C‑112/22. sz. ügy

CU

(a Tribunale di Napoli [Olaszország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

A Bíróság ítélete (nagytanács), 2024. július 29.

„Előzetes döntéshozatal – Harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárainak jogállása – 2003/109/EK irányelv – A 11. cikk (1) bekezdésének d) pontja – Egyenlő bánásmód – Szociális biztonsági, szociális ellátási és szociális védelmi intézkedések – Legalább tízéves, az utolsó két évben megszakítás nélküli tartózkodásra vonatkozó feltétel – Közvetett hátrányos megkülönböztetés”

Határellenőrzések, menekültügy és bevándorlás – Bevándorlási politika – Harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárainak jogállása – 2003/109 irányelv – A szociális biztonság, a szociális ellátás és a szociális védelem vonatkozásában fennálló egyenlő bánásmódhoz való jog – A szociális ellátás nyújtásának feltételeként legalább tízéves, ebből az utolsó két évben megszakítás nélküli tartózkodási időt megkövetelő és hamis nyilatkozattétel esetén büntetőjogi szankciót előíró nemzeti szabályozás – Megengedhetetlenség

(Az Európai Unió Alapjogi Chartája, 34. cikk; 2003/109 tanácsi irányelv, (6) és (12) preambulumbekezdés, 4. cikk, (1) bekezdés, 11. cikk, (1) bekezdés, d) pont, és (2) bekezdés)

(lásd: 35., 38., 46., 50–52., 55–61. pont és a rendelkező rész)

Összefoglalás

A Tribunale di Napoli (nápolyi bíróság, Olaszország) előzetes döntéshozatal iránti kérelme alapján eljáró Bíróságnak a harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárai és a belföldi állampolgárok közötti, a 2003/109 irányelv ( 1 ) 11. cikke szerinti egyenlő bánásmód elvéről, és különösen arról a kérdésről kell határoznia, hogy az e 11. cikk (1) bekezdésének d) pontja értelmében vett szociális biztonsági, szociális ellátási vagy szociális védelmi intézkedéshez való hozzáférés függővé tehető‑e az érintett tagállamban való legalább tízéves, az utolsó két évben megszakítás nélküli tartózkodás feltételétől.

2020‑ban az Olaszországban huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező harmadik országbeli állampolgárok CU és ND „minimumjövedelmet” kérelmeztek, amely a minimális létfenntartást biztosító szociális ellátás. Ezt követően büntetőeljárás indult velük szemben, mivel kérelmeikben hamisan igazolták, hogy megfelelnek az említett ellátásra való jogosultság feltételeinek, beleértve a legalább tízéves, ebből az utolsó két évben megszakítás nélküli olaszországi tartózkodásra vonatkozó feltételt is.

Ezzel összefüggésben a nápolyi bíróságban az a kérdés merült fel, hogy ez a feltétel, amely az olasz állampolgárokra is vonatkozik, megfelel‑e az uniós jognak. E bíróság úgy véli, hogy ez a követelmény a harmadik országbeli állampolgárokkal szemben – a huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkezőket is beleértve – hátrányos bánásmódot eredményez a belföldi állampolgárokkal szemben alkalmazott bánásmódhoz képest.

A Bíróság álláspontja

A Bíróság mindenekelőtt emlékeztet arra, hogy ha valamely uniós jogi rendelkezés, mint például a 2003/109 irányelv 11. cikke (1) bekezdésének d) pontja, kifejezetten utal a nemzeti jogszabályokra, a Bíróságnak nem feladata, hogy az érintett fogalmaknak önálló és egységes uniós jogi meghatározást adjon. Mindazonáltal a szociális biztonság, a szociális ellátás és a szociális védelem fogalma uniós jog szerinti önálló és egységes meghatározásának hiánya, valamint az e rendelkezésben szereplő, az említett fogalmakkal kapcsolatban a nemzeti jogra történő utalás nem jelenti azt, hogy a tagállamok az e rendelkezésben előírt egyenlő bánásmód elvének alkalmazása során sérthetik a 2003/109 irányelv hatékony érvényesülését. Ezenkívül a tagállamoknak a nemzeti joguk által meghatározott szociális biztonsági, szociális ellátási és szociális védelmi intézkedések meghatározása során tiszteletben kell tartaniuk az Európai Unió Alapjogi Chartájában (a továbbiakban: Charta) és különösen annak 34. cikkében előírt jogokat és elveket.

Mivel mind a Charta 34. cikke, mind a 2003/109 irányelv 11. cikke (1) bekezdésének d) pontja a nemzeti jogra hivatkozik, a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak meghatározása, hogy az alapügyben szóban forgó „minimumjövedelem” az említett irányelvben említett szociális ellátások közé tartozó szociális ellátásnak minősül‑e.

A Bíróság ezt követően hangsúlyozza, hogy a 2003/109 irányelv által létrehozott rendszer az ezen irányelv alapján biztosított huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező jogállás megszerzését egy különös eljárástól, valamint bizonyos feltételek teljesítésének kötelezettségétől teszi függővé, többek között a nemzeti területen való ötéves jogszerű és megszakítás nélküli tartózkodás követelményétől. Mivel ez a huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező jogállás a harmadik országok állampolgárai számára a legmagasabb szintű integrációnak felel meg, indokolt a fogadó tagállam állampolgáraival egyenlő bánásmódot biztosítani számukra, különösen a szociális biztonság, a szociális ellátás és a szociális védelem tekintetében.

Továbbá, ami az alapügyben szóban forgó, tartózkodásra vonatkozó feltételt illeti, a Bíróság úgy ítéli meg, hogy a 2003/109 irányelv 11. cikke (1) bekezdésének d) pontjával ellentétes a tízéves, ebből az utolsó két évben megszakítás nélküli tartózkodásra vonatkozó feltétel.

Ugyanis, először is a harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárai és a belföldi állampolgárok közötti, abból eredő eltérő bánásmód, hogy egy nemzeti szabályozás tízéves – az utolsó két évben megszakítás nélküli – tartózkodásra vonatkozó feltételt ír elő, közvetett hátrányos megkülönböztetésnek minősül. Ez a feltétel elsősorban a külföldi állampolgárokat érinti, beleértve többek között a harmadik országok állampolgárait is, ugyanakkor érinti azon olasz állampolgároknak az érdekeit is, akik egy másik tagállambeli tartózkodás után térnek vissza Olaszországba. Mindazonáltal egy intézkedés anélkül is minősülhet közvetett megkülönböztetésnek, hogy az összes belföldi állampolgár előnyben részesítését vagy – a belföldi állampolgárok kivételével – csak a huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező harmadik országbeli állampolgárok hátrányos megkülönböztetését kellene eredményeznie.

Másodszor, az ilyen hátrányos megkülönböztetés főszabály szerint tilos, kivéve ha objektív módon igazolható.

Mindazonáltal a 2003/109 irányelv 11. cikkének (2) bekezdése kimerítően meghatározza azokat a helyzeteket, amelyekben a tagállamok a tartózkodás tekintetében eltérhetnek a harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárai és a belföldi állampolgárok közötti egyenlő bánásmódtól. E helyzetek kivételével tehát az állampolgárok e két kategóriája közötti eltérő bánásmód önmagában is az irányelv 11. cikke (1) bekezdése d) pontja megsértésének minősül.

Így különösen a harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárai és az érintett tagállam állampolgárai közötti eltérő bánásmód nem igazolható azzal, hogy az adott tagállamhoz fűződő kapcsolataik miatt más helyzetben vannak.

A 2003/109 irányelv által a huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező jogállás megszerzéséhez előírt ötéves jogszerű és megszakítás nélküli tartózkodás ugyanis azt tanúsítja, hogy az „adott személy szorosan kötődik az országhoz”. Így az említett tartózkodási időt elegendőnek kell tekinteni ahhoz, hogy e személy a huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező jogállás megszerzését követően jogosult legyen az említett tagállam állampolgáraival egyenlő bánásmódra, többek között a szociális biztonság, a szociális ellátás és a szociális védelem tekintetében, az említett irányelv 11. cikke (1) bekezdése d) pontjának megfelelően.

Következésképpen a tagállam nem hosszabbíthatja meg egyoldalúan a huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező személy számára az e rendelkezésben biztosított jog gyakorlásához szükséges tartózkodási időt.

Végül, ami a nemzeti szabályozás által a szóban forgó szociális ellátáshoz való hozzáférés feltételeivel kapcsolatos hamis nyilatkozat esetére előírt büntetőjogi szankciót illeti, a Bíróság emlékeztet arra, hogy a nemzeti szankciós jogszabály nem egyeztethető össze a 2003/109 irányelv rendelkezéseivel, ha azt olyan kötelezettség teljesítésének biztosítása érdekében írják elő, amely maga nem felel meg az említett rendelkezéseknek. A fentiekre tekintettel a Bíróság megállapítja, hogy a 2003/109 irányelv 11. cikke (1) bekezdésének d) pontjával – a Charta 34. cikkével összefüggésben értelmezve – ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amely a huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező harmadik országbeli állampolgárok szociális biztonsági, szociális ellátási vagy szociális védelemi intézkedéshez való hozzáférését attól az e tagállambeli állampolgárokra is alkalmazandó feltételtől teszi függővé, hogy legalább tíz évig, ebből az utolsó két évben megszakítás nélkül, az említett tagállamban tartózkodjanak, és amely büntetőjogi szankcióval sújtja az e tartózkodási feltételre vonatkozó bármely hamis nyilatkozatot.

( 1 ) A harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárainak jogállásáról szóló, 2003. november 25‑i 2003/109/EK tanácsi irányelv (HL 2004. L 16., 44. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 272. o.).