A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (második tanács)

2023. július 6. ( *1 )

„Előzetes döntéshozatal – Büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködés – Európai elfogatóparancs – 2002/584/IB kerethatározat – 27. cikk – Az átadás előtt elkövetett, ezen átadás alapjául szolgáló bűncselekménytől eltérő másik bűncselekmény miatt indított büntetőeljárás – A végrehajtó igazságügyi hatóság elé terjesztett hozzájárulás iránti kérelem – Kibocsátó igazságügyi hatóságnak nem minősülő tagállami ügyész által kibocsátott európai elfogatóparancs – A hozzájárulás iránti kérelemre gyakorolt hatás”

A C‑142/22. sz. ügyben,

az EUMSZ 267. cikk alapján benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában, amelyet a Supreme Court (legfelsőbb bíróság, Írország) a Bírósághoz 2022. március 2‑án érkezett, 2022. február 25‑i határozatával terjesztett elő az

és

a Minister for Justice and Equality

között folyamatban lévő eljárásban,

A BÍRÓSÁG (második tanács),

tagjai: A. Prechal tanácselnök, M. L. Arastey Sahún, F. Biltgen, N. Wahl és J. Passer (előadó) bírák,

főtanácsnok: J. Richard de la Tour,

hivatalvezető: C. Strömholm tanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2022. december 14‑i tárgyalásra,

figyelembe véve a következők által előterjesztett észrevételeket:

–	OE képviseletében J. Byrne, R. Farrell SC és B. O’Donoghue solicitor,

–	a Minister for Justice and Equality és Írország képviseletében M. Browne, C. Hanselmann, A. Joyce és M. Lane, meghatalmazotti minőségben, segítőik: R. Kennedy SC és D. Breen BL,

–	a magyar kormány képviseletében Biró‑Tóth Zs. és Fehér M. Z., meghatalmazotti minőségben,

–	a holland kormány képviseletében M. K. Bulterman, A. Hanje és P. Huurnink, meghatalmazotti minőségben,

–	a lengyel kormány képviseletében B. Majczyna, meghatalmazotti minőségben,

–	az Európai Bizottság képviseletében S. Grünheid és J. Tomkin, meghatalmazotti minőségben,

a főtanácsnok indítványának a 2023. március 9‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

meghozta a következő

Ítéletet

1	Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i 2002/584/IB tanácsi kerethatározat (HL 2002. L 190., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 34. o.) 27. cikkének értelmezésére irányul.

E kérelmet az OE és a Minister for Justice and Equality (igazságügyi és esélyegyenlőségi miniszter, Írország) között folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő, amelynek tárgya a holland igazságügyi hatóságok által az ír igazságügyi hatóságokhoz intézett, az OE‑vel szemben az átadása előtt elkövetett, az átadás alapjául szolgáló bűncselekményektől eltérő bűncselekmények miatti büntetőeljárás Hollandiában történő lefolytatásához való hozzájárulás iránti kérelemre vonatkozó eljárás.

Jogi háttér

Az uniós jog

A kerethatározatnak „Az európai elfogatóparancs meghatározása és végrehajtásának kötelezettsége” című 1. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„(1) Az európai elfogatóparancs egy tagállamban kibocsátott igazságügyi hatósági határozat, amely azt a célt szolgálja, hogy egy másik tagállam a büntetőeljárás lefolytatása, szabadságvesztés‑büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása végett a keresett személyt elfogja és átadja.

(2) A tagállamok minden európai elfogatóparancsot a kölcsönös elismerés elve alapján és e kerethatározat rendelkezéseinek megfelelően hajtanak végre.”

E kerethatározatnak „Az európai elfogatóparancs végrehajtása kötelező megtagadásának okai” című 3. cikke kimondja:

„A végrehajtó tagállam igazságügyi hatósága (a továbbiakban »végrehajtó igazságügyi hatóság«) az alábbi esetekben tagadja meg az európai elfogatóparancs végrehajtását:

1.	ha az európai elfogatóparancs alapjául szolgáló bűncselekmény a végrehajtó tagállamban közkegyelem alá esik, és ennek az államnak saját büntetőjoga szerint joghatósága van a bűncselekmény üldözésére;

ha a végrehajtó igazságügyi hatóság rendelkezésére álló információkból az derül ki, hogy a keresett személyt valamely tagállam ugyanazon cselekményért már jogerősen elítélte, feltéve hogy elítélése esetén a büntetést már végrehajtották, végrehajtása folyamatban van, vagy az ítélkező tagállam joga szerint az már nem hajtható végre;

3.	ha az a személy, aki ellen az európai elfogatóparancsot kibocsátották, a végrehajtó állam joga szerint életkora miatt büntetőjogi felelősségre nem vonható az európai elfogatóparancs alapjául szolgáló cselekményért.”

Az említett kerethatározatnak „Az európai elfogatóparancs végrehajtása megtagadásának mérlegelhető okai” című 4. cikke a következőképpen rendelkezik:

„A végrehajtó igazságügyi hatóság az alábbi esetekben tagadhatja meg az európai elfogatóparancs végrehajtását:

ha a 2. cikk (4) bekezdésében említett esetek egyikében az európai elfogatóparancs alapjául szolgáló cselekmény a végrehajtó tagállam joga szerint nem bűncselekmény; azonban nem tagadható meg az európai elfogatóparancs végrehajtása adókkal és illetékekkel, vámokkal és devizával kapcsolatos ügyekben azon az alapon, hogy a végrehajtó tagállam joga nem ír elő ugyanolyan adót vagy illetéket, vagy nem tartalmaz ugyanolyan típusú szabályokat az adó‑, illeték‑, valamint vám‑ és devizaszabályozás terén, mint a kibocsátó tagállam joga;

2.	ha az európai elfogatóparancsban érintett személy ellen a végrehajtó tagállamban ugyanazon cselekmény miatt, amelyen az európai elfogatóparancs alapul, büntetőeljárás van folyamatban;

ha a végrehajtó tagállam igazságügyi hatóságai úgy határoztak, hogy nem indítanak büntetőeljárást vagy megszüntetik azt az európai elfogatóparancs alapjául szolgáló bűncselekmény tekintetében, vagy ha egy tagállamban a keresett személy ellen ugyanazon cselekmény miatt jogerős határozatot hoztak, ami a további büntetőeljárás akadályát képezi;

4.	ha a végrehajtó tagállam joga szerint a büntethetőség vagy a büntetés elévült, és a cselekmények e tagállam büntetőjoga szerint saját joghatósága alá tartoznak;

ha a végrehajtó igazságügyi hatóság rendelkezésére álló információkból az derül ki, hogy a keresett személyt egy harmadik állam ugyanazon cselekmény miatt jogerősen elítélte, feltéve hogy elítélése esetén a büntetést már végrehajtották, végrehajtása folyamatban van, vagy az ítélkező állam joga szerint az már nem hajtható végre;

ha az európai elfogatóparancsot szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából bocsátották ki, amennyiben a keresett személy a végrehajtó tagállamban tartózkodik, amelynek állampolgára vagy lakosa [helyesen: a végrehajtó tagállamban tartózkodik, vagy annak állampolgára vagy lakosa], és ez az állam vállalja, hogy saját hazai joga szerint végrehajtja a büntetést vagy a szabadságelvonással járó intézkedést;

ha az európai elfogatóparancs olyan bűncselekményre vonatkozik, amelyet:

a)	a végrehajtó tagállam joga szerint egészben vagy részben a végrehajtó tagállam területén vagy a végrehajtó tagállam területeként kezelt helyen követtek el; vagy

b)	a kibocsátó tagállam területén kívül követtek el, és a végrehajtó tagállam joga nem teszi lehetővé a büntetőeljárás lefolytatását ilyenfajta bűncselekményekre nézve, ha azokat a területén kívül követték el.”

Ugyanezen kerethatározatnak „Az illetékes igazságügyi hatóságok meghatározása” című 6. cikkének (1) és (2) bekezdése kimondja:

„(1) Kibocsátó igazságügyi hatóság a kibocsátó tagállamnak az az igazságügyi hatósága, amely ezen állam joga szerint az európai elfogatóparancs kibocsátására illetékes.

(2) Végrehajtó igazságügyi hatóság a végrehajtó tagállamnak az az igazságügyi hatósága, amely ezen állam joga szerint az európai elfogatóparancs végrehajtására illetékes.”

7	A 2002/584 kerethatározatnak „Az európai elfogatóparancs tartalma és formája” című 8. cikke felsorolja azokat az információkat, amelyeket az európai elfogatóparancsnak tartalmaznia kell, valamint meghatározza azt a nyelvet, amelyre azt le kell fordítani.

E kerethatározatnak „[a]z átadás joghatásaira” vonatkozó 3. fejezete tartalmazza többek között a kerethatározat „Esetleges büntetőeljárás más bűncselekmények miatt” című 27. cikkét, amelynek szövege a következő:

„(1) Bármely tagállam értesítheti a[Európai Unió Tanácsának] Főtitkárságát arról, hogy más, ugyanilyen értelmű nyilatkozatot tett tagállamokkal fenntartott kapcsolataiban vélelmezi, hogy a hozzájárulásukat adták ahhoz, hogy egy személyt az átadása előtt elkövetett, az átadás alapjául szolgáló bűncselekménytől eltérő másik bűncselekmény miatt büntetőeljárást indítsanak ellene [helyesen: büntetőeljárás alá vonjanak], elítéljenek, és szabadságvesztés ‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából fogva tartsanak, amennyiben az adott esetben a végrehajtó igazságügyi hatóság az átadásról szóló határozatában másképpen nem rendelkezik.

(2) Az (1) és (3) bekezdésben említett esetek kivételével az átadott személy az átadása előtt elkövetett, az átadásának alapjául szolgáló bűncselekménytől különböző egyéb bűncselekmény miatt nem indítható ellene büntetőeljárás [helyesen: nem vonható büntetőeljárás alá], nem ítélhető el, és egyéb módon sem fosztható meg szabadságától.

(3) A (2) bekezdés nem alkalmazható az alábbi esetekben:

[…]

g)	ha a személyt átadó végrehajtó igazságügyi hatóság a (4) bekezdéssel összhangban hozzájárulását adja.

(4) A hozzájárulás iránti kérelmet a 8. cikk (1) bekezdésében felsorolt információk és a 8. cikk (2) bekezdése szerinti fordítás kíséretében terjesztik elő a végrehajtó igazságügyi hatóságnak. A hozzájárulást meg kell adni, ha a bűncselekmény, amelyre vonatkozóan azt kérik, e kerethatározat rendelkezései szerint önmagában is átadási kötelezettséget von maga után. A hozzájárulást a 3. cikkben említett okok fennállása esetén meg kell tagadni, egyébként csak a 4. cikkben említett okok miatt tagadható meg. Az erre vonatkozó határozatot legkésőbb a kérelem kézhezvételét követő 30 napon belül hozzák meg.

Az 5. cikkben említett esetekben a kibocsátó tagállamnak meg kell adnia az ott előírt biztosítékokat.”

Az ír jog

9	A 2002/584 kerethatározatot a European Arrest Warrant Act 2003 (az európai elfogatóparancsról szóló 2003. évi törvény) ültette át az ír jogrendbe.

E törvénynek az alapügy tényállására alkalmazandó változata (a továbbiakban: 2003. évi törvény) 2. szakaszának (1) bekezdése a következőket írja elő:

„E törvény értelmében […]

[…]

»kibocsátó igazságügyi hatóság«: az európai elfogatóparancs vonatkozásában a kibocsátó állam azon igazságügyi hatósága, amely a szóban forgó európai elfogatóparancsot kibocsátotta;

»kibocsátó állam«: az európai elfogatóparancs vonatkozásában az a tagállam […], amelynek igazságügyi hatósága az európai elfogatóparancsot kibocsátotta;

»igazságügyi hatóság«: a bíró, igazságügyi tisztviselő vagy más olyan személy, aki az érintett tagállam joga alapján jogosult ellátni azokat vagy azokhoz hasonló feladatokat, amelyeket valamely írországi bíróság a 33. szakasz alapján ellát.

[…]”

A 2003. évi törvény 22. szakaszának (7) bekezdése így szól:

„A High Court [(felsőbíróság, Írország)] az e törvény alapján valamely kibocsátó állam részére átadott személy vonatkozásában az alábbiakhoz járulhat hozzá:

a)	e személlyel szemben valamely bűncselekmény elkövetése miatt a kibocsátó államban indított eljárás,

b)	valamely bűncselekmény elkövetése miatt a kibocsátó államban történő büntetéskiszabás, beleértve a személyi szabadság korlátozásával járó büntetést is, vagy

c)	e személlyel szemben valamely bűncselekmény miatt kiszabott büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából a kibocsátó államban indított eljárás vagy e személy e célból történő fogva tartása,

a kibocsátó tagállam erre vonatkozó írásbeli kérelmét követően.”

Az említett törvény 22. szakaszának (8) bekezdése szerint a 22. szakasz (7) bekezdése szerinti hozzájárulást meg kell tagadni, ha az érintett bűncselekmény olyan bűncselekmény, amely miatt a személy ugyanezen törvény 3. része értelmében nem adható át. E 3. rész az alapvető jogokra, a kapcsolattartásra, a ne bis in idem elvére, a keresett személlyel szemben az államon belül ugyanazon feltételezett cselekmények alapján indított büntetőeljárásokra, a büntetőjogi felelősség korhatárára, a területen kívüliségre, valamint a terhelt távollétében lefolytatott tárgyalásokra vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza.

Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

A High Courthoz (felsőbíróság) mint végrehajtó igazságügyi hatósághoz három, OE ellen 2016‑ban Hollandiában kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtása iránti kérelemmel fordultak, amelyek közül kettőt az amszterdami ügyészség, a harmadikat pedig a holland nemzeti ügyészség bocsátott ki (a továbbiakban: eredeti európai elfogatóparancsok).

A High Court (felsőbíróság), miután elutasította az OE által felhozott kifogásokat – fellebbezéssel meg nem támadott – végzésben (a továbbiakban: 2017. évi átadási végzés), elrendelte OE átadását. Nem vitatott, hogy e kifogások egyike sem vonatkozott arra, hogy az eredeti európai elfogatóparancsokat ügyészek bocsátották ki. Az átadást követően OE‑t 18 év szabadságvesztés‑büntetésre ítélték, amelyet jelenleg Hollandiában tölt.

2019‑ben egy amszterdami vizsgálóbíró a 2002/584 kerethatározat 27. cikke (3) bekezdésének g) pontja és (4) bekezdése, valamint a 2003. évi törvény 22. szakaszának (7) bekezdése alapján hozzájárulás iránti kérelmet terjesztett a High Court (felsőbíróság) elé az OE elleni, az átadása előtt elkövetett, az eredeti európai elfogatóparancsok alapjául szolgáló bűncselekményektől eltérő bűncselekmények miatti büntetőeljárás lefolytatásának lehetővé tétele érdekében.

OE ellenezte ezt a kérelmet, arra hivatkozva, hogy az eredeti európai elfogatóparancsokat érvénytelen módon bocsátották ki, mivel azokat ügyészek, azaz olyan hatóságok adták ki, amelyek nem tekinthetők a 2002/584 kerethatározat értelmében vett „igazságügyi hatóságoknak”. OE szerint ez a körülmény akadályát képezi annak, hogy a hozzájárulás iránti kérelemnek helyt adjanak.

2020. július 27‑i végzésével a High Court (felsőbíróság) megadta a kért hozzájárulást. Különösen azzal az érvvel kapcsolatban, hogy az eredeti európai elfogatóparancsokat érvénytelen módon bocsátották ki, hangsúlyozta, hogy a 2017. évi átadási végzés jogerőre emelkedett. OE fellebbezést nyújtott be e végzéssel szemben a Court of Appealhez (fellebbviteli bíróság, Írország).

2021. május 27‑én a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság) elutasította a fellebbezést, mivel úgy ítélte meg, hogy az estoppel‑elvre vonatkozó nemzeti eljárási szabályt kell alkalmazni, amely kizárja a 2017. évi átadási végzés megtámadását. E tekintetben a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság) többek között a Bíróság ítélkezési gyakorlatára hivatkozott, amelyből az következik, hogy főszabály szerint nem lehet többé vita tárgyává tenni azokat a bírósági határozatokat, amelyek a rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségek kimerülését, illetve az azok előterjesztésére nyitva álló határidők elteltét követően jogerőre emelkedtek.

Az OE által a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság) e határozatával szembeni fellebbezés engedélyezése iránt 2021. július 6‑án benyújtott kérelemnek a kérdést előterjesztő bíróság a 2021. szeptember 22‑i határozatával helyt adott, tekintettel arra, hogy az alapügy általános érdekű kérdéseket vet fel.

E bíróság előtt OE elismeri, hogy a 2017. évi átadási végzés az ír jog szerint jogerőre emelkedett, és hogy az uniós jog nem követeli meg, hogy e végzés megtámadható legyen. Mindazonáltal, az önálló jellegű hozzájárulási eljárást szabályozó jogi feltételeket illetően OE megjegyzi, hogy a 2003. évi törvény 22. szakaszának (7) bekezdése értelmében a hozzájárulás iránti kérelemnek a „kibocsátó államtól” kell származnia, amely az az állam, amelynek „igazságügyi hatósága” az eredeti európai elfogatóparancsot kibocsátotta. Márpedig, mivel a 2019. május 27‑iOG és PI (Lübecki és zwickaui ügyészség) ítéletből (C‑508/18 és C‑82/19 PPU, EU:C:2019:456) és a 2020. november 24‑iOpenbaar Ministerie (Okirat‑hamisítás) ítéletből (C‑510/19, EU:C:2020:953) az következik, hogy az eredeti európai elfogatóparancsokat kibocsátó ügyészek nem minősülnek a 2002/584 kerethatározat értelmében vett „igazságügyi hatóságoknak”, a Holland Királyság a hozzájárulási eljárás szempontjából nem tekinthető „kibocsátó államnak”.

Ellenkérelmében az igazságügyi és esélyegyenlőségi miniszter azt állítja, hogy a holland ügyészeknek az eredeti európai elfogatóparancsokat kibocsátó igazságügyi hatóságként való fellépésének lehetőségével kapcsolatban felmerült kérdéseket úgy kell tekinteni, mint amelyeket a High Court (felsőbíróság) a 2017. évi átadási végzésében jogerősen eldöntött, és hogy e jogerős végzésre az estoppel‑elv vonatkozik, így az e tekintetben már nem támadható meg.

A kérdést előterjesztő bíróság szerint a válasz arra a kérdésre, hogy OE a 2002/584 kerethatározat 27. cikke (3) bekezdésének g) pontja és (4) bekezdése szerinti hozzájárulás iránti kérelem keretében jogosult‑e arra hivatkozni, hogy az eredeti európai elfogatóparancsokat nem az e kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „kibocsátó igazságügyi hatóság” bocsátotta ki, az átadási eljárás és a hozzájárulási eljárás közötti kapcsolat jogi minősítésétől függ.

23	Abban az esetben ugyanis, ha e két eljárást különállónak és önállónak kellene tekinteni, az estoppel‑elv nem alkalmazható, így az érintett személy által az átadás iránti kérelem keretében felhozott valamennyi kifogás újból felhozható a hozzájárulás iránti kérelem keretében.

Ezzel szemben, abban az esetben, ha ezeket az eljárásokat egymáshoz olyan szorosan kapcsolódónak kell tekinteni, hogy az átadásról szóló határozatban eldöntött kérdés már nem vitatható a hozzájárulásra vonatkozó határozat szempontjából, OE ez utóbbi szakaszban nem hozhat fel a kibocsátó igazságügyi hatóság jogállására vonatkozó érvet.

E körülmények között a Supreme Court (legfelsőbb bíróság, Írország) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

„1)

Úgy kell‑e értelmezni a [2002/584] kerethatározat 27. cikkét, hogy a valamely személy átadásáról szóló határozat olyan jogviszonyt hoz létre e személy, a végrehajtó állam és a megkereső állam között, hogy az e határozatban jogerősen eldöntöttnek tekintett kérdéseket az egyéb bűncselekmények miatt indított további büntetőeljáráshoz vagy az e bűncselekmények miatt történő büntetéskiszabáshoz való hozzájárulás megszerzésére irányuló eljárás szempontjából is eldöntöttnek kell tekinteni?

Ha az első kérdésre adott válasz szerint a 27. cikk nem követeli meg ezt az értelmezést, akkor sérti‑e a tényleges érvényesülés elvét az olyan nemzeti eljárási szabály, amely megakadályozza az érintett személyt abban, hogy a hozzájárulás iránti kérelemmel összefüggésben [a Bíróságnak] az átadás elrendelését követő időszakban hozott releváns ítéletére hivatkozzon?”

A Bíróság előtti eljárás

A kérdést előterjesztő bíróság azt kérte, hogy az ügyet a Bíróság eljárási szabályzatának 107. cikke szerinti sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárásban, vagy másodlagosan ezen eljárási szabályzat 105. cikkének (1) bekezdése szerinti gyorsított eljárásban bírálják el. E kérelmek alátámasztása érdekében többek között arra hivatkozott, hogy OE Hollandiában az előzetes döntéshozatal iránti kérelem benyújtásának időpontjában fogva tartásban volt, és hogy a holland hatóságok sürgősen tisztázni kívánják a jogállását.

2022. március 15‑én a Bíróság az előadó bíró javaslatára és a főtanácsnok meghallgatását követően úgy határozott, hogy nem kell helyt adni a jelen ügy sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárásban történő elbírálása iránti kérelemnek, mivel a sürgősségre vonatkozóan az eljárási szabályzat 107. cikkében előírt feltételek nem teljesülnek.

28	2022. március 23‑án a Bíróság elnöke az előadó bíró és a főtanácsnok meghallgatását követően úgy határozott, hogy elutasítja a jelen ügy gyorsított eljárásban történő elbírálására irányuló kérelmet.

29	Egyrészt ugyanis a jelen ügyben, bár OE jelenleg fogva tartásban van, további fogva tartása nem függ a Bíróságnak az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre adott válaszától, mivel jogerős büntetőítéletben kiszabott büntetést tölt.

Másrészt az a körülmény, hogy a kérdést előterjesztő bíróság vagy a nemzeti hatóságok kötelesek mindent megtenni az alapügy gyors rendezésének biztosítása érdekében, önmagában nem elegendő a gyorsított eljárás alkalmazásának igazolásához (lásd ebben az értelemben: a Bíróság elnökének 2015. december 23‑iVilkas végzése, C‑640/15, EU:C:2015:862, 8. pont).

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről

Az első kérdésről

Előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2002/584 kerethatározat 27. cikke (3) bekezdésének g) pontját és (4) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy az a körülmény, hogy a valamely személy átadásáról szóló határozat alapjául szolgáló európai elfogatóparancsot olyan hatóság bocsátotta ki, amely nem minősül a kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „kibocsátó igazságügyi hatóságnak”, akadályát képezi annak, hogy az említett 6. cikk (1) bekezdése értelmében vett kibocsátó igazságügyi hatóság erre irányuló kérelme nyomán eljáró végrehajtó igazságügyi hatóság később hozzájárulását adja ahhoz, hogy e személyt az átadása előtt elkövetett, az átadásának alapjául szolgáló bűncselekménytől eltérő más bűncselekmény miatt büntetőeljárás alá vonják, elítéljék vagy szabadságától megfosszák.

Elsősorban emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint azon értelmezés, amelyet a Bíróság valamely uniós jogszabály kapcsán fejt ki az EUMSZ 267. cikkben ráruházott hatáskör gyakorlása során, megmagyarázza és pontosítja e szabály hatályát és jelentőségét, amely szerint azt a hatálybalépésének időpontjától értelmezni és alkalmazni kell, illetőleg értelmezni és alkalmazni kellett volna. Ebből következik, hogy az így értelmezett szabályt a bíróság alkalmazhatja, és azt alkalmaznia kell az értelmezés iránti kérelemről határozó ítélet kihirdetése előtt keletkezett és létrejött jogviszonyokra is, ha egyébként teljesülnek azon feltételek, amelyek lehetővé teszik az említett szabály alkalmazására vonatkozó pernek a hatáskörrel rendelkező bíróságok előtti megindítását (2016. november 10‑iKovalkovas ítélet, C‑477/16 PPU, EU:C:2016:861, 51. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

Márpedig a 2020. november 24‑iOpenbaar Ministerie (Okirat‑hamisítás) ítéletének (C‑510/19, EU:C:2020:953) 70. pontjában a Bíróság – e tekintetben a 2019. május 27‑iOG és PI (Lübecki és zwickaui ügyészség) ítéletből (C‑508/18 és C‑82/19 PPU, EU:C:2019:456) eredő tanulságokra hivatkozva – megállapította, hogy valamely tagállam ügyésze, aki bár részt vesz az igazságszolgáltatásban, döntéshozatali hatáskörének gyakorlása keretében a végrehajtó hatalomtól származó egyedi utasításnak lehet alávetve, nem minősül a 2002/584 kerethatározat 6. cikkének (2) bekezdése, valamint 27. cikke (3) bekezdésének g) pontja és (4) bekezdése értelmében vett „végrehajtó igazságügyi hatóságnak”. Ezenkívül ugyanezen ítélet 47. pontjában a Bíróság kiemelte, hogy a 2002/584 kerethatározat 6. cikkének (1) és (2) bekezdésében említett igazságügyi hatóságok jogállása és jellege azonos, noha ezen igazságügyi hatóságok egyfelől az európai elfogatóparancs kibocsátásával, másfelől pedig az ilyen elfogatóparancs végrehajtásával kapcsolatban különböző feladatokat látnak el.

Ebből az ítélkezési gyakorlatból az következik, hogy az alapügyben szóban forgóhoz hasonló olyan európai elfogatóparancsokat, amelyeket valamely tagállam ügyésze bocsátott ki, aki a döntéshozatali hatásköre gyakorlása keretében a végrehajtó hatalomtól egyedi utasítást kaphat, nem a 2002/584 kerethatározatból eredő követelményeknek megfelelően bocsátották ki.

Mindemellett, másodsorban emlékeztetni kell arra, hogy a jogerő elve mind az uniós, mind a nemzeti jogrendekben jelentős szerepet tölt be. A Bíróságnak ugyanis már alkalma nyílt megállapítani, hogy mind a jog, mind a jogviszonyok stabilitásának, illetve az igazságszolgáltatás megfelelő működésének biztosításához fontos, hogy ne lehessen többé vita tárgyává tenni azokat a bírósági határozatokat, amelyek a rendelkezésre álló jogorvoslatok kimerülését, illetve az azok előterjesztésére nyitva álló határidők elteltét követően jogerőre emelkedtek (2017. január 26‑iBanco Primus ítélet, C‑421/14, EU:C:2017:60, 46. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

A jelen ügyben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kétségtelenül kitűnik, hogy OE nem nyújtott be fellebbezést a 2017. évi átadási végzéssel szemben, és hogy az átadást követően őt Hollandiában jogerős ítélet alapján szabadságvesztés‑büntetésre ítélték. Ugyanakkor, nem vitatva a 2017. évi átadási végzés jogerejét, sem pedig az átadást követően hozott, a jelen ítélet 14. pontjában említett büntetőítélet jogerejét, OE azt állítja, hogy a 2002/584 kerethatározat 27. cikke (3) bekezdésének g) pontja és (4) bekezdése alapján kért hozzájárulás nem adható meg abban az esetben, ha – mint az alapügyben is – az átadás alapjául szolgáló európai elfogatóparancsokat nem az említett kerethatározattal összhangban bocsátották ki. Ebben az összefüggésben OE nem kérdőjelezi meg az e hozzájárulás iránti kérelmet benyújtó igazságügyi hatóság jogállását sem.

Harmadsorban, a Bíróság már kimondta, hogy mivel a keresett személyt elfogták, majd átadták a kibocsátó tagállamnak, az európai elfogatóparancs főszabály szerint kimerítette joghatásait, az átadás 2002/584 kerethatározat 3. fejezetében kifejezetten előírt hatásainak kivételével (2021. január 13‑iMM ítélet, C‑414/20 PPU, EU:C:2021:4, 77. pont).

38	Márpedig az átadás ezen 3. fejezetben előírt hatásai között szerepel az egyéb bűncselekmények miatti lehetséges büntetőeljárás, amelynek feltételeit és végrehajtási szabályait e kerethatározat 27. cikke írja elő.

Ezen 27. cikk (2) bekezdése megfogalmazza a specialitás szabályát, amely szerint az átadott személy az átadása előtt elkövetett, az átadás alapjául szolgáló bűncselekménytől eltérő másik bűncselekmény miatt nem vonható büntetőeljárás alá, nem ítélhető el, illetve nem fosztható meg szabadságától (lásd ebben az értelemben: 2020. szeptember 24‑iGeneralbundesanwalt beim Bundesgerichtshof [A specialitás szabálya] ítélet, C‑195/20 PPU, EU:C:2020:749, 36. pont).

Ez a szabály megköveteli, hogy a kibocsátó tagállam, amely egy személyt az európai elfogatóparancs végrehajtása alapján foganatosított átadás előtt elkövetett, az átadás alapjául szolgáló bűncselekménytől eltérő másik bűncselekmény miatt büntetőeljárás alá kíván vonni vagy el kíván ítélni, beszerezze a végrehajtó tagállam hozzájárulását annak elkerülése érdekében, hogy az előbbi tagállam elvonja a végrehajtó tagállam joghatóságát, és túllépje az érintett személlyel szemben őt megillető jogokat (lásd ebben az értelemben: 2020. szeptember 24‑iGeneralbundesanwalt beim Bundesgerichtshof [A specialitás szabálya] ítélet, C‑195/20 PPU, EU:C:2020:749, 40. pont).

A kibocsátó tagállam igazságügyi hatóságai csak a 2002/584 kerethatározat 27. cikkének (3) bekezdésében előírt esetekben – különösen akkor, ha a hozzájárulást a (3) bekezdés g) pontja és e cikk (4) bekezdése alapján adták meg – jogosultak arra, hogy e személyt az átadás alapjául szolgáló bűncselekménytől eltérő más bűncselekmény miatt büntetőeljárás alá vonják, vagy elítéljék (lásd ebben az értelemben: 2020. november 24‑iOpenbaar Ministerie [Okirat‑hamisítás] ítélet, C‑510/19, EU:C:2020:953, 63. pont).

Mindazonáltal a Bíróság pontosította, hogy a 2002/584 kerethatározat 27. cikkének végrehajtását és a korábban végrehajtott európai elfogatóparancs meglétét ily módon összekötő kapcsolat ellenére a 2002/584 kerethatározat 27. cikkének (4) bekezdésében előírt hozzájárulás megadásáról szóló határozat különbözik az európai elfogatóparancs végrehajtására vonatkozó határozattól, és az érintett személy tekintetében az utóbbi határozat joghatásaitól eltérő joghatásokat fejt ki (2020. november 24‑iOpenbaar Ministerie [Okirat‑hamisítás] ítélet, C‑510/19, EU:C:2020:953, 60. pont; 2021. október 26‑iOpenbaar Ministerie [A végrehajtó igazságügyi hatóság által történő meghallgatáshoz való jog] ítélet, C‑428/21 PPU és C‑429/21 PPU, EU:C:2021:876, 49. pont).

43	Amint arra a főtanácsnok az indítványának 46. pontjában rámutatott, a hozzájárulást megadó határozatnak sajátos célja van, és ezért azt a végrehajtó igazságügyi hatóságnak az európai elfogatóparancsra vonatkozó vizsgálattól elkülönült és önálló vizsgálatot követően kell meghoznia.

A 2002/584 kerethatározat 27. cikkének (4) bekezdésében előírtaknak megfelelően ugyanis a végrehajtó igazságügyi hatóságnak meg kell vizsgálnia, hogy az elé terjesztett hozzájárulás iránti kérelemhez csatolták‑e az e kerethatározat 8. cikkének (1) bekezdésében említett információkat és az említett kerethatározat 8. cikkének (2) bekezdésében említett fordítást. E hatóságnak azt is vizsgálnia kell, hogy az a bűncselekmény, amely miatt a hozzájárulást kérik, önmagában átadási kötelezettséget von‑e maga után a 2002/584 kerethatározat alapján. Végül a végrehajtás kötelező vagy mérlegelhető megtagadásának az e kerethatározat 3. és 4. cikkében említett okaira tekintettel értékelnie kell, hogy engedélyezhető‑e a büntetőeljárásnak az érintett személy átadásának alapjául szolgáló bűncselekményektől eltérő bűncselekményekre való kiterjesztése.

45	Márpedig e rendelkezések szövegéből nem tűnik ki, hogy az eredeti európai elfogatóparancs hibája megakadályozhatná a végrehajtó igazságügyi hatóságot a kért hozzájárulás megadásában.

46	Egyébiránt, amint arra a főtanácsnok az indítványának 51. pontjában rámutatott, az említett rendelkezések bármely más értelmezése veszélyeztetné a 2002/584 kerethatározat célkitűzéseit.

A Bíróság ugyanis már megállapította, hogy bár e kerethatározat 27. és 28. cikke bizonyos konkrét hatásköröket ruház a tagállamokra az európai elfogatóparancs végrehajtása során, e rendelkezéseket – mivel az említett kerethatározat 1. cikkének (2) bekezdésében kimondott kölcsönös elismerés elve alóli eltérést engedő szabályokat írnak elő – nem lehet úgy értelmezni, mint amelyek az ugyanezen kerethatározat által kitűzött azon cél semlegesítéséhez vezetnek, amely a tagállamok igazságügyi hatóságai közötti átadások megkönnyítésére és meggyorsítására irányul, azon kölcsönös bizalomra tekintettel, amelynek fenn kell állnia közöttük (2020. szeptember 24‑iGeneralbundesanwalt beim Bundesgerichtshof [A specialitás szabálya] ítélet, C‑195/20 PPU, EU:C:2020:749, 35. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.

Márpedig annak elismerése, hogy az átadást övező feltételek a 2002/584 kerethatározat 27. cikke (3) bekezdésének g) pontja és (4) bekezdése alapján előterjesztett hozzájárulás iránti kérelem keretében felülvizsgálhatók, a hozzájárulásra vonatkozó határozat e (4) bekezdésben foglaltaktól eltérő okokból történő késleltetését eredményezné, ami ellentétes lenne az e kerethatározat alapjául szolgáló gyorsaság követelményével.

49	Ezenkívül az ilyen felülvizsgálat összeegyeztethetetlen lenne a jogbiztonság elvével, mivel megkérdőjelezhetné a szóban forgó európai elfogatóparancs végrehajtását elrendelő bírósági határozat jogerejét, megsértve ezzel a jelen ítélet 35. pontjában felidézett jogerő elvét.

Egyébiránt, mivel nem vitatott, hogy – amint az a jelen ítélet 13., 14. és 32–34. pontjából kitűnik – a 2017. évi átadási végzés annak ellenére jogerőre emelkedett, hogy azt azon európai elfogatóparancsokat követően fogadták el, amelyeket az jellemez, hogy azokat olyan hatóságok bocsátották ki, amelyek nem minősülhetnek a 2002/584 kerethatározat 6. cikke értelmében vett „illetékes igazságügyi hatóságoknak”, paradox lenne ezen körülmény miatt megkérdőjelezni az alapügy alapjául szolgáló, az ilyen illetékes igazságügyi hatóság által előterjesztett kérelem következményeként megadott hozzájárulást.

Végül, a 2002/584 kerethatározat 27. cikkének a jelen ítélet 45. pontjában elfogadott értelmezése elősegítheti az ezen kerethatározat által szintén követett, a büntetlenség elleni küzdelemre irányuló célkitűzés megvalósítását (lásd ebben az értelemben: 2023. január 31‑iPuig Gordi és társai ítélet, C‑158/21, EU:C:2023:57, 141. pont). Ha ugyanis a végrehajtó igazságügyi hatóság az említett kerethatározat 27. cikke (3) bekezdésének g) pontja és (4) bekezdése alapján kért hozzájárulás megadását az ezen (4) bekezdésben foglaltaktól eltérő okok miatt megtagadhatná, az aláásná ezt a célt, mivel megakadályozná, hogy a kibocsátó tagállam igazságügyi hatóságai a személyt az átadása előtt elkövetett, az átadás alapjául szolgáló bűncselekménytől eltérő más bűncselekmény miatt büntetőeljárás alá vonják, elítéljék vagy szabadságától megfosszák.

A fentiekre tekintettel az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2002/584 kerethatározat 27. cikke (3) bekezdésének g) pontját és (4) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az a körülmény, hogy a valamely személy átadásáról szóló határozat alapjául szolgáló európai elfogatóparancsot olyan hatóság bocsátotta ki, amely nem minősül a kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „kibocsátó igazságügyi hatóságnak”, nem képezi akadályát annak, hogy az említett 6. cikk (1) bekezdése értelmében vett kibocsátó igazságügyi hatóság erre irányuló kérelme nyomán eljáró végrehajtó igazságügyi hatóság később hozzájárulását adja ahhoz, hogy e személyt az átadása előtt elkövetett, az átadásának alapjául szolgáló bűncselekménytől eltérő más bűncselekmény miatt büntetőeljárás alá vonják, elítéljék vagy szabadságától megfosszák.

A második kérdésről

53	Az első kérdésre adott válaszra tekintettel a második kérdést nem szükséges megválaszolni.

A költségekről

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (második tanács) a következőképpen határozott:

Az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló 2002/584 tanácsi kerethatározat 27. cikke (3) bekezdésének g) pontját és (4) bekezdését

a következőképpen kell értelmezni:

az a körülmény, hogy a valamely személy átadásáról szóló határozat alapjául szolgáló európai elfogatóparancsot olyan hatóság bocsátotta ki, amely nem minősül a kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „kibocsátó igazságügyi hatóságnak”, nem képezi akadályát annak, hogy az említett 6. cikk (1) bekezdése értelmében vett kibocsátó igazságügyi hatóság erre irányuló kérelme nyomán eljáró végrehajtó igazságügyi hatóság később hozzájárulását adja ahhoz, hogy e személyt az átadása előtt elkövetett, az átadásának alapjául szolgáló bűncselekménytől eltérő más bűncselekmény miatt büntetőeljárás alá vonják, elítéljék vagy szabadságától megfosszák.

Aláírások

( *1 ) Az eljárás nyelve: angol.