–

a lengyel kormány képviseletében B. Majczyna és S. Żyrek, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében J. Hottiaux és S. Noë, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2012. december 12‑i 1215/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2012. L 351., 1. o.) II. fejezete és 66. cikke rendelkezéseinek, valamint a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2000. december 22‑i 44/2001/EK tanácsi rendelet (HL 2001. L 12., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 4. kötet, 42. o.; helyesbítések: HL 2006. L 242., 6. o.; HL 2011. L 124., 47. o.) II. fejezete rendelkezéseinek értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet a G. M. K.‑Z. B. M. lengyel önkormányzat és S. O., Hollandiában lakóhellyel rendelkező természetes személy között egy Lengyelországban található ingatlan szerződésen kívüli használatáért járó kártérítés megfizetése tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő.

3

A 44/2001 rendelet (11), (12) és (15) preambulumbekezdése a következőképpen fogalmaz:

[…]

4

A 44/2001 rendelet „Joghatóság” című II. fejezete tartalmazta az „Általános rendelkezések” című 1. szakaszt, amelyben e rendelet 2. 3. és 4. cikke szerepelt.

5

Az említett rendelet 2. cikkének (1) bekezdése előírta:

„E rendelet rendelkezéseire is figyelemmel valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy, állampolgárságára való tekintet nélkül, az adott tagállam bíróságai előtt perelhető.”

6

E rendelet 3. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezett:

„Valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy más tagállam bíróságai előtt kizárólag [a II. fejezet] 2–7. szakaszában megállapított rendelkezések alapján perelhető.”

7

A 44/2001 rendelet II. fejezetének 2. szakasza a „Különös joghatóság” címet viselte, és e rendelet 5–7. cikkét foglalta magában.

8

Az említett rendelet 5. cikke értelmében:

„Valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy más tagállamban perelhető:

[…]”

[…]”

9

Ugyanezen rendelet 6. cikke a következőket írta elő:

„Valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy perelhető továbbá:

[…]”

10

A 44/2001 rendelet II. fejezetének „Kizárólagos joghatóság” című 6. szakasza tartalmazta e rendelet 22. cikkét, amely a következőképpen rendelkezett:

„A lakóhelyre való tekintet nélkül a következő bíróságok kizárólagos joghatósággal rendelkeznek:

Azonban az olyan eljárásokra, amelyeknek tárgya ingatlannak legfeljebb hat egymást követő hónapra ideiglenes magánhasználatra kötött bérlete vagy haszonbérlete, annak a tagállamnak a bíróságai is rendelkeznek joghatósággal, ahol az alperes lakóhelye található, feltéve, hogy a bérlő vagy haszonbérlő természetes személy, valamint a bérbeadó és a bérlő vagy haszonbérlő lakóhelye vagy székhelye azonos tagállamban található;

[…]”

11

Az 1215/2012 rendelet hatályon kívül helyezte a 44/2001 rendeletet, és annak helyébe lépett.

12

Az 1215/2012 rendelet (34) preambulumbekezdése kimondja:

„Biztosítani kell az [új tagállamoknak az alábbi egyezményhez való csatlakozásáról szóló későbbi egyezményekkel módosított, a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok végrehajtásáról szóló, 1968. szeptember 27‑i] egyezmény (HL 1972. L 299., 32. o.; a továbbiakban: Brüsszeli Egyezmény) és [a 44/2001] rendelet közötti folytonosságot, ennek érdekében átmeneti rendelkezéseket kell megállapítani. Ugyanez a folytonossági követelmény vonatkozik a Brüsszeli Egyezménynek és a helyébe lépő rendeleteknek az Európai Unió Bírósága általi értelmezésére is.”

13

Az 1215/2012 rendelet „Joghatóság” című II. fejezete tartalmazza a „Különös joghatóság” című 2. szakaszt, amelyben e rendelet 7. 3. és 9. cikke szerepel.

14

Az említett rendelet 7. cikke értelmében:

„Valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy más tagállamban perelhető:

[…]”

15

Ugyanezen rendelet 8. cikke a következőket írja elő:

„Valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy perelhető továbbá:

[…]”

16

Az 1215/2012 rendelet II. fejezetének „Kizárólagos joghatóság” című 6. szakasza tartalmazza e rendelet 24. cikkét, amely a következőképpen rendelkezik:

„A felek lakóhelyére való tekintet nélkül valamely tagállam következő bíróságai kizárólagos joghatósággal rendelkeznek:

Azonban az olyan eljárásokra, amelyeknek tárgya ingatlannak legfeljebb hat egymást követő hónapra ideiglenes magánhasználatra kötött bérlete vagy haszonbérlete, annak a tagállamnak a bíróságai is rendelkeznek joghatósággal, ahol az alperes lakóhelye található, feltéve, hogy a bérlő vagy haszonbérlő természetes személy, valamint a bérbeadó és a bérlő vagy haszonbérlő lakóhelye vagy székhelye azonos tagállamban található;

[…]”

17

Az említett rendelet „Átmeneti rendelkezések” című VI. fejezetében található 66. cikke előírja:

„(1)   E rendelet kizárólag 2015. január 10. napján vagy azt követően indított eljárásokra, az alaki követelményeknek megfelelően az említett napon vagy azt követően kiállított vagy nyilvántartásba vett közokiratokra és az említett napon vagy azt követően jóváhagyott vagy megkötött perbeli egyezségekre alkalmazandó.

(2)   A 80. cikk ellenére továbbra is a [44/2001] rendelet alkalmazandó azokra a 2015. január 10. előtt indított eljárásokban hozott határozatokra, az alaki követelményeknek megfelelően az említett napot megelőzően kiállított vagy nyilvántartásba vett közokiratokra és az említett napot megelőzően jóváhagyott vagy megkötött perbeli egyezségekre, amelyek az említett rendelet hatálya alá tartoznak.”

18

A 2001. június 21‑i ustawa o ochronie praw lokatorów, mieszkaniowym zasobie gminy i o zmianie Kodeksu cywilnego (a bérlők jogainak védelméről, az önkormányzati lakásállományról és a polgári törvénykönyv módosításáról szóló törvény; Dz. U. 71. sz., 733. alszám) alapeljárásra alkalmazandó változata (a továbbiakban: a bérlők jogainak védelméről szóló törvény) 18. cikkének (1) bekezdése előírja:

„A lakást jogcím nélkül birtokba vevő személyek a kilakoltatás időpontjáig havonta kártalanítást kötelesek fizetni.”

19

Az 1964. november 17‑i ustawa – Kodeks postępowania cywilnego (a polgári perrendtartásról szóló törvény; Dz. U. 43. sz., 296. alszám) alapeljárásra alkalmazandó változata (a továbbiakban: polgári perrendtartás) 505. cikke ekképp rendelkezik:

„1. §   Az alperes ellentmondást nyújthat be a fizetési meghagyás ellen.

2. §   A fizetési meghagyás az ellentmondás által vitatott rész tekintetében semmis. Az ugyanazon követeléssel és valamely megítélt követeléssel vagy követelésekkel szemben csak az egyik alperes által benyújtott ellentmondás csak az érintett követelések tekintetében eredményezi a fizetési meghagyás semmisségét.

[…]”

20

1994‑ben T. O. természetes személy, egy lengyel települési önkormányzattal bérleti szerződést kötött a G. M. K.‑Z. B. M. lengyel önkormányzattal, egy Koszalinban (Lengyelország) található lakásra vonatkozóan, amelyben e személy három gyermekével lakott, köztük S. O.‑val. E szerződést ezen önkormányzat később felmondta. 2007 folyamán a lakók e lakásból való kilakoltatását egy lengyel bíróság elrendelte, az említett önkormányzat szerint azonban a lakók nem hagyták el a helyiségeket.

21

2013. március 15‑én a G. M. K.‑Z. B. M. kártérítési keresetet indított a Sąd Rejonowy w Koszalinie I Wydział Cywilny (koszalini kerületi bíróság, első polgári kollégium, Lengyelország), a kérdést előterjesztő bíróság elött. E keresettel, amely láthatóan a bérlők jogainak védelméről szóló törvény 18. cikkén alapult, a G. M. K.‑Z. B. M. azt kérte, hogy a bíróság kötelezze T. O.‑t és három gyermekét arra, hogy fizessenek számára ilyen kártérítést az érintett lakás 2011‑ben és 2012‑ben megvalósult szerződésen kívüli használatáért. A keresetben ezen alperesek egy lengyelországi lakcímet adtak meg.

22

Az említett keresetet követően fizetési meghagyás kibocsátására került sor. Ezt Lengyelországban az említett alperesek egyike vette át az összes többi alperes nevében. Mivel e meghagyással szemben akkor nem éltek ellentmondással, azt jogerősnek és végrehajthatónak nyilvánították.

23

2023. július 7‑én S. O. érvényesen ellentmondást nyújtott be az említett fizetési meghagyással szemben a polgári perrendtartás 505. cikke értelmében az ügy felülvizsgálata és a 2013. március 15‑i kereset elfogadhatatlanként való elutasítása érdekében. S. O. a lengyel bíróságok joghatóságának hiányára alapított kifogást terjesztett elő, arra hivatkozva, hogy 2007 óta kizárólag Hollandiában rendelkezett lakóhellyel. S. O. továbbá arra hivatkozott, hogy soha nem kötött bérleti szerződést a szóban forgó lakás vonatkozásában.

24

Ezzel szemben a G. M. K.‑Z. B. M. azt állította, hogy a lengyel bíróságok rendelkeznek joghatósággal. Ezen önkormányzat arra hivatkozott, hogy az érintett alperesek közötti kapcsolat annyira szoros, mivel rokonságban állnak, és együtt éltek e lakásban, hogy a velük szemben benyújtott fizetési felszólításokat együttesen kell vizsgálni.

25

Ennek keretében a kérdést előterjesztő bíróság először is a 44/2001 rendeletnek az annak helyébe lépő 1215/2012 rendelethez viszonyított időbeli hatályával, pontosabban az ezen utóbbi rendelet 66. cikkében szereplő „indított eljárások” fogalmának értelmezésével kapcsolatban tesz fel kérdést. E bíróság azt kívánja megtudni, hogy ez a fogalom a jelen ügyben az alapeljárás felperese által 2013. március 15‑én benyújtott kártérítési keresetre vagy az ezen eredeti keresetet követően kibocsátott fizetési meghagyással szembeni ellentmondásra vonatkozik‑e, amelyet S. O. 2023. július 7‑én nyújtott be az érintett ügy felülvizsgálata céljából.

26

Másodszor, a kérdést előterjesztő bíróság azt próbálja megállapítani, hogy a 44/2001 rendelet II. fejezetének rendelkezéseiből, illetve, amennyiben alkalmazhatónak bizonyul, az 1215/2012 rendelet II. fejezetének rendelkezéseiből az következik‑e, hogy egy tagállamban lakóhellyel rendelkező személy egy más tagállam olyan bírósága előtt perelhető, amelyhez az e másik tagállamban található ingatlan szerződésen kívüli használata miatt kártérítés fizetése iránti keresetet nyújtottak be.

27

Először is a kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy egy ilyen kereset a 44/2001 rendelet 5. cikkének 3. pontja vagy az 1215/2012 rendelet 7. cikkének 2. pontja értelmében vett „jogellenes károkozással, jogellenes károkozással egy tekintet alá eső cselekménnyel vagy ilyen cselekményből fakadó igénnyel kapcsolatos ügyek” fogalmába tartozik‑e. A 2021. március 25‑iObala i lučice ítélet (C‑307/19, EU:C:2021:236) kimondta, hogy e fogalom magában foglal minden olyan kérelmet, amely az alperes felelősségének megállapítására irányul, és amely nem kapcsolódik a 44/2001 rendelet 5. cikke 1. pontjának a) alpontja vagy az 1215/2012 rendelet 7. cikke 1. pontjának a) alpontja értelmében vett „szerződéshez vagy szerződéses igényhez”. A lengyel ítélkezési gyakorlatból azonban az következik, hogy a bérlők jogainak védelméről szóló törvényre tekintettel egy más személy helyiségeiben érvényes jogcím nélkül történő tartózkodás nem minősül bűncselekménynek.

28

Másodszor, e bíróság azt kívánja megtudni, hogy a 44/2001 rendelet 6. cikkének 1. pontjából vagy az 1215/2012 rendelet 8. cikkének 1. pontjából levonható‑e az a következtetés, hogy az elé terjesztett keresetet oly módon kell megvizsgálnia, hogy az együttesen határozzon a szóban forgó lakásban lakóhellyel rendelkező valamennyi, e keresettel érintett személy tekintetében. A lengyel jogból az a lehetőség következik, hogy e személyek mindegyikével szemben eltérő ítéletek születhetnek attól függően, hogy az érintett egyén a szóban forgó bérleti szerződés felmondását követően használta‑e ezt a lakást, vagy sem, mivel nem áll fenn egyetemleges felelősség az említett személyek között. Ez a lehetőség mint az említett bíróság joghatósága alapja e rendelkezéseknek az alapeljárásra való alkalmazhatósága ellen szólhatna.

29

Harmadszor, a kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja meghatározni, hogy egy más tulajdonában álló ingatlan érvényes jogcím nélküli használatáért az ahhoz kapcsolódó bérleti szerződés felmondását követően indított kártérítés fizetésére irányuló kereset a 44/2001 rendelet 22. cikkének 1. pontja vagy az 1215/2012 rendelet 24. cikkének 1. pontja értelmében vett, „ingatlanon fennálló dologi jogra vagy ingatlanbérletre” vonatkozó keresetnek minősül‑e. E bíróság szerint ez az értelmezés elutasítható a 2013. október 3‑iSchneider ítélet (C‑386/12, EU:C:2013:633) alapján.

30

Végül az említett bíróság rámutat, hogy abban az esetben, ha a 44/2001 és az 1215/2012 rendeletnek a jelen ítélet 27–29. pontjában említett egyetlen rendelkezése sem tenné lehetővé a lengyel bíróságok joghatóságának megalapozását, az alapeljárás felperese által 2013. március 15‑én benyújtott keresetet mint elfogadhatatlant el fogja utasítani.

31

E körülmények között a Sąd Rejonowy w Koszalinie I Wydział Cywilny (koszalini kerületi bíróság, első polgári kollégium) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:

32

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy úgy kell‑e értelmezni az 1215/2012 rendelet 66. cikkének (1) bekezdését, hogy e rendelet időbeli hatályának meghatározása céljából egy bírósági eljárást e rendelkezés értelmében véve abban az időpontban kell megindítottnak tekinteni, amikor a felperes a később határozat tárgyát képező ügyben benyújtotta keresetét, vagy abban az időpontban, amikor az alperes e határozattal szemben később ezen ügy felülvizsgálata iránt kifogást nyújtott be.

33

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az 1215/2012 rendelet 66. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy e rendeletet elsősorban a 2015. január 10‑ét követően indított eljárásokra kell alkalmazni. E 66. cikk (2) bekezdése hozzáteszi, hogy a 44/2001 rendeletet továbbra is alkalmazni kell az ezen időpont előtt indított eljárásokban hozott határozatokra.

34

A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság által szolgáltatott információkból az tűnik ki, hogy az alapeljárás felperese 2013. március 15‑én kártérítési keresetet nyújtott be e bírósághoz, és az e keresettel érintett négy alperes egyike, nevezetesen S. O., 2023. július 7‑én érvényesen nyújtott be ellentmondást e bírósághoz az említett keresetet követően kibocsátott fizetési meghagyással szemben.

35

Az első kérdés szövege arra az esetre vonatkozik, amikor a szóban forgó keresettel megindított „ügy”„jogerősen befejeződött”. Mindazonáltal az előzetes döntéshozatalra utaló határozat indokolásából kitűnik, hogy a jelen ügyben az S. O. által ezen ügy felülvizsgálata érdekében benyújtott ellentmondás érvényes, így úgy tűnik, hogy a vitatott fizetési meghagyás a polgári perrendtartás 505. cikkének (2) bekezdése értelmében nem fejtett ki joghatásokat e személlyel szemben.

36

Ebben az összefüggésben azt kell meghatározni, hogy a 44/2001 rendelet vagy az 1215/2012 rendelet alkalmazhatósága szempontjából az ezen utóbbi rendelet 66. cikkében említett kereset azonosítása érdekében az az időpont‑e a meghatározó, amikor a felperes benyújtotta egy keresetet, amely egy bíróság által hozott határozathoz vezetett, vagy az az időpont, amikor az alperes e határozattal szemben az érintett ügy e bíróság általi felülvizsgálata iránti kérelmet nyújtott be.

37

Márpedig a tagállami bíróság közvetlen joghatóságának ilyen vizsgálata keretében annak megállapítása érdekében, hogy a 44/2001 rendeletet vagy az 1215/2012 rendeletet kell‑e alkalmazni, amely utóbbi 66. cikkének (1) bekezdése értelmében ratione temporis alkalmazandó, az e bírósághoz benyújtott kereset előterjesztésének időpontját kell alapul venni (lásd ebben az értelemben: 2017. március 9‑iPula Parking ítélet, C‑551/15, EU:C:2017:193, 25. és 26. pont; 2019. november 7‑iGuaitoli és társai ítélet, C‑213/18, EU:C:2019:927, 29. pont).

38

Közelebbről, az 1215/2012 rendelet 66. cikke (1) bekezdésének alkalmazásában egy tagállami bíróságához benyújtott olyan ellentmondást, amely az alkalmazandó nemzeti eljárási szabályoknak megfelelően az érintett ügy felülvizsgálata iránti, az alapügyben szóban forgóhoz hasonló kérelmet tartalmaz, úgy kell tekinteni, mint amely az eredeti kereset folytonosságába illeszkedik, mivel az alperes által előterjesztett e kérelem egy olyan eljárást megindító aktus, amely nem az ezen eredeti keresettel megindított eljárástól független eljárásnak, hanem ezen eljárás meghosszabbításának minősül.

39

Ez az értelmezés összhangban áll a Bíróság ítélkezési gyakorlatával, amelyből kitűnik, hogy e 66. cikk (1) bekezdésének alkalmazása keretében a fellebbezésről határozó bíróságnak az első fokon eljáró bíróság joghatóságának folytonosságaként kell meghatároznia saját joghatóságát, így az eredeti eljárás megindításának időpontját kell referenciakritériumként figyelembe venni (lásd ebben az értelemben: 2017. október 5‑iHanssen Beleggingen ítélet, C‑341/16, EU:C:2017:738, 3., 4., 20. és 22. pont; 2019. szeptember 5‑iAMS Neve és társai ítélet, C‑172/18, EU:C:2019:674, 16., 28., 34. és 36. pont).

40

A fenti megfontolások összességére figyelemmel az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy az 1215/2012 rendelet 66. cikkének (1) bekezdését, hogy e rendelet időbeli hatályának meghatározása céljából egy bírósági eljárást e rendelkezés értelmében véve abban az időpontban kell megindítottnak tekinteni, amikor a felperes a később határozat tárgyát képező ügyben benyújtotta keresetét, és nem abban az időpontban, amikor az alperes e határozattal szemben később ezen ügy felülvizsgálata iránt kifogást nyújtott be.

41

Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság vagylagosan, a Bíróság által az első kérdésre adott választól függően, arra keresi a választ, hogy rendelkezik‑e joghatósággal, akár a 44/2001 rendelet II. fejezetének rendelkezései, különösen e rendelet 5. cikkének 3. pontja, 6. cikkének 1. pontja és 22. cikke 1. pontjának első bekezdése jogcímén, akár az 1215/2012 rendelet II. fejezetének rendelkezései, különösen e rendelet 7. cikkének 2. pontja, 8. cikkének 1. pontja és 24. cikke 1. pontjának első bekezdése jogcímén.

42

Az első kérdésre adott válaszból az következik, hogy meg kell állapítani, hogy az alapeljárásban az eljárást az 1215/2012 rendelet 66. cikkének (1) bekezdése értelmében véve az alapeljárás felperese által indított kereset benyújtásának időpontjában, azaz 2013. március 15‑én indították meg. Ebből következik, hogy a 44/2001 rendelet rendelkezéseit kell ratione temporis alkalmazni e jogvitára, amely rendelkezéseket tehát úgy kell értelmezni, hogy lehetővé tegyék a kérdést előterjesztő bíróság számára a jogvita eldöntését.

43

Mindazonáltal az 1215/2012 rendelet (34) preambulumbekezdéséből az következik, hogy mivel e rendelet hatályon kívül helyezte a 44/2001 rendeletet, és annak helyébe lépett, amely maga is a Brüsszeli Egyezmény helyébe lépett, a Bíróság által e jogi eszközök egyikének rendelkezéseire vonatkozóan adott értelmezés érvényes más jogi aktusok rendelkezéseire is, amennyiben e rendelkezések „egyenértékűnek” minősíthetők (lásd ebben az értelemben: 2024. október 4‑iMahá ítélet, C‑494/23, EU:C:2024:848, 27. pont; 2025. április 30‑iMutua Madrileña Automovilista ítélet, C‑536/23, EU:C:2025:293, 24. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Márpedig ilyen egyenértékűség áll fenn egyrészt a 44/2001 rendelet 5. cikkének 3. pontja, 6. cikkének 1. pontja és 22. cikke 1. pontjának első bekezdése, másrészt pedig az 1215/2012 rendelet 7. cikkének 2. pontja, 8. cikkének 1. pontja és 24. cikke 1. pontjának első bekezdése között.

44

Ennek pontosítását követően úgy tűnik, hogy második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy a 44/2001 rendelet 5. cikkének 3. pontját, 6. cikkének 1. pontját és 22. cikke 1. pontjának első bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy e rendelkezések egyikét kell egy olyan keresetre alkalmazni, amely egy, az érintett alperes lakóhelye szerinti tagállamtól eltérő tagállamban található ingatlannak az ezen ingatlanra vonatkozó bérleti szerződés felmondását követő, szerződésen kívüli használata miatti kártérítés megfizetésére irányul.

45

E rendelet 22. cikke 1. pontjának első bekezdését, majd 5. cikkének 3. pontját és 6. cikkének 1. pontját kell egymást követően értelmezni.

46

A 44/2001 rendelet 22. cikke 1. pontja első bekezdésének egy, a jelen ítélet 44. pontjában említetthez hasonló keresetre történő esetleges alkalmazását illetően emlékeztetni kell arra, hogy e rendelkezés értelmében annak a tagállamnak a bíróságai, ahol az érintett ingatlan található, a felek lakóhelyére való tekintet nélkül kizárólagos joghatósággal rendelkeznek az olyan keresetek elbírálására, amelyek „tárgya ingatlanon fennálló dologi jog vagy ingatlan bérlete, illetve haszonbérlete”.

47

E 22. cikk a 44/2001 rendelet II. fejezetének 6. szakaszában szerepel, amely több olyan kizárólagos joghatósági szabályt tartalmaz, amelyek eltérnek az alperes lakóhelye szerinti tagállam bíróságainak joghatóságára vonatkozó, az e rendelet 3. cikkének (1) bekezdésével, valamint (11) és (12) preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezett 2. cikkének (1) bekezdésében előírt általános joghatósági szabálytól. Az említett 22. cikk 1. pontjának első bekezdése – eltérést engedő jellegére tekintettel – nem értelmezhető tágabban, mint amennyire azt a célja megköveteli (lásd ebben az értelemben: 2008. október 2‑iHassett és Doherty ítélet, C‑372/07, EU:C:2008:534, 19. pont; 2023. november 16‑iRoompot Service ítélet, C‑497/22, EU:C:2023:873, 25. pont).

48

A 44/2001 rendelet 22. cikke 1. pontjának első bekezdése által követett céllal kapcsolatban a Bíróság az igazságszolgáltatás megfelelő működésével kapcsolatos megfontolásokat emelte ki, hangsúlyozva, hogy az érintett ingatlan helye szerinti tagállam bíróságai kizárólagos joghatóságának lényegi indoka az a körülmény, hogy a közelségre tekintettel az ingatlan fekvése szerinti bíróság a legalkalmasabb arra, hogy megfelelő ismeretekkel rendelkezzen a ténybeli helyzetekről, és azokat a szabályokat és gyakorlatokat alkalmazza, amelyek általában az elhelyezkedés szerinti állam szabályai és szokásai. Ami közelebbről az ingatlanok bérletét illeti, e kizárólagos joghatóságot elsősorban a tulajdonos–bérlői viszony összetettsége és az a tény igazolja, hogy e jogviszonyt a bérlet tárgyát képező ingatlan fekvése szerinti állam különös jogszabályai szabályozzák, amelyek közül néhány kötelező jellegű (lásd ebben az értelemben: 2015. december 17‑iKomu és társai ítélet, C‑605/14, EU:C:2015:833, 25. és 30. pont; 2023. november 16‑iRoompot Service ítélet, C‑497/22, EU:C:2023:873, 26. és 27. pont).

49

Az állandó ítélkezési gyakorlatnak megfelelően, először is, a 44/2001 rendelet 22. cikke 1. pontjának első bekezdésében szereplő „ingatlanon fennálló dologi jogra vonatkozó” kifejezést önállóan kell értelmezni annak érdekében, hogy biztosítani lehessen e kifejezés egységes alkalmazását valamennyi tagállamban. Az e rendelkezésben előírt kizárólagos joghatósági szabály csak az e rendelet hatálya alá tartozó, ilyen jogokra vonatkozó keresetekre vonatkozik, amelyek egyrészt valamely ingatlan terjedelmének, állagának, tulajdonának, birtoklásának vagy az ilyen ingatlanon fennálló egyéb dologi jogoknak a meghatározására irányulnak, másrészt pedig arra, hogy e jogok jogosultjai számára biztosítsák az e jogcímük alapján fennálló előjogok védelmét. Az említett rendelkezés alkalmazásához nem elegendő, hogy a szóban forgó kereset ingatlanon fennálló dologi jogot érintsen, vagy az ingatlannal legyen kapcsolatos. E keresetnek olyan dologi jogon kell alapulnia, amely materiális javakat terhel, és mindenkivel szemben fejt ki joghatásokat, nem pedig kötelmi jogon, amelyre csak az adóssal szemben lehet hivatkozni (lásd ebben az értelemben: 2013. október 3‑iSchneider ítélet, C‑386/12, EU:C:2013:633, 21. pont; 2016. november 16‑iSchmidt ítélet, C‑417/15, EU:C:2016:881, 30., 31. és 34. pont; 2019. február 14‑iMilivojević ítélet, C‑630/17, EU:C:2019:123, 97., 99. és 100. pont.

50

Másodszor, annak meghatározásához, hogy valamely jogvita a 44/2001 rendelet 22. cikke 1. pontjának első bekezdése értelmében vett „ingatlan bérletére” vonatkozik‑e, egyrészt azt kell megvizsgálni, hogy e jogvita ingatlanbérleti szerződésre vonatkozik‑e, másrészt pedig azt, hogy az említett jogvita tárgya közvetlenül kapcsolódik‑e az e bérleti szerződésből eredő jogokhoz és kötelezettségekhez, mivel az nem elegendő, hogy ugyanezen jogvita egy ilyen szerződéssel áll kapcsolatban. Az e rendelkezésben előírt joghatósági szabály tehát azokra a jogvitákra vonatkozik, amelyek egy ingatlan használatának feltételeire vonatkoznak, azaz többek között a bérbeadó és a bérlő közötti, a bérlet fennállására vagy értelmezésére, a bérlő által okozott károk megtérítésére vagy a bérelt ingatlan kiürítésére vonatkozó jogvitákra (lásd ebben az értelemben: 2023. november 16‑iRoompot Service ítélet, C‑497/22, EU:C:2023:873, 28. és 29. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

51

A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság által szolgáltatott információkból kitűnik, hogy az előtte folyamatban lévő eljárás a lakásnak a vonatkozó bérleti szerződés megszűnését követő használatáért járó kártérítés kifizetésére vonatkozik. Nem vitatott, hogy attól az időponttól kezdve, hogy az önkormányzati tulajdonú ingatlan tulajdonosa felmondta az általa T. O.‑val kötött bérleti szerződést, az eredeti kereset alapján perelt négy alperes, azaz T. O. és három gyermeke az említett lakás érvényes jogcím nélküli lakóivá vált, mivel még mindig ott rendelkeztek lakóhellyel, és már nem voltak jogosultak arra. Ezenkívül az sem tűnik vitatottnak, hogy nem S. O. kötötte meg személyesen ezt a bérleti szerződést, mivel már említésre került, hogy ő az említett szerződés aláírójának gyermeke, és a szerződéshez később sem csatlakozott, így őt e szerződéses jogviszonyhoz képest harmadik személynek kell minősíteni.

52

Márpedig meg kell állapítani, hogy egy ilyen kereset, amely valamely ingatlannak a vonatkozó bérleti szerződés felmondását követő, szerződésen kívüli használata miatti kártérítés megfizetésére irányul, nem tartozik a 44/2001 rendelet 22. cikke 1. pontjának első bekezdésében előírt kizárólagos joghatósági szabály hatálya alá.

53

Ugyanis, először is, egy ilyen elemzés megfelel az e rendelkezésben szereplő eltérést engedő szabály szigorú értelmezésére vonatkozó követelménynek, és a jelen ítélet 47. és 48. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlatnak megfelelően összeegyeztethető az általa követett célokkal. Közelebbről, egy ilyen kártérítési kereset vizsgálata nem igényel helyszíni vizsgálatot, és nem követeli meg sem a tények értékelését, sem az érintett ingatlan fekvése szerinti szabályok és szokások alkalmazását, amelyek igazolhatják az ingatlan helye szerinti tagállam bíróságának kizárólagos joghatóságát (lásd analógia útján: 2019. július 10‑iReitbauer és társai ítélet, C‑722/17, EU:C:2019:577, 47. és 48. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

54

Másodszor, ez az elemzés összeegyeztethető a 44/2001 rendelet 22. cikke 1. pontjának első bekezdése értelmében vett „ingatlanon fennálló dologi jog” vonatkozó kifejezésnek és az „ingatlan bérlete” fogalomnak a jelen ítélet 49. és 50. pontjában hivatkozott értelmezésével. Egyrészt ugyanis egy ingatlannak a vonatkozó bérleti szerződés felmondását követő, szerződésen kívüli használatáért járó kártérítés megfizetésére irányuló keresetre nem terjed ki e kifejezés, mivel egy ilyen kereset nem olyan dologi jogon alapul, amely mindenkivel szemben joghatásokat vált ki, hanem egy olyan kötelmi jogon, amelyre csak azon feltételezett adóssal szemben lehet hivatkozni, akitől e fizetést követelik. Másrészt egy olyan kereset, mint amelyet a felmondott szerződéshez viszonyítottan harmadik személynek minősülő S. O.‑val szemben indítottak, nem tartozik az e 22. cikk 1. pontjának első bekezdése értelmében vett „ingatlan bérlete” fogalom alá, mivel egy ilyen kereset nem kapcsolódik közvetlenül a bérleti szerződésből eredő jogokhoz és kötelezettségekhez, tehát nem a tulajdonos‑bérlő jogviszonyon alapul (lásd analógia útján a Brüsszeli Egyezmény 16. cikkének 1. pontjában szereplő, az említett 22. cikk 1. pontjának első bekezdésével egyenértékű rendelkezést illetően: 1994. június 9‑iLieber ítélet, C‑292/93, EU:C:1994:241, 15. és 20. pont; 2001. április 5‑iGaillard végzés, C‑518/99, EU:C:2001:209, 20. pont).

55

Harmadrészt, az említett elemzést megerősíti a Dán Királyságnak, Írországnak, valamint Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királyságának a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról és a határozatok végrehajtásáról szóló egyezményhez, és annak a Bíróság általi értelmezéséről szóló jegyzőkönyvhöz történő csatlakozásáról szóló, 1978. október 9‑i egyezményre vonatkozóan P. Schlosser által készített jelentés (HL 1979. C 59., 71. o.) is. E jelentés 163. pontjából kitűnik, hogy a dologi jogok megsértésére alapított kártérítési keresetek nem tartoznak a Brüsszeli Egyezménynek a 44/2001 rendelet 22. cikke 1. pontja első bekezdésével egyenértékű 16. cikke 1. pontjának hatálya alá, mivel a dologi jog fennállása és lényege – leggyakrabban a tulajdonjog – ebben az összefüggésben csak járulékos jelentőséggel bír.

56

Következésképpen a 44/2001 rendelet 22. cikke 1. pontjának első bekezdését úgy kell értelmezni, hogy egy ingatlannak az ezen ingatlanra vonatkozó bérleti szerződés felmondását követő, az érintett alperes lakóhelyétől eltérő tagállamban található, szerződésen kívüli használata miatti kártérítés megfizetésére irányuló kereset nem minősül „ingatlanon fennálló dologi jogra” vonatkozó keresetnek, és nem tartozik az e rendelkezés értelmében vett „ingatlan bérlete” fogalom alá.

57

A 44/2001 rendelet 5. cikke 3. pontjának a jelen ítélet 44. pontjában említetthez hasonló keresetre történő esetleges alkalmazását illetően emlékeztetni kell arra, hogy e rendelkezésből az következik, hogy „jogellenes károkozással, jogellenes károkozással egy tekintet alá eső cselekménnyel vagy ilyen cselekményből fakadó igénnyel kapcsolatos ügyekben” egy tagállamban lakóhellyel rendelkező személy valamely más tagállamban perelhető annak a helynek a bírósága előtt, ahol a káresemény bekövetkezett vagy bekövetkezhet.

58

Az állandó ítélkezési gyakorlatnak megfelelően a 44/2001 rendelet 5. cikkének 3. pontjában foglalt különös joghatósági szabályt önállóan kell értelmezni (lásd ebben az értelemben: 2024. február 22‑iFCA Italy és FPT Industrial ítélet, C‑81/23, EU:C:2024:165, 23. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Következésképpen e rendelkezés értelmezése szempontjából nincs jelentősége annak a körülménynek, hogy egy, a bérlők jogainak védelméről szóló törvényre vonatkozóhoz hasonló nemzeti ítélkezési gyakorlat „jogellenes károkozásnak” minősíti‑e, vagy sem, az érvényes jogcím nélkül más személy helyiségeiben történő lakást.

59

Szintén az állandó ítélkezési gyakorlat szerint, egyrészt e különös joghatósági szabályt – mint az e rendelet 2. cikkében foglalt, az alperes lakóhelye szerinti bíróságok joghatóságára vonatkozó általános szabálytól való eltérést – szigorúan kell értelmezni, másrészt pedig az említett szabály a jogvita és a káresemény bekövetkezésének helye szerinti bíróságok közötti különösen szoros kapcsolat fennállásán alapul, ami a gondos igazságszolgáltatásra és az eljárások hatékony szervezésére, különösen a bizonyításfelvételt illetően igazolja a joghatóság e bíróságok számára való fenntartását (lásd ebben az értelemben: 2024. február 22‑iFCA Italy és FPT Industrial ítélet, C‑81/23, EU:C:2024:165, 23–25. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

60

Amint arra a kérdést előterjesztő bíróság rámutatott, a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy a 44/2001 rendelet 5. cikkének 3. pontja értelmében vett „jogellenes károkozással, jogellenes károkozással egy tekintet alá eső cselekménnyel vagy ilyen cselekményből fakadó igénnyel kapcsolatos ügyek” fogalma magában foglal minden olyan keresetet, amely egyrészt nem kapcsolódik az e rendelet 5. cikke 1. pontjának a) alpontja értelmében vett „szerződéshez vagy szerződéses igényhez”, másrészt pedig az alperes felelősségének megállapítására irányul, így azt kell megvizsgálni, hogy e két feltétel teljesül‑e (lásd ebben az értelemben: 2021. március 25‑iObala i lučice ítélet, C‑307/19, EU:C:2021:236, 83. és 85. pont; 2021. december 9‑iHRVATSKE ŠUME ítélet, C‑242/20, EU:C:2021:985, 42. és 43. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

61

Az említett feltételek közül az elsőt illetően a Bíróság megállapította, hogy a 44/2001 rendelet 5. cikke 1. pontjának a) alpontja értelmében vett „szerződéssel vagy szerződéses igénnyel” kapcsolatos ügy önálló fogalma magában foglal minden olyan keresetet, amely az egyik fél által a másik felé szabadon vállalt kötelezettségen alapul (lásd ebben az értelemben: 2015. szeptember 10‑iHolterman Ferho Exploitatie és társai ítélet, C‑47/14, EU:C:2015:574, 52. pont; 2021. december 9‑iHRVATSKE ŠUME ítélet, C‑242/20, EU:C:2021:985, 44. pont).

62

A jelen ügyben az alapeljárás felperese által S. O.‑val szemben benyújtotthoz hasonló kártérítési kereset nem tartozik a „szerződéssel vagy szerződéses igénnyel” kapcsolatos ügy e fogalma alá, mivel az ilyen kereset azon a körülményen alapul, hogy egy személy az ingatlant a tulajdonos bérleti szerződés formájában kifejezett szabad beleegyezése nélkül használta.

63

A jelen ítélet 60. pontjában említett második feltételt illetően már megállapításra került, hogy a kereset az alperes felelősségének megállapítására irányul abban az esetben, ha a 44/2001 rendelet 5. cikkének 3. pontja értelmében vett káresemény az alperesnek tudható be, amennyiben olyan cselekményt vagy mulasztást rónak fel vele szemben, amely ellentétes valamely, törvény által előírt kötelezettséggel vagy tilalommal. Okozati összefüggés kell ugyanis, hogy megállapítható legyen a kár és azon jogellenes cselekmény között, amelyből e kár ered, anélkül hogy e tekintetben egyedileg meg kellene különböztetni az e rendelkezés értelmében vett „jogellenes károkozással egy tekintet alá eső cselekménnyel vagy ilyen cselekményből fakadó igénnyel kapcsolatos ügyeket” (lásd ebben az értelemben: 2021. december 9‑iHRVATSKE ŠUME ítélet, C‑242/20, EU:C:2021:985, 52–54. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

64

A jelen ügyben egy más tulajdonában álló ingatlan szerződésen kívüli használata miatti kártérítés megfizetése iránti kereset egy olyan kötelezettségen alapul, amely káreseményből ered, mivel e kötelezettség nem az alperes magatartásától függetlenül keletkezett, így okozati összefüggés állapítható meg az állítólagos kár és az ezen alperes által elkövetett esetleges jogellenes cselekmény vagy esetleges mulasztás között (lásd a contrario: 2021. december 9‑iHRVATSKE ŠUME ítélet, C‑242/20, EU:C:2021:985, 55. pont).

65

Mivel tehát a jelen ítélet 60. pontjában említett két feltétel teljesül egy, az alapügyben szereplőhöz hasonló helyzetben, amint arra a lengyel kormány és az Európai Bizottság is rámutatott írásbeli észrevételeiben, az ingatlan szerződésen kívüli használata miatti kártérítési keresetet úgy kell tekinteni, mint amely a 44/2001 rendelet 5. cikkének 3. pontja értelmében vett „jogellenes károkozással, jogellenes károkozással egy tekintet alá eső cselekménnyel vagy ilyen cselekményből fakadó igénnyel kapcsolatos ügyek” körébe tartozik.

66

Következésképpen az alapeljárásban a kérdést előterjesztő bíróság főszabály szerint megállapíthatja joghatóságát ezen 5. cikk 3. pontja alapján az e rendelkezés értelmében vett „káresemény bekövetkezésének helye” szerinti bíróságként, mivel az érintett ingatlan Lengyelországban, pontosabban e bíróság illetékességi területén található. E tekintetben egyrészt arra kell emlékeztetni, hogy a „hely, ahol a káresemény bekövetkezett” fogalma magában foglalja mind az állítólagos kár bekövetkezésének helyét, mind pedig a kárt okozó esemény bekövetkeztének helyét. Másrészt az említett rendelkezés valamennyi állítólagosan felelős szereplő tekintetében lehetővé teszi egy bíróság joghatóságának megállapítását az állítólagos kár bekövetkezésének helye alapján, feltéve hogy a kár az eljáró bíróság illetékességi területén következett be (lásd ebben az értelemben: 2018. július 5‑iflyLAL‑Lithuanian Airlines ítélet, C‑27/17, EU:C:2018:533, 42. pont; 2024. július 4‑iMOL ítélet, C‑425/22, EU:C:2024:578, 26. pont).

67

Mindazonáltal a kérdést előterjesztő bíróság által kifejtett tényállási elemekre tekintettel annak érdekében, hogy e bíróságnak hasznos választ lehessen adni, meg kell állapítani, hogy az előtte folyó jogvitában e bíróságnak kell megvizsgálnia, hogy a jelen ügyben a 44/2001 rendelet 5. cikkének 3. pontja értelmében vett „káresemény következett‑e be” S. O. cselekménye miatt, pontosabban azt kell megvizsgálnia, hogy S. O. személyesen használta‑e az érintett ingatlant az alapügyben szóban forgó időszakban, azaz a 2011. és a 2012. évben. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatra tekintettel nem zárható ki, hogy S. O. ebben az időszakban kizárólag Hollandiában rendelkezett lakóhellyel. Márpedig ilyen használat hiányában egyetlen olyan kapcsoló tényező sem azonosítható, amely ezen 5. cikk 3. pontját S. O.‑ra alkalmazhatóvá tenné.

68

A fentiekből az következik, hogy a 44/2001 rendelet 5. cikkének 3. pontját úgy kell értelmezni, hogy az ingatlan szerződésen kívüli használata miatti kártérítési keresetet az e rendelkezés értelmében vett „jogellenes károkozással, jogellenes károkozással egy tekintet alá eső cselekménnyel vagy ilyen cselekményből fakadó igénnyel kapcsolatos ügyeknek” kell tekinteni.

69

A 44/2001 rendelet 6. cikke 1. pontjának a jelen ítélet 44. pontjában említetthez hasonló bírósági eljárásra való esetleges alkalmazását illetően emlékeztetni kell arra, hogy e rendelkezés azt írja elő, hogy amennyiben több személy együttes perlése esetén az adott személy az alperesek egyike, bármely alperes lakóhelyének bírósága előtt perelhető, feltéve hogy a keresetek között olyan szoros kapcsolat áll fenn, hogy az elkülönített eljárásokban hozott, egymásnak ellentmondó határozatok elkerülése érdekében célszerű azokat együttesen tárgyalni és róluk együtt határozni.

70

A 44/2001 rendelet 6. cikkének 1. pontjában foglalt különös joghatósági szabály célja e rendelet (12) és (15) preambulumbekezdésének megfelelően a gondos igazságszolgáltatás elősegítése, a párhuzamos eljárások lehetőségének minimálisra csökkentése, valamint annak elkerülése, hogy a különböző tagállamokban ne hozzanak egymással összeegyeztethetetlen határozatokat (lásd ebben az értelemben: 2016. április 20‑iProfit Investment SIM ítélet, C‑366/13, EU:C:2016:282, 61. pont; 2025. február 13‑iAthenian Brewery és Heineken ítélet, C‑393/23, EU:C:2025:85, 20. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

71

Mivel e különös joghatósági szabály eltér az alperes lakóhelye szerinti bíróság joghatóságát kimondó, a 44/2001 rendelet 2. cikkében foglalt elvtől, azt szigorúan kell értelmezni. Ahhoz, hogy a határozatokat e rendelet 6. cikkének 1. pontja értelmében „összeegyeztethetetlennek” lehessen tekinteni, eltérésnek kell fennállnia az azonos ténybeli és jogi helyzet keretébe tartozó jogviták megoldását illetően. Önmagában az a körülmény, hogy az egyik érintett eljárás kimenetele befolyásolhatja a másik eljárás kimenetelét, nem elegendő ahhoz, hogy az e két eljárás keretében meghozandó határozatokat „összeegyeztethetetlennek” lehessen minősíteni (lásd ebben az értelemben: 2016. április 20‑iProfit Investment SIM ítélet, C‑366/13, EU:C:2016:282, 63., 65. és 66. pont; 2025. február 13‑iAthenian Brewery és Heineken ítélet, C‑393/23, EU:C:2025:85, 21. és 22. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

72

Ezenfelül, e 6. cikk 1. pontja nem teszi lehetővé a felperes számára, hogy pusztán azért indítson keresetet több alperessel szemben, hogy ezen alperesek egyikét kivonja a lakóhelye szerinti bíróság joghatósága alól, és így megfordítsa az e rendelkezésben szereplő joghatósági szabályt. Az eljáró bíróság csak olyan bizonyítékok fennállása esetén állapíthatja meg ilyen visszaélés fennállását, amelyek lehetővé teszik számára annak meghatározását, hogy a felperes mesterségesen teremtette meg vagy tartotta fenn az említett rendelkezés alkalmazási feltételeit (lásd ebben az értelemben: 2025. február 13‑iAthenian Brewery és Heineken ítélet, C‑393/23, EU:C:2025:85, 23. és 24. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

73

Következésképpen a kérdést előterjesztő bíróság feladata egyrészt annak értékelése, hogy ugyanazon ténybeli és jogi helyzet áll‑e fenn, az előtte folyamatban lévő ügy valamennyi releváns elemétfigyelembe véve anélkül, hogy értékelné az érintett kereset elfogadhatóságát vagy megalapozottságát, másrészt pedig az, hogy meggyőződjön arról, hogy a több alperes ellen benyújtott kereseteknek nem az‑e a céljuk, hogy mesterségesen feleljenek meg a 44/2001 rendelet 6. cikke 1. pontja alkalmazási feltételeinek. A Bíróság mindazonáltal megadhatja az uniós jog értelmezésének azokat az elemeit, amelyek ezen értékelés szempontjából hasznosak (lásd ebben az értelemben: 2016. április 20‑iProfit Investment SIM ítélet, C‑366/13, EU:C:2016:282, 64. pont; 2025. február 13‑iAthenian Brewery és Heineken ítélet, C‑393/23, EU:C:2025:85, 25. és 41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

74

A jelen ügyben az alapeljárás felperese azt állítja, hogy a lengyel bíróságok rendelkeznek joghatósággal, mivel a felperes által a 2013. március 15‑i keresetével eredetileg perelt négy alperes közötti kapcsolat annyira szoros, hogy a velük szemben benyújtott kártérítési kereseteket együttesen kell elbírálni annak érdekében, hogy különböző eljárásokban hozott ítéletek esetén elkerülhetők legyenek az eltérések. Amint az a jelen ítélet 28. pontjában említésre került, a kérdést előterjesztő bíróságnak kétségei vannak e kérelmek együttes vizsgálatának szükségességét illetően, ugyanakkor megjegyzi, hogy az érintett alperesek ugyanazon család tagjai, és korábban együtt éltek abban a lakásban, amelynek elfoglalása vezetett az említett keresetekhez.

75

Az e bíróság által elvégzendő vizsgálatok fenntartása mellett meg kell állapítani, hogy kevéssé tűnik valószínűnek, hogy e kereset benyújtásának időpontjában ugyanaz a ténybeli és jogi helyzet állt volna fenn, amiből annak kockázata következne, hogy a 44/2001 rendelet 6. cikkének 1. pontja értelmében vett „összeegyeztethetetlen” határozatokat hoznak különböző tagállamokban külön eljárásokban, ami igazolná az e rendelkezésben előírt különös joghatósági szabály alkalmazását.

76

Az alapeljárás felperese által az említett keresettel érintett négy személlyel szemben benyújtott kártérítési keresetek ugyanis tárgyuk alapján kétségkívül kapcsolódnak egymáshoz, mivel e keresetek célja azonos. Mindazonáltal az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy az alkalmazandó lengyel jogi rendelkezések értelmében egyrészt e keresetek elválaszthatók egymástól, mivel e személyekkel szemben eltérő ítéletek hozhatók attól függően, hogy az egyes személyek az használták‑e vagy sem, az érintett lakást a releváns időszakban, másrészt pedig nem áll fenn közöttük egyetemleges felelősség, ami láthatóan a felrótt tények egyedi vizsgálatát vonja maga után. Írásbeli észrevételeiben a lengyel kormány lényegében láthatóan megerősíti, hogy a nemzeti jog attól függően teszi lehetővé az említett személyekre vonatkozó egyedi határozatok meghozatalát, hogy az eljáró bíróság ténybeli megállapításaiból az következik‑e, hogy mindegyikük lakott‑e az érintett lakásban, vagy nem mindegyikük.

77

Ennek megfelelően a 44/2001 rendelet 6. cikkének 1. pontját úgy kell értelmezni, hogy e rendelkezés csak akkor alkalmazható, ha egy olyan kereset benyújtásának időpontjában, amely keresetben a felperes több alperest perelt egy tagállam bírósága előtt, ugyanaz a ténybeli és jogi helyzet állt fenn, amely helyzet indokolttá teszi, hogy az ezen alperesek ellen benyújtott valamennyi keresetet elbírálják, és határozzanak azokról az olyan határozatok elkerülése érdekében, amelyek egymással összeegyeztethetetlenek lennének, ha e kereseteket különböző tagállamokban bírálnák el külön eljárásokban, aminek vizsgálata az eljáró bíróság feladata.

78

A fenti megfontolások összességére tekintettel a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 44/2001 rendelet 5. cikkének 3. pontját, 6. cikkének 1. pontját és 22. cikke 1. pontjának első bekezdését a következőképpen kell értelmezni:

79

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (kilencedik tanács) a következőképpen határozott: