1

Az EUMSZ 270. cikken alapuló keresetében a felperes, UF egyrészt az Európai Bizottság 2022. április 8‑i, a felperes határozatlan időre szóló ideiglenes alkalmazotti szerződését megszüntető határozatának (a továbbiakban: megtámadott határozat) megsemmisítését, másrészt az emiatt őt ért kár megtérítését kéri.

2

2016. július 16‑án a Bizottság határozatlan időre szóló szerződéssel alkalmazta a felperest az Európai Unió egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételek (a továbbiakban: egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek) 2. cikkének c) pontja szerinti ideiglenes alkalmazottként.

3

A felperes személyvédelmi alkalmazotti feladatokat látott el a Bizottság tagjai, köztük A alelnök, az utóbbi időben pedig B alelnök mellett. A felperes feladatai fegyverviselést igényeltek.

4

Feladatai ellátása keretében a felperesnek rendszeresen polimeráz láncreakcióra vonatkozó virológiai, ún. „PCR” teszteknek kellett alávetnie magát annak meghatározása érdekében, hogy a Covid19‑világjárványért felelős vírus hordozója‑e.

5

2021. október 22‑én a felperest egy ruandai kiküldetés céljából PCR‑tesztnek (a továbbiakban: 2021. október 22‑i PCR‑teszt) vetették alá.

6

2021. október 25‑én a felperes felettese továbbította a felperesnek a Bizottság orvosi szolgálatának (a továbbiakban: orvosi szolgálat) egyik orvosától kapott üzenetet, amelyben az orvosi szolgálata a 2021. október 22‑i PCR‑teszt alkalmával történt tényekre vonatkozó tájékoztatást kért a felperes felettesétől. Az e tesztet elvégző ápoló szerint a felperes nem megfelelő magatartást tanúsított, többek között azáltal, hogy azt kiabálta, hogy „elég volt” és „a kezére csapott”, majd magyarázat és a teszt elvégzése nélkül távozott.

7

2021. október 26‑án a felperes elektronikus levelet küldött feletteseinek, azt állítva, hogy megdöbbentette a fenti 6. pontban említett panasz. A felperes kifejtette, hogy a szóban forgó PCR‑teszt hosszabb és invazív volt a szokásosnál, de nem ütötte meg az ápolót. Mindazonáltal bocsánatot kért ez utóbbitól, ha megbántotta, vagy olyan módon reagált, amely rossz benyomást kelthetett az ápolóban. A felperes továbbá hozzátette, hogy B alelnök jelen volt a 2021. október 22‑i PCR‑teszten, és minden bizonnyal tanúsíthatja ezeket a tényeket.

8

2021. október 28‑án megbeszélésre került sor a felperes, a 2021. október 22‑i PCR‑tesztet végző ápoló és a feletteseik között.

9

2022. március 4‑én a felperest egy franciaországi kiküldetés céljából egy másik PCR‑tesztnek (a továbbiakban: 2022. március 4‑i PCR‑teszt) vetették alá.

10

2022. március 5‑én a felperes elektronikus levelet küldött az orvosi szolgálatnak, amelyben kifejtette, hogy a 2022. március 4‑i PCR‑teszt a 2021. október 22‑i PCR‑teszthez hasonlóan a szokásosnál hosszabb és invazívabb volt, és hogy e tesztet követően egész nap fájdalmai voltak és irritációt érzett, emiatt még kórházba is ment.

11

2022. március 14‑én a Bizottság Humánerőforrásügyi és Biztonsági Főigazgatósága Biztonsági Igazgatóságának (a továbbiakban: Biztonsági Igazgatóság) tisztviselői lefoglalták a felperes fegyverét, és ugyanezen a napon elzárták a Bizottság Berlaymont épületében található fegyvertárba.

12

2022. március 23‑án a Biztonsági Igazgatóság belső vizsgálati csoportja megkapta a 2021. október 22‑i és 2022. március 4‑i PCR‑teszteket végző két ápoló írásbeli tanúvallomását.

13

Ami a 2021. október 22‑i PCR‑tesztet illeti, az ápoló a tanúvallomásában azt állítja, hogy lényegében amint a felperes orrába akarta helyezni a mintavételi pálcát, a felperes mozgatni és rázni kezdte a fejét, ami szinte lehetetlenné tette a teszt elvégzését. Éppenhogy behelyezte a pálcát a felperes orrába, az ráütött a karjára, és azt mondta: „elég volt”. A felperes látta, hogy B alelnök már befejezte a tesztjét, és vele együtt távozott. Ami a 2022. március 4‑i PCR‑tesztet illeti, az ápolónő jelezte lényegében, hogy a 2021. október 22‑i PCR‑tesztet végző ápolóval volt. Ez utóbbi felismerte a felperest, és azt mondta az ápolónőnek, hogy ő B alelnökön fogja végezni a tesztet. Az ápolónőnek két tesztet kellett elvégeznie: egy PCR‑tesztet és egy antigéntesztet. Amikor az ápolónő megpróbálta elvégezni az első tesztet, állítása szerint a felperes nem hagyta abba fejének mozgatását. Éppen csak felületesen tudta a felperes orrába helyezni a mintavételi pálcát. Ezen első tesztet követően közölte a felperessel, hogy el fogja végezni a második tesztet. A felperes felállt, és határozottan azt mondta: „nem látja, hogy könnyezem maga miatt?” Az ápolónő megpróbálta elvégezni a második tesztet, de ez lehetetlennek bizonyult, mivel a felperes mozgatta a fejét. Ezt követően a felperes felállt, és csatlakozott B alelnökhöz, aki időközben befejezte a tesztjeit.

14

2022. március 24‑én a felperes a Bizottság belső kommunikációs informatikai rendszerén, az ARES‑es keresztül értesítést kapott a Bizottság épületeibe való belépési jogának és a belépőkártyájának a visszavonásáról szóló határozatról.

15

2022. március 24‑én a felperest meghívták a Biztonsági Igazgatóság igazgatójával tartott ülésre, amelynek során tájékoztatták egyrészt arról, hogy az orvosi szolgálat panaszt tett a 2021. október 22‑i és 2022. március 4‑i PCR‑teszten tanúsított magatartásával kapcsolatban, másrészt pedig a Biztonsági Igazgatóság azon szándékáról, hogy a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóságnál kezdeményezze a felperes szerződésének a bizalmi viszony megszűnése miatti megszüntetését.

16

2022. március 30‑án a Bizottság Humánerőforrásügyi és Biztonsági Főigazgatósága Egyes helyszínek és szolgálatok humánerőforrás‑kezelése Igazgatóságának igazgatója munkaszerződés megkötésére jogosult hatóságként 2022. március 25‑én levelet küldött a felperesnek, amelyben közölte vele, hogy az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 47. cikke c) pontjának i. alpontja alapján a bizalmi viszony megszűnése miatt fel kívánja mondani a szerződését, a felperessel a fenti 15. pontban említett ülésen közölt észrevételek következtében. Az igazgató felhívta a felperest, hogy öt napon belül nyújtsa be esetleges észrevételeit.

17

Ugyancsak 2022. március 30‑án a felperes elektronikus levelet küldött a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóságnak, amelyben egyrészt kérte a fenti 16. pontban említett határidő meghosszabbítását annak érdekében, hogy elő tudja terjeszteni a szerződésének megszüntetésével kapcsolatos észrevételeit, másrészt ismertette a 2022. március 4‑i PCR‑teszttel kapcsolatos saját álláspontját.

18

2022. április 1‑jén a felperes jogi képviselője levelet küldött a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóságnak, amelyben azt kérte, hogy továbbítsák neki azon tényállást, amelyre vonatkozóan a felperesnek közölnie kell észrevételeit, annak érdekében, hogy a felperest érdemben lehessen meghallgatni. A felperes jogi képviselője vitatta továbbá a felperessel szemben a 2022. március 30‑i levélben megfogalmazott vádakat.

19

A megtámadott határozattal a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 47. cikke c) pontjának i. alpontja alapján öt hónapos felmondási idővel megszüntette a felperes ideiglenes alkalmazotti szerződését.

20

2022. június 24‑én a felperes az Európai Unió tisztviselői személyzeti szabályzata (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) 90. cikkének (2) bekezdése alapján panaszt nyújtott be a megtámadott határozattal szemben.

21

2022. október 20‑i R/303/22. sz. határozatával a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság elutasította a felperes panaszát.

22

A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:

23

A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

24

A felperes a megsemmisítés iránti kérelmének alátámasztására három jogalapra hivatkozik: az első egyrészt a megtámadott határozat alapjául szolgáló tények tárgyi pontatlanságára, másrészt nyilvánvaló értékelési hibákra és hatáskörrel való visszaélésre, a második az indokolás elégtelenségére, a gondoskodási kötelezettség megsértésére, az arányosság elvének megsértésére és a védelemhez való jog megsértésére, a harmadik pedig az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 2. cikke c) pontjának és a védelemhez való jognak a megsértésére vonatkozik.

25

Az első jogalap alátámasztása érdekében a felperes lényegében azt állítja, hogy a megtámadott határozat nem ténylegesen bizonyított tényeken alapul, hogy az több nyilvánvaló értékelési hibát tartalmaz, valamint hatáskörrel való visszaélést valósít meg.

26

Először is, ami a tények valóságtartalmát illeti, a felperes vitatja a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság kifogásait, valamint a 2021. október 22‑i PCR‑tesztet elvégző ápoló tényállítását.

27

A felperes elsősorban vitatja, hogy az említett teszt befejezése nélkül távozott volna az orvosi szolgálattól. A felperes arra hivatkozik, hogy ha ez lett volna a helyzet, az ápoló nem kérhette volna a laboratóriumtól a begyűjtött minta elemzését, ő nem kapta volna meg a PCR‑teszt eredményeit, következésképpen nem utazhatott volna el az említett PCR‑tesztet követő külföldi kiküldetésre.

28

Másodsorban a felperes azt állítja, hogy amennyiben valóban azt kiáltotta volna, „elég volt”, ahogyan azt az ápoló állítja (lásd a fenti 6. pontot), azt B alelnök, aki jelen volt a teszt során, szükségszerűen hallotta volna. Márpedig ez utóbbi írásbeli nyilatkozatot tett, amelyben azt állítja, hogy véleménye szerint a felperes nem járt el nem megfelelő módon.

29

Harmadsorban a felperes hozzáteszi, hogy az ápoló írásbeli nyilatkozata, amely öt hónappal az események után készült, ellentmond az ápoló felettese nyilatkozatának. Ez utóbbi állítása szerint ugyanis az ápoló azt nyilatkozta, hogy a felperes „meglökte a kezét”, nem pedig „rácsapott a karjára”. Egyébiránt e nyilatkozatban a felettes azt állítja, hogy az ápoló ezen incidens következtében nem volt „nagyon dühös”, hanem úgy gondolta, hogy azt „az incidens fizikai vetülete” miatt kell jelentenie. A felperes úgy véli, hogy ezen állítás ellentmondásos, mivel ha az ápolót ténylegesen szóbeli és fizikai erőszak érte volna, ahogyan azt állítja, nem így viszonyult volna az incidenshez. Ily módon a felperes szerint a Bizottság által előadott tényállás nem következetes, nem hihető és nem hiteles.

30

Negyedsorban a felperes arra hivatkozik, hogy a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság azon érve, amely szerint az ápolók „megbíznak a feletteseikben”, nem jelenti azt, hogy a tényállás általuk előadott változata automatikusan bizonyított, és hogy a felperes változatát el kell utasítani. A felperes úgy véli, hogy a tényállással kapcsolatos ellentmondásokkal szembesülve, mint a jelen ügyben is, a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóságnak további vizsgálatokat kellett volna lefolytatnia a szóban forgó állítások ellenőrzése érdekében.

31

Ötödsorban, ami a szóban forgó incidensekre vonatkozó bizonyítékokat illeti, a felperes azt állítja, hogy a Bizottság érvével ellentétben a tényeket nem lehetett objektív és független módon bizonyítani az orvosi szolgálat ápolóinak tanúvallomásaira tekintettel. Mivel ugyanis az említett ápolók tanúvallomásain és a vitatott tényállás idején jelen nem lévő felettesük nyilatkozatán kívül nem állt más bizonyíték rendelkezésre, a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság nem tudhatott más bizonyítékokat figyelembe venni, a Bizottság a tényeket nem tudta „objektív és független” módon bizonyítani. A felperes szerint a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság kizárólag az ápolók panaszai alapján állapította meg a tényeket, amelyek véleménye szerint tárgyi tévedést tartalmaznak, és amelyeken a megtámadott határozat alapul.

32

Másodszor a felperes azt állítja, hogy a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság több nyilvánvaló értékelési hibát is elkövetett és visszaélt hatáskörével.

33

A felperes elsősorban azzal érvel, hogy a Bizottság állításával ellentétben nem mulasztotta el együttműködni a 2021. október 22‑i és 2022. március 4‑i PCR‑tesztek során. Ugyanis alávetette magát az említett teszteknek, és nem távozott anélkül, hogy azokat be nem fejezték volna.

34

Egyrészt a Bizottság szerint az a körülmény, hogy a felperes fájdalomról és irritációról számolt be (lásd a fenti 10. pontot), az együttműködés hiányának minősült. A felperes álláspontja szerint ez az állítás szintén nyilvánvaló mérlegelési hibának minősül. A felperes e tekintetben azt állítja, hogy az irritációt, amelyről beszámolt, egy orvos a 2022. március 4‑i PCR‑tesztet követően egy sürgősségi konzultáció során állapította meg. A felperes hozzáteszi, hogy a B alelnöknek megküldött nem hivatalos információk szerint a megtámadott határozat annak tudható be, hogy az alelnök tájékoztatta az orvosi szolgálatot a 2022. március 4‑i PCR‑tesztet követően észlelt irritációról. Ezt az információt az ápolóval szembeni elfogadhatatlan vádnak tekintették, így ez képezi a megtámadott határozat alapját. Az a tény, hogy nem fedik fel e határozat tényleges indokait, hatáskörrel való visszaélésnek minősül a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság részéről.

35

Másodsorban a felperes azt állítja, hogy a gondoskodási kötelezettség megsértésének minősül az, hogy a Bizottság nem vette figyelembe az őt ért fájdalmat és irritációt.

36

Harmadsorban a felperes vitatja, hogy a két PCR‑teszt során „elvesztette volna hidegvérét”. Kétségtelen, hogy a felperes kifogásolta az említett tesztek elvégzésének módját, de pusztán az a tény, hogy a teszteket a felperes által korábban elvégzett számos más teszthez képest indokolatlanul invazívnak érzékelte, nem igazolhatja az elbocsátását, amely mindenképpen teljesen aránytalan. Egyébiránt a felperes arra hivatkozik, hogy ha a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság megkérdőjelezte volna a munkára való alkalmasságát és hidegvérét, akkor meg kellett volna hallgatnia A alelnököt és B alelnököt, akik mellett stresszes és veszélyes helyzeteket kezelt különböző kiküldetések során.

37

Negyedsorban a felperes azt állítja, hogy a 2022. március 4‑i PCR‑teszten négy személy volt jelen, vagyis ő maga, B alelnök, a tesztet végző ápolónő és az az ápoló, aki a 2021. október 22‑i PCR‑tesztet végezte. Így, tekintettel arra, hogy a két esetet illetően ő vitatja a két ápoló tényekre vonatkozó változatát, a felperes úgy véli, hogy az egyetlen releváns változat az alelnöké.

38

A felperes szerint B alelnök a szóban forgó PCR‑teszt során teljes egészében végighallgathatta és láthatta a közte és az ápolók közötti történéseket. Tekintettel ugyanis arra, hogy a vizsgálatokat görgőkön elhelyezett egyszerű függönnyel elválasztott helyiségekben végezték, és hogy B alelnök már befejezte a tesztjét, láthatta, hogy mi történik a felperesen végzett vizsgálat során.

39

Így az, hogy a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság megtagadta B alelnök tanúvallomásának figyelembevételét, a nyilvánvaló értékelési hibán kívül a hatáskörrel való visszaélésre utaló további valószínűsítő körülménynek minősül. A felperes arra hivatkozik, hogy még ha feltételezzük is, hogy B alelnök nem közvetlen tanú volt, ahogyan azt a Bizottság állítja, a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóságnak akkor is meg kellett volna őt hallgatnia, hogy erről meggyőződhessen, mivel az alelnök egyértelműen kijelentette, hogy a szóban forgó PCR‑tesztek során a felperes nem tanúsított helytelen magatartást.

40

Ötödsorban a felperes arra hivatkozik, hogy a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság azon vádja, amely szerint a felperesnek a 2021. október 22‑i és 2022. március 4‑i PCR‑teszt során tanúsított magatartása összességében sérti a szolgálatról kialakult képet, szintén nyilvánvaló értékelési hibának minősül. A felperes szerint ez az állítás önkényes, és a gondoskodási kötelezettség megsértését valósítja meg.

41

Végül a felperes azt állítja, hogy a tények valóságtartalmát illetően a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság nem rendelkezik mérlegelési jogkörrel, és nem állíthatja, hogy a felperes magatartásának részletei nem minősülnek döntő tényezőnek a megtámadott határozat szempontjából. A munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság kizárólag a felperes, az ápolók és ez utóbbiak hivatali felettese meghallgatásáról készült jegyzőkönyvekre támaszkodott, és a tényállás bizonyítása érdekében nem tárt fel további tényeket, többek között nem hallgatta meg tanúként B alelnököt. Következésképpen a felperes szerint kizárólag a 2021. október 22‑i és 2022. március 4‑i két PCR‑tesztre vonatkozó tények eredményezték a bizalmi viszony megszűnését, és e tényeket nem bizonyították megfelelően. Egyébiránt a felperes hozzáteszi, hogy B alelnök megerősítette, hogy nem veszítette el a bizalmát vele szemben. Következésképpen a megtámadott határozat jogellenes, mivel a Bizottság nem hivatkozhat egyszerűen a bizalmi viszony megszűnésére anélkül, hogy előzetesen bizonyította volna az említett határozat alapjául szolgáló tényeket.

42

A Bizottság vitatja a felperes által előadott érveket. Először is, a felperes által hivatkozott nyilvánvaló értékelési hibákat illetően (lásd a fenti 32–40. pontot) a Bizottság azt állítja, hogy a szerződést a közte és a felperes között fennálló bizalmi viszony megszűnése miatt szüntette meg. A viszony megszakadása abból a nem megfelelő magatartásból ered, amelyet a felperes kétszer tanúsított a 2021. október 22‑i és 2022. március 4‑i PCR‑teszt során, amelyek alkalmával szóban vagy fizikailag agresszíven lépett fel az egészségügyi szolgálat említett teszteket végző ápolóival szemben.

43

A Bizottság azt állítja, hogy a felperes nem megfelelő magatartását objektív módon és az ápolók tanúvallomásainak tartalmától függetlenül állapították meg. A Bizottság szerint a felperes magatartásának részletei nem minősülnek olyan döntő tényezőnek, amely lehetővé tenné a bizalmi viszony megszűnésének megállapítását. A legfontosabb az a tény, hogy a felperes két alkalommal is agresszíven lépett fel az orvosi szolgálat ápolóival szemben. Ez nem az események szubjektív érzékelését jelenti, hanem a Biztonsági Igazgatóság azon kötelezettségéből fakad, hogy gondoskodjon a Bizottság tagjai és a Bizottság területén tartózkodó személyek biztonságáról. Következésképpen a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság nem követett el nyilvánvaló értékelési hibát a tények tekintetében.

44

A Bizottság szerint a felperesnek kifogástalan magatartást kellett tanúsítania, és személyvédelmi alkalmazottként képesnek kellett lennie arra, hogy minden körülmények között megőrizze hidegvérét, annál is inkább, mivel fegyvert viselt a Bizottság épületeiben. A Bizottság hozzáteszi, hogy e feladatok ellátásához a felperesnek mind az általa védett személy, mind az intézmény egészének bizalmát élveznie kell. Nem elegendő az – ahogyan a felperes állítja (lásd a fenti 41. pontot) –, hogy bírja a Bizottság azon tagjainak bizalmát, akik mellett feladatait teljesíti. Így a Biztonsági Igazgatóságnak biztosnak kell lennie abban, hogy a felperes a legcsekélyebb kockázatot sem jelenti a Bizottságnak az annak helyiségeiben jelen lévő tagjai és más személyek biztonságára nézve. Következésképpen a Bizottság szerint a Biztonsági Igazgatóság jogosan kérte a felperes szerződésének megszüntetését.

45

Másodszor, ami a felperes által hivatkozott ténybeli pontatlanságot illeti, a Bizottság elsősorban azt állítja, hogy az ápolóknak semmi indoka nem volt arra, hogy a felperessel kapcsolatban pontatlan tényeket közöljenek, és hogy teljes mértékben élvezik a szervezeti egységük bizalmát. A Bizottság szerint a szóban forgó incidensek az egyetlenek, amelyeket a világjárvány alatt jelentettek, és azokról haladéktalanul tájékoztatták az ápolók hivatali felettesét (lásd a fenti 6. pontot), noha az első incidens hivatalos bejelentésére csupán később került sor.

46

Másodsorban a Bizottság szerint az ápolók és hivatali felettesük nyilatkozatai nem ellentmondásosak, mivel a kar megütése és a kéz meglökése nem zárja ki egymást. Ezenkívül a Bizottság hozzáteszi, hogy a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság nem kizárólag a felperes, az ápolók és a hivatali felettesük meghallgatásainak jegyzőkönyveire támaszkodott, hanem figyelembe vette a Biztonsági Igazgatóság felperessel szembeni bizalmi viszonyának megszűnését is.

47

A Bizottság hozzáteszi, hogy az a tény, hogy a 2021. október 22‑i tesztet végző ápoló azt állíthatta, hogy nem volt „nagyon dühös”, annak tudható be, hogy szakemberről van szó, aki nehéz körülmények között is el tudja látni a feladatait. Ez azt is bizonyítja, hogy az ápolónak semmilyen személyes problémája nincs a felperessel, és semmi oka nem volt arra, hogy valótlan tényeket jelentsen.

48

Harmadsorban ami a felperesnek a két ápoló panaszának valódi indítékaira vonatkozó érvét illeti (lásd a fenti 34. pontot), a Bizottság megismétli, hogy az ápolók az incidenseket azonnal azok bekövetkezése után jelentették. Egyébiránt a Bizottság arra hivatkozik, hogy a felperes csak a második PCR‑tesztet követően ment a kórházba, és hogy mindenesetre a benyújtott dokumentumok csupán azt bizonyítják, hogy arcának fájdalmára panaszkodott, de nem pontosította e fájdalom okát.

49

Negyedsorban a Bizottság azt állítja, hogy mivel az adminisztráció úgy vélhette, hogy kellő információval rendelkezik a vitatott incidensekről, nem volt hasznos meghallgatni B alelnök tanúvallomását. A Bizottság arra hivatkozik, hogy nem bizonyított, hogy a 2021. október 22‑i és 2022. március 4‑i PCR‑teszt során B alelnök pontosan hol tartózkodott, különösen ha egy másik fülkében volt, mint amelyben a felperes, amikor ez utóbbi a vitatott teszteken részt vett, vagy az említett fülkék környékén. Mindenesetre a Bizottság hangsúlyozza, hogy e fülkék elkülönítettek voltak, és biztosították az eljárás intimitását, így B alelnök nem lehetett a vitatott tények közvetlen tanúja. Következésképpen B alelnök tanúvallomása nem volt releváns.

50

Ötödsorban, ami a 2021. október 22‑i PCR‑tesztet illeti, a Bizottság azt állítja, hogy noha a felperes megkapta a teszt eredményeit, ez nem jelenti azt, hogy a tesztet megfelelően végezték el. Az ápoló ugyanis csak felületesen tudta behelyezni a mintavételi pálcát a teszt elvégzése céljából, mielőtt a felperes távozott, így nem tudta befejezni a tesztet. Mindazonáltal az ápoló elküldte a begyűjtött mintát elemzés céljából.

51

Hatodsorban a Bizottság vitatja, hogy négy személy volt jelen a 2022. március 4‑i PCR‑teszten, ahogyan azt a felperes állítja (lásd a fenti 37. pontot). A Bizottság arra hivatkozik, hogy a PCR‑teszteket külön fülkékben végezték el, amelyek biztosították a folyamat intimitását. Így csak a felperes és a tesztet végző ápoló volt jelen, ezért B alelnök tanúvallomása nem lett volna releváns.

52

Harmadszor, ami a felperes hatáskörrel való visszaélésre vonatkozó érveit illeti (lásd a fenti 34. és 39. pontot), a Bizottság azt állítja, hogy a felperes nem fejti ki, hogy miben áll e visszaélés. A Bizottság szerint a felperes nem terjeszt elő semmilyen bizonyítékot a hatáskörrel való visszaélés fennállására vonatkozóan, különösen a megtámadott határozat által követett célokat illetően, azokon kívül, amelyekre e határozat hivatkozik. Ezért a Bizottság úgy véli, hogy a hatáskörrel való visszaélésre vonatkozó állításokat mint nem bizonyítottokat el kell utasítani.

53

Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy az ideiglenes alkalmazott határozatlan időre szóló szerződésének megszüntetését lehetővé tévő eljárást illetően az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 47. cikke c) pontjának i. alpontjából kitűnik, hogy a szolgálati viszony az e szerződésben meghatározott felmondási idő végén szűnik meg. Továbbá az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 49. cikkének (1) bekezdése kimondja, hogy a személyzeti szabályzat IX. mellékletében előírt fegyelmi eljárást követően – amelyet analógia útján alkalmazni kell – az ideiglenes alkalmazotti jogviszony fegyelmi okokból felmondási idő nélkül megszüntethető, ha az alkalmazott kötelezettségeit szándékosan vagy gondatlanságból súlyosan megsértette.

54

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint azon széles mérlegelési jogkör miatt, amellyel a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság az ideiglenes alkalmazott elbocsátásának igazolására alkalmas kötelességszegés esetén rendelkezik, semmi nem kötelezi arra, hogy inkább fegyelmi eljárást indítson az ideiglenes alkalmazottal szemben, mintsem hogy éljen az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 47. cikkének c) pontjában szabályozott, a szerződés egyoldalú megszüntetésére vonatkozó lehetőséggel, és a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság kizárólag akkor köteles az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 49. cikkének (1) bekezdése alapján a személyzeti szabályzat IX. mellékletében előírt és analógia útján az ideiglenes alkalmazottakra is alkalmazandó fegyelmi eljárás lefolytatására, ha felmondási idő nélkül kívánja elbocsátani a kötelezettségeit súlyosan megszegő ideiglenes alkalmazottat (lásd: 2021. június 16‑iEK kontra Régiók Bizottsága ítélet, T‑355/19, EU:T:2021:369, 61. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

55

Ebből következik, hogy főszabály szerint a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 47. cikke c) pontjának i. alpontja alapján jogosult volt felmondani a felperes szerződését annak lejárta előtt és teljesített szolgálati évenként egy hónapos, de legalább három és legfeljebb tíz hónapos felmondási idővel anélkül, hogy fegyelmi eljárást kellett volna indítania.

56

A jelen ügyben meg kell állapítani, hogy a felperes szerződésének megszüntetését, amelynek felmondási idejét tiszteletben tartották, a Bizottság és a felperes közötti bizalmi viszony megszűnése indokolta a 2021. október 22‑i és 2022. március 4‑i PCR‑teszt során neki felrótt magatartások miatt. A munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság ugyanis úgy döntött, hogy az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 47. cikke c) pontjának i. alpontja alapján mondja fel a szerződést, és nem az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 49. cikkének (1) bekezdése alapján.

57

E tekintetben, noha a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóságnak nem feladata, hogy saját értékelésével váltsa fel a felperes hivatali felettesének a bizalmi viszony megszűnésének ténylegességére vonatkozó értékelését, először is ellenőriznie kell azt, hogy a bizalmi viszony hiányára vagy elvesztésére ténylegesen hivatkoztak‑e, továbbá meg kell győződnie arról, hogy a tények megfelelnek‑e a valóságnak, végül arról is meg kell győződnie, hogy a felhozott indokokra tekintettel a megszüntetés iránti kérelem nem sért‑e alapvető jogokat, illetve nem valósít‑e meg hatáskörrel való visszaélést. Ebben az összefüggésben a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság az érintett személy által előadott észrevételekre tekintettel azt is megállapíthatja, hogy bizonyos sajátos körülmények az elbocsátáson kívüli más intézkedések – például az érintettnek a Bizottságon belüli más munkakörbe helyezése – megfontolását indokolják (lásd ebben az értelemben: 2019. január 10‑iRY kontra Bizottság ítélet, T‑160/17, EU:T:2019:1, 38. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

58

Továbbá rá kell mutatni arra, hogy ha az ideiglenes alkalmazott szerződésének megszűntetéséről határozó intézmény különösen a bizalomvesztés miatti elbocsátásról szóló határozat alapjául szolgáló konkrét tényekre hivatkozik, a bíróságnak meg kell vizsgálnia e tények valódiságát. Különösen abban az esetben, ha az intézmény a bizalomvesztés indokát konkrét tényekre való hivatkozással támasztja alá, a bíróságnak ellenőriznie kell, hogy ezen indokok ténylegesen valós tényeken alapulnak‑e. Ezáltal a bíróság nem helyettesíti saját értékelésével az illetékes hatóság értékelését, amely szerint a bizalomvesztés bizonyított, hanem annak ellenőrzésére szorítkozik, hogy a határozat alapjául szolgáló, az intézmény által kifejtett tények valósak‑e (2013. szeptember 11‑iL kontra Parlament ítélet, T‑317/10 P, EU:T:2013:413, 70. pont).

59

A jelen ügyben a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság a megtámadott határozatban jelezte, hogy a felperes szerződésének megszüntetését a felperes és az intézmény közötti bizalmi viszony megszűnése indokolta a felperes feladatainak ellátása során történt „több súlyos incidens” miatt, amelyekről a felperest tájékoztatták, vagyis a 2021. október 22‑i és 2022. március 4‑i PCR‑teszt során tanúsított magatartása miatt.

60

A fenti 57. és 58. pontban említett ítélkezési gyakorlat fényében meg kell tehát vizsgálni a felek által előterjesztett bizonyítékokat annak megállapítása érdekében, hogy ezek a bizonyítékok külön‑külön, majd összességükben alkalmasak‑e arra, hogy megerősítsék, vagy éppen ellenkezőleg, megfosszák alapjától a szerződés felmondásának a Biztonsági Igazgatóság által hivatkozott és a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság által elfogadott indokát.

61

A két PCR‑tesztet végző ápolók írásbeli tanúvallomásaiban neki felrótt magatartások (lásd a fenti 13. pontot) vitatására a felperes a tények saját változatának előadásán túl benyújtotta B alelnök írásbeli nyilatkozatát, akit elkísért a 2021. október 22‑i és 2022. március 4‑i PCR‑tesztre, és aki tehát jelen volt az orvosi szolgálat azon helyiségében, ahol a vitatott események történtek.

62

E tekintetben egyrészt meg kell állapítani, hogy a pert megelőző eljárás során és a jelen keresetben a felperes vitatta a 2021. október 22‑i és 2022. március 4‑i PCR‑tesztet végző két ápoló tényekre vonatkozó változatát, amely változatot a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság átvett a megtámadott határozatban. A felperes ugyanis vitatja, hogy agresszív lett volna, és helytelen magatartást tanúsított volna ezen ápolókkal szemben. Ami a 2021. október 22‑i PCR‑tesztet illeti, a felperes különösen azt vitatja, hogy az egyik ápoló karjára vagy kezére ütött volna, és azt kiáltotta volna, hogy „elég volt” (lásd a fenti 7. és 29. pontot). Ami a 2022. március 4‑i tesztet illeti, a felperes vitatja, hogy helytelen magatartást tanúsított volna. Így a tényállásnak egyfelől az ápolók, másfelől a felperes által előadott változata közötti ellentmondásokra tekintettel ez utóbbi több alkalommal kérte, hogy B alelnököt tanúként hallgassák ki (lásd a fenti 7. és 39. pontot).

63

Másrészt, ahogyan az a fenti 49. és 51. pontból kitűnik, a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság úgy ítélte meg, hogy kellő információval rendelkezik a tényállásról, és nem kell meghallgatnia B alelnököt. A Bizottság ugyanis lényegében azt állítja először is, hogy a felperes magatartásának részletei nem döntőek, másodszor pedig, hogy e magatartásokat objektív módon és az ápolók tanúvallomásainak sajátos tartalmától függetlenül állapították meg (lásd a fenti 43. pontot). Ezzel szemben, ahogyan az a fenti 49. pontban szerepel, a Bizottság azt állítja, hogy nem határozták meg azt a helyet, ahol B alelnök pontosan tartózkodott, vagyis azt, hogy egy másik fülkében volt‑e, mint amelyben a felperes, amikor a vitatott teszteken részt vett, vagy az említett fülkék környékén. A Bizottság arra a következtetésre jut, hogy B alelnök tehát nem lehetett a tények közvetlen tanúja.

64

E tekintetben egyrészt meg kell állapítani, hogy a Bizottság nem pontosítja, hogy az egészségügyi szolgálata ápolóinak tanúvallomásain kívül milyen egyéb bizonyítékokat használt fel a jogvita tárgyát képező tények bizonyítására. Másrészt az iratokból kitűnik, hogy a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság rendelkezésére álló egyetlen olyan bizonyíték, amely igazolhatta a felperes szerződésének megszüntetését, az említett ápolóknak és hivatali felettesüknek a fenti 12. és 13. pontban említett írásbeli tanúvallomásai voltak. Egyébiránt a panaszt elutasító határozatból kitűnik, hogy az említett tanúvallomásoknak a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság számára döntő bizonyító erejük volt.

65

Márpedig a Bizottság nem fejti ki, hogy a felperes magatartását hogyan lehetett e tanúvallomásokból „objektív módon és azok tartalmától függetlenül” megállapítani, ahogyan arra hivatkozik (lásd a fenti 43. pontot). A Bizottság ugyanis nem hivatkozik más olyan tényezőkre, amelyek alátámaszthatták volna ezt az állítást, noha a felperes által a megtámadott határozattal szemben benyújtott panaszhoz csatolt egyetlen rendelkezésre álló bizonyíték B alelnök írásbeli nyilatkozata, amelyben ez utóbbi azt állítja, hogy véleménye szerint a felperes nem tanúsított helytelen magatartást a vitatott tesztek során.

66

E tekintetben elsősorban meg kell állapítani, hogy a Bizottság a tényállásnak egyrészt az ápolók, másrészt a felperes által bemutatott változatai közötti ellentmondások ellenére megtagadta, hogy további lépéseket tegyen a tények megállapítása érdekében, többek között – amint azt a felperes több alkalommal kérte – B alelnök tanúként történő meghallgatását. E tekintetben a Bizottság nem vitatja, hogy B alelnök jelen volt az orvosi szolgálat helyiségében, ahol a 2021. október 22‑i és 2022. március 4‑i PCR‑teszteket végző egyéni fülkék voltak elhelyezve. A Bizottság arra szorítkozik, hogy kétségeit fejezze ki azzal kapcsolatban, hogy az említett helyiségben a vitatott tényállás idején pontosan hol tartózkodott B alelnök.

67

Másodsorban meg kell állapítani, hogy a Bizottság ellentmond önmagának B alelnök tanúvallomásának relevanciáját illetően.

68

A Bizottság ugyanis azt állítja, hogy nem nyert bizonyítást, hogy B alelnök pontosan hol tartózkodott a vitatott PCR‑tesztek során (lásd a fenti 49. pontot), és hogy a tanúvallomása nem volna tehát hasznos. Másrészt a Bizottság azt állítja, hogy a jelen ügyben szóban forgóhoz hasonló PCR‑teszteket külön fülkékben végzik, következésképpen B alelnök nem lehetett a tények közvetlen tanúja (lásd a fenti 51. pontot). Márpedig, ha nem nyert bizonyítást, hogy B alelnök a jogvita tárgyát képező PCR‑tesztek során pontosan hol tartózkodott, ellentmondásos azt állítani – amint azt a Bizottság teszi –, hogy ez utóbbi semmiképpen sem lehetett az ugyanezen tesztek során történt események közvetlen tanúja.

69

Ebből következik, hogy a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság eljárása a Törvényszék tudomására hozott bizonyítékok alapján nem tette lehetővé a felperesnek felrótt azon magatartások fennállásának bizonyítását, amelyek a Bizottság és közte fennálló bizalmi viszony megszűnése alapján a megtámadott határozat alapjául szolgáltak.

70

E megfontolások fényében meg kell állapítani, hogy a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság határozata jogellenes annyiban, amennyiben e hatóság úgy ítélte meg, hogy az ápolók tanúvallomásai alapján kellő információval rendelkezik, és megtagadta a megtámadott határozat alapjául szolgáló tények vizsgálatát más, egyébként rendelkezésre álló bizonyítékok alapján, vagy akár igazgatási vizsgálat lefolytatása révén.

71

Következésképpen helyt kell adni a felperes által az első jogalap alátámasztására előadott, arra alapított érvelésnek, hogy a megtámadott határozatot igazoló tények nem nyertek bizonyítást.

72

A megtámadott határozatot tehát meg kell semmisíteni, anélkül hogy meg kellene vizsgálni a felperes által előterjesztett többi jogalapot és érvet, valamint a felperes által kért bizonyításfelvételt, valamint a válaszban és a 2023. november 10‑én benyújtott dokumentumok elfogadhatóságát.

73

A felperes azt állítja, hogy jogellenes elbocsátása miatt jelentős nem vagyoni kár érte alapvető jogainak megsértése, különösen a védelemhez való jogának megsértése, az adminisztráció által elkövetett nyilvánvaló értékelési hibák és a gondoskodási kötelezettség megsértése miatt. A felperes szerint a megtámadott határozat megsértette a becsületét, és jelentős nem vagyoni kárt okozott neki, mivel a Bizottság többek között megtagadta tőle az írásbeli panaszokhoz való hozzáférést, a tények vizsgálatára irányuló intézkedések meghozatalát és B alelnök tanúként történő meghallgatását.

74

A felperes következésképpen azt kéri, hogy a Törvényszék méltányossági alapon kötelezze a Bizottságot e nem vagyoni kár megtérítésére.

75

A Bizottság vitatja a felperes érveit. A Bizottság azt állítja, hogy a felperes semmilyen bizonyítékot nem terjeszt elő az állítólagos nem vagyoni kárára vonatkozóan, és csupán általánosságban hivatkozik becsületének megsértésére.

76

E tekintetben az állítólagos nem vagyoni kár kapcsán rá kell mutatni, hogy a jogellenes aktus megsemmisítése önmagában megfelelő és főszabályként elégséges jóvátételét jelenti minden olyan nem vagyoni kárnak, amelyet ezen aktus okozhatott, kivéve, ha a felperes bizonyítja, hogy őt az e megsemmisítéssel teljes mértékben helyre nem hozható nem vagyoni kár érte [lásd ebben az értelemben: 2019. szeptember 3‑iFV kontra Tanács végzés, C‑188/19 P, nem tették közzé, EU:C:2019:690, 4. pont (Kokott főtanácsnok állásfoglalása, 26. pont); 2021. április 28‑iCorreia kontra EGSZB ítélet, T‑843/19, EU:T:2021:221, 86. pont].

77

Az állítólagosan bekövetkezett kár nem vagyoni jellege nem alkalmas arra, hogy megfordítsa a felperesre háruló, a kár fennállására és mértékére vonatkozó bizonyítási terhet. Az Európai Unió felelőssége ugyanis csak akkor állapítható meg, ha a felperesnek sikerül bizonyítania kárának ténylegességét (lásd: 2021. június 16‑iEK kontra Régiók Bizottsága ítélet, T‑355/19, EU:T:2021:369, 148. pont [nem tették közzé], valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

78

A jelen ügyben a felperes nem fejtette ki, hogy mennyiben áll fenn olyan nem vagyoni kár, amely nem orvosolható teljes mértékben e határozat megsemmisítésével. A felperes beadványaiban ugyanis annak állítására szorítkozott, hogy a megtámadott határozat megsértette a becsületét, és nem vagyoni kárt okozott neki, anélkül hogy pontosította volna e kár tartalmát és terjedelmét, és nem állította, hogy olyan nem vagyoni kár érte volna, amely nem orvosolható teljes mértékben e határozat megsemmisítésével.

79

Ebből következik, hogy a felperesnek a fenti 76. és 77. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat fényében nem sikerült bizonyítania, hogy az általa hivatkozott nem vagyoni kár nem orvosolható teljes mértékben a megtámadott határozat megsemmisítésével, ezért azt meg kellene téríteni.

80

E körülmények között a kártérítési kérelmet mint megalapozatlant el kell utasítani.

81

A Törvényszék eljárási szabályzata 134. cikkének (1) bekezdése alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte.

82

A jelen ügyben, mivel a Bizottság lényegében pervesztes lett, a felperes kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (negyedik tanács)

a következőképpen határozott: