I. Jogi háttér

A. Az EUM–Szerződés

B. A megtámadott irányelv

II. A felek kérelmei és a Bíróság előtti eljárás

III. A keresetről

A. Az elsődlegesen benyújtott, a megtámadott határozat megsemmisítése iránti kérelmekről

1. Az első, az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésének megsértésére és a Szerződések által az uniós jogalkotóra ruházott hatáskörökkel való visszaélésre alapított jogalapról

a) A felek érvei

b) A Bíróság álláspontja

1) A megtámadott irányelv céljáról és tartalmáról

2) Az első jogalapnak a „díjazásra” vonatkozó hatáskör kizárásának megsértésére alapított első részéről

i) Az irányelv 4. cikke szerint:

ii) A megtámadott irányelv 5. cikke

iii) A megtámadott irányelv 6. cikke

3) Az első jogalapnak az „egyesülési jogra” vonatkozó hatáskör kizárásának megsértésére alapított második részéről

2. A második, arra alapított jogalap, hogy a megtámadott irányelvet nem lehetett az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdésének b) pontja alapján elfogadni

a) A felek érvei

b) A Bíróság álláspontja

B. A megtámadott irányelv 4. cikke (1) bekezdése d) pontjának és/vagy 4. cikke (2) bekezdésének megsemmisítésére irányuló, másodlagosan előterjesztett kérelemről

IV. A költségekről

1

Keresetlevelében a Dán Királyság elsődlegesen az Európai Unióban biztosítandó megfelelő minimálbérekről szóló, 2022. október 19‑i (EU) 2022/2041 európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2022. L 275., 33. o.; a továbbiakban: megtámadott irányelv) teljes egészében történő megsemmisítését, másodlagosan pedig a megtámadott irányelv 4. cikke (1) bekezdése d) pontjának és/vagy 4. cikke (2) bekezdésének megsemmisítését kéri a Bíróságtól.

2

Az EUM‑Szerződés harmadik részének „Szociális politika” címet viselő X. címe az EUMSZ 151–161. cikket tartalmazza.

3

Az EUMSZ 151. cikk értelmében:

„Az alapvető szociális jogokat, többek között az 1961. október 18‑án Torinóban aláírt Európai szociális chartában, valamint a munkavállalók alapvető szociális jogairól szóló 1989. évi közösségi chartában [(a továbbiakban: Szociális Jogok Chartája)] meghatározott jogokat szem előtt tartva, az [Európai] Unió és a tagállamok célkitűzése a foglalkoztatás, az élet‑ és munkakörülmények javítása – lehetővé téve ezáltal a fejlődési folyamat fenntartása mellett ezek összehangolását –, a megfelelő szociális védelem, a szociális partnerek közötti párbeszéd és az emberi erőforrások fejlesztésének elősegítése a tartósan magas foglalkoztatás és a kirekesztés elleni küzdelem érdekében.

E célból az Unió és a tagállamok olyan intézkedéseket hajtanak végre, amelyek figyelembe veszik – különösen a szerződéses kapcsolatok terén – a nemzeti gyakorlatok sokszínűségét, valamint az Unió gazdasági versenyképessége fenntartásának szükségességét.

Úgy vélik, hogy ez a fejlődés nemcsak a szociális rendszerek összehangolását előnyben részesítő belső piac működéséből következik, hanem a Szerződésekben megállapított eljárásokból, valamint a törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések közelítéséből is.”

4

Az EUMSZ 152. cikk első bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Az Unió az egyes nemzeti rendszerek különbözőségeinek figyelembevételével elismeri és támogatja a szociális partnerek uniós szintű szerepvállalását; önállóságuk tiszteletben tartása mellett elősegíti a szociális partnerek közötti párbeszédet.”

5

Az EUMSZ 153. cikk előírja:

„(1)   A 151. cikkben foglalt célkitűzések megvalósítása érdekében az Unió támogatja és kiegészíti a tagállamok tevékenységeit a következő területeken:

[…]

[…]

[…]

(2)   Ennek érdekében az Európai Parlament és [az Európai Unió] Tanács[a]:

[…]

Az Európai Parlament és a Tanács [az Európai] Gazdasági és Szociális Bizottsággal [(EGSZB)], valamint a Régiók [Európai] Bizottságával [(RB)] folytatott konzultációt követően rendes jogalkotási eljárás keretében határoz.

Az (1) bekezdés c), d), f) és g) pontjában említett területeken különleges jogalkotási eljárás keretében eljárva a Tanács az Európai Parlamenttel és az említett bizottságokkal folytatott konzultációt követően, egyhangúlag határoz.

[…]

(5)   E cikk rendelkezései a díjazásra, az egyesülési jogra, a sztrájkjogra vagy a kizárás jogára nem alkalmazhatók.”

6

Az EUMSZ 156 szövege a következő:

A 151. cikkben foglalt célkitűzések megvalósítása érdekében és a Szerződések egyéb rendelkezéseinek sérelme nélkül, [az Európai] Bizottság a szociális politikának az e fejezet hatálya alá tartozó minden területén ösztönzi a tagállamok együttműködését és megkönnyíti intézkedéseik összehangolását, különösen a következő területeken:

[…]

[…]”

7

A megtámadott irányelvet az EUMSZ 153. cikk (2) bekezdésének b) pontjával összefüggésben értelmezett EUMSZ 153. cikk (2) bekezdésének b) pontja alapján fogadták el.

8

Ezen irányelv (3), (7), (8), (12), (16), (24), (28) és (29) preambulumbekezdése a következőket mondja ki:

[…]

[…]

[…]

[…]

[…]

[…]

[…]

9

A megtámadott irányelv négy fejezetből áll. Ezen irányelv I., „Általános rendelkezések” címet viselő fejezete tartalmazza az 1–4. cikket. Az említett irányelv II., „Jogszabályban meghatározott minimálbérek” címet viselő fejezete az 5–8. cikket tartalmazza. Ugyanezen irányelv III., „Horizontális rendelkezések” című fejezete tartalmazza a 9–13. cikket. A megtámadott irányelv IV., „Záró rendelkezések” címet viselő fejezetét a 14–19. cikk alkotja.

10

A megtámadott irányelv „Tárgy” című 1. cikke a (1)–(4) bekezdésében a következőket írja elő:

„(1)   Az Unión belüli élet‑ és munkakörülmények – különösen a munkavállalók számára a minimálbérek megfelelőségének a felfelé irányuló társadalmi konvergenciához való hozzájárulása és a bérek közötti egyenlőtlenségek csökkentése érdekében történő – javítása céljából ez az irányelv keretet hoz létre a következők tekintetében:

(2)   Ez az irányelv nem érinti a szociális partnerek autonómiájának, valamint a szociális partnerek kollektív szerződésekkel kapcsolatos tárgyalások folytatásához és kollektív szerződések megkötéséhez fűződő jogának a teljeskörű tiszteletben tartását.

(3)   Az EUMSZ 153. cikke (5) bekezdésével összhangban ez az irányelv nem érinti a tagállamok minimálbér‑megállapításra vonatkozó hatáskörét, sem azt a lehetőségüket, hogy eldöntsék, jogszabályban rögzítik‑e a minimálbéreket, vagy a kollektív szerződésekben előírt minimálbérek által nyújtott védelemhez való hozzáférést támogatják, vagy pedig mindkét lehetőséget egyszerre alkalmazzák.

(4)   Ezen irányelv alkalmazásának teljes mértékben összhangban kell lennie a kollektív tárgyaláshoz való joggal. Ezen irányelv egyetlen rendelkezése sem értelmezhető úgy, hogy kötelezettséget ró bármely tagállamra:

11

Ezen irányelv „Hatály” című 2. cikke előírja, hogy ez az irányelv „azon uniós munkavállalókra alkalmazandó, akik az egyes tagállamokban hatályos jog, kollektív szerződések vagy gyakorlat által meghatározott munkaszerződéssel rendelkeznek vagy munkaviszonyban állnak, figyelembe véve a Bíróság ítélkezési gyakorlatát”.

12

Az említett irányelv „Fogalommeghatározások” című 3. cikke a következőképpen fogalmaz:

„Ezen irányelv alkalmazásában:

13

Ugyanezen irányelvnek „A bérmegállapításra irányuló kollektív tárgyalások előmozdítása” című 4. cikke a következőket írja elő:

„(1)   A kollektív tárgyalások általi lefedettség növelése és a bérmegállapításra irányuló kollektív tárgyalásokhoz való jog gyakorlásának megkönnyítése érdekében a tagállamok a szociális partnerek bevonásával, a nemzeti joggal és gyakorlattal összhangban:

[…]

(2)   Emellett mindazon tagállamok, amelyekben a kollektív tárgyalások általi lefedettség nem éri el a 80%‑os küszöbértéket, a szociális partnerekkel folytatott konzultációt követően jogszabályban vagy a szociális partnerekkel kötött megállapodás alapján meghatározzák a kollektív tárgyalásokat elősegítő feltételek keretét. Az ilyen tagállamok cselekvési tervet is kidolgoznak a kollektív tárgyalások előmozdítására. A tagállamok ilyen cselekvési tervet dolgoznak ki vagy a szociális partnerekkel folytatott konzultációt követően, vagy a velük kötött megállapodás alapján, vagy a szociális partnerek közös kérésére a szociális partnerek egymás közötti megállapodása alapján. A cselekvési tervnek világos ütemtervet és konkrét intézkedéseket kell meghatároznia a kollektív tárgyalások általi lefedettség fokozatos növelésére, teljes mértékben tiszteletben tartva a szociális partnerek autonómiáját. A tagállamoknak a cselekvési tervüket rendszeresen felül kell vizsgálniuk és szükség esetén azt aktualizálniuk kell. Amennyiben egy tagállam aktualizálja a cselekvési tervét, azt a szociális partnerekkel folytatott konzultációt követően, vagy a velük kötött megállapodás alapján, vagy a szociális partnerek közös kérésére a szociális partnerek egymás közötti megállapodása alapján kell megtennie. Az ilyen cselekvési tervet minden körülmények között legalább ötévente felül kell vizsgálni. A cselekvési tervet és annak valamennyi aktualizált változatát nyilvánosságra hozzák, és arról értesítik a Bizottságot.”

14

A megtámadott irányelvnek „A jogszabályban meghatározott megfelelő minimálbérek megállapítására irányuló eljárás” című 5. cikke a következőképpen szól:

„(1)   A jogszabályban meghatározott minimálbéreket alkalmazó tagállamok létrehozzák a szükséges eljárásokat a jogszabályban meghatározott minimálbérek megállapításához és aktualizálásához. E megállapítást és aktualizálást olyan kritériumok vezérlik, amelyek elősegítik e bérek megfelelőségét a tisztességes életszínvonal elérése, a dolgozói szegénység csökkentése, továbbá a társadalmi kohézió és a felfelé irányuló társadalmi konvergencia előmozdítása, valamint a nemek közötti bérszakadék csökkentése érdekében. A tagállamok e kritériumokat nemzeti gyakorlatukkal összhangban határozzák meg a vonatkozó nemzeti jogban, az illetékes szerveik határozataiban vagy háromoldalú megállapodásokban. A kritériumokat egyértelmű módon kell meghatározni. A tagállamok nemzeti társadalmi‑gazdasági körülményeik figyelembevételével dönthetnek e kritériumok relatív súlyáról, beleértve a (2) bekezdésben említett elemeket is.

(2)   Az (1) bekezdésben említett nemzeti kritériumok legalább a következő elemeket tartalmazzák:

(3)   Az e cikkben meghatározott kötelezettségek sérelme nélkül a tagállamok emellett – megfelelő kritériumok alapján és a nemzeti joggal és gyakorlatokkal összhangban – alkalmazhatnak automatikus mechanizmust a jogszabályban meghatározott minimálbérek indexálására, feltéve, hogy e mechanizmus alkalmazása nem vezet a jogszabályban meghatározott minimálbér csökkenéséhez.

(4)   A tagállamok indikatív referenciaértékeket használnak a jogszabályban meghatározott minimálbérek megfelelőségére vonatkozó értékelésükhöz. E célból használhatnak nemzetközi szinten általánosan használt indikatív referenciaértékeket – például a bruttó mediánbér 60%‑át és a bruttó átlagbér 50%‑át – és/vagy nemzeti szinten alkalmazott indikatív referenciaértékeket.

(5)   A tagállamok biztosítják, hogy a jogszabályban meghatározott minimálbérek rendszeres és időben történő aktualizálására legalább kétévente, vagy a (3) bekezdésben említett automatikus indexálási mechanizmust alkalmazó tagállamok esetében legalább négyévente sor kerüljön.

(6)   A tagállamok egy vagy több konzultatív szervet jelölnek ki vagy hoznak létre, amelyek tanácsot adnak az illetékes hatóságoknak a jogszabályban meghatározott minimálbérekkel kapcsolatos kérdésekben, és biztosítják az említett szervek operatív működését.”

15

Ezen irányelv „Különbségek és levonások” címet viselő 6. cikke szerint:

„(1)   Amennyiben a tagállamok lehetővé teszik a jogszabályban meghatározott minimálbérek különböző mértékeinek megállapítását a munkavállalók meghatározott csoportjai tekintetében, illetve az olyan levonásokat, amelyek a javadalmazást a jogszabályban meghatározott, vonatkozó minimálbér szintje alá csökkentik, biztosítják, hogy e különbségek és levonások alkalmazása során tiszteletben tartsák a megkülönböztetés tilalmát és az arányosság elvét, mely utóbbi magában foglalja a jogszerű cél meglétét.

(2)   Ezen irányelv egyetlen rendelkezése sem értelmezhető úgy, hogy kötelezettséget ró a tagállamokra a jogszabályban meghatározott minimálbérek különböző mértékei vagy a jogszabályban meghatározott minimálbérekből történő levonások bevezetése tekintetében.”

16

Az említett irányelv 7. cikkének címe „A szociális partnerek bevonása a jogszabályban meghatározott minimálbérek megállapításába és aktualizálásába”, a 8. cikké pedig „A munkavállalók tényleges hozzáférése a jogszabályban meghatározott minimálbérekhez”.

17

Ugyanezen irányelv 9–11. cikke a „Közbeszerzés”, a „Nyomon követés és adatgyűjtés” és „A minimálbérek által nyújtott védelemre vonatkozó információk” címet viseli.

18

A megtámadott irányelv „A jogorvoslathoz és a hátrányos bánásmóddal vagy következményekkel szembeni védelemhez való jog” című 12. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A tagállamok biztosítják, hogy adott esetben a kollektív szerződésekben előírt konkrét jogorvoslati és vitarendezési formák sérelme nélkül a munkavállalók – beleértve azokat is, akiknek a munkaviszonya megszűnt – hatékony, időben történő és pártatlan vitarendezéshez és jogorvoslathoz jussanak, amennyiben sérülnek a jogszabályban meghatározott minimálbérhez vagy minimálbérek által nyújtott védelemhez kapcsolódó jogok, amennyiben e jogokat a nemzeti jog vagy kollektív szerződések írják elő.

(2)   A tagállamok megteszik a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy megvédjék a munkavállalókat és a munkavállalók képviselőit – ideértve azokat is, akik szakszervezeti tagok vagy képviselők – a munkáltató által alkalmazott hátrányos bánásmódtól, valamint a munkáltatóhoz a minimálbérek által nyújtott védelemhez kapcsolódó jogok megsértése esetén benyújtott panaszokból vagy a jogérvényesítés céljából indított eljárásokból eredő hátrányos következményektől, amennyiben e jogokat a nemzeti jog vagy kollektív szerződések írják elő.”

19

Ezen irányelv „Szankciók” című 13. cikke szerint:

„A tagállamok megállapítják az ezen irányelv hatálya alá tartozó jogok és kötelezettségek megsértése esetén alkalmazandó szankciókra vonatkozó szabályokat, amennyiben e jogokat és kötelezettségeket a nemzeti jogban vagy kollektív szerződésekben biztosítják, illetve írják elő. Azon tagállamokban, ahol nincs jogszabályban meghatározott minimálbér, e szabályok hivatkozást tartalmazhatnak a kollektív szerződések végrehajtására vonatkozó szabályokban – adott esetben – előírt kártérítésre és/vagy szerződésen alapuló szankciókra, vagy kimerülhetnek ebben a hivatkozásban. Az előírt szankcióknak hatékonyaknak, arányosaknak és visszatartó erejűeknek kell lenniük.”

20

Az említett irányelv „A védelmi szint csökkentésének tilalma és a kedvezőbb feltételeket biztosító rendelkezések” című 16. cikkének (1) bekezdése kimondja:

„Ez az irányelv nem képezhet jogalapot a munkavállalóknak a tagállamokban már biztosított védelem általános szintjének csökkentésére, ideértve különösen a minimálbérek csökkentését vagy eltörlését.”

21

A Dán Királyság azt kéri, hogy a Bíróság:

22

A Parlament azt kéri, hogy a Bíróság:

23

A Tanács azt kéri, hogy a Bíróság:

24

A Bíróság elnöke 2023. április 26‑i határozatával megengedte a Belga Királyság, 2023. május 25‑i határozatával pedig a Portugál Köztársaság beavatkozását a Tanács kérelmeinek támogatása végett.

25

A Bíróság elnöke 2023. május 8‑i és 26‑i, június 5‑i, illetve 7‑i határozatával megengedte a Bizottság, a Spanyol Királyság, a Németországi Szövetségi Köztársaság, a Görög Köztársaság, a Luxemburgi Nagyhercegség és a Francia Köztársaság beavatkozását a Parlament és a Tanács kérelmeinek támogatása végett.

26

A Bíróság elnökének 2023. május 26‑i határozata megengedte a Svéd Királyság beavatkozását a Dán Királyság kérelmeinek támogatása végett.

27

Keresetében a Svéd Királyság által támogatott Dán Királyság elsődlegesen a megtámadott irányelv teljes egészében történő megsemmisítését, másodlagosan pedig ezen irányelv 4. cikke (1) bekezdése d) pontjának és/vagy 4. cikke (2) bekezdésének megsemmisítését kéri.

28

Az elsődlegesen előterjesztett kérelmeinek alátámasztása érdekében a Dán Királyság két jogalapra hivatkozik, amelyek közül az elsőt az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésének megsértésére és a Szerződések által az uniós jogalkotóra ruházott hatáskörökkel való visszaélésre, a másodikat pedig arra alapítja, hogy a megtámadott irányelv elfogadása az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdésének b) pontja alapján lehetetlen, mivel ezen irányelv több különböző célt követ.

29

Másodlagosan előterjesztett kérelmeinek alátámasztására a Dán Királyság egyetlen jogalapra hivatkozik, amelyet arra alapít, hogy a Parlament és a Tanács a megtámadott irányelv 4. cikke (1) bekezdése d) pontjának és (2) bekezdésének elfogadásával megsértette a hatáskör‑átruházás elvét, továbbá megsértette az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdését.

30

Első jogalapjának első részében a Dán Királyság azt állítja, hogy a megtámadott irányelv a céljára, az általa létrehozott keretre és a hatásaira tekintettel együttesen az uniós jog közvetlen beavatkozásával jár a díjazások tagállamokon belüli meghatározásába, megsértve ezzel az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdését, valamint az Unió és a tagállamok közötti, e cikkben előírt hatáskörmegosztást.

31

Először is a megtámadott irányelv tárgya a minimálbér. Márpedig a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint a minimálbér az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésének középpontjában áll. Ezt követően az ezen irányelv által létrehozott keretnek megfelelően a tagállamoknak különböző eljárásokat kell lefolytatniuk, és különböző intézkedéseket kell elfogadniuk, amelyek kifejezett célja, hogy hatást gyakoroljanak az Unión belüli minimális díjazás szintjére, és ily módon biztosítsák annak megfelelőségét. Végül az említett irányelv nyilvánvalóan arra irányul, hogy hatást gyakoroljon a tagállamok bérszintjére, és ennek növekedéséhez vezessen.

32

Ezt az elemzést több rendelkezés is alátámasztja.

33

A megtámadott irányelv 1. cikkének (1) bekezdéséből ugyanis kitűnik, hogy az irányelv célja az élet‑ és munkakörülményeknek, különösen pedig a minimálbéreknek a munkavállalók számára való megfelelőségének javítása az Unióban. Márpedig ez azt feltételezi, hogy ezen irányelv rendelkezései hatással vannak a tagállamokban a bérszintre, és azok emelkedését eredményezik, ami szintén egybeesik a Bizottság szándékával. Az e rendelkezésben e hatás biztosítása érdekében előírt keret egyrészt az említett irányelv 4. cikkében előírt, a kollektív tárgyalások általi lefedettség növelésére irányuló intézkedéseket, másrészt pedig az irányelv 5. és 6. cikkében előírt, a jogszabályban meghatározott megfelelő minimálbérek megállapítását biztosító intézkedéseket tartalmaz.

34

Először is, a megtámadott irányelv 4. cikkének (1) bekezdése olyan intézkedéseket ír elő, amelyek hol „programnyilatkozatokhoz”, hol pedig intézkedések tagállamok általi elfogadásához hasonlítanak.

35

Ezenkívül a megtámadott irányelv 4. cikkének (2) bekezdése előírja azon tagállamok számára, amelyekben a kollektív tárgyalások általi lefedettség nem éri el a 80%‑os küszöbértéket, hogy olyan keretet biztosítsanak, amely akár törvény, akár a szociális partnerekkel kötött megállapodás formájában olyan feltételeket kínál, amelyek elősegítik a kollektív tárgyalások folytatását, valamint a kollektív tárgyalások előmozdítására irányuló cselekvési tervet. Ennek a keretnek, amely „elősegítő feltételeket” biztosít a kollektív tárgyalásokhoz, legalább az érintett partnerekre nézve jogilag kötelező erejűnek kell lennie a tagállamban.

36

Abban az esetben, ha a kollektív tárgyalások általi lefedettség aránya valamely tagállamban a 80%‑os küszöbérték alá csökkenne, ez hatással lehet a szociális partnerekre a kollektív tárgyalások folytatására, különösen a bérekre vonatkozó jelenlegi jogi keretre. Azoknak a tagállamoknak, amelyekben a kollektív tárgyalások általi lefedettség aránya nem éri el ezt a küszöbértéket, intézkedéseket kell elfogadniuk, és cselekvési tervet kell kidolgozniuk a kollektív tárgyalások tényleges előmozdítása céljából. E tagállamoknak így olyan területeken kellene beavatkozniuk, amelyek – mint Dániában – a szociális partnerek hatáskörébe tartoznak.

37

A megtámadott irányelv 4. cikkének (2) bekezdése tehát az uniós jog közvetlen beavatkozását foglalja magában, ami „a dán modell középpontjában” áll, amely szerint kizárólag a szociális partnerek feladata, hogy önállóan tárgyalásokat folytassanak és meghatározzák a díjazás mértékét.

38

Másodszor, a megtámadott irányelv 5. cikke, amely a jogszabályban meghatározott megfelelő minimálbérek megállapítására irányuló eljárást vezet be, de facto azt vonja maga után, hogy az uniós jog beavatkozik a díjazás meghatározásába a tagállamokban, függetlenül attól, hogy minek felel meg a jogszabályban meghatározott minimálbérek „megfelelő” jellege a „tisztességes életszínvonal” elérésének lehetővé tétele érdekében, még akkor is, ha e cikk nem határoz meg olyan konkrét szintet, amely alatt a jogszabályban meghatározott minimálbér nem tekinthető megfelelőnek.

39

A megtámadott irányelv 5. cikke (1) bekezdésének megfelelően a tagállamoknak létre kell hozniuk a jogszabályban meghatározott minimálbérek megállapításához és aktualizálásához szükséges eljárásokat, amelyek jogilag kötelező kritériumokon, köztük az e cikk (2) bekezdésének a)–d) pontjában meghatározott kritériumokon alapulnak. Márpedig e tényezők terjedelmére tekintettel előfordulhat, hogy ezen irányelv 5. cikke nem hagy valós szabadságot a tagállamoknak arra, hogy további kritériumokat határozzanak meg, még akkor sem, ha a tagállamok szabadon dönthetnek az így meghatározott kritériumok relatív súlyáról. Mindenesetre az a tény, hogy a tagállamok kötelesek figyelembe venni az említett irányelv 5. cikkének (2) bekezdésében meghatározott kritériumokat a jogszabályban meghatározott minimálbérek megállapítása és aktualizálása során, az azt jelentené, hogy az uniós jog a tagállamokban beavatkozik a díjazás meghatározásába. Ezt az elemzést ezenkívül ugyanezen irányelv 5. cikkének (3) bekezdése is alátámasztja, amely tiltja a „jogszabályban meghatározott minimálbérek csökkenését” eredményező automatikus indexálási mechanizmus alkalmazását, valamint az irányelv 5. cikkének (5) bekezdése, amelynek értelmében a jogszabályban meghatározott minimálbérek rendszeres és időben történő aktualizálását adott esetben legalább két‑ vagy négyévente el kell végezni.

40

Ebből következik, hogy a megtámadott irányelv 5. cikke valójában minimumkövetelmények, valamint olyan indikatív referenciaértékek alkalmazását írja elő, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a tagállamokban a jogszabályban meghatározott minimálbérekhez, és amelyek közvetlenül arra irányulnak, hogy e bérek szintjét emelő hatást gyakoroljanak.

41

Harmadszor, a megtámadott irányelv 6. cikke a tartalmára tekintettel korlátozza a tagállamok azon lehetőségét, hogy a jogszabályban meghatározott minimálbérekre alkalmazandó különbségeket és levonásokat írjanak elő, ami a tagállamok autonómiájának súlyos korlátozására utal a törvényes minimálbér meghatározása tekintetében, és következésképpen közvetlen hatást gyakorol a díjazás meghatározására. Azoknak a tagállamoknak ugyanis, amelyek jogszabályban meghatározott minimálbéreket vezettek be, és eltérő lefedettségi arányt kívánnak engedélyezni a munkavállalók meghatározott kategóriái számára, tiszteletben kell tartaniuk az arányosság elvét, és az ilyen különbségtételt „jogszerű céllal” kell igazolniuk.

42

Következésképpen a megtámadott irányelv 4–6. cikkével létrehozott átfogó keret közvetlen és azonnali kapcsolatban áll a díjazással, és így sérti az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdését.

43

A Dán Királyság arra is hivatkozik, hogy a Bíróságnak az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésének értelmezésére vonatkozó ítélkezési gyakorlata nem meghatározó annak értékelése szempontjából, hogy a megtámadott irányelv közvetlen uniós jogi beavatkozást jelent‑e a díjazás tagállamokon belüli meghatározásába.

44

Első jogalapjának második részében a Dán Királyság arra hivatkozik, hogy a megtámadott irányelv az „egyesülési jog” fogalmába tartozó területeket szabályoz, és így figyelmen kívül hagyja az egyesülési jogra vonatkozó hatáskörnek az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésében szereplő kizárását.

45

A Dán Királyság azt állítja, hogy az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésének célja a szociális partnerek kollektív autonómiájának megőrzése az esetleges beavatkozásokkal szemben. Az egyesülési joggal kapcsolatos intézkedéseket tehát csak akkor lehet az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdése alapján meghozni, amennyiben az e jogot szabályozó nemzeti jog nem közvetlenül érintett. Tekintettel az említett 153. cikk (5) bekezdésében szereplő „egyesülési jog” fogalmának a Szociális Jogok Chartája által adott értelmezésére, e fogalom alatt minden munkavállaló és minden munkaadó azon jogát kell érteni, hogy valamely szakmai szervezethez vagy szakszervezethez csatlakozzon, és szabadon részt vegyen a kollektív tárgyalásokon.

46

E tekintetben a Dán Királyság úgy véli, hogy mivel a megtámadott irányelv 4. cikke (1) bekezdésének d) pontja arra kötelezi a tagállamokat, hogy hozzanak intézkedéseket annak érdekében, hogy a kollektív tárgyalásokban részt vevő szakszervezeteket és munkáltatói szervezeteket megvédjék a szervezetükbe, működésükbe vagy igazgatásukba történő beavatkozással szemben, e rendelkezés az „egyesülési jogba” való, uniós jog általi közvetlen beavatkozást jelent, amely megsérti az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésében szereplő, erre vonatkozó hatásköri kizárást.

47

Ezenkívül a Dán Királyság azt állítja, hogy a megtámadott irányelv 4. cikkének (2) bekezdése a szakszervezeti vagy szervezeti tagság jogi keretére is hatással van, következésképpen a dán szociális partnerek által gyakorolt egyesülési jog lényegét érinti. Ahhoz ugyanis, hogy az e rendelkezésben előírt kötelezettség bármilyen hatást kiválthasson, szükségszerűen azt a célt kell szolgálnia, hogy a munkavállalók minél nagyobb része kerüljön valamely megállapodás hatálya alá, azáltal, hogy valamely szakszervezethez csatlakozik.

48

A Parlament, a Tanács, a Bizottság és az alperes intézmények kérelmeinek támogatása végett beavatkozó tagállamok az első jogalap első részét illetően arra hivatkoznak, hogy a megtámadott irányelv elfogadására, amelynek egyetlen célja a munkafeltételek javítása a minimálbérek megfelelőségére és a minimálbérek általi lefedettség javítására, valamint a bérmegállapításra vonatkozó kollektív tárgyalások előmozdítására vonatkozó intézkedések révén, az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésének teljes körű tiszteletben tartása mellett kerülhetett sor.

49

A megtámadott irányelv uniós szintű minimumkövetelmények révén kizárólag a jogszabályban meghatározott minimálbérek megfelelőségének meghatározására vonatkozó eljárási kötelezettségeket határoz meg, és előmozdítja az e bérek megállapítására irányuló tárgyalásokat. Ez az irányelv tehát az eszközökre vonatkozó eljárási kötelezettségeket, nem pedig eredménykötelezettségeket ír elő, teljes mértékben tiszteletben tartva a tagállamokban a szociális partnerek autonómiáját és a különböző bérmegállapítási rendszereket. Így az említett irányelv nem írja elő a díjazás olyan konkrét szintjét vagy összetevőit, amelyet a tagállamoknak harmonizált módon kellene biztosítaniuk, következésképpen nem alkalmas arra, hogy közvetlenül meghatározza a díjazást az Unióban.

50

Az első jogalap második részét illetően a Parlament, a Tanács, a Bizottság és az alperes intézmények kérelmeinek támogatása végett beavatkozó tagállamok arra hivatkoznak, hogy bár az egyesülési jog a kollektív tárgyaláshoz való jog előfeltétele, e két jog különbözik egymástól.

51

A jelen ügyben a megtámadott irányelv, és különösen annak 4. cikke nem ír elő semmilyen, az egyesülési jogra vonatkozó szabályt. Ez az irányelv csupán keretet hoz létre a kollektív tárgyaláshoz való jog gyakorlásának megkönnyítése érdekében, és nem ír elő kötelezettséget a szakszervezeti vagy egyesületi tagságra, illetve az ilyen szakszervezetekből vagy egyesületekből való kilépésre vagy azok feloszlására vonatkozóan. Nem szab feltételeket az ilyen szakszervezetek vagy egyesületek működésére, és nem is avatkozik be azokba.

52

Az EUSZ 4. cikk (1) bekezdésében, valamint az EUSZ 5. cikk (1) és (2) bekezdésében foglalt hatáskör‑átruházás elvének megfelelően az Unió kizárólag a tagállamok által a Szerződésekben ráruházott hatáskörök határain belül jár el a Szerződésekben foglalt célkitűzések megvalósítása érdekében, és minden olyan hatáskör, amelyet a Szerződések nem ruháztak át az Unióra, a tagállamoknál marad.

53

A megtámadott irányelv elfogadásával az uniós jogalkotó az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdésének b) pontjával összefüggésben értelmezett EUMSZ 153. cikk (2) bekezdésének b) pontjára támaszkodott, amely felhatalmazza a Parlamentet és a Tanácsot arra, hogy irányelvekben minimumkövetelményeket fogadjon el a „munkafeltételek” területén.

54

Mindazonáltal az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdése értelmében e cikk rendelkezései „a díjazásra, az egyesülési jogra, a sztrájkjogra vagy a kizárás jogára nem alkalmazhatók”. Az említett cikk (1)–(4) bekezdésének rendelkezései tehát nem használhatók jogalapként a 153. cikk (5) bekezdésében kimondott valamennyi hatáskör kifejezett kizárásának megkerülésére (lásd analógia útján: 2000. október 5‑iNémetország kontra Parlament és Tanács ítélet, C‑376/98, EU:C:2000:544, 79. pont).

55

Ennélfogva meg kell vizsgálni, hogy az uniós jogalkotó azáltal, hogy a megtámadott irányelvet az EUMSZ 153. cikk (1) és (2) bekezdésének rendelkezései alapján fogadta el, megsértette‑e az e cikk (5) bekezdésében foglalt, a „díjazásra” és az „egyesülési jogra” vonatkozó hatásköri kizárásokat, és ennélfogva megsértette‑e a Szerződések által az Unióra ruházott hatásköröket.

56

E tekintetben figyelembe kell venni az állandó ítélkezési gyakorlatot, amely szerint valamely uniós jogi aktus jogalapja megválasztásának objektív elemeken, közöttük e jogi aktus célján és tartalmán kell alapulnia, amelyek alkalmasak arra, hogy bírósági felülvizsgálat tárgyát képezzék (1996. november 12‑iEgyesült Királyság kontra Tanács ítélet, C‑84/94, EU:C:1996:431, 25. pont; 2020. december 8‑iMagyarország kontra Parlament és Tanács ítélet, C‑620/18, EU:C:2020:1001, 38. pont). Ugyanis ugyanezen objektív körülményekre tekintettel kell megvizsgálni, hogy valamely uniós jogi aktus részben vagy egészben az Unió hatáskörének a Szerződésekben előírt kizárása alá tartozik‑e.

57

Először is, ami a megtámadott irányelv célját illeti, az, amint az 1. cikkének (1) bekezdéséből kitűnik, az Unión belüli élet‑ és munkakörülmények – különösen a munkavállalók számára a minimálbérek megfelelőségének a felfelé irányuló társadalmi konvergenciához való hozzájárulása és a bérek közötti egyenlőtlenségek csökkentése érdekében történő – javítására irányul.

58

Ezen irányelv (7) preambulumbekezdése e tekintetben kimondja, hogy „[a] jobb élet‑ és munkakörülmények – amelyek többek között a megfelelő minimálbérek révén biztosíthatók – az unióbeli munkavállalók és vállalkozások, valamint a társadalom és általában véve a gazdaság javát szolgálják, továbbá a méltányos, inkluzív és fenntartható növekedés előfeltételét képezik”. E preambulumbekezdés ezenkívül pontosítja, hogy „[a] minimálbérek által nyújtott védelem általi lefedettség és e védelem megfelelősége terén fennálló jelentős különbségek kezelése hozzájárul az uniós munkaerőpiac méltányosabbá tételéhez, a bérek közötti és a szociális egyenlőtlenségek megelőzéséhez és csökkentéséhez, a gazdasági és társadalmi fejlődés előmozdításához, valamint a bérek felzárkóztatásához”. Az említett irányelv (8) preambulumbekezdése hozzáteszi, hogy „[a] nemzeti jogszabályokban vagy kollektív szerződésekben előírt, megfelelő szintű minimálbérek révén megóvható a munkavállalók, különösen a hátrányos helyzetben lévő munkavállalók jövedelme, és biztosítható a tisztességes megélhetés”.

59

Másodszor, ami a megtámadott irányelv tartalmát illeti, az 19 cikkből áll. Ezen irányelv 1. és 2. cikke meghatározza annak tárgyát, illetve hatályát, míg az említett irányelv 3. cikke harmonizált meghatározást ad a „minimálbér”, a „jogszabályban meghatározott minimálbér”, a „kollektív tárgyalás”, a „kollektív szerződés” és „a kollektív tárgyalások általi lefedettség” fogalmakra.

60

A jelen ítélet 57. és 58. pontjában kifejtett célok elérése érdekében a megtámadott irányelv a (18) preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezett 1. cikke (1) bekezdésének megfelelően az e rendelkezés a)–c) pontjában említett három fő tengely köré szerveződő keretet hoz létre. Az első tengely a jogszabályban meghatározott minimálbérek megfelelőségére vonatkozik a tisztességes élet‑ és munkakörülmények elérése érdekében. A második tengely a bérmegállapításra irányuló kollektív tárgyalások előmozdítására irányul. Végül a harmadik tengely a munkavállalóknak a minimálbér által nyújtott védelemhez való jogokhoz történő hatékony hozzáférésének javítását célozza, amennyiben e védelmet a nemzeti jog és/vagy kollektív szerződések előírják.

61

Ami az első tengelyt illeti, a megtámadott irányelv 5. cikkének (1) bekezdése előírja a jogszabályban meghatározott minimálbéreket alkalmazó tagállamok számára, hogy létrehozzák a szükséges eljárásokat a jogszabályban meghatározott minimálbérek megállapításához és aktualizálásához, amelyeknek olyan kritériumokon kell alapulniuk, amelyek hozzájárulnak azok megfelelőségéhez, a (2) bekezdésében továbbá olyan kritériumokat ír elő, amelyeket a tagállamoknak e célból kötelezően figyelembe kell venniük. Ezen irányelv 5. cikkének (3) bekezdése kifejezetten megerősíti a tagállamok azon lehetőségét, hogy az ott meghatározott kötelezettségekre és feltételekre is figyelemmel automatikus mechanizmust alkalmazzanak a jogszabályban meghatározott minimálbérek indexálására. Ezenkívül az említett irányelv 5. cikkének (4) bekezdése előírja, hogy a jogszabályban meghatározott minimálbérek megfelelőségének értékelését indikatív referenciaértékeknek kell vezérelniük. Egyébiránt ugyanezen irányelv 5. cikkének (5) és (6) bekezdése a jogszabályban meghatározott minimálbérek aktualizálásának gyakoriságára, illetve konzultatív szervek kijelölésére vagy létrehozására vonatkozik, amelyek tanácsot adnak az illetékes hatóságoknak a jogszabályban meghatározott minimálbérekkel kapcsolatos kérdésekben.

62

A megtámadott irányelv 6–8. cikke a jogszabályban meghatározott minimálbérek különbségeire és az azokból való levonásokra, a szociális partnereknek e bérek megállapításában és naprakésszé tételében való részvételére, valamint a munkavállalók említett bérekhez való tényleges hozzáférésére vonatkozik.

63

Ami a második tengelyt illeti, egyrészt a megtámadott irányelv 4. cikkének (1) bekezdése a kollektív tárgyalások általi lefedettség növelése és a bérmegállapításra irányuló kollektív tárgyalásokhoz való jog gyakorlásának megkönnyítése érdekében többek között előírja, hogy a tagállamok adott esetben meghozzák a c) és d) pontban említett intézkedéseket annak érdekében, hogy megvédjék a munkavállalókat és a szakszervezeti képviselőket, valamint a szakszervezeteket és a munkáltatói szervezeteket, amikor részt vesznek vagy részt kívánnak venni ilyen kollektív tárgyalásokon.

64

Másrészt ezen irányelv 4. cikkének (2) bekezdése előírja azon tagállamok számára, amelyekben a kollektív tárgyalások általi lefedettségi arány nem éri el a 80%‑os küszöbértéket, hogy a szociális partnerekkel folytatott konzultációt követően jogszabályban vagy a szociális partnerekkel kötött megállapodás alapján határozzák meg a kollektív tárgyalások előmozdításának keretét, és e célból dolgozzanak ki cselekvési tervet, amely egyértelmű ütemtervet és konkrét intézkedéseket határoz meg a kollektív tárgyalások általi lefedettségi arány fokozatos növelésére, amelyet rendszeresen felül kell vizsgálni és szükség esetén aktualizálni kell. Az említett irányelv (16) és (22) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy az uniós jogalkotó e tekintetben arra a feltevésre támaszkodott, hogy összefüggés van a kollektív tárgyalások általi lefedettség magas aránya és a minimálbérek megfelelősége között.

65

Ami a harmadik tengelyt illeti, ugyanezen irányelv 9–13. cikke horizontális rendelkezéseket ír elő a közbeszerzésre, a nyomon követésre és az adatgyűjtésre, a minimálbérek által nyújtott védelemre, a jogorvoslathoz és a hátrányos bánásmóddal vagy következményekkel szembeni védelemhez való jogra, valamint a szankciórendszerre vonatkozóan.

66

E körülmények között a megtámadott irányelv céljának és tartalmának vizsgálatából az következik, hogy az irányelv többek között keretet hozott létre a megfelelő minimálbérek megállapítására az Unióban az élet‑ és munkakörülmények javítása érdekében. Ez az irányelv tehát első ránézésre az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdésében felsorolt egy vagy több tárgykörbe tartozik, amelyek között az e rendelkezés b) pontjában említett „munkafeltételek” szerepelnek, ugyanakkor vonatkozik a „díjazás” tárgykörére is, ami az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésében a „díjazásra” vonatkozóan előírt hatásköri kizárás hatálya alá tartozhat.

67

A jelen ítélet 52–56. pontjában kifejtett elemzési keretre tekintettel emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság több alkalommal kimondta, hogy az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésében foglalt, „díjazásra” vonatkozó kivétel létjogosultsága abban rejlik, hogy a díjazás meghatározása nemzeti szinten a szociális partnerek szerződési szabadsága körébe, illetve a tagállamok hatáskörébe tartozik e tárgykörben. E körülményekre tekintettel a közösségi jog jelenlegi állapotában célszerűnek tűnt kizárni az EUMSZ 151. és azt követő cikkei alapján vett harmonizációból a bérszintek meghatározását (lásd ebben az értelemben: 2007. szeptember 13‑iDel Cerro Alonso ítélet, C‑307/05, EU:C:2007:509, 40. és 46. pont; 2022. július 7‑iCoca‑Cola European Partners Deutschland ítélet, C‑257/21 és C‑258/21, EU:C:2022:529, 47. pont).

68

Következésképpen a hatáskör e kizárását úgy kell értelmezni, hogy az olyan intézkedésekre irányul, amelyek – mint a munkabérek és/vagy azok egyes tagállamokbeli szintjét alkotó valamennyi ténynek vagy azok egy részének egységesítése, illetve a minimálbér uniós szinten történő bevezetése – az Unión belül a díjazás meghatározásába való közvetlen uniós jogi beavatkozást jelentenének. E hatásköri kizárást azonban nem lehet valamennyi, a díjazással valamilyen kapcsolatban álló kérdésre kiterjeszteni, mivel ezzel az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdésében meghatározott bizonyos területeket azok lényeges tartalmának nagy részétől fosztanák meg (2008. április 15‑iImpact ítélet, C‑268/06, EU:C:2008:223, 124. és 125. pont; 2022. február 24‑iGlavna direktsia Pozharna bezopasnost i zashtita na naselenieto ítélet, C‑262/20, EU:C:2022:117, 30. pont).

69

Kétségtelen, hogy – amint azt a Dán Királyság és a Svéd Királyság hangsúlyozta – az előző pontban hivatkozott ítéletek alapjául szolgáló ügyekben a Bíróságot arra kérték fel, hogy vizsgálja meg az Unió és a tagállamok közötti hatáskörök elhatárolását az EUMSZ 153. cikkben említett területeken olyan jogi aktusok tekintetében, amelyek nem a díjazás területére vonatkoznak, hanem más munkafeltételeket szabályoznak, vagy más célt szolgálnak, és amelyek rendelkezéseinek bizonyos hatása vagy következménye lehet a díjazás meghatározására. Ugyanakkor ezekben az ítéletekben a Bíróság az e cikk (5) bekezdésében előírt „díjazásra” vonatkozó kizárás hatályát általánosan értelmezte, anélkül hogy az értelmezni kívánt jogi aktusok díjazással való többé‑kevésbé szoros kapcsolatára összpontosított volna.

70

Ennélfogva, figyelembe véve a jogbiztonság, az egyértelműség és az Unió és a tagállamok közötti hatáskörmegosztásra vonatkozó kritériumok folytonos alkalmazásának követelményét, a jelen ítélet 68. pontjában említett, „az uniós jognak a díjazás meghatározásába való közvetlen beavatkozására” vonatkozó kritériumnak kell vezérelnie a „díjazásra” vonatkozó, az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésében előírt hatásköri kizárás tiszteletben tartásának vizsgálatát, függetlenül attól, hogy a szóban forgó aktus többé‑kevésbé szorosan kapcsolódik a „díjazások” tárgyköréhez. Ez azt jelenti, hogy az Unió hatásköre nem tekinthető automatikusan kizártnak, ha e jogi aktus e tárgykörre vonatkozik.

71

Ráadásul az uniós jogalkotó azon képességét, hogy megvalósítsa az EUMSZ 151. cikk első bekezdésében meghatározott szociálpolitikai célokat, és általánosabban, hogy konkretizálja az Unión belüli integráció szociális dimenzióját, súlyosan veszélyeztetné, ha e jogalkotót megakadályoznák abban, hogy olyan intézkedéseket fogadjon el, amelyek a gyakorlatban kedvező hatást gyakorolnak vagy kedvező következményekkel járnak a díjazás szintjére, még akkor is, ha e célból az EUMSZ 151. cikk második bekezdésének és az EUMSZ 152. cikk első bekezdésének megfelelően a tagállamok eltérő nemzeti gyakorlatának és a szociális partnerek autonómiájának teljes körű tiszteletben tartása mellett járnának el.

72

E megállapítás még inkább érvényes a „munkafeltételeket” illetően, amelyek azon területek között szerepelnek, amelyeken az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdése hatáskört biztosít az Unió számára a tagállamok intézkedéseinek támogatására és kiegészítésére, és amelyek hatálya részben átfedésben van az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésében foglalt, a „díjazásra” vonatkozó kivétel hatályával, mivel a díjazás a munkafeltételek szerves részét képezi (lásd ebben az értelemben: 2004. november 11‑iDelahaye ítélet, C‑425/02, EU:C:2004:706, 33. pont; 2010. december 22‑iGavieiro Gavieiro és Iglesias Torres ítélet, C‑444/09 és C‑456/09, EU:C:2010:819, 58. pont).

73

Egyébiránt a Parlament által hivatkozott azon körülmény, amely szerint az uniós jogalkotónak már más, a díjazásra vonatkozó jogi aktusokat is el kellett fogadnia az EUMSZ 153. cikkben szereplő jogalapok alapján, nem releváns azon kérdés szempontjából, hogy a megtámadott irányelvet érvényesen el lehetett‑e fogadni az e cikkben szereplő jogalapra alapozva anélkül, hogy megsértené a „díjazásra” vonatkozó hatáskörnek az e cikk (5) bekezdésében előírt kizárását. Az ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis valamely jogi aktus jogalapját nem más, adott esetben hasonló jellemzőkkel rendelkező uniós jogi aktusok jogalapjára, hanem az adott jogi aktus saját céljára és tartalmára tekintettel kell meghatározni (lásd ebben az értelemben: 1994. június 28‑iParlament kontra Tanács ítélet, C‑187/93, EU:C:1994:265, 28. pont; 2015. február 12‑iParlament kontra Tanács ítélet, C‑48/14, EU:C:2015:91, 30. pont).

74

E körülmények között, még ha a jelen ítélet 57–66. pontjában elvégzett vizsgálatból az következik is, hogy a megtámadott irányelv a díjazás területére vonatkozik, és hatással lehet annak szintjére, e körülmények önmagukban nem vezethetnek automatikusan arra a következtetésre, hogy ezen irányelv elfogadásával az uniós jogalkotó megsértette az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésében előírt, „díjazásra” vonatkozó hatásköri kizárást.

75

E célból azt is meg kell vizsgálni, hogy a megtámadott irányelv 4–6. cikke, amelyekre lényegében a Dán Királyság és a Svéd Királyság kifogásai vonatkoznak, a jelen ítélet 67. és 68. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében az uniós jog közvetlen beavatkozását jelenti‑e a díjazás meghatározásába az Unión belül.

76

Amint arra a Dán Királyság és a Svéd Királyság hivatkozik, a megtámadott irányelv 4. cikke bizonyos követelményeket állapít meg, amelyeket egyrészt általánosságban, másrészt pedig úgy fogalmaznak meg, hogy a bérmegállapításra irányuló kollektív tárgyalások előmozdítása érdekében konkrét intézkedések meghozatalát írják elő. E cikk a (2) bekezdésében különösen azt írja elő, hogy azok a tagállamok, amelyekben a kollektív tárgyalások általi lefedettség nem éri el a 80%‑os küszöbértéket, a szociális partnerekkel folytatott konzultációt követően „jogszabályban” vagy a szociális partnerekkel kötött „megállapodás” alapján meghatározzák a kollektív tárgyalásokat elősegítő feltételek keretét. Ezeknek a tagállamoknak „cselekvési tervet” is ki kell dolgozniuk, amely egyértelmű ütemtervet és „konkrét intézkedéseket” határoz meg a kollektív tárgyalások általi lefedettség fokozatos növelése érdekében, amelyeket rendszeresen felül kell vizsgálniuk, nyilvánosságra kell hozniuk és be kell jelenteniük a Bizottságnak. Ezenkívül pontosítani kell, hogy az e rendelkezésben említett „kollektív tárgyalások”, „kollektív szerződés” és a „kollektív tárgyalások általi lefedettség” fogalmak ezen irányelv 3. cikkének 3–5. pontjában harmonizált fogalommeghatározások tárgyát képezik.

77

Noha a megtámadott irányelv 4. cikke ily módon a bérmegállapításra irányuló kollektív tárgyalások részletes szabályaiba való bizonyos állami beavatkozást vezet be, ebből nem következik, hogy az irányelv rendelkezései a jelen ítélet 67. és 68. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében az uniós jog közvetlen beavatkozását jelentenék a díjazás meghatározásába az Unión belül.

78

Egyrészt e 4. cikk sem jogalkotói úton, sem kollektív tárgyalások útján, sem pedig a kettő kombinációjával nem avatkozik be a tagállamok bérmegállapítási modelljének megválasztásába. A megtámadott irányelv (12) preambulumbekezdése egyébiránt pontosítja, hogy „[a] tagállamok eltérő nemzeti hagyományait tiszteletben kell tartani”.

79

Másrészt az említett 4. cikk nem szabályozza a kollektív tárgyalások tartalmát, és nem is írja elő azok kívánt eredményét. Amint arra a Parlament és a Tanács hivatkozik, az ugyanezen 4. cikkben előírt különböző intézkedések nem eredménykötelezettséget, hanem legfeljebb gondossági kötelezettséget írnak elő a tagállamok számára. Így a megtámadott irányelv 4. cikkének (2) bekezdése nem azt írja elő, hogy a tagállamoknak a kollektív tárgyalások általi lefedettség e rendelkezésben említett 80%‑os küszöbértékét kell elérniük, hanem hogy a kollektív tárgyalások folytatásához kedvező feltételeket nyújtó „keretet” kell létrehozniuk, és e tárgyalások előmozdítása érdekében „cselekvési tervet” kell kidolgozniuk. E rendelkezést végeredményben a megtámadott irányelv (25) preambulumbekezdésével összefüggésben kell értelmezni, amely e tekintetben pontosítja, hogy „a kollektív tárgyalások általi lefedettség 80%‑os küszöbértékét csupán olyan mutatónak kell tekinteni, amely cselekvési terv kidolgozására vonatkozó kötelezettséget von maga után”, és hogy a kollektív tárgyalások általi lefedettség növelése terén elért eredmények elemzésekor – különösen az ezen irányelvben előírt cselekvési terv tekintetében – figyelembe kell venni azt a tényt, hogy „[a] kollektív tárgyalások általi lefedettség aránya tekintetében a tagállamok között jelentős különbségek vannak, amelyek számos tényezőre, többek között a nemzeti hagyományra és gyakorlatra, valamint a történelmi kontextusra vezethetők vissza”.

80

Az, hogy valamely tagállam nem éri el a kollektív tárgyalásoknak az említett irányelv 4. cikkének (2) bekezdésében említett 80%‑os lefedettségi arányát, önmagában tehát nem jelenti az e tagállamot terhelő kötelezettség megsértését.

81

Hozzá kell tenni, hogy a megtámadott irányelv 4. cikkének (2) bekezdését úgy fogalmazták meg, hogy az teljes mértékben biztosítsa a szociális partnerek autonómiáját. E rendelkezésnek megfelelően a hatálya alá tartozó tagállamok kötelesek bevonni a szociális partnereket az említett rendelkezésben szereplő kollektív tárgyalásokat elősegítő feltételek létrehozásába – függetlenül attól, hogy e „keretet” jogszabály vagy megállapodás formájában fogadják el –, valamint az abban említett cselekvési terv kidolgozásába, aktualizálásába és felülvizsgálatába. Hasonlóképpen, ezen irányelv 1. cikkének (2) bekezdése előírja, hogy az irányelv „nem érinti a szociális partnerek autonómiájának, valamint a szociális partnerek kollektív szerződésekkel kapcsolatos tárgyalások folytatásához és kollektív szerződések megkötéséhez fűződő jogának a teljeskörű tiszteletben tartását”, a (4) bekezdésében pedig azt írja elő, hogy az említett „irányelv alkalmazásának teljes mértékben összhangban kell lennie a kollektív tárgyaláshoz való joggal”.

82

E 4. cikket a megtámadott irányelv (19) preambulumbekezdésével összefüggésben kell értelmezni, amely pontosítja, hogy ez az irányelv nem sérti a tagállamok azon szabadságát, hogy „a nemzeti jognak és gyakorlatnak, valamint az egyes tagállamok sajátosságainak megfelelően, és teljeskörűen tiszteletben tartva a nemzeti hatásköröket és a szociális partnerek szerződéskötéshez való jogát” előmozdítsák a kollektív szerződések által biztosított minimálbérek nyújtotta védelemhez való hozzáférést.

83

Ebből következik, hogy az említett 4. cikk tiszteletben tartja azt a széles mérlegelési mozgásteret, amellyel a szociális partnerek a kollektív szerződések tárgyalása és megkötése során rendelkeznek.

84

Ráadásul a megtámadott irányelv 4. cikkét az EUMSZ 152. cikk fényében kell értelmezni, amelyet a Lisszaboni Szerződés vezetett be, és amelynek első bekezdése kifejezetten rögzíti a szociális partnerek autonómiájának tiszteletben tartását. Ennélfogva ezen irányelv 4. cikkének (2) bekezdése nem értelmezhető úgy, hogy a tagállamok számára kötelezővé kellene tenni, hogy több munkavállaló csatlakozzon szakszervezethez. Amint arra az említett irányelv 1. cikkének (4) bekezdése kifejezetten emlékeztet, azt nem lehet úgy sem értelmezni, hogy annak megfelelően a tagállamoknak valamely kollektív szerződést általánosan alkalmazandónak kellene nyilvánítaniuk.

85

A fentiekre tekintettel meg kell állapítani, hogy a megtámadott irányelv 4. cikke a jelen ítélet 67. és 68. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében nem jelent közvetlen uniós jogi beavatkozást a díjazás meghatározásába.

86

Elöljáróban hangsúlyozni kell, hogy a megtámadott irányelvnek „A jogszabályban meghatározott megfelelő minimálbérek megállapítására vonatkozó eljárás” című 5. cikke – amint az az (1) bekezdéséből kitűnik – azokra a tagállamokra alkalmazandó, amelyekben jogszabályban meghatározott minimálbérek léteznek. Ezen irányelv (19) preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezett 1. cikke (4) bekezdésének a) pontja e tekintetben előírja, hogy az említett irányelv egyetlen rendelkezése sem értelmezhető úgy, hogy az jogszabályban meghatározott minimálbér bevezetésére kötelezné azt a tagállamot, amelyben a bérkialakítást kollektív szerződések biztosítják. Következésképpen, amint azt a Dán Királyság és a Svéd Királyság elismeri, ugyanezen irányelv 5. cikke tiszteletben tartja a tagállamoknak a bérmegállapítási modell megválasztására vonatkozó hatáskörét.

87

Mindazonáltal meg kell vizsgálni, hogy az 5. cikk különös rendelkezései a jelen ítélet 67. és 68. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében az uniós jog közvetlen beavatkozását jelentik‑e a díjazás meghatározásába.

88

Először is, ami a megtámadott irányelv 5. cikkének (1) bekezdését illeti, e rendelkezés az első és második mondatában előírja azon tagállamok számára, amelyekben jogszabályban meghatározott minimálbérek léteznek, hogy „létrehozzák a szükséges eljárásokat a jogszabályban meghatározott minimálbérek megállapításához és aktualizálásához”. Ezen túlmenően ezeknek az eljárásoknak „egyértelmű módon” meghatározott kritériumokon kell alapulniuk, „amelyek elősegítik [a jogszabályban meghatározott minimálbérek] megfelelőségét a tisztességes életszínvonal elérése, a dolgozói szegénység csökkentése, továbbá a társadalmi kohézió és a felfelé irányuló társadalmi konvergencia előmozdítása, valamint a nemek közötti bérszakadék csökkentése érdekében”.

89

Ugyanakkor, amint arra a Parlament, a Tanács és a Francia Köztársaság helyesen hivatkozik a Bíróság előtt, sem a megtámadott irányelv 5. cikke, sem annak más rendelkezése nem határozza meg a jogszabályban meghatározott minimálbérek „megfelelőségének” fogalmát. Éppen ellenkezőleg, ezen irányelv 5. cikkének (1) bekezdése – figyelembe véve az általa használt tág megfogalmazást – jelentős mérlegelési mozgásteret hagy a tagállamok számára e fogalomnak és pontos hatályának meghatározása tekintetében. A jogszabályban meghatározott minimálbérek megfelelősége legfeljebb olyan indikatív érték, amelyre a tagállamoknak a jogszabályban meghatározott minimálbérek megállapítása és aktualizálása során törekedniük kell. Ezt az értelmezést megerősíti mind ezen irányelv 5. cikke (1) bekezdésének harmadik mondata, amely az e rendelkezés második mondatában említett kritériumok meghatározása céljából a tagállamok nemzeti gyakorlatára, az illetékes szerveik határozataira és a háromoldalú megállapodásokra utal, mind pedig annak ötödik mondata, amely lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy nemzeti társadalmi‑gazdasági körülményeik figyelembevételével döntsenek e kritériumok relatív súlyáról.

90

Ennélfogva, tekintettel arra, hogy az említett rendelkezés kifejezetten utal többek között a nemzeti jogokban meghatározott nemzeti gyakorlatokra, a jogszabályban meghatározott minimálbérek „megfelelőségének” fogalma nem tekinthető az uniós jog önálló fogalmának (lásd ebben az értelemben: 2024. július 29‑iCU és ND [Szociális ellátás – Közvetett hátrányos megkülönböztetés] ítélet, C‑112/22 és C‑223/22, EU:C:2024:636, 35. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), amellyel a Parlament és a Tanács is egyetért.

91

Ráadásul a megtámadott irányelv 5. cikkének (1) bekezdése szabályozza a jogszabályban meghatározott minimálbérek megállapítására és aktualizálására irányuló „eljárást”, előírva az érintett tagállamok számára, hogy olyan kritériumokon alapuló eljárásokat hozzanak létre, amely kritériumokat nemzeti szinten kell kialakítani oly módon, hogy hozzájáruljanak e bérek megfelelőségéhez és aktualizálásához, és amelyek relatív súlyát meghatározhatják. Ez az általánosan megfogalmazott és eljárási megközelítésen alapuló rendelkezés tehát nem biztosít a munkavállalók számára megfelelő, jogszabályban meghatározott minimálbérhez való jogot, sem pedig az említett bérek aktualizálásához való jogot, amelyek az uniós jog sajátjai. E rendelkezés ilyen értelmezését megerősíti ezen irányelv 12. és 13. cikke, amelyek az elsőt illetően „a jogszabályban meghatározott minimálbérhez vagy minimálbérek által nyújtott védelemhez kapcsolódó jogok” megsértése esetén a jogorvoslati lehetőségekhez való hozzáférést e jogoknak a nemzeti jogokban vagy a kollektív szerződésekben való fennállásától teszik függővé, az utóbbi pedig előírja, hogy a tagállamoknak meg kell állapítaniuk az „[említett] irányelv hatálya alá tartozó jogok és kötelezettségek” megsértése esetén alkalmazandó szankciókra vonatkozó szabályokat, „amennyiben e jogokat és kötelezettségeket a nemzeti jogban vagy kollektív szerződésekben biztosítják, illetve írják elő”.

92

E körülmények között meg kell állapítani, hogy a megtámadott irányelv 5. cikkének (1) bekezdése a jelen ítélet 67. és 68. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében nem jelent közvetlen uniós jogi beavatkozást a díjazás meghatározásába.

93

Hozzá kell tenni, hogy figyelembe véve a „díjazásra” vonatkozó hatáskörnek az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésében kimondott kizárását, az uniós jogra jellemző „megfelelő” vagy „méltányos”, jogszabályban meghatározott minimálbérekhez való jog nem vezethető le a megtámadott irányelv 5. cikke (1) bekezdésének és a Charta 31. cikke (1) bekezdésének együttes értelmezéséből sem. Ugyanis a Charta, 51. cikkének (2) bekezdése értelmében, az uniós jog alkalmazási körét nem terjeszti ki az Unió hatáskörein túl, továbbá nem hoz létre új hatásköröket vagy feladatokat az Unió számára, és nem módosítja a Szerződésekben meghatározott hatásköröket és feladatokat.

94

Másodszor, ami a megtámadott irányelv 5. cikke (2) bekezdését illeti, az az a)–d) pontjában négy tényezőt sorol fel, nevezetesen „a jogszabályban meghatározott minimálbérek vásárlóerejét, figyelembe véve a megélhetési költségeket”, „a bérek általános szintjét és eloszlását”, „a bérek növekedési rátáját”, valamint „a nemzeti termelékenység hosszú távú szintjét és alakulását”, amelyeket az e cikk (1) bekezdésében említett nemzeti kritériumoknak legalábbis tartalmazniuk kell.

95

Kétségtelen, hogy – amint azt az ezen 5. cikk (2) bekezdésében használt „legalább” kifejezés is tanúsítja – e felsorolás nem kimerítő, mivel a tagállamok további elemekkel egészíthetik ki azokat. Ezenkívül, amint arra a jelen ítélet 89. pontja emlékeztet, a megtámadott irányelv 5. cikke (1) bekezdésének harmadik mondatából kitűnik, hogy a tagállamok az e második rendelkezésben említett nemzeti kritériumokat többek között a nemzeti gyakorlatuknak megfelelően határozzák meg, és ugyanezen bekezdés ötödik mondatából kitűnik, hogy a tagállamok dönthetnek a különböző nemzeti követelmények relatív súlyáról is, beleértve az említett 5. cikk (2) bekezdésében említett elemeket is. Végeredményben e különböző nemzeti kritériumok tekintetében az egyes tagállamokban érvényesülő társadalmi‑gazdasági feltételek szolgálnak viszonyítási pontként. Ugyanakkor, amint arra a Dán Királyság helyesen hivatkozik, ugyanezen 5. cikk (2) bekezdése arra kötelezi a jogszabályban meghatározott minimálbérekkel rendelkező tagállamokat, hogy gondoskodjanak arról, hogy az említett kritériumok tartalmazzák legalább az ott felsorolt négy elemet. Márpedig az uniós jogalkotó azáltal, hogy előírta ezen elemeknek a jogszabályban meghatározott minimálbérek megállapítására és aktualizálására irányuló eljárásokban való alkalmazását, olyan követelményt állapított meg, amely e bérek alkotóelemeire vonatkozik, ami közvetlen hatással van az említett bérek szintjére, mégpedig ellentétesen azzal, ami a megtámadott irányelv 5. cikke (1) bekezdésének utolsó mondatában szerepel, függetlenül attól, hogy az említett tényezők a tagállamokban fennálló társadalmi‑gazdasági körülményekre tekintettel relevánsak‑e nemzeti szinten.

96

Következésképpen a megtámadott irányelv 5. cikkének (2) bekezdése az említett munkabéreket alkotó elemek egy részének harmonizálását, így tehát a jelen ítélet 67. és 68. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében annak keretében az uniós jognak a díjazás meghatározásába való közvetlen beavatkozását vonja maga után.

97

Harmadszor, ami a megtámadott irányelv 5. cikkének (3) bekezdését illeti, noha e rendelkezés arra szorítkozik, hogy lehetővé tegye a tagállamok számára, hogy a jogszabályban meghatározott minimálbérek indexálására automatikus mechanizmust alkalmazzanak, és a nemzeti jogra és gyakorlatra utal azon megfelelő kritériumokat illetően, amelyeken e mechanizmusnak alapulnia kell, az automatikus indexálási mechanizmus tagállamok általi alkalmazását annak a feltételnek rendeli alá, hogy „e mechanizmus alkalmazása nem vezet a jogszabályban meghatározott minimálbér csökkenéséhez”.

98

Ebből következik, hogy az említett rendelkezés, amennyiben a jogszabályban meghatározott minimálbérek szintje csökkentésének tilalmára vonatkozó záradékot ír elő azon tagállamok számára, amelyek e bérek indexálására automatikus mechanizmust alkalmaznak, a jelen ítélet 67. és 68. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében az uniós jognak a díjazás meghatározásába való közvetlen beavatkozásával jár, amint azt a Dán Királyság helyesen állítja.

99

Negyedszer, ami a megtámadott irányelv 5. cikkének (4) bekezdését illeti, az azt írja elő, hogy a tagállamok a jogszabályban meghatározott minimálbérek megfelelőségének értékeléséhez irányadóként alkalmazhatnak olyan, nemzetközi szinten általánosan használt „indikatív referenciaértékeket”, mint a bruttó mediánbér 60%‑ának megfelelő küszöbérték és/vagy a nemzeti szinten használt indikatív referenciaértékek. Márpedig, amint arra a Németországi Szövetségi Köztársaság lényegében hivatkozik, ezek az indikatív referenciaértékek különböznek azoktól a tényezőktől, amelyeket az ezen irányelv 5. cikkének (2) bekezdésében említett, a jogszabályban meghatározott nemzeti minimálbérek megállapítására és aktualizálására irányuló eljárások során kritériumként kötelezően figyelembe kell venni, mivel azok a jogszabályban meghatározott minimálbérek megfelelőségének értékelése céljából egyszerű referenciaparamétereknek minősülnek, amelyek közül a tagállamok ráadásul szabadon választhatnak. A tagállamok tehát a nemzeti szinten vagy a nemzetközi szinten használt indikatív referenciaértékeket, vagy a kettő kombinációját alkalmazhatják. Következésképpen az említett irányelv 5. cikkének (4) bekezdése nem ír elő kötelező elemeket a jogszabályban meghatározott minimálbérek szintjeit illetően, és nem harmonizálja e bérek alkotóelemeinek egészét vagy egy részét sem, így az a jelen ítélet 67. és 68. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében nem jár az uniós jog közvetlen beavatkozásával az Unión belül a díjazás meghatározásába.

100

Ötödször, a megtámadott irányelv 5. cikkének (5) bekezdése arra kötelezi a tagállamokat, hogy rendszeresen és kellő időben, de legalább kétévente, vagy az automatikus indexálási mechanizmust alkalmazó tagállamok esetében legalább négyévente frissítsék a jogszabályban meghatározott minimálbéreket, míg ezen irányelv 5. cikkének (6) bekezdése arra kötelezi a tagállamokat, hogy hozzanak létre egy vagy több konzultatív szervet, amely tanácsot ad az illetékes hatóságoknak a jogszabályban meghatározott minimálbérekkel kapcsolatos kérdésekben. Márpedig e bekezdések a jogszabályban meghatározott minimálbérek megállapítására és aktualizálására vonatkozó eljárási szabályok előírására szorítkoznak, anélkül hogy tartalmilag kötelező elemeket írnának elő a tagállamok számára a jogszabályban meghatározott minimálbérek szintjét illetően, és nem harmonizálják e jogszabályban meghatározott minimálbérek alkotóelemeinek egészét vagy egy részét. Következésképpen a Dán Királyság állításával ellentétben ezen 5. cikk (5) és (6) bekezdése nem jár a jelen ítélet 67. és 68. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében vett, az uniós jog által a díjazás meghatározásába történő közvetlen beavatkozással.

101

A fentiekből következik, hogy a megtámadott irányelv 5. cikkének (2) bekezdése és a (3) bekezdésében szereplő „feltéve, hogy e mechanizmus alkalmazása nem vezet a jogszabályban meghatározott minimálbér csökkenéséhez” mondatrész a jelen ítélet 67. és 68. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében az uniós jog közvetlen beavatkozását jelenti az Unión belül a díjazás meghatározásába, következésképpen sérti az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésében előírt, „díjazásra” vonatkozó kizárást.

102

A megtámadott irányelv „Különbségek és levonások” című 6. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy amennyiben a tagállamok a jogszabályban meghatározott minimálbérek különböző szintjeit engedélyezik a munkavállalók meghatározott kategóriái számára, vagy olyan levonásokat engedélyeznek, amelyek a fizetett díjazást az adott jogszabályban meghatározott minimálbérnél alacsonyabb szintre csökkentik, biztosítaniuk kell a hátrányos megkülönböztetés tilalma és az arányosság elvének tiszteletben tartását, ideértve a jogszerű cél elérésére irányuló elvet is. E 6. cikk (2) bekezdése hozzáteszi, hogy ezen irányelv egyetlen rendelkezése sem értelmezhető úgy, hogy kötelezettséget ró a tagállamokra a jogszabályban meghatározott minimálbérek különböző mértékei vagy a jogszabályban meghatározott minimálbérekből történő levonások bevezetése tekintetében. E rendelkezéseket az említett irányelv (29) preambulumbekezdésének fényében kell értelmezni, amely kimondja, hogy el kell kerülni, hogy az ilyen különbségeket és levonásokat „széles körben alkalmazzák”, mivel azok negatív hatással lehetnek a jogszabályban meghatározott minimálbérek megfelelőségére.

103

E tekintetben meg kell állapítani, hogy a megtámadott irányelv 6. cikke lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy szabadon döntsenek arról, hogy bevezetnek‑e különbségeket a jogszabályban meghatározott minimálbérek szintjeit illetően, vagy olyan levonásokat, amelyek a fizetett díjazást az adott jogszabályban meghatározott minimálbérnél alacsonyabb szintre csökkentik. Egyebekben a megtámadott irányelv 6. cikke, amely annak előírására szorítkozik, hogy a tagállamok tartsák tiszteletben a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvét és az arányosság elvét, amikor a munkavállalók meghatározott kategóriái esetében a jogszabályban meghatározott minimálbérek különböző szintjeit engedélyezik vagy olyan levonásokat engedélyeznek, amelyek a fizetett díjazást az adott jogszabályban meghatározott minimálbérnél alacsonyabb szintre csökkentik, a jelen ítélet 67. és 68. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében nem jelenti azt, hogy az uniós jog közvetlenül beavatkozna az Unión belül a díjazás meghatározásába.

104

Következésképpen helyt kell adni az első jogalap első részének annyiban, amennyiben az a megtámadott irányelv 5. cikkének (2) bekezdésére, és ebből következően az ezen irányelv 5. cikke (1) bekezdésének ötödik mondatában szereplő „beleértve a (2) bekezdésben említett elemeket is” mondatrészre, valamint az említett irányelv 5. cikkének (3) bekezdésében szereplő, „feltéve, hogy e mechanizmus alkalmazása nem vezet a jogszabályban meghatározott minimálbér csökkenéséhez” mondatrészre vonatkozik. Az első jogalap első részét ezt meghaladó részében el kell utasítani.

105

Az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdése kimondja, hogy e cikk rendelkezései nem alkalmazhatók többek között az „egyesülési jogra”.

106

Bár az e 153. cikk (5) bekezdésében említett „egyesülési jog” fogalmát az EUM‑Szerződés nem határozza meg, az állandó ítélkezési gyakorlat szerint valamely uniós jogi rendelkezés értelmezéséhez nemcsak annak kifejezéseit és az általa követett célokat kell figyelembe venni, hanem a szövegkörnyezetét, valamint az uniós jogi rendelkezések összességét is, mivel e rendelkezés keletkezésének története szintén releváns elemeket hordozhat az értelmezés szempontjából (lásd ebben az értelemben: 2018. december 10‑iWightman és társai ítélet, C‑621/18, EU:C:2018:999, 47. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2024. november 19‑iBizottság kontra Cseh Köztársaság [Passzív választójog és politikai pártban való tagság] ítélet, C‑808/21, EU:C:2024:962, 91. pont).

107

E tekintetben meg kell állapítani, hogy az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdése négy tárgykört von ki az Unióra az e cikk (1)–(4) bekezdése alapján ruházott szociálpolitikai hatáskörök alól, nevezetesen a „díjazást”, az „egyesülési jogot”, a „sztrájkjogot” és a „kizárás jogát”, amely területek – amint azt a főtanácsnok az indítványának 67. pontjában pontosította – annyiban kapcsolódnak egymáshoz, hogy legalább részben a szociális partnerek előjogaira vonatkoznak. Hozzá kell tenni, hogy a szociálpolitika sajátos területén a szociális partnerek szerepének előmozdítása és a köztük folytatott párbeszéd elősegítése önállóságuk tiszteletben tartása mellett, amint az az EUMSZ 152. cikk első bekezdéséből kitűnik, az EUM‑Szerződés harmadik része X. címének céljai közé tartozik (lásd ebben az értelemben: 2021. szeptember 2‑iEPSU kontra Bizottság ítélet, C‑928/19 P, EU:C:2021:656, 60. és 61. pont). Ebből arra lehet következtetni, hogy az „egyesülési jogra” vonatkozó kizárásnak, akárcsak a „díjazásra” vonatkozó kizárásnak, elsősorban az a célja, hogy nemzeti szinten megőrizze a szociális partnerek autonómiáját (lásd ebben az értelemben: 2007. szeptember 13‑iDel Cerro Alonso ítélet, C‑307/05, EU:C:2007:509, 40. és 46. pont; 2022. július 7‑iCoca‑Cola European Partners Deutschland ítélet, C‑257/21 és C‑258/21, EU:C:2022:529, 47. pont).

108

Ami a kollektív tárgyalásokban való szabad részvételhez való jog és az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésében említett „egyesülési jog” közötti kapcsolatot illeti, az első kétségkívül nem szerepel kifejezetten azon tárgykörök között, amelyekben az EUMSZ 153. cikk harmonizációs hatáskört ruház az Unióra az EUMSZ 151. cikkben foglalt célok elérése érdekében. Ezenkívül, amint azt a Dán Királyság helyesen megjegyzi, e jogok között kapcsolat áll fenn, mivel az egyesülési jog a kollektív tárgyaláshoz való jog gyakorlásának előfeltétele. Ebből azonban nem lehet arra következtetni, hogy a kollektív tárgyalásokon való szabad részvétel joga az „egyesülési jog” szerves részeként ezen az alapon az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésének megfelelően ki lenne zárva az Unió hatásköréből.

109

Először is, az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdésének f) pontja kifejezetten felhatalmazza az uniós jogalkotót arra, hogy intézkedéseket fogadjon el „a munkavállalók és munkaadók érdekeinek képviselete és kollektív védelme” tekintetében, beleértve „a vállalatvezetésben való részvételt is”. Márpedig e rendelkezés szövege kellően széleskörű ahhoz, hogy az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésében szereplő, az egyesülési jogra vonatkozó kivétel ellenére is lefedje a kollektív tárgyaláshoz való jogot szabályozó intézkedéseket.

110

Továbbá az „egyesülési jog” és a „a munkaadók és munkavállalók közötti kollektív tárgyalások” fogalmának az EUMSZ 156. cikk első bekezdésének hetedik franciabekezdésében szereplő egymás mellé helyezéséből arra lehet következtetni, hogy e cikk, és általánosabban az EUM‑Szerződés harmadik része X. címének rendelkezései alkalmazásában a Szerződések megalkotói különbséget kívántak tenni az e két fogalom alá tartozó kérdések között.

111

Végül a Szociális Jogok Chartája és az Európai Szociális Charta – mint az EUMSZ 151. cikk első bekezdésében kifejezetten említett eszközök –, valamint a Charta külön kezeli az egyesülési jogot és a kollektív tárgyaláshoz való jogot.

112

Ami közelebbről a Chartát illeti, egyrészt a Charta 12. cikkében előírt egyesülési jog többek között „mindenkinek a jogát” említi, „hogy érdekei védelmére szakszervezetet alapítson, vagy azokhoz csatlakozzon”. Ez a jog magában foglalja azt a jogot is, hogy valamilyen szervezetet – ideértve a szakszervezetet is – ne hozzanak létre, és hogy ahhoz ne csatlakozzanak. Ebben a tekintetben ez azt a lehetőséget is érinti, hogy valamely egyesület indokolatlan állami beavatkozás nélkül működhet és folytathatja tevékenységeit (lásd ebben az értelemben: 2006. március 9‑iWerhof ítélet, C‑499/04, EU:C:2006:168, 33. pont; 2020. június 18‑iBizottság kontra Magyarország [Az egyesületek átláthatósága] ítélet, C‑78/18, EU:C:2020:476, 113. pont).

113

Másrészt a Charta 28. cikkében előírt kollektív tárgyaláshoz való jog magában foglalja többek között a munkavállalók és a munkáltatók, illetve szervezeteik azon jogát, hogy „a megfelelő szinten kollektív tárgyalásokat folytassanak és kollektív szerződéseket kössenek”.

114

E tekintetben kétségtelenül igaz, hogy – amint arra a Dán Királyság hivatkozik – az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésében előírt eltérés az EK‑Szerződéshez csatolt, a szociálpolitikáról szóló (14.) jegyzőkönyvhöz csatolt, Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága kivételével az Európai Közösség tagállamai között létrejött, szociálpolitikáról szóló megállapodás (HL 1992. C 191., 91. o.) 2. cikkének (6) bekezdéséből ered, tehát megelőzi a Charta elfogadását. Ugyanakkor a Dán Királyság azon álláspontját, amely szerint a Szerződések megalkotói az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdése alapján ki akarták vonni az Unió hatáskörei alól a kollektív tárgyalásokon való szabad részvétel kérdését, mint az egyesülési jog szerves részét, a Chartán túlmenően nem támasztják alá az Európai Szociális Charta és a Szociális Jogok Chartájának rendelkezései sem, amelyek a szociálpolitikáról szóló megállapodás elfogadását megelőzően keletkeztek. Az Európai Szociális Charta és a Szociális Jogok Chartája ugyanis az egyesülési jogot és a kollektív tárgyaláshoz való jogot is különálló jogokként kezeli, nevezetesen az előbbi esetében az 5. és 6. cikkében, a második esetében pedig a 11. és 12. cikkében.

115

Következésképpen az „egyesülési jog” EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésében szereplő fogalmát úgy kell értelmezni, hogy az a munkavállalók és a munkaadók azon szabadságára utal, hogy szervezeteket – köztük szakszervezeteket – hozzanak létre, vagy feloszlassák azokat, illetve azokhoz csatlakozzanak vagy ne csatlakozzanak, nem terjed ki azonban a munkáltatók és a munkavállalók közötti kollektív tárgyaláshoz való jogot szabályozó intézkedésekre.

116

Az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésében előírt, az „egyesülési jogra” vonatkozó kivétel tiszteletben tartásának vizsgálatára alkalmazandó jogi kritériumot illetően meg kell állapítani, amint azt a főtanácsnok az indítványának 107. pontjában tette, hogy a jelen ítélet előző pontjában meghatározott „egyesülési jogra” vonatkozó hatáskör kizárása nem valamennyi, az egyesülési joggal kapcsolatban álló intézkedésre, hanem csupán azokat az intézkedésekre terjed ki, amelyek e jogba vagy annak gyakorlásába való közvetlen uniós jogi beavatkozást jelentenének. Nem tartoznak azonban e kizárás hatálya alá azok az intézkedések, amelyek bár kapcsolódnak az egyesülési joghoz, nem közvetlenül ezt a jogot, hanem a kollektív tárgyalások folytatásához való jogot szabályozzák.

117

Ennélfogva a Dán Királyság állításával ellentétben az a körülmény, hogy a megtámadott irányelv 4. cikke kapcsolatban állhat a kollektív tárgyalásokhoz való jog hatálya alá tartozó tárgykörökkel, önmagában nem teszi lehetővé annak megállapítását, hogy az uniós jogalkotó az egyesülési jogra vonatkozó hatáskör EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésében előírt kizárásának megsértésével járt el. E tekintetben azonban meg kell vizsgálni, hogy a megtámadott irányelv 4. cikke (1) bekezdése d) pontjának és 4. cikke (2) bekezdésének rendelkezései, amelyek konkrétan szerepelnek a Dán Királyság érvelésében, magukban foglalják‑e az uniós jognak az egyesülési jogba való „közvetlen beavatkozását”.

118

Először is meg kell állapítani egyrészt, hogy – bár a Dán Királyság érvei nem kifejezetten erre a rendelkezésre vonatkoznak – a megtámadott irányelv 4. cikke (1) bekezdésének c) pontja a bérmegállapítás érdekében a kollektív tárgyalásokhoz való jog gyakorlásának, valamint a munkavállalóknak és képviselőiknek a velük szemben azon az alapon alkalmazott hátrányos megkülönböztetéstől való védelmére irányul, hogy részt vesznek vagy részt kívánnak venni a bérmegállapításra irányuló kollektív tárgyalásokon. Ez a rendelkezés nem szabályozza a munkavállalók és a munkáltatók azon szabadságát, hogy szervezeteket – köztük szakszervezeteket – hozzanak létre vagy feloszlassák azokat, illetve azokhoz csatlakozzanak, vagy ne csatlakozzanak, hanem a kollektív tárgyalásokhoz való jog hatálya alá tartozó kérdéseket szabályoz.

119

Másrészt ezen irányelv 4. cikke (1) bekezdésének d) pontja arra irányul, hogy megvédje a kollektív tárgyalásokban részt vevő vagy részt venni kívánó szakszervezeteket és munkáltatói szervezeteket az egymás, illetve megbízottjaik vagy tagjaik által végrehajtott, a szervezetükbe, működésükbe vagy igazgatásukba történő beavatkozással szemben. E rendelkezéseknek megfelelően a tagállamok e célból „adott esetben intézkedéseket hoznak”. Az e rendelkezés által a beavatkozási aktusokkal szemben biztosítani kívánt védelem a szakszervezetek, valamint a munkáltatói szervezetek „szervezetére”, „működésére” és „igazgatására” vonatkozik, amelyek mind pozitív, mind negatív értelemben az egyesülési jog hatálya alá tartoznak, nevezetesen a szervezetek – köztük szakszervezetek – létrehozásához és megszervezéséhez való jogot.

120

Márpedig az „egyesülési jogra” vonatkozó hatáskör EUMSZ 153. cikk (5) bekezdése szerinti kizárásának tiszteletben tartása azt feltételezi, hogy sem a megtámadott irányelv 4. cikke (1) bekezdésének d) pontja, sem pedig a tagállamok által e rendelkezés belső jogba való átültetésének biztosítása érdekében hozott intézkedések nem jelentenek közvetlen beavatkozást az egyesületek létrehozásába, működésébe és igazgatásába.

121

E tekintetben magából a megtámadott irányelv 4. cikke (1) bekezdése d) pontjának szövegéből kitűnik, hogy az az egyesülési joggal összefüggésben értelmezve a kollektív tárgyalásokon való szabad részvétel jogának előmozdítására irányul.

122

Következésképpen a megtámadott irányelv 4. cikke (1) bekezdésének d) pontja nem avatkozik be a tagállamoknak az egyesülési jogot közvetlenül szabályozó intézkedések elfogadására vonatkozó hatáskörébe. E megállapítást megerősíti az a tény, hogy – amint az egyrészt az ezen irányelv 4. cikke (1) bekezdésének szövegében a „nemzeti jogra” és „gyakorlatokra” való hivatkozásból, másrészt a d) pontjában szereplő „adott esetben” kifejezésből kitűnik – a tagállamoknak nem kell e d) pont alapján „intézkedéseket” hozniuk, és azt mindenképpen csak annyiban kell megtenniük, amennyiben nemzeti joguk és gyakorlatuk ezt lehetővé teszi. E tekintetben azt is meg kell állapítani, hogy e rendelkezések nem harmonizálják az előírt intézkedések tartalmát. Ráadásul, amint az a jelen ítélet 84. pontjából következik, e 4. cikk rendelkezéseit az EUMSZ 152. cikk első bekezdésének fényében kell értelmezni, amely a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése óta kifejezetten biztosítja a szociális partnerek autonómiájának tiszteletben tartását.

123

A fentiekből következik, hogy a megtámadott irányelv 4. cikke (1) bekezdésének d) pontja nem jelenti az uniós jog közvetlen beavatkozását az egyesülési jogba.

124

Másodszor, ami az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésében foglalt, az egyesülési jogra vonatkozó kivételnek a megtámadott irányelv 4. cikkének (2) bekezdése általi tiszteletben tartását illeti, a Dán Királyság azt állítja, hogy e 4. cikk (2) bekezdése a szakszervezeti keretek között történő egyesülés jogába való beavatkozást is megvalósít, mivel az e rendelkezésben említett, a kollektív szerződés hatálya alá tartozó munkavállalók számának növelésére irányuló cél csak azáltal érhető el, hogy növekszik a munkavállalók szakszervezeti tagságának aránya.

125

Ezen érvnek azonban nem lehet helyt adni. Ugyanis, amint az a jelen ítélet 84. pontjából kitűnik, a megtámadott irányelv 4. cikkének (2) bekezdését nem lehet úgy értelmezni, hogy az annak előírására kötelezné a tagállamokat, hogy több munkavállaló csatlakozzon szakszervezethez.

126

A fentiekből következik, hogy a megtámadott irányelv 4. cikkének (2) bekezdése nem jelenti az uniós jog közvetlen beavatkozását az egyesülési jogba.

127

Következésképpen az első jogalap második részét mint megalapozatlant el kell utasítani.

128

A fentiekre tekintettel helyt kell adni az első jogalapnak annyiban, amennyiben az a megtámadott irányelv 5. cikkének (2) bekezdésére, és következésképpen az ezen irányelv 5. cikke (1) bekezdésének ötödik mondatában szereplő „beleértve a (2) bekezdésben említett elemeket is” mondatrészre, valamint az említett irányelv 5. cikkének (3) bekezdésében szereplő, „feltéve, hogy e mechanizmus alkalmazása nem vezet a jogszabályban meghatározott minimálbér csökkenéséhez” mondatrészre vonatkozik.

129

Második jogalapjával a Svéd Királyság által támogatott Dán Királyság arra hivatkozik, hogy még ha feltételezzük is, hogy a megtámadott irányelv nem sérti az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésében előírt, a „díjazásra” és az „egyesülési jogra” vonatkozó hatásköri kizárásokat, a Parlament és a Tanács az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdésének b) pontja alapján nem fogadhatta el érvényesen azt az e területen az EUMSZ 153. cikk (2) bekezdésében előírt döntéshozatali eljárásnak megfelelően.

130

A megtámadott irányelv ugyanis két azonos fontosságú célt követ, mivel nemcsak az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdésének b) pontja szerinti „munkafeltételek”, hanem az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdésének f) pontjában szereplő, „a munkavállalók [érdekei képviseletének] és kollektív [védelmének]” szabályozására is irányul. Márpedig e jogalapok mindegyike eltérő jogalkotási eljárás lefolytatását vonja maga után, és ezen eljárások összeegyeztethetetlenek. Az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdésének f) pontja egyhangúságot követel meg a Tanácsban, ellentétben az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdésének b) pontjával, amely a Tanácson belül minősített többséget ír elő.

131

A Parlament és a Tanács, a Bizottság, valamint az alperes intézmények kérelmeinek támogatása végett beavatkozó tagállamok a második jogalap keretében vitatják a Dán Királyság érvelését.

132

Amint arra a jelen ítélet 56. pontja emlékeztet, az állandó ítélkezési gyakorlat szerint valamely uniós jogi aktus jogalapja megválasztásának olyan objektív elemeken kell alapulnia, amelyek alkalmasak arra, hogy bírósági felülvizsgálat tárgyát képezzék; ilyen elemnek számít többek között e jogi aktus célja és tartalma. Ha valamely uniós jogi aktus vizsgálatából az derül ki, hogy az több cél elérésére irányul, vagy több összetevőt foglal magában, és e célok vagy összetevők egyike elsődlegesnek vagy döntő jellegűnek mutatkozik, míg a másik csak járulékos jellegű, vagy rendkívül korlátozott a hatálya, a jogi aktus elfogadásának jogalapját az említett elsődleges célnak vagy összetevőnek megfelelően kell meghatározni. Valamely uniós jogi aktus csak kivételesen alapítható egyszerre több jogalapra, mégpedig akkor, ha ez a jogi aktus egyidejűleg több cél elérésére irányul, vagy egyidejűleg egymástól elválaszthatatlan és egymáshoz viszonyítva nem járulékos jellegű több összetevőt tartalmaz (lásd ebben az értelemben: 2012. július 19‑iParlament kontra Tanács ítélet, C‑130/10, EU:C:2012:472, 43 és 44. pont; 2018. november 20‑iBizottság kontra Tanács [Antarktiszi védett tengeri területek] ítélet, C‑626/15 és C‑659/16, EU:C:2018:925, 77 és 78. pont).

133

Ugyanakkor a két jogalap alkalmazása kizárt, amennyiben az azokra külön‑külön előírt eljárások egymással összeegyeztethetetlenek (1991. június 11‑iBizottság kontra Tanács ítélet, C‑300/89, EU:C:1991:244, 21. pont; 2017. július 26‑i 1/15 [EU‑Kanada PNR‑megállapodás] vélemény, EU:C:2017:592, 78. pont).

134

Ami az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdése b) és f) pontjának hatályát illeti, a jelen ítélet 72. és 109. pontjában szereplő fejtegetésekből az következik, hogy egyrészt az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdésének a „munkafeltételekre” vonatkozó b) pontja ugyanezen a címen kiterjedhet a minimálbér megfelelőségének javítására vonatkozó intézkedésekre és ezáltal az Unión belüli élet‑ és munkakörülmények javítására, másrészt az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdésének f) pontjára, amely „a munkavállalók és munkaadók érdekeinek képviseletére és kollektív védelmére” irányul, magában foglalhatja a kollektív tárgyalások előmozdítására vonatkozó intézkedéseket is, feltéve, hogy az így elfogadott intézkedések tiszteletben tartják az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdését.

135

Bár a Parlament és a Tanács az EUMSZ 153. cikk (2) bekezdése b) pontjának megfelelően mindkét területen „minimumkövetelményeket” állapíthat meg, az elsőben rendes jogalkotási eljárás keretében a Tanács minősített többséggel határoz, a második esetben pedig különleges jogalkotási eljárás keretében, amely egyhangúságot követel meg a Tanácsban.

136

A jelen ügyben a megtámadott irányelv 4–8. cikkében szereplő fő rendelkezéseit illetően először is az irányelv 4. cikke – amint az a jelen ítélet 63. és 64. pontjából kitűnik – a bérmegállapításra irányuló kollektív tárgyalások előmozdítására vonatkozó intézkedéseket ír elő. Kétségtelen, hogy az ilyen intézkedések az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdésének f) pontjában említett, „munkavállalók és munkaadók érdekeinek képviselete és kollektív védelme, beleértve […] a vállalatvezetésben való részvételt” körébe tartozhatnak. Mindazonáltal, amint azt a főtanácsnok indítványának 119. pontjában lényegében megjegyezte, figyelembe kell venni azt a kapcsolatot, amelyet ezen irányelv a (16) és (22) preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezett 1. cikkének (1) bekezdésében felállít a bérmegállapításra irányuló kollektív tárgyalások előmozdítása és az említett irányelv fő célja között, amely az élet‑ és munkakörülmények javítása az Unióban, és különösen a minimálbérek megfelelőségének biztosítása a munkavállalók számára. Ebben az összefüggésben ugyanezen irányelv 4. cikke csupán ezen irányelv fő célkitűzésének elérésére szolgáló eszköz, nem pedig annak célja vagy önálló és különálló összetevője. E 4. cikk tehát szintén az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdésének b) pontjában említett „munkafeltételek” körébe tartozik. Mindenesetre az említett 4. cikk legfeljebb olyan különálló célnak vagy összetevőnek minősül, amely a „munkavállalók és munkáltatók érdekeinek képviselete és kollektív védelme” területére tartozik, amely pusztán járulékos jellegű a „munkafeltételek” területéhez tartozó elsődleges célhoz vagy összetevőhöz képest.

137

Az első jogalap vizsgálatából továbbá az következik, hogy a megtámadott irányelv tartalmaz egy olyan rendelkezést és két olyan mondatrészt, amely az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésének megfelelően nem tartozik az Unió hatáskörébe, nevezetesen az 5. cikk (2) bekezdését, és abból következően az 5. cikk (1) bekezdésének ötödik mondatában szereplő, „beleértve a (2) bekezdésben említett elemeket is” mondatrészt, valamint az ezen irányelv 5. cikkének (3) bekezdésében szereplő, „feltéve, hogy e mechanizmus alkalmazása nem vezet a jogszabályban meghatározott minimálbér csökkenéséhez” fordulatot. E rendelkezés és e két mondatrész tehát nem tartozik az Unió által az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdésének b) és f) pontjában szereplő területeken gyakorolt jogalkotási hatáskörébe.

138

Végül a megtámadott irányelv 5. cikkének többi rendelkezése, valamint 6–8. cikke – amint az a jelen ítélet 57. és 66. pontjából kitűnik – olyan intézkedéseket ír elő, amelyek keretet biztosítanak megfelelő minimálbérek megállapítására az Unióban az élet‑ és munkakörülmények javítása érdekében. E rendelkezések tehát az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdésének b) pontjában említett „munkafeltételek” területéhez kapcsolódnak.

139

A fenti megfontolások összességéből az következik, hogy a megtámadott irányelv a 4–8. cikkében foglalt fő rendelkezéseire tekintettel az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdésének b) pontjában és nem az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdésének f) pontjában említett hatáskörbe tartozik.

140

E körülmények között az második jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.

141

A fentiekre tekintettel a Dán Királyság által elsődlegesen előterjesztett kereseti kérelmek részben megalapozottak, amennyiben azok a megtámadott irányelv 5. cikke (2) bekezdésének és az ezen irányelv 5. cikkének (3) bekezdésében szereplő „feltéve, hogy e mechanizmus alkalmazása nem vezet a jogszabályban meghatározott minimálbér csökkenéséhez” mondatrész megsemmisítésére irányul, azzal az indokkal, hogy e rendelkezések az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésének megfelelően az Unió hatáskörén kívül eső területekre tartoznak. Ezen 5. cikk (2) bekezdésének megsemmisítése az ezen irányelv 5. cikke (1) bekezdésének ötödik mondatában szereplő, „beleértve a (2) bekezdésben említett elemeket is” mondatrész megsemmisítését vonja maga után.

142

A Dán Királyság által a másodlagosan előterjesztett kérelmei alátámasztására felhozott egyetlen jogalap a megtámadott irányelv 4. cikke (1) bekezdésének d) pontja és/vagy 4. cikkének (2) bekezdése ellen irányul, és ugyanazon az érvelésen alapul, mint amelyekre az elsődlegesen előterjesztett kérelmek alátámasztására felhozott első jogalap alátámasztása érdekében hivatkozik. Mivel a Bíróság ez utóbbi érveket ezen első jogalap értékelése keretében elutasította, ezt az egyetlen jogalapot is mint megalapozatlant mindenképpen el kell utasítani, anélkül hogy határozni kellene annak elfogadhatóságáról, következésképpen a másodlagosan előterjesztett kérelmeket el kell utasítani.

143

A fentiek összességére tekintettel a megtámadott irányelv 5. cikke (1) bekezdésének ötödik mondatában szereplő, „beleértve a (2) bekezdésben említett elemeket is” mondatrészt, ezen irányelv 5. cikkének (2) bekezdését, valamint az ezen irányelv 5. cikkének (3) bekezdésében szereplő, „feltéve, hogy e mechanizmus alkalmazása nem vezet a jogszabályban meghatározott minimálbér csökkenéséhez” mondatrészt meg kell semmisíteni. A Bíróság a keresetet az ezt meghaladó részében elutasítja.

144

A Bíróság eljárási szabályzata 138. cikkének (1) bekezdése alapján a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte.

145

Ezen eljárási szabályzat 138. cikkének (3) bekezdése azonban úgy rendelkezik, hogy részleges pernyertesség esetén mindegyik fél maga viseli saját költségeit. Azonban, ha az ügy körülményei alapján indokoltnak látszik, a Bíróság határozhat úgy, hogy a fél saját költségein felül viseli a másik fél költségeinek egy részét is.

146

A jelen ügyben a Dán Királyságot, mivel részlegesen pervesztes lett, kötelezni kell a Parlament és a Tanács részéről felmerült költségek kétharmadának, valamint saját költségei kétharmadának viselésére. A Parlamentet és a Tanácsot kötelezni kell a Dán Királyság költségei egyharmadának, valamint saját költségei egyharmadának viselésére.

147

Az említett eljárási szabályzat 140. cikke (1) bekezdésének megfelelően a Belga Királyság, a Németországi Szövetségi Köztársaság, a Görög Köztársaság, a Spanyol Királyság, a Francia Köztársaság, a Luxemburgi Nagyhercegség, a Portugál Köztársaság, a Svéd Királyság és a Bizottság maguk viselik beavatkozóként felmerült költségeiket.

A fenti indokok alapján a Bíróság (nagytanács) a következőképpen határozott: