Ideiglenes változat

JEAN RICHARD DE LA TOUR

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2026. január 22.(1)

C‑583/24. sz. [Tagu](i) ügy

Büntetőeljárás

DZ

ellen;

az Openbaar Ministerie

részvételével

(a rechtbank Amsterdam [amszterdami bíróság, Hollandia] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„ Előzetes döntéshozatal – Büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés – Európai elfogatóparancs – 2002/584/IB kerethatározat – Az 1. cikk (3) bekezdése – 2004/757/IB kerethatározat – A 2. cikk (1) bekezdésének a) pontja és (2) bekezdése – A 4. cikk (1) bekezdése és (2) bekezdésének b) pontja – A tiltott kábítószer‑kereskedelem területén a bűncselekmények tényállási elemeire és a büntetésekre vonatkozó minimumszabályok – Az Európai Unió Alapjogi Chartája – A 49. cikk (3) bekezdése – A büntetések arányossága – A végrehajtó tagállam igazságügyi hatósága általi vizsgálat ”

I.      Bevezetés

1.        Az arányosság elvének a kibocsátó és a végrehajtó igazságügyi hatóságok által a 2009. február 26‑i 2009/299/IB tanácsi kerethatározattal(2) módosított, az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i 2002/584/IB tanácsi kerethatározat(3) végrehajtása során történő figyelembevétele már eddig is nagy nyilvánosságot kapott, amely jelenséget kétségtelenül felerősítette az, hogy a 2002/584 kerethatározat e tekintetben hallgat.(4)

2.        Ezen kerethatározat ugyanis nem tartalmaz kifejezett követelményt arra vonatkozóan, hogy a tagállamok igazságügyi hatóságai a kerethatározat alkalmazási körében tartsák tiszteletben az arányosság elvét.(5) Ezen hiányosság pótlása céljából a fenti követelményt az európai elfogatóparancs kibocsátására és végrehajtására vonatkozó különböző kézikönyvek,(6) valamint az Európai Parlament fogalmazta meg.(7)

3.        A 2023. évi kézikönyvében a Bizottság ennek megfelelően megállapítja, hogy az európai elfogatóparancsnak „mindig céljával arányosnak kell lennie”.(8) Ebből a szempontból a kibocsátó igazságügyi hatóságoknak „mérlegelniük kell, hogy más igazságügyi együttműködési intézkedés alkalmazható‑e az [európai elfogatóparancs] kibocsátása helyett, amennyiben az ilyen intézkedések „hatékonyak, de kevésbé kényszerítő jellegűek” lehetnek. Általánosabban, a Bizottság hangsúlyozza, hogy „az arányosság ellenőrzése az [európai elfogatóparancs] kibocsátása előtt megerősítheti a tagállamok illetékes hatóságai közötti kölcsönös bizalmat”, ami hozzájárul „az [európai elfogatóparancs] megfelelő működéséhez az [Európai] Unió egész területén”.(9)

4.        Bár a 2002/584 kerethatározatban nem szerepel kifejezetten, az arányosság követelménye, mégis érvényesül a kerethatározatban megállapított átadási eljárásban. Ez egyébként nem is lehet másként, mivel az EUSZ 5. cikk (4) bekezdése értelmében „[a]z arányosság elvének megfelelően az Unió intézkedése sem tartalmilag, sem formailag nem terjedhet túl azon, ami a Szerződések célkitűzéseinek eléréséhez szükséges”. Az európai elfogatóparancsnak a keresett személyek jogaira gyakorolt hatására tekintettel, valamint az átadási eljárások hatékonyságának és gyorsaságának biztosítása érdekében ezért különösen fontos, hogy a kibocsátó igazságügyi hatóságok minden esetben figyelmesen és bizonyos mértékű visszafogottsággal vizsgálják meg, hogy szükség van‑e ilyen elfogatóparancsra.

5.        A Bíróság több főtanácsnoka hatására(10) maga is hangsúlyozta a kibocsátó igazságügyi hatóság által végzett arányossági vizsgálat szükségességét. Valóban, mivel az európai elfogatóparancs kibocsátása a keresett személy letartóztatását eredményezheti, és ennélfogva sértheti e személy egyéni szabadságát, a Bíróság szerint az európai elfogatóparancs kibocsátását kilátásba helyező igazságügyi hatóság feladata annak vizsgálata, hogy az ügy sajátosságait figyelembe véve ennek kibocsátása arányos‑e.(11) E tekintetben a Bíróság úgy tűnik, hogy különbséget tesz aszerint, hogy az európai elfogatóparancsot büntetőeljárás vagy büntetés végrehajtása céljából bocsátották‑e ki, mivel pontosította, hogy az utóbbi esetben az elfogatóparancs arányossága a kiszabott büntetésből ered, amelynek – amint az a 2002/584 kerethatározat 2. cikkének (1) bekezdéséből kitűnik – legalább négy hónap szabadságvesztés‑büntetést vagy szabadságelvonással járó intézkedést kell magában foglalnia.(12)

6.        Ami a végrehajtó igazságügyi hatóságot illeti, a Bíróság ítélkezési gyakorlatából nem tűnik ki, hogy e hatóságnak vizsgálnia kellene az általa végrehajtandó európai elfogatóparancs arányosságát.(13)

7.        Egyébiránt a Bizottság a 2023. évi kézikönyvében hangsúlyozza, hogy az európai elfogatóparancs arányosságának vizsgálata kizárólag a kibocsátó igazságügyi hatóság feladata. E tekintetben rámutat, hogy a 2002/584 kerethatározat „nem állapít meg az [európai elfogatóparancs] arányossági vizsgálatára vonatkozó lehetőséget a végrehajtó tagállam számára”. Ezen intézmény szerint ez „megfelel a kölcsönös elismerés elvének”. Ha azonban a végrehajtó igazságügyi hatóságnak komoly kétségei lennének az európai elfogatóparancs arányosságát illetően, előnyben kell részesíteni az e hatóság és a kibocsátó igazságügyi hatóság közötti „közvetlen kommunikációt” annak érdekében, hogy „megfelelőbb megoldást” lehessen találni.(14) A Bizottság úgy véli, hogy ilyen helyzetek csak „kivételes körülmények között” fordulhatnak elő.(15)

8.        E pontosításokat követően először is hangsúlyozni kell, hogy a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem arra kéri a Bíróságot, hogy az átadási mechanizmus keretében különös figyelemmel vizsgálja meg az arányossággal kapcsolatos problémakört, még akkor is, ha – amint azt az alábbiakban kifejtem – a kibocsátó, illetve a végrehajtó igazságügyi hatóságok által elvégzendő vizsgálatok megosztása szintén a jogi vita középpontjában áll.

9.        Ez a kérelem arra készteti a Bíróságot, hogy döntsön arról, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság jogosult‑e – és ha igen, milyen feltételek mellett – megtagadni egy szabadságvesztés‑büntetés végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtását, ha úgy ítéli meg, hogy a keresett személy átadása a büntetések arányossága – az Európai Unió Alapjogi Chartájának(16) 49. cikke (3) bekezdésében rögzített – elvének megsértését eredményezheti. Ebből a szempontból a kérdés az arányosság elve tiszteletben tartásának nem annyira az európai elfogatóparancs kibocsátásakor történő vizsgálatára, hanem inkább az elfogatóparancs végrehajtásakor való vizsgálatára irányul, egy olyan helyzetben, amikor a büntetés a kibocsátó tagállamban került kiszabásra, és az európai elfogatóparancs csupán annak végrehajtásához használt eljárási eszköz.(17)

10.      Közelebbről, a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem a 2002/584 kerethatározat 1. cikke (3) bekezdésének a Charta 49. cikkének (3) bekezdésével, valamint a tiltott kábítószer‑kereskedelem területén a bűncselekmények tényállási elemeire és a büntetésekre vonatkozó minimumszabályok megállapításáról szóló, 2004. október 25‑i 2004/757/IB tanácsi kerethatározat(18) 2. cikkének (1) és (2) bekezdésével, 4. cikkének (1) és (2) bekezdésével és 5. cikkével összefüggésben történő értelmezésére vonatkozik.

11.      E kérelmet DZ ellen – DZ‑vel szemben „veszélyes és különösen veszélyes” kábítószerek Romániába történő behozatalából álló bűncselekmény miatt hét év szabadságvesztés‑büntetés végrehajtása céljából kibocsátott – európai elfogatóparancs tárgyában folyamatban lévő büntetőeljárás keretében terjesztették elő.

12.      Ebben az összefüggésben meg kell határozni, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság megtagadhatja‑e, és ha igen, milyen mértékben és milyen feltételek mellett, DZ átadását, ha úgy ítéli meg, hogy az ilyen büntetés aránytalan, és hogy az európai elfogatóparancs végrehajtása ily módon sértené a büntetések arányosságának a Charta 49. cikkének (3) bekezdésében rögzített elvét. Konkrétan, köteles‑e e hatóság kétlépcsős vizsgálatot végezni ahhoz, hogy a 2002/584 kerethatározat 1. cikkének (3) bekezdése alapján megtagadhassa az átadást? Igenlő válasz esetén milyen konkrét tartalmat kell tulajdonítani e vizsgálat két szakaszának?

II.    Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

13.      2024. január 9‑én a Judecătoria Constanța (constanțai helyi bíróság, Románia) európai elfogatóparancsot adott ki DZ ellen. A rechtbank Amsterdamnak (amszterdami bíróság, Hollandia), amely a kérdést előterjesztő bíróság, mint végrehajtó igazságügyi hatóságnak döntést kell hoznia az elfogatóparancs végrehajtásáról. E bíróság úgy véli, hogy a végrehajtás megtagadásának a 2002/584 kerethatározat 3., 4. és 4a. cikkében szereplő okai közül egyikre sem lehet hivatkozni.

14.      Az európai elfogatóparancs hét év jogerős szabadságvesztés‑büntetés végrehajtására irányul, amelyet a Curtea de Apel Constanța (constanțai ítélőtábla, Románia) 2023. december 20‑án szabott ki olyan eljárást követően, amelynek során DZ személyesen jelen volt.(19) A kérdést előterjesztő bíróság jelzi, hogy az elfogatóparancsból kitűnik, hogy ez az ítélet három gramm kannabisznak és négy metiléndioxi‑metamfetamin (MDMA) tartalmú tablettának DZ által a feleségével közösen végrehajtott, Romániába történő tiltott behozatalára vonatkozik. E bíróság pontosítja, hogy e cselekményeket Romániában a 2000. július 26‑i Legea nr. 143/2000 privind prevenirea și combaterea traficului și consumului ilicit de droguri (a kábítószer‑kereskedelem és az illegális kábítószer‑fogyasztás megelőzéséről és az ellene folytatott küzdelemről szóló 143/2000. sz. törvény)(20) alapügyre alkalmazandó változatának (a továbbiakban: 143/2000. sz. törvény) 3. cikke,(21) valamint a Codul penal (büntető törvénykönyv) 46. cikkének (2) bekezdése(22) alapján büntetik. A román jogban egy és ugyanazon bűncselekményről van szó, nevezetesen a „veszélyes és különösen veszélyes kábítószerek behozataláról”.

15.      A kérdést előterjesztő bíróság azt is pontosítja, hogy a 143/2000. sz. törvény 3. cikke annyiban, amennyiben a „különösen veszélyes” kábítószerekre vonatkozik, a 2004/757 kerethatározat 4. cikke (2) bekezdése b) pontjának végrehajtására irányul.(23) Miközben ez utóbbi rendelkezés arra kötelezi a tagállamokat, hogy az ilyen bűncselekmények büntetési tételének felső határa legalább öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés legyen, a kibocsátó igazságügyi hatóság és az Európai Unió Büntető Igazságügyi Együttműködési Ügynökségének (Eurojust) román hivatala által szolgáltatott kiegészítő információkból kitűnik, hogy a „veszélyes és különösen veszélyes kábítószerek behozatalából” álló bűncselekmény – az elkövetésének időpontjában – legalább hét év szabadságvesztéssel volt büntetendő.

16.      Tekintettel az európai elfogatóparancsban feltüntetett kábítószer‑mennyiségekre, valamint a DZ által a kérdést előterjesztő bíróság előtt tartott tárgyaláson tett nyilatkozatra – nevezetesen arra, hogy a kábítószereket felesége személyes fogyasztására szánták, aki azt fájdalomcsillapításra használta(24) –, e bíróság megállapítja, hogy személyes fogyasztásra szánt, kis mennyiségű, „veszélyes” és „különösen veszélyes” kábítószerekről volt szó. Mindazonáltal az említett bíróság megjegyzi, hogy DZ és házastársa az azokkal való kereskedelem szándéka nélkül birtokolta e kis mennyiségű kábítószereket.

17.      A román jog lehetővé teszi a büntetés enyhítését, többek között enyhítő körülmények figyelembevétele révén. Mindazonáltal a kibocsátó igazságügyi hatóság kérdésre közölte, hogy DZ esetében sem súlyosító körülmény, mint például a visszaesés, sem enyhítő körülmény nem áll fenn. Akkor is, ha DZ jogosult lett volna a büntetés enyhítésére, és azt alkalmazták volna, a büntetés végrehajtásának próbaidőre történő felfüggesztése e büntetés tartama miatt nem lett volna lehetséges. E hatóság szerint ugyanis a büntetés enyhítésére vonatkozó ok alkalmazása esetén a büntetés négy év nyolc hónap lett volna, és így meghaladta volna a három évet.(25)

18.      A kérdést előterjesztő bíróság e tényezőkből arra a következtetésre jutott, hogy – amennyiben nem állnak fenn büntetés enyhítését igazoló körülmények – a „veszélyes és különösen veszélyes kábítószerek” tiltott behozatala miatti elítélés esetén a román jogszabályok a cselekmény elkövetése időpontjában legalább hét év szabadságvesztés‑büntetés kiszabására kötelezték a bíróságot, anélkül, hogy figyelembe vették volna, hogy e magatartás kis mennyiségű kábítószerre vonatkozott‑e, vagy azt az e magatartást tanúsító személy személyes fogyasztás céljából, de legalábbis a kábítószerrel való kereskedelem szándéka nélkül követte‑e el.

19.      Ugyanakkor, mivel a büntetés enyhítésére egy vagy több jogszabályi lehetőség is rendelkezésre állt, e szabályozás lehetővé tette a bíróság számára, hogy a „veszélyes és különösen veszélyes kábítószerek” kis mennyiségben, személyes fogyasztás céljából, de legalábbis azokkal való kereskedelem szándéka nélkül történő tiltott behozatala miatt kiszabott minimálbüntetést (a 143/2000. sz. törvény 15. cikkének alkalmazása esetén) a felével vagy (a büntetés enyhítésének egy vagy több egyéb lehetőségének alkalmazása esetén) legfeljebb egyharmadával enyhítse.

20.      A kérdést előterjesztő bíróság jelzi, hogy DZ jogi képviselője ellenezte DZ átadását, azt állítva, hogy a kiszabott szabadságvesztés‑büntetés aránytalan, és ezért sérti a Charta 49. cikkének (3) bekezdését. E bíróság úgy véli, hogy e jogi képviselő érvelésére tekintettel az a minimálbüntetés, amelyet a román jogszabályok a jelen ügyben a román büntetőbíróság számára – a büntetés enyhítésének korlátozott jogszabályi lehetőségeinek figyelembevételével – előírnak, kérdéseket vet fel a büntetések arányosságának a fenti rendelkezésben említett elve szempontjából.

21.      Először is, az említett bíróság szerint felmerül a kérdés, hogy amennyiben a keresett személy az európai elfogatóparancs alapjául szolgáló bűncselekményhez képest aránytalan büntetés végrehajtásának valós veszélyére hivatkozik, a végrehajtó igazságügyi hatóságnak meg kell‑e vizsgálnia, hogy e veszély az átadás megtagadásához vezethet‑e.

22.      A kérdést előterjesztő bíróság e tekintetben megjegyzi, hogy nem biztos, hogy a 2022. július 14‑i Procureur général près la cour d’appel d’Angers ítéletből(26) arra lehet következtetni, hogy a 2002/584 kerethatározat 1. cikkének (3) bekezdésére és a Charta 49. cikkének (3) bekezdésére nem lehet együtt hivatkozni.

23.      Másodszor, e bíróság szerint további kérdések merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóságnak hogyan kell értékelnie, hogy a kibocsátó tagállamban fennáll‑e egy aránytalan jogerős büntetés végrehajtásának valós veszélye.

24.      Így fel kell tenni a kérdést, hogy e hatóságnak milyen vizsgálatot kell lefolytatnia ezen értékelés során, és milyen szerepet játszik e vizsgálat során a minimumbüntetés kiszabására vonatkozó – a büntetés enyhítésének és a büntetés végrehajtása próbaidőre történő felfüggesztésének a kibocsátó állam joga szerinti lehetőségével összefüggésben értelmezett – kötelezettség. Végül, mivel a szabadságvesztés‑büntetés, amelyre a keresett személyt ítélték, már jogerőre emelkedett, felmerül a kérdés, hogy a kibocsátó tagállam hatóságai által nyújtott esetleges biztosíték – például az, hogy a keresett személy kegyelmet kaphat, vagy még kérheti a bűnösséget megállapító ítélet felülvizsgálatát – megszüntethetné‑e még a Charta 49. cikke (3) bekezdése keresett személlyel szemben történő megsértésének adott esetben megállapított valós veszélyét.

25.      E körülmények között a rechtbank Amsterdam (amszterdami bíróság, Hollandia) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

„1)      Úgy kell‑e értelmezni a [2002/584 kerethatározat] 1. cikkének (3) bekezdését a [Charta] 49. cikkének (3) bekezdésével és a [2004/757 kerethatározat] 2. cikke (1) bekezdésének a) pontjával és (2) bekezdésével, 4. cikkének (1) bekezdésével és (2) bekezdésének b) pontjával, valamint 5. cikkével összefüggésben, hogy

amennyiben a keresett személy azzal az indokkal nem egyezik bele az átadásba, hogy a kibocsátó tagállamban jogerősen aránytalan mértékű minimum szabadságvesztés‑büntetésre ítélték kábítószerek kis mennyiségben, személyes használatra történő behozatala, legalábbis kábítószerek kis mennyiségben, az azokkal való kereskedelem szándéka nélkül történő behozatala miatt,

a végrehajtó igazságügyi hatóságnak meg kell vizsgálnia, hogy a keresett személyt az e büntetés végrehajtása céljából történő átadás esetén az európai elfogatóparancs alapjául szolgáló bűncselekményhez mérten aránytalan büntetés végrehajtásának valós veszélye fenyegetné‑e?

2)      Az első kérdésre adandó igenlő válasz esetén:

a)      Milyen vizsgálati mércét kell alkalmaznia a végrehajtó igazságügyi hatóságnak annak értékelése során, hogy fennáll‑e az első kérdés értelmében vett aránytalan jogerős büntetés végrehajtásának valós veszélye?

b)      Milyen szerepet játszik e vizsgálat során az a körülmény, hogy a kibocsátó tagállam joga

a [2004/757 kerethatározat] 4. cikke (2) bekezdése b) pontjának átültetése és az abból eredő, maximálisan legalább 5 évtől 10 évig terjedő szabadságvesztés előírására vonatkozó kötelezettség teljesítése érdekében

e tagállam bíróságát – röviden – a legnagyobb mértékű egészségkárosító hatást kifejtő kábítószereknek minősülő kábítószerek behozatala miatt történő elítélés esetén legalább hét év szabadságvesztés‑büntetés kiszabására kötelezi függetlenül attól, hogy e cselekmények mekkora kábítószer‑mennyiségre vonatkoznak, és hogy e cselekményekkel a személyes használat igényeit szándékozták‑e kielégíteni, vagy e cselekményeket az e kábítószerekkel való kereskedelem szándékával követték‑e el, minek körében:

–        a bíróság ezt az előírt minimumbüntetést csak összesen legfeljebb e büntetés egyharmadával enyhítheti, ha olyan körülmények állnak fenn, amelyek enyhítik a cselekmény súlyát vagy az elkövető által jelentett veszélyt, vagy az érintett személy beismeri a cselekményt, illetve összesen e büntetés felével, ha az érintett személy elősegíti a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményeket elkövető más személyek azonosítását és büntetőeljárás alá vonását, és

–        ezen (adott esetben enyhített) minimumbüntetés időtartama megakadályozza a bíróságot abban, hogy e büntetés végrehajtását próbaidőre felfüggessze?

c)      Megszüntetheti‑e még az első kérdés értelmében vett aránytalan jogerős büntetés végrehajtásának esetleges valós veszélyét a kibocsátó tagállam által nyújtott biztosíték, és hogyan nézhetne ki egy ilyen biztosíték?”

26.      DZ, az Openbaar Ministerie (ügyészség, Hollandia), a román, a magyar és a lengyel kormány, Írország, valamint a Bizottság írásbeli észrevételeket nyújtott be, és a német kormánnyal együtt részt vett a 2025. szeptember 23‑án tartott tárgyaláson, amelyen válaszoltak a Bíróság által feltett, szóban megválaszolandó kérdésekre.

III. Elemzés

27.      Kérdéseivel, amelyek együttes vizsgálatát javaslom, az előterjesztő bíróság lényegében annak megállapítását kéri a Bíróságtól, hogy a 2002/584 kerethatározat 1. cikkének a Charta 49. cikkének (3) bekezdésével összefüggésben értelmezett (3) bekezdése lehetővé teszi‑e, és ha igen, milyen feltételek mellett és milyen mértékben, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság megtagadja a szabadságvesztés‑büntetés végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtását, ha e hatóság úgy ítéli meg, hogy a kiszabott büntetés túlzott mértékű, és ezen elfogatóparancs végrehajtása sértheti a büntetések arányosságának a Charta e rendelkezésében rögzített elvét.

28.      Az előterjesztő bíróság által megfogalmazott kérdések lényegében a holland büntetőjog és a román büntetőjog közötti különbségekből erednek, ami az alapügyben szóban forgóhoz hasonló bűncselekmény, nevezetesen a „különösen veszélyes” kábítószerek Romániába történő behozatala szankcionálásának mértékét illeti. Míg ugyanis – az ügyészség által a tárgyaláson adott magyarázatok szerint – az ezen kategóriába tartozó kábítószerek Romániába, legfeljebb tíz gramm mennyiségben történő behozatala Hollandiában egytől három hétig terjedő szabadságvesztéssel lenne büntetendő, a szabadságvesztés‑büntetés alsó határa Romániában hét év. E kérdések tehát azon a megállapításon alapulnak, amely szerint a szabadságvesztés‑büntetés román jogban előírt alsó határa a holland jog által előírt büntetéshez képest magas. Ehhez hozzáadódik az a megállapítás, amely szerint korlátozottak a román bíróság azon lehetőségei, hogy a büntetést csökkentse, vagy annak végrehajtását próbaidőre felfüggessze.

29.      Az előterjesztő bíróság kérdéseinek megválaszolása érdekében emlékeztetni kell arra, hogy a 2002/584 kerethatározat célja az elítéltek vagy a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személyek átadása egyszerűsített és hatékonyabb rendszerének bevezetése útján az igazságügyi együttműködés megkönnyítése és meggyorsítása annak érdekében, hogy elősegítse az Unió azon célkitűzésének elérését, hogy a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének azon nagy fokú bizalomra épülő térségévé váljon, amelynek a tagállamok között fenn kell állnia.(27)

30.      A kerethatározat által szabályozott területen a kölcsönös elismerés elve, amely – e kerethatározat (6) preambulumbekezdése szerint – a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés „sarokköveként” szolgál, az említett kerethatározat 1. cikkének (2) bekezdésében fejeződik ki, amely kimondja azon szabályt, amelynek értelmében a tagállamok minden európai elfogatóparancsot a kölcsönös elismerés elve alapján és az említett kerethatározat rendelkezéseinek megfelelően hajtanak végre.(28)

31.      Ebből egyrészt az következik, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóságok csak a Bíróság által értelmezett 2002/584 kerethatározatból eredő indokok alapján tagadhatják meg az európai elfogatóparancs végrehajtását. Másrészt, míg az európai elfogatóparancs végrehajtása a főszabály, az európai elfogatóparancs végrehajtásának megtagadása kivételnek tekintendő, amelyet tehát szigorúan kell értelmezni.(29) Ami az ilyen okokat illeti, e kerethatározat a 3. cikkében előírja az európai elfogatóparancs végrehajtása kötelező megtagadásának okait, a 4. és 4a. cikkében pedig az európai elfogatóparancs végrehajtása mérlegelhető megtagadásának okait.(30)

32.      Annak megállapítását követően, hogy ezen okok közül egyik sem vonatkozik a kibocsátó tagállamban kiszabott büntetés aránytalan jellegére (A), kifejtem, hogy milyen következtetések vonhatók le a 2002/584 kerethatározat 1. cikkének (3) bekezdéséből a büntetések arányosságának a Charta 49. cikkének (3) bekezdésében rögzített elve megsértésének veszélye esetén (B).

A.      A végrehajtás megtagadásának a kibocsátó tagállamban kiszabott büntetés aránytalan jellegén alapuló okának hiánya a 2002/584 kerethatározatban

33.      A 2002/584 kerethatározatban nem szerepel, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság pusztán azon az alapon megtagadhatja a szabadságvesztés‑büntetés végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtását, hogy e büntetés aránytalan az általa büntetendő bűncselekményhez képest.

34.      Ez a megállapítás a Bíróság ítélkezési gyakorlatából is levezethető.

35.      Így a Procureur général près la cour d’appel d’Angers ítélet alapjául szolgáló ügyben a Bíróságot a cselekmény kettős büntethetősége 2002/584 kerethatározat 2. cikkének (4) bekezdésében és 4. cikkének 1. pontjában előírt feltételének értelmezésére kérték fel. Közelebbről, a Bíróság kimondta, hogy e feltétel akkor teljesül, ha az európai elfogatóparancsot szabadságvesztés‑büntetés végrehajtása céljából bocsátották ki, jóllehet e büntetést a kibocsátó tagállamban olyan egységes bűncselekmény elkövetése miatt szabták ki a keresett személlyel szemben, amely több olyan cselekményből áll, amelyeknek csupán egy része minősül bűncselekménynek a végrehajtó tagállamban.(31)

36.      A Bíróság, miután a kérdést előterjesztő bíróság felhívta e problémakörnek a Charta 49. cikkének (3) bekezdése szempontjából történő vizsgálatára, hangsúlyozta, hogy ez az értelmezés megfelel a bűncselekmények és büntetések arányosságának az e rendelkezésben előírt elvének.(32)

37.      E tekintetben a Bíróság hangsúlyozta egyrészt, hogy a 2002/584 kerethatározat által létrehozott rendszerben a bűncselekmények és büntetések arányossága elvének tiszteletben tartását a kibocsátó tagállam igazságügyi hatóságai biztosítják, általánosabb jelleggel hozzátéve, hogy azon személy jogai tiszteletben tartásának biztosítása, akinek az átadását kérték, elsősorban a kibocsátó tagállam felelőssége.(33)

38.      Másrészt a Bíróság rámutatott arra, hogy a kibocsátó tagállamban kiszabott büntetés esetlegesen aránytalan jellege nem szerepel az európai elfogatóparancs végrehajtása kötelező és mérlegelhető megtagadásának a 2002/584 kerethatározat 3., 4. és 4a. cikkében foglalt okai között.(34)

39.      Ezenkívül a Bíróság pontosította, hogy a cselekmény kettős büntethetőségének feltétele kizárólag annak vizsgálatát foglalja magában, hogy az európai elfogatóparancs kibocsátását alátámasztó bűncselekmény tényállási elemei mint olyanok a végrehajtó tagállam joga szerint szintén bűncselekménynek minősülnének‑e abban az esetben, ha azokat az utóbbi területén követnék el.(35)

40.      A Bíróság e tényezőkből azt a következtetést vonta le, hogy ennélfogva e feltétel értékelése keretében a végrehajtó igazságügyi hatóságnak nem feladata a kibocsátó tagállamban kiszabott büntetésnek a Charta 49. cikkének (3) bekezdésére tekintettel történő vizsgálata.(36)

41.      Igaz, hogy a Bíróságnak a Procureur général près la cour d’appel d’Angers ítéletben adott válaszát a cselekmény kettős büntethetőségének feltétele szempontjából kell vizsgálni, mivel a Bíróság megelégszik annak hangsúlyozásával, hogy e feltétel általa adott értelmezése összeegyeztethető a bűncselekmények és büntetések arányosságának a Charta 49. cikkének (3) bekezdésében rögzített elvével.

42.      Ugyanakkor ezen ítélet 65. és 66. pontjának általános megfogalmazásával a Bíróság arra enged következtetni, hogy a kibocsátó tagállamban kiszabott büntetés esetlegesen aránytalan jellegének a végrehajtó igazságügyi hatóság általi értékelése összeegyeztethetetlennek tűnik a 2002/584 kerethatározat által létrehozott rendszerrel. Úgy tűnik számomra, hogy a Bíróságnak a jelen eljárás keretében egyértelműen ki kellene mondania, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtásának megtagadása főszabály szerint nem alapulhat a végrehajtó igazságügyi hatóság által végzett azon értékelésen, amely szerint a kibocsátó tagállamban kiszabott büntetés – különböző értékelési tényezők, köztük a saját nemzeti joga alapján – aránytalan. Az ezen igazságügyi hatóság általi ilyen értékelés ugyanis véleményem szerint a gyakorlatban nem kívánatos és nem is lehetséges.

43.      A büntetés arányosságának a végrehajtó igazságügyi hatóság általi értékelése nem kívánatos, mivel azt eredményezné, hogy e hatóság érdemben felülvizsgálja a kibocsátó tagállamban kiszabott büntetést, adott esetben megkérdőjelezve annak megalapozottságát. Ez a hatóság tehát olyan fellebbviteli bírósággá alakulna át, amely előtt a keresett személy vitathatja a kibocsátó tagállam bírósága által vele szemben kiszabott büntetés arányosságát. Márpedig az ilyen fellebbviteli bíróság csak e tagállamban lehet, és nem helyezhető át a végrehajtó tagállamba, amelynek igazságügyi hatóságai nem vállalhatnak magukra ilyen szerepet. Ezenkívül a végrehajtó igazságügyi hatóság nem rendelkezik olyan joghatósági okokkal, amelyek lehetővé tennék számára, hogy a végrehajtó tagállam büntető anyagi jogi szabályait olyan bűncselekményre alkalmazza, amelynek szankcionálása a kibocsátó tagállam bíróságainak feladata, és amelyek közül az egyik önállóan hozta meg a végrehajtani kért európai elfogatóparancs alapját képező ítéletet.

44.      Így nem a végrehajtó igazságügyi hatóság feladata annak értékelése, hogy a kibocsátó tagállam bírósága által kiszabott büntetés alkalmas‑e az e tagállam jogszabályai által követett célok elérésére, és nem lépi‑e túl az e célok eléréséhez szükséges mértéket. Hozzáteszem, hogy nyilvánvaló jogbiztonsági okokból a kibocsátó tagállamban hozott jogerős ítéletet a végrehajtó igazságügyi hatóság a végrehajtásának szakaszában nem kérdőjelezheti meg, ellenkező esetben sérülne a res iudicata elve.

45.      Ezenkívül a végrehajtó igazságügyi hatóság által a kibocsátó tagállamban kiszabott büntetés arányosságának vizsgálata alapvetően ellentétes a kölcsönös elismerés elvével.(37) Emlékeztetnék arra, hogy ez az elv azt feltételezi, hogy a tagállamok kölcsönös bizalommal viseltetnek egymás büntető igazságszolgáltatási rendszerei iránt, és hogy mindegyikük elfogadja a többi tagállamban hatályos büntetőjog alkalmazását, még akkor is, ha a saját nemzeti jogának alkalmazása eltérő eredményre vezetne.(38) Ez azt jelenti, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság nem vonhatja kétségbe a büntetések arányosságát a saját büntetőjogára hivatkozva,(39) úgy, hogy közben a büntetések arányosságáról saját értékelését érvényesíti, a kibocsátó tagállam anyagi büntetőjogában előírt szabályoktól függetlenül. Azt is hangsúlyozni kell, hogy a tagállamok büntetőjogában fennálló eltérések a tagállamok büntetőpolitikai döntéseinek sokféleségét tükrözik,(40) a nemzeti jogalkotók által meghatározott prioritásoknak megfelelően,(41) ideértve a büntető anyagi jog területét is, amelyre az Unión belül minimális harmonizáció vonatkozik. E tekintetben el kell kerülni, hogy egyes tagállamok – a büntetlenség elleni küzdelem céljának és az áldozatok jogainak rovására – az elítélt személyek menedékhelyévé váljanak amiatt, hogy bizonyos bűncselekményeket kevésbé szigorúan büntetnek. Azt is meg kell jegyezni, hogy – amint azt a Bíróság már megállapította – még ha a 2002/584 kerethatározat a 2. cikkének (2) bekezdésében fel is sorolja a bűncselekményfajtákat a kerethatározat végrehajtása céljából, e bűncselekmények törvényi tényállása és az alkalmazandó büntetések a kibocsátó tagállam joga szerint alakulnak. E kerethatározatnak nem célja a büntető anyagi jog, azaz a kérdéses bűncselekmények tényállási elemeinek és a hozzájuk kapcsolódó büntetéseknek a harmonizálása.(42)

46.      Ezekhez a megállapításokhoz hozzátartozik az is, hogy nehéz, ha nem lehetetlen, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság pontos és megalapozott értékelést adjon a kibocsátó tagállam bírósága által kiszabott büntetés arányosságáról, pusztán azért, mert a tárgyalás nem előtte zajlott, nem rendelkezik a teljes iratanyaggal, és nem ismeri az adott tagállam büntető igazságszolgáltatási rendszerének sajátosságait.(43) A 2002/584 kerethatározás 15. cikkének (2) és (3) bekezdésében előírt információcsere véleményem szerint nem oldja meg ezt a problémát, mivel célja az, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság döntést hozhasson az átadásról, és nem az, hogy olyan információkat nyújtsanak számára, amelyek alapján értékelni tudná a kibocsátó tagállamban hozott ítélet megalapozottságát.(44)

47.      Általánosabban, az ilyen megoldás figyelmen kívül hagyná azt a tényt, hogy e kerethatározatnak nem célja a tagállamok büntető anyagi jogának harmonizálása, így az e területre vonatkozó szabályok sokfélesége – azáltal, hogy lehetőséget biztosít a végrehajtó igazságügyi hatóságnak arra, hogy ellenőrizze a büntetések arányossága elvének a kibocsátó tagállam bírósága általi tiszteletben tartását – nem eredményezheti az említett kerethatározat által létrehozott átadási mechanizmus megbénítását. E veszély elkerülése érdekében tehát alapvető fontosságú annak biztosítása, hogy a büntetések arányossága elvének tiszteletben tartása főszabály szerint kizárólag a kibocsátó tagállam bíróságainak hatáskörébe tartozzon, az e tagállam büntetőjogában előírt feltételek mellett. Az ettől eltérő döntés elkerülhetetlenül aláásná a tagállamok közötti átadás megkönnyítése és felgyorsítása érdekében egy egyszerűsített és hatékony rendszer létrehozására irányuló célkitűzést.

48.      Ugyanakkor nem zárható ki teljesen, hogy kivételes körülmények között a büntetések arányosságára vonatkozó elv megsértésének veszélye azt eredményezheti, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság megtagadja az európai elfogatóparancs végrehajtását. Egyébiránt megjegyzem, hogy a Bíróság a Procureur général près la cour d’appel d’Angers ítéletben nem határozott arról a kérdésről, hogy a büntetések arányosságának a Charta 49. cikkének (3) bekezdésében rögzített elve megsértésének veszélye a 2002/584 kerethatározat 1. cikkének (3) bekezdése alapján az európai elfogatóparancs végrehajtása megtagadásának önálló okát képezheti‑e.

B.      A 2002/584 kerethatározat 1. cikkének (3) bekezdéséből a büntetések arányosságának a Charta 49. cikkének (3) bekezdésében rögzített elve megsértésének veszélye esetén levonandó következtetések

49.      A 2002/584 kerethatározat 1. cikkének (3) bekezdéséből kitűnik, hogy e kerethatározat nem érinti a Charta által biztosított alapvető jogok tiszteletben tartásának a kötelezettségét.

50.      Ez a kötelezettség terheli a tagállamokat, amikor valamely személynek az átadásáról döntenek, tekintettel arra, hogy az ilyen átadásról szóló határozat az uniós jog végrehajtásának minősül a Charta 51. cikkének (1) bekezdése értelmében. A tagállamok végrehajtó igazságügyi hatóságai tehát e határozat elfogadásakor kötelesek biztosítani az európai elfogatóparanccsal érintett személy számára a Charta által elismert alapvető jogok tiszteletben tartását.(45)

51.      Ebben az összefüggésben emlékeztetni kell arra, hogy a Charta 49. cikkének (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a büntetések súlyossága nem lehet aránytalan a bűncselekményhez mérten. Ezt a rendelkezést akkor kell alkalmazni, ha a nemzeti rendelkezés az uniós jogot hajtja végre.(46) Az arányosság elvének megfelelően a nemzeti szabályozás által előírt megtorló (visszatartó) intézkedések nem léphetik túl az e szabályozás által jogszerűen elérni kívánt célok megvalósításához szükséges mértéket. A szankciók szigorúságának összhangban kell állnia az általuk felszámolni kívánt jogsértések súlyával, különösen a tényleges visszatartó erő biztosítása révén, ugyanakkor nem haladhatja meg az ezen célok eléréséhez szükséges mértéket.(47)

52.      A Bíróság azt is kifejtette, hogy az arányosság elve megköveteli, hogy a szankció meghatározása és a szankció mértékének megállapítása során figyelembe vegyék az adott ügy egyedi körülményeit.(48) A szankciók arányosságának értékelése során figyelembe kell venni a nemzeti bíróság azon lehetőségét is, hogy a vádiratban foglaltakhoz képest módosítsa a minősítést – ami kevésbé szigorú szankció alkalmazásához vezethet –, valamint azt a lehetőséget, hogy a szankciót a megállapított jogsértés súlyának megfelelően módosítsa.(49)

53.      A 2002/584 kerethatározat 1. cikkének (3) bekezdése alapján a Bíróság önálló okot határozott meg, amely bizonyos feltételek teljesülése esetén kivételesen igazolhatja az átadás végrehajtó igazságügyi hatóság általi megtagadását a keresett személy alapvető jogai megsértésének veszélye esetén. Az ilyen indokra való hivatkozás lehetőségét eddig a Charta 4. cikkében (a kínzás és az embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetés tilalma), 7. cikkében (a magán‑ és családi élet tiszteletben tartásához való jog), 24. cikkében (a gyermekek jogai) és 47. cikkében (törvény által megelőzően létrehozott független és pártatlan bíróság előtti hatékony jogorvoslathoz való jog) biztosított alapvető jogok megsértésének veszélye kapcsán vizsgálták.

54.      Véleményem szerint nincs ok arra, hogy eleve és kategorikusan kizárjuk annak lehetőségét, hogy a Charta 49. cikkének (3) bekezdésében említett alapvető jog megsértésének veszélye kivételesen szintén igazolhatja az átadás 2002/584 kerethatározat 1. cikkének (3) bekezdése alapján történő megtagadását. Egyébiránt megjegyzem, hogy a Bíróság az Alchaster ítéletben – bár egy másik uniós jogi aktus értelmezése keretében(50) – már kimondta, hogy a tagállamok végrehajtó igazságügyi hatóságai az átadásról szóló határozat elfogadásakor kötelesek biztosítani a Charta 49. cikkének (1) bekezdéséből eredő alapvető jogok tiszteletben tartását, amely bekezdés többek között kimondja, hogy nem lehet a bűncselekmény elkövetése idején alkalmazható büntetésnél súlyosabb büntetést kiszabni. Ennek az értékelésnek véleményem szerint ki kell terjednie a Charta 49. cikkének (3) bekezdésére is.(51)

55.      Következésképpen a Charta 49. cikkének (3) bekezdése által védett alapvető jog megsértésének veszélye véleményem szerint lehetővé teheti a végrehajtó igazságügyi hatóság számára, hogy megfelelő vizsgálatot követően megtagadja az európai elfogatóparancs végrehajtását.

56.      Az ilyen vizsgálat módjait illetően úgy vélem, hogy a Bíróság nem térhet el azon ítélkezési gyakorlattól, amely az átadás – a 2002/584 kerethatározat 1. cikkének (3) bekezdésén alapuló – megtagadása kivételes jellegének megőrzésére irányul azáltal, hogy az alapvető jogok megsértése veszélyének vizsgálatát kétlépcsős vizsgálattól teszi függővé.

57.      E tekintetben a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtására irányuló eljárásban a Charta 4., 7., 24. és 47. cikkében biztosított alapvető jogok megsértése valós veszélyének értékelését főszabály szerint két különböző szakaszból álló vizsgálat keretében kell elvégezni, amely szakaszok nem cserélhetők fel, mivel különböző kritériumokon alapuló elemzést foglalnak magukban, és amelyeket ezért egymást követően kell lefolytatni.(52)

58.      E célból a végrehajtó igazságügyi hatóságnak az első szakaszban meg kell határoznia, hogy léteznek‑e olyan objektív, megbízható, pontos és kellően naprakész adatok annak bizonyítására, hogy a kibocsátó tagállamban ezen alapvető jogok valamelyike megsértésének valós veszélye áll fenn, rendszerszintű vagy általános hiányosságok, illetve a személyek objektíven azonosítható csoportját konkrétabban érintő hiányosságok miatt.(53)

59.      A második szakasz keretében a végrehajtó igazságügyi hatóságnak konkrétan és pontosan meg kell vizsgálnia, hogy a vizsgálat első szakaszában azonosított hiányosságok milyen mértékben befolyásolhatják az európai elfogatóparanccsal érintett személyt, és hogy e személy személyes helyzetére tekintettel alapos és bizonyítékokkal alátámasztott okokból feltételezhető‑e, hogy a személy a kibocsátó tagállamnak történő átadása esetén az említett alapvető jogok megsértése valós veszélyének lesz kitéve.(54)

60.      Annak értékelése során, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtása az alapvető jogok megsértésének veszélyével járhat‑e, a végrehajtó igazságügyi hatóságnak tehát el kell szakadnia a konkrét ügytől, és csak akkor térhet vissza hozzá, ha a kibocsátó tagállamban rendszerszintű vagy általános hiányosságokat, vagy olyan hiányosságokat tár fel, amelyek személyek objektíven azonosítható csoportját konkrétabban érintik. A rendszerszintű elemzés tehát főszabály szerint megelőzi az egyedi elemzést.

61.      Az átadás megtagadása – a 2002/584 kerethatározat 1. cikkének (3) bekezdésén alapuló – okának alkalmazását következésképpen a Bíróság szigorú keretek közé szorítja, amely abban áll, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság számára szigorú és alapos vizsgálatot ír elő. Ez azzal indokolható, hogy a 2002/584 kerethatározat által az elítélt vagy gyanúsított személyek átadására létrehozott egyszerűsített és hatékony rendszer a tagállamok közötti nagy fokú bizalmon és a kölcsönös elismerés elvén alapul.(55) A kölcsönös bizalom elve mindegyik tagállamtól megköveteli, hogy – kivételes körülményektől eltekintve – úgy tekintse, hogy az összes többi tagállam tiszteletben tartja az uniós jogot, és különösen az uniós jog által elismert alapvető jogokat.(56) Ennek következtében a tagállamok az uniós jog végrehajtásakor kötelesek feltételezni, hogy a többi tagállam tiszteletben tartja az alapvető jogokat, és így nemcsak az nem lehetséges, hogy valamely másik tagállamtól az alapvető jogok uniós jog által biztosított védelmi szintjénél magasabb nemzeti védelmi szintet követeljenek meg, hanem – a kivételes esetektől eltekintve – azt sem vizsgálhatják meg, hogy ezen másik tagállam a konkrét esetben ténylegesen tiszteletben tartotta‑e az Unió által biztosított alapvető jogokat.(57)

62.      A Bíróság az alapvető jogok kibocsátó tagállam általi tiszteletben tartására vonatkozó, a kölcsönös bizalom elvéből eredő vélelem ezen összefüggésében azt hangsúlyozta, hogy a rendszerszintű vagy általános hiányosságok, illetve a személyek objektíven azonosítható csoportját konkrétabban érintő hiányosságok fennállásának azt megelőzően történő megállapítására vonatkozó kötelezettség, hogy konkrétan és pontosan meg lehetne vizsgálni, hogy az európai elfogatóparanccsal érintett személy valamely alapvető jog megsértése valós veszélyének ki van‑e téve, éppen annak elkerülésére irányul, hogy ilyen vizsgálatot kivételes eseteken kívül el lehessen végezni.(58) 

63.      A Bíróság hangsúlyozta, hogy e kötelezettség betartása lehetővé teszi különösen a kibocsátó tagállam és a végrehajtó tagállam közötti felelősségmegosztás biztosítását az alapvető jogokban rejlő követelmények védelme tekintetében, ami az európai elfogatóparancs mechanizmusa működésének alapjául szolgáló kölcsönös bizalom és kölcsönös elismerés elvének teljes körű alkalmazásából következik.(59)

64.      Ahogyan a Puig Gordi és társai ügyre vonatkozó indítványomban jeleztem,(60) nem kétséges, hogy a 2002/584 kerethatározat végrehajtására hivatott hatóságként mind a kibocsátó, mind a végrehajtó igazságügyi hatóságok kötelesek tiszteletben tartani a Charta által védett alapvető jogokat. Ugyanakkor ahhoz, hogy az e kerethatározat által létrehozott átadási rendszer működhessen, az ezzel kapcsolatos felelősség a kölcsönös bizalom elvének megfelelően megoszlik e két hatóság között. Ha ugyanis a kibocsátó igazságügyi hatóság és a végrehajtó igazságügyi hatóság jogosult lenne ugyanazon vizsgálatok elvégzésére, veszélybe kerülne az átadás hatékonysága és gyorsasága. Ráadásul a kölcsönös bizalom jellegénél fogva ellentétes azzal, hogy az egyes hatóságok az alapvető jogok másik hatóság tagállamában történő tiszteletben tartására vonatkozó keresztellenőrzéseket végezzenek. E logikát követve csak kivételes jellegű lehet az európai elfogatóparancs végrehajtásának annak alapján történő megtagadása, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság megállapítja, hogy a kibocsátó tagállamban fennáll az alapvető jogok megsértésének veszélye.(61)

65.      Bár a Bíróság eseti alapon eltekintett a végrehajtó igazságügyi hatóság azon kötelezettségétől, hogy először rendszerszintű vizsgálatot végezzen, ez azonban csak abban az esetben lehetséges, ha az ilyen vizsgálat alkalmatlannak bizonyul az alapvető jogok megsértése hivatkozott veszélyének értékelésére. Ez a helyzet a Charta 4. cikke tekintetében, amely abszolút jogot állapít meg, ha az átadni kért személy olyan súlyos, krónikus, határozatlan időtartamú betegségben szenved, amely az átadás esetén jelentősen romolhat.(62) Ugyanakkor az európai elfogatóparancs végrehajtása megtagadásának kivételes jellegére vonatkozó követelmény ebben az esetben is fennáll. A Bíróság ugyanis ebben az esetben az ilyen megtagadás igazolásához egy minimális súlyossági küszöböt ír elő, amely meghaladja a fogva tartással elkerülhetetlenül együtt járó szenvedés szintjét, nevezetesen azt, hogy a súlyosan beteg keresett személy átadása e személyt a várható élettartama jelentős csökkenése, vagy egészségi állapota gyors, jelentős és orvosolhatatlan romlása tényleges veszélyének tenné ki.(63)

66.      Márpedig úgy vélem, hogy a jelen ügyben nem kell új kivételt alkalmazni a kétlépcsős vizsgálat követelménye alól. Úgy vélem tehát, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtása esetén a Charta 49. cikke (3) bekezdése megsértése veszélyének értékelése az első szakaszban rendszerszintű vizsgálatot igényel.

67.      Következésképpen a végrehajtó igazságügyi hatóság feladata, hogy amennyiben az európai elfogatóparanccsal érintett személy azt állítja, hogy aránytalan büntetésre ítélték, és így átadás esetén ki van téve a Charta 49. cikke (3) bekezdése megsértése veszélyének, kétlépcsős vizsgálat keretében értékelje ezen állítás megalapozottságát.

68.      Ebből következik, hogy ha e személy azt állítja, hogy ilyen veszélynek van kitéve, de a végrehajtó igazságügyi hatóság úgy véli, hogy a rendelkezésére álló információk nem minősülnek olyan objektív, megbízható, pontos és kellően aktuális információknak, amelyek bizonyítanák akár rendszerszintű vagy általános hiányosságok fennállását, akár olyan hiányosságokat, amelyek konkrétan személyek valamely objektíve azonosítható csoportját érintik ezen elvnek a kibocsátó tagállamban való alkalmazásával kapcsolatban, e hatóság nem tagadhatja meg ezen európai elfogatóparancs végrehajtását az említett személy által felhozott ok alapján.(64) Ebben az esetben ugyanis a végrehajtó igazságügyi hatóság nem vélelmezheti alapos okkal, hogy a kibocsátó tagállamban nem tartották tiszteletben a büntetések arányosságának elvét, hanem éppen ellenkezőleg, ezen igazságügyi hatóságnak elemzését ezen elv tiszteletben tartására kell alapoznia, a kölcsönös bizalom elvének megfelelően.(65)

69.      E tekintetben fontos megjegyezni, hogy az alapvető jogok biztosítása az európai elfogatóparanccsal kapcsolatos eljárásokban elsősorban a kibocsátó tagállam feladata.(66) Ebből következik, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóságnak meg kell bíznia a kibocsátó tagállam bíróságaiban.(67) Ilyen bizalom hiányában a végrehajtó igazságügyi hatóságnak, amint az alapügyben szóban forgóhoz hasonló állításokról kell határoznia, ellenőriznie kellene, hogy a kibocsátó tagállam bíróságai egyedi esetben miként alkalmazzák ezen tagállam büntető anyagi jogát, ami ellentétes lenne a 2002/584 kerethatározat alapját képező kölcsönös elismerés elvével. Márpedig a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából következik, hogy e kerethatározatot a Charta rendelkezéseinek fényében oly módon kell értelmezni, hogy az ne sértse a tagállamok közötti igazságügyi együttműködés rendszerének hatékonyságát.(68)

70.      Ami a végrehajtó igazságügyi hatóság által a büntetések arányosságának – a Charta 49. cikkének (3) bekezdésében rögzített – elve megsértésének veszélyére való hivatkozás esetén elvégzendő kétlépcsős vizsgálat tartalmát illeti, e vizsgálat két szakasza a következőképpen írható le.

71.      Ami az első szakaszt illeti, annak meghatározása érdekében, hogy fennállnak‑e ilyen hiányosságok, a végrehajtó igazságügyi hatóságnak átfogóan kell értékelnie a kibocsátó tagállamban hatályban lévő szabályokat annak meghatározása érdekében, hogy azok a bűncselekmények bizonyos kategóriái tekintetében megfosztják‑e a nemzeti bíróságokat azon jogkörüktől, hogy a büntetés egyéniesítésével figyelembe vegyék az adott ügy egyedi körülményeit. Véleményem szerint a végrehajtó igazságügyi hatóság úgy tekintheti, hogy e hiányosságok akkor állapíthatók meg, ha ezen átfogó értékelésből az következik, hogy az e kategóriákba tartozó bűncselekmények elkövetése miatt elítélt személyeket e tagállamban általános jelleggel megfosztják a büntetés egyéniesítésétől.(69)

72.      Amint ugyanis arra Bot főtanácsnok az Aranyosi és Căldăraru ügyre vonatkozó indítványában(70) rámutatott, „[a] büntetéskiszabási szakaszban a büntetés egyéniesítése kizárja az automatikus és teljes egészében meghatározott büntetés elvét. A bíró tehát a büntetést az elkövető személyisége alapján határozza meg, ahogyan az többek között az elkövetett jogsértés jellegéből, az elkövetés körülményeiből, a személyiségvizsgálatból, a tanúvallomásokból, a pszichológiai és pszichiátriai szakvéleményekből, valamint az elkövető személyiségéből fakadó, társadalomba való visszailleszkedés lehetőségéből következik.” A büntetés egyéniesítésének elve tehát lehetővé teszi az elítélt magatartásának, személyiségének, valamint anyagi, családi és szociális helyzetének figyelembevételét.(71) A büntetés egyéniesítése tehát hozzájárul az arányos büntetés kiszabásához.

73.      Így, ha a kibocsátó tagállam jogrendje olyan szabályokat ír elő, amelyek lehetővé teszik a nemzeti bíróság számára, hogy a büntetést a bűncselekmény jellege és súlya, valamint a vádlott személyes helyzete alapján egyéniesítse, főszabály szerint kizárható annak veszélye, hogy a vádlottat aránytalan büntetésre ítélik. Ez még inkább így van abban az esetben, ha ezen elv e bíróság általi tiszteletben tartását jogorvoslat útján lehet felülvizsgálni, mint az alapügyben is.

74.      Azt is pontosítom, hogy véleményem szerint az a megállapítás, amely szerint a nemzeti bíróságnak a büntetés egyéniesítésére vonatkozó hatáskörét a kibocsátó tagállam joga értelmében bizonyos korlátok között kell gyakorolni, mint például a román jogban szereplő enyhítő körülmények esetén a büntetés enyhítésére vonatkozó arány meghatározása vagy a büntetési tétel alsó határának bevezetése, nem elegendő annak megállapításához, hogy e tagállamban rendszerszintű, általános vagy kategóriánkénti hiányosságok állnak fenn. Ilyen hiányosságok csak akkor állapíthatók meg, ha a nemzeti bíróság számára a nemzeti jog megakadályozza a büntetés egyéniesítését, nem pedig akkor, ha e jogkörét csak bizonyos korlátok között gyakorolhatja.

75.      Második lépésben, amikor a keresett személy által hivatkozott veszély abból ered, hogy átadása esetén aránytalan büntetést kell letöltenie, e veszély fennállását csak akkor kell megállapítani, ha a kibocsátó tagállamban alkalmazandó szabályokra tekintettel ezen elv megsértésének veszélye nyilvánvaló.(72) Ez a helyzet akkor, ha a kiszabott büntetés nyilvánvalóan és rendkívüli mértékben meghaladja a szóban forgó bűncselekmény szankcionálásához szükséges mértéket.

76.      E tekintetben az a megállapítás, amely szerint ugyanazon bűncselekmény esetében jelentős különbség van a kibocsátó tagállamban és a végrehajtó tagállamban kiszabható büntetés között, nem elegendő e megállapítás megalapozásához. A kibocsátó tagállam büntetőjoga ugyanis nem lehet megfelelő összehasonlítási alap, mivel a Charta 49. cikkének (3) bekezdésében biztosított védelmi szintet uniós szinten kell meghatározni, és nem egyetlen tagállam szintjén.(73) Ebből következik, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság nem alkalmazhat a büntetések arányosságának elvére vonatkozóan magasabb szintű követelményeket, mint amiket ez a rendelkezés biztosít.(74) Ezenkívül a tagállamok közötti különbségek a büntetőpolitika terén fennálló eltérésekkel magyarázhatók, amelyek elkerülhetetlenek, mivel a tagállamok között nincs teljes harmonizáció a büntetőjog anyagi jogi szabályai tekintetében.

77.      Abban az esetben, ha az EUMSZ 83. cikk (1) bekezdésének megfelelően uniós szinten szabályozási minimumokat fogadnak el a bűncselekményi tényállások és a büntetési tételek meghatározására vonatkozóan az e rendelkezés második albekezdésében felsorolt, több államra kiterjedő vonatkozású, különösen súlyos bűncselekményi területek valamelyikében, e szabályok hasznos iránymutatást nyújthatnak a végrehajtó igazságügyi hatóság számára is, ha a büntetőítélet alapjául szolgáló helyzet az említett szabályokat előíró uniós jogi aktus hatálya alá tartozik. Jelen esetben ez az összehasonlítási pont nem tűnik számomra meghatározónak, mivel egyrészt a 2004/757 kerethatározat(75) 2. cikkének (2) bekezdése értelmében az olyan magatartások, mint a kábítószerek importálása, ki vannak zárva a kerethatározás alkalmazási köréből, „amennyiben az elkövetők azt kizárólag saját, személyes fogyasztásukra hajtják végre, a nemzeti jogban meghatározottak szerint”, ami DZ szerint a jelen esetben így van. Másrészt a tagállamok mérlegelési jogköre ilyen összefüggésben egyértelműen kitűnik a 2004/757 kerethatározat (4) preambulumbekezdéséből, amely előírja, hogy „[b]izonyos, a személyes fogyasztásra vonatkozó magatartástípusoknak e kerethatározat alkalmazási köréből való kizárása nem jelent tanácsi iránymutatást arra vonatkozóan, hogy a tagállamoknak hogyan kell ezeket az egyéb eseteket nemzeti jogukban kezelniük.”(76)

78.      Hozzáteszem, hogy az a követelmény, amely szerint a büntetések arányosságára vonatkozó elv megsértése veszélyének nyilvánvalónak kell lennie, véleményem szerint nem jelenti azt, hogy a kiszabott büntetésnek szükségszerűen a Charta 4. cikke értelmében vett embertelen és megalázó jellegűnek kell lennie. Kétségtelen, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy a bűncselekmény és a büntetés közötti „egyértelmű aránytalanság” vizsgálható az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény 3. cikke alapján.(77) Mindazonáltal úgy vélem, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság megállapíthatja, hogy a kibocsátó tagállamban kiszabott büntetés nyilvánvalóan és rendkívüli mértékben meghaladja a szóban forgó bűncselekmény szankcionálásához szükséges mértéket, anélkül, hogy e büntetés szükségszerűen a Charta 4. cikke értelmében vett embertelen vagy megalázó jellegű lenne.

79.      A jelen ügyben számomra úgy tűnik, hogy a román jognak a Bíróság előtti bemutatása nem tár fel sem rendszerszintű vagy általános hiányosságokat, sem pedig olyan hiányosságokat, amelyek a büntetések arányossága elvének alkalmazását illetően a személyek objektíven azonosítható azon csoportját érintik, amelyhez DZ is tartozik. Ugyanis bár a büntetési tétel alsó határa magasnak tűnő szinten, azaz hét évben lett meghatározva, bizonyos körülmények lehetővé teszik a bíróság számára a büntetés egyéniesítését, ami azt eredményezheti, hogy a kiszabott büntetést ezen alsó határ alá csökkenti.

80.      Először is, a büntető törvénykönyv 76. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett 75. cikke (2) bekezdésének b) pontja(78) értelmében enyhítő körülmények esetén a büntetési tétel határai (alsó és felső határ) harmadával csökkenthetők. A román kormány írásbeli észrevételeiben jelzi, hogy e rendelkezések alkalmazása a büntetés időtartamának hét évről négy év nyolc hónapra történő csökkentését eredményezheti.(79)

81.      Ezt követően a Codul de Procedură penală (büntetőeljárásról szóló törvénykönyv) – a 396. cikkének (10) bekezdésével összefüggésben értelmezett – „Büntetőjogi egyezségre irányuló eljárás” című 375. cikke értelmében a büntetési tétel határai (alsó és felső határ) harmadával csökkenthetők abban az esetben, ha a szóban forgó személy elismeri bűnösségét, és ha a bíróság ugyanazt a tényállást állapítja meg, mint amelyet e személy beismer. A román kormány írásbeli észrevételeiben jelzi, hogy e rendelkezések alkalmazása a büntetés időtartamának négy év nyolc hónapról 1120 napra, azaz három év, egy hónap 10 napra történő csökkentését eredményezheti.(80)

82.      Végül a 143/2000. sz. törvény 15. cikke szerint, ha az eljárás alá vont személy a büntetőeljárás során kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményeket elkövető más személyeket jelent fel, és segítséget nyújt a hatóságoknak e személyek azonosításában és büntetőeljárás alá vonásában, a törvény által előírt büntetési tétel a felére csökken. A román kormány írásbeli észrevételeiben megjegyzi, hogy e rendelkezés alkalmazása a büntetés időtartamának 1120 napról, azaz három év, egy hónap tíz napról, 560 napra, azaz egy év, hat hónap 20 napra történő csökkentését eredményezheti.(81)

83.      Ezen büntetéscsökkentési lehetőségekhez hozzá kell adni azt a lehetőséget, hogy a román bíróság a büntető törvénykönyv 91. cikke értelmében három évig terjedő büntetés esetén próbaidőre felfüggesztheti a büntetés végrehajtását.(82) Ezenkívül nem tűnik úgy, hogy a román jog megfosztaná a nemzeti bíróságot attól a lehetőségtől, hogy a vádiratban foglaltakhoz képest módosítsa a minősítést, ami kevésbé szigorú szankció alkalmazásához vezethet.(83)

84.      E pontosítások és számítások kellő körültekintéssel történő elfogadása mellett – mivel a román jog alkalmazásáról van szó –, megállapítom, hogy a Bíróság rendelkezésére álló információk inkább azt bizonyítják, hogy a DZ‑vel szemben hét év szabadságvesztés‑büntetést kiszabó bíróságot a nemzeti jogának rendelkezései nem akadályozták meg abban, hogy a büntetést az adott ügy valamennyi egyedi körülményének figyelembevételével egyéniesítse. E bíróság tehát jogosult volt a büntetést a megállapított bűncselekmény súlyához igazítani, adott esetben a hétéves alsó határ alá csökkentve azt. Így az említett bíróságnak a román jog alapján lehetősége volt olyan körülményeket, mint a szóban forgó kábítószer kis mennyisége, illetve az a tény, hogy a kábítószer behozatala DZ és felesége személyes fogyasztásra szántnak tűnik, enyhítő körülményként figyelembe venni, hogy a büntetést a román jogban meghatározott mértékben csökkentse.(84) Az, hogy a jelen ügyben enyhítő körülményeket figyelembe kellett‑e venni vagy sem, kizárólag a román bíró mérlegelési jogkörébe tartozott, figyelembe véve különösen a rendelkezésére álló bizonyítékokat és DZ magatartását. Emlékeztetni szeretnék továbbá arra, hogy az elsőfokú ítélet ellen fellebbezést lehetett benyújtani, amelynek keretében a DZ‑vel szemben kiszabott büntetés arányosságát a Curtea de Apel Constanța (constanțai ítélőtábla) felülvizsgálhatta.

85.      Pontosítom továbbá, hogy a kerethatározat 15. cikkének (2) bekezdése a végrehajtó igazságügyi hatóságot kifejezetten feljogosítja arra, hogy ha úgy ítéli meg, hogy a kibocsátó tagállam által közölt információk nem elégségesek ahhoz, hogy az átadás kérdésében határozzon, soron kívül megkérje a szükséges kiegészítő információkat. Ezenfelül e kerethatározat 15. cikkének (3) bekezdésének megfelelően a kibocsátó igazságügyi hatóság bármilyen további hasznos információt bármikor megküldhet a végrehajtó igazságügyi hatóságnak.(85) A Bíróság ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy a kibocsátó tagállamban alkalmazandó szabályok vizsgálata során a végrehajtó igazságügyi hatóság nem tagadhatja meg az európai elfogatóparancs végrehajtását az ezen szabályokra vonatkozó olyan információk alapján, amelyeket ő maga szerzett, és amelyek tekintetében nem kért kiegészítő információkat a kibocsátó igazságügyi hatóságtól.(86) A kibocsátó igazságügyi hatóságtól – a büntetés kiszabására vonatkozó szabályokon kívül – adott esetben olyan információk is kérhetők, amelyek például a büntetés végrehajtásának módjára,(87) a felülvizsgálati jog meglétére és a kegyelemmel kapcsolatos szabályokra vonatkoznak.

IV.    Végkövetkeztetés

86.      A fenti megfontolások összességére tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy a rechtbank Amsterdam (amszterdami bíróság, Hollandia) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre a következő választ adja:

A 2009. február 26‑i 2009/299/IB tanácsi kerethatározattal módosított, az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i 2002/584/IB tanácsi kerethatározat 1. cikkének (3) bekezdését az Európai Unió Alapjogi Chartája 49. cikkének (3) bekezdésével összefüggésben

a következőképpen kell értelmezni:

a szabadságvesztés‑büntetés végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparanccsal érintett személy átadásáról határozó végrehajtó igazságügyi hatóság nem tagadhatja meg az elfogatóparancs végrehajtását azzal az indokkal, hogy fennáll a veszélye annak, hogy e személynek a kibocsátó tagállamnak való átadását követően olyan büntetést kell letöltenie, amely ellentétes a büntetések arányosságának az Alapjogi Charta fenti rendelkezésében rögzített elvével, kivéve, ha:

–        egyrészt ezen igazságügyi hatóság a büntetések arányossága Alapjogi Charta említett rendelkezésében rögzített elvének alkalmazását illetően olyan objektív, megbízható, pontos és kellően aktuális információkkal rendelkezik, amelyek akár rendszerszintű vagy általános hiányosságokról, akár olyan hiányosságokról tanúskodnak, amelyek személyek azon objektíven azonosítható csoportját érintik, amelyhez az érintett személy is tartozik, amiből az következik, hogy a kibocsátó tagállamban hatályos szabályok a bűncselekmények bizonyos kategóriái tekintetében megfosztják a nemzeti bíróságokat azon jogkörüktől, hogy a büntetés egyéniesítésével figyelembe vegyék az adott ügy egyedi körülményeit, és

–        másrészt az említett igazságügyi hatóság megállapítja, hogy a szóban forgó ügy sajátos körülményei között komoly és bizonyítékokkal alátámasztott okokból vélelmezhető, hogy e személy – tekintettel arra a megállapításra, hogy a kibocsátó tagállamban kiszabott büntetés nyilvánvalóan és rendkívüli mértékben meghaladja a szóban forgó bűncselekmény szankcionálásához szükséges mértéket – az e tagállamnak való átadás esetén nyilvánvalóan ki lesz téve ennek a veszélynek.

1      Eredeti nyelv: francia.

i      A jelen ügy neve fiktív. Az nem egyezik az eljárásban részt vevő egyetlen fél valódi nevével sem.

2      HL 2009. L 81., 24. o., a továbbiakban: 2002/584 kerethatározat

3      HL 2002. L 190., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás: 19. fejezet, 6. kötet, 34. o.

4      Lásd különösen: Carrera, S., Guild, E. és Hernanz, N., „Europe’s most wanted? Recalibrating Trust in the European Arrest Warrant System”, CEPS Papers in Liberty and Security in Europe, Centre for European Policy Studies, Brüsszel, 55. sz., 2013, különnyelvű ösen a „Proportionality” című 3.1. pont; Helenius, D., „Mutual Recognition in Criminal Matters and the Principle of Proportionality: Effective Proportionality or Proportionate Effectiveness?”, New Journal of European Criminal Law, 5. kötet, 3. sz., Intersentia, Mortsel, 2014, 349–369. o.; Glerum, V. és Kijlstra, H., „EAW: Next steps, Will Pandora’s Box Be Opened?”, Review of European and Comparative Law, 54. kötet 3. sz., Lublini II. János Pál Katolikus Egyetem, Lublin, 2023, 125–145. o.; Klaus, W., Włodarczyk‑Madejska, J. és Wzorek, D., „In the Pursuit of Justice: (Ab)Use of the European Arrest Warrant in the Polish Criminal Justice System”, Central and Eastern European Migration Review, 10. kötet 1. sz., Varsói Egyetem Migrációs Kutatóközpontja, Varsó, 2021, 95–117. o.; Klip, A., „Transposition and Implementation of the Framework Decision”, Report and recommendations, ImprovEAW Research Project, elérhető a következő internetcímen: https://improveaw.eu/media/90, különösen a „Proportionality of issuing an EAW” című 2.5.4. pont , a „Proportionality revisited” című 2.5.6. pont, és a „Proportionality of executing an EAW” című 2.6.3. pont; Mitsilegas, V., EU Criminal Law after Lisbon: Rights, Trust and the Transformation of Justice in Europe, Hart Publishing, Oxford, 2016, különösen 142–146. o.; Shabbir, A., „Proportionality”, The European Arrest Warrant: Trust, Fundamental Rights, and the Rule of Law – A Comparative Report of 14 EU Member States, STREAM Project, elérhető a következő internetcímen: https://stream‑eaw.eu/wp‑content/uploads/2023/09/final‑STREAM‑Comparative‑Report.pdf, 34–38. o., valamint Xanthopoulou, E., „The Quest for Proportionality for the European Arrest Warrant: Fundamental Rights Protection in a Mutual Recognition Environment”, New Journal of European Criminal Law, 6. kötet, 1. szám, Intersentia, Mortsel, 2015, 32–52. o.

5      És ez eltér a büntetőügyekben való elismerés egyéb eszközeitől. Lásd többek között a büntetőügyekben kibocsátott európai nyomozási határozatról szóló, 2014. április 3‑i 2014/41/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2014. L 130., 1. o.; helyesbítés: HL 2015. L 143., 16. o.) 6. cikke (1) bekezdésének a) pontját, amely úgy rendelkezik, hogy „ENYH‑t a kibocsátó hatóság kizárólag [akkor] bocsáthatja ki[, ha] az ENYH kibocsátása az adott eljárás 4. cikkben említett céljából szükséges és arányos, figyelembe véve a büntetőeljárás alá vont személy jogait [helyesen: a gyanúsított vagy a vádlott jogait ]” (kiemelés tőlem).

6      Lásd az Európai Unió Tanácsa által 2008. június 18‑án közzétett, az európai elfogatóparancs kibocsátásáról szóló európai kézikönyvet (8216/2/08 REV 2) és annak 2010. december 17‑i felülvizsgált változatát (17195/1/10 REV 1). Ezt a kézikönyvet az Európai Bizottság 2017 folyamán felülvizsgálta, lásd: A Bizottság közleménye – Kézikönyv az európai elfogatóparancs kibocsátásáról és végrehajtásáról, 2017. szeptember 28. (C(2017) 6389 [HL 2017. C 335., 1. o.]). 2023‑ban a kézikönyvet felülvizsgálták (C(2023) 7782 [HL C/2023/1270], a továbbiakban: 2023. évi kézikönyv).

7      Lásd: Az Európai Parlament 2014. február 27‑i állásfoglalása a Bizottságnak szóló ajánlásokkal az európai elfogatóparancs felülvizsgálatáról (2013/2109(INL) [HL 2017. C 285., 135. o.]), amelyben szerepel „a kölcsönös elismerési határozatok elfogadása esetén az arányosság ellenőrzése az összes releváns tényező és körülmény, például a bűncselekmény súlyosságának, az eset eljárásindításra való érettségének, a keresett személy jogaira – ideértve a magán‑ és családi élet védelméhez való jogra – kifejtett hatásnak, a költségvonzatoknak és a megfelelő, kevésbé korlátozó jellegű alternatív intézkedés rendelkezésére állásának figyelembevételével” (7. pont b) alpontja, és melléklet).

8      Lásd a 2023. évi kézikönyvet („Arányosság” című 2.4. pont, különösen a 18. o.).

9      Lásd a 2023. évi kézikönyvet („Arányosság” című 2.4. pont, különösen a 19. o.).

10      Lásd különösen: Bot főtanácsnok Aranyosi és Căldăraru ügyre (C‑404/15 és C‑659/15 PPU, EU:C:2016:140, 145–155. pont) vonatkozó indítványa; Campos Sánchez‑Bordona főtanácsnok Poltorak ügyre (C‑452/16 PPU, EU:C:2016:782, 38. pont) vonatkozó indítványa.

11      Lásd különösen: 2023. január 31‑i Puig Gordi és társai ítélet (C‑158/21, a továbbiakban: Puig Gordi és társai ítélet, EU:C:2023:57, 144. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). A kibocsátó igazságügyi hatóság által elvégzendő arányossági vizsgálat keretében nemcsak az érintett személy szabadsághoz való jogának megsértését kell figyelembe venni, hanem az átadási eljárásnak e személy társadalmi és családi kapcsolataira gyakorolt hatásait is, amennyiben e személy a kibocsátó tagállamtól eltérő tagállamban tartózkodik, lásd: 2019. október 9‑i NJ (Bécsi ügyészség) ítélet (C‑489/19 PPU, EU:C:2019:849, 44. pont).

12      Lásd: 2019. december 12‑i Openbaar Ministerie (Brüsszeli királyi ügyész) ítélet (C‑627/19 PPU, EU:C:2019:1079, 38. pont). E tekintetben fenntartások fogalmazódtak meg: lásd különösen Glerum, V. és Kijlstra, H., i.m., 129. és 130. o.

13      A végrehajtó igazságügyi hatóság által végzendő arányossági vizsgálat ellen szóló érvekről lásd különösen: Weyembergh, A., Armada, I. és Brière, C., „Annex I – Critical Assessment of the Existing European Arrest Warrant Framework Decision”, Revising the European Arrest Warrant, Euroean Added Value Assessment accompanying the European Parliament’s Legislative own‑Initiative Report, European Parliamentary Reasearch Service, elérhető a következő internetcímen: https://www.europarl.europa.eu/thinktank/en/document/IPOL‑JOIN_ET(2013)510979, különösen 37. o. A szerzők ugyanis rámutatnak, hogy az átadási eljárások egyszerűsítésére és meggyorsítására irányuló célkitűzés azt jelenti, hogy a vizsgálatok többségét, különösen az európai elfogatóparancs arányosságára vonatkozó vizsgálatot a kibocsátó tagállamban végzik el, és hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság bízik ez utóbbiakban. Ráadásul az e hatóság általi arányossági vizsgálat nehezen lenne elfogadható, mivel részben szubjektív értékelésről van szó, amely nagyrészt az adott ügy tényállásától és körülményeitől, valamint a kibocsátó tagállam büntetőpolitikájától függ. Az ilyen vizsgálat azt feltételezi, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság bizonyos mértékben ismeri e tagállam büntető igazságszolgáltatási rendszerét. Mindemellett hangsúlyozni kell, hogy az a mérlegelési mozgástér, amellyel a végrehajtó igazságügyi hatóság a végrehajtás lehetséges megtagadásának okai keretében rendelkezik, lehetővé teszi ez utóbbi számára, hogy bizonyos mértékben figyelembe vegye az arányosság elvét.

14      Lásd: 2023. évi kézikönyv („Arányosság – a végrehajtó tagállam szerepe” című 5.8. pont, 57. o.). Lásd még, ugyanezen értelemben, a jelen indítvány 7. lábjegyzetében hivatkozott parlamenti állásfoglalást, amelynek melléklete a következő javaslatot tartalmazza: „Amennyiben a végrehajtó hatóság okkal feltételezheti, hogy az intézkedés aránytalan, konzultációt folytathat a kibocsátó hatósággal a kölcsönös elismerésről szóló határozat végrehajtásának jelentőségéről. E konzultációt követően a kibocsátó hatóság határozhat a kölcsönös elismerésről szóló határozat visszavonásáról.”

15      Lásd: 2023. évi kézikönyv („Arányosság – a végrehajtó tagállam szerepe” című 5.8. pont, 57. o.).

16      A továbbiakban: Charta.

17      Ezt az esetet „retrospective proportionality” kifejezéssel lehetett leírni, lásd: Haggenmüller, S., „The Principle of Proportionality and the European Arrest Warrant”, Oñati Socio‑Legal Series, 3. kötet, 1. sz., Oñati International Institute for the Sociology of Law (online), 2013, 95–106. o., különösen 100. és 101. o.

18      HL 2004. L 335., 8. o.

19      A tárgyaláson a román kormány jelezte, hogy DZ felülvizsgálati kérelmet nyújtott be, amelyet mint elfogadhatatlant elutasítottak.

20      Monitorul Oficial al României, I. rész, 362. sz., 2000. augusztus 3., újraközölve: Monitorul Oficial al României, I. rész, 163. sz., 2014. március 6.

21      E törvény 3. cikkének (1) bekezdése értelmében „[a] veszélyes kábítószereknek az országba történő behozatala, illetve onnan való kivitele, importja vagy exportja, anélkül, hogy erre az illető személy jogosult lenne, 3–10 évig terjedő szabadságvesztéssel és eltiltással büntetendő”. E cikk (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy „[h]a az (1) bekezdésben említett cselekmények különösen veszélyes kábítószerekre vonatkoznak, a büntetés 7–15 év szabadságvesztés és eltiltás”.

22      E rendelkezés értelmében „[a] társtettesek azok a személyek, akik közvetlenül ugyanazt a büntetőjogban meghatározott cselekményt követik el”.

23      E rendelkezés szerint „[m]inden tagállam meghozza a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy a 2. cikk (1) bekezdésének a), b) és c) pontjában említett bűncselekményeket [például kábítószerek behozatala] maximálisan legalább 5 évtől 10 évig terjedő szabadságvesztéssel büntessék az alább felsorolt valamennyi esetben: […] amennyiben a bűncselekmény olyan kábítószerekkel kapcsolatos, amelyek a legnagyobb mértékű egészségkárosító hatást fejtik ki, illetve több ember egészségét jelentős mértékben károsították”.

24      Írásbeli észrevételeinek 9. pontjában a román kormány ugyanakkor megjegyzi, hogy „[a] kábítószerek gyógyászati céljára vonatkozó állításokat az elsőfokú bíróság megvizsgálta, és megállapította azok hamis jellegét, miután értékelte [DZ] házastársának orvosi előzményeit és a számára felírt gyógyszerek összetételét”.

25      A kérdést előterjesztő bíróság pontosítja, hogy a 143/2000. sz. törvény szerint a bíróság csak a három évig terjedő szabadságvesztés‑büntetések végrehajtását függesztheti fel.

26      C‑168/21, a továbbiakban: Procureur général près la cour d’appel d’Angers ítélet, EU:C:2022:558.

27      Lásd különösen: 2025. szeptember 4‑i C.J. (Büntetés végrehajtása európai elfogatóparancs alapján) ítélet (C‑305/22, a továbbiakban: C.J. ítélet, EU:C:2025:665, 39. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

28      Lásd különösen: C.J. ítélet (40. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

29      Lásd különösen: C.J. ítélet (41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

30      Lásd: C.J. ítélet (42. pont).

31      Lásd: Procureur général près la cour d’appel d’Angers ítélet (63. pont és a rendelkező rész 2. pontja).

32      Lásd: Procureur général près la cour d’appel d’Angers ítélet (64. pont).

33      Lásd: Procureur général près la cour d’appel d’Angers ítélet (65. pont).

34      Lásd: Procureur général près la cour d’appel d’Angers ítélet (66. pont).

35      Lásd: Procureur général près la cour d’appel d’Angers ítélet (67. pont).

36      Lásd: Procureur général près la cour d’appel d’Angers ítélet (68. pont).

37      Amint arra Helenius, D. rámutat, i. m., „a kölcsönös elismerés elve […] azt jelenti, hogy a végrehajtó tagállamnak el kell fogadnia […] [a] büntetés mértéke közötti különbségeket” (368. o.).

38      Lásd ebben az értelemben többek között: 2003. február 11‑i Gözütok és Brügge ítélet (C‑187/01 és C‑385/01, EU:C:2003:87, 33. pont); 2018. január 23‑i Piotrowski ítélet (C‑367/16, EU:C:2018:27, 52. pont). Ez utóbbi ítéletben a Bíróság megállapította, hogy azon kérdésnek a végrehajtó igazságügyi hatóság általi értékelése, hogy teljesülnek‑e azok a további feltételek, amelyektől a végrehajtó tagállam joga konkrétan függővé teszi a kiskorúakkal szemben a büntetőeljárás megindítását vagy büntetőjogi felelősséget megállapító ítélet meghozatalát, valójában az elfogatóparancsot kibocsátó tagállamban elfogadott, az európai elfogatóparancs alapját képező bírósági határozat keretében már elvégzett elemzés valódi, érdemi felülvizsgálatához vezethet. Márpedig e felülvizsgálat megfosztaná a kölcsönös elismerés elvét a hatékony érvényesülésétől. Ez az elv tehát nem teszi lehetővé a végrehajtó igazságügyi hatóság számára, hogy az európai elfogatóparancs hatálya alatt álló kiskorú büntetőjogi felelősségére vonatkozó saját értékelését az elfogatóparancsot kibocsátó tagállamban az ezen elfogatóparancs alapját képező bírósági határozat meghozatala keretében már elvégzett értékelés helyébe léptesse (52. pont).

39      Lásd: Lenaerts, K., „The Principle of Mutual recognition in the Area of Freedom, Security and Justice”, a Fourth Annual Sir Jeremy Lever Lecture alkalmával az Oxford Egyetemen elhangzott beszéd, 2015. január 30., különösen 12. o.

40      Lásd: Haggenmüller, S., i. m., különösen a 100. és 101. o. A szerző hivatkozik a High Court of Justice‑nak (England & Wales) (felsőbíróság [Anglia és Wales], Egyesült Királyság) a Sandru kontra Románia kormánya ügyben 2009. október 28‑án kiadatás kérdésében hozott, 2879. sz. határozatára, amelynek alapja a vádlottnak Romániában három év börtönbüntetésre való ítélése volt, mert tíz csirkét lopott és megölt. E határozatban Lord Justice Elias megjegyzi, hogy „a megfelelő büntetés részben a kultúrától függ […]. Lehetséges például, hogy ebben az ügyben a román bíróságok az állatok ellopását és későbbi elpusztításukat sokkal súlyosabban kezelik, mint általában az angol bíróságok. Ha a büntetés túl szigorúnak tűnik, a megoldás az, hogy Romániában megtámadják” (14. és 15. pont).

41      Annak példájaként, hogy a Bíróság figyelembe vette valamely tagállamban a bűncselekmények egy meghatározott kategóriája elleni küzdelem jelentőségét, lásd: 2023. május 4‑i Agenția Națională de Integritate ítélet (C‑40/21, EU:C:2023:367, 60–66. pont). Írásbeli észrevételeinek 80. pontjában a román kormány kifejti, hogy „[a] kábítószer‑kereskedelem nagyságrendje és a kábítószer‑fogyasztás – különösen a fiatalok és a kamaszok tekintetében fennálló – pusztító hatásai miatt 2023‑ban megemelték a »különösen veszélyes« kábítószer behozatalának bűncselekménye miatt kiszabható szabadságvesztés büntetési tételeit. Ami korábban 7–15 év volt, az jelenleg 10–20 év.” Ez a büntetőpolitika, amely a kábítószer‑kereskedők és a kábítószer‑fogyasztók számának növekedésén alapul, a kábítószer‑fogyasztásból eredő „rendkívül magas társadalmi veszély” (például súlyos közúti balesetek) elleni határozott fellépést célozza, a megelőzés, valamint az emberek életének és egészségének védelme érdekében (81. pont).

42      Lásd: 2007. május 3‑i Advocaten voor de Wereld ítélet (C‑303/05, EU:C:2007:261, 52., 53. és 59. pont).

43      A High Court of Justice (England & Wales) (felsőbíróság [Anglia és Wales]) jelen indítvány 40. lábjegyzetében hivatkozott határozatában Lord Justice Elias rámutat, hogy „[a]mennyiben ez arra kötelezi bíróságainkat, hogy megkérdőjelezzék vagy megvizsgálják a külföldi bíróság által kiszabott büntetés megalapozottságát, ez azt jelentené, hogy olyan feladat ellátására kérnék fel őket, amelyre nincsenek felkészülve. […] [B]íróságaink csak korlátozott információkkal rendelkeznek azokról a tényezőkről, amelyek egy külföldi bíróságot az általa kiszabott büntetés kiszabására vezették” (14. pont).

44      Azt is meg kell említeni, hogy az európai elfogatóparancsot kibocsátó igazságügyi hatóság nem jogosult félként részt venni az ezen elfogatóparancs végrehajtására irányuló, a végrehajtó igazságügyi hatóság előtti eljárásban, lásd: 2024. július 29‑i Breian ítélet (C‑318/24 PPU, a továbbiakban: Breian ítélet, EU:C:2024:658, 96. pont).

45      Lásd analógia útján: 2024. július 29‑i Alchaster ítélet (C‑202/24, a továbbiakban: Alchaster ítélet, EU:C:2024:649, 49. pont). E tekintetben közömbös, hogy a DZ‑vel szembeni büntetés kiszabásához vezető helyzet nem tartozik a 2004/757 kerethatározat hatálya alá. E tekintetben emlékeztetek arra, hogy e kerethatározat 2. cikkének (2) bekezdése értelmében az olyan magatartás, mint a kábítószerek behozatala, „nem tartozik e kerethatározat alkalmazási körébe, amennyiben az elkövetők azt kizárólag saját, személyes fogyasztásukra hajtják végre, a nemzeti jogban meghatározottak szerint”. E tekintetben ugyanakkor lásd: 2020. június 11‑i Prokuratura Rejonowa w Słupsku ítélet (C‑634/18, EU:C:2020:455), amelyben a Bíróság elismerte a 2004/757 kerethatározat – a kerethatározat 2. cikke (1) bekezdésének c) pontjával, valamint a Charta 20., 21. és 49. cikkével összefüggésben értelmezett – 4. cikke (2) bekezdésének a) pontjára vonatkozó előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések megválaszolására vonatkozó hatáskörét, mivel a nemzeti jogalkotó úgy döntött, hogy a 4. cikk (2) bekezdésének a) pontja értelmében vett „nagy mennyiségű kábítószer” birtoklására vonatkozó súlyosító körülményt alkalmazza. e kerethatározat hatálya alól kizárt magatartásokra, nevezetesen a kizárólag személyes fogyasztás céljából történő kábítószer‑birtoklásra.

46      Lásd különösen: 2023. október 19‑i G. ST. T. (A büntetés arányossága bitorlás esetén) ítélet (C‑655/21, a továbbiakban: G. ST. T. ítélet, EU:C:2023:791, 62. pont).

47      Lásd különösen: G. ST. T. ítélet (65. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), 2025. július 3‑i Beach and bar management ítélet (C‑733/23, a továbbiakban: Beach and bar management ítélet, EU:C:2025:515, 48. pont).

48      Lásd ebben az értelemben különösen: G. ST. T. ítélet (67. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), Beach and bar management ítélet (49. pont).

49      Lásd különösen: G. ST. T. ítélet (68. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), Beach and bar management ítélet (50. pont).

50      Az egyrészről az Európai Unió és az Európai Atomenergia‑közösség, és másrészről Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága közötti kereskedelmi és együttműködési megállapodásról (HL 2021. L 149., 10. o.) volt szó.

51      Lásd: Alchaster ítélet (49–51. pont).

52      Lásd különösen: Alchaster ítélet (52. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

53      Lásd különösen: Alchaster ítélet (53. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

54      Lásd különösen: Alchaster ítélet (54. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

55      Lásd különösen: Alchaster ítélet (56. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

56      Lásd különösen: Alchaster ítélet (57. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

57      Lásd különösen: Alchaster ítélet (58. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

58      Lásd különösen: Alchaster ítélet (59. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

59      Lásd különösen: Alchaster ítélet (60. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

60      C‑158/21, EU:C:2022:573.

61      Lásd a Puig Gordi és társai ügyre vonatkozó indítványomat (C‑158/21, EU:C:2022:573, 85. pont).

62      Lásd: 2023. április 18‑i E. D. L. (Betegségen alapuló megtagadási ok) ítélet (C‑699/21, EU:C:2023:295).

63      Lásd: 2023. április 18‑i E. D. L. (Betegségen alapuló megtagadási ok) ítélet (C‑699/21, EU:C:2023:295, 40., 42. és 50. pont).

64      Lásd analógia alapján: Puig Gordi és társai ítélet (111. pont).

65      Lásd analógia alapján: Puig Gordi és társai ítélet (114. pont).

66      Lásd különösen: Breian ítélet (32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat, valamint 52. pont).

67      Lásd: Puig Gordi és társai ítélet (115. pont).

68      Lásd: Puig Gordi és társai ítélet (116. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

69      Megjegyzem, hogy mivel olyan bűncselekményről van szó, amely a 2004/757 kerethatározat hatálya alá tartozik, a büntetés szükséges egyéniesítése magából a kerethatározat szövegéből következik. E kerethatározat (5) preambulumbekezdése ugyanis kimondja, hogy „[a] büntetések szintjének meghatározásakor figyelembe kell venni az olyan tényeket, mint az értékesített kábítószer mennyisége és típusa, illetve, hogy a bűncselekményt valamely bűnszervezet keretein belül követték‑e el”.

70      C‑404/15 és C‑659/15 PPU, EU:C:2016:140, 139. pont.

71      Lásd az AV (Összbüntetési ítélet) ügyre vonatkozó indítványomat (C‑221/19, EU:C:2020:815, 35. pont). Lásd még: Pradel, J., „Du principe de Proportionnalité en Droit Pénal”, Cahiers de Droit, 60. kötet, 4. sz., Université Laval, Québec, 2019, 1129–1150. o., amely rámutat arra, hogy „[a]z arányosság vizsgálata az indokolás vizsgálatán alapul”, és hogy „arányosság, súlyosság, indokolás és egyéniesítés elválaszthatatlan és észszerű négyest alkotnak” (1149. o.). Ezenkívül megfigyelhető, hogy „a bírót hivatásának gyakorlása során ma egyre nagyobb mértékben terheli egyéniesítési és indokolási kötelezettség. Számára az arányosság minden bizonnyal az egyik leghatékonyabb módja annak, hogy […] »a törvény és az igazság közé« helyezze el magát”, lásd: Saenko, L., „De la proportionnalité de la peine encourue”, Gazette du Palais, Lextenso Éditions, Issy‑les‑Moulineaux, 2017. október 24., 36. sz., 73–76. o., különösen 73. o. Lásd még: Daubigney, M.‑C. és Lavielle, B., „La motivation de la proportionnalité de l’ criminalité et de la peine dans le jugement pénal”, Revue Justice Actualités, 24. sz.., École Nationale de la Magistrature, Bordeaux, 2020, 117–127. o.

72      Lásd analógia alapján: Puig Gordi és társai ítélet (107. és 133. pont).

73      Az alapvető jogok megsértésének veszélyét a végrehajtó igazságügyi hatóságnak az uniós jog által biztosított alapvető jogok védelmi szintjének fényében kell értékelnie: lásd különösen: 2023. december 21‑i GN (A gyermek mindenek felett álló érdekén alapuló megtagadási ok) ítélet (C‑261/22, EU:C:2023:1017, 44. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

74      Lásd analógia alapján: Breian ítélet (122. pont).

75      E kerethatározatot többek között az EU 31. cikk (1) bekezdésének e) pontja alapján fogadták el, amely többek között előírta, hogy a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés terén a közös fellépés célja a tiltott kábítószer‑kereskedelem területén elkövetett bűncselekmények tényállási elemeire és a büntetésekre vonatkozó minimumszabályokat bevezető intézkedések fokozatos elfogadása.

76      Lásd: 2020. június 11‑i Prokuratura Rejonowa w Słupsku (C‑634/18, EU:C:2020:455) ítélet, amely szerint e rendelkezésekből az következik, hogy a tagállamok továbbra is minősített esetként kezelhetik a nagy mennyiségű kábítószer személyes fogyasztás céljából történő birtoklását (37. pont). Írásbeli észrevételeinek 76. pontjában a román kormány megjegyzi, hogy a román jogban a kábítószer típusának kritériuma („különösen veszélyes”) határozza meg a bűncselekmény minősített jellegét. A jelen ügyben úgy tűnik számomra, hogy a DZ‑vel szemben hét év szabadságvesztés‑büntetés kiszabásához vezető büntető igazságszolgáltatási rendszer egy olyan büntetőpolitika kifejeződése, amely arra irányul, hogy Romániában nagyon szigorúan szankcionálja a „veszélyes és különösen veszélyes” kábítószerek e tagállamba történő beviteléből álló bűncselekményt, ami véleményem szerint önmagában nem kérdőjelezhető meg az átadási mechanizmus végrehajtása keretében.

77      Aláírták Rómában, 1950. november 4‑én (kihirdette: 1993. évi XXXI. törvény). Lásd e tekintetben: Simon, A., „La disproportion de la répression pénale devant la Cour européenne des droits de l’Homme”, Gazette du Palais, Lextenso Éditions, Issy‑les‑Moulineaux, 36. sz., 2017. október 24., 64–67. o. Lásd többek között: EJEB, 2008. február 12., Kafkaris kontra Ciprus ítélet (CE:ECHR:2008:0212JUD002190604); 2013. július 9., Vinter és társai kontra Egyesült Királyság ítélet (CE:ECHR:2013:0709JUD006606909); 2014. szeptember 4., Trabelsi kontra Belgium ítélet (CE:ECHR:2014:0904JUD000014010); 2023. június 29., Bijan Balahan kontra Svédország ítélet (CE:ECHR:2023:0629JUD000983922). Amint azt az Emberi Jogok Európai Bírósága a 2014. szeptember 4‑i Trabelsi kontra Belgium ítéletében (CE:ECHR:2014:0904JUD000014010) kifejtette, Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény 3. cikke többek között megtiltja, hogy az életfogytig tartó büntetés de jure vagy de facto csökkenthetetlen legyen (113. §). Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ezt az ítélkezési gyakorlatát tükrözi a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 2. pontja, amely előírja, hogy ha az európai elfogatóparancs alapjául szolgáló bűncselekmény életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetéssel büntethető vagy életfogytig tartó szabadságelvonással járó intézkedéssel fenyegetett, az elfogatóparancs végrehajtása ahhoz a feltételhez köthető, hogy a kibocsátó tagállam jogrendszere lehetővé teszi a kiszabott büntetésnek vagy intézkedésnek a büntetés vagy intézkedés végrehajtásának felfüggesztését célzó – kérelemre vagy legkésőbb 20 éven belül történő – felülvizsgálatát, vagy kegyelem alkalmazását, amelynek kérvényezésére az érintett személy a kibocsátó tagállam joga vagy gyakorlata szerint jogosult.

78      E rendelkezés értelmében a következő helyzetek minősülhetnek enyhítő körülménynek: az elkövető által a bűncselekmény következményeinek kiküszöbölése vagy csökkentése érdekében tett erőfeszítések (a) pont), valamint az elkövetett bűncselekményhez kapcsolódó olyan körülmények, amelyek csökkentik a bűncselekmény súlyosságát, vagy csökkentik az elkövető által jelentett veszélyt (b) pont).

79      Lásd a román kormány írásbeli észrevételeinek 85. pontját.

80      Ugyanott. Írásbeli észrevételeinek 11. pontjában a román kormány megjegyzi, hogy az elsőfokú bíróság enyhébb büntetést szabott ki DZ házastársával szemben, mivel ez utóbbi elismerte az elkövetett cselekményeket.

81      Lásd a román kormány írásbeli észrevételeinek 85. pontját.

82      Amint arra a román kormány írásbeli észrevételeinek 86. pontjában rámutat, a büntető törvénykönyv 91. cikkének d) pontja értelmében a végrehajtás felfüggesztéséről szóló határozat a bíróság hatáskörébe tartozik, amely értékeli, hogy „a bűnelkövető személyére, a bűncselekmény elkövetése előtti magatartására, az elkövetőnek a bűncselekmény következményeinek kiküszöbölésére vagy enyhítésére irányuló erőfeszítéseire, valamint a javulási képességére tekintettel […] a büntetés kiszabása elegendő‑e, és akár anélkül, hogy annak végrehajtására sor kerülne, az elítélt nem fog újabb bűncselekményt elkövetni”.

83      Lásd e tekintetben különösen: Beach and bar management ítélet (50. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

84      Ez a lehetőség nem tűnik úgy, hogy azokra az esetekre lenne korlátozva, amikor az enyhítő körülmények kivételesek vagy számosak, ellentétben a G. ST. T. ítélet alapjául szolgáló ügyben szereplő esettel (85. pont).

85      Lásd különösen: Breian ítélet (109. pont).

86      Lásd analógia alapján: Breian ítélet (122. pont). Ezenkívül azok az információk, amelyeket a végrehajtó igazságügyi hatóság kérni jogosult, vonatkozhatnak az e hatóság által elvégzendő vizsgálat első és második szakaszára is. Mindazonáltal e hatóság nem kérhet információkat a kibocsátó igazságügyi hatóságtól kizárólag e vizsgálat második szakaszára vonatkozóan, amennyiben úgy ítéli meg, hogy nem bizonyított a rendszerszintű vagy általános hiányosságok fennállása vagy személyek objektíven azonosítható azon csoportját érintő hiányosságok fennállása, amelyhez az érintett személy is tartozik, lásd ebben az értelemben: 2023. december 21‑i GN (A gyermek mindenek felett álló érdekén alapuló megtagadási ok) ítélet (C‑261/22, EU:C:2023:1017, 50. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

87      Különösen az idő előtti szabadon bocsátásra vonatkozó szabályokra gondolok, amelyek bizonyos mértékben ellensúlyozhatják a kiszabott büntetés mértékét.