudta volna ítélni, hogy célszerű‑e bírósági jogorvoslathoz folyamodnia – ráadásul az új munkáltatójával szemben –, valamint azt, hogy milyen jogalapok – ideértve a jogellenességi kifogásokat is – hozhatók fel e jogorvoslat alátámasztására.

50

A fentiek összességéből következik, hogy a megtámadott határozatot meg kell semmisíteni, anélkül hogy a kereset többi jogalapját vizsgálni kellene.

51

A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék kötelezze a Bizottságot jelképes egy euró megfizetésére a felperes által állítólagosan elszenvedett nem vagyoni kár címén.

52

E tekintetben az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a jogellenes aktus megsemmisítése önmagában megfelelő és főszabály szerint elégséges jóvátételét jelentheti minden olyan nem vagyoni kárnak, amelyet ezen aktus okozhatott, kivéve ha a felperes bizonyítja, hogy őt olyan nem vagyoni kár érte, amely e megsemmisítéssel nem orvosolható teljes mértékben (lásd ebben az értelemben: 2019. szeptember 3‑iFV kontra Tanács végzés, C‑188/19 P, nem tették közzé, EU:C:2019:690, 26. pont; 2021. április 28‑iCorreia kontra EGSZB ítélet, T‑843/19, EU:T:2021:221, 86. pont).

53

A jelen ügyben elegendő megállapítani, hogy a felperes nem bizonyította, hogy az állítólagos nem vagyoni kár nem orvosolható teljes mértékben a megtámadott határozat megsemmisítésével.

54

E körülmények között a Törvényszék álláspontja szerint a megtámadott határozat megsemmisítését önmagában az állítólagos nem vagyoni kár megfelelő és elégséges jóvátételének kell tekinteni.

55

A fentiekből az következik, hogy a kártérítési kérelmet el kell utasítani.

56

A Törvényszék eljárási szabályzata 134. cikkének (1) bekezdése alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a Bizottság lényegében pervesztes lett, a felperes kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (öt bíróval eljáró harmadik tanács)

a következőképpen határozott: