Ideiglenes változat
ATHANASIOS RANTOS
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2024. május 30.(1)
C-677/22. sz. ügy
Przedsiębiorstwo Produkcyjno - Handlowo - Usługowe A.
kontra
P. S.A.
(a Sąd Rejonowy Katowice – Wschód w Katowicach [kelet-katowicei kerületi bíróság, Katowice, Lengyelország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Előzetes döntéshozatal – 2011/7/EU irányelv – A kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetések elleni fellépés – 3. cikk – Vállalkozások közötti ügyletek – A 3. cikk (5) bekezdése – A tagállamok annak biztosítására irányuló kötelezettsége, hogy a szerződésben megállapított fizetési határidő ne haladja meg a 60 naptári napot, »kivéve, ha a szerződésben kifejezetten másként állapodtak meg« – Árverést és ajánlattételi eljárást követően kötött szerződések – A szerződő felek egyike által egyoldalúan rögzített, 120 naptári napos fizetési határidőt megállapító szerződéses kikötés”
I. Bevezetés
1. A kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetések elleni fellépésről szóló 2011/7/EU irányelv(2) a 3. cikkének (5) bekezdésében előírja a tagállamok számára annak biztosítását, hogy a szerződésben megállapított fizetési határidő ne haladja meg a 60 naptári napot, kivéve, ha a szerződésben „kifejezetten” másként „állapodtak meg”, és feltéve, hogy a 7. cikk értelmében ez nem súlyosan hátrányos a hitelezővel szemben.
2. A vállalkozások között létrejött szerződések keretében a szerződő felek egyike által egyoldalúan meghatározott, a számla adósnak történő benyújtásától számított 60 naptári napot meghaladó fizetési határidő tekinthető-e úgy, hogy abban ezen irányelv 3. cikkének (5) bekezdése értelmében „kifejezetten […] állapodtak meg”? Lényegében ez a Sąd Rejonowy Katowice - Wschód w Katowicach (kelet-katowicei körzeti bíróság, Katowice, Lengyelország) által feltett kérdés.
3. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a Przedsiębiorstwo Produkcyjno – Handlowo – Usługowe A., egy bányászati berendezések gyártásával foglalkozó korlátolt felelősségű társaság (a továbbiakban: A. vagy felperes) és a P. S.A., egy szénkitermelés és -értékesítés területén működő részvénytársaság (a továbbiakban: P. vagy alperes) között a P. által az esedékességkor meg nem fizetett, az e társaságok között létrejött szerződésekhez kapcsolódó számlák után járó késedelmi kamatok megfizetésére való felhívás, pontosabban a P. által előzetesen megszövegezett szerződéses kikötésben megállapított 120 napos fizetési határidő érvényessége tárgyában folyamatban lévő jogvitában terjesztették elő.
4. A Bíróságnak a jelen ügyben kell döntenie első ízben a 2011/7 irányelv 3. cikkének (5) bekezdésében foglalt eltérés értelmezéséről. A feltett kérdés megválaszolásához el kell dönteni, hogy a kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetések elleni fellépés keretében az említett rendelkezés értelmében vett „kifejezett megállapodás” fogalma kiterjed-e a kizárólag a szerződő felek egyike által kidolgozott dokumentumok – például az általános szerződési feltételek útján 60 naptári napot meghaladó fizetési határidőt előíró szabványosított szerződésminták vagy egyoldalú szabványszerződések – használatából eredő fizetési határidő elfogadására.
II. Jogi háttér
A. Az uniós jog
5. A 2011/7 irányelv (12), (13) és (28) preambulumbekezdése értelmében:
„(12) A késedelmes fizetés olyan szerződésszegés, amelyet a legtöbb tagállamban az alacsony vagy fel nem számított késedelmi kamatok és/vagy hosszadalmas jogorvoslati eljárások az adósok számára pénzügyi szempontból vonzóvá tettek. E folyamat visszafordításához és a fizetési késedelem előnytelenné tételéhez a pontos fizetés kultúrájára való határozott váltás szükséges, ideértve, hogy a kamat felszámítására való jog kizárása mindig súlyosan hátrányos [helyesen: nyilvánvalóan tisztességtelen] szerződési feltételnek vagy gyakorlatnak minősüljön. Ez a váltás a fizetési határidőkre és a hitelezőknek a felmerült költségeikért járó kártérítésre vonatkozó különleges rendelkezések bevezetését is magában foglalja, és többek között azt, hogy a behajtási költségek megtérítéséhez való jog kizárását tekintsék súlyosan hátrányosnak [helyesen: és többek között azt is, hogy vélelmezni kell a behajtási költségek megtérítéséhez való jog kizárásának nyilvánvaló tisztességtelenségét].
(13) Ennek megfelelően rendelkezni kell arról, hogy a vállalkozások egymás közötti szerződéses fizetési határideje általános szabályként legfeljebb 60 naptári nap legyen. Azonban fennállhatnak olyan körülmények, amelyek során a vállalkozásoknak hosszabb fizetési határidőre van szükségük, például amikor a vállalkozások ügyfeleiknek kereskedelmi hitelt szándékoznak nyújtani. Ezért a felek számára továbbra is biztosítani kell annak lehetőségét, hogy adott esetben 60 naptári napnál hosszabb fizetési határidőben állapodjanak meg, feltéve, hogy e határidő-hosszabbítás a hitelező számára nem súlyosan hátrányos [helyesen: nyilvánvalóan tisztességtelen].
[...]
(28) Ezen irányelvnek meg kell tiltania a szerződéskötési szabadsággal való visszaélést a hitelező hátrányára. Ennek eredményeképpen, ha egy fizetési határnaphoz vagy határidőhöz, késedelmi kamatlábhoz vagy behajtási költségekért járó kártérítéshez kapcsolódó szerződéses feltétel vagy gyakorlat az adósra vonatkozó feltételek alapján nem indokolt vagy az főként az adós további likviditásának biztosítását szolgálja a hitelező költségére, az visszaélést megvalósító tényezőnek tekinthető. [...]”
6. Ezen irányelv „Tárgy és hatály” című 1. cikke a következőket mondja ki:
„(1) Ezen irányelv célja a kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetések elleni fellépés a belső piac megfelelő működésének biztosítása érdekében, ily módon ösztönözve a vállalkozások, különösen pedig a kkv-k versenyképességét.
(2) Ez az irányelv a kereskedelmi ügyletek ellenértékének kiegyenlítéseként teljesített valamennyi fizetésre vonatkozik.
[...]”
7. Az említett irányelv „Fogalommeghatározások” című 2. cikke a következőket írja elő:
„Ezen irányelv alkalmazásában a következő fogalommeghatározásokat kell alkalmazni:
1. »kereskedelmi ügyletek«: vállalkozások, illetve vállalkozások és hatóságok között lebonyolított olyan ügyletek, amelyek tárgya fizetés ellenében áruk adásvétele vagy szolgáltatások nyújtása;
2. »hatóság«: a [2004/17/EK irányelv(3)] 2. cikke (1) bekezdésének a) pontjában és a [2004/18/EK irányelv(4)] 1. cikkének (9) bekezdésében meghatározott bármely ajánlatkérő szerv, függetlenül a szerződés tárgyától vagy értékétől;
3. »vállalkozás«: hatóságnak nem minősülő, önálló gazdasági vagy szakmai tevékenységet folytató szervezet, még ha az adott tevékenységet egyetlen személy is végzi;
4. »késedelmes fizetés«: a szerződéses vagy törvényes fizetési határidőn belül nem teljesített fizetés, és ha a 3. cikk (1) bekezdésében vagy a 4. cikk (1) bekezdésében megállapított feltételek teljesülnek;
5. »késedelmi kamat«: késedelmes fizetés esetén alkalmazott törvényes kamat vagy a vállalkozások által kölcsönösen elfogadott mértékű kamat, a 7. cikkre is figyelemmel;
6. »késedelmes fizetés esetén alkalmazott törvényes kamat«: egyszerű késedelmi kamat, amelynek mértéke megegyezik a referencia-kamatláb és a legalább nyolc százalékpont összegével;
[...]”
8. Ugyanezen irányelv „Vállalkozások közötti ügyletek” című 3. cikke az (1), (3) és (5) bekezdésében a következőképpen rendelkezik:
„(1) A tagállamok biztosítják, hogy a vállalkozások között lebonyolított ügyletekben a hitelező külön fizetési felszólítás nélkül legyen jogosult késedelmi kamatra, amennyiben teljesülnek az alábbi feltételek:
a) a hitelező teljesítette szerződéses és jogszabályi kötelezettségeit; és
b) a hitelező nem kapta kézhez időben az esedékes összeget, kivéve, ha az adós nem felel a késedelemért.
[...]
(3) Amennyiben teljesülnek az (1) bekezdésben megállapított feltételek, a tagállamok biztosítják az alábbiakat:
a) a hitelező jogosult a késedelmi kamatra a szerződésben meghatározott fizetési határnap vagy határidő lejáratát követő naptól;
[...]
(5) A tagállamok biztosítják, hogy a szerződésben megállapított fizetési határidő ne haladja meg a 60 naptári napot –, kivéve, ha a szerződésben kifejezetten másként állapodtak meg, és feltéve, hogy a 7. cikk értelmében ez nem súlyosan hátrányos [helyesen: nyilvánvalóan tisztességtelen] a hitelezővel szemben.”
9. A 2011/7 irányelv „Tisztességtelen szerződéses feltételek és gyakorlatok” című 7. cikke (1) bekezdésének szövege a következő:
„(1) A tagállamok rendelkeznek arról, hogy a szerződéses vagy a gyakorlatban alkalmazott, […] a késedelmi kamatlábra […] vonatkozó feltétel ne legyen végrehajtható, vagy arra hivatkozással kártérítési igényt lehessen támasztani, amennyiben ez a hitelező számára súlyosan hátrányos [helyesen: nyilvánvalóan tisztességtelen].
Annak megállapításakor, hogy valamely szerződéses feltétel vagy gyakorlat az első albekezdés értelmében súlyosan hátrányos-e [helyesen: nyilvánvalóan tisztességtelen-e] a hitelező számára, minden körülményt figyelembe kell venni, ideértve:
[...]
c) olyan objektív ok fennállását, amely miatt az adós eltért a késedelmes fizetés esetén alkalmazott törvényes kamatlábtól, a 3. cikk (5) bekezdésében […] említett fizetési határidőtől [...].”
B. A lengyel jog
10. A 2011/7 irányelvet a lengyel jogba átültető, 2013. március 8-i ustawa o przeciwdziałaniu nadmiernym opóźnieniom w transakcjach handlowych (a kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetések elleni fellépésről szóló törvény)(5) alapeljárásban alkalmazandó változata (a továbbiakban: 2013. március 8-i törvény) az 5. cikkében a következőket mondja ki:
„Ha a kereskedelmi ügyletben részt vevő felek – az egészségügyi ágazatban működő közjogi jogalanyok kivételével [...] – 30 napot meghaladó fizetési határidőt állapítottak meg a szerződésben, a hitelező törvényes kamatot követelhet a szolgáltatása teljesítésének és az áru szállítását vagy a szolgáltatás nyújtását igazoló számla vagy feljegyzés adós számára való benyújtásának időpontjától számított 30 napos határidő lejártától a fizetés időpontjáig, de legfeljebb a fizetés esedékességének időpontjáig.”
11. A 2013. március 8-i törvény 7. cikkének szövege a következő:
„(1) A kereskedelmi ügyletekben – azon ügyletek kivételével, amelyekben az adós közjogi jogalany – a hitelező jogosult felszólítás nélkül hozzájutni a kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelem miatt a fizetés esedékességének napjától a fizetés napjáig terjedő időszakra járó törvényes kamathoz, feltéve, hogy a felek nem állapodtak meg magasabb kamatban, a következő feltételek együttes teljesülése esetén:
1. a hitelező teljesítette a szolgáltatását;
2. a hitelező a szerződésben rögzített határidőn belül nem jutott hozzá a fizetéshez.
(2) A szerződésben rögzített fizetési határidő nem haladhatja meg az áru szállítását vagy a szolgáltatás nyújtását igazoló számla vagy feljegyzés adós részére való benyújtásának napjától számított 60 napot, feltéve, hogy a felek a szerződésben nem állapodtak meg kifejezetten másként, és feltéve, hogy e kikötés nem nyilvánvalóan tisztességtelen a hitelezővel szemben.
(3) Ha a szerződésben rögzített fizetési határidő meghaladja az áru szállítását vagy a szolgáltatás nyújtását igazoló számla vagy feljegyzés adós részére való benyújtásának napjától számított 60 napot, és a (2) bekezdésben említett feltétel nem teljesül, az a hitelező, aki teljesítette a szolgáltatását, a 60 napos határidő lejártakor jogosult az (1) bekezdés szerinti kamatra.”
12. E törvény 11b. cikke a következőket mondja ki:
„A kereskedelmi ügyletekre vonatkozó törvényes késedelmi kamat összegének meghatározásához
1. a január 1. és június 30. közötti időszakra esedékes kamatok esetében a Lengyel Nemzeti Bank január 1-jén hatályos,
2. a július 1. és december 31. közötti időszakra esedékes kamatok esetében a Lengyel Nemzeti Bank július 1-jén hatályos
referencia-kamatlábát alkalmazzák.”
III. Az alapeljárás, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés és a Bíróság előtti eljárás
13. Az alapeljárás a P. lengyel jog szerinti részvénytársaság – Európa egyik legnagyobb bányászati vállalata, amelynek gazdasági tevékenysége többek között kőszén kitermeléséből és értékesítéséből áll – és az A. lengyel jog szerinti korlátolt felelősségű társaság – amely többek között bányászati elektronikai eszközök gyártása területén végez gazdasági tevékenységet – közötti jogvitára vonatkozik.
14. 2018 és 2019 folyamán P. több szerződést kötött A.-val bányászati eszközök szállítására (a továbbiakban: a szóban forgó szerződések). E szerződések közül néhányat a P. által fenntartott, az érintett szerződésekkel kapcsolatos információkat és a teljesítésük részletes szabályait tartalmazó internetes oldalon (spot árverés formájában) szervezett árverést követően kötöttek meg. Az elektronikus úton lebonyolított árveréseken való részvétel tehát e részletes szabályok elfogadását jelentette. Más szerződéseket nyílt vagy zárt ajánlattételi eljárást követően kötöttek meg, a P. által készített dokumentációban egyoldalúan rögzített feltételek szerint. Ezt a dokumentációt az utóbbi társaság önállóan dolgozta ki, anélkül, hogy A. bármilyen befolyást gyakorolt volna a tartalmára. E feltételek vitatása érdekében A.-nak lehetősége volt jogorvoslati kérelem benyújtására(6), a jelen esetben azonban erre nem került sor.
15. A fizetési határidőt P. az árverés és az ajánlattételi eljárás esetében egyaránt a számla kézhezvételétől számított 120 napban határozta meg, anélkül, hogy a másik félnek lehetősége lett volna e fizetési határidő módosítására. A szóban forgó szerződések megkötésére csak a P. által meghatározott feltételek – köztük a számla P. általi kézhezvételétől számított 120 napos fizetési határidő – A. általi elfogadását követően kerülhetett sor(7).
16. E körülmények között a két fél egy sor szerződést kötött, amelyeket A. teljesített, és amelyekről A. részszámlákat küldött P.-nek, és ez utóbbi a számlák kézhezvételétől számított 120-122 napon belül kifizetett az A. által kiállított 354 számlát. Ezt követően, tekintettel arra, hogy a fizetésre a szóban forgó szerződésekben előírt 120 napos határidőn túl került sor, A. összegző számviteli feljegyzést küldött P.-nek, amely feljegyzés a követelések főösszegén kívül tartalmazta a késedelmi kamatok és az átalányösszegű kártérítés címén járó összegeket (a jelen esetben számlánként 40 eurót) is.
17. 2021. december 31-én A. keresetet nyújtott be a Sąd Rejonowy Katowice - Wschód w Katowicach-hoz (kelet-katovicei kerületi bíróság, Katowice, Lengyelország), a kérdést előterjesztő bírósághoz, 13 702,99 lengyel zlotynak (PLN) (megközelítőleg 2985 euró) a keresetlevél benyújtása és a fizetés időpontja közötti időszakra járó törvényes késedelmi kamatokkal növelt összege, valamint behajtási költségek címén 4473,04 PLN (megközelítőleg 975 euró) összeg P. általi megfizetése iránt. A számla kiállításától számított 31. és 60. nap közötti időszakra a felperes a 2013. március 8-i törvény 5. cikkével összhangban csökkentett mértékű késedelmi kamatot számolt fel. Ezzel szemben a 61. naptól a fizetés napjáig terjedő időszak tekintetében e kamatokat e törvény 7. cikkével összhangban magasabb kamatlábbal számította ki.
18. A. az említett törvény 7. cikkére alapított kamatigényének alátámasztása érdekében arra hivatkozott, hogy jogosult volt a kamatok ily módon történő kiszámítására, mivel a 120 napos fizetési határidő nem képezte a felek közötti tárgyalás tárgyát, hanem azt P. egyoldalúan írta elő a közzétett dokumentációhoz csatolt szerződésmintában(8).
19. 2022. január 26-án az előterjesztő bírósághoz beosztott referendarz sądowy (bírósági titkár, Lengyelország) fizetési meghagyást bocsátott ki, amelyben teljes egészében helyt adott A. követelésének.
20. P. e meghagyással szemben részkeresetet nyújtott be, amelyben különösen a kamatoknak a 2013. március 8-i törvény 7. cikkével összhangban kiszámított részét kifogásolta. Keresetének alátámasztása érdekében vitatta, hogy a számlák kifizetési határidejének 60 napnak kellett volna lennie, és arra hivatkozott, hogy a számlák kifizetése az esedékességükkor késedelem nélkül megtörtént, így a felperes nem jogosult a behajtási költségek címén járó megtérítésre. P. szerint ugyanis A. elfogadta a 120 napos fizetési határidőt, és az A. által kiállított számlákon szintén ez a fizetési határidő szerepelt. Tekintettel arra, hogy A. ismerte a dokumentációt, majd az ajánlattételi eljárás keretében A. maga is 120 napos fizetési határidőt tartalmazó ajánlatokat nyújtott be P.-nek, valamint arra, hogy a kiválasztását követően több olyan szerződést is kötött, amelyekben megerősítette ezt a határidőt anélkül, hogy megkérdőjelezte volna az erre vonatkozó kikötéseket, úgy kell tekinteni, hogy a felek meghosszabbított fizetési határidőben állapodtak meg. P. emellett azt állította, hogy a 2018-as, 2019-es és 2020-as évek során több, azonos pénzügyi feltételeket tartalmazó szerződést kötött, ezért nem tekinthető úgy, hogy a megjelölt határidő hátrányos a hitelezőre nézve, mivel a felperes biztos volt abban, hogy értékesíti a szolgáltatásait, bevételhez jut, és fenntartja a készpénzállományát(9).
21. E körülmények között a kérdést előterjesztő bíróság szükségesnek tartja annak eldöntését, hogy a szóban forgó, P. és A. között létrejött szerződésekben meghatározott, a számla adósnak történő benyújtásától számított 60 napot meghaladó fizetési határidőt a 2011/7 irányelv 3. cikkének (5) bekezdését a lengyel jogrendbe átültető 2013. március 8-i törvény 7. cikkének (2) bekezdésében előírt feltételek tiszteletben tartásával állapították-e meg.
22. E tekintetben e bíróság hajlik különösen úgy tekinteni, hogy az olyan szerződések, amelyek feltételeit kizárólag az egyik fél határozza meg, nem felelnek meg sem az e rendelkezésben foglalt első feltételnek, amely szerint a szerződésben szereplő 60 napot meghaladó fizetési határidőben „kifejezetten […] állapodtak meg”(10), sem a második feltételnek, amely szerint a szerződésben meghatározott, 60 napot meghaladó fizetési határidő nem lehet nyilvánvalóan tisztességtelen a hitelezővel szemben(11).
23. E körülmények között határozott úgy a Sąd Rejonowy Katowice - Wschód w Katowicach (kelet-katowicei kerületi bíróság, Katowice, Lengyelország), hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:
„Úgy kell-e értelmezni a [2011/7] irányelv […] 3. cikkének (5) bekezdését, hogy a vállalkozók 60 napot meghaladó fizetési határidőre vonatkozó kifejezett megállapodása csak olyan szerződésekre vonatkozhat, amelyekben a szerződési feltételeket nem kizárólag az egyik szerződő fél dolgozza ki?”
24. P., a lengyel és a német kormány, valamint a Bizottság írásbeli észrevételeket nyújtott be a Bírósághoz.
IV. Elemzés
A. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés elfogadhatóságáról
25. Az előterjesztő bíróság által megfogalmazott, előzetes döntéshozatalra előterjesztett egyedüli kérdés elemzése előtt annak elfogadhatóságáról kell határozni.
26. Írásbeli észrevételeiben a német kormány ugyanis azt állítja, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés elfogadhatatlan azon az alapon, hogy az uniós jog kért értelmezése nem releváns az alapeljárás kimenetele szempontjából, mivel az előterjesztő bíróság jövőbeli döntése egy másik olyan kérdéstől is függ, amely nem képezi a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyát, és amelyről a kérdést előterjesztő bíróság még nem döntött, nevezetesen attól, hogy a szóban forgó szerződésekben rögzített, a 60 napos általános határidőt meghaladó fizetési határidő „nyilvánvalóan tisztességtelen-e a hitelezővel szemben”.
27. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint a Bíróság és a nemzeti bíróságok között az EUMSZ 267. cikk alapján létrehozott együttműködés keretében kizárólag az alapügyben eljáró és a meghozandó bírósági határozatért felelős nemzeti bíróság feladata, hogy az ügy sajátosságaira tekintettel megítélje mind az előzetes döntéshozatalra utalásnak az ítélete meghozatala tekintetében fennálló szükségességét, mind pedig a Bíróság elé terjesztendő kérdéseinek relevanciáját. Következésképpen, amennyiben a feltett kérdések az uniós jog értelmezésére vonatkoznak, a Bíróság – főszabály szerint – köteles határozatot hozni. A nemzeti bíróságok által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelem Bíróság általi elutasítása csak abban az esetben lehetséges, ha nyilvánvaló, hogy az uniós jog kért értelmezése nem függ össze az alapeljárás tényállásával vagy tárgyával, illetve ha a szóban forgó probléma hipotetikus jellegű, vagy a Bíróság nem rendelkezik azon ténybeli és jogi elemek ismeretével, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a feltett kérdésekre hasznos választ adjon(12).
28. Márpedig a jelen esetben az előterjesztő bíróság által feltett kérdés egyértelműen objektíve szükséges az alapjogvita tényleges megoldásához. Azon kérdés eldöntése ugyanis, hogy ellentétes-e az uniós joggal egy olyan nemzeti szabályozás alkalmazása, amely a szerződő feleknek a 60 napot meghaladó fizetési határidő kifejezett megállapítására vonatkozó lehetőségét egyedül azon szerződések esetében korlátozza, amelyek feltételeit nem a szerződő felek egyike határozza meg, szükséges az előterjesztő bíróság számára az alapügy eldöntéséhez. Az, hogy e bíróságnak az általa meghozandó határozat szempontjából adott esetben az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben nem érintett más kérdésekben is döntenie kell, nem jelenti azt, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés nem releváns az alapügy kimenetele szempontjából.
29. Következésképpen úgy vélem, hogy a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadható.
B. Az ügy érdeméről
30. Az előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésével lényegében arra vár választ, hogy a 2011/7 irányelv 3. cikkének (5) bekezdését úgy kell-e értelmezni, hogy a vállalkozások közötti szerződés megkötésekor az adós által egyoldalúan kidolgozott dokumentumok alkalmazásából eredő fizetési határidő elfogadása „kifejezett megállapodásnak” tekinthető, vagy pedig e rendelkezést úgy kell értelmezni, hogy ez a fogalom kizárólag a felek által egyedileg megtárgyalt szerződésekre vonatkozik, mivel csupán az ilyen típusú szerződésekben állapítható meg 60 napot meghaladó fizetési határidő.
1. A jelen esetben alkalmazandó rendelkezésekről
31. Mielőtt rátérnék az előterjesztő bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett egyedüli kérdés jogi elemzésére, szükségesnek tartom, hogy néhány előzetes megjegyzést tegyek a 2011/7 irányelv jelen ügyben alkalmazandó rendelkezéseinek meghatározásával kapcsolatban.
32. E tekintetben emlékeztetni kell egyrészt arra, hogy a 2011/7 irányelv az 1. cikkének (2) bekezdése értelmében a „kereskedelmi ügyletek” ellenértékének kiegyenlítéseként végrehajtott valamennyi fizetésre alkalmazandó, másrészt pedig arra, hogy e fogalmat ezen irányelv 2. cikkének 1. pontja tágan úgy határozza meg, mint „vállalkozások, illetve vállalkozások és hatóságok között lebonyolított olyan ügyletek, amelyek tárgya fizetés ellenében áruk adásvétele vagy szolgáltatások nyújtása”. Ezen utóbbi rendelkezés tehát két együttes feltételt határoz meg ahhoz, hogy valamely ügylet „kereskedelmi ügyletnek” minősülhessen. Ennek az ügyletnek először is vállalkozások, illetve vállalkozások és hatóságok között kell létrejönnie, másodszor pedig fizetés ellenében áruk adásvételét vagy szolgáltatások nyújtását kell eredményeznie(13).
33. A jelen esetben nem vitatott, hogy a második feltétel teljesül. A. ugyanis kétségtelenül meghatározott fizetés ellenében szállított árut (nevezetesen „a bányászati létesítmény és a gépek folyamatos működésének biztosítása érdekében P. által használt gépek automatizálási és vezérlőberendezéseit”) P. részére.
34. Ezzel szemben, ami az első feltételt illeti, első látásra nem zárható ki, hogy a szóban forgó bizonyos szerződések, különösen azok, amelyeket nyílt ajánlattételi eljárás eredményeként kötöttek, nem minősülnek „vállalkozás” (nevezetesen A.) és „hatóság” (nevezetesen P.) közötti ügyletnek. Amint ugyanis arra a Bizottság az írásbeli észrevételeiben rámutat, egyrészt a lengyel államkincstár képezi P. egyedüli részvényesét, másrészt P. gazdasági tevékenysége a bányászati kitermelésben áll, amely tevékenység a 2014/25/EU irányelv(14) 14. cikkének b) pontja értelmében vett, „szén vagy más szilárd tüzelőanyag feltárása vagy kitermelése” tevékenységnek felel meg.
35. Márpedig ezen ügyletek ilyen jogi minősítése meghatározó jelentőségű az irányelv alkalmazandó rendelkezései szempontjából, mivel a vállalkozások és hatóságok közötti ügyletekre nem az irányelv („Vállalkozások közötti ügyletek” című) 3. cikkének, hanem („A vállalkozások és a hatóságok közötti ügyletek” című) 4. cikkének a feltételei vonatkoznak, és ez utóbbi cikk szigorúbb feltételeket ír elő mind a fizetési határidők betartását(15), mind a hosszabb fizetési határidők szerződésben történő kifejezett megállapításának lehetőségét(16) illetően, ami a jelen ügy központi kérdése.
36. E körülmények között a Bíróság az eljárási szabályzata 101. cikkének (1) bekezdése alapján felvilágosítást kért a kérdést előterjesztő bíróságtól P. jogállásának tisztázása érdekében.
37. A Bírósághoz 2023. október 4-én érkezett válaszában az előterjesztő bíróság a rendelkezésére álló bizonyítékok alapján megerősítette, hogy P.-t a 2011/7 irányelv 2. cikkének 3. pontja értelmében vett „vállalkozásnak” kell tekinteni, nem pedig úgy, hogy az említett irányelv 2. cikkének 2. pontja értelmében vett „hatóságként” jár el. Álláspontja szerint, bár P. egyedüli részvényese a lengyel államkincstár, e vállalkozást elsősorban azért hozták létre, hogy az ásványkincskészleteiből nyereséget termeljen, nem pedig azért, hogy nem ipari vagy kereskedelmi jellegű közérdekű szükségleteket elégítsen ki.
38. A nemzeti bíróság által adott pontosításokra tekintettel, amely bíróság által végzett ténybeli értékelést a Bíróság semmiképpen sem vonhatja kétségbe(17), javaslom kizárni az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés oly módon való átfogalmazását, hogy e kérdés a 2011/7 irányelv 4. cikkére is kiterjedjen, és így javaslom az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésnek az említett bíróság által megfogalmazott formában való elemzését.
2. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésről
39. Elöljáróban meg kell állapítani, hogy a 2011/7 irányelv 3. cikkének (5) bekezdése nem határozza meg a „szerződésben kifejezetten másként állapodtak meg” fogalmat, nem tartalmaz ezzel kapcsolatos pontosításokat, és a tagállamok jogára sem hivatkozik e fogalom jelentésének és hatályának meghatározása céljából. E körülmények között e fogalmat az egész Európai Unióban önállóan és egységesen kell értelmezni, tekintettel az uniós jog egységes alkalmazásának az egyenlőség elvével összefüggő követelményeire. Az ilyen értelmezés meghatározása során egyidejűleg figyelembe kell venni e rendelkezés szövegét, azt a kontextust, amelybe illeszkedik, az általa követett célt, valamint adott esetben a rendelkezés keletkezését(18).
a) A szó szerinti értelmezésről
40. Ami először is a 2011/7 irányelv 3. cikke (5) bekezdésének a megfogalmazását illeti, amint arra a kérdést előterjesztő bíróság rámutatott(19), ez a rendelkezés a 60 naptári napot meghaladó fizetési határidő kikötésének érvényességét két együttes feltételhez köti: egy formai feltételhez (e határidőben „a szerződésben kifejezetten […] állapodtak meg”) és egy érdemi feltételhez („a 7. cikk értelmében ez nem súlyosan hátrányos [helyesen: nyilvánvalóan tisztességtelen] a hitelezővel szemben”).
41. Az említett rendelkezés szövegéből kitűnik, hogy az nem rendezi közvetlenül azt a kérdést, hogy a „kifejezett megállapodás” szerepelhet-e olyan szerződésekben, amelyek tartalmát az egyik fél egyoldalúan dolgozta ki. A (2011/7 irányelv 3. cikkének (5) bekezdése értelmében vett) „kifejezett megállapodás” („stipulation expresse”) vagy akár (az ezen irányelv (13) preambulumbekezdése értelmében vett) „kifejezett megállapodás” („convenir explicitement”) formai követelménye(20) ugyanis egyáltalán nem hivatkozik a szerződés megkötésének módjára(21), hanem inkább arra a követelményre utal, hogy a szerződésből kellően világos és egyértelmű módon ki kell tűnnie a fizetési határidőre vonatkozó „kifejezett” megállapodásnak, ezáltal biztosítva, hogy a szerződő felek teljes mértékben tisztában legyenek azzal anélkül, hogy a fizetési határidő esetleges meghosszabbítására más szerződéses kikötésekből vagy a szerződő felek tényleges magatartásából kellene következtetniük(22).
42. A fortiori és a kérdést előterjesztő bíróság elemzésével ellentétben tehát a 2011/7 irányelv 3. cikke (5) bekezdésének szövegéből nem vonható le olyan következtetés, amely szerint kizárólag abban az esetben lehet szó „kifejezett megállapodásról”, ha a kikötést egyedileg megtárgyalták. E cikk szövege ugyanis ellentétes egy ilyen értelmezéssel, amennyiben az uniós jogalkotó a „kifejezetten [...] állapodtak meg” megfogalmazás használatakor nem pontosítja, hogy a fizetési határidőre vonatkozó kikötést melyik szerződő fél foglalta be a szerződésbe, és semmilyen különbséget nem tesz aszerint, hogy a kikötést megtárgyalták-e egyedileg. Hasonlóképpen nem tesz különbséget az „egyedi megállapodás” és az „egyoldalú szabványszerződés” között. Amint arra a német kormány helyesen rámutat, ha az uniós jogalkotó ilyen különbséget kívánt volna tenni a kikötés egyedi megtárgyalásának figyelembevétele érdekében, akkor az ilyen tárgyalásra vonatkozó kötelezettséget előíró eltérő megfogalmazást választott volna(23).
43. A 2011/7 irányelv 3. cikke (5) bekezdésének szövegéből tehát kitűnik, hogy a szerződő felek a szerződéses kapcsolataikban jogosultak a 60 napos jogszabályi határidő meghosszabbítására, feltéve, hogy az ilyen meghosszabbításról rendelkező kikötés tartalma kellően világos és egyértelmű a gyengébbnek tekintett szerződő fél számára.
44. Ezt a következtetést véleményem szerint nem kérdőjelezheti meg a különösen a Bizottság által felhozott azon érv, amely szerint lényegében az (ezen irányelv 3. cikkének (5) bekezdésében alkalmazott) „kifejezetten […] állapodtak meg” vagy a ((13) preambulumbekezdésben alkalmazott) „[kifejezetten] állapodjanak meg” kifejezések szükségszerűen a hitelezőnek a szerződés megkötésében való olyan aktív részvételére utalnak, amelynek révén az tényleges befolyást gyakorol a szerződés tartalmára. Az, hogy a szerződő felek számára továbbra is biztosítani kell annak lehetőségét, hogy „[kifejezetten]” 60 napnál hosszabb fizetési határidőben „állapodjanak meg”, nem értelmezhető úgy, hogy az megköveteli valamennyi szerződő félnek a kikötés kidolgozásában való aktív részvételét. Az a körülmény ugyanis, hogy a szerződés feltételeit kizárólag az egyik szerződő fél dolgozza ki, a tisztességtelenség(24) esetét kivéve nem feleltethető meg a szerződő felek közötti egyetértés vagy akár érvényes „megállapodás” hiányának. Egy ezzel ellentétes álláspont ahhoz a paradox következtetéshez vezetne, amely szerint vélelmezni kellene, hogy a szabványosított szerződések – így az egyoldalú szabványszerződések – nem tükrözhetik a szerződő felek közös akaratát, kivéve, ha a szerződésben foglalt valamennyi kikötést egyedileg megtárgyalták(25).
b) A rendszertani értelmezésről
45. Ami másodszor e rendelkezés szövegkörnyezetét illeti, úgy tűnik számomra, hogy a rendszertani értelmezés alátámasztja az imént kifejtett, szó szerinti értelmezést.
46. A jelen indítvány 40. pontjában megjelöltek szerint ugyanis a „kifejezett megállapodás” szerződésbe való felvételére vonatkozó formai feltételen túl az érdemi feltétel előírja, hogy ez a kikötés „a [2011/7 irányelv] 7. cikk[e] értelmében [nem lehet nyilvánvalóan tisztességtelen] a hitelezővel szemben. Márpedig ezen utóbbi rendelkezés, amely tartalmazza a különösen annak megállapításakor figyelembe veendő tényezőket, hogy valamely szerződési feltétel nyilvánvalóan tisztességtelen-e a hitelezővel szemben, nem értelmezhető úgy, hogy az kizárólag az „egyedileg megtárgyalt” feltételekre korlátozódik. Ezen irányelv 7. cikke (1) bekezdésének második albekezdése ugyanis kimondja, hogy annak megállapításakor, hogy valamely szerződéses feltétel nyilvánvalóan tisztességtelen-e, „minden körülményt figyelembe kell venni”, ideértve az „olyan objektív ok fennállását, amely miatt az adós eltért a késedelmes fizetés esetén alkalmazott törvényes kamatlábtól [és különösen] [ezen irányelv] 3. cikk[ének] (5) bekezdésében [...] említett fizetési határidőtől”. Ebből következik, hogy az a körülmény, hogy a fizetési határidőre vonatkozó kikötést a szerződő felek egyike rögzítette, az ügyben figyelembe veendő tényezők egyike lehet. A hitelezővel szembeni nyilvánvaló tisztességtelenség tilalma ugyanis általános védelmet biztosít, függetlenül attól, hogy a fizetési határidők egyedi tárgyalás tárgyát képezték-e, vagy azokat a felek egyike határozta-e meg. Logikusnak tűnik tehát, hogy mindkét típusú kikötés „kifejezett megállapodásnak” legyen tekinthető.
c) A teleologikus értelmezésről
47. Ami harmadszor a 2011/7 irányelv által követett célt illeti, az a jelek szerint szintén ezt az értelmezést támasztja alá.
48. A 2011/7 irányelv 3. cikkének (5) bekezdése – amint az az irányelv (12) preambulumbekezdéséből kitűnik – azon általánosabb cél részét képezi, amely „a pontos fizetés kultúrájára való határozott váltás [megvalósítására irányul]. E fordulópontnak magában kell foglalnia a fizetési határidőkre vonatkozó különös rendelkezések bevezetését is [...]”(26). Ennélfogva az említett irányelv (13) preambulumbekezdésével összhangban ez a rendelkezés a jogalkotó arra irányuló szándékát hivatott megvalósítani, hogy „a vállalkozások egymás közötti szerződéses fizetési határideje általános szabályként legfeljebb 60 naptári nap legyen”. Ezzel egyidejűleg az uniós jogalkotó elismeri, hogy „fennállhatnak olyan körülmények, amelyek során a vállalkozásoknak hosszabb fizetési határidőre van szükségük, például amikor a vállalkozások ügyfeleiknek kereskedelmi hitelt szándékoznak nyújtani. Ezért a felek számára továbbra is biztosítani kell annak lehetőségét, hogy adott esetben 60 naptári napnál hosszabb fizetési határidőben állapodjanak meg, feltéve, hogy e határidő-hosszabbítás a hitelező számára nem súlyosan hátrányos [helyesen: nyilvánvalóan tisztességtelen]”. A 2011/7 irányelv 3. cikkének (5) bekezdése tehát kodifikálja azt a keretet, amelyet az uniós jogalkotó a 60 napos jogszabályi határidő megállapodás útján történő meghosszabbításának lehetőségére vonatkozóan meg kívánt határozni.(27)
49. Meglátásom szerint e célkitűzést nem veszélyezteti az, ha a szerződő felek egyike – például előre meghatározott általános szerződési feltételek alkalmazásával – kizárólagosan határozza meg a 60 napnál hosszabb fizetési határidőt előíró kikötést. Az ilyen típusú kikötés választása nem mentesíti a szerződő feleket a 2011/7 irányelv 3. cikkének (5) bekezdésében előírt feltételek összességének teljesítése alól. A kizárólag az egyik szerződő fél által meghatározott, 60 napos határidőt meghaladó fizetési határidőnek ugyancsak „kifejezetten”, azaz kellően világosan kell következnie a szerződéses dokumentumokból, és e határidő nem lehet nyilvánvalóan tisztességtelen a hitelezővel szemben. Az ezen irányelv 7. cikkében meghatározott szankciós mechanizmusok, amelyek szerint a tagállamok gondoskodnak arról, hogy a tisztességtelen szerződési feltétel vagy ne legyen végrehajtható, vagy arra hivatkozással ne lehessen kártérítési igényt támasztani, ezekben a helyzetekben is alkalmazandók.
50. A „kifejezett megállapodás” követelményének tehát az a célja, hogy a szerződő felek közül a gyengébbnek tekintett fél (főszabály szerint a hitelező) számára lehetővé tegye, hogy kellően világosan, azaz a szerződés megkötése előtt eldönthesse, hogy elfogad-e egy olyan kikötést, amely a 2011/7 irányelv 3. cikkének (5) bekezdése értelmében sértheti az érdekeit. Ezen úgynevezett „gyengébb félnek” attól függetlenül szüksége van erre a védelemre, hogy a rá nézve hátrányos kikötés egyedileg megtárgyalt szerződésben vagy előzetesen kidolgozott szerződési feltételekben szerepel-e.
51. Végezetül ezen a megállapításon nem változtat a többek között az előterjesztő bíróság által felhozott azon érv, amely szerint e rendelkezés célja a hitelező túlzott határidőkkel szembeni védelme. A hitelező védelme ugyanis nem indokolja a szerződésben szereplő, kizárólag az adós által meghatározott fizetési határidők jogellenességének automatikus megállapítását. Egy ilyen értelmezés túllépne a 2011/7 irányelv által követett célon. Ezen irányelv 7. cikkének (1) bekezdése így nem rendelkezik úgy, hogy a 60 napot meghaladó, kizárólag az egyik szerződő fél által meghatározott fizetési határidők önmagukban „nyilvánvalóan tisztességtelenek”, hanem a főbb értékelési kritériumok felsorolásával inkább a figyelembe veendő tényezőket határozza meg(28). Ennélfogva nem zárható ki eleve, hogy az egyik szerződő fél által meghatározott, 60 napot meghaladó fizetési határidő szintén teljesíti az elfogadott kivétel kritériumait.
52. Hasonlóképpen, bár a 2011/7 irányelv 3. cikkének (5) bekezdése mögött meghúzódó logika szerint a 60 napot meghaladó fizetési határidők alkalmazását olyan kivételes helyzetekre kell korlátozni, amelyekben a vállalkozásoknak „hosszabb fizetési határidőkre van szükségük”, ez nem jelenti azt, hogy valamely vállalkozás azon lehetőségének elismerése, hogy egyoldalúan a fizetési határidőt meghosszabbító kikötést írjon elő, önmagában a „hosszabb fizetési határidők szükségességének” hiányát jelzi. Mindenesetre a hitelező, amennyiben véleménye szerint nem áll fenn ilyen „szükség” vagy az nem indokolt, még mindig megtámadhatja a szóban forgó kikötés érvényességét, például arra hivatkozva, hogy e kikötés – például túlzott időtartama vagy indokolatlansága miatt – nem teljesíti ezen irányelv 3. cikke (5) bekezdésének második feltételét, mivel az „nyilvánvalóan tisztességtelen” vele szemben. Véleményem szerint ugyanis ez a második érdemi feltétel az, amely releváns, és az kizárólag az indokoltságuk esetén biztosítja a meghosszabbított fizetési határidők alkalmazásának lehetőségét, különösen ha a „kifejezett megállapodás” a gazdaságilag gyengébb vállalkozásokra, például a kkv-kra vonatkozik(29). Egyébiránt a 7. cikk (4) és (5) bekezdésének előírása szerint a tagállamok biztosítják, hogy „megfelelő és hatékony eszközökkel” megakadályozzák a nyilvánvalóan tisztességtelen feltételek további alkalmazását. Következésképpen a Bizottság állításával ellentétben nem gondolom, hogy fennáll annak valós veszélye, hogy ugrásszerűen megnövekedne a 60 napot meghaladó fizetési határidőket előíró szerződésminták használata, amennyiben sor kerülne annak elismerésére, hogy az egyik szerződő fél által egyoldalúan rögzített szerződési kikötés teljesítheti az említett irányelv 3. cikkének (5) bekezdése értelmében vett „kifejezett megállapodás” kritériumát.(30)
d) A 2011/7 irányelv keletkezéséről
53. Ami negyedszer és utoljára a 2011/7 irányelv keletkezését illeti, meg kell állapítani, hogy az alapján ugyanez a következtetés vonható le. Az Európai Bizottság eredeti javaslata ugyanis nem állapított meg különös követelményeket a bizonyos küszöbértékeken felüli fizetési határidőkre vonatkozó szerződéses kikötések tekintetében, hanem mindössze azt az általános feltételt írta elő, hogy a megállapított fizetési határidő nem lehet nyilvánvalóan tisztességtelen a hitelezővel szemben(31). Hasonlóképpen, bár az Európai Parlament által kért módosítás szerint a 60 napot meghaladó határidők kikötését bizonyos feltételekhez kell kötni, ez az intézmény a jelek szerint nem kívánta megtiltani a 60 napot meghaladó határidőknek az előzetesen megfogalmazott szabványkikötésekben való rögzítését(32).
54. A fenti megfontolások összességére tekintettel az előterjesztő bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett egyedüli kérdésre azt a választ javaslom adni, hogy a 2011/7 irányelv 3. cikkének (5) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a 60 napot meghaladó fizetési határidő vállalkozások általi „kifejezett megállapítása” azokban a szerződésekben is elfogadott, amelyek feltételeit kizárólag az egyik szerződő fél határozza meg, feltéve, hogy a vonatkozó szerződési feltétel kellően világosan és egyértelműen kitűnik a szerződéses dokumentumokból, és e feltétel nem pusztán a többi szerződési feltétel értelmezéséből vagy a szerződő felek tényleges magatartásából vezethető le.
V. Következtetés
55. A fenti megfontolásokra tekintettel azt javasolom a Bíróságnak, hogy a Sąd Rejonowy Katowice – Wschód w Katowicach (kelet-katowicei kerületi bíróság, Katowice, Lengyelország) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett egyedüli kérdést a következőképpen válaszolja meg:
A kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetések elleni fellépésről szóló, 2011. február 16-i 2011/7/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv 3. cikkének (5) bekezdését
a következőképpen kell értelmezni:
a 60 napot meghaladó fizetési határidő vállalkozások általi „kifejezett megállapítása” azokban a szerződésekben is elfogadott, amelyek feltételeit kizárólag az egyik szerződő fél határozza meg, feltéve, hogy a vonatkozó szerződési feltétel kellően világosan és egyértelműen kitűnik a szerződéses dokumentumokból, és e feltétel nem pusztán a többi szerződési feltétel értelmezéséből vagy a szerződő felek tényleges magatartásából vezethető le.
1 Eredeti nyelv: francia.
2 A kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetések elleni fellépésről szóló, 2011. február 16-i 2011/7/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2011. L 48., 1. o.; helyesbítések: HL 2012. L 233., 3. o. és HL 2015. L 218., 82. o.).
3 A vízügyi, energiaipari, közlekedési és postai ágazatban működő ajánlatkérők beszerzési eljárásainak összehangolásáról szóló, 2004. március 31-i 2004/17/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2004. L 134., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 7. kötet, 19. o.).
4 Az építési beruházásra, az árubeszerzésre és a szolgáltatásnyújtásra irányuló közbeszerzési szerződések odaítélési eljárásainak összehangolásáról szóló, 2004. március 31-i 2004/18/EK európai parlamenti tanácsi irányelv (HL 2004. L 134., 114. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 7. kötet, 132. o.).
5 Dz. U. 2013., 403. tétel.
6 Amint az az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, az ajánlattételi eljárás keretében a szerződés alapvető feltételeinek befolyásolására A. számára nyitva álló lehetőség az volt, hogy fellebbezést nyújt be a Krajowa Izba Odwoławczához (nemzeti fellebbezési tanács, Lengyelország), illetve felülvizsgálati kérelemmel fordul a Sąd Okręgowyhoz (regionális bíróság, Lengyelország).
7 Az előterjesztő bíróság szerint P. azt állítja, hogy a felek között létrejött más szerződésekből – amelyek nem képezik a jelen eljárás tárgyát, de amelyekről a nemzeti eljárás keretében összefoglalást nyújtottak be – kitűnik, hogy e szerződések mindegyike esetében szintén 120 nap volt a fizetési határidő.
8 A. szerint soha nem került sor e határidő megtárgyalására, hanem azt P. az e piacon meglévő erőfölényéből fakadóan egyoldalúan határozta meg. A P. által szervezett, szerződés odaítélésére irányuló eljárásban való részvételhez ugyanis garantálni kellett a P. által meghatározott és tárgyalás tárgyát nem képező feltételek szerinti szállítást. A felperes szerint annak ellenére, hogy az évek során számos kísérletet tett arra, hogy a dokumentációval kapcsolatos kérdések útján módosítsa a fizetési határidőre vonatkozó szerződéses kikötéseket, nem került sor e feltételeknek a fizetési határidő 60 napra való csökkentésével történő módosítására.
9 Ezen túlmenően P. úgy véli, hogy jogosult a saját – a piacra jellemző és a kőszénkitermelést végző lengyelországi vállalatok helyzetéhez igazodó – pénzügyi kapacitásai függvényében meghatározni a szerződés feltételeit. P. emellett azt állítja, hogy bár a 120 napos fizetési határidő hosszú határidő, a másik szerződő fél kellően előre, nevezetesen az ajánlattételi felhívás közzétételekor tudomást szerzett ezekről az információkról, ami lehetővé tette számára, hogy azokat az ajánlatában megfelelően figyelembe vegye.
10 E bíróság ugyanis a kereskedelmi ügyleteket illetően emlékeztet arra, hogy számos szerződés megkötésére a felek egyike által előzetesen kidolgozott feltételek elfogadásával kerül sor. Az ilyen szerződések keretében számos – nevezetesen a nem együttesen kidolgozott vagy megtárgyalt – rendelkezés nem módosítható. A kikötések így a szerződésnek az egyik szerződő fél által előterjesztett formában történő elfogadásaként jelenik meg. Következésképpen az előterjesztő bíróság szerint a 2011/7 irányelv 3. cikkének (5) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a 60 napot meghaladó fizetési határidő vállalkozások általi „kifejezett megállapítása” nem vonatkozik a szerződések azon típusára, amelynek feltételeit kizárólag az egyik szerződő fél határozza meg. Ezt az értelmezést az irányelv célja is megerősíti, amely irányelv a belső piacon a késedelmes fizetések elleni küzdelemre, valamint a vállalkozások likviditásának és versenyképességének javítására irányul. Általános szabályként ugyanis a magánvállalkozások esetében a fizetési határidő nem haladhatja meg a 60 napot. Ez azonban nem merev határidő, mivel a 2011/7 irányelv (13) preambulumbekezdésével összhangban ez a határidő meghosszabbítható, ha ezt a körülmények indokolják, feltéve, hogy ebben a vállalkozások kifejezetten megállapodnak. A „kifejezett megállapodás” fogalmát tehát az uniós és a nemzeti jogalkotó egyaránt a megállapodás „egyértelmű fennállása” értelemben használja. Ugyanezen bíróság szerint azonban a határidő meghosszabbításának kivételesnek kell maradnia, és a hitelezőnek ismernie kell legalább azokat az indokokat, amelyek miatt a másik fél igénybe kívánja venni ezt a kivételt. Ezen okok ismeretében továbbá a hitelezőnek lehetőséggel kell rendelkeznie annak értékelésére, hogy a másik fél által javasolt határidő, még ha annak 60 napon túli meghosszabbítása észszerű is, nem túlzott mértékű-e, és lehetőséggel kell rendelkeznie arra, hogy adott esetben az e hosszabbítás eltérő részletes szabályok szerinti elfogadását indokoló saját érveire hivatkozzon. Ezzel szemben nem ez a helyzet az ajánlattételi eljárás vagy árverés útján kötött szerződések, illetve más egyoldalú szabványszerződések esetében sem. Ilyen esetekben a felek vagy elfogadják a jövőbeli szerződés egyik fél által rögzített feltételeit, vagy nem kötik meg e szerződést. Csupán a nyílt ajánlattételi eljárás esetén van lehetőség bizonyos feltételek vitatására. Ugyanakkor nem a felek által meghatározott kikötésről, hanem egy magán a szerződésen kívüli alany szuverén döntéséről van szó.
11 A kérdést előterjesztő bíróság szerint ez a feltétel a hitelező személyére és arra vonatkozik, hogy a hitelezőt ne érje nyilvánvaló hátrány. A szerződéskötéskor és a fizetési határidő rögzítésekor azonban a 2011/7 irányelv 7. cikkében említett objektív tényezőkön túlmenően a hitelező helyzetét is figyelembe kell venni. Ez képezi ugyanis a megfelelő időpontot e helyzetnek és annak az értékelésére, hogy a határidő meghosszabbítása ténylegesen milyen hatást gyakorol annak kockázatára, hogy a hitelezőt nyilvánvaló hátrány éri. Erre csupán a hitelező személyének ismeretében kerülhet sor. E bíróság szerint ugyanis nem zárható ki, hogy egy adott hitelező esetében a határidő jelentős meghosszabbítása úgy elemezhető, hogy az „egyértelműen és nyilvánvalóan tisztességtelen”, míg egy másik hitelező esetében „egyszerű tisztességtelenségről” lenne szó. Az említett bíróság szerint továbbá meg kell jegyezni, hogy az európai jogalkotó eltérően kezeli azt a helyzetet, amelyben egy társaság és az állami hatóságok között jön létre kereskedelmi ügylet, és kimondja, hogy a 30 napot meghaladó határidőben is kifejezetten kell megállapodni, azonban elegendő, ha ezt a szerződés sajátos jellege vagy különös elemei – és nem a hitelező helyzete – objektíven indokolják. Ugyanakkor az irányelv pontosítja, hogy ez a határidő nem minden esetben haladhatja meg a 60 napot. Végül ugyanezen bíróság kifejti, hogy a felvázolt értelmezés emellett lehetővé teszi az irányelv célkitűzéseinek jobb megvalósítását. Bár csekély annak a kockázata, hogy a vállalkozások a folyó ügyleteik hitelezése érdekében egyoldalúan és indokolatlanul hosszabb fizetési határidőket alkalmaznak a velük szerződő felekkel szemben, nem ritka, hogy ez negatív hatást gyakorol ezen utóbbi felek likviditására és versenyképességére.
12 Lásd ebben az értelemben: 2023. december 11-i Infraestruturas de Portugal és Futrifer Indústrias Ferroviárias ítélet (C-66/22, EU:C:2023:1016, 33. és 34. pont).
13 Lásd: 2022. december 1-jei X (Gyógyászati termékek értékesítése) ítélet (C-419/21, EU:C:2022:948, 20-23. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
14 A vízügyi, energiaipari, közlekedési és postai szolgáltatási ágazatban működő ajánlatkérők beszerzéseiről és a 2004/17/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2014. február 26-i 2014/25/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2014. L 94., 243. o.; helyesbítések: HL 2014. L 327., 9. o. és HL 2023. L 90064).
15 Lásd: 2020. január 28-i Bizottság kontra Olaszország (A késedelmes fizetések elleni fellépésről szóló irányelv) ítélet (C-122/18, EU:C:2020:41, 43. pont).
16 Lásd: a 2011/7 irányelv 4. cikkének (6) bekezdése, amely ezen irányelv 3. cikkének (5) bekezdésével ellentétben előírja, hogy a szerződésben rögzített fizetési határidő „semmi esetre sem haladhatja meg a 60 naptári napot” (kiemelés tőlem). Ennélfogva ezzel a rendelkezéssel mindenesetre ellentétes az, hogy P., feltéve, hogy „hatóságnak” minősíthető, 120 napos fizetési határidőt megállapító feltételt alkalmaz. Lásd ebben a tekintetben: a BFF Finance Iberia ügyre vonatkozó indítványom (C-585/20, EU:C:2022:329, 36-54. pont).
17 Lásd ebben az értelemben: 2022. október 27-i Instituto do Cinema e do Audiovisual ítélet (C-411/21, EU:C:2022:836, 16. és 17. pont).
18 Lásd ebben az értelemben: 2020. július 9-i RL (A késedelmes fizetések elleni fellépésről szóló irányelv) ítélet (C-199/19, EU:C:2020:548, 27. pont); 2020. november 18-i Techbau ítélet (C-299/19, EU:C:2020:937, 38. pont).
19 Lásd: a jelen indítvány 22. pontja.
20 Megjegyzem, hogy a 2011/7 irányelv 3. cikke (5) bekezdésének francia nyelvű változatában alkalmazott ige, nevezetesen a „stipuler” – amely a meghatározásánál fogva semlegesen mindössze valamely szerződéses kikötés vagy feltétel kimondását („énoncer une clause, une condition dans un contrat”) jelenti (lásd: a „Larousse szótárban” szereplő fogalommeghatározás, amely a következő címen érhető el: https://www.larousse.fr/dictionnaires/francais/stipuler/74741) – nem felel meg az irányelv (13) preambulumbekezdésében a „megállapodni valamiben” értelemben használt „convenir” (megegyezni) igének (https://www.larousse.fr/dictionnaires/francais/convenir/18968). Ezzel szemben a legtöbb nyelvi változatban összhang van az említett irányelv (13) preambulumbekezdésében, illetve 5. cikkének (3) bekezdésében szereplő ige használata között (lásd: az angol változatban „possible for the parties to expressly agree” / „unless otherwise expressly agreed in the contract”; a német változatban „die Vertragsparteien sollten daher [...] ausdrücklich vereinbaren können” / „es sei denn im Vertrag wurde ausdrücklich etwas anderes vereinbart”; az olasz változatban „la possibilità per le parti di concordare espressamente” / „se non diversamente concordato espressamente nel contratto”; a spanyol változatban „la posibilidad de acordar expresamente” / „salvo acuerdo expreso en contrario recogido en el contrato” és a görög változatban „δυνατότητα των μερών να συμφωνούν ρητά” / „εκτός εάν ρητά συμφωνήθηκε διαφορετικά στο κείμενο της σύμβασης” (kiemelés tőlem). Márpedig a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint valamely uniós jogi szöveg egyes nyelvi változatai közötti eltérés esetén a szóban forgó rendelkezést azon szabályozás általános rendszerére és céljára tekintettel kell értelmezni, amelynek az a részét képezi (2019. május 14‑i M és társai ítélet (Menekült jogállás visszavonása), (C‑391/16, C‑77/17 és C‑78/17, EU:C:2019:403, 88. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
21 Vagy a kikötésben való megállapodás módjára, és különösen azt sem pontosítja, hogy az szerepelhet-e az előzetesen kidolgozott szerződési feltételekben. Meg kell jegyeznem, hogy a kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetések elleni fellépésről szóló, 2000. június 29-i 2000/35/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvhez (HL L 200., 35. o.) hasonlóan a 2011/7 irányelv célja nem az volt, hogy „[befolyásolja] a szerződéskötés módjára vonatkozó nemzeti rendelkezéseket” (lásd a 2000/35 irányelv (19) preambulumbekezdését és a 2011/7 irányelv (28) preambulumbekezdését).
22 Amint arra a német kormány rámutat, ezt az értelmezést erősíti e fogalomnak az Európai Unió egyéb jogi aktusaiban való használata is. Például a fogyasztók jogairól, a 93/13/EGK tanácsi irányelv és az 1999/44/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv módosításáról, valamint a 85/577/EGK tanácsi irányelv és a 97/7/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló 2011/83 irányelv 7. cikke (4) bekezdésének a) pontja; 13. cikkének (1) bekezdése, 14. cikke (4) bekezdése a) pontjának ii. alpontja, valamint 22. cikke, amelyek az ezen irányelv általános rendszere alóli bizonyos eltéréseket a fogyasztó kifejezett beleegyezéséhez vagy kifejezett hozzájárulásához kötnek. A digitális tartalom szolgáltatására és digitális szolgáltatások nyújtására irányuló szerződések egyes vonatkozásairól szóló 2019/770 irányelv 18. cikkének (2) bekezdésével összhangban a visszatérítést ugyanolyan fizetési mód használatával kell teljesíteni, mint amilyet a fogyasztó a vételár megfizetésekor használt, kivéve ha a fogyasztó kifejezetten beleegyezik az ettől eltérő fizetési mód használatába (kiemelés tőlem). A 2011/83 irányelv 6. cikkének (5) bekezdésével összhangban a szerződés megkötése előtt adott bizonyos tájékoztatás a távollevők között kötött szerződés szerves részét képezi, kivéve, ha a szerződő felek „kifejezetten” másként állapodnak meg. A 2019/770 irányelv 13. cikkének (1) bekezdése hasonlóan fogalmaz a felek közötti kifejezett megállapodás tárgyát képező póthatáridő tekintetében. Ezen túlmenően, amikor az uniós jogalkotó szigorúbb követelményeket kíván előírni valamely kikötést illetően, és kizár egy kikötést az általános feltételekből, általában kifejezi e szándékát, amint azt például a 2019/770 irányelv 8. cikkének (5) bekezdése mutatja. Ez a rendelkezés előírja, hogy a fogyasztónak nemcsak kifejezetten, hanem külön is el kell fogadnia, ha a digitális termék eltér az objektív követelményektől („a szerződés megkötésekor a fogyasztó ezt az eltérést külön, kifejezetten elfogadta”). A „külön” kifejezés azt jelenti, hogy a fogyasztó „más nyilatkozatoktól és megállapodásoktól elkülönítve” fogadja el az eltérést, ami kizárja ilyen eltérés előírását az előzetesen meghatározott számos általános feltételben (lásd: a 2019/770 irányelv (49) preambulumbekezdése).
23 Szemléltetésképpen a fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló, 1993. április 5-i 93/13/EGK tanácsi irányelv (HL 1993. L 95., 29. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 2. kötet, 288. o.) 3. cikkének (1) bekezdése meghatározza, hogy az „[e]gyedileg meg nem tárgyalt” szerződési feltétel mely esetben tekintendő tisztességtelennek. Ezen irányelv 3. cikkének (2) bekezdése értelmében egy szerződési feltétel minden olyan esetben egyedileg meg nem tárgyalt feltételnek tekintendő, ha azt már előzetesen megfogalmazták, és ezért a fogyasztó nem tudta annak tartalmát befolyásolni, különösen az előzetesen kidolgozott szabványszerződések esetében..
24 Lásd: a jelen indítvány 52. pontja.
25 Ezenkívül meg kell jegyezni, hogy a 2011/7 irányelvben szereplő egyedüli vélelem az ezen irányelv 7. cikkének (3) bekezdésében foglalt azon vélelem, amely szerint „a behajtási költségek 6. cikk szerinti megtérítését kizáró valamely szerződéses feltétel vagy gyakorlat súlyosan hátrányosnak [helyesen: nyilvánvalóan tisztességtelennek] minősül.”
26 Lásd továbbá ebben az értelemben: a BFF Finance Iberia ügyre vonatkozó indítványom (C‑585/20, EU:C:2022:329, 48. pont).
27 A határidő szerződésben történő meghosszabbítása akkor is igazolt lenne, ha az áruk, illetve szolgáltatások szerződési követelményeknek való megfelelőségének vizsgálata időigényes.
28 Így az ebben a cikkben említett, figyelembe veendő tényezők azt mutatják, hogy nemcsak a fizetési kötelezettség kedvezményezettjét ért kár mértékét, hanem más tényezőket is figyelembe kell venni, különösen a határidőnek a „helyes kereskedelmi gyakorlattól” való eltérését (a 2011/7 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének a) pontja), a szerződés tárgyát képező termék vagy szolgáltatás jellegét (ezen irányelv 7. cikke (1) bekezdésének b) pontja), valamint olyan objektív ok, azaz jogos érdek fennállását, amely miatt az adós 60 napot meghaladó határidőben részesül (az említett irányelv 7. cikke (1) bekezdésének c) pontja; lásd ebben a tekintetben: az ugyanezen irányelv (13) preambulumbekezdésében említett példa).
29 Lásd ebben az értelemben: a 2011/7 irányelv 1. cikkének (1) bekezdése.
30 Ezzel kapcsolatban szeretnék rámutatni, hogy a 2011/7 irányelv jelenlegi felülvizsgálatával összefüggésben, és különösen a Bizottság 2023. szeptember 12‑i, rendeletre irányuló javaslatában (COM(2023) 533 végleges) a Bizottság megállapítja, hogy „[a] késedelmes fizetések kiváltó oka a nagy ügyfél (adós) és a kisebb beszállító (hitelező) alkupozíciója közötti aszimmetria”, és hogy „[e]z gyakran azt eredményezi, hogy a beszállítónak el kell fogadnia a tisztességtelen fizetési határidőket [...]”. Pontosan az ilyen típusú visszaélések elkerülése érdekében „[a]z ajánlott hosszú távú intézkedések közé tartozik a szerződéses fizetési határidők legfeljebb 30 napra történő korlátozása a nagyvállalatok által a kkv‑k részére teljesített kifizetések esetében”. A Bizottság rendeletre irányuló javaslatának új 3. cikke valóban „szigorúbb, mint a [2011/7] irányelv 3. és 4. cikke, mivel a fizetési határidőt, valamint az átvételi vagy ellenőrző eljárás időtartamát legfeljebb 30 napban korlátozza, valamint törli a súlyosan tisztességtelen gyakorlatok és feltételek fogalmára való hivatkozásokat”.
31 Lásd: a kisvállalkozói intézkedéscsomag végrehajtása keretében a kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetések elleni fellépésről szóló európai parlamenti és tanácsi irányelvre irányuló javaslat (átdolgozás) 6. cikke (COM(2009) 126 végleges).
32 Lásd: az Európai Parlament e javaslatról szóló 2010. május 4-i jelentése (A7-0136/2010), különösen a 3. módosítás. A javasolt módosítás úgy rendelkezett, hogy a maximális 60 napos határidő túlléphető, amennyiben a felek ezt kifejezetten előírják („specifically agreed”), és e határidő-hosszabbítás nem vezet egyik szerződő fél indokolatlan megkárosításához sem („does not lead to unjustified damages”).