1.

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem ismét felveti a 604/2013/EU rendelet ( 2 ) 3. cikke (2) bekezdése második albekezdése jelentését, amely szerint amennyiben egy nemzetközi védelmet kérelmező személyt lehetetlen az elsődlegesen felelősnek kijelölt tagállamnak átadni (a továbbiakban: felelős tagállam), mivel megalapozott okokból feltételezhető, hogy az adott tagállamban a menekültügyi eljárásnak és a kérelmezőkre vonatkozó befogadási feltételeknek szisztematikus [helyesen: rendszerszintű] hiányosságai vannak, aminek eredményeként az Európai Unió Alapjogi Chartájának ( 3 ) 4. cikke értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmód kockázata áll fenn, a felelős tagállam meghatározására vonatkozó eljárást lefolytató tagállam tovább vizsgálja a III. fejezetben meghatározott feltételeket annak megállapítása érdekében, hogy egy másik tagállam kijelölhető‑e felelős tagállamnak.

2.

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelmet az X szíriai állampolgár és a Staatssecretaris van Justitie en Veiligheid (holland igazságügyi és biztonsági államtitkár, a továbbiakban: államtitkár) közötti jogvita keretében terjesztették elő, amelynek tárgya az államtitkár azon határozata volt, hogy nem folytatja le e személy nemzetközi védelem iránti kérelmének vizsgálatát, mivel az illetékes tagállam a Lengyel Köztársaság. X azon az alapon kifogásolta az e tagállam részére történő átadásának végrehajtását, hogy Lengyelország külső határain rövid úton visszafordították, majd e tagállam határellenőrző pontján állítása szerint jogellenesen őrizetbe vették, ráadásul az őrizet körülményei nem feleltek meg a szükségleteinek.

3.

A jelen ügyben a Bíróságnak egy újabb építőkövet kell az általa létrehozott építményben elhelyeznie. Ugyanis, miközben a „Dublin III” rendelet 3. cikke (2) bekezdésének második albekezdése alapjául szolgáló elvet a 2011. december 21‑i N. S. és társai ítéletéből ( 4 ) vonta le, ennek értelmét a későbbiekben a 2017. február 16‑i C. K. és társai ítéletében ( 5 ) és a 2019. március 19‑i Jawo ítéletében ( 6 ) pontosította. A jelen ügy annyiban különbözik ezektől az ítélkezési precedensektől, amennyiben az átadást az tenné lehetetlenné, hogy az általában felelős tagállam a határainál harmadik országbeli állampolgárok alapvető jogainak súlyos és rendszeres megsértését követte el.

4.

A jelen elemzés keretében először is ismertetem azokat az indokokat, amelyek miatt úgy vélem, hogy a jelen indítvány 2. pontjában említett gyakorlatok önmagukban nem teszik lehetővé annak megállapítását, hogy komoly és bizonyított okok alapján feltételezhető, hogy a nemzetközi védelmet kérelmező személyt a nemzetközi védelem iránti kérelmének vizsgálata során és azt követően az általában illetékes tagállamba történő átadás esetén a Charta 4. cikke értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmód valós veszélye fenyegetné.

5.

Ezt követően kifejtem, hogy ilyen körülmények között az illetékes hatóság anélkül köteles végrehajtani az átadásra vonatkozó határozatot, hogy előzetesen ellenőrzést végezne, vagy az általában illetékes tagállamtól további információkat vagy egyedi garanciákat kérne arra vonatkozóan, hogy a kérelmezőt milyen feltételek mellett fogadják és látják el.

6.

Végül, a Bíróság ítélkezési gyakorlatában már lefektetett elvek fényében ismertetem azt a bizonyítási rendszert és azokat az együttműködési szabályokat, amelyek a „Dublin III” rendelet 3. cikke (2) bekezdésének második albekezdésével összefüggésben a kérelmezővel szembeni embertelen vagy megalázó bánásmód veszélyének megállapítását szabályozzák.

7.

A „Dublin III” rendelet (19), (32) és (39) preambulumbekezdése kimondja:

[…]

[…]

8.

E rendeletnek „A nemzetközi védelem iránti kérelem elbírálására vonatkozó eljáráshoz való jog [helyesen: A nemzetközi védelem iránti kérelemre vonatkozó vizsgálati eljáráshoz való jog]”címet viselő 3. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A tagállamok megvizsgálják azon harmadik országbeli állampolgárnak, vagy azon hontalan személynek a nemzetközi védelem iránti kérelmét, aki egy tagállam területén nyújtja be azt, ideértve annak határát és a tranzitzónákat. A kérelmet az a tagállam köteles megvizsgálni, amely a III. fejezetben előírt feltételek szerint felelős.

(2)   Amennyiben az e rendeletben felsorolt feltételek alapján egyetlen tagállam sem jelölhető ki felelősként, a nemzetközi védelem iránti kérelem elbírálásáért [helyesen: megvizsgálásáért] azon tagállam felelős, amelynél először nyújtották be azt.

Amennyiben egy kérelmezőt lehetetlen az elsődlegesen felelősnek kijelölt tagállamnak átadni, mivel megalapozott okokból feltételezhető, hogy az adott tagállamban a menekültügyi eljárásnak és a kérelmezőkre vonatkozó befogadási feltételeknek szisztematikus [helyesen: rendszerszintű] hiányosságai vannak, aminek eredményeként a [Charta] 4. cikke értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmód kockázata áll fenn, a felelős tagállam meghatározására vonatkozó eljárást lefolytató tagállam tovább vizsgálja a III. fejezetben meghatározott feltételeket annak megállapítása érdekében, hogy egy másik tagállam kijelölhető‑e felelős tagállamnak.

Amennyiben az átadás e bekezdés értelmében nem lehetséges egyetlen, a III. fejezetben meghatározott feltételek alapján kijelölt tagállamnak sem, illetve annak az első tagállamnak sem, amelyben a kérelem benyújtásra került, a felelős tagállam meghatározására vonatkozó eljárást lefolytató tagállam lesz a felelős tagállam.

[…]”

9.

A felperes, egy 1992‑ben született szíriai állampolgár, 2021. november 9‑én Lengyelországban nemzetközi védelem iránti kérelmet nyújtott be. 2021. november 21‑én Hollandiába utazott, ahol 2021. november 22‑én új nemzetközi védelem iránti kérelmet nyújtott be. 2022. január 20‑án a Holland Királyság a „Dublin III” rendelet 18. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján kérte a Lengyel Köztársaságot, hogy vegye vissza a felperest. 2022. február 1‑jén a Lengyel Köztársaság e rendelet 18. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján elfogadta, hogy visszaveszi a felperest. 2022. április 20-i határozatában az államtitkár nem vette figyelembe a felperes nemzetközi védelem iránti kérelmét.

10.

Ez utóbbi a rechtbank Den Haag, zittingsplaats ’s‑Hertogenbosch (’s‑Hertogenboschban eljáró hágai bíróság, Hollandia), a kérdést előterjesztő bíróság előtt keresetet indított e határozattal szemben, és egyidejűleg ideiglenes intézkedések meghozatalát kérte az ideiglenes intézkedésről határozó bírótól. Ez utóbbi 2022. június 3‑án meghozta a kért intézkedéseket, és a kereset elbírálásáig megtiltotta a felperes Lengyelországnak való átadását.

11.

A felperes azt állítja, hogy a lengyel hatóságok megsértették az alapvető jogait, és ezért attól tart, hogy ez a Lengyelország részére történő átadását követően is megismétlődik. E tekintetben előadja, hogy a lengyel hatóságok három alkalommal vitték ki az Unió területéről Belaruszba úgynevezett „pushback” útján. Ez az eljárás sértette az emberi méltóságot, ami az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlata szerint a „Dublin III” rendelet szerinti átadás abszolút akadályát képezi ( 7 ). A felperes a nyilatkozatait nem kormányzati szervezetek (NGO) jelentéseire, valamint a Bíróság, az Emberi Jogok Európai Bírósága és a nemzeti bíróságok ítélkezési gyakorlatára hivatkozva támasztotta alá. A felperes azt is kifogásolta, ahogyan a lengyel hatóságok a határon bántak vele, ahol többek között nem vehette igénybe tolmács segítségét a magyarázatok és információk megszerzésében Mindazonáltal kapott egy arab nyelvű dokumentumot, amely a „Dublin III” rendeletet magyarázza. Egy szervezet tanácsára hozzájárult ahhoz, hogy ujjlenyomatot vegyenek tőle. A felperes kifogásolja továbbá a nemzetközi védelem iránti kérelmének benyújtását követően foganatosított fogva tartásának körülményeit, mivel állítólag nem kapott elegendő ételt, és orvosi vizsgálatban sem részesült. Végül a felperes azt állítja, hogy a lengyel igazságszolgáltatás nem független, és azt kérte a nemzeti bíróságtól, hogy ugyanazokat a kérdéseket terjessze a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra, mint amelyeket a Bíróság elnökének 2022. május 20‑i végzésének alapját képező ügyben a Staatssecretaris van Justitie en Veiligheid benyújtott ( 8 ).

12.

Az államtitkár ezzel szemben úgy véli, hogy a Lengyel Köztársasággal kapcsolatban teljes mértékben támaszkodhat a kölcsönös bizalom elvére, így feltételezhető, hogy a felperes nem kerül a Charta 4. cikkével ellentétes helyzetbe az e tagállam részére történő átadását követően. Kifejti, hogy a „pushback” gyakorlata nem releváns az áthelyezésre vonatkozó határozat jogszerűségének értékelése szempontjából, mivel a felperes az átadását követően nem lesz kitéve ennek. Ezen túlmenően hangsúlyozza, hogy ez utóbbi nem bizonyította, hogy az a helyzet, amelyben a Lengyelország részére történő átadását követően találja magát, eléri a súlyosságnak a Bíróság által a Jawo ügyben meghatározott a különösen jelentős mértékét.

13.

Végül az államtitkár hangsúlyozza, hogy nem lát okot arra, hogy a „Dublin III” rendelet 17. cikke által ráruházott mérlegelési jogkörrel élve önként megvizsgálja a felperes nemzetközi védelem iránti kérelmét.

14.

A kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy az ő feladata annak megítélése, hogy a harmadik országbeli állampolgárok alapvető jogainak a „pushback” gyakorlatból és az általában felelős tagállam által elkövetett jogellenes fogvatartási intézkedésekből eredő megsértése mennyiben érinti a tagállamok közötti kölcsönös bizalom elvét.

15.

Ilyen körülmények között a rechtbank Den Haag, zittingsplaats ’s‑Hertogenbosch (’s‑Hertogenboschban eljáró hágai bíróság) felfüggesztette az eljárást, és előzetes döntéshozatalra a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

16.

Írásbeli észrevételeket nyújtott be a felperes, a holland, a belga, a cseh, a német, az olasz, a magyar, az osztrák és a lengyel kormány, valamint az Európai Bizottság.

17.

Javaslom, hogy a Bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első és a második kérdést együttesen vizsgálja meg.

18.

Egyfelől a Bíróságnak az első kérdés alapján azt kell pontosítania, hogy a „Dublin III” rendelet 3. cikke (2) bekezdésének második albekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes a kérelmező átadására vonatkozó határozat végrehajtása, ha megállapítást nyer, hogy az általában felelős tagállam e határozat meghozatalát megelőzően e kérelmezővel szemben „súlyosan és rendszeresen megsértette az uniós jogot”. Bár e kérdést különösen tágan fogalmazták meg, az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből nyilvánvalóan kitűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság kérdései két olyan gyakorlatra összpontosítanak, amelyet e tagállam a jelek szerint alkalmaz, amikor harmadik országbeli állampolgárok megpróbálják átlépni vagy éppen átlépték a külső határait, nevezetesen az azonnali visszaküldés és a határellenőrző pontokon történő őrizetbe vétel gyakorlatára.

19.

Ezért elöljáróban megjegyzem, hogy ez a kérdés nem merül fel abban a helyzetben, amelyben a kérelmező olyan, rá jellemző körülmények fennállására hivatkozik, mint például a különleges kiszolgáltatottság, amely helyzetre a Bíróság a Jawo ítélet 95. pontjában utalt, és amelyet a 2017. február 16‑i C. K. és társai ítéletében ( 9 ) vizsgált.

20.

Másfelől, a második kérdésben a kérdést előterjesztő bíróság annak tisztázását kéri a Bíróságtól, hogy amennyiben úgy ítéli meg, hogy e gyakorlatok nem zárják ki az átadásra vonatkozó határozat végrehajtását, az illetékes hatóságnak milyen mértékben kell biztosítania, hogy a kérelmezőt az átadás következtében ne fenyegesse embertelen vagy megalázó bánásmód veszélye.

21.

A „Dublin III” rendelet 3. cikke (2) bekezdésének második albekezdése értelmében egy nemzetközi védelmet kérelmező személy nem adható át az általában felelős tagállamnak, amennyiben megalapozott okokból feltételezhető, hogy a kérelmezőt az e tagállamban a menekültügyi eljárás és a kérelmezőkre vonatkozó befogadási feltételek vonatkozásában fennálló rendszerszintű hiányosságok miatt a Charta 4. cikke értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmód fenyegetné. Ez a rendelkezés a Bíróság által az N. S. és társai ítéletben elfogadott ítélkezési gyakorlatot kodifikálja.

22.

A Jawo ítéletben a Bíróság az átadásra vonatkozó határozattal szemben benyújtott keresetet elbíráló bíróság által elvégzendő vizsgálat körét azzal az indokkal terjesztette ki, hogy a közös európai menekültügyi rendszer és a kölcsönös bizalom elve annak biztosításán alapul, hogy „e rendszer működtetése semmilyen szakaszban és semmilyen formában nem jár a Charta 4. cikkével kapcsolatos jogsértések komoly veszélyével” ( 10 ), mivel ez a cikk az embertelen és megalázó bánásmód általános és abszolút tilalmát írja elő ( 11 ). Következésképpen ennek a vizsgálatnak éppúgy az embertelen vagy megalázó bánásmód kockázatára kell összpontosítania, amelynek a kérelmező az átadás időpontjában ki van téve, mint arra a kockázatra, amely kérelmezőként a kérelmének vizsgálatára irányuló eljárás során, majd az eljárás végén, akár menekültstátusz vagy kiegészítő védelmi jogállás kedvezményezettjeként ( 12 ), akár harmadik ország állampolgáraként a nemzetközi védelem elutasítása esetén kiutasításra váró személyként fenyegeti ( 13 ).

23.

A Bíróság az illetékes hatóságot kétlépcsős vizsgálat elvégzésére kötelezi.

24.

Az első szakaszban objektív, megbízható, pontos és naprakész információk alapján meg kell vizsgálnia, hogy a kérelmezőt ténylegesen fenyegeti‑e az embertelen vagy megalázó bánásmód. Ezen információknak lehetővé kell tenniük, hogy e hatóságok értékeljék a felelős tagállam menekültügyi rendszerének működését, és különösen a rendszerszintű vagy általános, illetve a bizonyos személyek csoportját érintő hiányosságok ténylegességét ( 14 ) a kérelmezők befogadása és ellátása terén, továbbá adott esetben azon egyéni biztosítékok megfelelő és elégséges jellegét, amelyeket e tagállam nyújtani tud. Ezek az információk különösen a nemzetközi bírósági határozatokból, például az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéleteiből, valamint az Európa Tanács szervei vagy az Egyesült Nemzetek rendszeréhez tartozó szervek által készített határozatokból, jelentésekből és egyéb dokumentumokból, illetve a nemzetközi nem kormányzati szervezetek rendszeres és egybehangzó jelentéseiből eredhetnek. E tekintetben érdemes megjegyezni, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint az illetékes hatóságokat „főszabály szerint úgy kell tekinteni, mint amelyek ismerik azokat az általános hiányosságokat, amelyeket különösen az [ENSZ Menekültügyi Főbiztossága], az Európa Tanács és az Európai Unió szervei által készített megbízható jelentésekben széleskörűen leírtak” ( 15 ).

25.

Azon szempontokat illetően, amelyek alapján az illetékes hatóságnak ezt az értékelést el kell végeznie, a Bíróság megállapította, hogy e hiányosságoknak ahhoz, hogy a Charta 4. cikkének hatálya alá tartozzanak a súlyosság különösen jelentős mértékét kell elérniük, amely a szóban forgó adatok összességétől függ ( 16 ). A Bíróság szerint e súlyosság azokban az esetekben éri el e különösen jelentős mértéket, amikor az érintett személy olyan súlyos anyagi nélkülözéssel szembesül, amelyben képtelen legalapvetőbb szükségleteit kielégíteni, mint például az étkezést, a tisztálkodást, valamint a lakhatást, és ez fizikai vagy lelki egészségének sérelmével vagy állapotának az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen romlásával jár ( 17 ). Az említett mérték tehát nem kerül elérésre olyan helyzetekben, amelyeket akár jelentős nélkülözés vagy az érintett személy életkörülményeinek jelentős romlása jellemez ( 18 ).

26.

Ezen ellenőrzés második szakaszának lehetővé kell tennie az illetékes hatóság számára annak konkrét és pontos értékelését, hogy komoly és megalapozott okokból feltételezhető‑e, hogy az érintett személyt a kérelme vizsgálata során, és azt követően számára biztosított bánásmód miatt ténylegesen embertelen vagy megalázó bánásmód kockázata fenyegeti. Ez az értékelés megköveteli az érintett személyt fenyegető kockázat egyedi és előretekintő elemzését.

27.

A jelen ügyben a felperes érvei nem a saját rendkívüli körülményei fennállására vonatkoznak, hanem arra, hogy az általában felelős tagállam megsértette vagy hiányosan hajtotta végre a harmadik országok állampolgárainak és a nemzetközi védelmet kérelmezőknek a határain történő fogadására vonatkozó eljárásokat. Amint arra a kérdést előterjesztő bíróság rámutat, a felperes egyrészt azt kifogásolja, hogy Lengyelország külső határán többször rövid úton visszafordították, mielőtt benyújthatta volna a nemzetközi védelem iránti kérelmét, másrészt pedig azt, hogy a lengyel területre való belépéskor és a nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtásakor eltérő bánásmódban részesült, mivel ez utóbbi időpontban a határellenőrző ponton fogva tartották. A kérdést előterjesztő bíróság e tekintetben hangsúlyozza, hogy e két gyakorlat alkalmazását objektív, megbízható, pontos és megfelelően naprakész információk bizonyítják.

28.

Nem gondolom, hogy ezek az érvek, még ha ilyen információkkal alátámasztottak is, elegendőek lennének a kölcsönös bizalom elve alkalmazásának kizárásához, és így a „Dublin III” rendelet 29. cikke alapján elfogadott átadásra vonatkozó határozat végrehajtásának megakadályozásához.

29.

Az említett érvek ugyanis, amennyiben a valamely tagállam külső határainak átlépésére és a nemzetközi védelem iránti kérelmek e határokon történő benyújtására vonatkozó feltételekkel kapcsolatos gyakorlatra vonatkoznak, nem tükrözhetik a kérelmező e tagállamba történő átszállítása esetén a kérelmező ellátásának előrelátható körülményeit.

30.

A harmadik országbeli állampolgárok valamely tagállam határáról történő azonnali visszaküldésének gyakorlata egyértelműen ez utóbbiak alapvető jogainak súlyos megsértését jelenti. Az érintett személy jogállásától függetlenül a visszaküldés tilalmának elve, amelyet az EUMSZ 78. cikk (1) bekezdése, valamint a Charta 18. és 19. cikke rögzít, a kínzás és az embertelen vagy megalázó bánásmód vagy büntetés tilalmának lényeges eleme. Ez az elv nemcsak az olyan országba való kitoloncolást, kiutasítást vagy kiadatást tiltja, ahol az adott személyt üldöztetés vagy súlyos sérelem veszélyének tenné ki (közvetlen visszaküldés), hanem olyan országba is, ahol az adott személyt az említett országba való későbbi kitoloncolás komoly veszélye fenyegetné (közvetett visszaküldés).

31.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága jelenleg az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény ( 19 ) 3. cikke, illetve az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezményhez fűzött, a 11. kiegészítő jegyzőkönyvvel módosított, az Egyezményben és az Első Kiegészítő Jegyzőkönyvben már benne foglaltakon felüli egyes jogok és szabadságok biztosításáról szóló kiegészítő jegyzőkönyvnek ( 20 ) a „Külföldiek kollektív kiutasításának tilalma” című 4. cikke összefüggésében vizsgálja ennek a gyakorlatnak a jogszerűségét, amelyet „gyorsított eljárásban történő kiutasításnak” vagy„kényszerkitoloncolásnak” is neveznek ( 21 ). Összekapcsolja a kiutasítással, amely egy harmadik ország állampolgárának valamely állam területéről való erőszakos eltávolítására utal, ami független a személy tartózkodásának jogszerűségétől, az adott területen töltött időtől, az elfogás helyétől, e személy migráns vagy menedékkérő státuszától, vagy a határátlépéskor tanúsított magatartásától ( 22 ). A harmadik ország állampolgárától ténylegesen megtagadják a belépést az állam területére. Márpedig ez a belépés elengedhetetlen előfeltétele a legkiszolgáltatottabb személyek sajátos szükségleteinek azonosítására és értékelésére irányuló eljárás végrehajtásának. Egyes harmadik országbeli állampolgárok számára így lehetetlenné válhat a nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtása.

32.

Ebben az összefüggésben úgy vélem, hogy a tagállam határáról történő azonnali visszaküldés gyakorlata érinti a közös európai menekültügyi rendszernek a külső dimenziójában való megfelelő működését annyiban, amennyiben nem biztosítja a nemzetközi védelemhez való hozzáférést.

33.

Az a tény azonban, hogy az általában illetékes tagállam az integrált határigazgatása és az 562/2006/EK rendelet ( 23 )alkalmazása során jelentős nehézségekkel szembesül, ami arra készteti, hogy a határon olyan gyakorlatokat alkalmazzon, amelyek alkalmasak az érintett személyek alapvető jogainak megsértésére, önmagában nem jelent komoly és bizonyított okot annak feltételezésére, hogy az e tagállamba történő átadás esetén a nemzetközi védelmet kérelmező személyt a nemzetközi védelem iránti kérelmének vizsgálata során és azt követően a Charta 4. cikke értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmód valós veszélye fenyegetné ( 24 ). Amint azt az államtitkár a kérdést előterjesztő bíróság előtt hangsúlyozta, az azonnali visszaküldés gyakorlata nem releváns az átadásra vonatkozó határozat jogszerűségének értékelése szempontjából, mivel az átadás után nem alkalmazzák ezt a gyakorlatot a kérelmezővel szemben.

34.

A kérelmezőt az általában felelős tagállamba történő átadása miatt fenyegető embertelen vagy megalázó bánásmód veszélyének jellegét és súlyosságát azon pontos adatok fényében kell értékelni, amelyek az e tagállamban a felperes helyzetével objektíven összehasonlítható helyzetekkel kapcsolatosan fennálló hiányosságokra vagy elmaradásokra vonatkozónak, amelyben a kérelmező ezen átadás végrehajtását követően a kérelem vizsgálata során kérelmezői minőségében, majd ezen eljárást követően a menekült jogállás vagy kiegészítő védelmi jogállás kedvezményezettjeként, illetve olyan harmadik országbeli állampolgáraként, akit kiutasítás fenyeget, ha kérelmét elutasítják, várhatóan találhatja magát ( 25 ). Az általában illetékes tagállam által a külső határainak átlépésére irányuló kísérletekkel kapcsolatban vagy a nemzetközi védelem iránti kérelmek határain történő benyújtása során alkalmazott gyakorlatra vonatkozó utalások alapján nem lehet előre látni, hogy a kérelme megvizsgálása során, vagy ezen eljárást követően milyen eljárásban részesül az érdekelt. Még ha ezek az információk a harmadik országbeli állampolgárok alapvető jogainak súlyos megsértésére utalnak is, akkor sem kellene releváns adatoknak tekinteni ezeket az embertelen vagy megalázó bánásmód veszélyének értékelése szempontjából, amelyet az illetékes hatóságnak a „Dublin III” rendelet 3. cikkének (2) bekezdése alapján kell elvégeznie, mert ez azzal a kockázattal járna, hogy megbénítja e rendelet működését.

35.

Ez a következtetés vonatkozik azokra a hiányosságokra is, amelyek az általában illetékes tagállamban a harmadik országok állampolgáraival szemben a határátlépéskor és a határellenőrző pontokon őrizetbe vett nemzetközi védelmet kérők fogadása során alkalmazott bánásmóddal kapcsolatban tapasztalhatók. Ezek a hiányosságok olyan helyzetekre vonatkoznak, amelyek mind a harmadik országbeli állampolgár jogállása, mind az alkalmazandó joganyag miatt nem hasonlíthatók ahhoz a helyzethez, amelyben az átadásra vonatkozó határozatban érintett kérelmező várhatóan találja magát. A 2013/33 irányelv végrehajtása, és különösen a befogadás anyagi feltételeihez való hozzáférés tekintetében fennálló rendszerszintű vagy általános, illetve bizonyos személyek csoportját érintő hiányosságok ténylegességét bizonyító adatok hiányában ezek a megfontolások ahhoz sem elegendőek, hogy komoly és bizonyított okoknak minősüljenek annak feltételezésére, hogy az e tagállamba történő átadás során az érintett személyt a nemzetközi védelem iránti kérelmének vizsgálata során és azt követően embertelen vagy megalázó bánásmód valós veszélye és különösen az fenyegeti, hogy súlyos anyagi nélkülözéssel járó helyzetben találja magát ( 26 ).

36.

Összefoglalva, olyan objektív, megbízható, pontos és megfelelően naprakész információk hiányában, amelyek alkalmasak arra, hogy az általában felelős tagállamban a nemzetközi védelem rendszerét érintő rendszerszintű vagy általános hiányosságok, illetve azon egyértelműen azonosítható csoport befogadása és ellátása terén fennálló hiányosságok ténylegességét bizonyítsák, amelyhez a kérelmező is tartozik, az illetékes hatóságnak nincs alapos oka feltételezni, hogy a kérelmezővel szemben a kérelmének vizsgálatára irányuló eljárás során és azt követően alkalmazott bánásmód embertelen vagy megalázó bánásmód veszélyének teszi ki őt. Épp ellenkezőleg, e hatóságnak az értékelését arra kell alapoznia, hogy a kölcsönös bizalom elvének megfelelően nem sérülnek az alapvető jogok, beleértve a menekültek jogállásáról szóló jegyzőkönyvvel ( 27 ) kiegészített, a menekültek jogállásáról szóló egyezményen ( 28 )és az EJEE‑n ( 29 ) alapuló jogokat is.

37.

Ilyen körülmények között tehát az illetékes hatóság nem jogosult arra, hogy a kérelem vizsgálata során és azt követően fennálló, a kérelmező befogadásának feltételeire és életkörülményeire vonatkozóan további információk vagy egyéni garanciák nyújtására kötelezze az általában illetékes tagállamot, ellenkező esetben megsértené a tagállamok közötti kölcsönös bizalom elvét, amelyen a közös európai menekültügyi rendszer alapul. Ezen túlmenően az ilyen lépések, amennyiben további időt igényelnének, nem tennék lehetővé a felelős tagállam gyors meghatározását és a kérelmek gyors feldolgozását, amelyek az uniós jogalkotó által a „Dublin III” rendelet keretében elérni kívánt célok ( 30 ).

38.

A fentiek fényében úgy vélem, hogy a „Dublin III” rendelet 3. cikke (2) bekezdésének második albekezdését a Charta 4. cikke alapján úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes a nemzetközi védelmet kérelmező olyan személy átadására vonatkozó határozat végrehajtása, akit állítása szerint az e rendelet értelmében a kérelme megvizsgálásáért általában felelős tagállam külső határán rövid úton visszafordítottak, majd e tagállam határellenőrző pontján állítása szerint jogellenesen őrizetbe vettek, amennyiben az illetékes hatóság nem rendelkezik bizonyítékkal arra vonatkozóan, hogy komoly és alapos okkal feltételezhető, hogy a kérelmezőt a kérelmének vizsgálata során és azt követően az említett tagállamba történő átadása következtében embertelen vagy megalázó bánásmód vagy büntetés valós veszélyének tennék ki.

39.

Ilyen bizonyítékok hiányában az illetékes hatóságnak az említett rendelet 29. cikkének megfelelően anélkül kell végrehajtania az átadásra vonatkozó határozatot, hogy előzetesen ellenőrzést végezne, vagy az általában illetékes tagállamtól további információkat vagy egyedi garanciákat kérne azon bánásmódra vonatkozóan, amelyben a kérelmezőt a nemzetközi védelem iránti kérelme vizsgálata során és azt követően részesíteni fogják.

40.

Javaslom, hogy a Bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik és negyedik kérdését együtt kezelje.

41.

Harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság egyrészt a „Dublin III” rendelet 3. cikke (2) bekezdése második albekezdésének végrehajtása keretében alkalmazandó bizonyítási szabályok pontosítását kéri a Bíróságtól. Különösen azon bizonyítási eszközökre és a bizonyítékok szintjére vonatkozik a kérdése, amelyek a Charta 4. cikke értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmódnak az általában illetékes tagállam részére történő átadás következében fenyegető veszélye megállapításához szükségesek.

42.

Másrészt a kérdést előterjesztő bíróság azt kérdezi a Bíróságtól, hogy az illetékes hatóság együttműködni köteles‑e az ilyen kockázat megállapítása céljából, és ha igen, milyen terjedelemben. Ebben az összefüggésben felkéri a Bíróságot annak tisztázására, hogy az illetékes hatóság milyen mértékben köteles ellenőrizni, hogy fennáll‑e az embertelen vagy megalázó bánásmód veszélye az általában felelős tagállamban, vagy milyen terjedelemben köteles hogy az alapvető jogok súlyos és rendszeres megsértése esetén az utóbbitól egyéni garanciákat követelni.

43.

Negyedik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság azt kérdezi a Bíróságtól, hogy a hatékony jogvédelemnek az általában illetékes tagállamban fennálló hiánya érinti‑e a bizonyítási rendszert vagy a „Dublin III” rendelet 3. cikke (2) bekezdése második albekezdésének végrehajtása keretében létrehozott együttműködési szabályokat.

44.

Az uniós jogalkotó nem szabályozza a „Dublin III” rendelet 3. cikke (2) bekezdésének végrehajtása keretében alkalmazandó bizonyítási rendszert. Úgy vélem azonban, hogy a rendelet rendszere és a Bíróság által az ítélkezési gyakorlatában megállapított szabályok lehetővé teszik azon elvek meghatározását, amelyeken e rendszernek alapulnia kell.

45.

Először is, az említett rendelet 3. cikke (2) bekezdésének második albekezdése alapján elvégzendő értékelés megköveteli, hogy a kérelmező képes legyen arra, hogy a birtokában lévő minden olyan bizonyítékot bemutasson, amely hozzájárul annak megállapításához, hogy az általában felelős tagállamba történő átszállítás esetén fennáll az embertelen vagy megalázó bánásmód veszélye.

46.

A kérelmező részére ezt a lehetőséget az egyéni meghallgatás szakaszában, és adott esetben az áthelyezésre vonatkozó határozat elleni jogorvoslat szakaszában kell biztosítani.

47.

Az egyéni meghallgatás a „Dublin III” rendelet II. fejezetében meghatározott általános elvek és garanciák egyike. E rendelet 5. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy a felelős tagállam meghatározásának elősegítése érdekében az illetékes hatóság köteles a kérelmezőt személyesen meghallgatni, és gondoskodni köteles arról, hogy a kérelmező megfelelően megértse a részére az említett rendelet 4. cikkével összhangban szolgáltatott tájékoztatást. Ennek a meghallgatásnak mindenekelőtt lehetőséget kell biztosítania a kérelmező számára arra, hogy részletes nyilatkozatokat tegyen és/vagy az ugyanezen rendelet 21. cikkének (3) bekezdésében és 22. cikkének (3) bekezdésében említett valamennyi olyan közvetlen vagy közvetett bizonyítékot benyújtsa, amely igazolja, hogy valamely tagállam felelős a menedékjog iránti kérelem megvizsgálásáért, és amely alapján az átvétel iránti megkeresést előterjesztik ( 31 ). Ezek a közvetlen és közvetett bizonyítékok a „Dublin III” rendelet III. fejezetében felsorolt, a felelős tagállam meghatározására vonatkozó kritériumok alkalmazásához kapcsolódnak, amelyek nem terjednek ki az említett rendelet 3. cikkének (2) bekezdésében meghatározott „kizárási kritériumra” ( 32 ). Véleményem szerint azonban nincs akadálya annak, hogy ez az egyéni meghallgatás egyben arra is lehetőséget adjon a kérelmezőnek, hogy kifejtse aggodalmát, és adott esetben közöljön minden olyan bizonyítékot, amely alkalmas annak bizonyítására, hogy más tagállamnak történő tervezett átadása embertelen vagy megalázó bánásmód veszélyének tenné ki őt. Az említett rendelet 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdése ugyanis kellően tág megfogalmazású ahhoz, hogy lehetővé tegye ezt az értelmezést, amely ráadásul hozzájárul az uniós jogalkotó által az egyéni meghallgatás lefolytatásának előírásával elérni kívánt cél eléréséhez, nevezetesen a kérelmezők jogainak megerősítéséhez és a kérelmező minél teljesebb bevonásához a felelős tagállam meghatározásának folyamatába ( 33 ). Végezetül úgy tűnik számomra, hogy ezt az értelmezést alátámasztják a Bíróság által a 2019. március 19‑i Ibrahim és társai kontra Franciaország ítéletében ( 34 ), valamint a 2020. július 16‑i Addis ítéletében ( 35 ) felállított alapelvek, amelyek, a kérelmezőt abban az esetben fenyegető embertelen és megalázó bánásmód súlyos kockázatának értékelésére vonatkoznak, ha visszaküldenék abba a tagállamba, amelyben már nemzetközi védelmet élvez. E tekintetben a jelen indítvány 55–57. pontjára hivatkozom.

48.

Az átadásra vonatkozó határozat meghozatalát követően a kérelmező e határozat ellen a „Dublin III” rendelet 27. cikkének (1) bekezdése alapján benyújtható keresetben kifejtheti azokat az okokat, amelyek miatt az ilyen átadás embertelen vagy megalázó bánásmód veszélyének tenné ki őt. Ezt szemlélteti a jelen ügy.

49.

Másodszor, a felperes által benyújtandó bizonyítékok tekintetében a Bizottság észrevételeiben megállapította, hogy a Jawo ítélet fényében „a felperesnek objektív, megbízható, pontos és megfelelően naprakész bizonyítékokat kell benyújtania, amelyek rendszerszintű vagy általános jellegű, illetve bizonyos személyi csoportokat érintő és különösen magas súlyossági küszöböt elérő hiányosságok fennállására utalnak”.

50.

Nem értek egyet ezzel az elemzéssel.

51.

Egyrészt úgy látom, hogy ez az értelmezés azt eredményezi, hogy a kérelmezőt a bizonyítás során esetlegesen felmerülő nehézségekhez és különösen a rendelkezésére álló erőforrásokhoz képest túlzott bizonyítási teher terheli.

52.

Egyetértek azzal, hogy elvileg a kérelmezőnek kell előterjesztenie minden olyan bizonyítékot, amely alkalmas annak bizonyítására, hogy komoly okból feltételezhető, hogy az átadásra vonatkozó határozat végrehajtása esetén embertelen vagy megalázó bánásmód tényleges veszélye fenyegeti. Úgy vélem azonban, hogy óvatosnak kell lenni a szükséges bizonyítékok jellegére és szintjére vonatkozó követelményekkel kapcsolatban, mivel azok az egyes esetek körülményeitől függenek. Ezért egyetértek a lengyel kormány azon észrevételével, hogy a felperes vallomását alátámasztó dokumentum hiánya önmagában nem vetheti előre annak bizonyító erejének hiányát. Egyes kérelmezők ugyanis az átvételük feltételeire vonatkozó releváns információ, sőt bizonyító erejű dokumentumok szolgáltatásával konkrétan ki tudják fejteni aggodalmaikat, mivel e minőségükben az általában felelős tagállam területén tartózkodtak, mielőtt elhagyták azt. Mások viszont nem tudnak bizonyítékokat benyújtani állításaik alátámasztására, vagy ha rendelkeznek ilyenekkel, akkor a leglényegesebbeket közölni. E tekintetben a holland kormány az észrevételeiben hangsúlyozza, hogy a kérelmező az érintett tagállamra vonatkozóan rendelkezésre álló információkat, például a Menekültügyi Információs Adatbázis (AIDA) által készített jelentéseket vagy az adott tagállam és az Európai Unió Menekültügyi Ügynöksége (EUAA) között létrejött együttműködési megállapodásokat, illetve az emberi jogi szervezetek jelentéseit is benyújthatja. Jóllehet az átadásra vonatkozó határozattal szemben benyújtott jogorvoslat szakaszában egyes kérelmezők ténylegesen igénybe tudják venni a jogi és nyelvi segítőjük által nyújtott eszközöket, amikor fellebbeznek az áthelyezésre vonatkozó határozat ellen, nem vagyok meggyőződve arról, hogy az esetek többségében a kérelmezők szükségszerűen ismerik az alapvető jogainak az adott tagállamban való tiszteletben tartására vonatkozó hasznos információforrásokat, és adott esetben az ezekhez való hozzáférés módjait.

53.

Ilyen körülmények között, bár a kérelmezőtől elvárható, hogy nyilatkozatainak jellege és terjedelme révén, valamint adott esetben a birtokában lévő okirati bizonyítékokkal vagy közvetett bizonyítékokkal kellőképpen bizonyítsa személyes helyzetének valóságát, másrészt nem várható el tőle, hogy olyan objektív, megbízható, pontos és megfelelően naprakész adatokat közöljön, amelyek lehetővé teszik az általában felelős tagállamban fennálló hiányosságok és az őt fenyegető kockázat súlyosságának bizonyítását. Ez véleményem szerint az illetékes hatóság, vagyis az egyetlen olyan szerv feladata, amely el tudja végezni a „Dublin III” rendelet 3. cikke (2) bekezdése második albekezdésének végrehajtásához szükséges jogi értékelést.

54.

Másrészt nem látom okát annak, hogy a kérelmezőt miért terhelné súlyosabb bizonyítási teher, mint amikor azt kell bizonyítania, hogy a Charta 4. cikkével ellentétes bánásmód veszélye fenyegeti abban az esetben, ha visszatérne abba a tagállamba, ahol már nemzetközi védelmet élvez.

55.

Emlékeztetek arra, hogy a Bíróság az Ibrahim és társai ügyben 2019. március 19‑i ítéletben ( 36 ) amelyet ugyanazon a napon hozott, mint a Jawo ítéletet, kimondta, hogy a 2013/32/EU irányelv ( 37 ) 33. cikke (2) bekezdésének a) pontját úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az, hogy valamely tagállam gyakorolja az e rendelkezéssel biztosított azon lehetőséget, hogy a menekültjogállás megadása iránti kérelmet elfogadhatatlanként elutasítja azzal az indokkal, hogy a kérelmezőnek egy másik tagállam már biztosított kiegészítő védelmet, ha azok az előre látható életkörülmények, amelyekkel az említett kérelmező kiegészítő védelemben részesülő személyként ebben a másik tagállamban szembesül, nem teszik ki az Európai Unió Alapjogi Chartájának 4. cikke értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmód komoly veszélyének ( 38 ).

56.

Ebben az összefüggésben a Bíróság analógia útján a Jawo ítéletben kifejtettekkel azonos elveket állapított meg. Így a Bíróság megállapította, hogy ha valamely tagállam hatóságai a nemzetközi védelmet már biztosító tagállamban lévő ilyen veszély fennállásának megállapításához a kérelmező által benyújtott bizonyítékokkal rendelkeznek, e hatóságok kötelesek objektív, megbízható, pontos és kellően aktuális adatok alapján, valamint az uniós jog által biztosított alapvető jogok védelmi szintjére tekintettel értékelni a rendszerszintű vagy általánossá vált, vagy bizonyos személyek csoportját érintő hiányosságok ténylegességét ( 39 ). A súlyosság mértéke logikusan megegyezik a Jawo ítéletben meghatározott mértékkel, és azt jelenti, hogy az érintett személyt annak veszélye fenyegeti, hogy rendkívüli anyagi nélkülözéssel járó helyzetben találja magát ( 40 ).

57.

A Bíróság ebből 2020. július 16‑i Addis ítéletben ( 41 ) arra következtetett, hogy a Charta 4. cikkével ellentétes bánásmód veszélyének értékelését azt követően kell elvégezni, hogy a kérelmezőnek lehetőséget biztosítottak az összes olyan – különösen személyes jellegű – bizonyíték benyújtására, amely alkalmas a veszély fennállásának megerősítésére ( 42 ). A Bíróság így megállapította, hogy a személyes meghallgatás nem csak a kérelmező sajátos helyzetének és kiszolgáltatottsága mértékének értékelését teszi lehetővé az eljáró hatóság számára, hanem azt is, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a kérelmezőt felhívták arra, hogy nyújtson be „minden olyan bizonyítékot, amely alkalmas annak bizonyítására, hogy a számára már nemzetközi védelmet nyújtó tagállamba való visszaküldés az e 4. cikkel ellentétes bánásmód veszélyének tenné ki” ( 43 ).

58.

Meg kell állapítani, hogy a Bíróság itt nem állított fel az uniós jogalkotó mintájára semmilyen követelményt a felperes által állításai alátámasztására benyújtandó bizonyítékok jellegére és bizonyítási erejére vonatkozóan. Ezért véleményem szerint nem indokolt eltérni a „Dublin III” rendelet 3. cikke (2) bekezdése második albekezdésének végrehajtása keretében ezektől az elvektől, mivel nem szükséges különbséget tenni az embertelen vagy megalázó bánásmód veszélyének kitett kérelmező helyzete között aszerint, hogy abba a tagállamba küldik‑e vissza, amelyben már nemzetközi védelmet élvez, vagy az illetékes tagállamba.

59.

Ebből arra következtetek, hogy a kérelmező feladata, hogy részletes nyilatkozatokat tegyen, és adott esetben bemutasson minden olyan birtokában lévő bizonyítékot, amely alkalmas annak bizonyítására, hogy komoly okból feltételezhető, hogy az általában felelős tagállam részére történő átadása esetén embertelen vagy megalázó bánásmód tényleges veszélye fenyegeti.

60.

Harmadik kérdésének második részében a kérdést előterjesztő bíróság annak pontosítását kéri a Bíróságtól, hogy az illetékes hatóság milyen mértékben köteles együttműködni a kérelmezővel az őt az általában illetékes tagállamba történő átadás esetén fenyegető embertelen és megalázó bánásmód veszélyének megállapítása érdekében. Egy ilyen kötelezettség, amennyiben azt követelné meg e hatóságtól, hogy alaposan megvizsgálja és értékelje az embertelen és megalázó bánásmód tényleges veszélyének fennállását, lehetővé tenné azoknak a nehézségeknek az ellensúlyozását, amelyekkel a kérelmező az ilyen veszély fennállásának bizonyítása során szembesül, mivel ez utóbbi ráadásul nem részesül ugyanazokban az eljárási garanciákban, mint amelyeket a 2011/95 és 2013/32 irányelvek előírnak.

61.

A „Dublin III” rendelet nem állapít meg a kérelmező és az illetékes hatóság között a 3. cikke (2) bekezdése második albekezdésének végrehajtása keretében fennálló együttműködési kötelezettséget.

62.

Egyrészt a „Dublin III” rendelet mindenekelőtt a tagállamok közötti kölcsönös bizalom és közigazgatási együttműködés elvein alapul. Noha a kérelmezőt az illetékes hatóság személyes meghallgatás keretében meghallgatja, a felelős tagállam meghatározására irányuló eljárás e rendelet VII. fejezetével összhangban többek között az információk megosztásán, adatcserén, valamint és a tagállamok illetékes hatóságai közötti közigazgatási megállapodásokon alapul. Az 1560/2003 rendelet célja tehát az (1) preambulumbekezdésével összhangban az, hogy világosan meghatározza a „Dublin III” rendelet hatékony végrehajtásának szabályait, hogy „elősegítsék a rendelet végrehajtásáért felelős tagállami hatóságok közötti együttműködést az átvétel vagy visszavétel iránti megkeresések továbbítása és feldolgozása, az információkérések, valamint az átadások végrehajtása tekintetében”.

63.

Másrészt a „Dublin III” rendelet 3. cikkének (2) bekezdése anélkül kodifikálta a Bíróság által az N. S. és társai ügyben hozott ítéletében foglalt elveket, hogy az uniós jogalkotó külön rendelkezéseket épített volna be a kérelmező és az illetékes hatóság közötti együttműködési kötelezettség fennállására vonatkozóan.

64.

Ilyen rendelkezés hiányában a lengyel kormány észrevételeiben azt javasolja, hogy alkalmazzák analógia útján a 2011/95 irányelv 4. cikkében foglalt rendelkezéseket, és a kérdést előterjesztő bíróság e tekintetben úgy véli, hogy az együttműködési kötelezettség, amelyet az általában illetékes tagállamba történő átadás esetén fenyegető embertelen és megalázó bánásmód veszélyének megállapítása érdekében vezettek be, jellegénél és hatályánál fogva hasonló a 2011/95 irányelv keretében megállapított kötelezettséghez.

65.

Az analógia alkalmazása, ha nem is azonosságot, de legalább hasonlóságot követel meg a joghézag tárgyát képező és az uniós jogalkotó által szabályozott helyzet között. Márpedig, bár a „Dublin III” rendelet tárgya és célja eltér a 2011/95/EK és a 2013/32/EK irányelvtől ( 44 ), az említett rendelet 3. cikke (2) bekezdésének második albekezdésében említett helyzet, amely az embertelen vagy megalázó bánásmód veszélyének a kérelmezőnek az általában felelős tagállamba történő átadása esetén való fennállására vonatkozik, és a 2011/95 irányelv 4. cikkében említett, a kérelmezőt a származási országába való visszatérése esetén fenyegető súlyos sérelem elszenvedésének valós veszélye megállapítására vonatkozó helyzet e rendelkezések célja tekintetében hasonló. A felelős tagállam meghatározására irányuló eljárás keretében elvégzett kockázatértékelés ugyanis szűkebb körű. Ugyanakkor ugyanazt a célt szolgálja, mint a nemzetközi oltalom iránti kérelem vizsgálata során, nevezetesen a felperes alapvető jogainak tiszteletben tartását, továbbá ugyanazokat a szereplőket foglalja magában.

66.

Nem hiszem azonban, hogy szükséges lenne az analógia alkalmazása. A Bíróság ugyanis az N. S. és társai ítéletében, a 2017. február 16‑i C. K. és társai ítéletében ( 45 ) és a Jawo ítéletében lényegében megállapította a kérelmező és az illetékes hatóság között a „Dublin III” rendelet 3. cikke (2) bekezdése második albekezdésének végrehajtása keretében fennálló együttműködési kötelezettséget, amelynek szabályai hasonlóak a 2011/95 irányelv 4. cikkében foglaltakhoz.

67.

A kérelmező által a személyes meghallgatás során tett nyilatkozatok, valamint adott esetben a kérelmező által benyújtott okirati bizonyítékok vagy közvetett bizonyítékok mindkét esetben csak kiindulópontot jelentenek az illetékes hatóságok számára a tények és körülmények értékeléséhez ( 46 ). A 2011/95 irányelv 4. cikkének (3) és (5) bekezdésében ( 47 ) foglalt rendelkezésekhez hasonlóan a Bíróság megköveteli, hogy az illetékes hatóság ne csak az általában illetékes tagállam nemzetközi védelmi rendszerének működésére vonatkozó objektív, megbízható, pontos és megfelelően naprakész adatok, hanem a kérelmező sajátos körülményeire alapján is értékelje annak valós kockázatát, hogy a kérelmezőt embertelen vagy megalázó bánásmódnak vetik alá, mivel e hatóságnak ezt egyedi értékelést kell végeznie ( 48 ).

68.

Megjegyzem, hogy a „Dublin III” rendelet 3. cikke (2) bekezdése második albekezdésének végrehajtása keretében a kérelmező és az illetékes hatóság között folytatott együttműködés tartalma egy esetben eltér a 2011/95 irányelv 4. cikke keretében létrehozott együttműködéstől, nevezetesen abban az esetben, amikor az említett értékelésből kiderül, hogy komoly és bizonyított okok alapján feltételezhető, hogy a kérelmezőt a felelős tagállamba történő átadás következtében embertelen vagy megalázó bánásmód veszélye fenyegeti. Ebben az esetben ugyanis a kölcsönös bizalom és a közigazgatási együttműködés elvei, amelyeken a „Dublin III” rendelet alapul, véleményem szerint megkövetelik, hogy az illetékes hatóság eseti alapon kérje fel az általában illetékes tagállamot arra, hogy a kérelmező átadására vonatkozó határozatnak a Charta 4. cikkével összhangban történő végrehajtása érdekében a kérelmező befogadásának és ellátásának feltételeit illetően további információkat vagy egyedi garanciákat nyújtson. Amennyiben ezek a garanciák elégtelennek bizonyulnak, ez a cikk kötelezettséget foglal magában a határozat végrehajtásának megtagadására, mivel a „Dublin III” rendelet 3. cikkének (2) bekezdése előírja az illetékes hatóság számára, hogy tovább vizsgálja az e rendelet III. fejezetében meghatározott feltételeket annak megállapítása érdekében, hogy egy másik tagállam kijelölhető‑e felelős tagállamnak (második albekezdés), vagy hogy maga vizsgálja meg a nemzetközi védelem iránti kérelmet (harmadik albekezdés).

69.

Végül negyedik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság azt kérdezi, hogy a jogorvoslatok eredménytelensége vagy elégtelensége, amely az illetékes tagállamban a hatékony jogvédelem hiányából ered, mennyiben érinti a „Dublin III” rendelet 3. cikke (2) bekezdése második albekezdésének végrehajtása keretében alkalmazandó bizonyítási rendszert vagy együttműködési szabályokat.

70.

A holland kormányhoz hasonlóan én is úgy vélem, hogy az általában illetékes tagállamban fennálló esetleges hiányosságok önmagukban nem befolyásolják ezt a bizonyítási rendszert vagy a felperes és az illetékes hatóság közötti együttműködésre vonatkozó rendelkezéseket. Ez önmagában véve nem jelenti a Charta 4. cikkének megsértését. A nemzetközi védelmi rendszer hiányosságainak tényével együtt azonban hatással van az illetékes hatóság által elvégzendő kockázatértékelés terjedelmére, valamint adott esetben az általa kérhető kiegészítő információkra vagy egyedi garanciákra.

71.

Mindezen megfontolások alapján úgy vélem, hogy az illetékes hatóság feladata, hogy a kérelmezővel együttműködve értékelje, hogy komoly és megalapozott okokból feltételezhető‑e, hogy az érintett személyt az általában illetékes tagállamba történő áthelyezés következtében embertelen vagy megalázó bánásmód valós veszélye fenyegeti. Míg a kérelmezőnek részletes nyilatkozatokat kell tennie, és adott esetben be kell nyújtania a birtokában lévő összes olyan bizonyítékot, amely alkalmas az ilyen kockázat fennállásának bizonyítására, addig az illetékes hatóságnak a maga részéről értékelnie kell ezeket a bizonyítékokat, és a kockázatértékelés során nem csak az általában illetékes tagállam nemzetközi védelmi rendszerének működésére vonatkozó objektív, megbízható, pontos és megfelelően naprakész adatokat, hanem a kérelmező sajátos körülményeit is figyelembe kell vennie, és adott esetben a kérelmező befogadásának vagy ellátásának feltételeire vonatkozó egyedi és megfelelő biztosítékokat kell kérnie az említett tagállamtól.

72.

A fenti megfontolásokra figyelemmel azt javaslom a Bíróságnak, hogy a Rechtbank Den Haag, zittingsplaats ’s-Hertogenbosch (‘s-Hertogenbosch-ban eljáró hágai bíróság, Hollandia) által előterjesztett kérdésekre a következőképpen válaszoljon:

Az egy harmadik országbeli állampolgár vagy egy hontalan személy által a tagállamok egyikében benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározására vonatkozó feltételek és eljárási szabályok megállapításáról szóló, 2013. június 26‑i 604/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet 3. cikke (2) bekezdésének második albekezdését az Európai Unió Alapjogi Chartája 4. cikkével összefüggésben

a következőképpen kell értelmezni: