1)

A [spanyol Tribunal Supremo (legfelsőbb bíróság, Spanyolország)] 2018. szeptember 26-i 1425/2018. sz. és 1426/2018. sz. [ítéleteiben] megállapított intézkedések – amelyek abban állnak, hogy a visszaélés által érintett közalkalmazottat ugyanabban a visszaélésszerű bizonytalan foglalkoztatási rendszerben tartják mindaddig, amíg a foglalkoztató közigazgatási szerv meg nem állapítja, hogy fennáll-e strukturális igény, és a megfelelő kiválasztási eljárásokat nem írják ki az álláshely állandó vagy hivatásos közszolgálati alkalmazottakkal való betöltésére, és amelyek kritériumát a mai napig (2021. november 30.) fenntartják – olyan intézkedéseknek minősülnek, amelyek megfelelnek az 1999/70 irányelv (1) mellékletét képező keretmegállapodás 5. szakaszában foglalt szankciós követelményeknek?

Vagy éppen ellenkezőleg: ezen intézkedések a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság fennmaradását eredményezik mindaddig, amíg a foglalkoztató közigazgatási szerv véletlenszerűen úgy nem dönt, hogy kiválasztási eljárást ír ki az álláshely állandó alkalmazottal való betöltésére – amelynek kimenetele bizonytalan, mivel ezen eljárások olyan jelöltek számára is nyitva állnak, akik nem szenvedtek el ilyen visszaélést –, tehát ezek olyan intézkedések, amelyek nem tekinthetők a keretmegállapodás 5. szakasza értelmében vett visszatartó erejű szankciós intézkedéseknek, és nem biztosítják a keretmegállapodás célkitűzéseinek teljesülését?

2)

Amennyiben a nemzeti bíróság – eleget téve azon kötelezettségének, hogy a megállapított visszaélést minden esetben szankcionálja (amely szankció „elengedhetetlen” és „azonnali”) – arra a következtetésre jut, hogy az uniós joggal összhangban álló értelmezés elve nem teszi lehetővé az irányelv hatékony érvényesülésének biztosítását a belső jog „contra lege[m]” értelmezése nélkül, éppen azért, mert a tagállam belső jogrendje semmilyen szankciós intézkedést nem vezetett be a keretmegállapodás 5. szakaszának a közszférában történő alkalmazása érdekében: Alkalmazni kell-e a Bíróság 2018. április 17-i Egenberger ítéletének (2) vagy a (nagytanács) 2008. április 15-i ítéletének (C-268/2006) (3) megállapításait oly módon, hogy az Európai Unió Alapjogi Chartájának 21. és 47. cikke lehetővé teszi a belső jog azon rendelkezéseinek kizárását, amelyek megakadályozzák az 1999/70/EK irányelv teljes érvényesülésének biztosítását, még akkor is, ha azok alkotmányos szintűek?

Következésképpen a visszaélésszerű ideiglenes jogviszonyt olyan állandó jogviszonnyá kell átalakítani, amely azonos vagy egyenértékű az összehasonlítható határozatlan időre kinevezett köztisztviselőkével, és amely a visszaélés sértettjének állandó foglalkoztatást biztosít, annak elkerülése érdekében, hogy e visszaélés szankció nélkül maradjon, és aláássa a keretmegállapodás 5. szakaszának célkitűzéseit és hatékony érvényesülését még akkor is, ha ezen átalakítást a nemzeti szabályozás, illetve a Tribunal Supremo (legfelsőbb bíróság) ítélkezési gyakorlata tiltja, vagy ha az esetleg ellentétes a spanyol alkotmánnyal?

3)

Ha a Bíróság a 2018. október 25-i ítéletében (C-331/17) (4) és a 2022. január 13-i ítéletében (C-382/19) (5) kimondta, hogy a keretmegállapodás 5. szakaszával ellentétes az olyan nemzeti jogi szabályozás, amely bizonyos közalkalmazottakat kizár az egymást követő határozott idejű szerződések visszaélésszerű alkalmazását szankcionáló szabályok alkalmazása alól, ha a belső jogrendben nincs más olyan hatékony intézkedés, amely szankcionálja az ilyen visszaélésszerű intézkedést, és ha a spanyol szabályozásban nincs a fellebbező ideiglenes alkalmazottra alkalmazandó, a közszférában elkövetett visszaéléseket szankcionáló intézkedés,

Amennyiben a Bíróság ezen ítélkezési gyakorlata és az egyenértékűség közösségi elvének alkalmazása megköveteli a visszaélés által érintett ideiglenes közalkalmazottak jogviszonyának állandó vagy hivatásos közalkalmazottá történő átalakítását, és a munkaviszony megszüntetésére és megszűnésére ugyanazon okok vonatkoznak, mint ezen utóbbiak munkaviszonyára, míg a magánszektorban az Estatuto de los Trabajadores (a munkavállalók jogállásáról szóló törvény) 15. cikke előírja azon ideiglenes munkavállalók állandóvá történő átminősítését, akik 30 hónapos folyamatos munkaviszonyban töltött időn belül több mint 24 hónapot dolgoztak ugyanannál a munkáltatónál, a 2021. évi általános költségvetésről szóló 11/2020. sz. törvény által módosított, a közszféráról szóló 40/2015. sz. törvény 83. cikkének 3. bekezdése a nemzeti jog alkalmazásával lehetővé teszi-e, hogy a vállalkozások és szervezetek közszférába átkerülő munkavállalói ugyanazon feladatokat lássák el, mint azon hivatásos köztisztviselők, akik munkaviszonya megszűnhet, és ezért ugyanazok megszüntetési okok vonatkoznak-e rájuk, mint ezen utóbbiakra?

4)

Figyelembe véve, hogy – a Bíróság 2014. március 13-i Nierodzik ítélete (C-38/13, 27. és 29. pont) (6) és 2016. szeptember 14-i Ana de Diego Porras ítélete (C-596/14], 30. és 31. pont) (7) szerint – a munkaviszony megszűnésére vonatkozó feltételek és a munkaszerződés megszűnésének követelményei a keretmegállapodás 4. szakaszában foglalt „foglalkoztatási feltételek” részét képezik,

Az előző kérdésre adott nemleges válasz esetén a Bíróságnak meg kell határoznia, hogy a visszaéléssel érintett ideiglenes közalkalmazottak jogviszonyának állandóvá alakítása – ugyanazon megszűnési és elbocsátási okokat alkalmazva, mint amelyek a hivatásos köztisztviselőkre vagy az összehasonlítható állandó alkalmazottakra vonatkoznak, anélkül, hogy e jogállást megszereznék – olyan intézkedésnek minősül-e, amelynek a nemzeti hatóságok az 1999/70 irányelvben foglalt keretmegállapodás 4. és 5. szakasza, valamint az uniós joggal összhangban álló értelmezés elve alapján kötelesek megfelelni, mivel a nemzeti szabályozás csak azoknak tiltja, hogy állandó vagy hivatásos alkalmazotti jogállást szerezzenek, akik bizonyos követelményeket nem teljesítenek, és az ilyen alkalmazottak jogviszonyának a fentiekben meghatározott feltételek mellett történő állandóvá alakítása nem vezet e jogállás megszerzéséhez.

5)

Míg a munkavállalók jogállásáról szóló törvény 15. cikke az ideiglenes szerződések maximális időtartamát két évben állapítja meg, hozzátéve, hogy ezen időszak lejártával a fedezett szükséglet már nem ideiglenes és nem is kivételes, hanem rendes és állandó, ami a magánszektorban arra kötelezi a munkáltatókat, hogy az ideiglenes munkaviszonyt határozatlan idejűvé alakítsák át, addig az EBEP [a közszolgálati alkalmazottak jogállásáról szóló törvény] 10. cikke a közszférában arra kötelez, hogy a kinevezés évében közzétett nyilvános állásajánlatban szerepeltessék a helyettesítő/ideiglenes alkalmazottak által betöltött üres álláshelyeket, illetve ha ez – legfeljebb két éven belül – nem lehetséges, akkor ezen álláshelyeket a következő évi nyilvános állásajánlatban szerepeltessék annak érdekében, hogy az álláshelyet be lehessen tölteni állandó vagy hivatásos köztisztviselővel,

Meg kell-e állapítani, hogy a közszférában az egymást követő ideiglenes foglalkoztatással való visszaélés attól a pillanattól kezdődően valósul meg, amikor a foglalkoztató közigazgatási szerv a nemzeti jogszabályban meghatározott határidőn belül nem tölti be az ideiglenes közalkalmazott által betöltött álláshelyet állandó vagy hivatásos alkalmazottal, azaz úgy, hogy azt a helyettesítő/ideiglenes alkalmazott kinevezésétől számított legfeljebb két éven belül nyilvános állásajánlatba foglalja, azzal a kötelezettséggel, hogy az EBEP 70. cikkében előírt legfeljebb hároméves határidőn belül az említett nyilvános állásajánlat nyomán megszünteti a helyettesítő/ideiglenes alkalmazott munkaviszonyát?

6)

Sérti-e a 2021. december 28-i 20/2021. sz. spanyol törvény a jogszerűség és a szankciókat tartalmazó rendelkezések visszaható hatálya tilalmának, többek között az Európai Unió Alapjogi Chartájának 49. cikkében szereplő közösségi elveit, mivel az ideiglenes foglalkoztatással való visszaélés szankciójaként olyan kiválasztási eljárást ír elő, amelyet akkor is alkalmaznak, ha a jogsértés tárgyát képező cselekmények vagy mulasztások – és így a visszaélés – és az arra vonatkozó panasz a 20/2021. sz. törvény hatálybalépése előtt – évekkel korábban – történt és követték el?

7)

Sérti-e a 20/2021. sz. törvény a keretmegállapodás 5. szakaszát és az 1999/70/EK irányelvet azzal, hogy szankciós intézkedésként kiválasztási eljárások kiírását írja elő, és kártérítést csak a visszaélésnek az említett kiválasztási eljárásban nem sikeres sértettjei javára ír elő, mivel az említett kiválasztási eljárásban sikeres ideiglenes közalkalmazottakkal szembeni visszaéléseket szankció nélkül hagyja, holott a szankció minden esetben elengedhetetlen, és az említett kiválasztási eljárás sikeres teljesítése – amint azt a Bíróság 2021. június 2-i végzésében (C-103/2019) (8) kimondja – nem az irányelv követelményeinek megfelelő szankciós intézkedés?

Vagyis a 20/2021. sz. törvény – azáltal, hogy a kártérítés elismerését a visszaélés által érintett, a kiválasztási eljárásban nem sikeres sértettekre korlátozza, és hogy ezen jogból kizárja a visszaélés által érintett azon munkavállalókat, akik ezt követően ilyen kiválasztási eljárás révén állandó alkalmazotti jogállást szereznek – sérti-e az 1999/70/EK irányelvet, és különösen a Bíróság 2021. június 2-i végzését (45. pont), amely szerint, bár az egymást követő határozott idejű munkaviszonyok keretében visszaélésszerűen kinevezett közalkalmazottak számára nyitva álló kiválasztási eljárások lefolytatása lehetővé teszi ez utóbbiak számára, hogy állandó és tartós álláshely megszerzésére, és ebből következően állandó közalkalmazotti jogálláshoz való hozzáférésre törekedjenek, ez nem mentesíti a tagállamokat azon kötelezettségük alól, hogy megfelelő intézkedést vezessenek be az egymást követő határozott idejű munkaszerződések és munkaviszonyok visszaélésszerű alkalmazásának megfelelő szankcionálására?

8)

Sérti-e – a Bíróság 2017. február 9-i végzésének (C-446/2016) (9) vagy a Bíróság 2016. [szeptember] 14-i ítéletének (C-16/15) (10) és 2018. november 21-i ítéletének (C-619/17) (11) fényében – a 20/2021. sz. törvény a keretmegállapodás 5. szakaszát azáltal, hogy előírja, hogy a közszférában az ideiglenes foglalkoztatás csökkentésére irányuló kiválasztási eljárásokat három éven belül, 2024. december 31-ig kell lefolytatni, és szankcióként a visszaélés sértettjei munkaviszonyának megszűnésekor vagy elbocsátásukkor járó kártérítést állapít meg, mivel ezzel állandósítja vagy meghosszabbítja a visszaélés által érintett munkavállaló visszaélésszerű, kiszolgáltatott és bizonytalan foglalkoztatási helyzetét, aláásva az 1999/70 irányelv hatékony érvényesülését mindaddig, amíg a munkavállalót végül el nem bocsátják, és meg nem kapja a jelzett kártérítést?

9)

10)

Sérti-e a 20/2021. sz. törvény – azáltal, hogy egyetlen valódi szankciós intézkedésként a visszaélés kiválasztási eljárásban nem sikeres sértettjei javára szolgálati évenként 20 nap kártérítést állapít meg – a Bíróság 2018. március 7-i Santoro ítéletéből (12) eredő ítélkezési gyakorlatot, amely szerint a közszférában az irányelvnek való megfelelés érdekében nem elegendő a kártérítés megítélése, hanem azt további hatékony, arányos és visszatartó erejű szankciós intézkedéseknek kell kísérniük?

11)

Sérti-e a 20/2021. sz. törvény a megfelelő és teljes, valamint arányos kártérítés közösségi elveit azáltal, hogy a kiválasztási eljárásban nem sikeres sértettek kártérítését szolgálati évenként 20 napban állapítja meg – legfeljebb 12 havi bérnek megfelelő összeg erejéig –, azzal, hogy kizárja az elmaradt haszon fogalmát és más olyan kártérítési vagy kompenzációs fogalmakat, mint például a esélyek elvesztéséből eredő kártérítés (a Bíróság Santoro ítéletében használt fogalom); az állandó munkavállalói jogállás megszerzésének lehetetlenné válása a nemzeti jogszabályban meghatározott határidőn belüli kiválasztási eljárások kiírásának elmulasztása vagy az előléptetés, illetve előrelépés elmaradása miatt; a foglalkoztatás bizonytalan helyzetét előidéző védelem hiányából eredő nem vagyoni károk, a visszaélés sértettje munkaviszonyának olyan életkori és nemi feltételek (például 50 év feletti nők esetében) melletti megszüntetése, amelyek mellett nem létezik alternatív munkaerőpiac; vagy az öregségi nyugdíjak csökkenése?

12)

Sérti-e a 20/2021. sz. törvény az uniós jogot azáltal, hogy szolgálati évenként 20 napban és 12 havi bérben maximált kártérítést állapít meg, tekintettel a Bíróság 1993. augusztus 2-i Marshall ítéletére (C-271/91) (13) és 2015. december 17-i Arjona ítéletére (C-407/14), (14) amelyek szerint ellentétes az uniós joggal, hogy az elbocsátás következtében valamely személy által elszenvedett kárért járó kártérítést a priori megszabott felső határral korlátozzák?