1.

„A Törvény kapujában őr áll. Ehhez az őrhöz eljő messze földről egy férfi, s bebocsátást kér a Törvény hajlékába. De a kapuőr azt mondja, hogy most nem engedheti be. A férfi gondolkozik, s aztán megkérdezi, hogy hát akkor később beléphet‑e majd. – Meglehet – mondja az őr –, de most nem. – […] Ilyen nehézségekre nem számított a messziről jött férfi, hisz a Törvénynek, gondolja, mindig és mindenki számára elérhetőnek kell lennie […]”.

2.

Franz Kafka „A törvény kapujában” című novellájának ( 2 ) e részlete teljes mértékben alkalmasnak tűnik számomra azon nehézség érzékeltetésére, amellyel a felperesek szembesülnek, amikor először próbálják megérteni, hogy valamely uniós jogi aktus „személyükben érinti‑e” őket az EUMSZ 263. cikk értelmében, majd amikor bizonyítani próbálják ezt az uniós bíróságok előtt.

3.

A személyes érintettség követelményének alapvető tesztjét – amint az közismert – először 1963‑ban, a Plaumann ügyben dolgozták ki: azok a jogalanyok, akik nem címzettjei egy jogi aktusnak, csak akkor állíthatják, hogy az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése értelmében„személyükben érintettek”, ha ez a jogi aktus sajátos jellemzőik vagy egy őket minden más személytől megkülönböztető ténybeli helyzet folytán vonatkozik rájuk, és a címzetthez hasonló módon egyéníti őket (a továbbiakban: Plaumann formula). ( 3 )

4.

A későbbi ítélkezési gyakorlatban e formula nemcsak hogy folyamatosan megerősítést nyert, hanem a Bíróság meglehetősen szigorúan is alkalmazta azt (a továbbiakban: Plaumann ítélkezési gyakorlat). A Bíróság az intézményen belülről érkező módosító javaslatok, valamint a jogirodalomban megfogalmazott (időnként meglehetősen kemény) kritikák ellenére járt el így. Bár a Plaumann ítélkezési gyakorlatot főként annak túlságosan korlátozó jellege miatt kritizálják, a megfigyelők annak homályosságát és bonyolultságát, valamint az évek során az alkalmazásában tapasztalt következetlenségeket is sérelmezik.

5.

A jelen ügy lehetőséget kínál a Bíróság számára ezen ítélkezési gyakorlat felülvizsgálatára. A fellebbezők a 2023. szeptember 20‑i Nicoventures Trading és társai kontra Bizottság végzés ( 4 ) hatályon kívül helyezését kérik, amelyben a Törvényszék elfogadhatatlannak nyilvánította az (EU) 2022/2100 felhatalmazáson alapuló irányelv ( 5 ) megsemmisítése iránt benyújtott keresetüket azon az alapon, hogy ez az irányelv a fellebbezőket közvetlenül, de nem személyükben érinti.

6.

Elemzésemben rámutatok arra, hogy a Plaumann ítélkezési gyakorlat szigorú és formalista alkalmazása esetén a jelen ügy fellebbezői nem feltétlenül tekinthetők a vitatott jogi aktus által „személyükben érintettnek”, miközben ilyennek lennének tekinthetők az említett ítélkezési gyakorlat rugalmasabb és reálisabb alkalmazása esetén. Véleményem szerint az ügy méltányos kimenetele pontosan ez lenne: lehetővé kellene tenni a fellebbezők számára a vitatott jogi aktus uniós bíróságok előtti megtámadását. Talán összhangban van az uniós bíróságok egyes korábbi határozataival, ha úgy tekintjük őket, mint akiket nem „érint személyükben” a vitatott jogi aktus, de ez véleményem szerint – különösen a Lisszaboni Szerződés utáni uniós jogrendszerben – nem egyeztethető össze az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének helyes értelmezésével.

7.

E körülmények között a jelen indítvány mindenekelőtt arra irányul, hogy javaslatot tegyen a Bíróságnak arra vonatkozóan, hogy mintegy 60 évvel a Plaumann ítélet meghozatalát követően elérkezett az idő annak mérlegelésére, hogy a kapuőrnek ki kell‑e tárnia a törvény kapuját, és ha igen, mennyire.

8.

A jogvita hátterét a megtámadott végzés 2–6. pontja ismerteti. A jelen eljárás szempontjából ez a háttér a következőképpen foglalható össze.

9.

A Nicoventures Trading Ltd, a British American Tobacco (Germany) GmbH, a British American Tobacco Italia SpA (BAT Italia), a British American Tobacco Polska Trading sp. z o.o., a British American Tobacco España, SA és a P.J. Carroll & Company Ltd (a továbbiakban: fellebbezők) a British American Tobacco csoporthoz (a továbbiakban: BAT csoport) tartoznak, amely dohánytermékeket gyárt és forgalmaz. A fellebbezők füstmentes termékek – köztük hevített dohánytermékek – fejlesztésével és forgalmazásával foglalkoznak az Európai Unióban.

10.

A 2014/40/EU irányelv ( 6 ) szabályozza a dohánytermékek forgalomba hozatalát. Ennek érdekében az irányelv célja a tagállamok törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseinek közelítése, különösen a dohánytermékek összetevőire, címkézésére és csomagolására vonatkozóan.

11.

A 2014/40 irányelv 7. cikkének (1) és (7) bekezdése akként rendelkezik, hogy a tagállamok megtiltják a jellegzetes ízesítésű, valamint az alkotóelemeikben ízesítést tartalmazó dohánytermékek forgalomba hozatalát. Az említett irányelv 7. cikkének (12) bekezdése – mielőtt a vitatott jogi aktus módosította – a cigarettától és a cigarettadohánytól eltérő dohánytermékeket mentesítette az említett cikk (1) és (7) bekezdésében foglalt tilalmak alól. Ugyanígy ugyanezen irányelv 11. cikke (1) bekezdésének első albekezdése úgy rendelkezett, még mielőtt a vitatott jogi aktus módosította volna, hogy a cigarettától, a cigarettadohánytól és a vízipipadohánytól eltérő, dohányzásra szánt dohánytermékek esetében a tagállamok mentességet adhatnak bizonyos, a dohánytermékek címkézésével, valamint bizonyos kombinált egészségvédő figyelmeztetéseknek és tájékoztatásoknak a csomagoláson való kötelező elhelyezésével kapcsolatos kötelezettségek alól. Ezenkívül ugyanezen irányelv 7. cikkének (12) bekezdése, valamint 11. cikkének (6) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az Európai Bizottság felhatalmazáson alapuló jogi aktusokat fogad el meghatározott termékkategória tekintetében a 7. cikkben rögzített mentességek vagy a 11. cikkben rögzített mentességek lehetőségének visszavonására, amennyiben a Bizottság által készített jelentés megállapítja, hogy jelentős változás történt a körülményekben.

12.

2022. június 15‑én a Bizottság jelentést tett közzé, amely a hevített dohánytermékek esetében a 2014/40 irányelv értelmében vett jelentős változást állapított meg. E jelentés eredményeképpen a Bizottság 2022. június 29‑én elfogadta a vitatott jogi aktust. A vitatott jogi aktus 1. cikke módosította a 2014/40 irányelv 7. cikkének (12) bekezdését és 11. cikkének (1) bekezdését. 2023. október 23‑tól, amely időpontig a vitatott jogi aktus által előírt intézkedéseket át kellett ültetni, a hevített dohánytermékekre már nem vonatkoztak a 2014/40 irányelv 7. és 11. cikkében meghatározott mentességek.

13.

A Törvényszékhez az EUMSZ 263. cikk alapján benyújtott keresetükkel a felperesek a vitatott jogi aktus megsemmisítését kérték, keresetük alátámasztása érdekében két jogalapra hivatkozva. A Bizottság elfogadhatatlansági kifogást terjesztett elő a kereset ellen.

14.

A megtámadott végzéssel a Törvényszék elfogadhatatlannak nyilvánította a keresetet, és a fellebbezőket a költségek viselésére kötelezte. A Törvényszék – amint azt fent említettem – megállapította, hogy a fellebbezőket közvetlenül, de nem személyükben érinti a vitatott jogi aktus.

15.

A Bírósághoz benyújtott fellebbezésükben a fellebbezők azt kérik, hogy a Bíróság i. helyezze hatályon kívül a fellebbezéssel megtámadott végzést; ii. ha azt a per állása megengedi, utasítsa el az elfogadhatatlansági kifogást, a keresetet nyilvánítsa elfogadhatónak, és érdemi döntéshozatal céljából utalja vissza az ügyet a Törvényszék elé; és iii. a Bizottságot kötelezze az eljárási költségek viselésére.

16.

A Bizottság azt kéri, hogy a Bíróság utasítsa el a fellebbezést, és a fellebbezőket kötelezze a költségek viselésére.

17.

A Bíróság elnöke a 2024. április 25‑i határozatban megengedte a Francia Köztársaságnak, hogy az eljárásba a Bizottság kérelmeinek támogatása végett beavatkozzon.

18.

Elöljáróban hasznos lehet felidézni, hogy az EUMSZ 263. cikk alapján nem privilegizált felperesek akkor támadhatnak meg joghatással bíró uniós jogi aktusokat, ha a jogi aktus i. nekik van címezve; ii. közvetlenül és személyükben érinti őket; vagy iii. őket közvetlenül érintő olyan rendeleti jellegű jogi aktus, amely nem von maga után végrehajtási intézkedéseket. A jelen ügy a fenti második esetre és csak a „személyes érintettség” követelményének értelmezésére vonatkozik.

19.

Fellebbezésük alátámasztása érdekében a fellebbezők egyetlen, két részből álló jogalapra hivatkoznak, amely szerint a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot annak értékelése során, hogy a vitatott jogi aktus személyükben érinti‑e őket.

20.

A fellebbezők érveinek értékelése (lenti B. és C. szakasz) előtt hasznosnak tartom általánosságban foglalkozni a Plaumann ítélkezési gyakorlattal (A. szakasz).

21.

Az indítvány e szakaszában először megkísérlem rendszerezni a Plaumann ítélkezési gyakorlatot. Másodszor, az ezen ítélkezési gyakorlattal szemben megfogalmazott kritikával foglalkozom. Harmadszor, kifejtem, hogy miért vélem úgy, hogy a Plaumann formula alapgondolata nagyjából helytálló, és hogy azt következésképpen nem kell elvetni. Végül kifejtem, hogy időnként e teszt konkrét alkalmazása túlságosan szigorú és következetlen volt. Ennek megfelelően azt javaslom majd a Bíróságnak, hogy hozzon olyan elvi jelentőségű ítéletet, amelyben újra megvizsgálja, pontosítja és esetleg finomítja a Plaumann ítélkezési gyakorlat alkalmazását.

22.

Amint azt a bevezetésben kifejtettem, a Plaumann ítélet óta a Bíróság következetesen olyan határozatokat hoz, hogy azok a jogalanyok, akik nem címzettjei egy jogi aktusnak, „személyükben érintettek”, ha ez a jogi aktus sajátos jellemzőik vagy az őket minden más személytől megkülönböztető ténybeli helyzet folytán vonatkozik rájuk, és ezáltal a címzettekhez hasonló módon egyéníti őket. ( 7 )

23.

Ez egyértelműen azt jelenti, hogy ahhoz, hogy valamely felperest személyében érintettnek lehessen tekinteni, nem kell az egyetlen olyan személynek lennie, akit a megtámadott jogi aktus érint. A felperesnek mindazonáltal bizonyítania kell a vitatott rendelkezés szempontjából őt a jogi aktus által érintett minden más személytől megkülönböztető helyzet fennállását. ( 8 )

24.

Úgy kell tekinteni, hogy a felpereseket főszabály szerint nem érintik személyükben azok a jogi aktusok, amelyek objektíven meghatározott helyzetekre alkalmazandók, és amelyek általánosan és absztrakt módon meghatározott személycsoportok vonatkozásában fejtenek ki joghatásokat. ( 9 ) Mindazonáltal az, hogy valamely megtámadott jogi aktus jogszabályi jellegű vagy általános hatályú, még nem zárja ki, hogy az érintett személyek közül egyeseket személyükben is érinthet. ( 10 )

25.

Ez a helyzet például akkor, ha maga a jogi aktus kifejezetten érintettként jelöli meg a felpereseket, és így e jogi aktus egyszerre általános hatályú jogi aktus, mivel általános jelleggel és absztrakt módon meghatározott címzettek valamely csoportját érinti, és az abban megnevezett személyekkel szemben hozott egyedi határozatok csoportja. ( 11 )

26.

Emellett a személyek valamely csoportját általános és absztrakt kritériumok alapján érintő jogi aktus, még ha nem hivatkozik is kifejezetten konkrét személyekre, személyükben érinthet egyes érintett személyeket. Amint azt a Bíróság megállapította, ha egy jogi aktus annak elfogadásakor azonosított vagy azonosítható személyek csoportját érinti, a csoport tagjaira jellemző szempontok alapján e személyeket e jogi aktus azért érintheti személyükben, mert az érintett személyek meghatározott köréhez tartoznak. ( 12 ) Ez lényegében azt jelenti, hogy a jogi aktus személyi hatálya alá tartozó személyek általános körén belül azonosítható egy vagy több személy olyan részhalmaza, amely sajátos, e részhalmazt a többi személytől megkülönböztető jellemzőkkel rendelkezik. ( 13 ) E tesztre a továbbiakban „behatárolt csoport” tesztként hivatkozom. ( 14 )

27.

Az egyértelműség kedvéért, önmagában az a körülmény, hogy azon jogalanyok, akikkel szemben valamely intézkedés alkalmazandó, szám szerint vagy akár egyedileg többé‑kevésbé pontosan meghatározhatók, semmi esetre sem jelenti, hogy e jogalanyokat ezen intézkedés által személyükben érintettnek kell tekinteni, amennyiben ezen alkalmazásra a szóban forgó intézkedésben meghatározott objektív jogi vagy ténybeli helyzet folytán kerül sor. ( 15 ) Valami többre van tehát szükség ahhoz, hogy egy potenciális felperest személyében érintettnek lehessen tekinteni.

28.

Úgy tűnik számomra, hogy a „behatárolt csoport” teszt alapján a Bíróság négyféle helyzetben fogadta el a személyes érintettséget. Ez az eset akkor, ha a felperest azért érinti egy uniós jogi aktus, mert e jogi aktus adott esetben i. nem vette figyelembe a felperes helyzetét; ii. megsértette a felperes valamely anyagi jogát; iii. megsértette a felperes valamely eljárási jogát; és iv. számottevő negatív hatással járt a felperes valamely jogos érdekére.

29.

Ennek részletezése előtt két pontosítást kívánok tenni. Először is, azért használom az „adott esetben” kifejezést, mert az a kérdés, hogy a megtámadott jogi aktus ténylegesen megsértette‑e a felperes valamely jogát, vagy szükségtelenül hatást gyakorolt‑e a felperes valamely jogos érdekére, – nyilvánvalóan – a kereset érdeméhez, nem pedig annak elfogadhatóságához kapcsolódik. Elegendő, ha a felperes bizonyítja, hogy a szolgáltatott jogi és ténybeli elemek fényében lehetséges, hogy megsértették valamely jogát, vagy szükségtelenül hatást gyakoroltak valamely jogos érdekére. ( 16 )

30.

Másodszor, a „jogos érdek” kifejezéssel általánosságban azokra az uniós jog által védett helyzetekre utalok, amelyek nem tekinthetők szigorú értelemben vett alanyi jogokkal kapcsolatosnak. ( 17 ) E kifejezés olyan helyzeteknek felel meg, amelyekben az uniós jog valamely szabadságot garantál a felperesnek, vagy lehetőséget, illetve mentességet biztosít számára. ( 18 ) Csak egy példát említve, a gazdasági szereplők bizonyos körülmények között felléphetnek az uniós bíróságok előtt a belső piaci versenyt esetlegesen torzító uniós intézkedések által érintett érdekeik védelmében. ( 19 )

31.

Visszatérve a fenti 28. pontban említett helyzetekre, megjegyzem, hogy az ítélkezési gyakorlat első vonulata azon ügyekre vonatkozik, amelyekben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a felperesek személyes érintettségük miatt megtámadhatnak egy olyan jogi aktust, amelynek elfogadása során az alkalmazandó szabályozás szerint az adott intézménynek figyelembe kellett volna vennie a személyek valamely meghatározott – a felperest is magában foglaló – csoportjának helyzetét. ( 20 ) E határozatok a fenti 25. pontban említett ítélkezési gyakorlat logikus kiterjesztését jelentik. Azok logikája világos: egyes érintett személyeket nem feltétlenül nevesített ugyan a jogi aktus, de e személyek különleges helyzetét kifejezetten kiemelte maga a jogalkotó.

32.

Az ítélkezési gyakorlat második vonulata azon ügyeket foglalja magában, amelyekben a felperesek megtámadhattak egy olyan uniós jogi aktust, amely – nem úgy, mint az érintett személyek többsége esetében – visszamenőleges hatást gyakorolt a felperesek szerzett jogaira vagy fennálló jogviszonyaira. ( 21 ) Véleményem szerint az ítélkezési gyakorlat e vonulata az uniós jog több általános elve – a jogbiztonság, a kiszámíthatóság, a visszaható hatály tilalma és a bizalomvédelem elve – következményének tekinthető. Magától értetődik, hogy az Európai Unióban senki sem számíthat arra, hogy az uniós szabályozás változatlan marad. Ugyanakkor azonban a magatartásukat a hatályos jogszabályokhoz igazító magánszemélyeknek némi bizalommal kell tudniuk lenni a múltban kialakult jogi helyzetek és a már létrejött jogviszonyok stabilitása iránt, kivéve, ha kivételes körülmények ez ellen szólnak. ( 22 )

33.

Az ítélkezési gyakorlat harmadik vonulata a felperesek azon eljárási jogaira vonatkozik, amelyek adott esetben sérültek valamely – például az állami támogatások ellenőrzésére vonatkozó uniós szabályok szerinti – uniós eljárásban. Ez a helyzet például akkor, ha a Bizottság az előzetes vizsgálata során tévesen hagy jóvá egy támogatási intézkedést, és ezzel megfosztja az érdekelt feleket attól a lehetőségtől, hogy meghallgassák őket az átfogó vizsgálat szakaszában. Ezen esetekben következetesen úgy tekintették, hogy az érdekelt feleket személyükben érinti a Bizottság határozata. ( 23 ) Ha az uniós szabályozás konkrét eljárási jogokat biztosít bizonyos feleknek, akkor logikus, hogy az e jogok megsértésével kapcsolatos jogvitákat közvetlenül az uniós bíróságok tárgyalják, amennyiben az eljárást teljes egészében az uniós jog szabályozza, és az uniós szinten zajlik.

34.

Az ügyek e csoportjába tartoznak azon esetek is, amelyekben a Bíróság elfogadta az olyan uniós jogi aktust megtámadó felperes személyes érintettségét, amelyet ugyan nem a felperesnek címeztek, de egy olyan eljárás végén fogadtak el, amely e felperes és az adott uniós intézmény közötti párbeszéd nyomán indult meg, és nagyrészt azon alapult. ( 24 ) Ezen esetekben lehetséges, hogy a felperest nem illették meg konkrét eljárási jogok a vonatkozó uniós szabályozás alapján. Mivel azonban a felperes döntő szerepet játszott az eljárásban, az adott intézmény megsérthette a (jelenleg a Charta 41. cikkében rögzített) megfelelő ügyintézéshez való jogból eredő jogainak egyikét.

35.

Végül az ítélkezési gyakorlat negyedik vonulata azon ügyeket foglalja magában, amelyekben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy személyükben érintettek azok a felperesek, akiknek piaci helyzetét súlyosan érinti a megtámadott jogi aktus. Ezen ügyek jellemzően a versenyjog, az állami támogatások, az összefonódás‑ellenőrzés és a dömpingellenes intézkedések területét érintették, de a mezőgazdaságot is. ( 25 ) E területeken a felelős intézmény kvázi‑jogalkotási, hatósági vagy végrehajtási hatásköröket gyakorolhat, általában egy ad hoc közigazgatási eljárás végén valamely egy vagy több azonosított vagy azonosítható személyt érintő nagyon konkrét helyzet (ténybeli és jogi értékeléseket magában foglaló) kezelése érdekében. ( 26 ) Ezenfelül az ügyek e csoportjába tartoznak azon esetek is, amikor egy intézmény – szintén egy nagyon konkrét helyzetre reagálva és egy konkrét eljárást követően – olyan jogi aktust fogadott el, amely – legalábbis formálisan nézve – jogszabályi jellegű és hatályú, miközben bizonyos döntéshozatali tartalommal is rendelkezik. ( 27 )

36.

Ilyen esetekben a döntéshozatali tartalommal közvetlenül érintett személyek nyilvánvalóan meglehetősen eltérő helyzetben vannak. Ezenkívül az a lehetőség, hogy az intézmény egy vagy több (azonosított vagy azonosítható) személy tevékenységét adott esetben előnyben részesíti, szinte szükségszerűen azzal jár, hogy egy vagy több (azonosított vagy azonosítható) személy tevékenysége ennek megfelelően hátrányt szenved, vagy fordítva. ( 28 ) A hátrányosan érintett személyek bizonyos körülmények között értelemszerűen közvetlenül az uniós bíróságok előtt támadhatják meg a szóban forgó uniós intézkedést. Ezzel szemben, amint azt a jelen szakasz következő részében kifejtem, a Bíróság nem fogadta el a „súlyos érintettségen” alapuló kritériumot az olyan uniós jogi aktusok tekintetében, amelyek mind formai, mind tartalmi szempontból általános jellegűek és így valódi szakpolitikai döntéshozatali tevékenység eredményei.

37.

Miután röviden vázoltam a Plaumann ítélkezési gyakorlat főbb tételeit, most rátérek annak leggyakoribb kritikáira.

38.

Nem túlzás azt állítani, hogy a Plaumann ítélet a Bíróság közel 70 éves történetének egyik legszélesebb körben vitatott határozata. Szintén nem tagadható, hogy ez az egyik – különösen a civil társadalom és a tudományos élet képviselői által – legkeményebben kritizált határozat. ( 29 )

39.

A kritikák gyakran az említett ítélet alapján kialakult ítélkezési gyakorlat korlátozó hatására összpontosítanak. „Szinte leküzdhetetlen akadály[t kell leküzdeni]”, vagy „[olyan háló], amelyen senki sem csúszik át”, amely „gazdasági szempontból irreális [teszten]” alapul, „kevés [útmutatással]” szolgál a felek számára, és „abszurd eredményekhez vezet”: a Plaumann ítélkezési gyakorlathoz fűzött kommentárok átfogó olvasata a túlzó kijelentések tárházát nyújtja. ( 30 )

40.

Az is igaz azonban, hogy az ítélkezési gyakorlat átfogó elemzése azt a meglehetősen borús képet tűnik festeni, hogy nagyon kevés dolog bír jelentőséggel a személyes érintettség megállapítása során. Az uniós bíróságok kimondták ugyanis, hogy a következő elemek önmagukban nem indokolják a „személyes érintettség” megállapítását: i. a felperes az egyetlen olyan személy vagy azon kevés személy egyike, akit érint a megtámadott jogi aktus; ( 31 ) ii. a felperest különösen súlyosan érinti a megtámadott jogi aktus; ( 32 ) iii. a felperes részt vehetett, vagy ténylegesen részt vett a megtámadott jogi aktus elfogadásához vezető eljárásban; ( 33 ) iv. a megtámadott jogi aktus „a hatálya alá tartozó különböző jogalanyokra eltérő, egyedi hatással bír”; ( 34 ) v. a megtámadott jogi aktus az általános hatályú szabályokkal kapcsolatos korlátozásokat és eltéréseket vagy a gazdasági szereplők egy behatárolt csoportját érintő átmeneti jellegű rendelkezéseket tartalmaz; ( 35 ) és vi. az uniós jog különös rendelkezései megkövetelték az eljáró intézménytől, hogy „vegye figyelembe, hogy az általa elfogadni kívánt jogi aktus milyen következményekkel jár egyes magánszemélyek helyzetére nézve”. ( 36 )

41.

A szerzők különösen azt sérelmezik, hogy magánszemélyek és egyesületek nem léphetnek fel kirendelt védőként a személyek egy csoportjának sérelmet okozó intézkedésekkel szemben. E tekintetben gyakran hivatkoznak a teszt által teremtett paradoxonra: minél kiterjedtebb és károsabb egy intézkedés (mint például gyakran a környezetvédelmi intézkedések esetében), annál valószínűtlenebb, hogy megállapítják egy vagy több (természetes vagy jogi) személy személyes érintettségét a Plaumann ítélkezési gyakorlat alapján. ( 37 ) A közelmúltbeli Carvalho ítéletet (amely az éghajlatváltozással kapcsolatos uniós intézkedésekkel foglalkozik) ennek illusztrációjaként említik. ( 38 )

42.

A Plaumann ítélkezési gyakorlat kritikájának egy másik vonulata annak állítólagos homályosságára vonatkozik, amely következetlen döntésekhez vezet. Egyes szerzők véleménye szerint a Plaumann formula tényleges alkalmazása egyes esetekben inkább a megtámadott jogi aktus formai elemeire, más esetekben pedig a jogi aktusból eredő anyagi jogi kötelezettségekre összpontosított. Számos ítéletben, az „alapvető jelentőségű” ítéleteket is ideértve, az indokolás e kérdésben nem az egyértelműség iskolapéldája. Ez a hermeneutikus heterogenitás és kétértelműség – állítólag – a határozatok meglehetősen széttöredezett és kazuisztikus halmazát eredményezte, amelynek közös szála nehezen kivehető. Ez az oka annak, hogy a magánszemély felperesek által az EUMSZ 263. cikk alapján benyújtott keresetek elfogadhatóságának vizsgálata gyakran hosszas fejtegetéseket igényel az uniós bíróságok határozataiban. ( 39 )

43.

A fenti kritikával nagyrészt egyetértett Jacobs főtanácsnok, aki az UPA ügyre vonatkozó indítványában részletesen kifejtette, hogy miért véli úgy, hogy a Bíróságnak felül kell vizsgálnia a Plaumann ítélkezési gyakorlatot, és e célból új személyes érintettségi teszt elfogadását javasolta: „egy személy akkor tekinthető valamely [uniós] intézkedés által személyében érintettnek, ha – saját konkrét körülményei okán – az intézkedés lényeges káros hatást gyakorol vagy gyakorolhat az érdekeire”. ( 40 )

44.

Röviddel az említett indítvány ismertetését követően az Elsőfokú Bíróság (jelenleg Törvényszék) hasonló következtetésekre jutott Jégo‑Quéré ítéletében az ítélkezési gyakorlat felülvizsgálatának szükségességét illetően, és kimondta, hogy „a magánszemélyek hatékony bírói jogvédelmének biztosítása érdekében egy természetes vagy jogi személyt személyében érintettnek kell tekinteni egy, őt közvetlenül érintő, általános hatályú [uniós] intézkedés által, amennyiben a kérdéses intézkedés egyértelműen és jelenleg érinti a jogi helyzetét, oly módon, hogy jogait csökkenti, vagy kötelezettségeket ró rá”. ( 41 )

45.

A Bíróság mindazonáltal nem értett egyet sem a főtanácsnok, sem az Elsőfokú Bíróság elemzésével és javaslataival. UPA ítéletében a Bíróság i. megerősítette a Plaumann formulát; ii. hangsúlyozta, hogy a Szerződések által létrehozott „teljes jogorvoslati rendszer” különösen a megsemmisítés iránti keresetek és az előzetes döntéshozatali eljárások egymást kiegészítő szerepén alapul; iii. egyértelművé tette, hogy a tagállamok feladata olyan jogorvoslati és eljárási rendszer előírása, amely lehetővé teszi a hatékony bírói jogvédelemhez való jog tiszteletben tartásának biztosítását; iv. elismerte, hogy a magánszemélyek által benyújtott kereset elfogadhatóságának feltételeit a hatékony bírói jogvédelemhez való jog alapelvének fényében kell értelmezni, ugyanakkor rámutatott arra, hogy ez nem vezethet de facto az említett, a Szerződésekben kifejezetten előírt feltételektől való eltéréshez; és v. kijelentette, hogy elképzelhető ugyan az általános hatályú uniós jogi aktusok jogszerűsége bírósági felülvizsgálatának olyan rendszere, amely eltér az alapító szerződés által létrehozott rendszertől, a tagállamoknak mint a Szerződések megalkotóinak kell a hatályos rendszert módosítaniuk. ( 42 )

46.

A jelen szakasz következő részében kifejtem, hogy – annak ellenére, hogy az imént tárgyalt kritikák némelyikének van némi alapja – miért vélem úgy, hogy a Plaumann formula jelenleg is elfogadható, és azt következésképpen nem kell elvetnie a Bíróságnak.

47.

Elöljáróban rá kell mutatnom arra, hogy a Plaumann formulát ért kritikák gyakran „eredményorientáltak”: egyszerűen fogalmazva, a teszt túl szigorú, és ezért nem lehet helyes (vagy az nem megfelelő). A szakirodalmi szerzők mindazonáltal csak ritkán vállalkoznak annak kifejtésére, hogy hol téved a Bíróság az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének értelmezésében, és hogyan kellene ehelyett értelmezni a „személyes érintettség” követelményét. Ha ténylegesen alternatív tesztet javasolnak, akkor az vagy a hatályos nemzeti rendelkezésekből merít ihletet, vagy (kisebb‑nagyobb mértékben) a Jacobs főtanácsnok és az Elsőfokú Bíróság által javasolt, a fenti 43. és 44. pontban említett tesztekhez hasonlít. ( 43 )

48.

A kereshetőségi jogra vonatkozó tagállami szabályokat illetően meg kell jegyeznem, hogy a leggyakrabban említettekre ( 44 ) az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésétől meglehetősen eltérően megfogalmazott rendelkezések vonatkoznak, amelyek az uniós rendszertől eltérő, önmagukban zárt igazságszolgáltatási rendszerekben működnek. ( 45 )

49.

Ami a Jacobs főtanácsnok és az Elsőfokú Bíróság által javasolt, illetve az általuk inspirált teszteket illeti, azok valóban jelentős érdemekkel rendelkeznek. Azok lehetővé tennék különösen a Bíróság számára, hogy amikor azt próbálja megállapítani, hogy a felperes helyzete kellőképpen megkülönböztető‑e, minden egyes esetben figyelembe vegye i. azon jogi és ténybeli körülmények sokféleségét, amelyek relevánsak lehetnek, valamint ii. a megtámadott intézkedés által kifejtett hatás súlyosságát. Emellett elméleti szinten nehéz nem egyetérteni azzal a gondolattal, hogy a valamely uniós intézkedés miatt lényeges káros hatást vagy egyértelmű és jelen idejű sérelmet elszenvedő magánszemélyeknek általában lehetőséggel kell rendelkezniük ezen intézkedés megtámadására.

50.

A Bíróság azonban úgy döntött, hogy nem alkalmaz ilyen teszteket. Én is látok két jelentős hátrányt ezekkel kapcsolatban.

51.

Először is, e teszteknek vannak bizonyos strukturális korlátai, amelyeket nehéz áthidalni. A javasolt formulák bizonyos mértékig nehezen kiszámíthatóak, mivel mindegyik eseti értékelésen alapul. Azok továbbá olyan jelzőkön (lényeges, egyértelmű, jelen idejű) alapulnak, amelyek önmagukban nem túl pontosak, és következésképpen meglehetősen eltérően értelmezhetők és alkalmazhatók. A személyes érintettség követelménye a gyakorlatban a hatás „mértékének” kérdésévé válik. Ilyen esetben azon kérdés eldöntése, hogy hol kell meghúzni a határt a kellőképpen lényegesnek tekinthető és az ilyennek nem tekinthető hatás között, sok esetben szubjektívnek bizonyulhat.

52.

Másodszor, nem nyilvánvaló, hogy az említett tesztek beilleszthetők az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének keretébe. Ez elvezet a következő pontomhoz.

53.

Úgy tűnik számomra, hogy a Plaumann formula a Szerződés szinte valamennyi nyelvi változatában használt „individual” (egyéni) kifejezés hitelesebb és észszerűbb értelmezése. A köznyelvben az „individual” kifejezés leggyakoribb szinonimái a single (egyedüli), a specific (specifikus), a particular (sajátos), a distinctive (megkülönböztető) és a separate (külön).

54.

Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy egy adott uniós jogi aktus tekintetében egynél több személy kerülhet olyan helyzetbe, amely annyira sajátos, hogy egyedülállónak vagy közel egyedülállónak tekinthető. Ugyanakkor azonban úgy vélem, hogy túlzás azt állítani – ahogyan azt az Elsőfokú Bíróság a Jégo‑Quéré kontra Bizottság ítéletben tette –, hogy „[a megtámadott] intézkedéssel ugyancsak érintett vagy esetlegesen érintett más személyek száma és helyzete nem releváns” azon kérdés szempontjából, hogy valamely felperest személyében érint‑e az intézkedés. ( 46 ) Nagyon leegyszerűsítve és sematikusan: egy személy lehet különleges, 10 személy valószínűleg szintén lehet kivétel nélkül különleges, de csak nagyon erős érvekkel lehetne meggyőzni arról, hogy egy 1 ezer vagy 1 millió fős csoport minden egyes tagja különleges lehet az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése szempontjából. Véleményem szerint minél nagyobb a különleges hatásra hivatkozó személyek száma, annál kevésbé valószínű, hogy mindannyian „személyükben érintettnek” tekinthetők: úgy tűnik, hogy a szóban forgó intézkedés általánosan alkalmazandó absztrakt kritériumok alapján. ( 47 )

55.

Az „individual” kifejezés történeti értelmezése szintén alátámasztja annak viszonylag szűk értelmezését. Nem szabad elfelejteni, hogy a (már megszűnt) ESZAK‑Szerződés 33. cikkének második bekezdése szerint a magánszemély felperesek megtámadhatták „az őket érintő egyedi határozatok[at] és ajánlások[at], valamint az olyan általános határozatok[at] és ajánlások[at], amelyek véleményük szerint hatáskörrel való visszaélést valósítanak meg vonatkozásukban”. ( 48 ) A Párizsi Szerződés megalkotói lehetővé kívánták tenni a magánszemély felperesek számára a lényegében egyedi, de általánosabb hatályú jogi aktusoknak álcázott határozatok megtámadását. ( 49 ) Első ítéleteiben azonban a Bíróság a magánszemély felperesek kereshetőségi jogának tág értelmezését fogadta el. ( 50 ) Következésképpen úgy tűnik, hogy a Római Szerződés megtárgyalása során a szövegezők szándékosan fogadtak el szigorúbb szöveget a kereshetőségi jog tekintetében. ( 51 ) Történeti dokumentumok arra utalnak, hogy az elképzelés (ismét) az volt, hogy a nem privilegizált felperesek csak az őket személyükben érintő határozatokat támadhassák meg, még ha azokat rendeletnek vagy harmadik személyeknek címzett határozatnak „álcáztak” is. ( 52 )

56.

Érdekes módon a „személyes érintettség” követelményének a Szerződés módosítása révén történő esetleges enyhítésének kérdése különböző kormányközi konferenciák előtt és alatt is felmerült. A Szerződések megalkotói azonban – nyilvánvalóan a Plaumann ítélkezési gyakorlat „sziklaszilárd” jellegének teljes tudatában – végül úgy döntöttek, hogy nem eszközölnek változtatást e tekintetben. Az Európa jövőjével foglalkozó 2002–2003‑as konvent során létrehozott, a Bíróság munkamódszerével foglalkozó munkacsoport például megosztott volt abban a kérdésben, hogy el kell‑e törölni (vagy módosítani kell‑e) a személyes érintettség követelményét, míg tagjainak többsége egyetértett a rendelkezés egyéb módosításaival. ( 53 ) Ténylegesen csak az utóbbi módosítások kerültek be először az európai alkotmány létrehozásáról szóló szerződésre vonatkozó javaslatba, majd a Lisszaboni Szerződésbe. ( 54 )

57.

A Bíróság is megjegyezte ezt az Inuit Tapiriit Kanatami és társai kontra Parlament és Tanács ítéletében, amelyben a felperesek kifejezetten kérték, hogy vizsgálja felül a Plaumann formulát, és helyette vezesse be a „lényeges káros hatás” kritériumát. A Bíróság megállapította különösen, hogy „nem áll fenn olyan körülmény, amelynek alapján megállapítható lenne, hogy a Lisszaboni Szerződés szövegezőinek szándékukban állt volna módosítani az [EUMSZ 263.] cikk negyedik bekezdésében már meghatározott elfogadhatósági feltételek tartalmát”. ( 55 )

58.

Hozzáteszem, hogy egyetlen olyan szöveges vagy történeti elem sem fedezhető fel, amely arra utalhatna, hogy a Szerződések megalkotói (a Római Szerződés elfogadásakor vagy későbbi módosításakor) lehetővé kívánták volna tenni a (jelenlegi) EUMSZ 263. cikk révén a magánszemély felperesek számára, hogy egyfajta közérdekű keresetet ( 56 ) vagy alkotmányjogi panaszt ( 57 ) nyújtsanak be, vagy hogy különleges jogot kívántak volna biztosítani számukra az alapvető jogaik állítólagos megsértése miatti eljárásindításra. ( 58 )

59.

E szöveges és történeti elemeken kívül egy olyan rendszertani elem is van, amely a személyes érintettség követelményének óvatos értelmezése mellett szól.

60.

Az uniós bírósági rendszer sajátos kétpilléres szerkezettel rendelkezik, ami azon körülményből ered, hogy az Európai Unió nem egy tipikus nemzetközi szervezet, és nem is egy nemzetállam. ( 59 ) E sajátosság először is az EUSZ 19. cikk (1) bekezdéséből tűnik ki, amely – az Európai Unió Bíróságára ruházva azt a feladatot, hogy „biztosít[s]a a jog tiszteletben tartását a Szerződések értelmezése és alkalmazása során” – kijelenti, hogy „[a] tagállamok megteremtik azokat a jogorvoslati lehetőségeket, amelyek az uniós jog által szabályozott területeken a hatékony jogvédelem biztosításához szükségesek”. E rendelkezésből következik, hogy a nemzeti bíróságok az uniós jogból származtatott jogaik védelmét kérő polgárok számára az uniós jogot alkalmazó általános bíróságnak minősülnek. ( 60 )

61.

Emellett az EUSZ 13. cikk (2) bekezdése szerint az Európai Unió egyes intézményei „a Szerződésekben rájuk ruházott hatáskörök határain belül, az ott meghatározott eljárások, feltételek és célok szerint járnak el”. E rendelkezést az intézményi egyensúly elvének, az Európai Unió intézményi struktúrájának kulcsfontosságú jellemzőjének fényében kell értelmezni, amely magában foglalja, hogy valamennyi intézmény úgy gyakorolja hatásköreit, hogy közben a többi intézmény hatáskörét tiszteletben tartja. ( 61 ) Ami az Európai Unió Bíróságát illeti, nem hagyható figyelmen kívül, hogy azt egyértelműen meghatározott hatáskörrel ruházták fel: az EUMSZ 274. cikk szerint „[a]z olyan vitás ügyeket, amelyekben az Unió az egyik fél, nem lehet erre hivatkozva kizárni a tagállamok bíróságainak hatásköréből, kivéve ha [ez] a [hatáskör] az Európai Unió Bíróságára [van ruházva]”.

62.

A fenti rendelkezések azt mutatják, hogy (nyilvánvalóan) vannak bizonyos korlátai annak, hogy a Bíróság hogyan értelmezheti a Szerződés rendelkezéseit az EUMSZ 263. cikk szerinti hatáskörének határait illetően. Azok nyilvánvalóvá teszik továbbá, hogy elválaszthatatlan kapcsolat és kölcsönös függőség áll fenn az uniós bíróságok és a tagállami bíróságok között. ( 62 )

63.

Amint azt a Bíróság az 1/09 véleményben megállapította, „az Unió jogrendjének és bírósági rendszerének tiszteletben tartását a Bíróság és a tagállami bíróságok biztosítják”, és „a nemzeti bíróság[ok], a Bírósággal együttműködve olyan feladatot tölt[enek] be, amelyet közösen kell ellátniuk annak érdekében, hogy a Szerződések alkalmazása és értelmezése során biztosítsák a jog tiszteletben tartását”. ( 63 )

64.

Az uniós jogi aktusok jogszerűségének ellenőrzése ténylegesen két egymást kiegészítő bírósági eljáráson alapul: a közvetlen kereseteken (amelyek közül a legjelentősebb a megsemmisítés iránti kereset) és az érvényességre vonatkozó előzetes döntéshozatali eljáráson. Amint azt a Bíróság az ítélkezési gyakorlatában következetesen hangsúlyozta, a Szerződések egyrészt az EUMSZ 263. és EUMSZ 277. cikkel, ( 64 ) másrészt az EUMSZ 267. cikkel „teljes jogorvoslati és eljárási rendszert hoz[tak] létre, amelynek célja, hogy biztosítsa az uniós jogi aktusok jogszerűségének felülvizsgálatát”. ( 65 ) Az EJEB a jól ismert Bosphorus ügyben lényegében úgy ítélte meg, hogy ez a sajátos struktúra megfelel az EJEE által támasztott követelményeknek. ( 66 )

65.

Mindezen okok miatt nem vagyok meggyőződve arról, hogy a Plaumann formula a személyes érintettség EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésében meghatározott követelményének helytelen értelmezését tükrözi. E követelmény – bírósági eljárásban vagy azon kívül – javasolt alternatív értelmezései i. nem nyújtanak megfelelő mértékű jogbiztonságot, és ii. nem állnak teljes mértékben összhangban a Szerződés rendelkezésének eredetével, szellemével és szövegével. Végezetül úgy vélem továbbá, hogy nem észszerűtlen, hogy sok esetben az uniós jogi aktusok érvényességével kapcsolatos kérdéseket először a nemzeti bíróságok elé kell terjeszteni, amelyek szűrőként működnek annak eldöntésében, hogy e kérdéseket – mivel prima facie nem komolytalanok – a Bíróság elé kell‑e terjeszteni az EUMSZ 267. cikk alapján.

66.

Mindezek után azt jelenti‑e ez, hogy – Voltaire Candide‑ját ( 67 ) parafrazeálva – minden a legjobb a Bíróság „személyes érintettséggel” kapcsolatos ítélkezési gyakorlatában, és az Európai Unió rendelkezik az elképzelhető legjobb bírósági rendszerrel?

67.

Úgy gondolom, hogy nem.

68.

Véleményem szerint a Plaumann formula megfelelősége ellenére az ítélkezési gyakorlat korántsem egyértelmű, ráadásul e formula egyes értelmezései túlzottan megszorítóak, és – különösen a 2025‑ös Európai Unióban – nem egyeztethetők össze az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének észszerű értelmezésével. Ezért most három javaslattal élek a Bíróság felé, majd végül néhány záró megjegyzést teszek arra vonatkozóan, hogy miért lenne megvalósítható, kívánatos és időszerű a Plaumann ítélkezési gyakorlat felülvizsgálata.

69.

Első javaslatom a Bíróság felé, hogy rendszerezze az ítélkezési gyakorlatot annak érdekében, hogy mind a potenciális felperesek, mind a Törvényszék számára világosabbá váljanak azok a különböző körülmények, amelyek között a személyek valamely uniós jogi aktus által „személyükben érintettnek” tekinthetők. Nem szokatlan, hogy a Bíróság olyan elvi jelentőségű ítéletet hoz, amelyben naprakésszé teszi és egyesíti az ítélkezési gyakorlat több vonulatát annak érdekében, hogy koherens és kimerítő keretet nyújtson egy adott eljárási jellegű kérdést illetően. ( 68 )

70.

Egy nem uniós jogi szakember számára meglepő lehet, hogy a kereset elfogadhatóságának értékelése az uniós bíróságok számos határozatában hosszadalmas és összetett tárgyalást igényel. Az elfogadhatóságnak ideális esetben viszonylag könnyen ellenőrizhetőnek kell lennie. Van valami eredendően furcsa egy olyan rendszerben, amelyben számos esetben a kereset elfogadhatóságának hosszabb, érdemének pedig sokkal rövidebb elemzésére van szükség. ( 69 )

71.

Valószínűleg e kérdés összetettsége vezetett a Boehringer ítélkezési gyakorlathoz, amelyben a Bíróság elfogadta, hogy amennyiben a megfelelő igazságszolgáltatás indokolja, érdemben elutasítható az EUMSZ 263. cikk alapján benyújtott kereset anélkül, hogy a Bíróság határozna egy másik fél által felhozott elfogadhatatlansági kifogásról. ( 70 ) Ez az ítélkezési gyakorlat pragmatikus megoldást kínál az ilyen összetettségből eredő problémákra. Ezen ítélkezési gyakorlatnak azonban, bár az pergazdaságossági okokból védhető, egy kevésbé összetett rendszerben valószínűleg nem lenne létjogosultsága.

72.

A TWD Textilwerke Deggendorf ítélkezési gyakorlat alapján is problémát vethet fel a személyes érintettség elemzésének összetettségéből eredő bizonytalanság. Ezen ítélkezési gyakorlatban a Bíróság lényegében úgy ítélte meg, hogy ellentétes lenne a jogbiztonság elvével annak lehetővé tétele egy személy számára, aki kétségtelenül megtámadhatott volna egy uniós jogi aktust az uniós bíróságok előtt, és hagyta, hogy az EUMSZ 263. cikkben e célból megállapított jogvesztő határidő lejárjon, hogy vitassa ennek a jogi aktusnak a jogszerűségét a nemzeti bíróság előtt a nemzeti hatóságok által e jogi aktus végrehajtására hozott intézkedésekkel szemben benyújtott keresettel. Bármely más megoldás elfogadása lehetővé tenné a felperes számára, hogy aláássa a megtámadott jogi aktus végleges jellegét, amely a jogorvoslati határidő lejártát követően minden jogi aktus sajátja. Következésképpen az ilyen jogi aktus érvényességére vonatkozó előzetes döntéshozatal iránti kérelem ilyen körülmények között elfogadhatatlan. ( 71 )

73.

Véleményem szerint kijelenthető, hogy a TWD Textilwerke Deggendorf ítélkezési gyakorlat által megkövetelt elemzést – a kétségnek a szóban forgó személyek javára történő értékelése („kétségtelenül”) ellenére – nem könnyű elvégezni. ( 72 ) Ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy az intézkedés által érintett személyeknek számos esetben a biztonság kedvéért két eljárást kell indítaniuk: egyet a nemzeti bíróságok, egyet pedig az uniós bíróságok előtt. ( 73 ) Tulajdonképpen a jelen eljárásban is ez történt. ( 74 ) Az azonos ügyben folytatott eljárások megsokszorozását, amely mind a felek, mind a társadalom számára magasabb költségekkel jár, nyilvánvaló okokból el kell kerülni.

74.

Következésképpen úgy vélem, hogy különösen jó okok szólnak amellett, hogy a Bíróság egy elvi jelentőségű ítélet révén egyértelműbbé tegye a személyes érintettség követelményével kapcsolatos ítélkezési gyakorlatát. Remélem, hogy a fent javasolt rendszerezés némi segítséget nyújthat ebben a Bíróság számára. Az egyértelműség kedvéért, ez a rendszerezés nem kívánja kimerítően bemutatni az összes lehetséges helyzetet, amely „személyes érintettséget” válthat ki az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése értelmében, hanem csak a meglévő ítélkezési gyakorlatot kívánja tükrözni. Ahogyan azt ugyanis Bobek főtanácsnok a Nord Stream 2 ügyre vonatkozó indítványában megállapította, „[a Plaumann] mérce kétségkívül szigorú, de – legalábbis első ránézésre – viszonylag nyitott és rugalmas is”. ( 75 ) A személyes érintettség követelménye nemcsak a felperes sajátos helyzetétől függ, hanem a jogi aktus formájától és tartalmától, valamint azon eljárástól is, amellyel a jogi aktust elfogadják. Például, amint azt az úgynevezett aarhusi rendelet ( 76 ) mutatja, az uniós szabályozás az uniós intézmények bizonyos jogi aktusai által „személyükben érintett” személyek új csoportjait hozhatja létre. ( 77 )

75.

Így bár az ítélkezési gyakorlat bármely jelenlegi rendszerezése nem zárja ki, hogy a Bíróság a jövőben további olyan eseteket találhat, amelyekben a személyek valamely csoportját személyesen érintheti egy adott típusú uniós jogi aktus, az egyértelmű iránymutatást nyújthat a jog jelenlegi állását illetően nemcsak a potenciális felperesek, hanem a Törvényszék számára is.

76.

A fenti 3. részben kifejtettem, hogy miért vélem úgy, hogy a Plaumann formula a személyes érintettség EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésében meghatározott követelményének elfogadható értelmezését képezi. Ennek fényében ezenfelül azt gondolom, hogy a „behatárolt csoport” teszt a Plaumann formula észszerű alkalmazását jelenti. Emlékeztetek arra, hogy e jellemzően általános jellegű jogi aktusokra alkalmazott teszt szerint, ha a jogi aktus annak elfogadásakor azonosított vagy azonosítható személyek csoportját érinti, a csoport tagjaira jellemző szempontok alapján e személyeket e jogi aktus azért érintheti személyükben, mert az érintett személyek meghatározott köréhez tartoznak.

77.

Nehezen vitatható az az álláspont, hogy ha a valamely uniós jogi aktus által érintett személyek nem voltak sem azonosítottak, sem azonosíthatók, akkor e jogi aktus elfogadására a körülmények egy absztrakt módon, általános szakpolitikai megfontolások alapján meghatározott adott együttesének kezelése érdekében került sor. Azt is ésszerűnek tartom ugyanakkor, hogy önmagában az a tény, hogy valamely uniós jogi aktus elfogadásakor az e jogi aktus által érintett személyek mindegyike azonosított vagy azonosítható volt, nem elegendő ahhoz, hogy e személyek személyükben érintettnek legyenek tekinthetők. Ami azt illeti, nem szokatlan, hogy egy adott piacon csak néhány olyan szereplő működik, amelyet jól ismernek a hatóságok és a nyilvánosság. A személyes érintettség tesztje nem alkalmazható másként, ha a jogi aktus például ügyvédi vagy orvosi szolgáltatások nyújtására vagy nagy légi járművek vagy katonai páncélozott járművek gyártására vonatkozik. Az alkalmazás eltérhet azonban olyan esetben, ha a jogi aktus – bár általánosan van megfogalmazva, és megkülönböztetés nélkül minden érintett személyre alkalmazandó – lényegében egy vagy több konkrét személy helyzetére van szabva. ( 78 )

78.

Amint azt a fenti 27. pontban kifejtettem, valami többre van tehát szükség önmagában azon ténynél, hogy az érintett személyek azonosítottak vagy azonosíthatók. Ezért követeli meg az ítélkezési gyakorlat, hogy e személyek olyan behatárolt csoporthoz tartozzanak, amely a megtámadott rendelkezés tekintetében bizonyos megkülönböztető jellemzőkkel rendelkezik. Ez összhangban áll a rendelkezés logikájával, amely – amint azt kifejtettem – mindig is azon helyzet kezelésében állt, amikor egy uniós jogi aktus olyan hatással van egy vagy több személy jogi helyzetére, amely meghaladja az ilyen jogi aktusnak a többi érintett személyre gyakorolt hatását. Ez a személyükben érintett személyekre és a nem személyükben érintett személyekre gyakorolt hatás tekintetében fennálló különbség nem lehet (kizárólag vagy elsősorban) mértékbeli különbség, hanem (legalábbis nagymértékben) a hatás jellegétől kell függenie. ( 79 )

79.

Véleményem szerint az azon ügyeken végigvonuló szál, amelyekben elfogadást nyert a személyes érintettség, abban áll, hogy az eljáró intézmény a megtámadott jogi aktus elfogadása előtt – egyes konkrét rendelkezések vagy az uniós jog egyes általános elvei alapján – vagy (kifejezetten vagy hallgatólagosan) figyelembe vette, vagy figyelembe kellett volna vennie a felperesek sajátos helyzetét. Ez lényegében akkor van így, ha az intézményt cselekvésre késztető szakpolitikai okokat össze kellett egyeztetni egyes jogalanyok olyan jogaival és érdekeivel, amelyek valamilyen különleges okból nem feleltethetők meg teljes mértékben a többi érintett személy jogainak és érdekeinek. Az a körülmény, hogy a szóban forgó intézménynek nem volt tudomása e személyek számáról vagy személyazonosságáról, nem releváns, amennyiben képes lett volna beszerezni a szükséges információkat. ( 80 ) Úgy tűnik számomra, hogy a fenti 28. pontban említett négy eset jó példákkal szolgál e tekintetben.

80.

Nyilvánvalóan tisztában vagyok azzal, hogy a Bíróság egyes ítéletei ellentétesnek tűnnek e megállapítással. ( 81 ) Ezen ügyek mindazonáltal meglehetősen sajátosak, és a Bíróság e kérdéssel kapcsolatos megállapításai nem általánosíthatók. A szóban forgó ügyek tárgyát nem a jogaik védelmében eljáró magánszemélyek, hanem egy regionális hatóság (a Holland Királyságot alkotó három terület egyike) által benyújtott keresetek képezték, amely hatóság pusztán közérdekből, a saját területén a gazdasági és társadalmi kérdésekben hatáskörrel rendelkező szervezetként egy olyan intézkedéssel szemben lépett fel, amely meglehetősen korlátozott hatással volt a gazdaságára. ( 82 ) E tekintetben emlékeztetek arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint pusztán az, hogy valamely régió vagy más helyi közjogi szerv – a területén gazdasági, társadalmi vagy környezetvédelmi kérdésekben hatáskörrel rendelkező szervként – bizonyos hatáskörrel rendelkezik az általános érvényű uniós intézkedések által szabályozott kérdéseket illetően, önmagában nem elegendő ahhoz, hogy e régiót az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése értelmében „érintettnek” lehessen tekinteni. ( 83 ) Mi több, a szóban forgó ügyekben a vonatkozó uniós szabályozás csak homályosan és általánosan utalt arra, hogy az eljáró intézménynek a különböző mérlegelendő tényezők között figyelembe kell vennie a tervezett intézkedés érintett területekre gyakorolt hatását. ( 84 ) Ezenkívül, amint azt a Bíróság megállapította, a megtámadott intézkedés által a felperes saját területén kifejtett hatás nem különbözött a többi érintett területen kifejtett hatástól. ( 85 )

81.

Ezért nem gondolom, hogy az említett ítéletek megkérdőjeleznék fenti megfontolásaimat. Egy messzemenő értelmezés ugyanis nemcsak hogy nehezen lenne összeegyeztethető a Plaumann ítélkezési gyakorlat többi részével, hanem rendszertani szempontból is problematikus lenne. Ha ugyanis egy uniós intézményt jogszabály kötelez egy vagy több konkrét személy helyzetének figyelembevételére, e személyek megfelelő joggal rendelkeznek helyzetük figyelembevételére. Természetesen ubi ius ibi remedium: ahol jog van, ott jogorvoslat is van. Az érintett személyeknek tehát képesnek kell lenniük arra, hogy bíróság előtt biztosítsák a jog védelmét azáltal, hogy megtámadják azt az intézkedést, amely állítólag nem vagy tévesen vette figyelembe helyzetüket. Voltaképpen éppen ez a (figyelembevételhez való) jog az, ami – a Plaumann formulát felidézve – „a címzettekhez hasonló módon egyéníti” a felpereseket. ( 86 ) Egy adott intézkedés elfogadásával az eljáró intézmény lényegében nemcsak hogy meghatározatlan számú személyre alkalmazandó általános és absztrakt szabályokat állapíthatott meg, hanem egy vagy több azonosított vagy azonosítható személy helyzetével is foglalkozhatott, mintha bizonyos konkrét döntéshozatali tartalommal bíró jogi aktust címzett volna nekik.

82.

Mindemellett van egy olyan eleme a „behatárolt csoport” tesztnek, amelyet meglehetősen zavarba ejtőnek találok.

83.

Egyes határozatokban az uniós bíróságok megkövetelték (vagy úgy tűnt, hogy megkövetelik), hogy a megtámadott jogi aktus által különösen érintett személyek köre, amelyhez állítása szerint a felperes tartozik, meghatározott számú személyből álljon, akiknek köre a megtámadott jogi aktus elfogadását követően nem bővíthető (a továbbiakban: a jövőre vonatkozó elem). ( 87 )

84.

E tekintetben két fenntartásom van.

85.

Először is, elméleti szinten úgy tűnik, hogy a jövőre vonatkozó elem nem áll összhangban a Plaumann ítélkezési gyakorlat alapjául szolgáló logikával. Az lényegében egy adott felperes (vagy a személyek azon csoportja, amelyhez tartozik) helyzetének azon személyek helyzetével való összehasonlítását teszi szükségessé, akiket a jövőben valamikor érinthet a megtámadott jogi aktus.

86.

Ez azonban nem az az összehasonlítás, amelyet a Plaumann ítélkezési gyakorlat megkövetel az uniós bíróságoktól. A „személyes érintettség” egyenletében két tényező van: i. a megtámadott jogi aktus által érintett személyek e jogi aktus személyi hatálya alapján in abstracto azonosítandó általános köre (a továbbiakban: általános kör) és ii. e személyek egy részhalmaza, azaz az érintett személyek egy kisebb csoportja (amelyhez a felperes tartozik), amely bizonyos sajátos jellemzők miatt állítólagosan megkülönböztethető az általános körtől (a továbbiakban: meghatározott kör). ( 88 )

87.

A meghatározott kör létezését in concreto kell vizsgálni, figyelembe véve minden olyan jogi és ténybeli elemet, amely az e körhöz tartozó személyek helyzetét jellemezheti. A Plaumann formula ugyanis kifejezetten megszabja az uniós bíróságok számára, hogy vizsgálják meg a felperes konkrét „jellemzőit” és „ténybeli helyzetét”. A Bíróság világossá tette ugyanis, hogy i. a személyes érintettséget „[az adott] egyén minden más személyhez viszonyított sajátos helyzete alapján” kell megállapítani; ( 89 ) és ii. ezt az összehasonlítást „a vitatott rendelkezés szempontjából”, ( 90 )„a vitatott [rendelkezés] meghozatalának időpontjában” ( 91 ) kell elvégezni.

88.

Ha ez így van, akkor az elemzés során döntő fontosságú annak megállapítása, hogy van‑e különbség a megtámadott jogi aktus által a két csoportra (az általános körre és a meghatározott körre) gyakorolt hatás jellegében. Továbbra sem világos számomra, hogy a jövőre vonatkozó elemnek milyen szerepet kellene játszania, vagy milyen súllyal kellene bírnia ezen elemzés keretében.

89.

Nehezen tudom megérteni különösen, hogy egy vagy több személy részére biztosított azon lehetőségnek, hogy megtámadjon egy (állítólag) anélkül elfogadott adott jogi aktust, hogy a szóban forgó uniós intézmény megfelelően figyelembe vette volna ezen egy vagy több személy különleges helyzetét, miért kellene más egyének (akik például egy adott tevékenységet végeznek, egy adott vállalkozást indítanak, vagy az Európai Unión belül egy adott területre költöznek) hipotetikus jövőbeli magatartásától függenie. Egy olyan jogközösségben, amely – amint azt később kifejtem – a szabad és nyitott piacgazdaságon alapuló liberális demokráciáknak az egyéni autonómiát hangsúlyozó és az alapvető jogokat védő alapgondolatait tükrözi, rendkívül ritka, hogy valamely tevékenységet végző személyek csoportja nem változhat a jövőben. ( 92 )

90.

A jövőre vonatkozó elem véleményem szerint a Plaumann ítélkezési gyakorlat téves alkalmazásából ered. Az a megtámadott jogi aktus személyi hatályára összpontosító olyan elemzés eredménye, amely nem veszi kellőképpen figyelembe a személyi hatály alá tartozó személyek részhalmazának tényleges jellemzőit. Ez azt jelenti, hogy döntő jelentőséget tulajdonítanak elméleti és hipotetikus jellegű elemeknek a fennálló valós helyzet rovására. Véleményem szerint az ilyen megközelítés aligha egyeztethető össze a Bíróság fenti 87. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatával.

91.

Másodszor, gyakorlati szempontból nem vagyok biztos abban, hogy észszerű és hasznos lehet figyelembe venni a jövőre vonatkozó elemet.

92.

Igaz, hogy a jövőre vonatkozó elem olyan jellemző, amely mindazon helyzetek velejárója, amelyekben a meghatározott kört az általános körtől megkülönböztető kritérium múltbeli eseményekre vonatkozik, mint például a fenti 32. pontban említett helyzetekben. Ilyen esetekben azonban nem jelent hozzáadott értéket a Bíróság számára ezen elem ellenőrzése, éppen azért, mert az elkerülhetetlenül jelen van.

93.

A többi esetben – vagyis amikor a meghatározott kört megkülönböztető kritérium nem múltbeli eseményekhez kapcsolódik – az említett elem értékelése szintén félrevezető vagy hiábavaló lehet.

94.

Egyrészt bizonyos ellentmondásokhoz vezethet: az a felperes, aki egy adott jogi aktus tekintetében ténylegesen az általános kör helyzetétől megkülönböztethetően eltérő helyzetben van, i. akkor is lehet személyében érintett, ha egyes más személyek azonos helyzetben vannak, de ii. nem lehet személyében érintett, ha egyes más személyek a jövőben hasonló helyzetbe kerülhetnek. Nem értem, miért kell ilyen különbséget tenni.

95.

Másrészt felmerül bennem a kérdés, hogy a meghatározott kör helyes (azaz in concreto, az összes releváns jogi és ténybeli elem értékelésével elvégzett) azonosítása nem teszi‑e – megint csak – feleslegessé a jövőre vonatkozó elem értékelését.

96.

A jelen ügyben például a Törvényszék a vitatott jogi aktus tárgyi és személyi hatályának vizsgálata révén a hevített dohánytermékek gyártásában és értékesítésében részt vevő vállalkozásokra összpontosította elemzését. Kétségtelen, hogy mind a felperesek, mind pedig az érintett piacon a jövőben tevékenykedni kezdő vállalkozások összehasonlíthatóak, mivel mindannyian ugyanazon szabályok hatálya alá fognak tartozni, és ezért a vitatott jogi aktus által a tevékenységükre vonatkozóan bevezetett korlátozásoktól fognak „szenvedni”.

97.

Mindazonáltal valóban hasonló helyzetben vannak‑e az e piacon jelenleg és a jövőben tevékenykedő gazdasági szereplők az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése szempontjából? Véleményem szerint egyértelműen nem ez a helyzet.

98.

Amint azt a fellebbezők jogalapjának értékelése során részletesebben kifejtem, a fellebbezők azon vállalkozások közé tartoznak, amelyek egy új terméket vezettek be az uniós piacra, és e célból jelentős beruházásokat eszközöltek, ideértve egy új technológia kifejlesztését, új értékesítési csatornák létrehozását, valamint a termék fogyasztókkal történő megismertetését és fogyasztók számára történő vonzóvá tételét célzó kampányt. A vitatott jogi aktus bevezetésére ezenkívül – leegyszerűsítve – éppen azért került sor, mert a felperesek meglehetősen sikeresek voltak törekvéseikben, és így az új termék értékesítése viszonylag rövid időn belül jelentősen nőtt. Mi több, e növekedést – és így a vitatott jogi aktus bevezetésének szükségességét és megfelelőségét – a Bizottság többek között a felperesek által szolgáltatott értékesítési adatok felhasználásával állapította meg.

99.

Hogyan lehetne úgy tekinteni, hogy azok a vállalkozások, amelyek egy napon esetleg belépnek erre a piacra – például a fellebbezők beruházásait kihasználva –, valóban a fellebbezők helyzetéhez hasonló helyzetben vannak?

100.

Összefoglalva tehát úgy vélem, hogy a jövőre vonatkozó elem aligha egyeztethető össze a Plaumann ítélkezési gyakorlat főbb tételeivel, és azt ráadásul könnyű tévesen értelmezni és alkalmazni. Ezért javaslom, hogy a Bíróság erősítse meg a „behatárolt csoport” tesztet, de vesse el azt a követelményt, hogy a szóban forgó személyek köre a megtámadott jogi aktus elfogadását követően nem bővíthető.

101.

A harmadik és egyben utolsó javaslatom a Bíróság számára, hogy a felperesek, illetve az érintett jogok vagy érdekek típusától függetlenül koherensebben alkalmazza a Plaumann ítélkezési gyakorlatot az elé terjesztett különböző ügyekben. Úgy tűnik ugyanis számomra, hogy a Plaumann ítélkezési gyakorlat szerinti elveket egyszer szigorúbban, máskor pedig elnézőbben alkalmazták olyan ügyekben, amelyek – legalábbis mai szemmel nézve – nagymértékben hasonlóak. Kétségtelen, hogy míg ez az 1963‑as Európai Gazdasági Közösségben indokolt volt, addig a 2025‑ös Európai Unióban már nem az.

102.

Az 1980‑as évek végéig vagy az 1990‑es évek elejéig az akkori Közösségek elsősorban kereskedelemmel és gazdasággal foglalkoztak. A Plateau de Kirchbergre kerülő ügyek többsége olyan kérdéseket érintett, mint a szabad mozgás, a verseny, a kereskedelempolitika és a piacvédelem, a vámok, a mezőgazdaság és a halászat. ( 93 ) Nem meglepő tehát, hogy a Plaumann ítélkezési gyakorlat fogékonyabb volt a gazdasági jogoknak a gazdaságilag aktív személyek – munkavállalók, önálló vállalkozók vagy társaságok – által hivatkozott esetleges megsértésére. A Közösségek fő célkitűzése végül is akkoriban a közös piac létrehozása volt.

103.

A 2025‑ös Európai Unióban a helyzet jelentősen megváltozott. Átfogó célkitűzéseinek (a béke, az általa vallott értékek és népei jólétének előmozdítása) megvalósítása érdekében az Európai Uniónak nemcsak létre kell hoznia és meg kell erősítenie a belső piacot, hanem többek között „a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló […] térséget [is] kínál[nia kell] polgárai számára”, „[munkálkodnia kell a] fenntartható fejlődés[ért]”„teljes foglalkoztatottságot és társadalmi haladást célul [tűzve és ezt] a környezet minőségének magas fokú védelmével és javításával páros[ítva]”, és „[elő kell segítenie] a tudományos és műszaki haladást”. Az európai emberek gazdasági jólétének növelése már nem az Európai Unió (egyetlen) fő célkitűzése.

104.

Az uniós polgárok gazdasági jogai tehát nem lehetnek primi inter pares helyzetben az uniós jogrendszerben, mivel más jellegű (polgári, politikai, szociális stb.) jogokkal és szabadságokkal azonos jelentőséggel bírnak. Az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy az uniós jogrendben a jogok egyik kategóriája sem élvez elsőbbséget valamely másikkal szemben. ( 94 ) Különböző jogok érintettsége esetén azok követelményeit a lehető legjobban össze kell egyeztetni egymással, megfelelő egyensúlyt teremtve köztük. ( 95 ) Közvetlen összeütközés esetén a szóban forgó konkrét körülményektől függ, hogy mely jogok élveznek elsőbbséget. ( 96 )

105.

Ezenkívül aligha szükséges rámutatnom arra, hogy az uniós polgárok azon szándékát, hogy közös érdekeiket jogi személy létrehozása útján érvényesítsék, mind gazdasági, mind más jellegű érdekek esetében védi a Charta. ( 97 )

106.

A fentiekből következik, hogy szükség lehet a Plaumann ítélkezési gyakorlat különböző ügyekben történő alkalmazása módjának bizonyos mértékű kiegyensúlyozására. Nevezetesen, a személyes érintettség vizsgálata során i. a nonprofit szervezeteket (mint például az egyesületeket és a nem kormányzati szervezeteket ( 98 )) általában ugyanazon mércék alapján kell vizsgálni, mint a nyereségorientált szervezeteket (mint például a társaságokat), és ii. nem bírhat jelentőséggel, hogy a felpereseknek a megtámadott jogi aktusok által érintett jogai vagy érdekei gazdasági vagy más jellegűek‑e.

107.

Most két hipotetikus példával szemléltetem, hogy mit jelenthet ez a gyakorlatban.

108.

Először is, az olyan uniós jogi aktus, amely a halállományok védelme érdekében jelentős időre megtiltja a legjövedelmezőbb fogásokat a Remota Insula sziget körüli tengeri területeken, véleményem szerint személyében érintheti a kisüzemi halászok helyi egyesületét – amely mindazon személyek érdekeit képviseli, akiknek megélhetése teljes mértékben a halászati tevékenységüktől függ –, de nem érinthet személyesen más olyan személycsoportokat, amelyeket szintén érint a jogi aktus különböző mértékekben: a sziget lakóit, a helyi étteremtulajdonosokat és a halászati ágazatban tevékenykedő nagyvállalatokat (amelyek könnyen máshova küldhetik hajóikat).

109.

Másodszor, az olyan uniós jogi aktus, amely súlyosan érinti az Antiqua Silva Natura 2000 területen élő avis avium állatfajt, nem feltétlenül érinti személyükben a közelben lakó különböző személyeket, madármegfigyelő amatőröket vagy nemzetközi környezetvédelmi egyesületeket. E jogi aktus mindazonáltal kétségtelenül nagyon megkülönböztető módon érint egy olyan helyi egyesületet, amelynek alapszabály szerinti feladata éppen az Antiqua Silva területen élő avis avium védelme.

110.

Az abban fennálló különbség, hogy a szóban forgó uniós jogi aktus milyen módon érinti a képzeletbeli egyesületet és más személyeket, az említett esetek egyikében sem mértékbeli, hanem a jogi aktus hatásának jellegével függ össze. Az érintett érdek gazdasági jellegű (első példa) és nem gazdasági jellegű (második példa) is lehet. A jogi aktus mindkét esetben az egyesület tevékenységének lényegét és olyan érdeket érint, amely túlmutat az egyesülethez tartozó személyek érdekein. Ennek megfelelően az egyesületnek – a fenti 98. lábjegyzetben hivatkozott ítélkezési gyakorlattal összhangban – kereshetőségi joggal kell rendelkeznie a hipotetikus jogi aktus által az egyesület saját érdekeire gyakorolt hatásra tekintettel. Nemcsak formalista, hanem a valóságtól elrugaszkodott is lenne úgy tekinteni, hogy az említett jogi személyeket nem érintik személyükben az említett jogi aktusok csak azért, mert azok nem csak őket érintik, és/vagy e jogi személyek nem rendelkeznek de jure vagy de facto monopóliummal a szóban forgó érdekek védelme tekintetében.

111.

Nem látok lényeges különbséget e hipotetikus esetek és például az olyan társaságok által indított eljárások között, amelyek nem címzettjei az uniós antitröszt‑ és állami támogatási szabályok alapján elfogadott határozatoknak, és ezek nem is említik őket, hanem ehelyett az e határozatok által érintett társaságok potenciális vagy tényleges versenytársai vagy üzleti partnerei.

112.

Három javaslatom a Bíróság felé ennélfogva a következő: i. rendszerezze a Plaumann ítélkezési gyakorlatot annak érdekében, hogy a potenciális felperesek és a Törvényszék számára világosabbá tegye azt; ii. finomítsa a „behatárolt csoport” tesztet e teszt túlságosan szigorú alkalmazásának elvetésével; és iii. biztosítsa minden személy egyenlő figyelembevételét minden jog tekintetében. A jelen indítvány következő három alrészében kifejtem, hogy véleményem szerint miért lenne megvalósítható, kívánatos és időszerű a Plaumann ítélkezési gyakorlat felülvizsgálata.

113.

A Jacobs főtanácsnok, az Elsőfokú Bíróság és a jogirodalmi szerzők egy része által javasolt tesztektől eltérően az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének értelmezésére vonatkozó saját javaslataim nem térnek el a Plaumann ítélettől. Az uniós bíróságok által a személyes érintettség általános hatályú jogi aktusok esetében történő megállapítására következetesen alkalmazott „behatárolt csoport” teszt elvetését vagy lényeges módosítását sem javaslom.

114.

Javaslataim voltaképpen szisztematikus jellegűek, és viszonylag szűk hatókörűek. A Bíróság úgy fogadhatja el azokat, hogy közben kényelmesen a meglévő ítélkezési gyakorlat, többek között az alapvető jelentőségű és közelmúltbeli ügyek – például az UPA, az Inuit vagy a Carvalho ügy – által kijelölt kereteken belül maradhat. Csupán az ítélkezési gyakorlat egy meglehetősen korlátozott és periférikus vonulatának elvetésére kerülne sor.

115.

A fentiek fényében úgy vélem továbbá, hogy jelentős mértékben túlzott lenne minden azzal kapcsolatos aggodalom, hogy javaslataim „a gátak lebontásával” az uniós bíróságok előtti ügyek számának robbanásszerű növekedését eredményeznék. Először is nem hagyható figyelmen kívül, hogy a személyes érintettség követelményének megfelelő személyeknek a „közvetlen érintettség” követelményének is meg kell felelniük, és bizonyítaniuk kell, hogy „érdekük” fűződik az eljáráshoz. ( 99 ) Ezenfelül aligha kell megjegyeznem, hogy a felpereseknek pontosan meghatározott időtartam áll rendelkezésükre valamely uniós jogi aktus megtámadására: ezt a jogi aktus kihirdetésétől, a velük történő közlésétől vagy attól a naptól számított két hónapon belül kell megtenniük, amikor arról tudomást szereztek. ( 100 ) Másodszor, azon ügyek számának viszonylagos növekedését, amelyek elfogadhatók lehetnek, véleményem szerint több mint ellensúlyoznák az Európai Unió Bíróságának az ügy egyértelmű rendszerezésének köszönhetően megtakarított erőforrásai. Harmadszor, mivel a Törvényszék 54 bíróból áll, az ügyteher szerény növekedésének tökéletesen kezelhetőnek kell lennie. ( 101 ) Negyedszer és utoljára (de nem utolsósorban), az uniós jogi aktusok érvényességének felülvizsgálata során a Bíróság viszonylag széles mérlegelési jogkört hagy az uniós intézményeknek a politikai döntések és az összetett szakmai értékelés tekintetében (a Bíróság általi úgynevezett korlátozott felülvizsgálat). ( 102 ) Ebből következik, hogy még az elfogadhatónak tekintett ügyek között is előfordulnak majd nem elhanyagolható számban olyan ügyek, amelyek érdemben gyorsan elbírálhatók lehetnek, mivel az adott intézmény nem lépte túl mérlegelési jogkörének határait, amely nyilvánvaló mérlegelési hibát eredményezett volna.

116.

Véleményem szerint a fent már tárgyalt előnyökhöz egy további előny is társul. Ez az előny abból a megnövekedett szerepből ered, amelyet egyes egyesületek a közvetlenül az uniós bíróságok előtt indított jogvitákban játszhatnak.

117.

Amint azt Sharpston főtanácsnok lényegében megjegyezte, az olyan rendszer, amely arra bátorítja az embereket, hogy a kollektív érdekekkel (például a környezetvédelemmel) kapcsolatos vitáikat egyesületeken keresztül rendezzék, „elismeri, hogy e szervezetek nem terhelik túl, és nem is bénítják meg a bíróságokat. Ehelyett több egyén követelését egyetlen keresetben fogj[a] össze[, és ezáltal] egy olyan szűrőt hoz létre, amely hosszú távon segíti a bíróságok munkáját”. Ráadásul – amint azt a főtanácsnok megjegyezte – „ezek az egyesületek gyakran olyan szaktudással rendelkeznek, amellyel az egyének általában nem[, és e] szakértelemnek az eljárásba való bevonása azért előnyös, mert a bíróság számára megkönnyíti az ügy eldöntését”. ( 103 )

118.

Nincs sok hozzáfűznivalóm e nagyon észszerű megfontolásokhoz. Az egyesületek szerepének megerősítése olyan szempont is egyben, amely bizonyos mértékig orvosolni fogja a fenti 41. pontban említett paradoxont, amely szerint minél általánosabb és kollektívabb jellegű a szóban forgó érdek, és minél károsabb az intézkedés, annál valószínűtlenebb, hogy megállapítják felperesek személyes érintettségét a Plaumann ítélkezési gyakorlat alapján.

119.

Némileg megértem mindazonáltal Cosmas főtanácsnok érvelését, aki szerint a kereshetőségi joggal kapcsolatos kritériumoknak a Bíróság által az egyesületek javára történő enyhítésével i. vissza lehet élni, mivel a kereshetőségi joggal nem rendelkező természetes személyek megpróbálhatják megkerülni ezt az eljárási akadályt egy különleges és célhoz kötött egyesület eljárási eszközként történő használat céljából történő létrehozásával, és ii. az említett enyhítés lehetővé teheti a potenciálisan nagy‑ és meghatározatlan számú egyesület általi keresetindítást. ( 104 )

120.

E kifogások azonban könnyen elháríthatók. Először is, minden bizonnyal helyénvaló lenne megkövetelni, hogy a szóban forgó egyesület valódi legyen, és bizonyítsa múltbeli tevékenységét. ( 105 ) Másodszor, nem lenne elegendő, hogy egy egyesület általánosan a megtámadott jogi aktus által érintett területen tevékenykedik, vagy hogy az egyesület céljai kiterjednek az említett jogi aktus által állítólagosan érintett érdek védelmére. Az ilyen megközelítés ugyanis túlságosan kiszélesítené az érintett egyesületek körét, ami egyértelműen ellentétes lenne a Plaumann ítélkezési gyakorlat mögött meghúzódó logikával. Amint azt kifejtettem, meg kellene győződni arról, hogy a megtámadott jogi aktus jelentős hatással lehet az egyesületnek az alapszabályában meghatározott alaptevékenységére.

121.

Úgy tűnik ugyanis, hogy a nemzeti bíróságok számos tagállamban úgy értelmezték eljárási szabályaikat (ideértve adott esetben a kereshetőségi jogra vonatkozó szabályokat is), hogy azok lehetővé teszik a kollektív érdekeket állítólagosan sértő intézkedések – különösen érdekképviseleti szervezetek általi – megtámadását. Az ilyen ügyekben hozott ítéletek némelyike különösen figyelemre méltó a tekintetben, hogy milyen messzire mentek a megtámadott intézkedések által jogellenesen érintett közérdek védelmében. ( 106 )

122.

Emellett az EJEB ítélkezési gyakorlata is ebbe az irányba mozdult el a közelmúltban. Úgy vélem, hogy a Bíróság némi inspirációt meríthet az EJEB nagytanácsa által az éghajlatváltozással kapcsolatos három ügyben 2024 áprilisában hozott határozatokból. Miközben az EJEB úgy ítélte meg, hogy az egyéni kérelmezők által benyújtott kérelmek elfogadhatatlanok, megállapította, hogy egy egyesületnek joga volt kérelmet benyújtani. ( 107 ) A strasbourgi bíróság lényegében úgy ítélte meg, hogy a kérelmezők által védett érdek kollektív jellege miatt fontos lehetővé tenni, hogy az egyes személyek által saját nevükben indított eljárások kizárólagos lehetősége helyett egyesületek indíthassanak bírósági eljárást. Az EJEB azonban e célból megkövetelte, hogy a kérelmező megfeleljen három kritériumnak, nevezetesen, hogy az egyesület bizonyítsa, hogy i. jogszerűen jött létre az érintett joghatósági területen, vagy jogosult ott eljárni; ii. az alapszabályban meghatározott célkitűzéseinek megfelelő cél elérésére törekszik az említett joghatósági területen; és iii. valóban jogosult arra, valamint kellőképpen reprezentatív ahhoz, hogy az adott joghatósági területen a tagok vagy más érintett személyek nevében eljárjon.

123.

Úgy tűnik számomra, hogy e három kritérium értelemszerűen megfelel azoknak, amelyeket az egyesület alapszabály szerinti alapfeladata vizsgálatának és tevékenységei valódi jellege ellenőrzésének szükségességére vonatkozó fenti 120. pontban javasoltam. A fenti 101–112. pontban kifejtett okok miatt a javasolt megközelítés jól tűnik illeszkedni a Plaumann ítélkezési gyakorlathoz.

124.

Ebben az összefüggésben mellékesen hozzáteszem továbbá, hogy más nemzetközi bíróságok is elfogadnak hasonló kereseteket. 2024 májusában például a Nemzetközi Tengerjogi Bíróság is tanácsadó véleményt adott ki az éghajlatváltozásról. Először is megerősítette, hogy alapokmányának 21. cikke alapján hatáskörrel rendelkezik a döntéshozatalra az eljárás egyes résztvevőinek ezzel ellentétes álláspontja ellenére, majd megállapította, hogy az Egyesült Nemzetek Tengerjogi Egyezményének részes feleit konkrét kötelezettségek terhelik arra vonatkozóan, hogy „minden szükséges intézkedést megtegyenek az [üvegházhatású gázok] emberi eredetű kibocsátásából eredő tengerszennyezés megelőzésére, csökkentésére és ellenőrzésére”. ( 108 )

125.

Felmerülhet a kérdés, hogy a kereshetőségi jogra vonatkozó, az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése szerinti szabályok túlzottan korlátozó alkalmazása nem csökkenheti‑e annak valószínűségét, hogy a Bíróság hasonló jellegű kérdéseket felvető jogvitákat tárgyaljon. A privilegizált felperesek gyakran nem valószínű, hogy megtámadnak általános hatályú jogi aktusokat az uniós bíróságok előtt, mivel jellemzően vagy közvetlenül (uniós intézmények), vagy közvetve (tagállamok mint a Tanács tagjai) részt vettek a megtámadott jogi aktus elfogadásában.

126.

Ezért az esetek többségében azon nemzeti bíróságok jóindulatától függ, hogy a Bíróság elbírálhat‑e ilyen ügyeket, amelyek előtt egy magánfél eljárást indított rendszerint éppen azzal a céllal, hogy az EUMSZ 267. cikk szerinti előzetes döntéshozatali eljárásra kerüljön sor. Természetesen nem biztos, hogy ez megtörténik, és az eljárás is hosszadalmas lehet. Ez nagyon sajnálatos lenne, mivel az ilyen kérdések szükségszerűen kiemelkedő jelentőséggel bírnak az Európai Unió jövőbeni fellépése szempontjából egyes olyan területeken, amelyeken a Bíróság a múltban úttörő szerepet játszott. ( 109 )

127.

A jogbiztonság, amely a jog nagyfokú egyértelműségét és stabilitását igényli, a legtöbb jogrendszerben alkotmányos jelentőségű elv, és annak védelme minden bíróság alapvető feladata. Minden jogrendszerben eljön azonban az a pillanat, amikor előfordulhat, hogy a legfelsőbb bíróságoknak meg kell kérdőjelezniük bizonyos feltevéseket, és felül kell vizsgálniuk az állandó ítélkezési gyakorlatot. Továbbra is összhangban van‑e az ítélkezési gyakorlat a jogrendszer mint egész alaptételeivel, és tükrözi‑e azon politikai entitás értékeit és meggyőződését, amelynek a kifejeződése?

128.

E tekintetben az EJEB az EJEE‑re élő eszközként hivatkozik. A Bíróság kölcsönvette ezt a kifejezést, és a Chartával kapcsolatban használta, amelyre úgy hivatkozott, mint „élő eszköz, amelyet az aktuális életkörülmények és a demokratikus államokban napjainkban uralkodó felfogás fényében kell értelmezni […], így figyelembe kell venni a tagállamokban mind társadalmi, mind jogalkotási szempontból bekövetkezett érték‑ és fogalomváltozásokat”. ( 110 )

129.

Aligha kell rámutatnom arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat felülvizsgálata nem feltétlenül jelenti annak megdöntését vagy elvetését; az csupán az abban megállapított kulcsfontosságú elveknek az új jogi és társadalmi kontextus fényében friss szemmel történő felülvizsgálatát is jelentheti. A közelmúltban például a Bíróság a Consorzio Italian Management ítéletben felülvizsgálta régóta fennálló CILFIT ítélkezési gyakorlatát. ( 111 ) A Bíróság végül úgy döntött, hogy megerősíti a kérdéssel kapcsolatos általános megközelítést, miközben számos pontosítást tesz, és bizonyos kiigazításokat végez azon. ( 112 )

130.

Véleményem szerint most jött el az ideje, hogy a Bíróság felülvizsgálja Plaumann ítélkezési gyakorlatát. Nemcsak azért, mert a jelen ügy lehetőséget kínál erre, hanem mindenekelőtt azért, mert – amint azt fent említettem – a jelenlegi jogrendszer gyökeresen eltér a Plaumann ítélet meghozatalakor hatályostól.

131.

Az 1963‑as Európai Gazdasági Közösség és a 2025‑ös Európai Unió között nem annyira a tagok számának növekedése, a földrajzi kiterjedés vagy a hatáskörök bővülése és az intézmények hatásköreinek megerősödése az, ami változott. Maga a (jelenlegi) Európai Unió szerkezete az, ami változáson esett át ezen időszak alatt. Az akkori Európai Gazdasági Közösséget elsősorban gazdasági szervezetként hozták létre, és az alapító szerződés nem utalt kifejezetten az alapvető jogokra vagy a jogállamiságra. ( 113 ) Ebben az összefüggésben teljesen észszerű volt, hogy a magánjogi peres felek szigorú feltételek mellett fordulhattak közvetlenül a közösségi bíróságokhoz.

132.

Egy röviddel a Plaumann ítéletet követően hozott ítéletében a Bíróság röviden foglalkozott a felperesek azon érvével, hogy „a[z akkori EGK 173. cikk] alkalmazásának e cikk szövegének megszorító értelmezése miatt történő megtagadása teljes mértékben megfosztaná a magánszemélyeket mind a közösségi jog, mind a nemzeti jog szerinti bírói védelemtől, ami ellentétes lenne az összes tagállamra irányadó alapelvekkel”. A Bíróság úgy vélte, hogy ezen érvet megvitatnia sem szükséges, mivel az „felülírná a 173. cikk egyértelműen megszorító szövegét, amelynek alkalmazása a Bíróság feladata”. ( 114 ) Ez a minimalista bírósági megközelítés ma elképzelhetetlen lenne.

133.

Ezen összefüggésben nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Plaumann ítélet néhány hónappal a van Gend & en Loos ítéletet követően és egy évvel a Costa kontra ENEL ítéletet megelőzően született. ( 115 ) Az (akkori) EGK jogrendje autonómiájának megteremtése – amely jogrendről akkoriban frissen megállapították, hogy az „a nemzetközi jog új jogrendjét képezi” ( 116 ) – olyan építmény volt, amelynek építése éppen csak elkezdődött.

134.

A következő évtizedekben azonban a Bíróság fokozatosan bevezetett az (akkori) EGK jogrendszerébe olyan elveket, mint a demokrácia, az alapvető jogok tiszteletben tartása és a jogállamiság. ( 117 ) A tagállamok ezt követően „alkotmányos szintre emelték” a Bíróság megközelítését a Szerződés egymást követő módosításai révén. E folyamat csúcspontja a Lisszaboni Szerződés elfogadása volt, amely különösen i. azon értékek szintjére emelte a demokráciát, az alapvető jogok tiszteletben tartását és a jogállamiságot, amelyeken az EUSZ 2. cikk szerint az Európai Unió alapul; ii. a Chartát az elsődleges jog kötelező erejű jogi eszközévé alakította át; és iii. számos, az Európai Unió demokratikus jellegét tükröző elvet épített be a Szerződésekbe. Különösen azokra utalok, amelyek a polgároknak, érdekképviseleti szervezeteiknek és általánosabban a civil társadalomnak az Európai Unió demokratikus életében való jelentősebb részvételét ösztönzik. ( 118 )

135.

Ezek az alkotmányos változások nem hagyhatók figyelmen kívül az egyének igazságszolgáltatáshoz való jogával kapcsolatos kérdések felmerülése esetén. Különösen a jogállamiság elvét (EUSZ 2. cikk) és a hatékony jogvédelemhez való alapvető jogot (az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése és a Charta 47. cikke) kell konkretizálni.

136.

Természetesen továbbra is igaz, hogy – amint azt az állandó ítélkezési gyakorlat megállapítja – az uniós bíróság „még a hatékony bírói jogvédelem elvének fényében is túllépi a hatáskörét, amennyiben azokat a feltételeket, amelyek mellett a magánszemélyek valamely uniós jogi aktus ellen keresetet indíthatnak, oly módon értelmezi, hogy az az EUM‑Szerződésben kifejezetten meghatározott e feltételektől való eltéréshez vezet”. ( 119 ) Amint azt ugyanis a Bíróság több alkalommal kimondta, a hatékony bírói jogvédelem elvének a Charta 47. cikkében történt kodifikálásának „nem célja a Szerződésekben előírt, bírósági felülvizsgálatra vonatkozó rendszer, különösen pedig az uniós bíróságok előtt indított közvetlen keresetek elfogadhatóságával kapcsolatos szabályok módosítása”. ( 120 )

137.

Ugyanakkor azonban a Bíróság kifejezetten elismerte, hogy a hatáskörére és általánosabban a magánfelek igazságszolgáltatáshoz való jogára vonatkozó szabályokat a lehető legnagyobb mértékben a hatékony bírói jogvédelem és a jogállamiság elvének fényében kell értelmezni. Ez így volt a Lisszaboni Szerződés előtt, ( 121 ) és még inkább így van most, hogy ezen elveket kifejezetten kodifikálták.

138.

A Bíróság ugyanis számos közelmúltbeli ügyben ezen elvekre támaszkodott i. az Európai Unió Bíróságát az EUSZ 24. cikk (1) bekezdése és az EUMSZ 275. cikk alapján a közös kül‑ és biztonságpolitika területén megillető hatáskör korlátaira; ( 122 ) ii. az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése értelmében vett „jogi személy” fogalmára; ( 123 ) valamint iii. a magánfeleknek az uniós bíróságok előtt indított közvetlen keresetekkel összefüggésben az Európai Unió Bíróságának alapokmánya és a Törvényszék eljárási szabályzata alapján történő jogi képviseletére ( 124 ) vonatkozó uniós szabályok értelmezése során.

139.

A Bíróság a hatékony bírói jogvédelem elvében rejlő lehetőségek teljes körű kiaknázását kérte a nemzeti bíróságoktól annak érdekében, hogy az egyének és érdekképviseleti szervezeteik számára biztosított legyen az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés. A Bíróság számos esetben meglehetősen messzire menve megkövetelte a nemzeti bíróságoktól, hogy eljárási szabályaikat a vonatkozó uniós rendelkezésekkel összhangban értelmezzék, vagy mellőzzék e szabályok alkalmazását, ha azok akadályozzák az uniós jog teljes érvényesülését. ( 125 )

140.

Egyet kell értenem Jääskinen és Bobek főtanácsnokokkal abban, hogy e kérdésben következetes megközelítésre van szükség: amit a nemzeti bíróságoktól megkövetelnek, azt az uniós bíróságoktól is meg kell követelni. ( 126 ) A hatékony bírói jogvédelem elve Bíróság általi alkalmazásának félénk megközelítése e tekintetben kettős mérce benyomását keltheti. ( 127 )

141.

Nincs szükség kristálygömbre ahhoz, hogy megjósoljuk, hogy a 2.0‑s világban az uniós polgárokat érintő fő kockázatok nem (csak vagy elsősorban) gazdasági jellegűek lesznek, hanem olyan jogokat és szabadságokat érinthetnek, mint az emberi méltóság, a véleménynyilvánítás szabadsága, a magánélet és a személyes egészség. Hasonlóképpen, az Európai Uniónak adott esetben számos kihívással kell majd megküzdenie, hogy megvédje és előmozdítsa értékeit, köztük a demokráciát, a szolidaritást, a jogállamiságot és a környezetvédelmet. Az Európai Unió Bíróságának küldetése változatlan marad, de az eléje kerülő kérdések minden bizonnyal (még inkább, mint ma) eltérnek majd azok többségétől, amelyekkel a korábbi EGK‑ vagy EK‑Szerződés alapján kellett foglalkoznia. Mindezek fényében magától értetődő, hogy bizonyos ügyeket, amelyek az Európai Unió hatásköre gyakorlása módjának gondos értékelését igénylik – az egymással versengő célok közötti egyensúly megteremtésével –, közvetlenül az uniós bíróságoknak kell tárgyalniuk.

142.

Jacobs főtanácsnok az UPA ügyre vonatkozó indítványában részletesen kifejtette, hogy miért véli úgy, hogy az uniós bíróságok előtt indított közvetlen kereset számos okból alkalmasabb egy uniós jogi aktus érvényessége alapos vizsgálatának biztosítására, mint egy előzetes döntéshozatal iránti kérelem. ( 128 ) Véleményem szerint ezek okok – amelyekkel itt nem kell foglalkozni – nagyrészt ma is érvényesek.

143.

Javaslatom továbbá enyhítené azt a – Wathelet főtanácsnok által hangsúlyozott – problémát, hogy még az EUMSZ 263. cikk Lisszaboni Szerződés általi módosítását követően is előfordulhatnak olyan esetek, amelyekben nemzeti szinten nincs lehetőség az ilyen kérdések nemzeti bíróság elé terjesztésére. ( 129 ) Ezen esetekben az a dogma, hogy a Szerződések teljes jogorvoslati és eljárási rendszert hoztak létre, amelynek célja, hogy biztosítsa az uniós jogi aktusok jogszerűségének felülvizsgálatát, ( 130 ) – egy oximoronnal élve – nem abszolút igazság.

144.

E hiányosságok megszüntetése az Európai Uniónak az EJEE‑hez történő, az EUSZ 6. cikk (2) bekezdésében előírt csatlakozása esetén is rendkívül fontos lenne. Amint azt az EJEB következetesen megállapította, az EJEE‑nek a tisztességes tárgyaláshoz való jogra vonatkozó 6. cikke olyan rendelkezés, amely többek között i. minden demokratikus társadalom egyik alapelvét rögzíti; ii. nem értelmezhető megszorítóan; iii. nem „elméleti vagy illuzórikus” jogokat, hanem „gyakorlati és tényleges” jogokat biztosít; és iv. amelynek követelményeit minden esetben teljesíteni kell. ( 131 ) Az EJEB Klimaseniorinnen ítéletének ( 132 ) fényében, valamint a Charta 47. cikke és az EJEE 6. cikke közötti összefüggés miatt különösen időszerűnek tűnik e kérdésen elgondolkodni. A felülvizsgált megállapodásra vonatkozó tárgyalások 2023. márciusi sikeres lezárását, ( 133 ) valamint a Bíróság KS és KD ítéletének ( 134 ) meghozatalát követően egyes megfigyelők úgy vélik ugyanis, hogy a csatlakozás felé vezető út ismét nyitott lehet. ( 135 )

145.

A fenti megfontolások fényében most rátérek a jelen ügy fellebbezői által felhozott érvekre.

146.

Jogalapjuknak a megtámadott végzés 45–52. pontja ellen irányuló első részében a fellebbezők azzal érvelnek, hogy a Törvényszék tévesen értelmezte az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdését, és tévesen értékelte a tényeket, amikor úgy ítélte meg, hogy a vitatott jogi aktus nem érinti őket személyükben, és megsemmisítés iránti keresetük ezért elfogadhatatlan. Véleményük szerint a Törvényszék tévesen értékelte azon bizonyítékok jogi jelentőségét, amelyre előtte támaszkodtak, és tévesen jutott arra a következtetésre, hogy a bizonyítékok nem elegendőek a személyes érintettség megállapításához. A fellebbezők szerint a Törvényszék nem végezte el a fellebbezők helyzetének átfogó elemzését, hanem külön‑külön értékelt minden egyes általuk előterjesztett bizonyítékot. E megközelítés – állításuk szerint – ellentétes az állandó ítélkezési gyakorlattal, amely szerint azonosítani kell a valószínűsítő körülmények azon csoportját vagy azon ténybeli és jogi körülmények összességét, amelyek megkülönböztethetik a felperest a többi érintett személytől.

147.

A Bizottság véleménye szerint a fellebbezők jogalapjának első része megalapozatlan. A Bizottság különösen arra hivatkozik, hogy az a körülmény, hogy a Törvényszék szisztematikus és strukturált módon vizsgálta a fellebbezők által felhozott érveket, nem jelenti azt, hogy nem vette figyelembe a bizonyítékok összességét. A Bizottság azt állítja, hogy a fellebbezők az elsőfokú eljárásban viszonylag kevés érvet hoztak fel a személyes érintettségre vonatkozó állításuk alátámasztása érdekében, és lényegében arra hivatkoztak, hogy i. gazdasági szereplők olyan behatárolt csoportját alkotják, amely a 2014/40 irányelv 5. és 19. cikke szerinti nyilatkozatok és értesítések alapján azonosítható, és a felhatalmazáson alapuló irányelv elfogadásakor ténylegesen azonosításra került; és hogy ii. a felhatalmazáson alapuló irányelv lényegesen sértheti piaci helyzetüket. A Bizottság szerint e két érvvel megfelelően foglalkozik a megtámadott végzés. A Bizottság ezenfelül arra hivatkozik, hogy a fellebbezők tévesen utalnak arra, hogy a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy a vitatott jogi aktus valamennyi gazdasági szereplőre azonos hatást gyakorol. A Bizottság szerint ugyanis a Törvényszék azt állapította meg, hogy a vitatott jogi aktus ugyanúgy érinti a hevített dohánytermékek forgalmazására engedéllyel rendelkező gazdasági szereplőket, mint azokat, akik nem rendelkeznek ilyen engedéllyel, de ilyen termékeket kívánnak forgalomba hozni.

148.

A francia kormány támogatja a Bizottság érvelését. Hangsúlyozza különösen, hogy önmagában az a körülmény, hogy a fellebbezők gazdasági szereplők azonosított csoportjához tartoznak, nem bizonyítja, hogy a vitatott jogi aktus személyükben érinti őket. E jogi aktus – teszi hozzá a francia kormány – általános hatályú, mivel a hevített dohánytermékek forgalmazásában részt vevő vagy érdekelt valamennyi gazdasági szereplőre vonatkozik függetlenül attól, hogy kaptak vagy kértek‑e forgalmazási engedélyt.

149.

Úgy vélem, hogy a jogalap e része megalapozott, mivel a Törvényszék tévesen értelmezte és alkalmazta az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdését. A megtámadott végzés vonatkozó részeinek rövid összefoglalását (a) pont) követően kifejtem, hogy miért nem meggyőző a megtámadott végzésnek a személyes érintettség követelményével kapcsolatos indokolása (b) pont). Kifejtem, hogy a Törvényszék miért jutott volna e tekintetben eltérő következtetésre, ha helyesen alkalmazta volna a Plaumann ítélkezési gyakorlatot.

150.

A megtámadott végzés 34–46. pontjában a Törvényszék először felidézte a Plaumann ítélkezési gyakorlat alapvető tételeit. Ezt követően röviden foglalkozott a 2014/40 irányelvben a dohánytermékek uniós piacon történő értékesítésére vonatkozóan meghatározott rendszer releváns szempontjaival. Ezen összefüggésben hangsúlyozta, hogy „a gyártók és az importőrök csak olyan dohánytermékeket hozhatnak forgalomba, amelyek megfelelnek az említett irányelv követelményeinek, és amelyek az irányelvben előírt nyilatkozatok és értesítések, illetve adott esetben az engedélyeztetési rendszert bevezető tagállamok által előírt engedélyek tárgyát képezték”. E tekintetben a különösen az új dohánytermékek gyártóira és importőreire vonatkozó kötelezettségeket – amint arra a Törvényszék rámutatott – a 2014/40 irányelv 5. és 19. cikke tartalmazza.

151.

Ezt követően a Törvényszék megvizsgálta, hogy az a körülmény, hogy a fellebbezők megtették a hatáskörrel rendelkező hatóságoknál az említett nyilatkozatokat és értesítéseket, és hogy közülük egyesek (az engedélyeztetési rendszert bevezető tagállamokban) megszerezték a jellegzetes ízesítésű hevített dohánytermékek forgalmazására vonatkozó engedélyeket, elegendő‑e ahhoz, hogy a fellebbezőket egyénítse a Plaumann ítélkezési gyakorlat értelmében.

152.

A Törvényszék nemleges választ adott erre a kérdésre.

153.

A Törvényszék először is megállapította, hogy önmagában az a körülmény, hogy a nyilatkozatot vagy értesítést tevő, vagy engedéllyel rendelkező gazdasági szereplők a vitatott jogi aktus elfogadásának időpontjában azonosíthatók voltak, nem elegendő, amikor az említett jogi aktus általános és absztrakt megfontolások alapján alkalmazandó. E tekintetben a Törvényszék megjegyezte, hogy a Bizottság a vitatott jogi aktus elfogadása során nem volt köteles különösen figyelembe venni e személyek helyzetét. A Törvényszék megállapította továbbá, hogy az a körülmény sem bír jelentőséggel, hogy a vitatott jogi aktus jelenleg csak csekély számú vállalkozást érint.

154.

A Törvényszék emellett úgy ítélte meg, hogy bár „a jellegzetes ízesítésű hevített dohánytermékek forgalmazásának a [vitatott] jogi aktusból eredő abszolút tilalma szükségszerűen azzal a hatással jár, hogy megkérdőjelezi egyes felperesek engedélyeit”, e körülmény „nem [tekinthető] úgy, mint [amely ezen engedélyek] jogosultjai[nak] a […] helyzetét [egyéniesíti]”. A Törvényszék szerint ez azért van így, mert a szóban forgó engedélyek nem ruháztak jogosultjaikra „szerzett jogok[at]”. A Törvényszék megjegyezte, hogy a vitatott jogi aktus hatásai valamennyi jelenlegi és jövőbeli piaci szereplő tekintetében jelentkeztek. A Törvényszék megállapította továbbá, hogy „a tagállamok által kiadott engedélyeket kizárólagosság nélkül, kizárólag a termékek megfelelősége alapján adják meg, ahogyan semmilyen kizárólagosság nem következik a gazdasági szereplők nyilatkozataiból vagy értesítéseiből sem”.

155.

A Törvényszék hangsúlyozta végül, hogy a 2014/40 irányelv előírja, hogy különböző felhatalmazáson alapuló jogi aktusok pontosíthatják vagy módosíthatják a hatálya alá tartozó dohánytermékek forgalmazásának feltételeit, a szóban forgó mentességek megszüntetését is ideértve. A Törvényszék szerint ebből következik, hogy „a jellegzetes ízesítésű hevített dohánytermékek forgalmazására vonatkozó engedélyeket, amelyekkel egyes felperesek rendelkeznek, nem lehet határozatlan időre megszerzettnek tekinteni, mint ahogy az ilyen termékek nyilatkozat vagy értesítés alapján történő forgalomba hozatalára vonatkozó jogot sem”.

156.

Elöljáróban hasznos lehet rámutatni arra, hogy nem vitatott, hogy a vitatott jogi aktus főszabály szerint általános hatályú jogi aktus, mivel általánosan és absztrakt módon meghatározott piaci szereplőket érint (dohánytermékek és különösen hevített dohánytermékek gyártóit és importőreit). Az sem vitatott, hogy a vitatott jogi aktus, illetve az általa módosított fő jogi aktus, nevezetesen a 2014/40 irányelv nem hivatkozik kifejezetten egyetlen konkrét gazdasági szereplőre sem.

157.

Ennek fényében észszerűnek tartom, hogy a Törvényszék a megtámadott végzésben megállapította, hogy ahhoz, hogy a fellebbezők a vitatott jogi aktus által személyükben érintettnek legyenek tekinthetők, bizonyítaniuk kell, hogy megfelelnek a „behatárolt csoport” tesztnek. E célból a Törvényszék – véleményem szerint helyesen – megvizsgálta, hogy a fellebbezők a jogi aktus elfogadásának időpontjában i. a jogi aktus által érintettként azonosítható személyek közé tartoztak‑e; és ii. azon gazdasági szereplők meghatározott köréhez tartoztak‑e, akik kellőképpen megkülönböztethetők a többi érintett személytől.

158.

A Törvényszék az eljárásban részt vevő felek által előterjesztett bizonyítékok mérlegelését követően arra a következtetésre jutott, hogy i. a fellebbezők a jogi aktus által érintettként azonosítható személyek közé tartoznak, de ii. nem különböztethetők meg kellőképpen a jogi aktus által érintett összes többi gazdasági szereplőtől.

159.

Míg a Törvényszék által levont első következtetés nyilvánvalóan helyes, addig a második – véleményem szerint – számos okból problematikus. Ez nem jelenti azt, hogy a Törvényszék megállapításait ne támasztanák alá az uniós bíróságok egyes ítéletei. Mindazonáltal meglehetősen egyértelműnek tűnik számomra, hogy az ítélkezési gyakorlatot a maga teljességében vizsgálva, valamint reális és nem formalista módon alkalmazva e megállapítások nem fogadhatók el.

160.

Igaz, hogy – amint azt a Törvényszék megjegyezte – a fellebbezőket érinti a vitatott jogi aktus, mert olyan gazdasági tevékenységet (hevített dohánytermékek gyártása és/vagy forgalmazása) végző vállalkozások, amelyet jelenleg és a jövőben bármely, az említett piacon tevékenykedni kívánó vállalkozás végezhet. Ennek megfelelően az elemzés absztrakt szintjén – vagyis kizárólag a vitatott jogi aktus személyi hatályának vizsgálata esetén – helytálló, hogy a vitatott jogi aktusnak a fellebbezők tevékenységére gyakorolt hatása nem különbözik bármely jelenlegi és jövőbeli piaci szereplőre gyakorolt hatástól. A jogi aktus lényegében lehetetlenné teszi az ízesített termékek uniós piacon történő értékesítését, és arra kötelezi az e piacon működő vállalkozásokat, hogy bizonyos figyelmeztetéseket helyezzenek el a csomagoláson.

161.

Amikor azonban a Törvényszék elemzése a fellebbezők tényleges helyzetét vizsgálta – azt ellenőrizte, hogy létezik‑e az érintett személyek meghatározott köre –, ezt véleményem szerint hiányos és nem alapos módon tette. Véleményem szerint a Törvényszék i. tévesen értékelte a fellebbezők által előadott egyes elemek jelentőségét, és ii. nem vett figyelembe a fellebbezők által hivatkozott más elemeket.

162.

Úgy tűnik számomra, hogy – általános szinten – a jelen ügy megfelel annak, amit a Plaumann ítélkezési gyakorlat alapjául szolgáló logikának tartok: lehetővé tenni a személyek számára olyan jogi aktusok megtámadását, amelyek tekintetében az eljáró intézmény az elfogadás előtt (kifejezetten vagy hallgatólagosan) figyelembe vette, vagy figyelembe kellett volna vennie az adott személyek sajátos helyzetét. ( 136 ) Konkrétabban, ha a fellebbezők jogi és ténybeli helyzetét a korábbi ítélkezési gyakorlat szempontjából vizsgáljuk, számos közös vonás mutatkozik azon ügyekkel, amelyekben az uniós bíróságok megállapították a felperesek személyes érintettségét.

163.

Először is, a jelen ügyben aligha vitatható, hogy az alkalmazandó szabályozás alapján a Bizottságnak a vitatott jogi aktus elfogadása során figyelembe kellett vennie a piaci szereplők meghatározott csoportjának helyzetét, nevezetesen azon új dohánytermékeket gyártó és forgalmazó piaci szereplők helyzetét, akik tekintetében a mentességeket visszavonták. ( 137 ) A Bizottság szerint e gazdasági szereplők összesített értékesítései és ügyfeleik életkora – amelyeket a vállalkozások által szolgáltatott adatok alapján számítottak ki – váltotta ki a mentességek visszavonását. ( 138 )

164.

Nem vitatott, hogy a jelen esetben a Bizottság a vitatott jogi aktus elfogadása előtt figyelembe vette többek között a fellebbezők értékesítéseit és a fiatal fogyasztók ügyfélkörön belüli arányát. ( 139 ) Vitatott azonban, és a fellebbezők által az elsőfokú eljárásban felhozott jogalapok egyikét képezi, hogy helyesen tette‑e ezt. Ez a jelen ügynek a fenti 31. pontban említett ügyekkel közös eleme.

165.

Másodszor, a jelen ügy hasonlít néhány olyan ügyre is, amelyekben az uniós bíróságok – a fenti 32. pontban kifejtettek szerint – elfogadták a személyes érintettséget azon személyek tekintetében, akik bizonyították, hogy a megtámadott jogi aktus hatással volt valamely szerzett jogra. Amint azt ugyanis a Törvényszék a megtámadott végzés 47. pontjában megállapította, „nem kétséges, hogy a jellegzetes ízesítésű hevített dohánytermékek forgalmazásának a [vitatott] jogi aktusból eredő abszolút tilalma szükségszerűen azzal a hatással jár, hogy megkérdőjelezi egyes felperesek[nek a 2014/40 irányelv 19. cikkének (3) bekezdése által megengedett módon a tagállami hatóságok által megadott] engedélyeit”.

166.

E tekintetben nem értek egyet a Törvényszékkel, amely irrelevánsnak tekintette az ilyen engedélyek birtoklását azon az alapon, hogy azokat i. nem követelik meg egyes tagállamokban; ii. kizárólagosság nélkül adták meg; és iii. „nem lehet határozatlan időre megszerzettnek tekinteni”, mivel a 2014/40 irányelv rendelkezései lehetővé teszik a Bizottság számára a hevített dohánytermékekre vonatkozó mentességek visszavonását. E megfontolások egyikét sem tartom meggyőzőnek.

167.

Először is, nem értem, miért kizáró tényező az a körülmény, hogy egyes tagállamok úgy döntöttek, hogy nem vezetnek be az új dohánytermékek forgalmazásának előzetes engedélyeztetésére vonatkozó rendszert. Egy olyan megosztott hatáskörbe tartozó területen, amelyet az uniós jogalkotó csak részlegesen harmonizált, meghagyva a tagállamoknak a szabadságot bizonyos konkrét kérdések szabályozására (a vonatkozó uniós rendelkezésekben, a jelen esetben a 2014/40 irányelv 19. cikkében meghatározott korlátok között), nem indokolt úgy tekinteni, hogy csak az uniós hatóságok által biztosított és/vagy az Unió egész területét érintő jogok érdemelnek uniós szintű különleges védelmet. Ha egy adott uniós jogi aktus sérti egy személy szerzett jogát, e személynek a jog eredetétől vagy területi hatályától függetlenül képesnek kell lennie a szóban forgó jogi aktus megtámadására.

168.

Véleményem szerint ezenkívül irreleváns az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése szempontjából, hogy a vitatott jogi aktus által állítólagosan megsértett jogok kizárólagosak‑e vagy sem. Amint azt a fenti 23–26. pontban kifejtettem, a Plaumann ítélkezési gyakorlat szerint valamely felperesnek nem kell az egyetlen olyan személynek lennie, akit a megtámadott jogi aktus érint, vagy aki megkülönböztető módon érintett. Elegendő ugyanis, hogy a felperes ily módon érintett személyek meghatározott köréhez tartozik. Az a körülmény, hogy a jogok kizárólagosak, nyilvánvalóan olyan elem, amely releváns lehet a „személy érintettség” elemzése során (mint például a megtámadott végzésben hivatkozott Infront ítéletben ( 140 )), de bizonyosan nem sine qua non feltétel (amint arról például a megtámadott végzésben szintén említett Stichting Woonpunt ítélet ( 141 ) tanúskodik).

169.

Végül az a követelmény, hogy a jogot határozatlan időre szerezték meg, szintén zavarba ejtő fogalmi szempontból. E tekintetben aligha kell rámutatnom arra, hogy a nemzeti és az uniós jogalkotók bizonyos korlátok között mindig elfogadhatnak olyan intézkedéseket, amelyek megváltoztatják a hatályos jogszabályok alapján a személyeket megillető jogok időtartamát, hatályát vagy jellegét. Következésképpen feltételezem, hogy a megtámadott végzés e részében a Törvényszék azt kívánta hangsúlyozni, hogy a fellebbezők tisztában voltak (vagy tisztában kellett volna lenniük) azzal, hogy a hevített dohánytermékekre vonatkozó mentességek bizonyos feltételek teljesülése esetén visszavonhatók a 2014/40 irányelv rendelkezései szerint. A fellebbezők azonban a Törvényszékhez benyújtott keresetükben azzal érveltek, hogy i. az említett irányelvnek a mentességek visszavonását lehetővé tevő rendelkezései nem alkalmazhatók az új dohánytermékek tekintetében, és ii. mindenesetre a jelen esetben nem teljesültek a visszavonás e rendelkezésekben meghatározott feltételei. Úgy tűnik számomra, hogy a fellebbezőknek jogosultnak kell lenniük arra, hogy az uniós bíróságok megvizsgálják ezen állításokat. Ezen állítások járulékos és közvetett vizsgálata, amelyet a Törvényszék mellékesen végzett el (a megtámadott végzés 50. pontjában) a kereset elfogadhatósága tárgyában történő döntéshozatal során, kétségtelenül nem áll összhangban a fellebbezők hatékony bírói jogvédelemhez való jogával.

170.

A jelen ügy ugyanis bizonyos mértékig hasonlít ahhoz, amelyben a Belgium és Forum 187 kontra Bizottság ítélet született, amelyben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése értelmében személyükben érintettek különböző, olyan engedéllyel rendelkező vállalkozások, amely már nem hosszabbítható meg a megtámadott uniós jogi aktus miatt. ( 142 )

171.

Harmadszor, a jelen ügy jelentős mértékű hasonlóságot mutat azokkal a – fenti 33. és 34. pontban felidézett – ügyekkel, amelyekben elfogadták a személyes érintettséget olyan személyek tekintetében, akik döntő szerepet játszottak a megtámadott jogi aktus elfogadásához vezető eljárásban. Véleményem szerint a fellebbezők helyzete megegyezik különösen azon vállalkozások helyzetével, amelyek információit a dömpingellenes eljárások során felhasználták döntő fontosságú paraméterek kiszámításához. ( 143 )

172.

Ezt az elemet a Törvényszék figyelmen kívül hagyta annak ellenére, hogy a fellebbezők által előterjesztett két megsemmisítési jogalap egyike éppen az általuk szolgáltatott adatok Bizottság általi felhasználására vonatkozott. Mivel a BAT csoport a hevített dohánytermékek uniós piacon vezető két gyártójának és forgalmazójának egyike, az általa szolgáltatott adatok nyilvánvalóan igen nagy súllyal estek latba a Bizottság által annak megállapítása érdekében végzett számítások során, hogy a 2014/40 irányelv alkalmazásában jelentős változás történt‑e a körülményekben. A fellebbezőknek tehát jogosultnak kell lenniük e számítások uniós bíróságok általi ellenőrzésére.

173.

Negyedszer, a vitatott jogi aktus nem az uniós jogalkotó által szakpolitikai döntéshozatali hatáskörének egy adott gazdasági tevékenység általános és absztrakt módon történő szabályozása érdekében történő gyakorlása keretében elfogadott jogi aktus. A vitatott jogi aktus ugyanis olyan rendeleti jellegű jogi aktus, amelyet a Bizottság az uniós jogalkotó által ráruházott hatáskörök alapján, egy nagyon konkrét helyzet (a hevített dohánytermékek értékesítésének növekedése) nyomán indult, nem jogalkotási jellegű eljárás keretében fogadott el. A vitatott jogi aktus tehát kvázi‑jogalkotási jellege ellenére (egy közigazgatási határozathoz hasonlóan) egyértelműen rendelkezik bizonyos döntéshozatali tartalommal. Következésképpen úgy tűnik számomra, hogy a jelen ügy egyértelműen az ítélkezési gyakorlat fenti 35. és 36. pontban említett azon vonulatához tartozik, amelynek tárgyát olyan helyzetek képezik, amelyekben az uniós bíróságok elfogadták, hogy azok a személyek, akiknek piaci helyzetét a megtámadott jogi aktusok súlyosan érintik, kereshetőségi joggal rendelkeznek e jogi aktusok megtámadására.

174.

A fellebbezők azon állítása, hogy a vitatott jogi aktus súlyosan érintette piaci helyzetüket, legalábbis első látásra megalapozott az uniós piacon általuk értékesített ízesített hevített dohánytermékek mennyiségére tekintettel. Mindazonáltal ennél tovább menve azt mondanám, hogy ebből a szempontból is meglehetősen egyedi módon érintettek.

175.

Az elsőfokú eljárásban a fellebbezők jelezték az elmúlt években a hevített dohánytermékek tekintetében eszközölt beruházások nagyságrendjét (és megfelelő bizonyítékot szolgáltattak erre vonatkozóan). A Törvényszék azonban – véleményem szerint tévesen – teljes mértékben figyelmen kívül hagyta ezt az elemet. Nem vitatott ugyanis, hogy a felperesek azon (kis számban jelen lévő) vállalkozások közé tartoznak, amelyek új dohányterméket vezettek be az uniós piacra. E célból jelentős beruházásokat kellett eszközölniük többek között egy új technológia kifejlesztése, új értékesítési csatornák létrehozása, valamint a termék fogyasztókkal történő megismertetése és fogyasztók számára történő vonzóvá tétele érdekében. Nem lenne helytelen azt állítani, hogy a vitatott jogi aktus bevezetésére – amint azt a fenti 98. pontban kifejtettem – éppen azért került sor, mert a felperesek meglehetősen sikeresek voltak ebben, és így a szóban forgó termék értékesítése viszonylag rövid időn belül erőteljesen nőtt.

176.

E körülmények között gazdasági szempontból értelmetlen a fellebbezők helyzetéhez hasonló helyzetben lévőnek tekinteni azokat a vállalkozásokat, amelyek a közelmúltban léptek be vagy a jövőben lépnek be a hevített dohánytermékek uniós piacára, adott esetben a fellebbezőkhöz hasonló vállalkozások beruházásait kihasználva.

177.

A fenti megfontolások azt mutatják, hogy a Plaumann ítélkezési gyakorlat fényében a fellebbezőket – négy különböző okból is – a vitatott jogi aktus által személyükben érintettnek kellett volna tekinteni. Valószínűleg ezen okok mindegyike önmagában is elegendő lehetett volna ehhez. Ez még inkább igaz ezen okok együttes figyelembevétele esetén, amit – amint azt a fellebbezők hangsúlyozzák – az uniós bíróságok következetesen megtettek. ( 144 )

178.

Megállapítom tehát, hogy a fellebbezők jogalapjának első része megalapozott.

179.

A fellebbezők jogalapjának második része a megtámadott végzés 54. és 55. pontját kifogásolja, amelyben a Törvényszék azon érvükkel foglalkozik, hogy személyükben érintettnek kell tekinteni őket „a piaci helyzet lényeges sérelme” teszt alapján. A fellebbezők hangsúlyozzák, hogy i. csak két jelentős szereplő van a hevített dohánytermékek uniós piacán, akik gyakorlatilag az Európai Unióban vásárolt összes hevített dohányterméket (e termékek több mint 99%‑át) értékesítik, és ii. a BAT csoport hevítettdohánytermék‑kínálata az Európai Unióban erőteljesen az ízesített termékek felé tolódott el (értékesítéseik mintegy 70%‑át kitevő arányban).

180.

A Bizottság és a francia kormány véleménye szerint ezen érvek nem elegendőek a „személyes érintettség” megállapításának alátámasztására. A vitatott jogi aktusnak a fellebbezők piaci helyzetére gyakorolt hatása, még ha lényeges is, önmagában nem indokol ilyen megállapítást.

181.

Mivel megállapítottam, hogy a fellebbezők jogalapjának első része megalapozott, nyilvánvalóan nem szükséges e jogalap második részével foglalkoznom. Mindenesetre egyértelmű, hogy a fenti 35., 36. és 173–176. pontban kifejtett okokból a fellebbezők jogalapjának második része véleményem szerint szintén megalapozott.

182.

Ha azonban a Bíróság nem értene egyet a jogalap első részének általam elvégzett értékelésével, ez azt jelentené, hogy e jogalap második részét is el kell utasítani mint megalapozatlant. Ebben az esetben tehát egyet kellene értenem a Bizottsággal és a francia kormánnyal abban, hogy önmagában az a körülmény, hogy a vitatott jogi aktus különösen súlyosan érinti a fellebbezők gazdasági tevékenységét – az uniós piacon fennálló jelentős piaci részesedésük és/vagy az érintett termékeknek a kínálatukban szereplő termékek körében betöltött jelentősége miatt –, nem indokolja, hogy a fellebbezőket személyükben érintettnek tekintsék az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése értelmében. ( 145 )

183.

Mivel a fellebbezők jogalapja megalapozott, a megtámadott végzést hatályon kívül kell helyezni.

184.

Az Európai Unió Bírósága alapokmánya 61. cikke első bekezdésének megfelelően a Bíróság a Törvényszék határozatának hatályon kívül helyezését követően az ügyet határozathozatalra visszautalhatja a Törvényszékhez, vagy ha a per állása megengedi, az ügyet maga is érdemben eldöntheti.

185.

A jelen ügyben úgy vélem, hogy a per állása megengedi, hogy a Bíróság végső döntést hozzon a fellebbezők által a Törvényszékhez benyújtott megsemmisítés iránti kereset elfogadhatóságával kapcsolatban.

186.

A megtámadott végzés 18–33. pontjában a Törvényszék elutasította a Bizottság által felhozott elfogadhatatlansági kifogást, amennyiben ezen intézmény arra hivatkozott, hogy a felpereseket nem érinti közvetlenül a vitatott jogi aktus. A végzés e része nem képezte fellebbezés tárgyát, és így jogerős.

187.

Következésképpen, mivel úgy kell tekinteni, hogy a felpereseket mind személyükben, mind közvetlenül érinti a vitatott jogi aktus, az első fokon benyújtott keresetük elfogadható.

188.

Ezzel szemben a per állása nem engedi meg, hogy a Bíróság maga határozzon e kereset érdemében.

189.

A fellebbezők a Törvényszékhez benyújtott keresetlevelükben két jogalapot hoztak fel a vitatott jogi aktussal szemben. E jogalapok értékeléséhez az eljárásban részt vevő valamennyi fél által előterjesztett bizonyítékok alapján az általuk előadott érvek részletes jogi és ténybeli értékelése szükséges. Mivel a megtámadott végzés nem tartalmaz ilyen értékelést, nem helyénvaló, hogy az ügyet a Bíróság maga döntse el érdemben.

190.

Következésképpen az ügyet vissza kell utalni a Törvényszék elé, a költségekről pedig jelenleg nem szükséges határozni.

191.

Az előző megállapításokra tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság: