–

az Elettronica Industriale SpA képviseletében D. Franzini, M. Molino és G. Rossi avvocati,

–

az olasz kormány képviseletében S. Fiorentino, meghatalmazotti minőségben, segítői: E. De Bonis és F. Montanaro avvocati dello Stato,

–

az Európai Bizottság képviseletében G. Conte és O. Gariazzo, meghatalmazotti minőségben,

1

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem a 2009. november 25‑i 2009/140/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvvel (HL 2009. L 337., 37. o.; helyesbítés: HL 2013. L 241., 8. o.) módosított, az elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások engedélyezéséről szóló, 2002. március 7‑i 2002/20/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (Engedélyezési irányelv) (HL 2002. L 108., 21. o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 29. kötet, 337. o.; a továbbiakban: engedélyezési irányelv) 13. cikkének, a 2009/140 irányelvvel módosított, elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások közös keretszabályozásáról szóló, 2002. március 7‑i 2002/21/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (Keretirányelv) (HL 2002. L 108., 33. o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 29. kötet, 349. o.; a továbbiakban: keretirányelv) 8. cikkének, valamint az arányosság elvének értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet az Elettronica Industriale SpA és a Ministero delle Imprese e del Made in Italy (vállalkozásokért és a Made in Italy termékekért felelős minisztérium, Olaszország) között az e minisztérium által elfogadott, a digitális televíziózás frekvenciáinak használati jogaiért fizetendő díjak megállapításáról szóló azon két rendelet érvényessége tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő, amelyek közül az első a 2014., 2015. és 2016. évre, a második pedig a 2017. évre vonatkozik.

3

Az engedélyezési irányelv (32) preambulumbekezdése szerint:

„Az igazgatási díjak mellett a rádiófrekvenciák és számok használatára vonatkozóan használati díj is kivethető, az ilyen erőforrások legelőnyösebb felhasználását biztosító eszközként. Az ilyen díjak nem hátráltathatják az újító szolgáltatások és a piaci verseny fejlődését. Ez az irányelv nem sérti a használati jogra vonatkozó díjak felhasználási célját. Az ilyen díjak felhasználhatók például a nemzeti szabályozó hatóságok olyan tevékenységeinek finanszírozására, amelyek igazgatási díjakkal nem fedezhetők. […]”

4

Ezen irányelv 1. cikkének (1) bekezdése a következőket írta elő:

„Ennek az irányelvnek a célja az elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások belső piacának létrehozása az engedélyezési szabályok és feltételek harmonizációja és egyszerűsítése révén, e hálózatok és szolgáltatások nyújtásának a Közösség egészében való megkönnyítése érdekében.”

5

Az említett irányelv úgy határozta meg az „általános felhatalmazás” fogalmát, mint amely „a tagállam által létrehozott jogi keretszabályozás, amely [az engedélyezési] irányelvnek megfelelően biztosítja az elektronikus hírközlő hálózatok működtetésére és az elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtására vonatkozó jogokat, és az elektronikus hírközlő hálózatok, illetve az elektronikus hírközlési szolgáltatások valamennyi típusára vagy egyes típusaira vonatkozóan ágazatspecifikus kötelezettségeket állapít meg”.

6

Ugyanezen irányelvnek „A használati jogok és a létesítménytelepítési jogok díjai” című 13. cikke a következőképpen rendelkezett:

„A tagállamok feljogosíthatják az illetékes hatóságot arra, hogy olyan díjakat vessen ki a rádiófrekvencia‑ vagy számhasználati jogokért, illetve az állami vagy magántulajdonú ingatlanokon, azok felett vagy alatt létesítmények telepítésére vonatkozó jogokért, amelyek tükrözik az ilyen erőforrások optimális felhasználásának biztosítására vonatkozó igényt. A tagállamok biztosítják, hogy az ilyen díjak tárgyilagos mérce szerint indokoltak, átláthatóak, megkülönböztetéstől mentesek és a céljukkal arányosak legyenek, és hogy megállapításuk a [keretirányelv] 8. cikkében szereplő célkitűzések figyelembevétele mellett történjen.”

7

A keretirányelv „Ágazatpolitikai célok és szabályozási elvek” című 8. cikke így rendelkezett:

„(1)   A tagállamok gondoskodnak arról, hogy az ezen irányelvben és a különös irányelvekben meghatározott szabályozási feladatok ellátása során a nemzeti szabályozó hatóságok a (2), (3) és (4) bekezdésben meghatározott célok elérésére irányuló minden észszerű intézkedést meghozzanak. Az ilyen intézkedéseknek a célokkal arányosnak kell lenniük.

[…]

(2)   A nemzeti szabályozó hatóságok többek között a következők révén mozdítják elő a versenyt az elektronikus hírközlő hálózatok, az elektronikus hírközlési szolgáltatások, a kapcsolódó eszközök és szolgáltatások nyújtása terén:

[…]

(3)   A nemzeti szabályozó hatóságok többek között a következőkkel járulnak hozzá a belső piac fejlődéséhez:

[…]”

8

A 2003. augusztus 1‑jei decreto legislativo n. 259 – Codice delle comunicazioni elettroniche (az elektronikus hírközlési törvénykönyvről szóló 259. sz. felhatalmazáson alapuló törvényerejű rendelet; a GURI 2003. szeptember 15‑i 214. száma, 150. sz. rendes melléklet) alapügyre alkalmazandó, használati és telepítési jogokért fizetendő díjakról szóló változata lényegében úgy rendelkezett, hogy a rádiófrekvencia‑ vagy számhasználati jogokért fizetendő díjakat a Ministero dello Sviluppo Economico (gazdaságfejlesztési minisztérium, Olaszország), jelenlegi neve szerint a vállalkozásokért és a Made in Italy termékekért felelős minisztérium állapítja meg, az Autorità per le Garanzie nelle Comunicazioni (távközlési szabályozó hatóság, Olaszország) által meghatározott kritériumok alapján, és a díjaknak átláthatóknak, tárgyilagos mérce szerint indokoltaknak, a céljukkal arányosaknak és hátrányos megkülönböztetéstől menteseknek kell lenniük, továbbá figyelembe kell venniük az engedélyezési irányelv 13. cikkében meghatározott célkitűzéseket.

9

A 2015. december 28‑i legge n. 208 – Disposizioni per la formazione del bilancio annuale e pluriennale dello Stato (az állam éves és többéves költségvetésének elkészítésére vonatkozó rendelkezésekről szóló 208. sz. törvény [2016. évi stabilitási törvény]; a GURI 2015. december 30‑i 302. száma, 70. sz. rendes melléklet; a továbbiakban: 208/2015. sz. törvény) 1. cikkének 172–174. bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„172   A digitális televíziózás frekvenciáinak használati jogaiért a hálózatüzemeltetők által országos vagy helyi szinten fizetendő díjak összegét a gazdaságfejlesztési minisztérium rendelete határozza meg átlátható, a céllal arányos, hátrányos megkülönböztetéstől mentes és objektív módon, az engedélyezett jogcím földrajzi kiterjedése és a frekvenciák piaci értéke alapján, figyelembe véve az átviteli kapacitás versenycélú átruházását, valamint az innovatív technológiák alkalmazását célzó jutalmazási mechanizmusokat.

173.   A 172. bekezdésben említett díjfizetési rendszert azokra az évekre is alkalmazni kell, amelyekre vonatkozóan a fizetendő díjakat nem állapították meg.

174.   A 172. bekezdésben említett díjak, valamint az azon országos és helyi szolgáltatókra vonatkozó igazgatási díjak összegéből kell biztosítani az állami költségvetés számára legalább 32,8 millió euró éves összbevételt, amelyek rendelkeznek a digitális földfelszíni technológiájú televíziós hálózatüzemeltetői tevékenységre és a rádiófrekvenciák rádiós összeköttetésekhez történő használatára vonatkozó általános engedéllyel […].”

10

Az Elettronica Industriale, egy olasz távközési hálózatüzemeltető keresetet indított a kérdést előterjesztő bíróság, a Tribunale amministrativo regionale per il Lazio (Lazio tartomány közigazgatási bírósága, Olaszország) előtt a vállalkozásokért és a Made in Italy termékekért felelős minisztérium 2016. augusztus 4‑i és 2017. április 13‑i, a digitális televíziózás frekvenciáinak használati jogaiért fizetendő díjak megállapításáról szóló rendeleteinek megsemmisítése iránt, amelyek közül az első a 2014., 2015. és 2016. évre, a második pedig a 2017. évre vonatkozik. Az említett rendeleteket a 208/2015. sz. törvény rendelkezései alapján fogadták el. E gazdasági szereplő szerint e rendeletek összeegyeztethetetlenek a többek között az engedélyezési irányelvből eredő követelményekkel.

11

A fenti bíróság először is megállapítja, hogy az alapügyben szóban forgó rendeletek a 208/2015. sz. törvény 1. cikkének (172) bekezdésében meghatározott, a piac új üzemeltetők előtti megnyitására és a verseny előmozdítására irányuló célkitűzést valósítják meg azáltal, hogy a digitális televíziózás frekvenciáinak használati jogaiért fizetendő díjakat az engedélyezett jogcím földrajzi kiterjedése és a frekvenciák piaci értéke alapján számszerűsítik, figyelembe véve az átviteli kapacitás versenycélú átruházását, valamint az innovatív technológiák alkalmazását célzó jutalmazási mechanizmusokat. E rendeletek e tekintetben a díjcsökkentés változó százalékos arányát írják elő azon hálózatüzemeltetők javára, amelyek vertikálisan nem integráltak, vagy amelyek az azt megelőző évben, amelyre a díj vonatkozik, a frekvenciáikat a velük nem azonos vállalatcsoporthoz tartozó harmadik személyekre ruházták át.

12

Az említett rendeletek tehát az engedélyezési irányelv és a keretirányelv követelményeire tekintettel indokoltak, mivel megfelelnek különösen az utóbbi irányelv 8. cikke (2) bekezdésének b) pontjában foglalt célkitűzéseknek.

13

Mindemellett a kérdést előterjesztő bíróság szerint a 208/2015. sz. törvény 1. cikkének (174) bekezdése, amely előírja, hogy „biztosítani [kell] az állami költségvetés számára legalább 32,8 millió EUR éves összbevételt,”, ellentétesnek tekinthető a Bíróság által értelmezett ezen irányelvekkel és az arányosság elvével.

14

E rendelkezés ugyanis arra kötelezi az ágazati hatóságokat, hogy a digitális televíziózás frekvenciáinak használati jogaiért fizetendő díjak beszedése révén a pénzügyi jellegű célok elérése érdekében meghatározott éves bevételeket érjenek el, anélkül hogy bármilyen kötelezettséget írna elő e bevételeknek az uniós jogszabályokban előírt célok megvalósításának elősegítése érdekében történő újrafelhasználására vonatkozóan. Az említett rendelkezést tehát úgy lehet tekinteni, mint amely az engedélyezési irányelv 13. cikkében előírtaktól „eltérő” – elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtásáért fizetendő – díjakat állapít meg, amit e 13. cikk éppen megakadályozni kíván.

15

A kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy az alapügyben szóban forgó rendeletek önkényesen és indokolás nélkül rögzítenek egy olyan díjat, amelynek mértéke várhatóan pénzügyi jellegű bevételek elérését teszi lehetővé, mivel e bevételek összegét előzetesen törvény állapította meg. Így az olasz jogalkotó előzetesen meghatározott egy bizonyos gazdasági eredményt, amelyet a digitális televízióműsor‑szolgáltatókra kiszabott díjak révén kell elérni, olyan mechanizmus létrehozásától függetlenül, amely lehetővé teszi annak utólagos ellenőrzését, hogy megvalósultak‑e az engedélyezési irányelv és a keretirányelv által követett célok.

16

Egyébiránt e bíróságnak kétségei vannak azzal kapcsolatban, hogy elvégezhető‑e az arányosság elve tiszteletben tartásának az engedélyezési irányelv 13. cikkében előírt vizsgálata, ha a referenciaparamétert nem az egyes gazdasági szereplőkkel szemben kiszabott díjak összege, hanem a nemzeti szabályozás által előre meghatározott teljes éves összeg képezi, amelynek e díjakból kell összeadódnia.

17

E körülmények között a Tribunale amministrativo regionale per il Lazio (Lazio tartomány közigazgatási bírósága) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:

„Ellentétes‑e az [engedélyezési] irányelvnek [a keretirányelv] 8. cikkével, valamint az arányosság elvével összefüggésben értelmezett 13. cikkével, ha a tagállami jogalkotó az elektronikus hírközlési piac megfelelő működéséhez és a felhasználók védelméhez fűződő érdekek kielégítésének céljától függetlenül a »használati és telepítési jogokért fizetendő díjak« meghatározásának olyan kritériumát vezeti be, amely az üzemeltetőkre kivetett díj révén egy adott összegű költségvetési bevétel beszedéséhez, tehát általános államháztartási célokhoz kapcsolódik, és a nemzeti bíróságnak mellőznie kell‑e ezen rendelkezés alkalmazását?”

18

Kérdésével az előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy az engedélyezési irányelvnek a keretirányelv 8. cikkével összefüggésben értelmezett 13. cikkét, valamint az arányosság elvét úgy kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely a digitális televíziózás frekvenciáinak használati jogaiért fizetendő díjak kiszámítására olyan kritériumot ír elő, amelyet az e díjakból származó éves bevételek előre megadott összege, tehát pénzügyi jellegű általános célkitűzések alapján határoznak meg.

19

Az e kérdésre adandó igenlő válasz esetén az előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy köteles‑e mellőzni e nemzeti szabályozás alkalmazását.

20

Az engedélyezési irányelv 1. cikke szerint annak célja az elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások belső piacának létrehozása az engedélyezési szabályok és feltételek harmonizációja és egyszerűsítése révén, e hálózatok és szolgáltatások nyújtásának az Európai Unió egészében való megkönnyítése érdekében.

21

E célból ezen irányelv nem csupán az általános felhatalmazások, illetve a rádiófrekvencia‑ vagy számhasználati jogok odaítélésével kapcsolatos eljárásokra és ezen engedélyek tartalmára vonatkozó szabályokat ír elő, hanem az említett eljárásokhoz kötődő azon pénzügyi terhek természetére és terjedelmére vonatkozó szabályokat is, amelyeket a tagállamok az elektronikus hírközlési szolgáltatások ágazatában vethetnek ki a vállalkozásokra (lásd: Belgacom és Mobistar ítélet, C‑256/13 és C‑264/13, EU:C:2014:2149, 29. pont; 2020. október 6‑iVodafone España ítélet, C‑443/19, EU:C:2020:798, 29. pont).

22

Közelebbről, ezen irányelvnek „A használati jogok és a létesítménytelepítési jogok díjai” című 13. cikke szerint a tagállamok feljogosíthatják az illetékes hatóságot arra, hogy olyan díjakat vessen ki a rádiófrekvencia‑ vagy számhasználati jogokért, illetve az állami vagy magántulajdonú ingatlanokon, azok felett vagy alatt létesítmények telepítésére vonatkozó jogokért, amelyek tükrözik az ilyen erőforrások optimális felhasználásának biztosítására vonatkozó igényt. E 13. cikkből következik, hogy a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy e díjak tárgyilagos mérce szerint indokoltak, átláthatóak, megkülönböztetéstől mentesek és a céljukkal arányosak legyenek, és figyelembe vegyék a keretirányelv 8. cikkében meghatározott célkitűzéseket, nevezetesen a verseny előmozdítását és a rádiófrekvenciák hatékony használatát (2013. március 21‑iBelgacom és társai ítélet, C‑375/11, EU:C:2013:185, 46. pont; 2020. október 6‑iVodafone España ítélet, C‑443/19, EU:C:2020:798, 50. pont).

23

E tekintetben, az annak biztosítására irányuló cél, hogy a szolgáltatók a legelőnyösebb módon használják azon szűkös erőforrásokat, amelyekhez hozzáférnek, így a digitális televíziózás frekvenciáit, maga után vonja, hogy e díj összege megfelelő szinten legyen meghatározva, többek között ezen erőforrások használati értékének kifejezéséhez, ami megköveteli az érintett piac gazdasági és technológiai helyzetének figyelembevételét (lásd ebben az értelemben: 2011. március 10‑iTelefónica Móviles España ítélet, C‑85/10, EU:C:2011:141, 28. pont; 2020. október 6‑iVodafone España ítélet, C‑443/19, EU:C:2020:798, 53. pont).

24

A Bíróság így kimondta, hogy az említett díj összegének túlzott mértéke ugyanis elriaszthat a szóban forgó erőforrások használatától, és így az erőforrás kihasználatlanságához vezethet (2011. március 10‑iTelefónica Móviles España ítélet, C‑85/10, EU:C:2011:141, 29. pont).

25

Mindemellett az engedélyezési irányelv 13. cikke meghatározza azon követelményeket, amelyeket a tagállamoknak, amennyiben valamely szűkös erőforrás használatáért díjat kívánnak kivetni, teljesíteniük kell e díj összegének meghatározása során, de nem írja elő kifejezetten az ilyen díj összege meghatározásának pontos módját (lásd ebben az értelemben: 2013. március 21‑iBelgacom és társai ítélet, C‑375/11, EU:C:2013:185, 49. pont).

26

Egyébiránt, amint azt ezen irányelv (32) preambulumbekezdése megerősíti, az irányelv nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely meghatározná a rádiófrekvencia‑használati jogra vonatkozó díjakból származó bevétel felhasználási célját.

27

A jelen ügyben a 208/2015. sz. törvény 1. cikkének (172) bekezdése, amelyet a kérdést előterjesztő bíróság szerint az alapügyben szóban forgó rendeletek hajtanak végre, előírja, hogy a digitális televíziózás frekvenciáinak használati jogaiért fizetendő díjak összegét „átlátható, a céllal arányos, hátrányos megkülönböztetéstől mentes és objektív módon, az engedélyezett jogcím földrajzi kiterjedése és a frekvenciák piaci értéke alapján [kell meghatározni], figyelembe véve az átviteli kapacitás versenycélú átruházását, valamint az innovatív technológiák alkalmazását célzó jutalmazási mechanizmusokat”.

28

E rendelkezés szövegére tekintettel úgy tűnik, hogy az az engedélyezési irányelvnek a Bíróság ítélkezési gyakorlatában értelmezett 13. cikkét ülteti át az olasz jogba.

29

Mindemellett a kérdést előterjesztő bíróság hangsúlyozza, hogy az alapügyben szóban forgó rendeleteknek meg kell felelniük a 208/2015. sz. törvény 1. cikke (174) bekezdésének is, amely előírja, hogy az e rendeletekben meghatározott díjaknak legalább 32,8 millió euró éves bevételt kell biztosítaniuk az olasz állam számára. Márpedig e bíróság véleménye szerint az a tény, hogy e díjak kivetése pénzügyi célt követ, nevezetesen azt, hogy az állam számára legalább egy adott összegű éves bevételt biztosítson, annak megállapításához vezet, hogy a nemzeti jogalkotó az engedélyezési irányelvben előírtaktól „eltérő” díjak beszedését írta elő, ami ellentétes a Bíróságnak az ezen irányelv 13. cikkére vonatkozó ítélkezési gyakorlatával.

30

E tekintetben a Bíróság először is kimondta, hogy az említett irányelv szerint a tagállamok az ugyanezen irányelvben említetteken kívül nem vethetnek ki az elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások biztosításáért egyéb díjakat és illetékeket (2015. december 17‑iProximus ítélet, C‑454/13, EU:C:2015:819, 20. pont; 2020. október 6‑iVodafone España ítélet, C‑443/19, EU:C:2020:798, 32. pont).

31

Az előző pontban említett ítéletekben a Bíróság értékelése az engedélyezési irányelv 13. cikkének hatályára irányult, figyelembe véve az említett ítéletek alapjául szolgáló ügyekben szóban forgó adóztatandó tényállásokat.

32

A Bíróság ily módon rámutatott, hogy ahhoz, hogy az engedélyezési irányelv rendelkezései egy nemzeti adóra alkalmazhatók legyenek, az adó adóztatandó tényállásának az általános felhatalmazási eljáráshoz kell kapcsolódnia, amely az engedélyezési irányelv 2. cikke (2) bekezdésének a) pontja alapján biztosítja az elektronikus hírközlő hálózatok és az elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtására vonatkozó jogot (lásd ebben az értelemben: 2015. december 17‑iProximus ítélet, C‑454/13, EU:C:2015:819, 21. pont).

33

Ebből következik, hogy az elektronikus hírközlési szolgáltatásokat nyújtó szolgáltatókra a digitális televíziózás frekvenciáinak használati joga ellenében kivetett, az alapügyben szóban forgóhoz hasonló díjak az engedélyezési irányelv 13. cikkének hatálya alá tartoznak.

34

Következésképpen abból a tényből, hogy e díjak meghatározása során a nemzeti jogalkotó a verseny előmozdítására és a digitális televíziózás frekvenciáinak hatékony használatára irányuló célkitűzéseken felül pénzügyi célt is követ, nem lehet arra következtetni, hogy e jogalkotó a jelen ítélet 30. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében az e 13. cikkben említettektől eltérő díjak megfizetését követelte meg.

35

Annak érdekében, hogy a kérdést előterjesztő bíróság számára hasznos választ lehessen adni, másodszor meg kell határozni, hogy az említett 13. cikk lehetővé teszi‑e az ilyen kiegészítő pénzügyi célkitűzés olyan éves minimum összeg meghatározása révén történő követését, amelyet az ugyanezen 13. cikk alapján kivetett díjakból származó bevételekből kell biztosítani.

36

E tekintetben először is a jelen ítélet 25. és 26. pontjából kitűnik, hogy az engedélyezési irányelv lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy e díjak megállapítása során az ezen irányelv 13. cikkében említett célokhoz képest ilyen további célt kövessenek, amely az e 13. cikknek megfelelően kivetett díjakból származó bevételhez kapcsolódik.

37

Amint azt a Bíróság a távközlési szolgáltatások terén az általános felhatalmazásokra és az egyedi engedélyekre vonatkozó közös szabályozási keretről szóló, 1997. április 10‑i 97/13/EK európai parlamenti és a tanácsi irányelvvel (HL 1997. L 117., 15. o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 27. kötet, 197. o.) kapcsolatban már megállapította, amely irányelv 11. cikkének (2) bekezdése megfelel az engedélyezési irányelv 13. cikkének (2015. december 17‑iProximus ítélet, C‑517/13, EU:C:2015:820, 23. pont), nem követelmény, hogy az ilyen díjat meghatározott célra kell fordítani, vagy hogy az érintett tagállamnak az ilyen díjból származó bevételét később meghatározott módon kellene felhasználnia. Ebből következően a tagállam szabadon használhatja fel e bevételt (lásd analógia útján: 2011. március 10‑iTelefónica Móviles España ítélet, C‑85/10, EU:C:2011:141, 32. pont).

38

Másodszor azonban, amint arra a jelen ítélet 23. pontja emlékeztet, fontos, hogy a díjak összegét megfelelő szinten határozzák meg, többek között azon szűkös erőforrások – így a jelen esetben a digitális televíziózás frekvenciái – használati értékének kifejezése érdekében, amelyekhez a díjfizetésre köteles gazdasági szereplők hozzáférnek.

39

E tekintetben a Bíróság már kimondta, hogy a rádiófrekvencia‑használati jogokra vonatkozó díjnak akár a frekvenciák száma és a frekvenciák használatával érintett hónapok száma alapján kiszámított, korábbi, egyszeri koncessziós díj összegére, akár az árverésből eredő összegekre való hivatkozással történő meghatározása megfelelő módszernek minősülhet a rádiófrekvenciák értékének meghatározására, mivel bármelyik módszer lehetővé teszi azon összegek kiderítését, amelyek arányban állnak a rádiófrekvenciák előrelátható jövedelmezőségével (lásd ebben az értelemben: 2013. március 21‑iBelgacom és társai ítélet, C‑375/11, EU:C:2013:185, 52. és 53. pont).

40

Ebből következik, hogy az engedélyezési irányelv 13. cikkével nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, mint amelyről az alapügyben szó van, amely meghatározza az e 13. cikk alapján előírt díjakból származó éves bevételek összegének minimumát, amennyiben ezt az összeget úgy számítják ki, hogy az ne haladja meg a rádiófrekvencia‑használati jogok értékét, következésképpen pedig azt e rádiófrekvenciák várható jövedelmezőségének figyelembevételével határozzák meg.

41

Bár a kérdést előterjesztő bíróság feladata az e tekintetben szükséges vizsgálatok elvégzése, meg kell jegyezni, hogy az olasz kormány írásbeli észrevételeiben pontosítja, hogy a 208/2015. sz. törvény elfogadását követően a digitális televíziózás frekvenciáinak használati joga utáni díjak beszedéséből származó bevételek összege csökkent, ami olyan tényezőnek tűnik, amely arra utalhat, hogy ez az összeg nem haladja meg e használati jogok értékét. Hasonlóképpen az a tény, amennyiben bizonyítást nyer, hogy a digitális televíziózás valamennyi rendelkezésre álló frekvenciáját kiosztották és használták, arra utaló tényező, hogy az említett összeg nem túlzott, vagy legalábbis nem vezetett az említett frekvenciák kihasználatlanságához.

42

Harmadszor, ami konkrétabban az engedélyezési irányelv 13. cikkéből eredő azon követelményt illeti, amely szerint az egyes digitális televízióműsor‑szolgáltatókkal szemben kiszabott díjak összegének tiszteletben kell tartania az arányosság elvét, a kérdést előterjesztő bíróság helyesen véli úgy, hogy ezen elv tiszteletben tartásának ellenőrzése nem vonatkozhat olyan referenciaparaméterre, amelyet nem az egyes gazdasági szereplőkkel szemben kiszabott díjak összege, hanem a nemzeti szabályozás által előre meghatározott azon teljes éves összeg alkot, amelyet e díjak összességének kell elérnie.

43

Mindemellett, amint az a jelen ítélet 11. pontjában megállapításra került, a kérdést előterjesztő bíróság jelzi, hogy az alapügyben szóban forgó rendeletek értelmében, amelyek a releváns évekre vonatkozóan meghatározzák a digitális televíziózás frekvenciáinak használati jogaiért fizetendő díjakat, e díjakat az engedélyezett jogcím földrajzi kiterjedése és a frekvenciák piaci értéke alapján számszerűsítik, figyelembe véve az átviteli kapacitás versenycélú átruházását, valamint az innovatív technológiák alkalmazását célzó jutalmazási mechanizmusokat.

44

A fenti bíróság szerint e rendeletek többek között változó százalékos arányú díjcsökkentést írnak elő azon hálózatüzemeltetők javára, amelyek vertikálisan nem integráltak, vagy amelyek az azt megelőző évben, amelyre a díj vonatkozik, a frekvenciáikat a velük nem azonos vállalatcsoporthoz tartozó harmadik személyekre ruházták át. A kérdést előterjesztő bíróság által elvégzendő vizsgálatok függvényében úgy tűnik, hogy e tényezők arra utalhatnak, hogy az olasz szabályozás megfelel az engedélyezési irányelv 13. cikkének, az abban előírt arányossági követelményt is ideértve.

45

Amennyiben a fenti bíróság megállapítja e megfelelést, és ha a jelen ítélet 39–41. pontjában szereplő információk alapján általa elvégzendő vizsgálatokat követően azt is megállapítja, hogy az említett díjakból a 208/2015. sz. törvény 1. cikke (174) bekezdésének megfelelően elérendő teljes bevétel éves összegének minimuma nem haladja meg a digitális televíziózás frekvenciáira vonatkozó használati jogok értékét, ez az összeg nem vehető figyelembe az e frekvenciákat használó egyes üzemeltetőkkel szemben kiszabott egyedi díjak konkrét összegének az engedélyezési irányelv 13. cikke értelmében vett arányosságának értékelése keretében. Az e 13. cikknek megfelelő kritériumok alapján egyedileg meghatározott díj összegének arányosságát ugyanis nem befolyásolhatja az a tény, hogy ennek az összegnek hozzá kell járulnia a teljes bevétel azon összegének eléréséhez is, amely nem haladja meg azon frekvenciahasználati jogok összértékét, amelyekre e díj vonatkozik.

46

Ha azonban a kérdést előterjesztő bíróság az általa elvégzendő vizsgálatokat követően arra a következtetésre jutna, hogy a digitális televíziózás frekvenciáinak használati jogaiért fizetendő díjakból származó teljes bevétel éves összegének minimuma meghaladja e használati jogok értékét, és hogy következésképpen az olasz szabályozás nem felel meg az engedélyezési irányelv 13. cikkének, emlékeztetni kell arra, hogy az uniós jog valamennyi rendelkezése érvényesülésének biztosítása érdekében az elsőbbség elve különösen azt követeli meg a nemzeti bíróságoktól, hogy a belső jogot a lehető legteljesebb mértékben az uniós jognak megfelelően értelmezzék. A nemzeti jog uniós joggal összhangban álló értelmezésére vonatkozó kötelezettségnek vannak azonban bizonyos korlátai, és e kötelezettség különösen nem szolgálhat a nemzeti jog contra legem értelmezésének alapjául. Abban az esetben, ha a kérdést előterjesztő bíróság azt állapítaná meg, hogy a nemzeti szabályozás nem értelmezhető az uniós joggal összhangban, meg kell állapítani, hogy e 13. cikk közvetlen hatályára tekintettel (2012. július 12‑iVodafone España és France Telecom España ítélet, C‑55/11, C‑57/11 és C‑58/11, EU:C:2012:446, 38. és 39. pont) az érintett gazdasági szereplők megalapozottan hivatkozhatnak arra e díjak vitatása érdekében a hatáskörrel rendelkező nemzeti bíróságok előtt, és e bíróságoknak mellőzniük kell a fenti 13. cikkel összeegyeztethetetlen nemzeti szabályok alkalmazását (lásd ebben az értelemben: 2025. november 20‑iFramholm ítélet, C‑195/25, EU:C:2025:904, 67., 68. és 70. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

47

A fenti megfontolásokra tekintettel az előterjesztett kérdésre azt a választ kell adni, hogy az engedélyezési irányelvnek a keretirányelv 8. cikkével összefüggésben értelmezett 13. cikkét, valamint az arányosság elvét úgy kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely a digitális televíziózás frekvenciáinak használati jogaiért fizetendő díjak kiszámítására olyan kritériumot ír elő, amelyet az e díjakból származó éves bevételek előre megadott összege, tehát pénzügyi jellegű általános célkitűzések alapján határoznak meg, feltéve hogy ez az összeg nem haladja meg e frekvenciák használati jogainak értékét.

48

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (nyolcadik tanács) a következőképpen határozott:

A 2009. november 25‑i 2009/140/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvvel módosított, az elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások engedélyezéséről szóló, 2002. március 7‑i 2002/20/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (Engedélyezési irányelv) 13. cikkét, a 2009/140 irányelvvel módosított, elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások közös keretszabályozásáról szóló, 2002. március 7‑i 2002/21/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (Keretirányelv) 8. cikkét, valamint az arányosság elvét

a következőképpen kell értelmezni:

azokkal nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely a digitális televíziózás frekvenciáinak használati jogaiért fizetendő díjak kiszámítására olyan kritériumot ír elő, amelyet az e díjakból származó éves bevételek előre megadott összege, tehát pénzügyi jellegű általános célkitűzések alapján határoznak meg, feltéve hogy ez az összeg nem haladja meg e frekvenciák használati jogainak értékét.