PRIIT PIKAMÄE

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2023. március 23. ( 1 )

C‑209/22. sz. ügy

Büntetőeljárás

a Rayonna prokuratura Lovech, TO Lukovit

részvételével

(a Rayonen sad Lukovit [lukoviti kerületi bíróság, Bulgária] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Előzetes döntéshozatal – Büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés – Tájékoztatáshoz való jog a büntetőeljárás során – 2012/13/EU irányelv – Ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog a büntetőeljárás során – 2013/48/EU irányelv – Büntetőeljárás nyomozási szakasza – Motozás és lefoglalás kényszerintézkedés – A gyanúsított jogintézményéről nem rendelkező nemzeti szabályozás – Az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47. és 48. cikke – A védelemhez való jog gyanúsítottak és vádlottak általi tényleges gyakorlása a bizonyításfelvételi intézkedések bírósági felülvizsgálata során”

I. Bevezetés

1.

A Rayonen sad Lukovit (lukoviti kerületi bíróság, Bulgária) által az EUMSZ 267. cikk alapján előterjesztett jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgya a büntetőeljárás során a tájékoztatáshoz való jogról szóló, 2012. május 22‑i 2012/13/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv, ( 2 ) a büntetőeljárás során és az európai elfogatóparancshoz kapcsolódó eljárásokban ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogról, valamint valamely harmadik félnek a szabadságelvonáskor történő tájékoztatásához való jogról és a szabadságelvonás ideje alatt harmadik felekkel és a konzuli hatóságokkal való kommunikációhoz való jogról szóló, 2013. október 22‑i 2013/48/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv, ( 3 ) az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 47. és 48. cikkének, valamint a jogszerűség és a hatékony érvényesülés elvének az értelmezése.

2.

E kérelmet az AB ellen tiltott szerek birtoklása miatt indított büntetőeljárás keretében terjesztették elő. A kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy a 2012/13, illetve a 2013/48 irányelvekben előírt, a tájékoztatáshoz és az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogra tekintettel milyen védelemben kell részesíteni azt a személyt, akit a büntetőeljárás nyomozási szakaszában motozás alá vontak és lefoglalták a birtokában lévő vagyontárgyakat. A kérdést előterjesztő bíróság ezenkívül a bizonyításfelvétel céljából foganatosított kényszerintézkedések uniós jog által megkövetelt bírósági felülvizsgálatának terjedelmére vonatkozóan is tesz fel kérdést. Így a jelen ügy a gyanúsítottak és a vádlottak büntetőeljárásban fennálló jogainak védelmével kapcsolatos érzékeny kérdéseket vet fel, amelyekről a Bíróságnak az uniós jog koherens alkalmazása, valamint az alapvető jogoknak a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térségben történő hatékony védelme érdekében állást kell foglalnia.

II. Jogi háttér

A.   Az uniós jog

1. A 2012/13 irányelv

3.

A 2012/13 irányelv „Hatály” című 2. cikkének (1) bekezdése a következőket írja elő:

„Ezt az irányelvet attól az időponttól kezdve kell alkalmazni, amikor valamely tagállam illetékes hatóságai az érintett személy tudomására hozzák azt, hogy bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják vagy vádolják, az eljárás befejezéséig, ami annak a kérdésnek a végleges eldöntését jelenti, hogy a gyanúsított vagy a vádlott elkövette‑e a bűncselekményt, ideértve – adott esetben – a büntetés kiszabását és az esetleges jogorvoslatról való döntést is.”

4.

Ezen irányelv „A jogokra vonatkozó tájékoztatáshoz való jog” című 3. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A tagállamok biztosítják, hogy a gyanúsítottak és a vádlottak legalább a következő, a nemzeti jog szerint alkalmazandó eljárási jogokról haladéktalanul tájékoztatást kapjanak e jogaik eredményes gyakorlásának lehetővé tétele érdekében:

a)

ügyvéd igénybevételének joga;

b)

térítésmentes jogi tanácsadásra való bármely jogosultság, és igénybevételének feltételei;

c)

a vádra vonatkozó tájékoztatáshoz való jog a 6. cikkel összhangban;

d)

a tolmácsoláshoz és fordításhoz való jog;

e)

a hallgatáshoz való jog.

(2)   A tagállamok biztosítják, hogy az (1) bekezdés szerinti tájékoztatás nyújtására szóban vagy írásban, egyszerű és közérthető nyelven kerüljön sor, figyelembe véve a kiszolgáltatott gyanúsítottak és kiszolgáltatott vádlottak speciális igényeit.”

5.

Az említett irányelv „Ellenőrzés és jogorvoslatok” című 8. cikke a következőket írja elő:

„(1)   A tagállamok biztosítják, hogy a gyanúsítottak és a vádlottak számára a 3–6. cikknek megfelelően nyújtott tájékoztatást az érintett tagállam nemzeti jogában meghatározott jegyzőkönyvezési eljárással feljegyezzék.

(2)   A tagállamok biztosítják, hogy a gyanúsítottaknak és a vádlottaknak, illetve ügyvédjüknek joga legyen ahhoz, hogy a nemzeti jog eljárásaival összhangban jogorvoslattal élhessenek, ha az illetékes hatóságok elmulasztják vagy megtagadják az ezen irányelv szerinti tájékoztatást.”

2. A 2013/48 irányelv

6.

A 2013/48 irányelv 2. cikke (1) bekezdésének szövege a következő:

„Ezt az irányelvet attól az időponttól kezdve kell a büntetőeljárás során a gyanúsítottakra és vádlottakra alkalmazni, amikor valamely tagállam illetékes hatóságai – hivatalos értesítés útján vagy más módon – tudomásukra hozzák, hogy bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják vagy vádolják őket, függetlenül attól, hogy a szabadságuk elvonására sor kerül‑e. Ez az irányelv az eljárás befejezéséig alkalmazandó, azaz annak végső megállapításáig, hogy a gyanúsított vagy a vádlott elkövette‑e a bűncselekményt, beleértve adott esetben a büntetéskiszabást és a fellebbezés elbírálását is.”

7.

Ezen irányelv 3. cikke kimondja:

„(1)   A tagállamok biztosítják, hogy a gyanúsítottak és a vádlottak ügyvédi segítséget vehessenek igénybe abban az időpontban és olyan módon, hogy az érintett személy a gyakorlatban hatékonyan érvényesíthesse a védelemhez való jogát.

(2)   A gyanúsított vagy vádlott számára indokolatlan késedelem nélkül kell biztosítani az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogot. A gyanúsított vagy vádlott számára minden esetben biztosítani kell az ügyvédi segítség igénybevételének lehetőségét az alábbi időpontok közül a legkorábbiban:

a)

a rendőrség vagy egyéb bűnüldöző vagy igazságügyi hatóság általi kihallgatásának megkezdését megelőzően;

b)

a (3) bekezdés c) pontjával összhangban bármely nyomozó vagy más illetékes hatóság által bármely nyomozási vagy más bizonyításfelvételi cselekmény lefolytatásakor;

c)

a szabadságelvonás megkezdését követően indokolatlan késedelem nélkül;

d)

amennyiben büntetőügyekben hatáskörrel rendelkező bíróságra idézték be, az említett bíróság előtti megjelenés előtt kellő időben.

(3)   Az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog a következőket foglalja magában:

a)

a tagállamok biztosítják, hogy a gyanúsítottnak vagy vádlottnak joga legyen az őt képviselő ügyvéddel négyszemközt beszélni és kommunikálni, adott esetben a rendőrség vagy más bűnüldöző vagy igazságügyi hatóság általi kihallgatás megkezdését megelőzően is;

b)

a tagállamok biztosítják, hogy a gyanúsítottnak vagy vádlottnak joga legyen ahhoz, hogy ügyvédje jelen legyen, és hatékonyan részt vegyen a kihallgatás során. Az ügyvéd részvételére a nemzeti jog szerinti eljárásokkal összhangban kerülhet sor, feltéve, hogy ezen eljárások nem sértik az érintett jogok tényleges gyakorlását és lényegét. […]

c)

a tagállamok biztosítják, hogy a gyanúsítottnak vagy vádlottnak joga legyen ahhoz, hogy ügyvédje legalább a következő nyomozási vagy bizonyításfelvételi cselekményeknél jelen legyen, amennyiben azokat a nemzeti jog előírja, és amennyiben a gyanúsítottnak vagy a vádlottnak jelen kell lennie vagy jelen lehet:

i.

felismerésre bemutatás;

ii.

szembesítések;

iii.

a bűncselekmény rekonstruálása.

[…]

(6)   Rendkívüli körülmények esetén, és kizárólag csak a tárgyalást megelőző szakaszban a tagállamok indokolt mértékben ideiglenesen eltérhetnek a (3) bekezdésben foglalt jogok alkalmazásától, amennyiben azt az eset egyedi körülményeinek fényében az alábbi nyomós okok egyike támasztja alá:

[…]

b)

a nyomozó hatóságok azonnali intézkedése elengedhetetlen ahhoz, hogy megakadályozzák a büntetőeljárás érdemi veszélyeztetését.”

8.

Az említett irányelv „Jogorvoslat” című 12. cikke a következőket írja elő:

„(1)   A tagállamok biztosítják, hogy a büntetőeljárás alatt álló gyanúsítottak és vádlottak, valamint az európai elfogatóparanccsal kapcsolatos eljárások alatt álló keresett személyek a nemzeti jog szerint hatékony jogorvoslati joggal rendelkezzenek az ezen irányelv szerinti jogaik megsértése esetén.

(2)   A bizonyítékok elfogadhatóságára vonatkozó nemzeti szabályok és rendszerek sérelme nélkül a tagállamok gondoskodnak a védelemhez való jog és a tisztességes eljáráshoz való jog tiszteletben tartásáról, amikor a büntetőeljárások során mérlegelik a gyanúsított vagy a vádlott által az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogának megsértésével – illetve a 3. cikk (6) bekezdésének megfelelően e jogtól engedélyezett eltérés esetében – tett vallomásokat vagy így szerzett bizonyítékokat.”

B.   A bolgár jog

9.

A 2006. április 29‑én hatályba lépett Nakazatelno protsesualen kodeks (a büntetőeljárásról szóló törvénykönyv, a DV 2005. október 28‑i 86. száma, a továbbiakban: NPK) 54. cikke szerint vádlottnak minősül az a személy, akit ilyen minőségben a jelen törvényben meghatározott feltételek mellett és az előírt eljárásnak megfelelően eljárás alá vontak.

10.

Az említett törvénykönyvnek „A vádlott jogai” című 55. cikke a következőket írja elő:

„(1)   A vádlottnak joga van a következőkhöz: megtudni, hogy milyen bűncselekmény miatt és milyen bizonyítékok alapján vonták eljárás alá ilyen minőségben; a váddal kapcsolatban vallomást tenni vagy ezt megtagadni; az iratokba betekinteni, a különleges nyomozási eszközökkel szerzett információkat is beleértve, valamint a szükséges kivonatokat beszerezni; bizonyítékokat előterjeszteni; a büntetőeljárásban részt venni; kérelmeket, észrevételeket és kifogásokat előterjeszteni; utoljára felszólalni; a jogait és jogos érdekeit sértő aktusokkal szemben jogorvoslattal élni; és védőt fogadni. A vádlottnak joga van ahhoz, hogy védője részt vegyen a közreműködését igénylő nyomozási és egyéb eljárási cselekményekben, kivéve, ha kifejezetten lemond erről. […]

(2)   A vádlottnak joga van ahhoz, hogy a védőjének kiválasztását megkönnyítő általános tájékoztatást kapjon. A vádlottnak joga van a védőjével való szabad kapcsolattartáshoz, a vele való négyszemközti találkozáshoz, ügyvédi segítség igénybevételéhez és költségmentességhez a kihallgatás és minden olyan eljárási cselekmény megkezdését megelőzően és során is, amelyben a vádlott közreműködik.

[…]”

11.

Ugyanezen törvénykönyv „Motozás” című 164. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Valamely személlyel szemben a következő esetekben alkalmazható motozás a nyomozás során az illetékes elsőfokú bíróság vagy a cselekmény foganatosításának helye szerinti elsőfokú bíróság ezt elrendelő végzése nélkül:

1.

az őrizetbe vételkor;

2.

amennyiben elegendő ok van annak feltételezésére, hogy a kutatás során jelenlévő személyek az ügy szempontjából releváns tárgyakat vagy dokumentumokat rejtettek el.

(2)   A motozást azonos nemű személy végzi, és a motozás során csak azonos nemű személy lehet jelen.

(3)   A foganatosított nyomozási cselekményről készült jegyzőkönyvet haladéktalanul, de legkésőbb 24 órán belül a bíró elé kell terjeszteni jóváhagyás céljából.”

12.

Az NPK‑nak „A nyomozás megindítása” című 212. cikke a következőket írja elő:

„(1)   A nyomozást az ügyész határozattal indítja meg.

(2)   Kutatás – ideértve a motozást –, házkutatás, lefoglalás és tanúkihallgatás foganatosítása esetén a nyomozás az első nyomozási cselekményről készült jegyzőkönyvvel indul meg, ha e nyomozási cselekmény azonnali foganatosítása az egyetlen lehetőség a bizonyítékok összegyűjtésére és biztosítására, valamint ha a 164. cikk szerinti kutatásra kerül sor.

(3)   A (2) bekezdés szerinti cselekményt foganatosító nyomozó hatóság haladéktalanul, de legkésőbb 24 órán belül tájékoztatja az ügyészt.”

13.

E törvénykönyvnek „A vádlottá nyilvánítás és a határozat ismertetése” címet viselő 219. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A nyomozó hatóság, amennyiben elegendő bizonyíték áll rendelkezésre valamely meghatározott személy közvádra üldözendő bűncselekmény elkövetésében való bűnösségére vonatkozóan, és nincs ok a büntetőeljárás megszüntetésére, jelentést tesz az ügyésznek, és határozattal vádlottá nyilvánítja e személyt.

(2)   A nyomozó hatóság az érintett személyt a vele szemben foganatosított első nyomozási cselekményről készült jegyzőkönyvvel is vádlottá nyilváníthatja, amiről jelentést tesz az ügyésznek.

(3)   A vádlottá nyilvánító határozatnak és a (2) bekezdés szerinti, a nyomozási cselekményről készült jegyzőkönyvnek tartalmaznia kell:

1.

a kiállítás helyét és idejét;

2.

a kiállító hatóságot;

3.

a vádlottá nyilvánított személy teljes nevét, a cselekményt, amelynek elkövetésével vádolják, és annak jogi minősítését;

4.

a vádlottá nyilvánítás alapjául szolgáló bizonyítékokat, amennyiben ez nem akadályozza a nyomozást;

5.

szabadságelvonással járó intézkedés elrendelése esetén ezen intézkedést;

6.

az érintett személy 55. cikk szerinti jogait, ideértve a vallomástétel megtagadáshoz, valamint a választott védőhöz vagy kirendelt védőhöz való jogot is.

[…]

(8)   Az (1)–(7) bekezdés szerinti kötelezettségeinek teljesítését megelőzően a nyomozó hatóság nem foganatosíthat olyan nyomozási cselekményeket, amelyekben a vádlott közreműködik.”

III. A jogvita alapját képező tényállás, az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

14.

A Rayonen sad Lukovit (lukoviti kerületi bíróság) előtt folyamatban lévő alapeljárás a Rayonna prokuratura Lovech (lovechi kerületi ügyészség, Bulgária) egyik ügyészének AB‑vel szemben foganatosított motozás és lefoglalás utólagos jóváhagyása iránti kérelmére vonatkozik.

15.

2022. február 8‑án Lukovit település rendőrkapitányságának három rendőrfelügyelője megállította és ellenőrizte az IJ által vezetett gépjárművet, amelyben AB és KL is tartózkodott. Mielőtt a gépjármű vezetőjénél kábítószer‑fogyasztás megállapítására szolgáló tesztet végeztek volna, AB és KL közölte a rendőrfelügyelőkkel, hogy kábítószer van a birtokukban. Ezt az információt továbbították a lukoviti körzeti rendőrkapitányság szolgálatban lévő nyomozójának, aki jegyzőkönyvet vett fel egy bűncselekmény elkövetésének szóbeli bejelentéséről.

16.

Mivel a járművezetőnél végzett teszt pozitív eredményt adott, egy rendőrfelügyelő gépjármű‑ellenőrzést folytatott le. Ezenkívül AB‑t motozás alá vonták, amiről „sürgős esetekben utólagos bírói jóváhagyással foganatosított motozásra és lefoglalásra vonatkozó” jegyzőkönyv készült. E jegyzőkönyvben a szolgálatban lévő nyomozó rögzítette, hogy e motozás foganatosítására jogszabály által tiltott tárgyak birtoklására vonatkozó elegendő bizonyíték rendelkezésre állása miatt és a Rayonno upravlenye Lukovit (lukoviti körzeti rendőrkapitányság, Bulgária) által indított nyomozás keretében került sor.

17.

E motozás során kábítószert találtak AB‑nál. 2022. február 8‑án a szolgálatban lévő nyomozó tájékoztatta a lovechi kerületi ügyészség ügyészét e motozás eredményéről, valamint arról, hogy e tekintetben nyomozást indított. A már megindított nyomozás során a motozás foganatosítását követően AB a rendőrségen írásbeli vallomást tett, és megerősítette, hogy a nála talált anyag a személyes fogyasztására szolgáló kábítószer volt.

18.

2022. február 9‑én az ügyész az AB esetében foganatosított motozásról és lefoglalásról készült jegyzőkönyv jóváhagyása iránti kérelmet terjesztett a Rayonen sad Lukovit (lukoviti kerületi bíróság) elé.

19.

A kérdést előterjesztő bíróságnak kétségei vannak azt illetően, hogy a büntetőeljárás nyomozási szakaszában bizonyításfelvétel céljából foganatosított kényszerintézkedések nemzeti jogban előírt bírósági felülvizsgálata a gyanúsítottak és a vádlottak jogai tiszteletben tartásának a 2012/13 és a 2013/48 irányelv által előírt megfelelő biztosítékát jelenti‑e.

20.

Közelebbről, e bíróság jelzi, hogy nem létezik olyan egyértelmű nemzeti jogszabályi rendelkezés, amely meghatározná a nyomozás során bizonyításfelvétel céljából foganatosított kényszerintézkedések bírósági felülvizsgálatának terjedelmét, és hogy a nemzeti bíróságok ítélkezési gyakorlata szerint a kutatás, a motozás és a lefoglalás felülvizsgálata ezek alaki jogszerűségére korlátozódik. E tekintetben emlékeztet arra, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága több alkalommal elmarasztalta a Bolgár Köztársaságot az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4‑én Rómában aláírt európai egyezmény (kihirdette: 1993. évi XXXI. tv.; a továbbiakban: EJEE) 3. és 8. cikkének megsértése miatt.

21.

Ezt követően az említett bíróság azt állítja, hogy a bolgár jog nem ismeri a „gyanúsított” fogalmát, miközben a „vádlotti” minőség minden esetben az ügyészség vagy a nyomozó hatóságok aktusának eredményeként jön létre, és hogy a rendőrség és az ügyészség bevett gyakorlata, hogy a nyomozás szakaszában halogatják a „vádlottá” nyilvánítás időpontját, és ezáltal gyakorlatilag megkerülik a gyanúsítottak jogainak tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettségeket.

22.

Végül, a szakirodalomból és a nemzeti ítélkezési gyakorlatból az következik, hogy a hatáskörrel rendelkező bíróság még akkor sem vizsgálhatja felül valamely személy vádlottá nyilvánítását, ha meg van győződve arról, hogy nem tartották tiszteletben az érintett védelemhez való jogát, mivel ez sértené az ügyészség alkotmányban rögzített vádemelési hatáskörét. Ilyen esetben a nyomozás során foganatosított kényszerintézkedéseket felülvizsgáló bíróság csak elfogadhatja a nyomozási cselekményt, ha azt sürgető körülmények között végezték, még akkor is, ha ez a védelemhez való jog megsértését jelenti.

23.

E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság jelzi, hogy még ha a nemzeti jog nem ismeri is a „gyanúsított” fogalmát, az NPK 219. cikkének (2) bekezdése főszabály szerint védelemhez való jogot biztosíthat az olyan személyek számára, akiknek bűnösségére vonatkozóan nem áll ugyan rendelkezésre elegendő bizonyíték, de akik nyomozási cselekmények szükséges foganatosítása miatt eljárásjogi szempontból „vádlotti” jogállást kapnak, és ezáltal igénybe vehetik az NPK 55. cikke szerinti jogokat, amelyek megfelelnek a 2012/13 és a 2013/48 irányelv követelményeinek. Ez az eljárási rendelkezés azonban nem világos, és azt kétértelmű, illetve ellentmondásos módon alkalmazzák, vagy akár egyáltalán nem alkalmazzák.

24.

Márpedig a kérdést előterjesztő bíróságnak nincs kétsége afelől, hogy a jelen ügyben AB a nemzeti jogi megoldásoktól függetlenül az EJEB ítélkezési gyakorlatában értelmezett EJEE értelmében vett „bűncselekmény vádlottja” jogállással rendelkezik. Mindemellett a kérdést előterjesztő bíróság álláspontja szerint a hatályos nemzeti szabályozás értelmében valamely személyt csak akkor illeti meg a védelemhez való jog, ha vádlottá nyilvánították, ami az ügyész felügyelete alatt nyomozást folytató hatóság szándékától függ. E tekintetben e bíróság úgy véli, hogy a jogokról való tájékoztatás és az ügyvédi segítség igénybevétele biztosításának elmulasztása e legkorábbi szakaszban olyan nem orvosolható eljárási hibának minősül, amely a további büntetőeljárás egészének méltányos és tisztességes jellegét veszélyeztetheti.

25.

E körülmények között a Rayonen sad Lukovit (lukoviti kerületi bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

„1)

A [2012/13 és a 2013/48 irányelv] hatálya alá tartoznak‑e az olyan helyzetek, amelyekben a kábítószer birtoklásával kapcsolatos bűncselekmény kivizsgálása során motozás és lefoglalás formájában kényszerintézkedéseket foganatosítanak azzal a természetes személlyel szemben, akiről a rendőrség azt feltételezi, hogy kábítószert birtokol?

2)

Az első kérdésre adandó igenlő válasz esetén milyen jogállássál rendelkezik az ilyen személy [ezen] irányelvek értelmében, ha a nemzeti jog nem ismeri a »gyanúsított« jogintézményét, és az érintett személyt nem nyilvánították »vádlottá« hivatalos értesítés útján, és biztosítani kell‑e az ilyen személy számára a tájékoztatáshoz és az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogot?

3)

Lehetővé teszi‑e a jogszerűség és az önkényesség tilalmának elve [az NPK] 219. cikkének (2) bekezdéséhez hasonló olyan nemzeti szabályozást, amely szerint a nyomozó hatóság valamely személyt az ellene irányuló első nyomozási cselekményről készült jegyzőkönyvvel is vádlottá nyilváníthat, ha a nemzeti jog nem ismeri a »gyanúsított« jogintézményét, és a védelemhez való jog a nemzeti jog szerint csak a formális »vádlottá« nyilvánítás pillanatától áll fenn, amely viszont a nyomozó hatóság mérlegelési jogkörébe tartozik, és sérti‑e az ilyen nemzeti eljárás az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog tényleges gyakorlását és lényegét a [2013/48] irányelv 3. cikke (3) bekezdésének b) pontja értelmében véve?

4)

Lehetővé teszi‑e az uniós jog hatékony érvényesülésének elve az olyan nemzeti gyakorlatot, amely szerint a bizonyításfelvétel céljából foganatosított kényszerintézkedések – többek között a nyomozás során foganatosított motozás és lefoglalás – bírósági felülvizsgálata keretében nem vizsgálható, hogy megvalósult‑e a gyanúsítottak és a vádlottak számára [a Charta] 47. és 48. cikke, [valamint a 2012/13 és a 2013/48] irányelv által biztosított alapvető jogok kellően súlyos megsértése?

5)

Lehetővé teszi‑e a jogállamiság elve az olyan nemzeti rendelkezéseket és ítélkezési gyakorlatot, amelyek szerint a bíróság nem vizsgálhatja felül valamely személy vádlottá nyilvánítását, holott éppen és kizárólag e formális aktustól függ, hogy megillet‑e valamely természetes személyt a védelemhez való jog, ha nyomozás céljából kényszerintézkedéseket foganatosítanak vele szemben?”

IV. A Bíróság előtti eljárás

26.

A 2022. március 18‑i előzetes döntéshozatalra utaló határozat ugyanezen a napon érkezett a Bíróság Hivatalához.

27.

Írásbeli észrevételeket a magyar és a holland kormány, valamint az Európai Bizottság nyújtott be az Európai Unió Bírósága alapokmányának 23. cikkében előírt határidőn belül.

28.

A 2023. január 17‑i általános értekezleten a Bíróság úgy határozott, hogy az ügyben nem tart tárgyalást.

V. Jogi elemzés

A.   Előzetes megjegyzések

29.

Az EUMSZ 67. cikk értelmében az Unió „egy, a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térséget alkot, amelyben tiszteletben tartják az alapvető jogokat és a tagállamok eltérő jogrendszereit és jogi hagyományait”. Mivel az ítéletek és az igazságügyi hatóságok egyéb határozatainak kölcsönös elismerése az Unióban mind a polgári, mind a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés sarokkövét jelenti, nyilvánvaló, hogy az az egymás igazságszolgáltatási rendszereibe vetett kölcsönös bizalmat feltételez. A büntetőügyekben hozott határozatok kölcsönös elismerése ugyanis csak a bizalom szellemében működhet eredményesen, amelynek keretében nemcsak az igazságügyi hatóságok, hanem a büntetőeljárás összes szereplője is egyenértékűnek tekinti a többi tagállam igazságügyi hatóságai által hozott határozatokat a sajátjaival. A büntető jogszabályok közelítése, a védelemmel és az eljárási jogokkal kapcsolatos szabályokat is beleértve, ennélfogva a kölcsönös elismerés megerősítése és az illetékes hatóságok közötti együttműködés elősegítése érdekében alkalmazott egyik előnyben részesített eszköz. ( 4 )

30.

A 2012/13 és a 2013/48 irányelv olyan jogalkotási intézkedések sorába illeszkedik, amelyek célja éppen az eljárási jogokra vonatkozó közös minimumszabályok megállapítása. A 2012/13 irányelv a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított vagy megvádolt személy részére adandó tájékoztatásra vonatkozó követelményeket tartalmaz, míg a 2013/48 irányelv az ügyvédi segítség büntetőeljárásokban történő igénybevételére vonatkozó normákat vezet be. E jogokat, amelyek a büntetőjog területén a méltányos és tisztességes eljáráshoz való jog kifejeződéseit jelentik, a Charta 47. és 48. cikke, valamint az EJEE 6. cikke rögzíti, ami alkotmányos helyzetet biztosít számukra az uniós jogrendben.

31.

A Bolgár Köztársaság – az összes többi tagállamhoz hasonlóan – köteles az említett irányelveket átültetni a belső jogrendjébe. Ebben az összefüggésben meg kell jegyezni, hogy noha a Bizottság felhívta a figyelmet arra, hogy e tekintetben a közelmúltban kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárást indított a Bolgár Köztársasággal szemben, a Bíróságnak ugyanakkor a jelen előzetes döntéshozatali eljárásban az EUMSZ 267. cikk által ráruházott hatáskör alapján a releváns uniós rendelkezések értelmezésére kell szorítkoznia. Kétségtelen, hogy ez nem akadályozza a nemzeti bíróságot abban, hogy – az uniós jog elsőbbségének biztosítása érdekében – levonja a szükséges következtetéseket egy, a nemzeti jog előírásaival esetlegesen ellentétes értelmezésből.

32.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első két kérdés a 2012/13 és a 2013/48 irányelvnek az alapügy körülményeire való alkalmazhatóságára vonatkozik. Ezzel szemben az előzetes döntéshozatalra előterjesztett másik három kérdés lényegében a – kérdést előterjesztő bíróság által leírt néhány sajátosság jellemezte – hatályos bolgár szabályozásnak az uniós joggal való összeegyeztethetőségére vonatkozik. Mivel a második és az ötödik kérdés tematikus átfedéseket mutat, azokat elemzésem keretében együtt fogom tárgyalni. Végül a negyedik kérdést a harmadik kérdés előtt tárgyalom, mivel az a 2012/13 és a 2013/48 irányelvnek a Charta 47. és 48. cikke fényében történő értelmezését követeli meg.

B.   Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésről

1. A 2012/13 és a 2013/48 irányelv alkalmazását megalapozó kritériumok

33.

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy a 2012/13 irányelv és a 2013/48 irányelv hatálya alá tartoznak‑e az olyan helyzetek, amelyekben a nyomozás során kényszerintézkedéseket, konkrétan motozást és lefoglalást foganatosítottak egy bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személlyel szemben. E kérdés megválaszolásához először is meg kell határozni ezen irányelvek hatályát.

34.

Amint azt az alábbiakban látni fogjuk, a releváns rendelkezések értelmezése útján mindenekelőtt azt kell meghatározni, hogy a büntetőeljárás mely szakaszában kell biztosítani az ezen irányelvek által garantált eljárási jogokat az érintett személy számára. Azon intézkedések típusa, amelyeknek az érintett személy a büntetőeljárás keretében ki van téve, szintén az említett irányelvek alkalmazhatóságának meghatározását lehetővé tevő támpontnak minősül.

35.

Ami a 2012/13 irányelv hatályát illeti, ezen irányelv 2. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az irányelvet a gyanúsítottakra vagy vádlottakra a büntetőeljárás során „attól az időponttól kezdve kell alkalmazni, amikor valamely tagállam illetékes hatóságai az érintett személy tudomására hozzák azt, hogy bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják vagy vádolják, az eljárás befejezéséig, ami annak a kérdésnek a végleges eldöntését jelenti, hogy a gyanúsított vagy a vádlott elkövette‑e a bűncselekményt, ideértve – adott esetben – a büntetés kiszabását és az esetleges jogorvoslatról való döntést is” ( 5 ).

36.

Amint az a 2012/13 irányelv (19) preambulumbekezdéséből kitűnik, a gyanúsítottakat és a vádlottakat megillető jogokra vonatkozó tájékoztatáshoz való jog célja az eljárás tisztességességének megóvása annak lehetővé tétele révén, hogy a védelemhez való jogot az eljárás kezdetétől fogva ténylegesen és eredményesen gyakorolhassák. Ennélfogva ugyanebben a preambulumbekezdésben pontosításra kerül, hogy „a tájékoztatást az eljárás során haladéktalanul, de legkésőbb a gyanúsított vagy a vádlott első hivatalos – rendőrség vagy más illetékes hatóság általi – kihallgatását megelőzően kell megtenni” ( 6 ).

37.

Hasonlóképpen, a 2013/48 irányelv 2. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az irányelvet „attól az időponttól kezdve kell […] alkalmazni, amikor valamely tagállam illetékes hatóságai – hivatalos értesítés útján vagy más módon – [a gyanúsítottak vagy vádlottak] tudomás[á]ra hozzák, hogy bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják vagy vádolják őket, függetlenül attól, hogy a szabadságuk elvonására sor kerül‑e” ( 7 ). Ezenkívül a 2013/48 irányelv (12) és (19) preambulumbekezdése rögzíti, hogy az eljárás tisztességességének garantálása érdekében a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a gyanúsítottak és a vádlottak „indokolatlan késedelem nélkül” ügyvédi segítséget vehessenek igénybe. ( 8 )

38.

Amint azt a Bíróság már megállapította, a 2012/13 és a 2013/48 irányelv hatályát csaknem azonosan határozza meg az egyes irányelvek 2. cikke. ( 9 ) Megjegyzendő azonban, hogy a két irányelv közül a legutóbbi, vagyis a 2013/48 irányelv tartalmazza azt a további pontosítást, hogy a tájékoztatás történhet „hivatalos értesítés útján vagy más módon”. Ez a pontosítás, amely hozzájárul az irányelvek hatékonyságához, véleményem szerint a 2012/13 irányelvre is átültethetőnek tekinthető.

39.

A fent hivatkozott rendelkezések, valamint a releváns preambulumbekezdések olvasatából tehát az következik, hogy a 2012/13 és a 2013/48 irányelvet attól az időponttól kezdve kell alkalmazni, amikor két feltétel teljesül: egyrészt az érintett személyt de facto bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják vagy vádolják, másrészt pedig az illetékes hatóságok – hivatalos értesítés útján vagy más módon – tudomására hozták, hogy ezzel gyanúsítják vagy vádolják. E két kritériumot részletesen ki fogom fejteni, mielőtt azokat az alapügy körülményeire alkalmaznám.

40.

Noha az irányelvek valamennyi esetleges körülményre történő hatékony alkalmazása érdekében nem kívánatos túlzottan magas követelményeket támasztani ezen értesítés formájával szemben, számomra szükségesnek tűnik, hogy az érintett személlyel szembeni gyanú fennállását illetően semmilyen kétség ne merüljön fel. Ez a követelmény nemcsak azért fontos, hogy az érintett személyt megvédje a nem egyértelmű jogi helyzetektől, hanem azért is, mivel az illetékes hatóságokat több kötelezettség terheli, amelyek a megsértésük esetén olyan eljárási szabálytalanságokat jelenthetnek, amelyek jogellenessé tehetik az e hatóságok által hozott határozatokat. E helyzet elkerülése érdekében az illetékes hatóságoknak biztosítaniuk kell, hogy az érintett személy tudomással bírjon minden vele szemben felmerült gyanúról.

41.

Az erre vonatkozó tájékoztatást a büntetőeljárás keretében „haladéktalanul” és minden esetben „legkésőbb a gyanúsított vagy a vádlott első hivatalos – rendőrség […] általi – kihallgatását megelőzően” kell megtenni. Az a tény, hogy a 2012/13 és a 2013/48 irányelv egy időtartamra, és nem„az eljárás során”egy meghatározott időpontra hivatkozik, amint azt a 2012/13 irányelv (19) preambulumbekezdése sugallja, arra enged következtetni, hogy noha a hatóságok bizonyos mozgástérrel rendelkeznek azon időpont megválasztását illetően, amikor az érintettet tájékoztatják, ezen tájékoztatás nyújtása során nem kerülhet sor olyan túlzott késedelemre, amely megakadályozná az érintett személy védelemhez való jogának gyakorlását. Ebből következik, hogy a hatékony érvényesülés érdekében a jogok közlésének szükségképpen az eljárás korai szakaszában kell megtörténnie. ( 10 )

42.

E tekintetben pontosítani kell, hogy a Bíróság tudatában van annak, hogy milyen jelentőséggel bír e tájékoztatás különösen érzékeny körülmények között, többek között akkor, amikor az érintett személy szabadságáról van szó, mivel megállapította, hogy „a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személyeket a lehető leghamarabb – de legkésőbb az első hivatalos, rendőrség általi kikérdezésük előtt – tájékoztatni kell a jogaikról azon időpontot követően, hogy a velük kapcsolatos gyanú – a sürgősségtől eltérő összefüggésben – indokolja, hogy a hatáskörrel rendelkező hatóságok kényszerintézkedések útján korlátozzák a szabadságukat”. ( 11 )

43.

Ráadásul, ami azt az időpontot illeti, amikor az érintett személyt legkésőbb tájékoztatni kell, meg kell jegyezni, hogy – amint az a 2013/48 irányelv (20) preambulumbekezdéséből kitűnik – „[e]zen irányelv alkalmazásában a kihallgatás nem foglalja magában a rendőrség vagy más bűnüldöző hatóságok általi olyan előzetes kihallgatást, amelynek célja […] annak eldöntése, hogy szükség van‑e nyomozás indítására, például egy közúti ellenőrzés során, illetőleg a rendszeres szúrópróbaszerű ellenőrzések alkalmával, amikor még nem történt meg a gyanúsított vagy a vádlott azonosítása” ( 12 ).

2. A megállapított kritériumoknak az alapügy körülményeire történő alkalmazása

44.

Ha e két kritériumot alkalmazzuk az alapügy körülményeire, az első kérdésre adandó válasz szempontjából a meghatározó tényezőt az jelenti, hogy akkor, amikor a motozásra és a lefoglalásra sor került, AB‑t de facto már gyanúsították‑e, és erről a kényszerintézkedések végrehajtása során tájékoztatták‑e. A tényállásnak az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban szereplő ismertetéséből kitűnik, hogy AB a motozás és a lefoglalás előtt saját magára nézve terhelő vallomást tett, amikor jelezte, hogy kábítószert birtokol. Beismerő vallomását a jegyzőkönyvben bűncselekmény szóbeli bejelentéseként rögzítették. Ennek alapján felszólították AB‑t, hogy adja át a birtokában lévő kábítószereket.

45.

E tényekből arra lehet következtetni, hogy AB‑t bűncselekmény elkövetésével gyanúsították. E konkrét eljárási intézkedések igénybevétele ugyanis egyértelműen azt mutatja, hogy AB‑t „gyanúsítottként” kezelték. Számomra úgy tűnik, hogy AB‑nek erről tudomással kellett bírnia, annál is inkább, mivel beismerő vallomása azzal az azonnali következménnyel járt, hogy motozás és lefoglalás alá vonták. Számomra tehát úgy tűnik, hogy a 2012/13 és a 2013/48 irányelv alkalmazásának a jelen indítvány 39. pontjában említett két feltétele abban az időpontban teljesült, amikor AB a rendőrség előtt kijelentette, hogy kábítószer van a birtokában.

3. A 2012/13 és a 2013/48 irányelv alkalmazhatóságát nem befolyásoló tényezők

46.

A teljesség kedvéért szükségesnek tartom röviden ismertetni azokat az okokat, amelyek miatt az, hogy a rendőrség hivatalosan nem „tájékoztatta” AB‑t a büntetőeljárás vele szemben történő megindításáról és ezen eljárásban fennálló jogállásáról, álláspontom szerint nem befolyásolja a 2012/13 és a 2013/48 irányelv jelen ügyben való alkalmazhatóságát.

47.

Először is meg kell jegyezni, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatából ( 13 ) kitűnik, hogy „elegendő az érintett személy valamely tagállam illetékes hatósága általi tájékoztatása, amelyre sor kerülhet bármilyen módon” és hogy „nincs jelentősége annak az eszköznek, amellyel az ilyen információ [az érintetthez] jut”. A 2013/48 irányelvre vonatkozó ezen ítélkezési gyakorlat, amely a 2012/13 irányelvre is átültethető, megerősíti azt az értelmezést, amely szerint ezen értesítés formájára vonatkozóan nem írhatók elő túlzottan magas követelmények.

48.

Másodszor, az alapügy sajátos körülményei, vagyis az, hogy AB maga kezdeményezett azzal, hogy a rendőrség előtt kijelentette, hogy kábítószert birtokol, semmilyen kétséget nem hagy az ilyen büntetőeljárás megindítását illetően. Amint azt fentebb már említettem, AB‑nek tudomással kellett bírnia erről, mivel e beismerő vallomás azzal a következménnyel járt, hogy a rendőrség motozást és lefoglalást végzett. Ilyen helyzetben észszerűen számítania kellett arra, hogy ettől az időponttól kezdve „gyanúsítottként” kezelik. Következésképpen az így végrehajtott cselekményeket a 2012/13 és a 2013/48 irányelv 2. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „tájékoztatással” egyenértékűnek kell tekinteni.

49.

Harmadszor, úgy vélem, hogy ezen irányelvek alkalmazása szempontjából nincs jelentősége annak, hogy valamely tagállam joga formálisan nem ismeri a „gyanúsított” fogalmát, amint az a bolgár jog esetében fennáll. E tekintetben meg kell jegyezni, hogy az uniós jog önálló fogalmáról van szó, amely jogi kritériumként alkalmazandóvá teszi a 2012/13 és a 2013/48 irányelvet, és ezért azt valamennyi tagállamban egységesen kell értelmezni. Ebben az összefüggésben emlékeztetek arra, hogy a nemzeti jognak kell megfelelnie az Unió belső jogi keretének, nem pedig fordítva. Mivel a tagállamok kötelesek az említett irányelveket, valamint az azokhoz kapcsolódó különös fogalmakat megfelelően átültetni a nemzeti jogrendjükbe, nem hivatkozhatnak érvényesen a jogszabályaik esetleges hiányosságaira vagy joghézagokra annak érdekében, hogy a kötelezettségeik alól mentesüljenek.

4. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre adandó válasz

50.

A fenti megfontolásokra tekintettel az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2012/13 és a 2013/48 irányelv hatálya alá tartoznak az olyan helyzetek, amelyekben a nyomozás során kényszerintézkedéseket, például motozást és/vagy lefoglalást foganatosítottak egy bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személlyel szemben.

C.   Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második és ötödik kérdésről

1. A „gyanúsított” jogálláshoz kapcsolódó eljárási jogok tényleges gyakorlásának akadályozására alkalmas, önkényesen korlátozó gyakorlatok tilalma

51.

Második és ötödik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kívánja megtudni, hogy milyen jogállássál rendelkezik valamely személy a 2012/13 és a 2013/48 irányelv értelmében, ha a nemzeti jog nem ismeri a „gyanúsított” jogintézményét, és az érintett személyt nem nyilvánították „vádlottá” hivatalos értesítés mint „formális” aktus útján. A kérdést előterjesztő bíróság azt is kérdezi, hogy biztosítani kell‑e az ilyen személy számára a tájékoztatáshoz és az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogot. Bár az e kérdésre adandó válasz levezethető a fenti megfontolásokból, álláspontom szerint az egyértelműség érdekében célszerű egyes jogi szempontokat alaposabban megvizsgálni.

52.

Amint azt az első kérdés vizsgálata során kifejtettem, az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban leírt körülmények között valamely személy eljárási jogállása a 2012/13 és a 2013/48 irányelv értelmében vett „gyanúsított” jogállásának felel meg. Mivel az uniós jog önálló fogalmáról van szó, az érintett személy ezen eljárási jogállással az említett irányelvek jelen ügyre való alkalmazandóságából adódóan rendelkezik, annak ellenére, hogy hivatalos értesítéssel nem nyilvánították „vádlottá”, amint azt a hatályos nemzeti jogszabály előírja. Elegendő, ha az érintett személyt de facto bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják, nem szükséges, hogy e gyanút külön aktusban vagy értesítésben formalizálják.

53.

Az ezzel ellentétes értelmezés, amely szerint a 2012/13 és a 2013/48 irányelvben biztosított jogokkal való rendelkezésnek teljes egészében a hatóságok „formális” aktusának elfogadásától kellene függnie, önkényesen korlátozó lenne, és nem biztosítaná az irányelvekben garantált jogok tényleges gyakorlását. Fennállna ugyanis annak nem elhanyagolható kockázata, hogy az érintett személy a jogai ismeretének hiányában saját magára nézve terhelő vallomást tesz, mivel semmilyen tájékoztatást nem kapott a nemzeti hatóságoktól. Ez az eredmény egyértelműen sértené a tisztességes eljárás elveit a büntetőjog területén. Márpedig hangsúlyoznom kell, hogy mivel az illetékes nemzeti hatóságok nem hivatkozhatnak érvényesen a jogszabályaik esetleges hiányosságaira vagy joghézagokra annak érdekében, hogy mentesüljenek az uniós jogból eredő kötelezettségeik alól, kötelesek biztosítani az említett irányelvek által garantált eljárási jogok teljes körű érvényesülését.

54.

Amint az az első kérdés vizsgálatából következik, a jogok közlésének szükségképpen az eljárás korai szakaszában kell megtörténnie, ( 14 ) mivel a Bíróság egyértelművé tette, hogy e tájékoztatásnak „a lehető leghamarabb […] [meg kell történnie] azon időpontot követően, hogy [az érintett személyekkel] kapcsolatos gyanú – a sürgősségtől eltérő összefüggésben – indokolja, hogy a hatáskörrel rendelkező hatóságok kényszerintézkedések útján korlátozzák a szabadságukat”. ( 15 ) Hozzáteszem, hogy az érintett személy hatékony védelme érdekében e szabályt nemcsak akkor kell alkalmazni, ha az érintett személy a legsúlyosabb kényszerintézkedésekkel – így letartóztatással vagy ideiglenes szabadságelvonással – szembesül, hanem akkor is, ha a vele szemben felmerült gyanú az alapvető jogokba való jelentős beavatkozást jelentő más kényszerintézkedéseket indokol.

55.

Ezen indokok alapján úgy vélem, hogy a 2012/13 irányelv rendelkezéseinek megfelelő megközelítés abban állt volna, ha AB‑t azonnal tájékoztatták volna a jogairól, amikor a rendőrség a beismerő vallomására reagálva úgy döntött, hogy motozást hajt végre és lefoglalja a birtokában lévő kábítószereket. Nyilvánvaló ugyanis, hogy AB‑vel szemben attól az időponttól kezdve, hogy a rendőrség előtt saját magára nézve terhelő vallomást tett, a büntetőeljárás keretében az illetékes hatóságok rendelkezésére álló valamennyi intézkedést alkalmazták. Ráadásul ebben az összefüggésben hangsúlyozni kell, hogy bár AB a vele szemben hozott kényszerintézkedések alapján hallgatólagosan arra következtethetett, hogy „gyanúsítottá” vált, e körülmény nem helyettesítheti az eljárási jogainak teljes körű közlését.

56.

Ami konkrétan az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogot illeti, meg kell jegyezni, hogy a 2013/48 irányelv 3. cikkének (1) és (2) bekezdése előírja, hogy a gyanúsítottakat és a vádlottakat az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog „abban az időpontban és olyan módon [illeti meg], hogy az érintett személy a gyakorlatban hatékonyan érvényesíthesse a védelemhez való jogát”, illetve „indokolatlan késedelem nélkül”, és minden esetben „a rendőrség vagy egyéb bűnüldöző vagy igazságügyi hatóság általi kihallgatásának megkezdését megelőzően” (kiemelés tőlem). Noha – amint azt a jelen indítvány 43. pontjában jeleztem – a rendőrség által a „közúti ellenőrzés” vagy a „rendszeres szúrópróbaszerű ellenőrzés” során történő előzetes kihallgatás nem tekinthető a 2013/48 irányelv 3. cikke (2) bekezdésének a) pontja értelmében vett „kihallgatásnak”, a kérdést előterjesztő bíróság által szolgáltatott információkból arra lehet következtetni, hogy AB‑t mindenesetre a nyomozás későbbi szakaszában kihallgatták. Konkrétabban, az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy „[a] már megindított nyomozás során [a bűnügyi rendőrség egy felügyelője] a motozás foganatosítását követően pontosan nem meghatározott időpontban és helyen (feltehetően a rendőrségen) írásbeli vallomást kért AB‑től a [belügyminisztériumról szóló törvény] szerinti eljárásnak megfelelően”. Következésképpen úgy vélem, hogy AB‑nek legkésőbb az eljárás e szakaszában lehetősége kellett volna, hogy legyen arra, hogy ügyvédi segítséget vegyen igénybe.

2. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második és ötödik kérdésre adandó válasz

57.

A fenti megfontolásokra figyelemmel azt javaslom, hogy a Bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második és ötödik kérdésre azt a választ adja, hogy a 2012/13 és a 2013/48 irányelv értelmében vett „gyanúsított” fogalma az uniós jog önálló fogalma. Az a személy, akit de facto bűncselekmény elkövetésével gyanúsítanak, ezen irányelvek értelmében „gyanúsítottnak” minősül, még akkor is, ha a nemzeti jog nem ismeri ezt az eljárásjogi jogintézményt és nem biztosítja a gyanúsított számára az őt megillető jogokat. Ezekkel az irányelvekkel ellentétes az olyan nemzeti jogszabály és gyakorlat, amelyek értelmében a védelemhez való jog csak akkor keletkezik, amikor az érintett személyt formálisan „vádlottá” nyilvánítják, amely aktusra mint a nemzeti jog által előírt jogok és eljárási biztosítékok előfeltételére a nyomozó hatóság mérlegelési jogkörének tiszteletben tartása mellett kerül sor, és e hatóság nem köteles a de facto gyanúsítottat a lehető leghamarabb tájékoztatni a vele szemben felmerülő gyanúról.

D.   Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik kérdésről

1. Az alaki követelmények tiszteletben tartására korlátozódó bírósági felülvizsgálatnak a hatékony jogorvoslathoz való joggal való összeegyeztethetősége

58.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik kérdésével, amelyet véleményem szerint a harmadik kérdés előtt kell tárgyalni, a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy 2012/13 irányelvet és a 2013/48 irányelvet, valamint a Charta 47. és 48. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti ítélkezési gyakorlat, amely szerint a nyomozás során bizonyításfelvétel céljából foganatosított kényszerintézkedések utólagos bírói jóváhagyására irányuló eljárás keretében a bíróság nem vizsgálhatja, hogy megvalósult‑e a gyanúsítottak és a vádlottak ezen irányelvek és e cikkek által biztosított alapvető jogainak megsértése.

59.

E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság pontosítja, hogy noha az NPK 164. cikke (3) bekezdésének megfelelően a nyomozás során jegyzőkönyv alapján végzett motozás esetében utólagos bírói felülvizsgálatnak van helye, ez utóbbi a vonatkozó nemzeti ítélkezési gyakorlat szerint csak az ezen intézkedés és az abból eredő lefoglalás jogszerűségét megalapozó alaki követelményekre vonatkozik, és nem teszi lehetővé a hatáskörrel rendelkező bíróság számára a 2012/13 és a 2013/48 irányelv által biztosított jogok tiszteletben tartásának vizsgálatát.

60.

E kérdés vizsgálata érdekében elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy a Charta 47. cikke értelmében mindenkinek, akinek az Unió joga által biztosított jogait és szabadságait megsértették, az említett cikkben megállapított feltételek mellett joga van a bíróság előtti hatékony jogorvoslathoz. Ezenkívül a Charta 48. cikkének (2) bekezdése szerint minden gyanúsított személy számára biztosítani kell a védelemhez való jogának tiszteletben tartását. E rendelkezések alkalmazhatósága a jelen ügyben vitathatatlan, mivel az alapügy olyan helyzetre vonatkozik, amelyben a bolgár hatóságok a Charta 51. cikke értelmében az uniós jogot hajtják végre. Mivel ugyanis a szóban forgó bolgár jogszabály a büntetőeljárás során a gyanúsított és/vagy vádlott számára a tájékoztatáshoz való jogot és az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogot biztosító 2012/13 és 2013/48 irányelv végrehajtására irányul, e jogszabály a Charta hatálya alá tartozik. Amint arra a Bíróság több alkalommal rámutatott, e két irányelv a többek között a Charta 47. és 48. cikkében rögzített jogokra épül, és e jogok előmozdítására irányul. ( 16 )

61.

Ami a 2012/13 irányelv értelmezését illeti, rá kell mutatni arra, hogy ezen irányelv 8. cikkének (2) bekezdése megköveteli, hogy „a gyanúsítottaknak és a vádlottaknak, illetve ügyvédjüknek joga legyen ahhoz, hogy a nemzeti jog eljárásaival összhangban jogorvoslattal élhessenek, ha az illetékes hatóságok elmulasztják vagy megtagadják az ezen irányelv szerinti tájékoztatást” (kiemelés tőlem). A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint, figyelembe véve a Charta 47. cikke által védett hatékony jogorvoslathoz való jog jelentőségét, valamint a 2012/13 irányelv 8. cikke (2) bekezdésének egyértelmű, feltétlen és pontos szövegét, ez utóbbi rendelkezéssel ellentétes minden olyan nemzeti intézkedés, amely akadályozza a hatékony jogorvoslati lehetőségek gyakorlását az ezen irányelv által védett jogok megsértése esetén. ( 17 ) A Bíróság megállapította, hogy ugyanilyen módon kell értelmezni a 2013/48 irányelv 12. cikkét is, amely szerint „a büntetőeljárás alatt álló gyanúsítottak és vádlottak […] a nemzeti jog szerint hatékony jogorvoslati joggal rendelkez[…]nek az ezen irányelv szerinti jogaik megsértése esetén”. ( 18 )

62.

Következésképpen e két irányelv arra kötelezi a tagállamokat, hogy az eljárás tisztességességének és a védelemhez való jog hatékony gyakorlásának biztosítása érdekében hatékony jogorvoslatot írjanak elő az irányelvekben foglalt jogok megsértése esetére. Mindemellett hangsúlyozni kell, hogy a 2012/13 irányelv 8. cikkének (2) bekezdése és a 2013/48 irányelv 12. cikkének (1) bekezdése szerint az e jogok esetleges megsértésével szembeni jogorvoslathoz való jog „a nemzeti jog eljárásaival” összhangban, illetve „a nemzeti jog” szerint kerül biztosításra. E rendelkezések tehát nem határozzák meg sem azt, hogy milyen módon lehet hivatkozni az említett jogok megsértésére, sem pedig azt az időpontot a büntetőeljárás során, amikor erre sor kerülhet, így bizonyos mérlegelési mozgásteret hagynak a tagállamok számára a konkrét jogorvoslati lehetőségek meghatározását illetően.

63.

A 2012/13 és a 2013/48 irányelv rendelkezéseinek ezen értelmezését megerősítik a preambulumbekezdéseik is. Így a 2012/13 irányelv (36) preambulumbekezdése rögzíti, hogy az a jog, hogy jogorvoslattal lehessen élni, ha az illetékes hatóság elmulasztja vagy megtagadja az ezen irányelv szerinti tájékoztatást vagy az ügy egyes anyagaiba való betekintést, „nem kötelezi a tagállamokat arra, hogy olyan speciális fellebbviteli eljárásról, külön mechanizmusról vagy panasztételi eljárásról gondoskodjanak, amelynek keretében az ilyen jellegű mulasztás vagy megtagadás ellen jogorvoslattal lehet élni” (kiemelés tőlem). A 2013/48 irányelv (50) preambulumbekezdése ugyanebbe az irányba mutat, amikor lényegében azt mondja ki, hogy a tagállamok azon kötelezettsége, hogy gondoskodjanak a védelemhez való jog és a tisztességes eljáráshoz való jog tiszteletben tartásáról, nem érinti a bizonyítékok elfogadhatóságára vonatkozó nemzeti szabályokat vagy rendszereket, és „nem akadályozhatja a tagállamokat abban, hogy olyan rendszert tartsanak fenn, amelyben a bíróságokon vagy a bírák előtt valamennyi meglévő bizonyítékra hivatkozni lehet anélkül, hogy külön vagy előzetesen értékelnék az adott bizonyíték elfogadhatóságát” (kiemelés tőlem). A fentiekből következik, hogy – az uniós jog által meghatározott korlátok sérelme nélkül – a tagállamok eljárási autonómiájának elve alkalmazandó.

2. A tagállamok eljárási autonómiájának az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elve általi korlátozása

64.

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatának értelmében az ilyen tárgyú uniós jogszabályok hiányában a tagállamok eljárási autonómiája elvének értelmében minden tagállam belső jogrendjének feladata kijelölni a hatáskörrel és/vagy illetékességgel rendelkező bíróságot, és meghatározni a keresetindítás azon eljárási szabályait, amelyek a jogalanyok uniós jogból eredő jogainak védelmét hivatottak biztosítani. Ennek alapján az EUSZ 4. cikk (3) bekezdésében kimondott jóhiszemű együttműködés elve értelmében azon keresetek eljárási szabályai, amelyek az egyén uniós jogból származó jogai védelmét hivatottak biztosítani, nem lehetnek kevésbé kedvezőek, mint a megfelelő belső jogi keresetek esetében (az egyenértékűség elve), és az uniós jogrend által biztosított jogok gyakorlását nem lehet gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tenni (a tényleges érvényesülés elve). Ezek az egyenértékűségre és tényleges érvényesülésre vonatkozó követelmények a jogalanyok uniós jogból eredő jogai védelmének biztosítására vonatkozó általános tagállami kötelezettséget fejezik ki. ( 19 )

65.

A tagállamok eljárási autonómiája elve figyelembevételének szükségességét az magyarázza, hogy a 2012/13 és a 2013/48 irányelvet az EUMSZ 82. cikk (2) bekezdése alapján fogadták el, amely csak szabályozási minimumok megállapítását teszi lehetővé „a személyek [büntetőeljárásban fennálló] jogai” területén. E megközelítéssel a jogalkotónak az volt a célja, hogy megkönnyítse a kölcsönös elismerés elvének alkalmazását, amire a jelen indítványban hivatkoztam. ( 20 ) Mindazonáltal nem szabad elfelejteni, hogy mivel ezek az irányelvek a büntetőeljárásoknak az Unió szabadságon, biztonságon és jog érvényesülésén alapuló térségén belüli minimális harmonizációjához járulnak hozzá, nem tekinthetők teljes és kimerítő jogi aktusoknak. Következésképpen a 2012/13 irányelv (40) preambulumbekezdésében és a 2013/48 irányelv (54) preambulumbekezdésében foglalt pontosításnak megfelelően a tagállamok szabadon kiterjeszthetik az ezen irányelvekben meghatározott jogokat annak érdekében, hogy magasabb szintű védelmet biztosítsanak az említett irányelvek által kifejezetten nem szabályozott helyzetekben is, és a védelem szintje soha nem csökkenhet az EJEE által biztosított, az EJEB esetjogában értelmezett standardok alá. ( 21 )

66.

Ami az egyenértékűség elvét illeti, a Bíróság rendelkezésére álló iratokban semmi nem utal arra, hogy ezt az elvet sértené a szóban forgó nemzeti ítélkezési gyakorlat, amelynek értelmében a bűnügyi nyomozás során bizonyításfelvétel céljából foganatosított kényszerintézkedések utólagos bírói jóváhagyására irányuló eljárás keretében a bírósági felülvizsgálat csak az ezen intézkedések jogszerűségét megalapozó alaki követelményekre terjed ki, és nem teszi lehetővé a hatáskörrel rendelkező bíróság számára a 2012/13 és a 2013/48 irányelvben biztosított jogok tiszteletben tartásának vizsgálatát. Ez az ítélkezési gyakorlat ugyanis attól függetlenül alkalmazandó, hogy a kényszerintézkedést nemzeti jogi rendelkezéseken vagy uniós jogi rendelkezéseken alapuló egyéni jog megsértésével fogadták‑e el.

67.

Ezzel szemben a kérdést előterjesztő bíróság kétségeit fejezi ki e nemzeti gyakorlatnak a tényleges érvényesülés elvével való összeegyeztethetőségét illetően. Az EJEB ítélkezési gyakorlatára hivatkozva emlékeztet arra, hogy a gyanúsított által bíróságon kívül, ügyvédi segítség hiányában e korai szakaszban tett beismerő vallomás az eljárás tisztességes jellegének megsértését eredményezheti, megsértve ezzel az EJEE 6. cikke (1) és (3) bekezdését. A kérdést előterjesztő bíróság szerint a bolgár bíróságok ítélkezési gyakorlata egységesen elutasította az olyan személyektől származó információk bizonyítékként való elismerését, akiket gyakorlatilag meggyanúsítottak ugyan, gyakran azonban „tanúként” hallgattak ki saját cselekményeikről. A kérdést előterjesztő bíróság azonban kétli, hogy ez a bizonyításhoz kapcsolódó eljárási jellegű szankció megfelelő garanciát jelenthetne arra vonatkozóan, hogy a polgároknak a Charta által előírt és a 2012/13, illetve a 2013/48 irányelvben részletesen szabályozott védelemhez való jogát tiszteletben fogják tartani.

68.

Ami a tényleges érvényesülés fent említett elvét illeti, elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy az uniós jog nem kötelezi a tagállamokat arra, hogy a nemzeti jogban megállapítottaktól eltérő jogorvoslati lehetőségeket hozzanak létre, kivéve azonban azt az esetet, ha a szóban forgó nemzeti jogrend egészéből az következik, hogy nem létezik olyan bírósági jogorvoslat, amellyel akár közvetett módon biztosítható lenne a jogalanyok uniós jogból eredő jogainak tiszteletben tartása, illetve ha a jogalanyok bírósághoz fordulásának az lenne az egyetlen módja, hogy kénytelenek lennének jogot sérteni. ( 22 )

69.

A Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy minden esetben, amikor felmerül a kérdés, hogy egy nemzeti eljárási rendelkezés lehetetlenné, vagy rendkívül nehézzé teszi‑e az uniós jogrend által a magánszemélyekre ruházott jogok gyakorlását, azt kell megvizsgálni, hogy milyen e rendelkezésnek az egész eljárásban betöltött helye, az eljárás lefolytatása, és az eljárás sajátosságai a különböző nemzeti fórumok előtt. Ebből a szempontból adott esetben azokat az alapelveket is figyelembe kell venni, amelyek a nemzeti bírósági rendszer alapjául szolgálnak, mint például a védelemhez való jog, a jogbiztonság elve, és az eljárás szabályos lefolytatásának elve. ( 23 )

70.

Ezen ítélkezési gyakorlat szerint a tényleges érvényesülés elve tiszteletben tartásának értékelése nem a valamely tagállamban rendelkezésre álló valamennyi jogorvoslati lehetőség vizsgálatát követeli meg, hanem az ezen elvet állítólagosan sértő rendelkezés kontextuális elemzését, ami magában foglalhatja más olyan eljárási rendelkezések elemzését is, amelyek azon jogorvoslattal – vagy azzal azonos tárgyú jogorvoslatokkal – összefüggésben alkalmazandók, amelynek hatékonyságát kétségbe vonják. ( 24 ) A Bíróság úgy véli, hogy a meghozott ítéletek ezért csak az adott ügy összes ténybeli és jogi összefüggésének figyelembevételével elvégzett és a hátterüket képező területtől eltérő területekre automatikusan nem alkalmazható egyedi mérlegelés eredményei. ( 25 )

3. A bolgár bíróságok által végzett bírósági felülvizsgálat jellemzői

71.

Ami a jelen ügy vizsgálatát illeti, számomra úgy tűnik, hogy a 2012/13 irányelv 8. cikke (2) bekezdésének és a 2013/48 irányelv 12. cikke (1) bekezdésének mind a szövegéből, mind pedig a célkitűzéseiből, valamint a fent hivatkozott preambulumbekezdésekben foglalt pontosításokból az következik, hogy nem ellentétes az uniós joggal az, ha valamely tagállam a bizonyításfelvétel céljából foganatosított kényszerintézkedések bírósági felülvizsgálatát ezen intézkedések alaki jogszerűségére korlátozza, amennyiben ezt követően a büntetőeljárásban az ügy érdemében határozó bíróság vizsgálhatja, hogy az érintett személynek az alapvető jogok fényében értelmezett említett irányelvekből eredő jogait biztosították‑e. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem arra enged következtetni, hogy a bolgár jogban pontosan ez a helyzet. Amint arra ugyanis a jelen indítvány 67. pontjában rámutattam, a bolgár bíróságok elutasítják a büntetőeljárás keretében a gyanúsítottak számára biztosított eljárási jogok megsértésével szerzett információk bizonyítékként való elismerését.

72.

Másként fogalmazva, a bolgár bíróságok jelenlegi ítélkezési gyakorlata lehetővé teszi az uniós jogi előírások, a jelen esetben a 2012/13 irányelv – a gyanúsított jogokra vonatkozó tájékoztatását illető – 3. cikkének, valamint a 2013/48 irányelv – ügyvédi segítség igénybevételére vonatkozó – 3. cikkének megsértésével szerzett információk és bizonyítékok kizárását. A büntetőeljárás keretében esetlegesen megállapított szabálytalanságok tehát nem orvosolhatatlanok. ( 26 ) Épp ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy minden gyanúsítottnak lehetősége van arra, hogy a büntetőeljárás keretében a jogainak megsértésére hivatkozzon. Így a bolgár jogrend által alkalmazott mechanizmus hasonlóságokat mutat a más tagállamokban kialakított mechanizmusokkal, függetlenül attól, hogy azokat az írott jog (alkotmányjog/büntető jogszabályok) vagy a szokásjog írja elő. Egyébként nem ritka, hogy e mechanizmusok pontosan a nemzeti bíróságok ítélkezési gyakorlatából erednek. Ennélfogva úgy tűnik, hogy a bolgár jogban a hatáskörrel rendelkező bíróságok által értelmezett eljárási szabályok nem olyan jellegűek, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tennék a gyanúsított azon jogának gyakorlását, hogy a nemzeti eljárásoknak megfelelően vitassa a fent említett eljárási jogok megsértését. Bár a kérdést előterjesztő bíróság e tekintetben bizonyos fenntartásokat fogalmaz meg, többek között a bolgár jog által előírt mechanizmusoknak a gyanúsított jogainak védelmére való alkalmasságát illetően, az előzetes döntéshozatal iránti kérelem nem tartalmaz elegendő információt ezen álláspont alátámasztására.

73.

Ezenfelül meg kell állapítani, hogy a kérdést előterjesztő bíróság nem jelzi, hogy melyek lehetnének a gyanúsított büntetőeljárásban fennálló eljárási jogainak védelme céljából jogalkotás vagy ítélkezési gyakorlat útján elfogadandó vagy kialakítandó intézkedések. Mivel a bolgár kormány nem avatkozott be a jelen ügyben, a Bíróság csak a kérdést előterjesztő bíróság által szolgáltatott információkra támaszkodhat. Mindemellett úgy vélem, hogy semmiképpen sem a Bíróság feladata, hogy esetleges reformokat javasoljon az illetékes hatóságoknak, főleg ha figyelembe vesszük a különböző tagállamokban ismert, a 2012/13 és a 2013/48 irányelv átültetésének biztosítására szolgáló mechanizmusok és jogorvoslatok sokféleségét. A Bíróság szerepének a jelen ügyben inkább annak vizsgálatára kell szorítkoznia, hogy a hatékony jogorvoslathoz való jog gyakorlása gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé vált‑e. A rendelkezésre álló információkra tekintettel erre a kérdésre nemleges választ kell adni.

74.

Számomra úgy tűnik, hogy a Charta 47. és 48. cikkének fényében történő elemzés, amelyre a kérdést előterjesztő bíróság hivatkozik, nem módosíthatja ezt a következtetést. Ami közelebbről a Charta 47. cikkét illeti, amely a hatékony bírói jogvédelemhez való jogot biztosítja, emlékeztetni kell arra, hogy az uniós jog főszabály szerint nem kötelezi a tagállamokat arra, hogy – a jogalanyok uniós jogból eredő jogai védelmének biztosítása céljából – nemzeti bíróságaik előtt a nemzeti jogban megállapítottaktól eltérő jogorvoslati lehetőségeket hozzanak létre. Csak akkor más a helyzet, ha a szóban forgó nemzeti jogrend egészéből az következik, hogy nem létezik olyan bírósági jogorvoslat, amellyel akár közvetett módon biztosítható lenne a jogalanyok uniós jogból eredő jogainak tiszteletben tartása, illetve ha a jogalanyok bírósághoz fordulásának az lenne az egyetlen módja, hogy kénytelenek lennének jogot sérteni. ( 27 ) Márpedig, amint azt maga a kérdést előterjesztő bíróság is elismeri, a jelen ügyben nem ez a helyzet.

75.

Az előző pontokban kifejtett okok miatt hajlok annak megállapítására, hogy a büntetőeljárásra vonatkozó bolgár szabályozás, ahogyan azt a nemzeti bíróságok értelmezik, nem vet fel kétségeket a tényleges érvényesülés elvét illetően. Ezzel az elvvel nem ellentétes az olyan bírósági felülvizsgálat, amely valamely, a motozáshoz hasonló kényszerintézkedésnek csupán az alaki követelményeire vonatkozik, az alapvető jogok fényében értelmezett 2012/13 és a 2013/48 irányelvből eredő jogok tiszteletben tartásának vizsgálata nélkül, feltéve hogy az ügy érdemében határozó bíróság, amely AB bűnösségéről fog határozni, a büntetőeljárás keretében vizsgálhatja e jogok tiszteletben tartását. Mindazonáltal az alkalmazandó eljárási szabályokról közvetlen ismeretekkel rendelkező kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy elvégezze a megfelelő ellenőrzéseket, és adott esetben levonja azokból az uniós jog tényleges érvényesülésének biztosításához szükséges következtetéseket.

76.

Ebben az összefüggésben emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint minden esetben, amikor valamely irányelv rendelkezései tartalmi szempontból feltétlenek és kellően pontosak, azokra a magánszemélyek a tagállami bíróságok előtt az állammal szemben hivatkozhatnak, ha az irányelvet az állam határidőn belül elmulasztotta átültetni a nemzeti jogba, vagy ha azt nem megfelelően ültette át. ( 28 ) A Bíróság ítélkezési gyakorlatában megállapította, hogy a 2012/13 irányelv 8. cikkének (2) bekezdése és a 2013/48 irányelv 12. cikke, valamint a Charta 47. cikke egyértelmű, feltétlen és pontos rendelkezés. ( 29 ) Következésképpen ezek közvetlen hatállyal bírnak. Ebből következik, hogy a bolgár jog alapján de facto„gyanúsítottnak” minősülő személyek, mint az alapügyben AB, közvetlenül hivatkozhatnak a Charta 47. és 48. cikkével összefüggésben értelmezett 2012/13 irányelv 8. cikkének (2) bekezdésében és a 2013/48 irányelv 12. cikkében előírt jogorvoslati lehetőségekre.

4. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik kérdésre adandó válasz

77.

A fentiekre tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik kérdésre azt a választ adja, hogy az uniós joggal, különösen a hatékony érvényesülés elvével nem ellentétes az, ha valamely tagállam a bizonyításfelvétel céljából foganatosított kényszerintézkedések bírósági felülvizsgálatát ezen intézkedések alaki jogszerűségére korlátozza, amennyiben ezt követően a büntetőeljárás keretében az ügy érdemében határozó bíróság vizsgálhatja, hogy az érintett személynek a Charta 47. és 48. cikke fényében értelmezett 2012/13 és 2013/48 irányelvből eredő jogait biztosították‑e.

E.   Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdésről

1. A kérdés átfogalmazására vonatkozó javaslat

78.

Előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy a jogszerűség elvét és az önkényesség tilalmának elvét, valamint a 2013/48 irányelvet, közelebbről annak 3. cikke (3) bekezdésének b) pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amelynek értelmében csak a formálisan „vádlottá” nyilvánított személyek részesülnek az ezen irányelvből eredő jogokban, noha a vádlottá nyilvánítás időpontja a nyomozó hatóság mérlegelési jogkörébe tartozik.

79.

Úgy tűnik számomra, hogy az e kérdésre adandó válasz egyértelműen következik az előző kérdések vizsgálatából. Amint azt a jelen indítványban már jeleztem, ( 30 ) az olyan értelmezés, amely szerint a 2012/13 és a 2013/48 irányelvben biztosított jogokkal való rendelkezésnek teljes egészében a nemzeti hatóságok „formális” aktusának elfogadásától kellene függnie, önkényesen korlátozó lenne, és nem biztosítaná az irányelvekben garantált jogok tényleges gyakorlását. A 2013/48 irányelv 3. cikkének (2) bekezdésében előírt azon követelménnyel, hogy az érintett személy „indokolatlan késedelem nélkül” ügyvédi segítséget vehessen igénybe, ( 31 ) ugyanis összeegyeztethetetlennek tűnik az, hogy e jog tényleges gyakorlását kizárólag az illetékes hatóságok mérlegelésére bízzák.

80.

Bár a harmadik kérdés a fenti megfontolásokra figyelemmel első ránézésre feleslegesnek tűnhet, emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróságnak válaszában szükségképpen figyelembe kell vennie az alapeljárás sajátos körülményeit, vagyis azt, hogy ez az eljárás AB motozásának és a nála talált anyagok lefoglalásának utólagos bírói jóváhagyása iránti kérelemre vonatkozik. A továbbiakban a harmadik kérdést e körülmények figyelembevételével vizsgálom meg. Ebből a szempontból úgy tűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdés inkább annak megállapítására irányul, hogy a 2013/48 irányelv 3. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely lehetővé teszi motozás és lefoglalás foganatosítását anélkül, hogy az érintett személyt megilletné az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog.

81.

Amennyiben a Bíróság a harmadik kérdést a javasolt módon értelmezné, először is fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a 2013/48 irányelv 3. cikkének (2) bekezdése szigorú követelményeket határoz meg, mivel előírja, hogy a gyanúsítottak vagy vádlottak számára „indokolatlan késedelem nélkül”, és „minden esetben” az e rendelkezés a)–d) pontjában felsorolt négy konkrét eseményből a legkorábbi bekövetkezésétől kezdve biztosítani kell az ügyvédi segítség igénybevételének lehetőségét. Tekintettel arra, hogy a motozás és a tiltott dolog lefoglalása mint olyan nem szerepel az említett rendelkezésben megjelölt események között, főszabály szerint el kell utasítani az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog megsértését, kivéve ha az ügy körülményei megfelelnek az említett konkrét események közül egy vagy több feltételeinek, aminek vizsgálata a kérdést előterjesztő bíróság feladata. Az alábbi megfontolások hasznosak lehetnek a kérdést előterjesztő bíróság számára e rendelkezés alkalmazása szempontjából.

2. Az ügyvédi segítségnek a gyanúsított rendőrség általi kihallgatásának megkezdését megelőzően történő igénybevételéhez való jogról

82.

A 2013/48 irányelv 3. cikke (2) bekezdése a) pontjának megfelelően a gyanúsítottak és a vádlottak a rendőrség vagy egyéb bűnüldöző vagy igazságügyi hatóság általi kihallgatásuk megkezdését megelőzően ügyvédi segítséget vehetnek igénybe. Ez a rendelkezés az EJEB azon ítélkezési gyakorlatának kodifikálását jelenti, ( 32 ) amely szerint az EJEE 6. cikkének (1) bekezdésében rögzített tisztességes eljáráshoz való jog főszabály szerint megköveteli, hogy az ügyvédi segítség igénybevételének lehetőségét a gyanúsított rendőrség általi első kihallgatásától kezdve biztosítsák, kivéve, ha az adott ügy sajátos körülményeire tekintettel bizonyítják, hogy e jog korlátozását nyomós okok indokolják. ( 33 ) Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kitűnik, hogy a motozás után AB‑t a rendőrkapitányságon kihallgatták, aminek során magyarázattal szolgált és írásban megerősítette a vallomását. Márpedig úgy tűnik, hogy AB‑t nem tájékoztatták az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogáról, és AB ténylegesen nem gyakorolta e jogot, ami problematikus a 2013/48 irányelv által biztosított jogok szempontjából. Véleményem szerint a nyomozó hatóságok ilyen módon történő eljárása nem tekinthető ezen irányelv követelményeivel összeegyeztethetőnek.

3. Az ügyvédi segítségnek a gyanúsított szabadsága elvonásának megkezdését követően indokolatlan késedelem nélkül történő igénybevételéhez való jogról

83.

A fenti megfontolásoktól függetlenül felmerül a kérdés, hogy AB hivatkozhatott volna‑e az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogára a motozás időpontjában, jóllehet a 2013/48 irányelv 3. cikkének (2) bekezdése nem említi kifejezetten ezt a kényszerintézkedést. Véleményem szerint ez lenne a helyzet, ha AB helyzetét az ezen irányelv 3. cikke (2) bekezdésének c) pontjában szereplő esetnek megfelelően „szabadságelvonásként” lehetne felfogni. Mivel az előzetes döntéshozatalra utaló határozat e tekintetben nem tartalmaz egyértelmű információt, a kérdést előterjesztő bíróságnak magának kell megvizsgálnia, hogy az alapügy körülményei az e rendelkezés értelmében vett „szabadságelvonásnak” minősíthetők‑e.

a) Megfontolások arra az esetre, ha a motozást a közúti ellenőrzés keretében végezték

84.

Egyrészt bizonyos információk arra utalnak, hogy a motozásra a helyszínen, az út szélén került sor, amint a gépkocsit a rendőrség megállította és átvizsgálta. Ilyen esetben számomra úgy tűnik, hogy észszerűen nem lehet úgy tekinteni, hogy AB‑t megfosztották a szabadságától. Egy ilyen kényszerintézkedés ugyanis, amelyet sürgősséggel, közvetlenül a bűncselekmény elkövetésére utaló jelek felmerülését követően foganatosítanak, álláspontom szerint nem tekinthető „szabadságelvonásnak”. Nem szabad elfelejteni, hogy AB‑t a rendőrség formálisan nem vette őrizetbe vagy hallgatta ki őrizetben, hanem egyszerűen megállították egy közúti ellenőrzés keretében. Jóllehet AB nem vonhatta ki magát a közúti ellenőrzés alól, a jelen ügy körülményei nem tárnak fel semmilyen, a cselekvési szabadságát érintő jelentős korlátozást. Úgy tűnik számomra, hogy minden, ennek ellenkezőjére utaló értékelés nem csupán ellentétes a 2013/48 irányelv 3. cikke (2) bekezdése c) pontjának szövegével, hanem annak hatályát is aránytalanul kiterjesztheti, annál is inkább, mivel az ilyen megközelítés nem szükséges az alapvető jogok büntetőeljárás keretében történő hatékony védelmének biztosításához, amint azt az alábbiakban ki fogom fejteni.

85.

Amint arra a jelen indítványban rámutattam, a 2012/13 és a 2013/48 irányelv által biztosított jogok a büntetőjog területén a tisztességes eljáráshoz való jog kifejeződéseit jelentik. ( 34 ) Ebben az összefüggésben emlékeztetni kell a Bíróság azon ítélkezési gyakorlatára, amely szerint a 2013/48 irányelv különösen a Charta 47. cikkének második bekezdésében foglalt tanácsadás, a védelem és képviselet igénybevételéhez való jog, valamint a Charta 48. cikkének (2) bekezdésében biztosított védelemhez való jog támogatására irányul. ( 35 ) Egyébiránt meg kell jegyezni, hogy a 2013/48 irányelv (12) preambulumbekezdésének megfelelően ez az irányelv a Chartában és különösen annak 6., 47. és 48. cikkében megállapított jogokra épül, az EJEE 5. és 6. cikkének az EJEB általi értelmezésére támaszkodva. Ebből következik, hogy ezen irányelv rendelkezéseit az EJEE 6. cikke (3) bekezdésének c) pontjára tekintettel kell értelmezni, amely kifejezetten előírja az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogot.

86.

E tekintetben emlékeztetni kívánok arra, hogy az EJEB úgy ítélte meg, hogy a közúti ellenőrzés során történő motozás, amelynek során az érintett személy saját magára nézve terhelő nyilatkozatokat tett, nem utal az érintett személy cselekvési szabadságának olyan jelentős korlátozására, amely elegendő lehet a jogi segítségnyújtás követelményének már az eljárás e szakaszában történő aktiválásához. Rá kell mutatni arra, hogy az EJEB lényegében ugyanazon érvekre támaszkodott, mint amelyeket a jelen indítvány 84. pontjában ismertettem, nevezetesen az érintett személy rendőrség általi formális őrizetbe vételének vagy őrizetben történő kihallgatásának, vagyis az ügyvéd közreműködését igazoló, szabadságelvonással járó intézkedéseknek a hiányára. A fentiekben kifejtett megfontolásokra tekintettel véleményem szerint önmagában véve az, hogy valakit egy közúti ellenőrzés keretében az út szélén megmotoztak anélkül, hogy jogi segítségnyújtásban részesült volna, nem minősül a 2013/48 irányelv 3. cikke (2) bekezdése c) pontja megsértésének.

b) Megfontolások arra az esetre, ha a motozást a rendőrkapitányságon végezték

87.

Ezzel szemben nem zárható ki az eltérő értékelés, ha a motozásra akkor került sor, amikor AB meg volt fosztva a szabadságától, például ha a motozásra a rendőrkapitányságon került sor. Ilyen esetben állítható, hogy AB számára „indokolatlan késedelem nélkül” biztosítani kellett volna az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogot azon az alapon, hogy helyzete a 2013/48 irányelv 3. cikke (2) bekezdése c) pontjának hatálya alá tartozik. A kérdést előterjesztő bíróságnak adott esetben egy sor – a következő pontokban ismertetésre kerülő – kritériumot kell figyelembe vennie annak meghatározása érdekében, hogy a jelen ügyben fennáll‑e az e rendelkezés értelmében vett „szabadságelvonás”.

88.

Az EJEB‑nek az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének értelmezésére vonatkozó ítélkezési gyakorlata számomra különösen relevánsnak tűnik, mivel e rendelkezés kimerítően felsorolja azokat az okokat, amelyek miatt valamely személy megfosztható szabadságától. E cikk, amely a „szabadsághoz való jogot” mondja ki, nem a mozgásszabadság egyszerű korlátozására vonatkozik, amely az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezményhez fűzött, az Egyezményben és az Első Kiegészítő Jegyzőkönyvben már benne foglaltakon felüli egyes jogok és szabadságok biztosításáról szóló, 1963, szeptember 16‑án Strasbourgban aláírt negyedik kiegészítő jegyzőkönyv 2. cikkének hatálya alá tartozik, hanem a személy fizikai szabadságára; e rendelkezés célja annak biztosítása, hogy attól senkit ne fosszanak meg önkényes módon. ( 36 ) Ezen (1) bekezdés c) pontjának megfelelően ez a helyzet az érintett személy abból a célból történő„letartóztatása” vagy „őrizetbe vétele” esetén, hogy bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja miatt az illetékes hatóság elé állítsák. Számomra úgy tűnik, hogy AB helyzete ezen eset körébe tartozik, függetlenül attól, hogy a szóban forgó eljárás csak a büntetőeljárás egy előzetes szakaszára, tudniillik az AB‑vel szemben foganatosított kényszerintézkedések utólagos bírói jóváhagyására vonatkozik. Ezen intézkedések célja pontosan az annak eldöntéséhez szükséges bizonyítékok megszerzése volt, hogy büntetőeljárást kell‑e indítani az érintett személlyel szemben. Ennélfogva meg kell állapítani, hogy a szóban forgó bírósági eljárás teljes egészében a büntetőeljárás részét képezi, így az EJEE 5. cikkének (1) bekezdése alkalmazandó a jelen ügyben.

89.

A „szabadságtól való megfosztás” fent hivatkozott fogalmát illetően meg kell jegyezni, hogy annak van egy objektív vetülete, tudniillik valamely személynek egy adott korlátozott helyen, nem elhanyagolható ideig történő elzárása, és egy szubjektív vetülete, tudniillik az, hogy e személy érvényesen nem járult hozzá az elzárásához. ( 37 ) A figyelembe veendő objektív tényezők között szerepel az elzárás helye elhagyásának lehetősége, az elzárt személy szabad mozgása fölött gyakorolt felügyelet és ellenőrzés intenzitása, e személy elszigetelésének mértéke és a szociális érintkezés számára biztosított lehetőség. ( 38 ) Az EJEB megállapította, hogy az egyén konkrét helyzetéből kell kiindulni, és számos szempontot figyelembe kell venni, így a vizsgált intézkedés típusát, időtartamát, hatásait és végrehajtásának módját. ( 39 ) Az EJEB szerint a szabadságtól való „megfosztás” és a szabadság „korlátozása” közötti különbség csupán fokozat‑ vagy intenzitásbeli, nem pedig jelleg‑ vagy lényegbeli különbség. Az ezen kategóriák egyikébe vagy másikába történő besorolás olykor nehéz, mivel bizonyos ritka esetekben ez pusztán mérlegelés kérdése. Ugyanakkor elengedhetetlen döntést hozni, mivel ettől függ az EJEE 5. cikkének alkalmazhatósága vagy alkalmazhatatlansága. ( 40 ) A feltartóztatásra és motozásra vonatkozó rendőrségi hatáskörök gyakorlása során fennálló kényszer eleme – ezen intézkedések rövidsége ellenére – „szabadságtól való megfosztásra” utal. ( 41 ) Az a körülmény, hogy valakit nem bilincseltek meg, börtönöztek be vagy vele szemben más módon nem alkalmaztak fizikai kényszert, nem jelent döntő tényezőt annak elbírálása során, hogy „szabadságtól való megfosztás” áll‑e fenn. ( 42 )

90.

Következésképpen az EJEB úgy ítélte meg, hogy az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének c) pontja értelmében vett „szabadságtól való megfosztásról” van szó akkor, ha az érintett személyt teljes mértékben megfosztották a mozgásszabadságától, még akkor is, ha a feltartóztatása és megmotozása csak rövid ideig tartott. Elegendő, hogy az érintett személynek helyben kellett maradnia, és alá kellett vetnie magát a motozásnak, ( 43 ) és hogy ennek megtagadása esetén letartóztatásnak, őrizetbe vételnek és/vagy büntetőeljárásnak lett volna helye. ( 44 ) Az erőszak rendőrség általi alkalmazása meghatározó tényezőnek minősül az ilyen minősítés szempontjából, különösen az érintett személynek a rendőrkapitányságra történő szállítása vagy ott történő fogva tartása során. ( 45 ) Az EJEB úgy ítélte meg, hogy a rendőrkapitányság engedély nélküli elhagyásának tilalma a kényszer elemére utal, amely megfelelhet az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének c) pontja által előírt kritériumoknak. ( 46 )

c) A kérdést előterjesztő bíróság által elvégzendő vizsgálatok

91.

Mivel az előzetes döntéshozatal iránti kérelem nem tartalmaz pontosabb információkat arra vonatkozóan, hogy AB milyen helyzetben volt a rendőrkapitányságon, elengedhetetlennek tűnik a kérdést előterjesztő bíróságtól a szükséges vizsgálatok elvégzését kérni. Véleményem szerint, ha a kérdést előterjesztő bíróság azt állapítja meg, hogy a motozásra a jelen indítvány 84. pontjában leírthoz hasonló helyzetben, közúti ellenőrzés során sor került, ki kell tudnia zárni a 2013/48 irányelv 3. cikke (2) bekezdésének c) pontjában foglalt, az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog megsértésének fennállását. AB cselekvési szabadsága jelentős korlátozásának hiányában ugyanis egy ilyen helyzet álláspontom szerint nem minősíthető „szabadságelvonásnak”.

92.

Ezzel szemben a kérdést előterjesztő bíróságnak főszabály szerint meg kell tudnia állapítani az említett jog megsértését abban az esetben, ha a motozásra a rendőrkapitányságon, a jelen indítvány előző pontjaiban említett kritériumoknak megfelelően „szabadságelvonásnak” minősülő körülmények között került sor. Mindemellett pontosítani kell, hogy az EJEB ítélkezési gyakorlata régóta elismeri, hogy kivételes körülmények között a jogi segítségnyújtás elhalasztható vagy ideiglenesen korlátozható. Ugyanakkor ebből az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy még ha nyomós okok kivételesen igazolhatják is az ügyvédi segítség igénybevételének megtagadását, az ilyen korlátozás – bármi igazolja is – nem sértheti indokolatlanul az EJEE 6. cikkéből eredő jogokat. ( 47 )

93.

Az EJEB hangsúlyozta, hogy főszabály szerint helyrehozhatatlanul sérül a védelemhez való jog, ha az ügyvédi segítség igénybevétele nélkül lefolytatott rendőrségi kihallgatás során tett terhelő vallomást felhasználják a büntetőjogi felelősség megállapításának alátámasztására. ( 48 ) Következésképpen a kérdést előterjesztő bíróságnak meg kell állapítania, hogy kivételesen nyomós okok igazolták‑e az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog korlátozását, figyelembe véve az ilyen korlátozásnak általában véve az eljárás tisztességes lefolytatására gyakorolt következményeit. A jelen elemzés szempontjából meg kell jegyezni, hogy az ügy irataiból kitűnő ténybeli háttér nem tár fel olyan nyomós indokot, amely igazolhatná a jogi segítségnyújtás megtagadását.

94.

Végül a teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy mivel valamely közigazgatási vagy bírósági gyakorlat általában a hatályos nemzeti szabályozást tükrözi, hacsak nem a nemzeti jog elszigetelt megsértéséről van szó, azon következtetéseknek, amelyeket a kérdést előterjesztő bíróság a tényekre vonatkozó értékeléséből levon, lehetővé kell tenniük annak megállapítását is, hogy a szóban forgó nemzeti szabályozás ellentétes‑e a 2013/48 irányelv 3. cikke (2) bekezdésének c) pontjával.

4. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdésre adandó válasz

95.

A fentiekben kifejtett okok miatt az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2013/48 irányelv 3. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely lehetővé teszi, hogy anélkül kerüljön sor motozásra és tiltott dolog lefoglalására, hogy az érintett személyt a rendőrség általi „kihallgatás” keretében (az e bekezdés a) pontjában említett esemény) vagy a „szabadságelvonás” megkezdését követően (a c) pontban említett esemény) indokolatlan késedelem nélkül megilletné az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog. A kérdést előterjesztő bíróság feladata annak értékelése, hogy az alapügy körülményei e két eset valamelyikének körébe tartoznak‑e.

VI. Végkövetkeztetés

96.

A fenti megfontolások összességére tekintettel azt javasolom, hogy a Bíróság a Rayonen sad Lukovit (lukoviti kerületi bíróság, Bulgária) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre a következő választ adja:

1)

A büntetőeljárás során a tájékoztatáshoz való jogról szóló, 2012. május 22‑i 2012/13/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv és a büntetőeljárás során és az európai elfogatóparancshoz kapcsolódó eljárásokban ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogról, valamint valamely harmadik félnek a szabadságelvonáskor történő tájékoztatásához való jogról és a szabadságelvonás ideje alatt harmadik felekkel és a konzuli hatóságokkal való kommunikációhoz való jogról szóló, 2013. október 22‑i 2013/48/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv hatálya alá tartoznak az olyan helyzetek, amelyekben a nyomozás során kényszerintézkedéseket, például motozást és/vagy lefoglalást foganatosítottak egy bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személlyel szemben.

2)

A 2012/13 és a 2013/48 irányelv értelmében vett „gyanúsított” fogalma az uniós jog önálló fogalma. Az a személy, akit de facto bűncselekmény elkövetésével gyanúsítanak, ezen irányelvek értelmében „gyanúsítottnak” minősül, még akkor is, ha a nemzeti jog nem ismeri ezt az eljárásjogi jogintézményt és nem biztosítja a gyanúsított számára az őt megillető jogokat. Az említett irányelvekkel ellentétes az olyan nemzeti jogszabály és gyakorlat, amelyek értelmében a védelemhez való jog csak akkor keletkezik, amikor az érintett személyt formálisan „vádlottá” nyilvánítják, amely aktusra mint a nemzeti jog által előírt jogok és eljárási biztosítékok előfeltételére a nyomozó hatóság mérlegelési jogkörének tiszteletben tartása mellett kerül sor, és e hatóság nem köteles a de facto gyanúsítottat a lehető leghamarabb tájékoztatni a vele szemben felmerülő gyanúról.

3)

Az uniós joggal, különösen a hatékony érvényesülés elvével nem ellentétes az, ha valamely tagállam a bizonyításfelvétel céljából foganatosított kényszerintézkedések bírósági felülvizsgálatát ezen intézkedések alaki jogszerűségére korlátozza, amennyiben ezt követően a büntetőeljárás keretében az ügy érdemében határozó bíróság vizsgálhatja, hogy az érintett személynek az Európai Unió Alapjogi Chartája 47. és 48. cikke fényében értelmezett 2012/13 és 2013/48 irányelvből eredő jogait biztosították‑e.

4)

A 2013/48 irányelv 3. cikkének (2) bekezdésével ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely lehetővé teszi, hogy anélkül kerüljön sor motozásra és tiltott dolog lefoglalására, hogy az érintett személyt a rendőrség általi kihallgatás keretében vagy a szabadságelvonás megkezdését követően indokolatlan késedelem nélkül megilletné az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog. A kérdést előterjesztő bíróság feladata annak értékelése, hogy az alapügy körülményei e két eset valamelyikének körébe tartoznak‑e.


( 1 ) Eredeti nyelv: francia.

( 2 ) HL 2012. L 142., 1. o.; helyesbítés: HL 2019. L 39., 28. o.

( 3 ) HL 2013. L 294., 1. o.

( 4 ) Zerouki‑Cottin, D., „À propos de la directive du 22 octobre 2013 relative au droit à l’avocat et de ses suites”, Revue internationale de droit pénal, 85. kötet, 2014/3–4, 20. pont; Suominen, A., „The sensitive relationship between the different means of legal integration: mutual recognition and approximation”, in Brière, C., és Weyembergh, A. (szerk.), The needed balances in EU criminal law, Hart Publishing, Oxford 2017, 170. o.

( 5 ) Kiemelés tőlem.

( 6 ) Kiemelés tőlem.

( 7 ) Kiemelés tőlem.

( 8 ) Kiemelés tőlem.

( 9 ) 2019. szeptember 19‑iRayonna prokuratura Lom ítélet (C‑467/18, EU:C:2019:765, 38. pont).

( 10 ) Lásd a K. B. és F. S. (Büntetőügyekben hivatalból való figyelembevétel) ügyre vonatkozó indítványom (C‑660/21, EU:C:2023:52) 25. pontja.

( 11 ) 2019. szeptember 19‑iRayonna prokuratura Lom ítélet (C‑467/18, EU:C:2019:765, 53. pont). Kiemelés tőlem.

( 12 ) Kiemelés tőlem.

( 13 ) 2020. március 12‑iVW (Ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog a meg nem jelenés esetén) ítélet (C‑659/18, EU:C:2020:201, 25. és 26. pont). Kiemelés tőlem.

( 14 ) Lásd a jelen indítvány 41. pontját.

( 15 ) 2019. szeptember 19‑iRayonna prokuratura Lom ítélet (C‑467/18, EU:C:2019:765, 53. pont). Kiemelés tőlem.

( 16 ) Lásd: 2018. június 5‑iKolev és társai ítélet (C‑612/15, EU:C:2018:392, 88. és 104. pont); 2020. március 12‑iVW (Ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog a meg nem jelenés esetén) ítélet (C‑659/18, EU:C:2020:201, 44. pont); 2020. május 14‑iStaatsanwaltschaft Offenburg ítélet (C‑615/18, EU:C:2020:376, 71. pont); 2021. október 21‑iZX (A vádirat hiányosságainak megszüntetése) ítélet (C‑282/20, EU:C:2021:874, 26. pont).

( 17 ) 2019. szeptember 19‑iRayonna prokuratura Lom ítélet (C‑467/18, EU:C:2019:765, 57. pont).

( 18 ) 2019. szeptember 19‑iRayonna prokuratura Lom ítélet (C‑467/18, EU:C:2019:765, 58. pont). Kiemelés tőlem.

( 19 ) Lásd ebben az értelemben: 2010. március 18‑iAlassini és társai ítélet (C‑317/08–C‑320/08, EU:C:2010:146, 49. pont); 2013. június 27‑iAgrokonsulting‑04 ítélet (C‑93/12, EU:C:2013:432, 35. és 36. pont); 2022. augusztus 1‑jei TL (Tolmács és az iratok fordításának hiánya) ítélet (C‑242/22 PPU, EU:C:2022:611, 75. pont).

( 20 ) Lásd a jelen indítvány 29. pontját.

( 21 ) Lásd ebben az értelemben: 2019. június 13‑iMoro ítélet (C‑646/17, EU:C:2019:489, 36. és 54. pont); lásd továbbá analógia útján: 2018. szeptember 19‑iMilev ítélet (C‑310/18 PPU, EU:C:2018:732, 47. pont).

( 22 ) 2021. december 21‑iRandstad Italia ítélet (C‑497/20, EU:C:2021:1037, 62. pont).

( 23 ) 1995. december 14‑iPeterbroeck ítélet (C‑312/93, EU:C:1995:437, 14. pont); 2007. június 7‑ivan der Weerd és társai ítélet (C‑222/05–C‑225/05, EU:C:2007:318, 33. pont); 2019. szeptember 11‑iCălin ítélet (C‑676/17, EU:C:2019:700, 42. pont).

( 24 ) 2022. június 28‑iBizottság kontra Spanyolország (Az uniós jog jogalkotó általi megsértése) ítélet (C‑278/20, EU:C:2022:503, 59. és 60. pont).

( 25 ) Lásd ebben az értelemben: 2002. november 21‑iCofidis ítélet (C‑473/00, EU:C:2002:705, 37. pont).

( 26 ) A K. B. és F. S. (Büntetőügyekben hivatalból való figyelembevétel) ügyre vonatkozó indítványomban (C‑660/21, EU:C:2023:52, 64. és 65. pont) felhívtam a figyelmet arra, hogy a büntetőeljárásra vonatkozó francia jogszabály lehetővé teszi az uniós jog, a szóban forgó esetben a 2012/13 irányelv 3. és 4. cikke követelményeinek figyelmen kívül hagyásával szerzett információk és bizonyítékok kizárását. Azt állítottam, hogy az ilyen eljárási szabályok megléte garantálja az uniós jog hatékonyságát, továbbá, hogy az, hogy a kérdést előterjesztő bíróság hivatalból nem hozhat fel az eljárásra vonatkozó semmisségi kifogást a terhelteknek a hallgatáshoz való jogról történő késedelmes tájékoztatására alapított, magánjogi jellegű semmisségi ok miatt, nem sérti a hatékony érvényesülés elvét.

( 27 ) 2020. május 14‑iOrszágos Idegenrendészeti Főigazgatóság Dél‑alföldi Regionális Igazgatóság ítélet (C‑924/19 PPU és C‑925/19 PPU, EU:C:2020:367, 143. pont).

( 28 ) 2010. július 1‑jei Gassmayr ítélet (C‑194/08, EU:C:2010:386, 44. és 45. pont).

( 29 ) 2019. szeptember 19‑iRayonna prokuratura Lom ítélet (C‑467/18, EU:C:2019:765, 57. és 58. pont).

( 30 ) Lásd a jelen indítvány 53. pontját.

( 31 ) Lásd a jelen indítvány 56. pontját.

( 32 ) Lásd ebben az értelemben: Mitsilegas, V., EU Criminal Law, Hart Publishing, Oxford, 2022 (2. kiadás), 267. o.

( 33 ) EJEB, 2008. november 27., Salduz kontra Törökország (CE:ECHR:2008:1127JUD003639102, 55. §).

( 34 ) Lásd a jelen indítvány 30. pontját.

( 35 ) 2018. június 5‑iKolev és társai ítélet (C‑612/15, EU:C:2018:392, 104. pont).

( 36 ) EJEB, 2015. április 23., François kontra Franciaország (CE:ECHR:2015:0423JUD002669011, 47. §).

( 37 ) EJEB, 2012. január 17., Stanev kontra Bulgária (CE:ECHR:2012:0117JUD003676006, 117. §).

( 38 ) EJEB, 2005. június 16., Storck kontra Németország (CE:ECHR:2005:0616JUD006160300, 73. §).

( 39 ) EJEB, 2017. február 23., De Tommaso kontra Olaszország (CE:ECHR:2017:0223JUD004339509, 80. §).

( 40 ) EJEB, 2019. április 9., Tarek és Depe kontra Törökország (ECLI:CE:ECHR:2019:0409JUD007047212, 53. §).

( 41 ) EJEB, 2011. június 21., Shimovolos kontra Oroszország (CE:ECHR:2011:0621JUD003019409, 50. §).

( 42 ) EJEB, 2013. július 23., M. A. kontra Ciprus (CE:ECHR:2013:0723JUD004187210, 193. §).

( 43 ) EJEB, 2016. október 11., Kasparov kontra Oroszország (CE:ECHR:2016:1011JUD005365907, 46. §).

( 44 ) EJEB, 2010. január 12., Gillan és Quinton kontra Egyesült Királyság (CE:ECHR:2010:0112JUD000415805, 57. §).

( 45 ) EJEB, 2008. június 24., Foka kontra Törökország (CE:ECHR:2008:0624JUD002894095, 78. §).

( 46 ) EJEB, 2014. június 26., Krupko és társai kontra Oroszország (CE:ECHR:2014:0626JUD002658707, 36. §).

( 47 ) EJEB, 2016. szeptember 13., Ibrahim és társai kontra Egyesült Királyság (CE:ECHR:2016:0913JUD005054108, 225. §).

( 48 ) EJEB, 2017. május 12., Simeonovi kontra Bulgária (CE:ECHR:2017:0512JUD002198004, 116. §).