–

CU és ND képviseletében M. Costantino avvocata,

–

az olasz kormány képviseletében G. Palmieri, meghatalmazotti minőségben, segítői: S. Fiorentino és P. Gentili avvocati dello Stato,

–

az Európai Bizottság képviseletében A. Katsimerou, B.‑R. Killmann és P. A. Messina, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek az EUMSZ 18. és az EUMSZ 45. cikknek, az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 34. cikkének, az Európa Tanács keretében 1961. október 18‑án Torinóban aláírt és 1996. május 3‑án Strasbourgban felülvizsgált Európai Szociális Charta (kihirdette: az 1999. évi C. törvény; a továbbiakban: Európai Szociális Charta) 30. és 31. cikkének, a harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárainak jogállásáról szóló, 2003. november 25‑i 2003/109/EK tanácsi irányelvnek (HL 2004. L 16., 44. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 272. o.), a munkavállalók Unión belüli szabad mozgásáról szóló, 2011. április 5‑i 492/2011/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2011. L 141., 1. o.) 7. cikke (2) bekezdésének, valamint a harmadik országbeli állampolgárok és hontalan személyek nemzetközi védelemre jogosultként való elismerésére, az egységes menekült‑ vagy kiegészítő védelmet biztosító jogállásra, valamint a nyújtott védelem tartalmára vonatkozó szabályokról harmadik országbeli állampolgárok és hontalan személyek nemzetközi védelemre jogosultként való elismerésére, az egységes menekült‑ vagy kiegészítő védelmet biztosító jogállásra, valamint a nyújtott védelem tartalmára vonatkozó szabályokról szóló, 2011. december 13‑i 2011/95/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2011. L 337., 9. o.; helyesbítés: HL 2017. L 167., 58. o.) 29. cikkének értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmeket a C‑112/22. sz. ügyben CU ellen, a C‑223/22. sz. ügyben pedig ND ellen a „minimumjövedelemhez” való hozzáférés feltételeire vonatkozó hamis nyilatkozatok miatt indított büntetőeljárásokban terjesztették elő.

3

A 2003/109 irányelv (2), (4), (6) és (12) preambulumbekezdése az alábbiakat mondja ki:

[…]

[…]

4

Ezen irányelv „Fogalommeghatározások” című 2. cikkének a) és b) pontja értelmében:

„Ezen irányelv alkalmazásában:

5

Az említett irányelv „A tartózkodás időtartama” című 4. cikke az (1) bekezdésében a következőképpen rendelkezik:

„A tagállamok harmadik országok olyan állampolgárainak adják meg a »huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező« jogállást, akik közvetlenül a jogállásra irányuló kérelem benyújtását megelőzően jogszerűen és folyamatosan öt éven át a tagállam területén tartózkodtak.”

6

A 2003/109 irányelv 5. cikke a „huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező” jogállás megszerzésének feltételeit írja elő. E cikk (1) bekezdésének a) és b) pontja alapján a tagállamok megkövetelik a harmadik országok állampolgáraitól annak bizonyítását, hogy maguk és eltartott családtagjaik számára rendelkeznek egyrészt stabil és rendszeres jövedelemforrásokkal, amelyek elegendők önmaguk és családtagjaik eltartására anélkül, hogy az érintett tagállam szociális segélyezési rendszerére szorulnának, másrészt pedig rendelkeznek az érintett tagállam saját állampolgárainak egészségbiztosításához hasonló teljes körű egészségbiztosítással. Az említett 5. cikk (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a tagállamok megkövetelhetik a harmadik országok állampolgáraitól, hogy azok a nemzeti joguknak megfelelően feleljenek meg a társadalomba való beilleszkedésre vonatkozó követelményeknek.

7

Ezen irányelv 7. cikkének (1) bekezdése alapján a „huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező” jogállás megszerzéséhez az érintett harmadik országbeli állampolgár kérelmet nyújt be azon tagállam illetékes hatóságaihoz, amelyben tartózkodási hellyel rendelkezik, amely kérelemhez csatolja a nemzeti jog által meghatározott okmányokat, amelyek bizonyítják, hogy megfelel az említett irányelv 4. és 5. cikkében megállapított feltételeknek.

8

Ugyanezen irányelv „Egyenlő elbánás” című 11. cikkének (1), (2) és (4) bekezdése szerint:

„(1)   A huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező személyek az állampolgárokkal egyenlő elbánást élveznek az alábbiak tekintetében:

[…]

[…]

(2)   Az (1) bekezdés b), d), e), f) és g) pontjának rendelkezései tekintetében az érintett tagállam olyan esetekre korlátozhatja az egyenlő elbánást, amelyeknél a huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező személy vagy annak azon családtagjai, akikre nézve a juttatásokat igényli, bejegyzett vagy szokásos tartózkodási helye az érintett tagállam területén belül található.

[…]

(4)   A tagállamok az alapellátásra korlátozhatják az egyenlő elbánást a szociális ellátás és a szociális védelem tekintetében.”

9

A 492/2011 rendelet „Foglalkoztatás, egyenlő bánásmód és a munkavállalók családja” című I. fejezetének a „Foglalkoztatás és egyenlő bánásmód” című 2. szakaszában található 7. cikke értelmében:

„(1)   Valamely tagállamnak egy másik tagállam területén foglalkoztatott állampolgárát a foglalkoztatási és munkafeltételek tekintetében nem kezelhetik állampolgársága miatt a hazai állampolgároktól eltérő módon, különösen, ami a javadalmazást, a munkaviszony megszüntetését és munkanélkülivé válás esetén az újraelhelyezést vagy újrafoglalkoztatást illeti.

(2)   Az említett munkavállaló a hazai munkavállalókkal azonos szociális és adókedvezményeket élvez.

[…]”

10

A 2011/95 irányelv „Szociális védelem” című 29. cikkének (1) bekezdése szerint:

„A tagállamok gondoskodnak arról, hogy a nemzetközi védelemben részesülő személyek az e védelmet nyújtó tagállamban a saját állampolgárok számára meghatározottakkal azonos feltételek mellett részesüljenek a szükséges szociális ellátásokban.”

11

A 2019. március 28‑i legge n. 26‑tal (26. sz. törvény, a GURI 2019. március 29‑i 75. száma) törvénnyé átalakított, 2019. január 28‑i decreto‑legge n. 4 „Disposizioni urgenti in materia di reddito di cittadinanza e di pensioni” (a minimumjövedelemre és a nyugdíjakra vonatkozó sürgős rendelkezésekről szóló 4. sz. törvényerejű rendelet, a GURI 2019. január 28‑i 23. száma; a továbbiakban 4/2019. sz. törvényerejű rendelet) 1. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„2019 áprilisától kezdődően a minimumjövedelem […] az aktív foglalkoztatáspolitika alapvető intézkedéseként kerül meghatározásra a munkához való jog biztosítása, a szegénység, az egyenlőtlenség és a társadalmi kirekesztés elleni küzdelem, valamint a tájékoztatáshoz, oktatáshoz, képzéshez és kultúrához való jog előmozdítása érdekében, a társadalomból és a munka világából való kirekesztés kockázatának kitett személyek gazdasági támogatását és társadalmi befogadását célzó politikák révén. A [minimumjövedelem] a rendelkezésre álló források korlátain belül alapvető szintű ellátásnak minősül.”

12

E törvényerejű rendelet „Kedvezményezettek” című 2. cikke meghatározza a minimumjövedelemhez való hozzáférés feltételeit. E feltételek egyrészt a kérelmező állampolgárságára, lakóhelyére és tartózkodására, másrészt pedig különösen a háztartásában szerzett jövedelemre, vagyonra és tartós fogyasztási cikkek birtoklására vonatkoznak. Ezen első feltételek tekintetében a 2. cikk 1. bekezdése előírja:

„A [minimumjövedelem] azokat a háztartásokat illeti meg, amelyek esetében a kérelem benyújtásának időpontjában és a támogatás teljes időtartama alatt teljesülnek a következő együttes feltételek:

[…]”

13

Az említett törvényerejű rendelet „Gazdasági előny” című 3. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„A [minimumjövedelemből] származó gazdasági előny éves szinten a következő két összetevőből áll:

14

Ugyanezen törvényerejű rendelet „Szankciók” című 7. cikke az 1. bekezdésében a következőképpen rendelkezik:

„Ha a cselekmény nem valósít meg súlyosabb bűncselekményt, aki a 3. cikkben említett előnyök jogosulatlan megszerzése érdekében hamis nyilatkozatot tesz vagy használ fel, illetve hamis vagy valótlan dolgokat igazoló, illetve a szükséges adatokat elhallgató dokumentumokat készít vagy használ fel, kettőtől hat évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető.”

15

CU és ND Olaszországban huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező harmadik országbeli állampolgárok. CU olaszországi tartózkodását 2012. március 29‑én vették nyilvántartásba. ND olaszországi tartózkodását pedig 2013. március 24‑én vették nyilvántartásba.

16

CU‑t és ND‑t a Pubblico Ministero della Procura della Repubblica presso il Tribunale di Napoli (a nápolyi bíróság mellett működő ügyészség ügyésze, Olaszország) a 4/2019. sz. törvényerejű rendelet 7. cikkének (1) bekezdése szerinti bűncselekmény elkövetésével vádolja, mivel, a vád szerint, 2020. augusztus 27‑én, illetve 2020. október 9‑én„minimumjövedelem” megszerzése iránti kérelmeket írtak alá, és mivel a kérelmekben hamisan igazolták, hogy megfelelnek ezen ellátás nyújtása feltételeinek, ideértve az említett törvényerejű rendeletben előírt, legalább tízéves olaszországi tartózkodásra vonatkozó feltételt is. Ezen a címen CU 3414,40 euró, ND pedig 3186,66 euró összeget vett fel jogosulatlanul.

17

A kérdést előterjesztő bíróságnak, a Tribunale di Napolinak (nápolyi bíróság, Olaszország) kétségei vannak azzal kapcsolatban, hogy a 4/2019. sz. törvényerejű rendelet összeegyeztethető‑e az uniós joggal, tekintettel arra, hogy e törvényerejű rendelet a harmadik országbeli állampolgároktól a minimális létfenntartást biztosító szociális ellátásnak minősülő „minimumjövedelem” megszerzése érdekében, többek között, legalább tízéves – ebből az utolsó két évben megszakítás nélküli – olaszországi tartózkodást követel meg. E bíróság úgy véli, hogy ezáltal e törvényerejű rendelet hátrányos bánásmódot vezet be az ilyen állampolgárokkal szemben, ideértve a huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkezőket is, a belföldi állampolgárokkal szemben alkalmazott bánásmódhoz képest.

18

E tekintetben e bíróság először is megállapítja, hogy a „minimumjövedelem” olyan szociális segítségnyújtási ellátás, amelynek célja a minimális létfenntartás biztosítása, és amely a 2003/109 irányelv 11. cikke (1) bekezdésének d) pontjában említett három terület – azaz a nemzeti jog által meghatározott szociális biztonság, szociális ellátás és szociális védelem – egyikébe tartozik. Ezenkívül ezen irányelv 11. cikkének (4) bekezdése a jelen ügyben nem releváns, mivel az olasz állam az alapügyben szóban forgó nemzeti szabályozás elfogadásával nem korlátozta az egyenlő bánásmódot az alapellátásokra. Egyébiránt, még ha azt e szabályozás előírná is, az ilyen korlátozás nem felelne meg a 2003/109 irányelvnek, mivel a 4/2019. sz. törvényerejű rendelet 1. cikke (1) bekezdésének utolsó mondata szerint a „minimumjövedelem” a rendelkezésre álló források korlátain belül alapvető szintű ellátásnak minősül.

19

A kérdést előterjesztő bíróság emlékeztet arra, hogy a 2012. április 24‑iKamberaj ítéletben (C‑571/10, EU:C:2012:233) a Bíróság kimondta, hogy a 2003/109 irányelv 11. cikke (1) bekezdésének d) pontját úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely a lakhatási támogatás nyújtása tekintetében a harmadik országok ezen irányelv rendelkezései alapján huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező személy jogállásával bíró állampolgárai esetében a belföldi állampolgárokhoz képest eltérő bánásmódot ír elő. Hivatkozik továbbá az 1985. március 27‑iHoeckx ítéletre (249/83, EU:C:1985:139) és az 1985. március 27‑iScrivner és Cole ítéletre (122/84, EU:C:1985:145), amelyek a „minimumjövedelemhez” hasonló szociális támogatási intézkedésre vonatkoznak. Ezekben az ítéletekben a Bíróság kimondta, hogy a 492/2011 rendelet alapján az ilyen intézkedést mind a belföldi, mind pedig a más tagállamok munkavállalói számára biztosítani kell.

20

Ezzel szemben a Bíróság még nem foglalt állást abban a kérdésben, hogy összeegyeztethető‑e az uniós joggal az olyan nemzeti rendelkezés, amely csak az olyan kérelmezőknek biztosít „minimumjövedelmet”, akik megfelelnek az alapügyben szóban forgóhoz hasonló, lakóhelyre vonatkozó feltételnek. Márpedig, mivel a 4/2019. sz. törvényerejű rendelet 2. cikke (1) bekezdése a) pontjának 2. alpontjában előírt feltétel esetleges jogellenessége az érintett bűncselekmény tényállási elemének eltűnését eredményezi, az alapügyekben való határozathozatalhoz e kérdés megválaszolása szükséges.

21

E körülmények között a Tribunale di Napoli (nápolyi bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő, a C‑112/22. és C‑223/22. sz. egyesített ügyekben azonos módon megfogalmazott kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

22

A Bíróság elnöke a 2022. május 3‑i határozatával az eljárás írásbeli és szóbeli szakaszának lefolytatása, valamint az ítélet meghozatala céljából a C‑112/22. és C‑223/22. sz. ügyeket egyesítette.

23

2023. május 8‑án a Bíróság az eljárási szabályzata 101. cikkének (1) bekezdése alapján felvilágosításkérést intézett a kérdést előterjesztő bírósághoz, amelyben felhívta arra, hogy jelölje meg az alapügybeli büntetőeljárásokkal érintett személyek jogállását, valamint az e személyekre alkalmazandó azon konkrét uniós jogi rendelkezéseket, amelyek értelmezése az előtte folyamatban lévő ügyek eldöntéséhez szükségesnek tűnik számára. A kérdést előterjesztő bíróság e kérelemre a C‑223/22. sz. ügyben 2023. június 9‑én, a C‑112/22. sz. ügyben pedig 2023. június 13‑án válaszolt, jelezve, hogy az alapügyben szóban forgó személyek Olaszországban harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárai. A C‑112/22. sz. ügyben adott válaszában e bíróság továbbá kifejtette, hogy az a rendelkezés, amely az alapügy szempontjából releváns, a 2003/109 irányelv 11. cikke (1) bekezdésének d) pontja.

24

Az Európai Unió Bírósága alapokmánya 16. cikkének harmadik bekezdésével összhangban az Olasz Köztársaság kormánya azt kérte, hogy a jelen ügyeket a nagytanács bírálja el, aminek a Bíróság 2023. július 10‑én helyt adott.

25

Írásbeli észrevételeiben az olasz kormány azt állítja, hogy a Bíróság nem rendelkezik hatáskörrel az előterjesztett kérdések megválaszolására, mivel az alapügyben alkalmazandó nemzeti rendelkezések a tagállamok kizárólagos hatáskörének gyakorlásából eredő nemzeti szabályozás alapján nyújtott ellátásra vonatkoznak. Az alapügyben szóban forgó „minimumjövedelem” nem szociális védelemre vagy szociális segélynyújtási ellátásra vonatkozó intézkedés, amelynek célja pusztán az, hogy az érintett személyek számára bizonyos szintű jövedelmet biztosítson, hanem olyan összetett intézkedésnek minősül, amelynek célja elsősorban az érintett személyek társadalmi beilleszkedésének és munkaerőpiacra való visszailleszkedésének elősegítése.

26

E tekintetben meg kell jegyezni, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek az uniós jog, közelebbről a 2003/109 irányelv 11. cikke (1) bekezdésének d) pontja értelmezésére vonatkoznak, ami nyilvánvalóan a Bíróság hatáskörébe tartozik (lásd ebben az értelemben: 2022. március 22‑iProkurator Generalny és társai ítélet [A legfelsőbb bíróság fegyelmi tanácsa – Kinevezés], C‑508/19, EU:C:2022:201, 57. pont).

27

Továbbá, ha az olasz kormány az érvével azt kívánja vitatni, hogy az alapügyben szóban forgó „minimumjövedelem” a 2003/109 irányelv 11. cikke (1) bekezdése d) pontjának hatálya alá tartozik, meg kell állapítani, hogy – amint azt e kormány maga is megjegyezte a Bíróság előtti tárgyaláson – ez az érv nem kérdőjelezheti meg a Bíróságnak az előterjesztett kérdések megválaszolására vonatkozó hatáskörét, hanem azt e kérdések érdemi vizsgálata keretében kell értékelni (lásd ebben az értelemben: 2012. április 24‑iKamberaj ítélet, C‑571/10, EU:C:2012:233, 76. pont).

28

Meg kell azonban állapítani, hogy a kérdést előterjesztő bíróság kérdéseiben az Európai Szociális Charta 30. és 31. cikkére is hivatkozik. Márpedig, noha az Alapjogi Chartához fűzött magyarázatok (HL 2007. C 303., 17. o.) szerint a Charta 34. cikkének (3) bekezdése a felülvizsgált Európai Szociális Charta 30. és 31. cikkén alapul, az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a Bíróság nem rendelkezik hatáskörrel az Európai Szociális Charta értelmezésére (lásd ebben az értelemben: 2021. október 6‑iConsorzio Italian Management és Catania Multiservizi ítélet, C‑561/19, EU:C:2021:799, 70. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

29

Ebből következik, hogy a Bíróság hatáskörrel rendelkezik az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek elbírálására, kivéve az Európai Szociális Charta rendelkezéseire vonatkozó részükben.

30

Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint a nemzeti bíróságok és a Bíróság között az EUMSZ 267. cikkel bevezetett együttműködési eljárás keretében a Bíróság feladata, hogy a nemzeti bíróságnak az előtte folyamatban lévő jogvita eldöntéséhez hasznos választ adjon. Ebből a szempontból a Bíróság feladata, hogy adott esetben újrafogalmazza az elé terjesztett kérdéseket oly módon, hogy a nemzeti bíróság által szolgáltatott valamennyi információból, és különösen az előzetes döntéshozatalra utaló határozat indokolásából kiindulva meghatározza az uniós jog azon elemeit, amelyeket a jogvita tárgyára tekintettel értelmezni kell (lásd ebben az értelemben: 2024. február 29‑iEesti Vabariik [Põllumajanduse Registrite ja Informatsiooni Amet] ítélet, C‑437/22, EU:C:2024:176, 41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

31

E tekintetben meg kell jegyezni, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek azon személyek több kategóriájára vonatkoznak, akiket a kérdést előterjesztő bíróság szerint az alapügyben szóban forgó nemzeti szabályozás hátrányosan érinthet, nevezetesen a harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgáraira, bizonyos belföldi állampolgárokra, az uniós polgárokra, valamint a nemzetközi védelemben részesülő harmadik országbeli állampolgárokra. E kérelmek azonban nem határozzák meg, hogy az alapügyben szóban forgó személyek e kategóriák közül melyikbe tartoznak.

32

Mindazonáltal, amint az a jelen ítélet 23. pontjában szerepel, e bíróság a Bíróság felvilágosításkérésére adott válaszaiban úgy nyilatkozott, hogy az alapügyben szóban forgó személyek harmadik országbeli állampolgárok, akik Olaszországban huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkeznek. Ezenkívül a C‑112/22. sz. ügyben ez a bíróság kifejtette, hogy az a rendelkezés, amelynek értelmezése az alapügy szempontjából releváns, a 2003/109 irányelv 11. cikke (1) bekezdésének d) pontja. Ugyanis ez a Charta 34. cikkével összefüggésben értelmezett rendelkezés alkalmazandó a személyek e kategóriájára, nem pedig az EUMSZ 18. és EUMSZ 45. cikk, a 492/2011 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése vagy a 2011/95 irányelv 29. cikke, amelyeket az előterjesztett kérdések szintén említenek. Ez utóbbi rendelkezéseket tehát figyelmen kívül kell hagyni, mivel azok nem kapcsolódnak az alapeljáráshoz.

33

A fentiekre tekintettel meg kell tehát állapítani, hogy kérdéseivel, amelyeket célszerű együttesen vizsgálni, a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2003/109 irányelv 11. cikke (1) bekezdésének d) pontját a Charta 34. cikkével összefüggésben úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amely a harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárai szociális biztonsági, szociális ellátási vagy szociális védelemi intézkedéshez való hozzáférését attól az e tagállambeli állampolgárokra is alkalmazandó feltételtől teszi függővé, hogy legalább tíz évig – ebből az utolsó két évben megszakítás nélkül – az említett tagállamban tartózkodjanak, és amely büntetőjogi szankcióval sújtja az e tartózkodási feltételre vonatkozó bármely hamis nyilatkozatot.

34

Az említett irányelv 11. cikke (1) bekezdésének d) pontja értelmében a huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező személyek az állampolgárokkal egyenlő bánásmódot élveznek a szociális biztonság, szociális ellátás és szociális védelem tekintetében a nemzeti jog által meghatározottak szerint.

35

Először is, mivel az olasz kormány vitatja, hogy az alapügyben szóban forgó „minimumjövedelem” e rendelkezés hatálya alá tartozik, emlékeztetni kell arra, hogy ha valamely uniós jogi rendelkezés, mint például a 2003/109 irányelv 11. cikke (1) bekezdésének d) pontja, kifejezetten utal a nemzeti jogszabályokra, a Bíróságnak nem feladata, hogy az érintett fogalmaknak önálló és egységes uniós jogi meghatározást adjon. Az ilyen utalás ugyanis azt jelenti, hogy az uniós jogalkotó tiszteletben kívánta tartani a tagállamok között a szóban forgó fogalmak meghatározását és pontos terjedelmét illetően fennálló különbségeket. Mindazonáltal a szociális biztonság, a szociális ellátás és a szociális védelem fogalma uniós jog szerinti önálló és egységes meghatározásának hiánya, valamint az e rendelkezésben szereplő, az említett fogalmakkal kapcsolatban a nemzeti jogra történő utalás nem jelenti azt, hogy a tagállamok az az említett rendelkezésben előírt egyenlő bánásmód elvének alkalmazása során sérthetik a 2003/109 irányelv hatékony érvényesülését (2012. április 24‑iKamberaj ítélet, C‑571/10, EU:C:2012:233, 77. és 78. pont; 2021. október 28‑iASGI és társai ítélet, C‑462/20, EU:C:2021:894, 31. pont).

36

Ezenkívül a Charta 51. cikkének (1) bekezdése alapján a Charta rendelkezéseinek címzettjei a tagállamok annyiban, amennyiben az Unió jogát hajtják végre. Hasonlóképpen, a 2003/109 irányelv (3) preambulumbekezdéséből kitűnik, ezen irányelv tiszteletben tartja az alapvető jogokat és szabadságokat, és figyelembe veszi a többek között a Charta által elismert elveket.

37

Következésképpen a tagállamoknak a nemzeti joguk által meghatározott és a 2003/109 irányelv 11. cikke (1) bekezdésének d) pontjában előírt egyenlő bánásmód elvének hatálya alá tartozó szociális biztonsági, szociális ellátási és szociális védelmi intézkedések meghatározása során tiszteletben kell tartaniuk a Chartában, különösen annak 34. cikkében előírt jogokat és elveket. Márpedig a Charta 34. cikkének (3) bekezdése értelmében az Unió – és így a tagállamok a társadalmi kirekesztés és a szegénység elleni küzdelem érdekében – „az uniós jog, valamint a nemzeti jogszabályok és gyakorlat által lefektetett szabályokkal összhangban elismeri és tiszteletben tartja a jogot a tisztes megélhetést célzó szociális támogatásra és lakástámogatásra mindazok esetében, akik nem rendelkeznek az ehhez elégséges pénzeszközökkel” (2012. április 24‑iKamberaj ítélet, C‑571/10, EU:C:2012:233, 80. pont).

38

Mivel mind a Charta 34. cikke, mind a 2003/109 irányelv 11. cikke (1) bekezdésének d) pontja a nemzeti jogra hivatkozik, a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak meghatározása, hogy az alapügyben szóban forgó „minimumjövedelem” az említett irányelvben említett szociális ellátások közé tartozó szociális ellátásnak minősül‑e (lásd ebben az értelemben: 2012. április 24‑iKamberaj ítélet, C‑571/10, EU:C:2012:233, 81. pont; 2021. október 28‑iASGI és társai ítélet, C‑462/20, EU:C:2021:894, 32. pont).

39

Márpedig, amint az a jelen ítélet 18. pontjában megállapításra került, e bíróság az előzetes döntéshozatal iránti kérelmeiben megállapítja, hogy a „minimumjövedelem” olyan szociális segítségnyújtási ellátás, amelynek célja a minimális létfenntartás biztosítása, és amely a 2003/109 irányelv 11. cikke (1) bekezdésének d) pontjában említett három terület – azaz a nemzeti jog által meghatározott szociális biztonság, szociális ellátás és szociális védelem – egyikébe tartozik.

40

Az olasz kormány természetesen vitatja a kérdést előterjesztő bíróság e megállapítását. Ugyanakkor emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a Bíróságnak az uniós bíróságok és a nemzeti bíróságok közötti hatáskörmegosztás keretében figyelembe kell vennie azt a ténybeli és szabályozási kontextust, amelyben – az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban meghatározottak szerint – az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések felmerülnek. Következésképpen, bármilyen kritikát fogalmazzon is meg valamely tagállam kormánya a nemzeti jognak a nemzeti bíróság által elfogadott értelmezésével szemben, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseket ezen értelmezés alapján kell megvizsgálni, és nem a Bíróság feladata, hogy ellenőrizze annak helyességét (lásd ebben az értelemben: 2016. június 21‑iNew Valmar ítélet, C‑15/15, EU:C:2016:464, 25. pont; 2023. december 21‑iCofidis ítélet, C‑340/22, EU:C:2023:1019, 31. pont).

41

A jelen ügyekben tehát a Bíróságnak abból az előfeltevésből kell kiindulnia, hogy az alapügyben szóban forgó „minimumjövedelem” a Charta 34. cikkével összefüggésben értelmezett 2003/109 irányelv 11. cikke (1) bekezdésének d) pontja hatálya alá tartozó intézkedésnek minősül.

42

Ezenkívül, noha a 2003/109 irányelv 11. cikke (4) bekezdésének megfelelően a tagállamok az alapellátásra korlátozhatják az egyenlő bánásmódot a szociális ellátás és a szociális védelem területén, a kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatal iránti kérelmeiben megállapítja, hogy ez a szigorúan értelmezendő rendelkezés a jelen ügyben nem alkalmazható. Egyrészt ugyanis az irányelv végrehajtásáért felelős olasz hatóságok nem nyilatkoztak egyértelműen arról, hogy igénybe kívánják venni az említett rendelkezésben foglalt eltérést. Másrészt a „minimumjövedelem” pontosan ilyen „alapellátásnak” minősül ugyanezen rendelkezés értelmében. Ez a fogalom olyan ellátásokra utal, amelyek az egyének alapvető szükségleteinek kielégítését segítik, mint az étkezés, lakhatás és egészség élelmezés, a lakhatás és az egészségügy (lásd ebben a tekintetben: 2012. április 24‑iKamberaj ítélet, C‑571/10, EU:C:2012:233, 86–92. pont).

43

Másodszor emlékeztetni kell arra, hogy a 2003/109 irányelv által létrehozott rendszer egyértelművé teszi, hogy a huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező személy ezen irányelv alapján biztosított jogállásának a megszerzése különös eljárás tárgyát képezi, és ezenkívül az említett irányelv II. fejezetében meghatározott feltételek teljesítésének kötelezettségétől függ.

44

A 2003/109 irányelv 4. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy a tagállamok harmadik országok olyan állampolgárainak adják meg a „huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező” jogállást, akik közvetlenül a jogállásra irányuló kérelem benyújtását megelőzően jogszerűen és folyamatosan öt éven át a tagállam területén tartózkodtak. Ezen irányelv 5. cikke e jogállás megszerzését annak bizonyításától teszi függővé, hogy a harmadik országok e jogállás megadását kérelmező állampolgárai rendelkeznek elegendő jövedelemforrásokkal, valamint egészségbiztosítással. Végül ugyanezen irányelv 7. cikke meghatározza az említett jogállás megszerzésére vonatkozó eljárási követelményeket.

45

Egyébiránt a 2003/109 irányelv (2), (4), (6) és (12) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy az irányelv fő célja a tagállamokban tartós jelleggel, jogszerűen letelepedett, harmadik országbeli állampolgárok integrációjának biztosítása és e célból e harmadik országbeli állampolgárok jogainak az uniós polgárok által élvezett jogokhoz való közelítése, többek között az előbbiekkel szembeni egyenlő bánásmód megteremtése révén, a gazdasági és társadalmi területre tartozó ügyek széles skáláján. Így a huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező jogállás lehetővé teszi az e jogállást élvező személy számára az egyenlő bánásmódban való részesülést a 2003/109 irányelv 11. cikkében említett területeken, az e cikkben meghatározott feltételek szerint (2020. november 25‑iIstituto nazionale della previdenza sociale [A huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező személyeknek járó családi ellátások] ítélet, C‑303/19, EU:C:2020:958, 28. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

46

Amint arra a főtanácsnok indítványának 35. pontjában rámutatott, ez a jogállás a harmadik országok állampolgárai számára a legmagasabb szintű integrációnak felel meg, és ez indokolja a fogadó tagállam állampolgáraival való egyenlő bánásmód biztosítását, különösen a szociális biztonság, a szociális ellátás és a szociális védelem tekintetében.

47

Harmadszor, ami azt a kérdést illeti, hogy a 4/2019. sz. törvényerejű rendelet 2. cikke (1) bekezdése a) pontjának 2. alpontjában a „minimumjövedelemhez” való hozzáféréshez előírt, legalább tízéves – ebből az utolsó két évben megszakítás nélküli – olaszországi tartózkodásra vonatkozó feltétel összeegyeztethető‑e a 2003/109 irányelv 11. cikke (1) bekezdésének d) pontjával, a Charta 34. cikkével összefüggésben értelmezve, a kérdést előterjesztő bíróság hangsúlyozza, hogy ez a tartózkodási helyre vonatkozó feltétel a harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgáraira és az olasz állampolgárokra egyformán vonatkozik. Ugyanakkor e bíróság lényegében megjegyzi, hogy az említett feltétel hátrányos helyzetbe hozza a harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárait az Olaszországban lakóhellyel rendelkező olasz állampolgárokkal szemben, akik nem hagyták el e tagállam területét annak érdekében, hogy huzamosabb ideig külföldön tartózkodjanak.

48

Márpedig, amint arra a főtanácsnok indítványának 50. pontjában rámutatott, a 2003/109 irányelv 11. cikkében foglalt egyenlő bánásmód elve nemcsak az állampolgárságon alapuló nyílt hátrányos megkülönböztetést tiltja, hanem a megkülönböztetés minden olyan leplezett formáját is, amely más megkülönböztető szempontok alkalmazásával valójában ugyanahhoz az eredményhez vezet.

49

Ebből következően először is meg kell vizsgálni, hogy a tízéves – ebből az utolsó két év megszakítás nélküli – tartózkodási időre vonatkozó követelmény olyan eltérő bánásmódot eredményez‑e, amely az érintett tagállam állampolgáraihoz képest a harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgáraival szemben közvetett hátrányos megkülönböztetésnek minősül.

50

E tekintetben meg kell jegyezni, hogy ez a tízéves tartózkodásra vonatkozó követelmény, amelyből az utolsó két évnek megszakítás nélkülinek kell lennie, elsősorban a külföldi állampolgárokat érinti, ideértve többek között a harmadik országok állampolgárait is.

51

A kérdést előterjesztő bíróság arra is rámutat, hogy a tízéves – ebből az utolsó két évben megszakítás nélküli – tartózkodásra vonatkozó követelmény azon olasz állampolgárok érdekeit is érinti, akik egy másik tagállambeli tartózkodási időszakot követően térnek vissza Olaszországba. Mindazonáltal nincs jelentősége annak, hogy az alapügyben szóban forgó intézkedés adott esetben hátrányosan érinti mind az ilyen feltétel teljesítésére nem képes állampolgárokat, mind a huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező harmadik országbeli állampolgárokat. Egy intézkedés ugyanis anélkül is minősülhet közvetett megkülönböztetésnek, hogy az összes belföldi állampolgár előnyben részesítését vagy – a belföldi állampolgárok kivételével – csak a huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező harmadik országbeli állampolgárok hátrányos megkülönböztetését kellene eredményeznie (lásd analógia útján: 2013. június 20‑iGiersch és társai ítélet, C‑20/12, EU:C:2013:411, 45. pont).

52

Következésképpen a harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárai és a belföldi állampolgárok közötti, abból eredő eltérő bánásmód, hogy egy nemzeti szabályozás tízéves – ebből az utolsó két évben megszakítás nélküli – tartózkodásra vonatkozó feltételt ír elő, közvetett hátrányos megkülönböztetésnek minősül.

53

Másodszor meg kell állapítani, hogy az ilyen hátrányos megkülönböztetés főszabály szerint tilos, kivéve ha objektív módon igazolható. Márpedig ahhoz, hogy e megkülönböztetés igazolt legyen, alkalmasnak kell lennie valamely jogszerű cél elérésének biztosítására, és nem haladhatja meg az e cél eléréséhez szükséges mértéket.

54

E tekintetben az olasz kormány írásbeli észrevételeiben megjegyzi, hogy mivel az „minimumjövedelem” olyan gazdasági előny, amelynek nyújtása az érintett háztartás nagykorú tagjainak a foglalkoztatáshoz és a társadalmi befogadáshoz vezető, személyre szabott segítségnyújtási folyamatban való részvételétől függ, ezen előny nyújtása olyan társadalmi és szakmai integrációs műveletet foglal magában, amely adminisztratív szempontból nagyon összetett. Ennélfogva e kormány szerint a nemzeti jogalkotó jogszerűen korlátozta az ezen intézkedéshez való hozzáférést az Olaszországban állandó lakóhellyel rendelkező és jól beilleszkedett harmadik országbeli állampolgárokra.

55

Mindazonáltal meg kell állapítani, hogy a 2003/109 irányelv 11. cikkének (2) bekezdése kimerítően meghatározza azokat a helyzeteket, amelyekben a tagállamok a tartózkodás tekintetében eltérhetnek a harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárai és a belföldi állampolgárok közötti egyenlő bánásmódtól. E helyzetek kivételével tehát az állampolgárok e két kategóriája közötti eltérő bánásmód önmagában is az irányelv 11. cikke (1) bekezdése d) pontjának megsértésének minősül (lásd ebben az értelemben: 2020. november 25‑iIstituto nazionale della previdenza sociale [A huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező személyeknek járó családi ellátások] ítélet, C‑303/19, EU:C:2020:958, 23. pont).

56

Így különösen a harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárai és az érintett tagállam állampolgárai közötti eltérő bánásmód nem igazolható azzal, hogy az adott tagállamhoz fűződő kapcsolataik miatt más helyzetben vannak. Az ilyen igazolás ellentétes lenne a 2003/109 irányelv 11. cikke (1) bekezdésének d) pontjával, amely egyenlő bánásmódot ír elő velük szemben a szociális biztonság, a szociális ellátás és a szociális védelem területén (2020. november 25‑iIstituto nazionale della previdenza sociale [A huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező személyeknek járó családi ellátások] ítélet, C‑303/19, EU:C:2020:958, 34. pont).

57

Ugyanis, amint az a jelen ítélet 44. pontjában megállapításra került, a 2003/109 irányelv 4. cikkének (1) bekezdése a valamely tagállam területén való ötéves jogszerű és folyamatos tartózkodásra vonatkozó feltételt ír elő ahhoz, hogy e tagállam a harmadik országbeli állampolgár számára megadhassa a „huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező” jogállást. Az ezen irányelv (6) preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezett e rendelkezésből kitűnik, hogy az uniós jogalkotó úgy ítélte meg, hogy a jogszerű és folyamatos ötéves tartózkodás azt tanúsítja, hogy az „adott személy szorosan kötődik az országhoz”, és így elegendőnek kell tekinteni ahhoz, hogy e személy a „huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező” jogállás megszerzését követően az említett tagállam állampolgáraival egyenlő bánásmódra legyen jogosult, többek között a szociális biztonság, a szociális ellátás és a szociális védelem tekintetében, az említett irányelv 11. cikke (1) bekezdése d) pontjának megfelelően.

58

Következésképpen ez utóbbi rendelkezés és az általa követett cél megsértése nélkül, amely – amint az ugyanezen irányelv (12) preambulumbekezdéséből következik – annak biztosítására irányul, hogy a huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező jogállás alapján „a huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkezők valóban integrálódni tudjanak abba a társadalomba, amelyben élnek”, egy tagállam nem hosszabbíthatja meg egyoldalúan a szükséges tartózkodási időt annak érdekében, hogy az ilyen huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező személy gyakorolhassa a 2003/109 irányelv 11. cikke (1) bekezdésének d) pontjában biztosított jogot.

59

Ebből következik, hogy a 2003/109 irányelv 11. cikke (1) bekezdésének d) pontjával ellentétes az alapügyben szóban forgóhoz hasonló, tízéves – ebből az utolsó két évben megszakítás nélküli – tartózkodásra vonatkozó követelmény.

60

Negyedszer és végül, ami az uniós joggal és különösen a 2003/109 irányelvvel való összeegyeztethetőségét illeti, egy olyan nemzeti rendelkezésnek, amely büntetőjogi szankciót ír elő a szociális biztonsági, szociális ellátási vagy szociális védelmi intézkedés iránt kérelmet benyújtókra abban az esetben, ha hamis nyilatkozatot tesznek, az ilyen intézkedéshez való hozzáférés feltételei tekintetében emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatából egyértelműen kitűnik, hogy a nemzeti szankciós jogszabály nem egyeztethető össze a 2003/109 irányelv rendelkezéseivel, ha azt olyan kötelezettség teljesítésének biztosítása érdekében írják elő, amely maga nem felel meg az említett rendelkezéseknek (lásd ebben az értelemben: 2022. április 26‑iLandespolizeidirektion Steiermark [A belső határellenőrzés maximális időtartama] ítélet, C‑368/20 és C‑369/20, EU:C:2022:298, 97. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

61

A fenti indokok összességére tekintettel az előterjesztett kérdésekre azt a választ kell adni, hogy a 2003/109 irányelv 11. cikke (1) bekezdésének d) pontját a Charta 34. cikkével összefüggésben úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amely a harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárai szociális biztonsági, szociális ellátási vagy szociális védelemi intézkedéshez való hozzáférését attól az e tagállambeli állampolgárokra is alkalmazandó feltételtől teszi függővé, hogy legalább tíz évig – ebből az utolsó két évben megszakítás nélkül – az említett tagállamban tartózkodjanak, és amely büntetőjogi szankcióval sújtja az e tartózkodási feltételre vonatkozó bármely hamis nyilatkozatot.

62

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (nagytanács) a következőképpen határozott:

A harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárainak jogállásáról szóló, 2003. november 25‑i 2003/109/EK irányelv 11. cikke (1) bekezdésének d) pontját, az Európai Unió Alapjogi Chartájának 34. cikkével összefüggésben

a következőképpen kell értelmezni:

azzal ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amely a harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárai szociális biztonsági, szociális ellátási vagy szociális védelemi intézkedéshez való hozzáférését attól az e tagállambeli állampolgárokra is alkalmazandó feltételtől teszi függővé, hogy legalább tíz évig – ebből az utolsó két évben megszakítás nélkül – az említett tagállamban tartózkodjanak, és amely büntetőjogi szankcióval sújtja az e tartózkodási feltételre vonatkozó bármely hamis nyilatkozatot.