A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (második tanács)

2026. június 4. ( *1 )

„Előzetes döntéshozatal – A szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség – Menekültpolitika – A nemzetközi védelem megadására és visszavonására vonatkozó közös eljárások – 2013/32/EU irányelv – 46. cikk – Hatékony jogorvoslathoz való jog – Teljes körű és ex nunc vizsgálat – Az elsőfokú bíróság hatásköreinek terjedelme – A tényállás elsőfokú bíróság általi vizsgálata – A nemzetközi védelem iránti igények elsőfokú bíróság általi vizsgálata”

A C‑198/25. sz. [Quotal] ( i ). ügyben,

az EUMSZ 267. cikk alapján benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában, amelyet a rechtbank Den Haag, zittingsplaats Zwolle (Zwolléban eljáró hágai bíróság, Hollandia) a Bírósághoz 2025. március 11‑én érkezett, 2025. március 11‑i határozatával terjesztett elő az

és

a Minister van Asiel en Migratie

között folyamatban lévő eljárásban,

A BÍRÓSÁG (második tanács),

tagjai: K. Jürimäe tanácselnök, K. Lenaerts, a Bíróság elnöke, a második tanács bírájaként eljárva, F. Schalin, M. Gavalec (előadó) és Csehi Z. bírák,

főtanácsnok: T. Ćapeta,

hivatalvezető: A. Lamote tanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2025. október 27‑i tárgyalásra,

figyelembe véve a következők által előterjesztett észrevételeket:

–	S képviseletében S. Rafi szakértő és G. P. G. Willemse-Schoenmakers advocate,

–	a holland kormány képviseletében A. Hanje és J. Langer, meghatalmazotti minőségben,

–	az Európai Bizottság képviseletében F. Blanc, M. Debieuvre és F. van Schaik, meghatalmazotti minőségben,

tekintettel a főtanácsnok meghallgatását követően hozott határozatra, miszerint az ügy elbírálására a főtanácsnok indítványa nélkül kerül sor,

meghozta a következő

Ítéletet

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a nemzetközi védelem megadására és visszavonására vonatkozó közös eljárásokról szóló, 2013. június 26‑i 2013/32/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2013. L 180., 60. o.; helyesbítés: HL 2016. L 198., 50. o.) 46. cikke (3) bekezdésének önmagában vagy az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 47. cikkével összefüggésben történő értelmezésére vonatkozik.

2	E kérelmet S, pakisztáni állampolgár és a Minister van Asiel en Migratie (menekültügyi és migrációs miniszter, Hollandia; a továbbiakban: miniszter) között az S által benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelmet elutasító határozat tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő.

Jogi háttér

A 2011/95/EU irányelv

A harmadik országbeli állampolgárok és hontalan személyek nemzetközi védelemre jogosultként való elismerésére, az egységes menekült‑ vagy kiegészítő védelmet biztosító jogállásra, valamint a nyújtott védelem tartalmára vonatkozó szabályokról szóló, 2011. december 13‑i 2011/95/EU európai parlamenti és tanácsi irányelvnek (HL 2011. L 337., 9. o.; helyesbítések: HL 2017. L 167., 58. o.; HL 2019. L 19., 20. o.) „A tények és körülmények értékelése” című 4. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1) A tagállamok a kérelmező kötelezettségének tekinthetik, hogy a lehető leggyorsabban bemutasson a nemzetközi védelem iránti kérelem megalapozásához szükséges valamennyi bizonyítékot. A kérelem szempontjából jelentőséggel bíró bizonyítékok értékelését – a kérelmező közreműködésével – a tagállam végzi.

(2) Az (1) bekezdésben említett bizonyítékok közé tartoznak a kérelmező által az alábbiak tekintetében szolgáltatott információk, valamint ezek alátámasztására a kérelmező birtokában lévő dokumentumok: a kérelmező életkora, háttere – ideértve az érintett hozzátartozókét is –, személyazonossága, állampolgársága(i), korábbi tartózkodási helye(i), illetve a korábbi tartózkodási helye(i) szerinti ország(ok), menedékjog iránt korábban benyújtott kérelmei, utazásának útvonala, úti okmányai, továbbá nemzetközi védelem iránti kérelmének indokai.

(3) A nemzetközi védelem iránti kérelem értékelése egyedi alapon, a következők figyelembevételével történik:

a)	a kérelemre vonatkozó határozat meghozatalának időpontjában a származási országra vonatkozó valamennyi releváns tény, ideértve a származási ország törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseit, valamint azok alkalmazási módját is;

b)	a kérelmező releváns nyilatkozatai és az általa bemutatott dokumentumok, ideértve az arra vonatkozó információkat is, hogy a kérelmező üldöztetésnek vagy súlyos sérelemnek ki volt‑e téve, illetve, hogy ezek veszélye fennáll‑e;

a kérelmező egyéni helyzete és személyes körülményei, ideértve az olyan tényezőket is, mint a háttér, nem és életkor, annak megállapítása érdekében, hogy a személyes körülményeit figyelembe véve a vele szemben elkövetett cselekmények vagy azon cselekmények, amelyeket vele szemben elkövethetnek, üldöztetésnek, illetve súlyos sérelemnek minősülnek‑e;

azon kérdés megválaszolása, hogy a kérelmező a származási ország elhagyása után végzett‑e olyan tevékenységet, amelynek kizárólagos vagy legfőbb célja a nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtásához szükséges feltételek megteremtése volt, annak megállapítása érdekében, hogy e tevékenysége miatt az említett országba való visszatérése esetén a kérelmező vonatkozásában üldöztetés vagy súlyos sérelem veszélye fennállna‑e;

e)	azon kérdés megválaszolása, hogy ésszerűen elvárható‑e a kérelmezőtől, hogy egy olyan másik állam védelmét vegye igénybe, amelynek állampolgárságát megszerezheti.

(4) Azon tény, hogy a kérelmező korábban már üldöztetésnek vagy súlyos sérelemnek volt kitéve, illetve vele szemben ilyen üldöztetés vagy súlyos sérelem közvetlen veszélye állt fenn, komoly alátámasztásául szolgál a kérelmező üldöztetéstől való megalapozott félelmének, valamit a súlyos sérelem tényleges veszélyének, kivéve, amennyiben alapos okból feltételezhető, hogy a kérelmezőt nem fogják újból üldözni, illetve hogy a súlyos sérelem veszélye vele szemben már nem áll fenn.

(5) Amennyiben a tagállamok alkalmazzák az (1) bekezdés első mondatában említett elvet, amely szerint a kérelmezőnek meg kell indokolnia a nemzetközi védelem iránti kérelmét, és amennyiben a kérelmező állításait nem támasztják alá dokumentumok vagy egyéb bizonyítékok, úgy ezen állításokat nem kell bizonyítani, amennyiben:

a)	a kérelmező láthatóan mindent megtett kérelmének alátámasztása érdekében;

b)	a kérelmező átadta a rendelkezésére álló valamennyi bizonyítékot, és az egyéb jelentős, de hiányzó bizonyítékok vonatkozásában kielégítő magyarázatot adott;

c)	megállapítható, hogy a kérelmező állításai logikailag összefüggőek és hihetőek, és nem mondanak ellent a kérelmével kapcsolatban ismert általános és egyedi információknak;

d)	a kérelmező az első adandó alkalommal benyújtotta a nemzetközi védelem iránti kérelmét, kivéve, amennyiben alapos indokkal igazolni tudja ennek elmulasztását; és

e)	általánosságban megállapítható a kérelmező szavahihetősége.”

A 2013/32 irányelv

A 2013/32 irányelv (16), (18), (22) és (34) preambulumbekezdésének szövege a következő:

„(16)

Elengedhetetlen, hogy valamennyi nemzetközi védelem iránti kérelemmel kapcsolatos határozatot a tények alapján, továbbá első fokon olyan hatóságok hozzák meg, amelyek személyzete a nemzetközi védelemmel kapcsolatos területen megfelelő tudással rendelkezik, vagy az ehhez szükséges képzésben részesült.

[…]

(18)	A tagállamoknak és a nemzetközi védelmet kérelmezőknek egyaránt az áll érdekében, hogy a megfelelő és teljes körű vizsgálat lefolytatásának sérelme nélkül a nemzetközi védelem iránti kérelmek ügyében a lehető legrövidebb időn belül határozat szülessen.

[…]

(22)

Továbbá, a tagállamoknak és a kérelmezőknek egyaránt érdekében áll, hogy a nemzetközi védelmi igényeket már első fokon pontosan felismerjék. E célból a kérelmezőket – sajátos körülményeik figyelembevételével – első fokon ingyenes jogi és eljárási tájékoztatással kell ellátni. E tájékoztatásnak többek között lehetővé kell tennie, hogy a kérelmezők jobban megértsék az eljárást, így elősegítve számukra a vonatkozó kötelezettségek betartását. Aránytalan lenne megkövetelni, hogy a tagállamok kizárólag képzett ügyvédek révén biztosítsák e tájékoztatást. Ezért a tagállamoknak lehetőséget kell biztosítani arra, hogy megválasszák e tájékoztatás legmegfelelőbb módjait, például nem kormányzati szervezetek, kormányzati hatóságok szakemberei vagy speciális állami szolgáltatók révén.

[…]

(34)	A nemzetközi védelmi igények vizsgálatára alkalmazott eljárásoknak lehetővé kell tenniük, hogy a hatáskörrel rendelkező hatóságok elvégezhessék a nemzetközi védelem iránti kérelmek alapos vizsgálatát.”

Ezen irányelv „Fogalommeghatározás” című 2. cikke az f) pontjában a következőket tartalmazza:

„»eljáró hatóság«: kvázi bírói testület vagy közigazgatási szerv, amely a tagállamban a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálására és annak tárgyában elsőfokú határozat meghozatalára hatáskörrel rendelkezik”.

Az említett irányelvnek „A hatékony jogorvoslathoz való jog” című 46. cikke az (1) és (3) bekezdésében a következőképpen rendelkezik:

„(1) A tagállamok biztosítják a kérelmezők részére a bíróság előtti hatékony jogorvoslathoz való jogot az alábbiakkal szemben:

a nemzetközi védelem iránti kérelem ügyében hozott határozat tárgyában, beleértve, ha a határozat:

i.	a menekült jogállás és/vagy kiegészítő védelmi jogállás tekintetében megalapozatlannak ítéli a kérelmet;

[…]

(3) Az (1) bekezdésnek való megfelelés érdekében a tagállamok biztosítják, hogy a hatékony jogorvoslat mind a tények, mind a jogi szempontok teljes körű és ex nunc megvizsgálását tartalmazza – ideértve adott esetben a nemzetközi védelem iránti igényeknek a(z) [2011/95] irányelv szerinti vizsgálatát is –, legalább az elsőfokú bíróság előtti fellebbezési [helyesen: jogorvoslati] eljárásokban.”

Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

S pakisztáni állampolgár nemzetközi védelem iránti kérelmet nyújtott be Hollandiában. E kérelem alátámasztására többek között arra hivatkozott, hogy Pakisztánban 2003 végén vagy 2004 elején tíz–tizenkét napig kínozták a rendőri őrizet alatt, személyazonosító igazolványának elvesztését követően. Hivatkozott továbbá arra is, hogy 2004‑ben, egy évvel Pakisztán elhagyása előtt, vallási meggyőződése miatt súlyos bántalmazás érte M vallási vezető tanítványai és a szomszédjai részéről.

2023. december 20‑i határozatával a miniszter elutasította az említett kérelmet. Úgy vélte, hogy ugyanezen kérelem alátámasztására előterjesztett indokolás nagyrészt hiteles, de úgy ítélte meg, hogy S‑t nem tartották hitehagyottnak. Ezenkívül, bár S a múltban már súlyos sérelmeket szenvedett el, a miniszter jelezte, hogy okkal feltételezhető, hogy S‑nek nem kell félnie az üldöztetéstől, illetve hogy nem áll fenn tényleges veszélye annak, hogy súlyos sérelmek érik, amennyiben visszatér származási országába. Egyébiránt a miniszter úgy ítélte meg, hogy S Pakisztánból való távozására és elmenekülésére vonatkozó nyilatkozatai lényegében nem hitelesek.

S e határozattal szemben keresetet indított a rechtbank Den Haag, zittingsplaats Zwolle (Zwolléban eljáró hágai bíróság, Hollandia) előtt, amely a kérdést előterjesztő bíróság. E bíróság a 2024. augusztus 13‑i közbenső ítéletében megállapította, hogy az említett határozat nem volt kellően megindokolva, és lehetővé tette a miniszter számára, hogy orvosolja ezt a hiányosságot.

Közelebbről, az említett bíróság úgy ítélte meg, hogy a miniszter nem fejtette ki kellőképpen azokat az okokat, amelyek miatt úgy ítélte meg, hogy az S által hivatkozott, többek között a hatóságokkal fennálló és a személyazonosító igazolványa elvesztését követően keletkezett problémák forrása, valamint azon problémák, amelyekkel állítása szerint a vallási meggyőződése miatt szembesült, nem tekinthetők hitelesnek. Végül ugyanezen bíróság azt rótta fel a miniszternek, hogy nem támasztotta alá kellőképpen azokat az okokat, amelyek miatt az S által magatartása és helyzete miatt a lakónegyedében tapasztalt, hitelt érdemlőnek tekintett problémák nem teszik lehetővé, hogy S‑t hitehagyottnak lehessen tekinteni.

11	2024. október 8‑án a miniszter kiegészítő határozatot hozott. A kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy e határozat indokolása szintén elégtelen. Úgy véli továbbá, hogy S nyilatkozatai hitelesek, és e nyilatkozatok alapján nemzetközi védelemben kell részesülnie.

12	Mindazonáltal e bíróság rámutat arra, hogy a nemzeti ítélkezési gyakorlat szerint nem rendelkezik hatáskörrel arra, hogy maga határozzon S menedékkérelme indokolásának hitelességéről, sem pedig a nemzetközi védelem megadásának alapjául szolgáló feltételek értékeléséről.

Így a kérdést előterjesztő bíróság pontosítja, hogy az Afdeling bestuursrechtspraak van de Raad van State (az államtanács közigazgatási bíráskodási csoportja, Hollandia) állandó ítélkezési gyakorlata szerint, amennyiben úgy ítéli meg, hogy a miniszter nemzetközi védelem iránti kérelmet elutasító határozata nincs kellően megindokolva az e kérelem indokolásának hitelessége tekintetében, nincs lehetősége határozni sem ezen indokolás hitelességéről, sem az említett kérelemről, így e bíróságnak e határozat hatályon kívül helyezésére kell szorítkoznia, és az ügyet újbóli értékelés céljából vissza kell utalnia a miniszternek.

14	Márpedig a kérdést előterjesztő bíróság jelzi, hogy kétségei vannak e nemzeti ítélkezési gyakorlatnak a 2013/32 irányelvvel való összeegyeztethetőségét illetően.

15	A Bíróság ítélkezési gyakorlatából arra lehet következtetni e bíróság szerint, hogy jogosult az S által előadott indokolás hitelességét értékelni és nemzetközi védelem iránti kérelmét megvizsgálni.

E körülmények között a rechtbank den Haag, zittingsplaats Zwolle (Zwolléban eljáró hágai bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

„1)

Levezetheti‑e a rechtbank den Haag, zittingsplaats Zwolle (Zwolléban eljáró hágai bíróság) a [2013/32] irányelv 46. cikkének adott esetben a[Charta] 47. cikkével, illetve az uniós jog valamely más rendelkezésével vagy valamely uniós jogi elvvel összefüggésben értelmezett (3) bekezdéséből azt a hatáskört, hogy maga is elvégezheti a nemzetközi védelem iránti kérelem indokolása hitelességének értékelését, amely felváltja a miniszter értékelését?

Levezetheti‑e a a rechtbank den Haag, zittingsplaats Zwolle (Zwolléban eljáró hágai bíróság) a fent említett rendelkezések valamelyikéből azt a hatáskört, hogy ezen kérelem indokolásának a miniszter által hitelesnek tekintett részei és – az első kérdésre adott igenlő válasz esetén – ezen indokolásnak e bíróság által hitelesnek tekintett további részei alapján érdemi és végleges határozatot hozhat a nemzetközi védelem iránti kérelem tárgyában? Ennek során lehetősége van‑e az említett bíróságnak arra, hogy a miniszter értékelését az üldöztetéstől való félelem vagy a súlyos sérelem elszenvedése tényleges veszélyének hihetőségére vonatkozó saját értékelésével helyettesítse, különösen, ha ugyanezen bíróság a rendelkezésre álló, nyilvánosan hozzáférhető országspecifikus információkra tekintettel kellően tájékozottnak tartja magát az ilyen értékelés elvégzéséhez?

3)	Korlátozhatja‑e a nemzeti ítélkezési gyakorlat – például az eljárási autonómia alapján – az első és a második kérdés értelmében vett hatásköröket annak megállapítása révén, hogy e hatáskörök kizárólag a minisztert illetik meg?

Azon kérdés értékelése során, hogy elegendő információval rendelkezik‑e az érdemi határozat meghozatalához, figyelembe vehet‑e a rechtbank den Haag, zittingsplaats Zwolle (Zwolléban eljáró hágai bíróság) olyan információkat, amelyeket a peres eljárás keretében rendelkezésre bocsátottak, de a közigazgatási eljárásban még nem álltak rendelkezésre? Jelentőséggel bír‑e e tekintetben, hogy a felek írásban vagy a tárgyaláson korlátozás nélkül észrevételeket tehettek‑e a tényállással kapcsolatban?”

Az (EU) 2024/1347 és az (EU) 2024/1348 rendeletről

Anélkül, hogy az előterjesztett kérdésekben hivatalosan utalna a harmadik országbeli állampolgárok és hontalan személyek nemzetközi védelemben részesülő személyként való elismerésére, a menekültek vagy a kiegészítő védelemre jogosult személyek egységes jogállására, valamint a nyújtott védelem tartalmára vonatkozó szabályokról, a 2003/109/EK tanácsi irányelv módosításáról és a 2011/95/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2024. május 14‑i (EU) 2024/1347 európai parlamenti és tanácsi rendeletre (HL L, 2024/1347), vagy az Unión belüli nemzetközi védelem iránti közös eljárás létrehozásáról, valamint a 2013/32/EU irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2024. május 14‑i (EU) 2024/1348 európai parlamenti és tanácsi rendeletre (HL L, 2024/1348; helyesbítés: HL L, 2025/90922), az előterjesztő bíróság azt kéri a Bíróságtól, hogy e rendeleteket foglalja bele az e kérdésekre adott válaszokba, mivel előfordulhat, hogy azokat az alapeljárás vizsgálata keretében alkalmaznia kell.

Emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a nemzeti bíróságok és a Bíróság között az EUMSZ 267. cikkel bevezetett együttműködési eljárás keretében a Bíróság feladata, hogy a nemzeti bíróságnak az előtte folyamatban lévő ügy eldöntéséhez hasznos választ adjon. Ezt szem előtt tartva a Bíróság figyelembe vehet olyan uniós jogi szabályokat, amelyekre a nemzeti bíróság a kérdésében nem hivatkozott (lásd: 1986. március 20‑iTissier ítélet, 35/85, EU:C:1986:143, 9. pont; 2025. augusztus 1‑jei Alace és Canpelli ítélet, C‑758/24 és C‑759/24, EU:C:2025:591, 44. pont).

19	Mindazonáltal először is meg kell állapítani, hogy a 2024/1347 rendelet 42. cikke értelmében ezt a rendeletet 2026. június 12‑jétől kell alkalmazni.

20	Így nem bizonyított, hogy e rendelet értelmezése szükséges lenne a kérdést előterjesztő bíróság számára ahhoz, hogy az alapügyben határozatot hozhasson.

Másodszor, a 2024/1348 rendelet 79. cikkének (2) és (3) bekezdéséből egyrészt az következik, hogy e rendeletet 2026. június 12‑től kell alkalmazni, másrészt pedig, hogy az említett rendeletet a 2026. június 12‑től kezdődően benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelmek megadására irányuló eljárásra kell alkalmazni.

22	Ebből következik, hogy ez utóbbi időpontot megelőzően benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelmeket, mint amilyen S kérelme is, a 2013/32 irányelv szabályozza.

23	E körülmények között a 2024/1347 és a 2024/1348 rendeletet nem kell értelmezni.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről

Az elsőtől a negyedikig terjedő kérdéseivel, amelyeket célszerű együttesen vizsgálni, az előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2013/32 irányelv 46. cikkének (3) bekezdését a Charta 47. cikkével összefüggésben úgy kell‑e értelmezni, hogy egyrészt az a nemzetközi védelem iránti kérelmet elutasító határozattal szemben benyújtott jogorvoslat tárgyában eljáró elsőfokú bíróság számára hatáskört biztosít arra, hogy kötelező jelleggel határozzon e kérelem indokolásának hitelességéről, a kérelmező üldöztetéstől való félelmének vagy a származási országába való visszatérése esetén súlyos sérelem elszenvedése tényleges veszélyének valószínűségéről, valamint az említett kérelem megalapozottságáról, figyelembe véve a peres eljárás során rendelkezésre bocsátott elemeket, másrészt pedig, hogy adott esetben a tagállamok korlátozhatják ezt a hatáskört oly módon, hogy kizárólag az ezen irányelv 2. cikkének f) pontja értelmében vett eljáró hatóság (a továbbiakban: eljáró hatóság) rendelkezik hatáskörrel a nemzetközi védelem iránti kérelmek értékelésére és azok megalapozottságának elbírálására.

Először is meg kell állapítani, hogy a 2013/32 irányelv különbséget tesz egyfelől az „eljáró hatóság”, amelyet 2. cikkének f) pontjában úgy határoz meg, mint egy „kvázi bírói testület vagy közigazgatási szerv, amely a tagállamban a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálására és annak tárgyában elsőfokú határozat meghozatalára hatáskörrel rendelkezik”, és másfelől a 46. cikkében szereplő „bíróság” között. Az eljáró hatóság előtti eljárást ezen irányelv III., „Az elsőfokú eljárások” címet viselő fejezetének rendelkezései szabályozzák, míg a bíróság előtti eljárásra az említett irányelv V., „Fellebbezési eljárások” címet viselő, és e 46. cikket tartalmazó fejezete vonatkozik (lásd: 2018. július 25‑iAlheto ítélet, C‑585/16, EU:C:2018:584, 103. pont; 2020. július 16‑iAddis ítélet, C‑517/17, EU:C:2020:579, 61. pont).

26	Amint az a 2013/32 irányelv (34) preambulumbekezdéséből következik, a nemzetközi védelmi igények vizsgálatára alkalmazott eljárásoknak lehetővé kell tenniük, hogy a hatáskörrel rendelkező hatóságok elvégezhessék a nemzetközi védelem iránti kérelmek alapos vizsgálatát.

Azt is ki kell emelni, hogy ezen irányelv (16) és (22) preambulumbekezdéséből, 4. cikkéből, valamint általános rendszeréből kitűnik, hogy az említett irányelv által megállapított közös eljárások lényeges szakasza a nemzetközi védelem iránti kérelem olyan közigazgatási szerv vagy kvázi bírói testület általi megvizsgálása, amely megfelelő eszközökkel és e területen szakképzett személyzettel rendelkezik (lásd: 2018. július 25‑iAlheto ítélet, C‑585/16, EU:C:2018:584, 116. pont; 2020. július 16‑iAddis ítélet, C‑517/17, EU:C:2020:579, 61. pont).

Ezenkívül emlékeztetni kell arra, hogy a 2011/95 irányelv 4. cikkében szabályozott értékelésre, amely rendelkezés értelmében az eljáró hatóságnak határozatot kell hoznia a nemzetközi védelem iránti kérelemről, két külön szakaszban kerül sor. Az első szakaszban az eljáró hatóságnak meg kell állapítania azokat a ténybeli körülményeket, amelyek az e kérelmet alátámasztó bizonyítéknak minősülhetnek. A második szakaszban el kell végeznie ezen információk jogi értékelését, amely annak eldöntésében áll, hogy az adott ügyet jellemző tényekre tekintettel a nemzetközi védelem megadására vonatkozóan előírt tárgyi feltételek teljesülnek‑e (lásd analógia útján: 2012. november 22‑iM. ítélet, C‑277/11, EU:C:2012:744, 64. pont).

Kétségtelenül igaz, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelem indokolása hitelességének értékelése, valamint az üldöztetéstől való félelem vagy a súlyos sérelem elszenvedése tényleges veszélye valószínűségének értékelése ezen első szakaszba és a tények értékelésének körébe tartozik. Ez a ténybeli értékelés azonban nem esik kívül azon elsőfokú bíróság hatáskörén, amelyhez a nemzetközi védelem iránti kérelmet elutasító határozattal szemben keresetet nyújtottak be.

A 2013/32 irányelv 46. cikkének (1) bekezdése ugyanis a nemzetközi védelmet kérelmezők számára az ilyen kérelmeket érintő határozatokkal szemben bíróság előtti hatékony jogorvoslathoz való jogot ismer el. Ezen irányelv 46. cikkének (3) bekezdése meghatározza e jog terjedelmét, megállapítva, hogy a tagállamoknak, amelyekre nézve ezen irányelv kötelező erővel bír, biztosítaniuk kell, hogy az a bíróság, amely előtt a nemzetközi védelem iránti kérelemre vonatkozó határozatot megtámadják, elvégezze „mind a tények, mind a jogi szempontok teljes körű és ex nunc megvizsgálását […] – ideértve adott esetben a nemzetközi védelem iránti igényeknek [a 2011/95] irányelv szerinti vizsgálatát is” (lásd: 2018. július 25‑iAlheto ítélet, C‑585/16, EU:C:2018:584, 106. pont; 2025. augusztus 1‑jei Alace és Canpelli ítélet, C‑758/24 és C‑759/24, EU:C:2025:591, 76. pont).

Ami az említett jog terjedelmét illeti, a Bíróság kimondta, hogy a „biztosítják, hogy a hatékony jogorvoslat mind a tények, mind a jogi szempontok teljes körű és ex nunc megvizsgálását tartalmazza” fordulatot úgy kell értelmezni, hogy a tagállamok kötelesek e rendelkezés értelmében a nemzeti jogszabályaikat úgy alakítani, hogy az említett jogorvoslatok elbírálása tartalmazza valamennyi olyan ténybeli és jogi tényező bíróság általi vizsgálatát, amelyek lehetővé teszik számára az adott ügy naprakész értékelését (2018. július 25‑iAlheto ítélet, C‑585/16, EU:C:2018:584, 110. pont; 2025. augusztus 1‑jei Alace és Canpelli ítélet, C‑758/24 és C‑759/24, EU:C:2025:591, 81. pont).

E tekintetben a Bíróság egyrészt pontosította, hogy az „ex nunc” kifejezés kiemeli a bíróságnak az olyan értékelés elvégzésére irányuló kötelezettségét, amely figyelembe veszi adott esetben a jogorvoslat tárgyát képező határozat elfogadását követően felmerült új elemeket (2018. július 25‑iAlheto ítélet, C‑585/16, EU:C:2018:584, 111. pont; 2025. augusztus 1‑jei Alace és Canpelli ítélet, C‑758/24 és C‑759/24, EU:C:2025:591, 82. pont).

33	Az ilyen értékelés lehetővé teszi ugyanis a nemzetközi védelem iránti kérelem kimerítő jellegű megvizsgálását anélkül, hogy szükség lenne az ügy eljáró hatóságnak történő visszaküldésére (2018. július 25‑iAlheto ítélet, C‑585/16, EU:C:2018:584, 112. pont).

Másrészt a Bíróság rámutatott, hogy a 2013/32 irányelv 46. cikkének (3) bekezdésében szereplő „teljes körű” melléknév megerősíti, hogy a bíróság köteles megvizsgálni mind azon elemeket, amelyeket az eljáró hatóság figyelembe vett vagy figyelembe kellett volna vennie, mind azokat, amelyek e hatóság határozatának meghozatalát követően merültek fel (2018. július 25‑iAlheto ítélet, C‑585/16, EU:C:2018:584, 113. pont; 2025. augusztus 1‑jei Alace és Canpelli ítélet, C‑758/24 és C‑759/24, EU:C:2025:591, 83. pont).

Ebből először is az következik, hogy a Bíróságnak a jelen ítélet 31–33. pontjában említett ítélkezési gyakorlatának megfelelően a nemzetközi védelem iránti kérelmet elutasító határozattal szemben benyújtott jogorvoslat tárgyában eljáró elsőfokú bíróság hatáskörrel rendelkezik a tények értékelésére, valamint az előtte megvitatott tények kimerítő és naprakész értékelésének önálló elvégzésére.

Ugyanis kizárólag a tények vizsgálata teszi lehetővé a nemzetközi védelem iránti kérelem indokolása hitelességének, valamint az üldöztetéstől való félelem vagy a súlyos sérelem elszenvedése tényleges veszélye valószínűségének értékelését, amelyek e védelemre való igény vizsgálatának alapvető elemei.

Másodszor, a nemzetközi védelem iránti kérelmet elutasító határozattal szemben benyújtott jogorvoslat tárgyában eljáró elsőfokú bíróság – amint az a jelen ítélet 32. és 34. pontjából következik – köteles megvizsgálni mind azon elemeket, amelyeket az eljáró hatóság figyelembe vett vagy figyelembe kellett volna vennie, mind azokat, amelyek e hatóság e határozatának meghozatalát követően merültek fel.

38	Ez azt jelenti, hogy az ilyen bíróság figyelembe veheti azon elemeket, amelyeket a peres eljárás során terjesztettek elő, de a közigazgatási eljárásban még nem álltak rendelkezésre.

Ezenkívül a nemzetközi védelem iránti kérelem elbírálása jelentős késedelmet szenvedne, ha az ilyen kérelmet elutasító határozattal szemben benyújtott jogorvoslat tárgyában eljáró elsőfokú bíróságnak vissza kellene utalnia az ügyet az eljáró hatósághoz annak érdekében, hogy e hatóság figyelembe vegye ezeket az elemeket a kérelmező nemzetközi védelem iránti igényéről való határozathozatal során.

A hatáskör, amellyel az ilyen bíróság azon új információk figyelembevételét illetően rendelkezik, melyekkel kapcsolatban az eljáró hatóság nem hozott határozatot, összhangban van a 2013/32 irányelv céljával, amely – amint az többek között a (18) preambulumbekezdéséből következik – különösen arra irányul, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelmeket „a megfelelő és teljes körű vizsgálat lefolytatásának sérelme nélkül […] a lehető legrövidebb időn belül” bírálják el (2018. július 25‑iAlheto ítélet, C‑585/16, EU:C:2018:584, 111. és 112. pont; 2024. október 4‑iMinisterstvo vnitra České republiky, Odbor azylové a migrační politiky ítélet, C‑406/22, EU:C:2024:841, 78. és 88. pont).

Ami azt a kérdést illeti, hogy a nemzetközi védelmet kérelmező és az eljáró hatóság számára lehetőséget kell‑e biztosítani arra, hogy kifejtsék észrevételeiket ezen új elemekkel kapcsolatban, a Bíróság rámutatott, hogy a bíróság, amint az a Charta 47. cikkéből következik, köteles biztosítani e kérelmező számára a lehetőséget észrevételei kifejtésére, ha ezen elemek hátrányosan érinthetik (2018. július 25‑iAlheto ítélet, C‑585/16, EU:C:2018:584, 114. pont).

42	E bíróságnak a kontradiktórius eljárás elvének megfelelően lehetőséget kell biztosítania az eljáró hatóság számára arra is, hogy előterjessze az ilyen új elemekkel kapcsolatos észrevételeit.

43	Ez az értelmezés annál is inkább érvényes, mivel az említett bíróságnak figyelembe kell vennie ezeket az új körülményeket annak érdekében, hogy teljeskörűen dönthessen a nemzetközi védelem iránti kérelemről.

Ebből következik, hogy a 2013/32 irányelv 46. cikkének (3) bekezdésében előírt teljes körű és ex nunc vizsgálat követelményének való megfelelés érdekében az eljáró hatóság nemzetközi védelem iránti kérelmet elutasító határozatával szemben benyújtott jogorvoslat tárgyában eljáró elsőfokú nemzeti bíróságnak egyrészt hatáskörrel kell rendelkeznie arra, hogy saját maga értékelje a tényeket, másrészt pedig figyelembe kell vennie a jogorvoslat tárgyát képező határozat elfogadását követően felmerült új elemeket, biztosítva ugyanakkor, hogy a feleknek lehetőségük legyen az ezen elemekkel kapcsolatos észrevételeik megtételére.

Másodszor, a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy annak előírásával, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelmet elutasító határozat elleni jogorvoslat elbírálására hatáskörrel rendelkező bíróságnak meg kell vizsgálnia adott esetben a kérelmező „nemzetközi védelem iránti igénye[it]”, az uniós jogalkotó a 2013/32 irányelv 46. cikke (3) bekezdésének elfogadásával az ilyen bíróságra olyan jogkört kívánt ruházni – amikor ez a bíróság úgy ítéli meg, hogy az e tekintetben szükséges valamennyi ténybeli és jogi elemmel rendelkezik –, hogy ezen elemek teljes körű és ex nunc, azaz kimerítő és naprakész vizsgálatát követően kötelező jelleggel döntsön azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy e kérelmező a nemzetközi védelem elismeréséhez teljesíti‑e a 2011/95 irányelvben előírt feltételeket (2019. július 29‑iTorubarov ítélet, C‑556/17, EU:C:2019:626, 65. pont).

Először is, ezen ítélkezési gyakorlatból, valamint a jelen ítélet 31–34. pontjából az következik, hogy a jogalkotó a 2013/32 irányelv 46. cikkének (3) bekezdésében meghatározta a kérelmezők nemzetközi védelem iránti igényeinek az eljáró hatóság nemzetközi védelem iránti kérelmet elutasító határozatával szemben benyújtott jogorvoslat tárgyában eljáró elsőfokú nemzeti bíróság általi vizsgálatának terjedelmét és intenzitását. Ebből következik, hogy e vizsgálat terjedelmének és intenzitásának meghatározása nem tartozik a tagállamok eljárási autonómiájának körébe. Következésképpen ez utóbbiak nem korlátozhatják az ilyen bíróságnak az e nemzetközi védelem iránti igények elbírálására vonatkozó hatáskörét.

Ezen nem változtat az sem, hogy az eljáró hatóság alkalmasabb helyzetben van és megfelelőbb eszközökkel rendelkezik a nemzetközi védelem iránti kérelmek érdemi elbírálásához. Kétségtelen, hogy az ilyen kérelem e hatóság általi vizsgálata a jelen ítélet 27. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlatnak megfelelően a 2013/32 irányelv által bevezetett közös eljárások lényeges szakasza. Mindazonáltal az ezen irányelv által létrehozott rendszer keretében az említett hatóság nem rendelkezik kizárólagos hatáskörrel a nemzetközi védelem iránti kérelmek értékelésére és megalapozottságuk elbírálására, amint az többek között a jelen ítélet 45. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatból kitűnik.

Hasonlóképpen, a fenti megfontolásokból az következik, hogy ellentétben azzal, amit a holland kormány észrevételeiben állít, az eljáró hatóság nemzetközi védelem iránti kérelmet elutasító határozatával szemben benyújtott jogorvoslat tárgyában eljáró elsőfokú nemzeti bíróság olyan hatáskörrel rendelkezik, amely túlmutat az eljáró hatóság határozatának „bizonyos mértékű visszafogottsággal történő felülvizsgálatán”. Következésképpen az ilyen bíróság nem kötelezhető arra, hogy e hatáskört „visszafogottsággal” gyakorolja, hanem köteles elvégezni a ténybeli és jogi elemek, valamint a kérelmező nemzetközi védelem iránti igényeinek teljes körű és ex nunc, azaz kimerítő és naprakész vizsgálatát.

Másodszor, igaz, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatának megfelelően a 2013/32 irányelv 46. cikkének (3) bekezdése csak a jogorvoslati kérelem vizsgálatára vonatkozik, nem érinti tehát az e kérelem tárgyát képező határozat esetleges megsemmisítésének következményeit (2019. július 29‑iTorubarov ítélet, C‑556/17, EU:C:2019:626, 54. pont).

Mindazonáltal az ítélkezési gyakorlatból az is kitűnik, hogy az ilyen bíróság azon hatáskörének elismerése, amely alapján kötelező jelleggel határoz arról a kérdésről, hogy a kérelmező megfelel‑e a 2011/95 irányelvben a nemzetközi védelem elismeréséhez előírt feltételeknek, azt jelenti, hogy amennyiben e bíróság a kérelmező nemzetközi védelem iránti igényeinek valamennyi releváns jogi és ténybeli elem alapján történő kimerítő és naprakész vizsgálatát követően megsemmisíti a közigazgatási hatóság határozatát, és megállapítja, hogy e kérelmező számára nemzetközi védelmet kell biztosítani, majd az ügyet új határozat meghozatala céljából visszautalja e közigazgatási hatósághoz, az említett közigazgatási hatóság köteles megadni a kért nemzetközi védelmet, kivéve, ha olyan új ténybeli vagy jogi elemek merülnek fel, amelyek objektíven egy új, naprakész értékelést tesznek szükségessé. Hasonlóképpen, ha ugyanezen közigazgatási szerv ezt követően egy ezzel ellentétes tartalmú határozatot fogad el, anélkül hogy e tekintetben az említett kérelmező nemzetközi védelem iránti igényeivel kapcsolatos új értékelést igazoló új körülmények fennállását állapítaná meg, az említett bíróságnak meg kell változtatnia a korábbi ítéletének meg nem felelő, szóban forgó határozatot, és azt a saját határozatával kell helyettesítenie a nemzetközi védelem iránti kérelmet illetően, szükség esetén mellőzve annak a nemzeti szabályozásnak az alkalmazását, amely megtiltja számára, hogy így járjon el (lásd ebben az értelemben: 2019. július 29‑iTorubarov ítélet, C‑556/17, EU:C:2019:626, 66., 73., 75., 77. és 78. pont).

A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság által szolgáltatott magyarázatokból kitűnik, hogy e bíróság úgy véli, elegendő információval rendelkezik ahhoz, hogy maga értékelje a nemzetközi védelmet kérelmező által előadott indokolás bizonyos részeinek, valamint a nemzetközi védelem iránti kérelmének alátámasztására felhozott bizonyos indokoknak a hitelességét. Mindazonáltal pontosítja, hogy az Afdeling Bestuursrechtspraak van de Raad van State (az államtanács közigazgatási bíráskodási csoportja) ítélkezési gyakorlata szerint nem rendelkezik hatáskörrel ilyen értékelések elvégzésére, és arra kell szorítkoznia, hogy megsemmisíti az alapügyben szóban forgó határozatot, majd visszautalja az ügyet a miniszterhez annak érdekében, hogy az újból megvizsgálja a nemzetközi védelem iránti kérelmet.

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a belső jog alkalmazásakor a tagállami bíróságok kötelesek a belső jogot úgy értelmezni, hogy a szóban forgó irányelv eredményének eléréséhez a lehető legteljesebb mértékig figyelembe veszik annak szövegét és célját, következésképpen megfelelni az EUMSZ 288. cikk harmadik bekezdésének (2018. november 6‑iBauer és Willmeroth ítélet, C‑569/16 és C‑570/16, EU:C:2018:871, 66. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

Az uniós joggal összhangban álló értelmezés elve megköveteli, hogy a nemzeti bíróságok hatáskörük keretei között tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy a belső jog egészére tekintettel és az általa elfogadott értelmezési módszerek alkalmazásával biztosítsák a szóban forgó irányelv teljes érvényesülését, és annak céljával összhangban álló eredményre jussanak (2018. november 6‑iBauer és Willmeroth ítélet, C‑569/16 és C‑570/16, EU:C:2018:871, 67. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

Amint a Bíróság megállapította, az ilyen összhangban álló értelmezés követelménye többek között a nemzeti bíróságok azon kötelezettségével jár, hogy adott esetben módosítaniuk kell az állandó ítélkezési gyakorlatot, amennyiben az a belső jognak valamely irányelv céljaival összeegyeztethetetlen értelmezésén alapul. Következésképpen valamely nemzeti bíróság többek között nem tekintheti megalapozottan úgy, hogy csupán azon okból kifolyólag nem tudja a kérdéses nemzeti rendelkezést az uniós joggal összhangban értelmezni, mivel e rendelkezést korábban állandó jelleggel e joggal összeegyeztethetetlen módon értelmezték (2018. április 17‑iEgenberger ítélet, C‑414/16, EU:C:2018:257, 72. és 73. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

Ugyanakkor, ha az ilyen összhangban álló értelmezés lehetetlennek bizonyulna, a Bíróság már hangsúlyozta, hogy a hatáskörrel rendelkező bíróságnak az uniós jog alkalmazása érdekében mellőznie kell a közvetlen hatállyal rendelkező olyan uniós normák teljes hatékonyságának esetleges akadályát képező nemzeti jogszabályi rendelkezések alkalmazását, mint a 2013/32 irányelv 46. cikkének a Charta 47. cikkével összefüggésben értelmezett (3) bekezdése (2025. április 3‑iBarouk ítélet, C‑283/24, EU:C:2025:236, 41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

56	Végül az eljáró hatóság nemzetközi védelem iránti kérelmet elutasító határozatával szemben benyújtott jogorvoslat tárgyában eljáró elsőfokú nemzeti bíróság határozatával szembeni fellebbezés lehetősége nem vonja kétségbe a fenti megfontolásokat.

A 2013/32 irányelv 46. cikke (3) bekezdésének szövege szerint a tagállamok által biztosítandó hatékony jogorvoslat „legalább az elsőfokú bíróság előtti jogorvoslati eljárások[ra]” vonatkozik. E rendelkezés tehát arra kötelezi a tagállamokat, hogy ilyen jogorvoslatot biztosítsanak, ugyanakkor meghagyja számukra a fellebbezési vagy felülvizsgálati eljárás bevezetésének lehetőségét, anélkül azonban hogy az említett rendelkezés szerinti vizsgálat jellemzői attól függően változnának, hogy a tagállamok élnek‑e ezzel a lehetőséggel.

A fenti megfontolások összességére tekintettel az előterjesztett kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2013/32 irányelv 46. cikkének (3) bekezdését a Charta 47. cikkével összefüggésben úgy kell értelmezni, hogy egyrészt az a nemzetközi védelem iránti kérelmet elutasító határozattal szemben benyújtott jogorvoslat tárgyában eljáró elsőfokú bíróság számára hatáskört biztosít arra, hogy kötelező jelleggel határozzon e kérelem indokolásának hitelességéről, a kérelmező üldöztetéstől való félelmének vagy a származási országába való visszatérése esetén súlyos sérelem elszenvedése tényleges veszélyének valószínűségéről, valamint az említett kérelem megalapozottságáról, figyelembe véve a peres eljárás során rendelkezésre bocsátott elemeket, másrészt pedig, hogy a tagállamok nem korlátozhatják ezt a hatáskört.

A költségekről

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (második tanács) a következőképpen határozott:

A nemzetközi védelem megadására és visszavonására vonatkozó közös eljárásokról szóló, 2013. június 26‑i 2013/32/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv 46. cikkének (3) bekezdését az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47. cikkével összefüggésben

a következőképpen kell értelmezni:

egyrészt az a nemzetközi védelem iránti kérelmet elutasító határozattal szemben benyújtott jogorvoslat tárgyában eljáró elsőfokú bíróság számára hatáskört biztosít arra, hogy kötelező jelleggel határozzon e kérelem indokolásának hitelességéről, a kérelmező üldöztetéstől való félelmének vagy a származási országába való visszatérése esetén súlyos sérelem elszenvedése tényleges veszélyének valószínűségéről, valamint az említett kérelem megalapozottságáról, figyelembe véve a peres eljárás során rendelkezésre bocsátott elemeket, másrészt pedig a tagállamok nem korlátozhatják ezt a hatáskört.

Aláírások

( *1 ) Az eljárás nyelve: holland.

( i ) . A jelen ügy neve fiktív. Az nem egyezik az eljárásban részt vevő egyetlen fél valódi nevével sem.