Ideiglenes változat
A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (nagytanács)
2026. május 7.(*)
„ Előzetes döntéshozatal – A szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség – Menekültpolitika – Kiegészítő védelmi jogállás – 2011/95/EU irányelv – 26. cikk – A munkavállaláshoz való hozzáférés – 29. cikk – Szociális védelem – Egyenlő bánásmód – A szociális védelmet és a munkavállaláshoz való hozzáférést szolgáló intézkedés – Legalább tízéves, ebből az utolsó két évben megszakítás nélküli tartózkodásra vonatkozó feltétel – Közvetett hátrányos megkülönböztetés ”
A C‑747/22. sz. ügyben,
az EUMSZ 267. cikk alapján benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában, amelyet a Tribunale ordinario di Bergamo (bergamói rendes bíróság, Olaszország) a Bírósághoz 2022. december 7‑én érkezett, 2022. november 15‑i határozatával terjesztett elő a
KH
és
az Istituto nazionale della previdenza sociale (INPS)
között folyamatban lévő eljárásban,
A BÍRÓSÁG (nagytanács),
tagjai: K. Lenaerts elnök, T. von Danwitz elnökhelyettes, F. Biltgen, K. Jürimäe, I. Jarukaitis (előadó), I. Ziemele, J. Passer és O. Spineanu‑Matei tanácselnökök, S. Rodin, E. Regan, D. Gratsias, M. Gavalec, Csehi Z., N. Fenger és R. Frendo bírák,
főtanácsnok: N. Emiliou,
hivatalvezető: C. Di Bella tanácsos,
tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2025. június 17‑i tárgyalásra,
figyelembe véve a következők által előterjesztett észrevételeket:
– KH képviseletében A. Guariso, G. Maggi és I. Traina avvocati,
– az Istituto nazionale della previdenza sociale (INPS) képviseletében M. Boccia Neri, M. Sferrazza és V. Stumpo avvocati,
– az olasz kormány képviseletében S. Fiorentino és G. Palmieri, meghatalmazotti minőségben, segítőik: M. Cherubini és P. Gentili avvocati dello Stato,
– az Európai Bizottság képviseletében A. Azéma, M. Debieuvre és E. Montaguti, meghatalmazotti minőségben,
a főtanácsnok indítványának a 2025. október 30‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,
meghozta a következő
Ítéletet
1 Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a harmadik országbeli állampolgárok és hontalan személyek nemzetközi védelemre jogosultként való elismerésére, az egységes menekült‑ vagy kiegészítő védelmet biztosító jogállásra, valamint a nyújtott védelem tartalmára vonatkozó szabályokról szóló, 2011. december 13‑i 2011/95/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2011. L 337., 9. o.; helyesbítések: HL 2017. L 167., 58. o.; HL 2019. L 19., 20. o.) 26. és 29. cikkének az értelmezésére vonatkozik.
2 E kérelmet az Olaszországban kiegészítő védelmi jogállással rendelkező KH és az Istituto nazionale della previdenza sociale (INPS) (országos társadalombiztosítási intézet, Olaszország) között ez utóbbi azon határozata tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő, amelyben visszavonta a KH‑nak nyújtott „minimumjövedelmet”.
Jogi háttér
Az uniós jog
3 A 2011/95 irányelv (12), (41), (42) és (45) preambulumbekezdése kimondja:
„(12) Ezen irányelv legfőbb célja egyrészről annak biztosítása, hogy valamennyi tagállamban azonos feltételeket alkalmazzanak a nemzetközi védelemre valóban rászorulók beazonosítására, másrészről annak elősegítése, hogy e személyek valamennyi tagállamban hozzáférhessenek az ellátások egy minimális szintjéhez.
[…]
(41) Ahhoz, hogy a nemzetközi védelemben részesülő személyek hatékonyabban gyakorolhassák és igénybe vehessék az ezen irányelvben meghatározott jogaikat és ellátásaikat, figyelembe kell venni különleges igényeiket, valamint a társadalmi beilleszkedésük sajátos kihívásait. Ez általában nem eredményezhet a saját állampolgárokkal szemben alkalmazottnál kedvezőbb bánásmódot, nem sértve a tagállamok azon lehetőségét, hogy kedvezőbb szabályokat vezessenek be vagy tartsanak fenn.
(42) Ebben az összefüggésben különösen törekedni kell azon – többek között pénzügyi korlátokkal kapcsolatos – problémák megoldására, amelyek akadályozzák a nemzetközi védelemben részesülő személyek foglalkoztatáshoz kapcsolódó képzési lehetőségekhez és szakképzéshez való hatékony hozzáférését.
[…]
(45) Különösen a szociális nehézségek elkerülése érdekében helyénvaló, hogy a nemzetközi védelemben részesített személyeknek a szociális ellátások tekintetében, hátrányos megkülönböztetés nélkül, megfelelő szociális védelmet és megélhetést biztosítsanak. […] Azon lehetőséget, amely szerint az ilyen védelem az alapellátásokra korlátozható, úgy kell értelmezni, hogy annak legalább minimális jövedelemtámogatást, valamint betegségi, terhességi, illetve gyermeknevelési támogatást biztosítania kell, amennyiben ezen ellátásokat az adott tagállam nemzeti jogszabályai a saját állampolgárok számára is biztosítják.”
4 Ezen irányelv „Cél” című 1. cikke a következőképpen rendelkezik:
„Ezen irányelv célja a harmadik országbeli állampolgárok és hontalan személyek nemzetközi védelemre jogosultként való elismerésére, a menekültek és a kiegészítő védelemre jogosultak egységes jogállására, valamint a nyújtott védelem tartalmára vonatkozó szabályoknak a megállapítása.”
5 Az említett irányelv „Fogalommeghatározások” című 2. cikke a következőképpen rendelkezik:
„Ezen irányelv alkalmazásában az alábbi fogalommeghatározások alkalmazandók:
a) »nemzetközi védelem«: az e) pont szerinti menekültjogállás, illetve a g) pont szerinti kiegészítő védelmi jogállás;
b) »nemzetközi védelemben részesülő személyek«: az e) és g) pont szerint meghatározott menekült‑ vagy kiegészítő védelmi jogállásban részesülő személyek;
[…]
f) »kiegészítő védelemre jogosult személy«: olyan harmadik országbeli állampolgár vagy hontalan személy, aki nem minősül menekültnek, de akivel kapcsolatban megalapozott okokból azt kell feltételezni, hogy származási országába, illetőleg hontalan személy esetében a korábbi szokásos tartózkodási helye szerinti országba való visszatérése esetén a 15. cikk szerinti súlyos sérelem elszenvedése tényleges veszélyének lenne kitéve; valamint akire a 17. cikk (1) és (2) bekezdése nem vonatkozik, és nem tudja vagy az ilyen veszélytől való félelmében nem kívánja ezen ország védelmét igénybe venni;
[…]
m) »tartózkodási engedély«: a tagállam hatóságai által az említett állam jogszabályai alapján előírt formában kiállított, harmadik országbeli állampolgár vagy hontalan személy számára az ország területén történő tartózkodást lehetővé tévő engedély;
[…]”
6 Ugyanezen irányelvnek „A munkavállaláshoz való hozzáférés” című 26. cikke a következőképpen rendelkezik:
„(1) A tagállamok közvetlenül a nemzetközi védelem megadását követően engedélyezik a védelemben részesülő személyek számára, hogy az adott foglalkozásra, illetve a közszolgálatra vonatkozó általános szabályokkal összhangban, önálló vagy nem önálló jövedelemszerző tevékenységet folytassanak.
(2) A tagállamok biztosítják, hogy a nemzetközi védelemben részesülő személyek számára – a saját állampolgárokra vonatkozókkal azonos feltételek mellett – olyan tevékenységeket kínáljanak fel, mint például a foglalkoztatáshoz kapcsolódó felnőttképzési lehetőségek, a szakképzés – ideértve szakmai továbbképzéseket is –, a munkahelyi gyakorlati tapasztalatok szerzése, valamint a munkaügyi hivatalok által nyújtott tanácsadás.
(3) A tagállamok arra törekednek, hogy megkönnyítsék a nemzetközi védelemben részesülő személyek (2) bekezdésben említett tevékenységekhez való teljes körű hozzáférését.
[…]”
7 A 2011/95 irányelv „Szociális védelem” című 29. cikke értelmében:
„(1) A tagállamok gondoskodnak arról, hogy a nemzetközi védelemben részesülő személyek az e védelmet nyújtó tagállamban a saját állampolgárok számára meghatározottakkal azonos feltételek mellett részesüljenek a szükséges szociális ellátásokban.
(2) Az (1) bekezdésben meghatározott általános szabálytól eltérve, a tagállamok a kiegészítő védelemben részesített személyek számára nyújtandó szociális ellátásokat az alapellátásokra korlátozhatják, amelyeket aztán a saját állampolgároknak nyújtott mértékben és a rájuk alkalmazandó feltételek szerint kell biztosítani.”
Az olasz jog
8 A 2019. március 28‑i legge n. 26‑tal (26. sz. törvény, a GURI 2019. március 29‑i 75. száma) törvénnyé átalakított, 2019. január 28‑i decreto‑legge n. 4 – Disposizioni urgenti in materia di reddito di cittadinanza e di pensioni (a minimumjövedelemre és a nyugdíjakra vonatkozó sürgős rendelkezésekről szóló 4. sz. törvényerejű rendelet, a GURI 2019. január 28‑i 23. száma; a továbbiakban: 4/2019. sz. törvényerejű rendelet) 1. cikkének 1. bekezdése a következőképpen rendelkezik:
„2019 áprilisától kezdődően a minimumjövedelem […] az aktív foglalkoztatáspolitika alapvető intézkedéseként kerül meghatározásra a munkához való jog biztosítása, a szegénység, az egyenlőtlenség és a társadalmi kirekesztés elleni küzdelem, valamint a tájékoztatáshoz, oktatáshoz, képzéshez és kultúrához való jog előmozdítása érdekében, a társadalomból és a munka világából való kirekesztés kockázatának kitett személyek gazdasági támogatását és társadalmi befogadását célzó politikák révén.
A [minimumjövedelem] a rendelkezésre álló források korlátain belül alapvető szintű ellátásnak minősül.”
9 E törvényerejű rendelet „Kedvezményezettek” című 2. cikke meghatározza a minimumjövedelemhez való hozzáférés feltételeit. E feltételek egyrészt a kérelmező állampolgárságára, lakóhelyére és tartózkodására, másrészt pedig konkrétabban a kérelmező háztartása jövedelmére, vagyonára és tartós fogyasztási cikkeire vonatkoznak. Ezen első feltételek tekintetében a 2. cikk 1. bekezdése előírja:
„A [minimumjövedelem] azokat a háztartásokat illeti meg, amelyek esetében a kérelem benyújtásának időpontjában és a támogatás teljes időtartama alatt teljesülnek a következő együttes feltételek:
a) az állampolgársággal, a lakóhellyel és tartózkodással kapcsolatos követelményeket illetően a háztartás támogatást igénylő tagja:
1) rendelkezik olasz állampolgársággal vagy az [Európai] Unió valamely tagállamának állampolgárságával […], vagy az utóbbi személy [olyan] családtagja, […] aki tartózkodási joggal vagy huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkezik, vagy [olyan] harmadik országbeli állampolgár, aki [uniós] huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkezik;
2) legalább tíz éve – ezen belül pedig a kérelem benyújtásának időpontját megelőző utolsó két évben, valamint a támogatás folyósításának teljes időtartama alatt is megszakítás nélkül – Olaszországban tartózkodik.
[…]”
10 Az említett törvényerejű rendelet „Pénzbeli ellátás” című 3. cikke a következőképpen rendelkezik:
„1. A [minimumjövedelem] által biztosított pénzbeli ellátás éves szinten a következő két összetevőből áll:
a) a családi jövedelem kiegészítésére szolgáló összetevő […]
b) a bérelt lakásban fenntartott háztartások jövedelmének kiegészítésére szolgáló összetevő, amely megegyezik a bérleti szerződésben meghatározott éves bérleti díj összegével […], és legfeljebb évi 3360 euró lehet.”
[…]
6. A [minimumjövedelmet] a kedvezményezettnek a 2. cikkben meghatározott feltételek fennállásának idejére, de minden esetben tizennyolc hónapot meg nem haladó, megszakítás nélküli időtartamra biztosítják.
A [minimumjövedelem] ismételten megállapítható […]”
11 A 4/2019. sz. törvényerejű rendelet 4. cikkének 1. bekezdése előírja, hogy a „minimumjövedelem” nyújtásának feltétele többek között a szakmai integrációt és a társadalmi beilleszkedést támogató, személyre szabott programban való részvétel, amely szakmai átképzési tevékenységeket, a tanulmányok folytatását, valamint az illetékes szolgálatok által meghatározott, a szakmai integrációt és a társadalmi beilleszkedést célzó egyéb kötelezettségvállalásokat foglal magában.
12 E törvényerejű rendelet „Szankciók” című 7. cikkének 4. bekezdése akként rendelkezik, hogy „ha az ellátásokat nyújtó közigazgatási szerv megállapítja, hogy a kérelem alátámasztására benyújtott nyilatkozatok és információk nem felelnek meg a valóságnak […], e szerv visszamenőleges hatállyal azonnal visszavonja a támogatási ellátást. A visszavonás következtében a kedvezményezett köteles visszafizetni a jogosulatlanul kapott összeget.”
Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés
13 Az alapeljárás felperese 2011‑ben érkezett Olaszországba, és ott kiegészítő védelmi jogállást kapott. E jogcímen tartózkodási engedéllyel rendelkezik, és 2013 óta folyamatosan Olaszország területén tartózkodik. Mivel úgy nyilatkozott, hogy teljesíti a 4/2019. sz. törvényerejű rendelet 2. cikke 1. bekezdése a) pontjának 2) alpontjában foglalt, legalább tízéves olaszországi tartózkodásra vonatkozó feltételt (a továbbiakban: tartózkodási feltétel), megállapították a számára az e törvényerejű rendeletben előírt „minimumjövedelmet”.
14 Az INPS ellenőrzéseket végzett, amelyek nyomán 2021. október 13‑i levelében megállapította, hogy e feltétel nem teljesült, visszavonta a „minimumjövedelmet”, az e címen jogalap nélkül kifizetett összegek visszatérítését követelte, és megtagadta ezen ellátás jövőbeli megállapítását a felperes számára.
15 Az alapeljárás felperese keresetet nyújtott be a kérdést előterjesztő bírósághoz, a Tribunale ordinario di Bergamóhoz (bergamói rendes bíróság, Olaszország), annak megállapítása iránt, hogy az INPS „minimumjövedelem” visszavonását elrendelő határozata diszkriminatív, ebből következően e bíróság állapítsa meg a „minimumjövedelemre” való jogosultságát a 2020. december és 2021. április közötti időszakra, és kötelezze az INPS‑t az ezen ellátás címén járó, a visszavonáskor számára megállapított összeg, valamint a visszavonást követő időszakra a 4/2019. sz. törvényerejű rendelet 3. cikkének 6. bekezdésében foglaltak szerinti 18 hónapos időszak végéig járó összeg megfizetésére.
16 Az alapeljárás felperese ezzel összefüggésben azt kérte, hogy ne alkalmazzák rá a tartózkodási feltételt, mivel az ellentétes a 2011/95 irányelv 26. és 29. cikkével, amelyek a munkavállaláshoz való hozzáférés és a szociális ellátások terén egyenlő bánásmódot írnak elő a saját állampolgárok és a nemzetközi védelemben részesülő személyek között, és mivel e feltétel állampolgárságon alapuló közvetett hátrányos megkülönböztetésnek minősül. Ezen oknál fogva, és mivel az INPS által kialakított formanyomtatványon csak úgy lehetséges a „minimumjövedelem” iránti kérelem benyújtása, hogy nyilatkozik arról, hogy e feltétel teljesül, az erre vonatkozó hamis nyilatkozatnak nincs kihatása a „minimumjövedelem” nyújtására.
17 Az INPS vitatja az alapeljárás felperese által előterjesztett kérelmek megalapozottságát, azt állítva, hogy a „minimumjövedelem” nem minősül a 2011/95 irányelv 26. és 29. cikkében említett szociális ellátásnak vagy a szociális védelemmel összefüggő ellátásnak, mivel – amint azt a Corte costituzionale (alkotmánybíróság, Olaszország) megállapította – e jövedelem nem az egyén elsődleges szükségleteinek kielégítésére irányuló szociális intézkedés, hanem az aktív foglalkoztatáspolitikához és a társadalmi integrációhoz kapcsolódó különféle, összetettebb célokat szolgál.
18 A kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy az alapügy megoldása érdekében előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel kell a Bírósághoz fordulni, mivel amennyiben ez utóbbi azt állapítaná meg, hogy a tartózkodási feltétel ellentétes az uniós joggal, az e feltételt előíró szabályt figyelmen kívül kell hagyni, és az alapeljárás felperese által előterjesztett kérelmeknek helyt kell adni.
19 E bíróság ezenkívül jelzi, hogy a „minimumjövedelem” a 2011/95 irányelv 29. cikke értelmében vett „szociális ellátások” kategóriájába tartozik, mivel azt az általános adóbevételből származó forrásokból finanszírozzák, az INPS folyósítja, megállapítására az alapvető szükségletek fedezéséhez szükséges források hiánya esetén kerül sor, amint azt többek között a 4/2019. sz. törvényerejű rendeletben szereplő, „szegénységre” és „társadalmi kirekesztésre” való számos hivatkozás is tanúsítja, és mivel az e jövedelemre való jogosultsághoz szükséges jövedelmi plafon különösen alacsony. Az említett bíróság arra is rámutat, hogy az INPS gyakorlata szerint a nemzetközi védelemben részesülő személyek is jogosultak a „minimumjövedelemre”, annak ellenére, hogy őket a 4/2019. sz. törvényerejű rendelet 2. cikke a) pontjának 1) alpontja kifejezetten nem említi.
20 Ezenkívül ugyanezen bíróság úgy véli, hogy tekintettel a „minimumjövedelem” összetett jellegére, a 2011/95 irányelvnek a munkavállaláshoz való hozzáférés terén alkalmazandó egyenlő bánásmódra vonatkozó 26. cikkével való összeegyeztethetőségét is vizsgálni kell. E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy az alapügyben szóban forgó nemzeti szabályozásban említett bizonyos tevékenységek, amelyeket a „minimumjövedelemben” részesülő személyek javára biztosítanak, az e 26. cikk értelmében vett „tanácsadás” fogalma alá tartoznak. Konkrétan, e szabályozás bevezet egy szakmai integrációt szolgáló, személyre szabott programot, amely szakmai átképzési tevékenységeket, a tanulmányok folytatását, valamint az ezen ellátásban részesülő személyeket célzó egyéb kötelezettségvállalásokat foglal magában. A szabályozás alapján emellett a kedvezményezettek az illetékes szervek felhívására kötelesek pszichológiai alkalmassági beszélgetéseken és minden, munkaerő‑felvétel érdekében szervezett esetleges kiválasztási vizsgán részt venni, valamint el kell fogadniuk a Centro per l’impiego (foglalkoztatási központ, Olaszország) által küldött állásajánlatokat.
21 A kérdést előterjesztő bíróság jelzi, hogy a tartózkodási feltétel megkülönböztetés nélkül alkalmazandó a „minimumjövedelmet” kérelmező valamennyi személyre. Ez azonban csak látszólag semleges, mivel a külföldi számára e feltétel teljesítése nehezebb, mint az olasz állampolgárok számára. Különösen így van ez a nemzetközi védelmet kérelmezők esetében, akik elméletileg olyan harmadik országbeli állampolgárok, akik legalább életük egy részében ebben az országban éltek. A 2010 és 2020 közötti időszakban nem Olaszországban tartózkodó személyek aránya ugyanis az olasz állampolgárok esetében csupán 0,48%, míg az e tagállamban nemzetközi védelemben részesülő személyek esetében 56%.
22 A kérdést előterjesztő bíróság a tartózkodási feltétel esetleges igazolását illetően jelzi, hogy e feltétel a „területi kötődést” célozza. Márpedig e bíróság úgy véli, először is, hogy mivel a „minimumjövedelem” célja a kedvezményezettek beilleszkedése, ugyanezen cél nem lehet a megszerzésének feltétele is. Másodszor, e feltétel teljesíthető úgy is, hogy az érintett kérelmező olasz területen való fragmentált tartózkodási időszakokat bizonyít, ami következésképpen egyáltalán nem alkalmas arra, hogy alátámassza „területi kötődését”, vagy hogy az e területen való jövőbeli tartózkodására vonatkozó komoly előrejelzést alapozzon meg. Ezenkívül az említett bíróság megállapítja, hogy ahhoz, hogy a kérelmező „minimumjövedelemben” részesüljön, mindenképpen állandó jelleggel Olaszország területén kell tartózkodnia, legalább ezen ellátás folyósításának időszakában. Ezenkívül a kérelmező háztartásának nagykorú tagjai kötelesek azonnal rendelkezésre állni és képzéseken részt venni, illetve az állásajánlatokra válaszolni, az említett kérelmezőnek pedig a szakmai integrációt és a társadalmi beilleszkedést támogató, személyre szabott programban kell részt vennie.
23 Mindenesetre az említett tartózkodási feltétel aránytalan és túlzó, tekintettel különösen az 1985. március 27‑i Scrivner és Cole ítéletre (122/84, EU:C:1985:145), valamint az 1992. november 10‑i Bizottság kontra Belgium ítéletre (C‑326/90, EU:C:1992:419), amelyek a minimális létfenntartási források (minimex) biztosításához megkövetelt ötéves tartózkodási feltételre vonatkoznak. Ezenkívül, amint az a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, a huzamos tartózkodáson alapuló kritérium megállapítása a külföldiekkel szembeni közvetett hátrányos megkülönböztetésnek minősül, amely tilos, ha nem az érintett személyek állampolgárságától független objektív megfontolásokon alapul, vagy ha nem arányos az elérni kívánt céllal.
24 Ezenkívül álláspontja szerint a tartózkodási feltétel túlzottan kizáró jellegű, mivel nem vesz figyelembe egyéb, a „minimumjövedelmet” kérelmező személyeket az Olasz Köztársasághoz fűző kapcsolatot jelző tényezőket, például a népességnyilvántartásba való bejegyzést, egy bizonyos hosszúságú időtartamra kötött bérleti szerződés fennállását, az e jövedelem iránti kérelmet megelőző munkaviszonyokat vagy képzéseket, a gyermekek iskolába való beíratását, illetve az e tagállamban való családegyesítést.
25 E körülmények között a Tribunale ordinario di Bergamo (bergamói rendes bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:
„Úgy kell‑e értelmezni a 2011/95 irányelv [26. és 29.] cikkét, hogy azokkal ellentétes [a 4/2019. sz. törvényerejű rendelet] 2. cikke 1. bekezdésének a) pontjában szereplőhöz hasonló olyan nemzeti rendelkezés, amely a »minimumjövedelemhez« hasonló, a szegénység elleni küzdelmet, valamint a munkavállalás támogatását és a társadalmi beilleszkedést szolgáló ellátáshoz való hozzáférést – a kérelmet megelőző kétéves megszakítás nélküli tartózkodás követelményén felül – az olasz állam területén való tízéves tartózkodás követelményéhez köti?”
A Bíróság előtti eljárás
26 Az Európai Unió Bírósága alapokmánya 16. cikkének harmadik bekezdése alapján az Olasz Köztársaság azt kérte, hogy a jelen ügyet nagytanácsban bírálják el, amit a Bíróság 2025. május 13‑án tudomásul vett.
27 A Bíróság elnöke 2023. július 10‑i határozatával a C‑112/22. és C‑223/22. sz. egyesített ügyekben az eljárást befejező határozat meghozataláig felfüggesztette a jelen ügyben folytatott eljárást. A jelen ügyben az eljárás 2024. augusztus 5‑én, a 2024. július 29‑i CU és ND (Szociális ellátás – Közvetett hátrányos megkülönböztetés) ítélet (C‑112/22 és C‑223/22, EU:C:2024:636) kihirdetését követően folytatódott.
A Bíróság hatásköréről
28 Az olasz kormány azt állítja, hogy a Bíróság nem rendelkezik hatáskörrel az előterjesztett kérdés megválaszolására, mivel az alapügyben alkalmazandó nemzeti rendelkezések a tagállamok kizárólagos hatáskörébe tartozó nemzeti szabályozás alapján nyújtott ellátásra vonatkoznak. Az alapügyben szóban forgó „minimumjövedelem” nem szociális ellátásra vonatkozó intézkedés, amelynek célja pusztán az, hogy az érintett személyek számára bizonyos szintű jövedelmet biztosítson, hanem olyan összetett intézkedésnek minősül, amelynek célja elsősorban e személyek társadalmi beilleszkedésének és munkaerőpiacra való visszailleszkedésének elősegítése.
29 E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a jelen ügyben a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem az uniós jog, konkrétan a 2011/95 irányelv 26. és 29. cikkének értelmezésére vonatkozik, ami nyilvánvalóan a Bíróság hatáskörébe tartozik (lásd analógia útján: 2024. július 29‑i CU és ND [Szociális ellátás – Közvetett hátrányos megkülönböztetés] ítélet, C‑112/22 és C‑223/22, EU:C:2024:636, 26. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
30 Továbbá annyiban, amennyiben az olasz kormány ezzel a hatáskör hiányára alapított kifogással arra hivatkozik, hogy az alapügyben szóban forgó „minimumjövedelem” nem tartozik az említett 26. és 29. cikk hatálya alá, meg kell állapítani, hogy ez a kifogás nem teheti kétségessé a Bíróságnak az előterjesztett kérdés megválaszolására vonatkozó hatáskörét. A 2011/95 irányelv 26. és 29. cikkének alkalmazhatóságát és hatályát ugyanis e kérdés érdemi vizsgálata keretében kell értékelni (lásd ebben az értelemben: 2024. július 29‑i CU és ND [Szociális ellátás – Közvetett hátrányos megkülönböztetés] ítélet, C‑112/22 és C‑223/22, EU:C:2024:636, 27. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
31 Ebből következik, hogy a Bíróság hatáskörrel rendelkezik az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elbírálására.
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésről
32 Kérdésével az előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2011/95 irányelv 26. és 29. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy e rendelkezésekkel ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amely a szegénység elleni küzdelemre, valamint a munkavállaláshoz való hozzáférés és a társadalmi beilleszkedés támogatására irányuló nemzeti intézkedésnek a kiegészítő védelmi jogállással rendelkező harmadik országbeli állampolgárokra való alkalmazását attól az e tagállam állampolgáraival szemben is érvényesítendő feltételtől teszi függővé, hogy legalább tíz évig – ebből az utolsó két évben megszakítás nélkül – az említett tagállamban tartózkodjanak.
A 2011/95 irányelv 26. és 29. cikkének hatályáról
33 Az INPS és az olasz kormány azt állítja, hogy az olyan intézkedés, mint a „minimumjövedelem”, nem tartozik a 2011/95 irányelv 26. és 29. cikkének hatálya alá. Álláspontjuk szerint a „minimumjövedelem” nem pusztán egy szociális ellátás, amelynek célja a pénzügyi rászorultság orvoslása, hanem szélesebb körű, személyre szabott intézkedés, amely olyan tágabb keretrendszer részét képezi, amely egyrészt a szegénységben élő háztartások támogatását, másrészt az e háztartások által az önellátásuk elősegítése végett konkrét célok elérése érdekében vállalt kötelezettségeket foglalja magában. E körben jelzik, hogy ezen ellátás feltétele, hogy a háztartás felnőtt tagjai nyilatkozzanak, hogy azonnal képesek munkába állni, valamint hogy aláírjanak egy munkaügyi központtal megkötött „foglalkoztatási megállapodást”. Ebből azt a következtetést vonják le, hogy a „minimumjövedelem” elsősorban a szakmai reintegráció és a társadalmi beilleszkedés eszköze, amelynek összetett jellegét állítólagosan a Corte costituzionale (alkotmánybíróság) is megállapította.
34 E tekintetben, ami először is a 2011/95 irányelvnek „A munkavállaláshoz való hozzáférés” című 26. cikkét illeti, annak (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a tagállamok biztosítják, hogy a nemzetközi védelemben részesülő személyek számára – akik közé ezen irányelv 2. cikkének f) pontja alapján beletartoznak a kiegészítő védelmi jogállással rendelkező személyek is – a saját állampolgárokra vonatkozókkal azonos feltételek mellett olyan tevékenységeket kínáljanak fel, mint például a foglalkoztatáshoz kapcsolódó felnőttképzési lehetőségek, a szakképzés – ideértve a szakmai továbbképzéseket is –, a munkahelyi gyakorlati tapasztalatok szerzése, valamint a munkaügyi hivatalok által nyújtott tanácsadás. Amint az a 26. cikk (2) bekezdésének legtöbb nyelvi változatában a „mint például” kifejezés használatából következik, e tevékenységek felsorolása nem kimerítő, hanem példálózó jellegű, mivel e rendelkezés a foglalkoztatáshoz és a szakmai integrációhoz kapcsolódó egyéb tanácsadási és képzési tevékenységekre is kiterjed. Ezenkívül az említett 26. cikk (3) bekezdése rögzíti, hogy a tagállamok arra törekednek, hogy megkönnyítsék e kedvezményezett személyek számára az említett tevékenységekhez való teljes körű hozzáférést.
35 A 2011/95 irányelv 26. cikkének (2) és (3) bekezdésében előírt kötelezettségek célja tehát az e cikk (1) bekezdésében kimondott főszabály hatékony érvényesülésének biztosítása, amely szerint a tagállamok közvetlenül a nemzetközi védelem megadását követően engedélyezik a védelemben részesülő személyek számára, hogy önálló vagy nem önálló jövedelemszerző tevékenységet folytassanak. E célból e (2) és (3) bekezdés alapján a tagállamok nemcsak arra kötelesek, hogy a nemzetközi védelemben részesülő személyek számára az állampolgárokra vonatkozókkal azonos feltételek mellett az említett (2) bekezdésben említettekhez hasonló, a foglalkoztatáshoz és szakmai integrációhoz kapcsolódó tanácsadási és képzési tevékenységeket kínáljanak fel, hanem arra is törekedniük kell, hogy megkönnyítsék e személyeknek az e tevékenységekhez való teljes körű hozzáférését, ami többek között olyan kezdeményezéseket jelenthet, amelyek célja, hogy felszámolják az e hozzáférés útjában álló akadályokat.
36 Amint ugyanis az különösen a 2011/95 irányelv (41) és (42) preambulumbekezdéséből következik, figyelembe kell venni a nemzetközi védelemben részesülő személyek különleges igényeit, valamint a társadalmi beilleszkedésük sajátos kihívásait, következésképpen törekedni kell azon problémák megoldására, amelyek akadályozzák a foglalkoztatáshoz kapcsolódó képzési lehetőségekhez és a szakképzéshez való hatékony hozzáférésüket.
37 A jelen ügyben, amint arra a kérdést előterjesztő bíróság rámutatott, a 4/2019. sz. törvényerejű rendelet 4. cikkének 1. bekezdése úgy rendelkezik, hogy a „minimumjövedelem” nyújtása többek között a szakmai integrációt és a társadalmi beilleszkedést támogató, személyre szabott programban való részvételtől függ, amely szakmai átképzési tevékenységeket, a tanulmányok folytatását, valamint az illetékes szolgálatok által meghatározott egyéb kötelezettségvállalásokat foglal magában. Amint arra a főtanácsnok indítványának 34–36. pontjában rámutatott, az e rendelkezésben felsorolt tevékenységek egyrészt nagymértékben átfedésben vannak a 2011/95 irányelv 26. cikkének (2) bekezdésében említett tevékenységekkel. Másrészt – fenntartva, hogy ezt a kérdést előterjesztő bíróságnak kell vizsgálnia – a 4/2019. sz. törvényerejű rendelet 4. cikke 1. bekezdésének ugyanaz a célja, mint a 2011/95 irányelv 26. cikke (2) bekezdésének, nevezetesen az érintett személyek munkaerőpiacra való belépésének a megkönnyítése.
38 E tekintetben, bár a 2011/95 irányelv (42) preambulumbekezdése kifejezetten hangsúlyozza, hogy törekedni kell azon – többek között pénzügyi jellegű – problémák megoldására, amelyek akadályozzák a nemzetközi védelemben részesülő személyek foglalkoztatáshoz kapcsolódó képzési lehetőségekhez és szakképzéshez való hatékony hozzáférését, a 4/2019. sz. törvényerejű rendelet 1. cikkének 1. bekezdése úgy rendelkezik, hogy a „minimumjövedelem” az aktív foglalkoztatáspolitika egyik alapvető intézkedése, amelynek célja többek között a munkához való jog biztosítása a társadalomból és a munka világából való kirekesztés kockázatának kitett személyek gazdasági támogatását célzó politikák révén. Következésképpen – fenntartva, hogy ezt a kérdést előterjesztő bíróságnak kell vizsgálnia –, e törvényerejű rendelet elismeri, hogy szükség van arra, amint azt ezen irányelv is azonosítja, hogy valamilyen formában pénzügyi támogatást nyújtsanak az érintett személyeknek, ennek hiányában fennállna a veszélye, hogy e személyek nem tudnak részt venni a számukra kialakított képzési és tanácsadási tevékenységekben.
39 Másodszor, ami a 2011/95 irányelv 29. cikkét illeti, e rendelkezés értelmében a tagállamok gondoskodnak arról, hogy a nemzetközi védelemben részesülő személyek az e védelmet nyújtó tagállamban a saját állampolgárok számára meghatározottakkal azonos feltételek mellett részesüljenek a szükséges szociális ellátásokban.
40 Ezzel összefüggésben a Bíróság már megállapította, hogy a „szociális ellátások” fogalma az állami hatóságok által nemzeti, regionális vagy helyi szinten felállított ellátási rendszerek összességére vonatkozik, amelyet az a személy vehet igénybe, aki nem rendelkezik a saját maga és családtagjai eltartásához elegendő forrásokkal (2021. október 28‑i ASGI és társai ítélet, C‑462/20, EU:C:2021:894, 34. pont).
41 Márpedig meg kell állapítani, hogy a 4/2019. sz. törvényerejű rendelet 1. cikkének 1. bekezdése szerint a „minimumjövedelem” éppen egy olyan alapvető ellátási szint, amely a rendelkezésre álló források keretein belül többek között a szegénység és a társadalmi kirekesztés elleni küzdelmet szolgálja. Amint arra a kérdést előterjesztő bíróság rámutatott, ez az ellátás szociális ellátási intézkedésnek minősül, amelynek egyik alapvető célja a „szegénység elleni küzdelem”, többek között azáltal, hogy kiegészíti a kedvezményezettek jövedelmét az alapvető szükségleteik fedezésének biztosítása érdekében. Ezenkívül, amint azt a kérdést előterjesztő bíróság szintén jelezte, ezt az intézkedést az általános adóbevételből származó forrásokból finanszírozzák, az INPS folyósítja, és azon kérelmezőknek nyújtják, akik jövedelmükre és vagyonukra tekintettel nem rendelkeznek elegendő forrásokkal.
42 Mindazonáltal az olasz kormány azt állítja, hogy a „minimumjövedelem” nem minősül a 2011/95 irányelv 29. cikkének (2) bekezdése értelmében vett „alapellátásnak”, így lényegében a kiegészítő védelmi jogállással rendelkező személyeket e nemzeti intézkedés tekintetében nem kell az olasz állampolgárokkal azonos módon kezelni.
43 E tekintetben kétségtelen, hogy a 2011/95 irányelv 29. cikke (2) bekezdése alapján a tagállamok a kiegészítő védelmi jogállással rendelkező személyek számára nyújtandó szociális ellátásokat az alapellátásokra korlátozhatják. Ugyanakkor egyrészt meg kell állapítani, hogy e (2) bekezdés eltérést állapít meg az ugyanezen cikk (1) bekezdésében előírt általános szabály alól, és ezért azt megszorítóan kell értelmezni (2004. április 29‑i Kapper ítélet, C‑476/01, EU:C:2004:261, 72. pont). Ezenkívül ezek az alapellátások ezen irányelv (45) preambulumbekezdése értelmében legalább minimális támogatás nyújtását magukban foglalnak, többek között minimális jövedelemtámogatás formájában. Márpedig, amint azt a főtanácsnok indítványának 53. pontjában megjegyezte, és fenntartva, hogy ezt a kérdést előterjesztő bíróságnak kell vizsgálnia, a 4/2019. sz. törvényerejű rendelet preambulumából kitűnik, hogy a szóban forgó intézkedés célja a létminimum biztosítása.
44 Másrészt, mindettől függetlenül a Bíróság rendelkezésére álló iratokban nincs nyoma, hogy az Olasz Köztársaság jelezte volna, hogy élni kíván az említett (2) bekezdésben előírt egyenlő bánásmód elvétől való eltérés lehetőségével, és hogy a kiegészítő védelmi jogállással rendelkező személyekkel szembeni egyenlő bánásmódot kizárólag az alapellátásokra kívánja korlátozni (lásd analógia útján: 2012. április 24‑i Kamberaj ítélet, C‑571/10, EU:C:2012:233, 87. és 88. pont; 2024. július 29‑i CU és ND [Szociális ellátás – Közvetett hátrányos megkülönböztetés] ítélet, C‑112/22 és C‑223/22, EU:C:2024:636, 42. pont).
45 A fentiek összességéből az következik, hogy az alapügyben szóban forgó olasz szabályozás szerinti „minimumjövedelem” – amely összetett jellegű ellátás, mivel egyfelől a 2011/95 irányelv 26. cikkében említett tevékenységeket és szolgáltatásokat magában foglaló intézkedés, másfelől pedig az ezen irányelv 29. cikke értelmében vett szociális ellátás – e cikkek tárgyi hatálya alá tartozik, amit azonban a kérdést előterjesztő bíróságnak a jelen ítélet 34–44. pontjában kifejtett megfontolásokra tekintettel kell vizsgálnia.
46 E megállapítást nem teszi kétségessé az INPS‑nek és az olasz kormánynak a jelen ítélet 33. pontjában hivatkozott érvelése, amely lényegében ezen az összetett jellegen és a „minimumjövedelem” komplexitásán alapul.
47 Amint ugyanis arra a főtanácsnok indítványának 56–80. pontjában szintén rámutatott, a „minimumjövedelem” összetett jellege és komplex szerkezete nem járhat azzal a következménnyel, hogy ezáltal kikerüljön a 2011/95 irányelv 26. és 29. cikkének hatálya alól. Egyrészt sem e cikkek szövegében, sem ezen irányelv rendszerében nem utal semmi arra, hogy az említett cikkek alkalmazhatatlanok lennének az e két cikk céljainak megfelelő kettős célt szolgáló intézkedésekre. Másrészt és mindenekelőtt nyilvánvalóan ellentétes lenne az irányelv 26. és 29. cikkének céljával, ha egy olyan nemzeti intézkedés, mint a „minimumjövedelem”, azzal az indokkal lenne kizárva a 2011/95 irányelv hatálya alól, hogy ezen intézkedés ilyen kettős célt szolgál.
Az alapügyben szóban forgóhoz hasonló tartózkodási feltételnek a 2011/95 irányelv 26. és 29. cikkével való összeegyeztethetőségéről
48 Annak kapcsán, hogy összeegyeztethető‑e a 2011/95 irányelv 26. és 29. cikkével egy olyan tartózkodási feltétel, mint amelyet a 4/2019. sz. törvényerejű rendelet 2. cikke 1. bekezdése a) pontjának 2) alpontja megkövetel a „minimumjövedelem” megállapításához, emlékeztetni kell arra, hogy ez utóbbi cikkek előírják a nemzetközi védelemben részesülő személyek és az e védelmet nyújtó tagállam állampolgárai közötti egyenlő bánásmódot.
49 Az említett 26. és 29. cikkek tehát az Európai Unió Alapjogi Chartájának 20. cikkében kimondott egyenlő bánásmód elvének kifejeződései, amely az uniós jog általános elve. Ez az elv megköveteli, hogy az összehasonlítható helyzeteket ne kezeljék eltérő módon, és hogy a különböző helyzeteket ne kezeljék egyenlő módon, hacsak ez a különbségtétel objektív módon nem igazolható (2022. március 8‑i Bezirkshauptmannschaft Hartberg‑Fürstenfeld [Közvetlen hatály] ítélet, C‑205/20, EU:C:2022:168, 54. pont).
50 Ezen elv nemcsak a nyílt hátrányos megkülönböztetést tiltja, hanem annak minden olyan leplezett formáját is, amely bár látszólag semleges megkülönböztető szempontokon alapul, valójában ugyanahhoz az eredményhez vezet 2024. július 29‑i CU és ND [Szociális ellátás – Közvetett hátrányos megkülönböztetés] ítélet, C‑112/22 és C‑223/22, EU:C:2024:636, 48. pont). E tekintetben a Bíróság már korábban megállapította, hogy közvetetten hátrányosan megkülönböztetőnek kell tekinteni a nemzeti jog azon előírásait, amelyek – bár az állampolgárságra való tekintet nélkül alkalmazandók – legnagyobbrészt vagy nagy többségében a nem saját állampolgárokat érintik, illetve azokat a mindenkire egyaránt alkalmazandó előírásokat, amelyeket a saját állampolgárok a nem saját állampolgároknál könnyebben tudnak teljesíteni, illetve amelyek esetében különösen fennáll a kockázat, hogy ez utóbbiakat hátrányosan érinti (lásd analógia útján: 2019. december 5‑i Bocero Torrico és Bode ítélet, C‑398/18 és C‑428/18, EU:C:2019:1050, 41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
51 A jelen ügyben nem vitatott, hogy az alapügyben szóban forgó tartózkodási feltételt ugyanúgy kell alkalmazni mind a nemzetközi védelemben részesülő személyekre, mind pedig az olasz állampolgárokra.
52 Mindazonáltal az ugyanazon nemzeti szabályozásra vonatkozó ügyben, mint amely az alapügy tárgyát képezi, a Bíróság már megállapította, egyrészt, hogy ez a tartózkodási feltétel elsősorban a nem saját állampolgárokat érinti, ideértve többek között a nemzetközi védelemben részesülő személyeket is, másrészt pedig, hogy az ez utóbbiak és a belföldi állampolgárok közötti, abból eredő eltérő bánásmód, hogy egy nemzeti szabályozás ilyen feltételt ír elő, közvetett hátrányos megkülönböztetésnek minősül (lásd ebben az értelemben: 2024. július 29‑i CU és ND [Szociális ellátás – Közvetett hátrányos megkülönböztetés] ítélet, C‑112/22 és C‑223/22, EU:C:2024:636, 50. és 52. pont).
53 Egyébiránt nincs jelentősége annak, hogy az alapügyben szóban forgó intézkedés adott esetben hátrányosan érinti mind az ilyen feltétel teljesítésére nem képes állampolgárokat, mind a nemzetközi védelemben részesülő személyeket. Egy intézkedés ugyanis anélkül is minősülhet közvetett megkülönböztetésnek, hogy az összes belföldi állampolgár előnyben részesítését vagy – a belföldi állampolgárok kivételével – csak a harmadik országbeli állampolgárok hátrányos megkülönböztetését kellene eredményeznie (lásd ebben az értelemben: 2024. július 29‑i CU és ND [Szociális ellátás – Közvetett hátrányos megkülönböztetés] ítélet, C‑112/22 és C‑223/22, EU:C:2024:636, 51. pont).
54 Az ilyen hátrányos megkülönböztetés főszabály szerint tilos, kivéve ha objektív módon igazolható. Márpedig ahhoz, hogy e megkülönböztetés igazolt legyen, alkalmasnak kell lennie valamely jogszerű cél elérésének biztosítására, és nem haladhatja meg az e cél eléréséhez szükséges mértéket (2024. július 29‑i CU és ND [Szociális ellátás – Közvetett hátrányos megkülönböztetés] ítélet, C‑112/22 és C‑223/22, EU:C:2024:636, 53. pont).
55 Az olasz kormány írásbeli észrevételeiben megjegyzi, hogy mivel a „minimumjövedelem” olyan pénzbeli ellátás, amelynek nyújtása az érintett háztartás nagykorú tagjainak a foglalkoztatáshoz és a társadalmi befogadáshoz vezető, személyre szabott, és konkrét megállapodások alapján végrehajtott programban való részvételétől függ, a támogatás nyújtása egy adminisztratív és gazdasági szempontból is nagyon összetett társadalmi és szakmai integrációs művelet végrehajtásával jár együtt.
56 Ez utóbbi tekintetben e kormány azt állítja, hogy egy olyan intézkedés, mint amelyről az alapügyben szó van, jelentős gazdasági erőforrások mozgósítását feltételezi. Egy ilyen intézkedés több, mint a rászoruló háztartásoknak nyújtott egyszerű pénzügyi támogatás, mivel további költségek kapcsolódnak hozzá. Észszerű ezért, hogy a nemzeti jogalkotó az említett intézkedés alkalmazását kizárólag a nemzeti közösség körében tartósan letelepedett személyek számára tartja fenn, akik e közösség állandó tagjainak tekinthetők. Ennélfogva az említett kormány szerint a nemzeti jogalkotó jogszerűen korlátozta az e jövedelemhez való hozzáférést azokra a nemzetközi védelemben részesülő személyekre, akik állandó jelleggel Olaszországban telepedtek le, és ott jól beilleszkedtek.
57 Márpedig emlékeztetni kell arra, hogy a szociális ellátások nyújtása egy adott személy számára terhet ró az ezen ellátásokat folyósító intézményre, függetlenül attól, hogy e személy nemzetközi védelemben részesülő személy vagy az érintett tagállam állampolgára‑e. E tekintetben ezért nem állapítható meg különbség a személyek e két kategóriájának helyzete között (lásd ebben az értelemben: 2016. március 1‑jei Alo és Osso ítélet, C‑443/14 és C‑444/14, EU:C:2016:127, 55. pont; 2018. november 21‑i Ayubi ítélet, C‑713/17, EU:C:2018:929, 34. pont).
58 Ezenkívül, amint arra a főtanácsnok indítványának 92. pontjában lényegében rámutatott, azon érv elfogadása, amely szerint a nemzeti jogalkotó az érintett intézkedés adminisztratív és gazdasági költségeire tekintettel jogosult arra, hogy az intézkedéshez való hozzáférést kizárólag azokra a nemzetközi védelemben részesülő személyekre korlátozza, akik állandó jelleggel az érintett tagállamban telepedtek le és ott jól beilleszkedtek, a 2011/95 irányelv 26. és 29. cikkében foglalt szabályoktól való olyan eltérés bevezetését jelentené, amelyről az uniós jogalkotó nem rendelkezett.
59 Márpedig a Bíróság már kimondta, hogy mivel a 2011/95 irányelv VII. fejezetében – amely fejezeten belül ezen irányelv 26. és 29. cikke is szerepel – biztosított jogok a menekült jogállás elismeréséből, nem pedig a tartózkodási engedély kiállításából fakadnak, azok kizárólag az e fejezetben rögzített feltételek tiszteletben tartása mellett korlátozhatóak, mivel a tagállamok nem jogosultak olyan korlátozások bevezetésére, amelyek ott nem szerepelnek. Mivel e 26. és 29. cikk valamennyi nemzetközi védelemben részesülő személyre, és így a kiegészítő védelemben részesülő személyekre is vonatkozik, e cikkek nem teszik függővé az e személyek számára elismert jogokat az érintett tagállamban való tartózkodásuk időtartamától vagy a tartózkodási engedélyük érvényességi idejétől (lásd ebben az értelemben: 2018. november 21‑i Ayubi ítélet, C‑713/17, EU:C:2018:929, 27. és 28. pont).
60 Egyébiránt, amint arra a főtanácsnok indítványának 101. és 102. pontjában lényegében rámutatott, a nemzetközi védelemben részesülő személyek jogállása nem állandó, ha ugyanis valamely személy már nem minősül menekültnek, vagy nem jogosult kiegészítő védelmi jogállásra, az érintett tagállamnak vissza kell vonnia vagy meg kell szüntetnie e jogállást, illetve meg kell tagadnia annak megújítását, ami a tartózkodási engedély visszavonásával és az érintett személy származási országába való visszatérésével járhat. Ebből következik, hogy a 2011/95 irányelv 26. és 29. cikke alkalmazásának feltételeként a nemzetközi védelemben részesülő személyek számára az érintett tagállamban való tartós letelepedés vagy az e tagállam jogrendjével való tényleges és kellően szoros kapcsolat fennállása bizonyításának előírása ellentétes ezen irányelv célkitűzéseivel, amelyek között szerepel az irányelv (12) preambulumbekezdésének foglaltak szerint annak elősegítése, hogy e kedvezményezett személyek valamennyi tagállamban hozzáférhessenek az ellátások egy minimális szintjéhez.
61 Ebből következik, hogy a „minimumjövedelem” megadásának feltételeként megállapított legalább tízéves – ebből az utolsó két évben megszakítás nélküli – tartózkodásra vonatkozó követelmény a kiegészítő védelmi jogállással rendelkező személyekkel szembeni olyan közvetett hátrányos megkülönböztetésnek minősül, amely objektív módon nem igazolt.
62 A fenti indokok összességére tekintettel az előterjesztett kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2011/95 irányelv 26. és 29. cikkét úgy kell értelmezni, hogy e rendelkezésekkel ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amely a szegénység elleni küzdelemre, valamint a munkavállaláshoz való hozzáférés és a társadalmi beilleszkedés támogatására irányuló nemzeti intézkedésnek a kiegészítő védelmi jogállással rendelkező harmadik országbeli állampolgárokra való alkalmazását attól az e tagállam állampolgáraival szemben is érvényesítendő feltételtől teszi függővé, hogy legalább tíz évig – ebből az utolsó két évben megszakítás nélkül – az említett tagállamban tartózkodjanak.
A költségekről
63 Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.
A fenti indokok alapján a Bíróság (nagytanács) a következőképpen határozott:
A harmadik országbeli állampolgárok és hontalan személyek nemzetközi védelemre jogosultként való elismerésére, az egységes menekült‑ vagy kiegészítő védelmet biztosító jogállásra, valamint a nyújtott védelem tartalmára vonatkozó szabályokról szóló, 2011. december 13‑i 2011/95/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv 26. és 29. cikkét
a következőképpen kell értelmezni:
e rendelkezésekkel ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amely a szegénység elleni küzdelemre, valamint a munkavállaláshoz való hozzáférés és a társadalmi beilleszkedés támogatására irányuló nemzeti intézkedésnek a kiegészítő védelmi jogállással rendelkező harmadik országbeli állampolgárokra való alkalmazását attól az e tagállam állampolgáraival szemben is érvényesítendő feltételtől teszi függővé, hogy legalább tíz évig – ebből az utolsó két évben megszakítás nélkül – az említett tagállamban tartózkodjanak.
Aláírások
* Az eljárás nyelve: olasz.