1.

A Covid19‑világjárvány által legsúlyosabban és legközvetlenebbül érintett ágazatok közé tartozott az utazás és a turizmus ágazata. ( 2 ) A világjárvány okozta bizonytalanság és a világjárvány különböző kontinenseken való gyors terjedése számos utazót arra indított, hogy még azelőtt felmondják az utazási csomagra vonatkozó szerződésüket, hogy a kormányok szükséghelyzeti intézkedéseket fogadtak volna el, és a határokat lezárták volna. E bizonytalan környezet kétségeket támasztott az utazási csomagra vonatkozó szerződésben részes felek jogainak és kötelezettségek pontos terjedelmét illetően, közelebbről megnehezítette, hogy az utazók gyakorolják az (EU) 2015/2302 irányelv ( 3 ) 12. cikkének (2) bekezdése szerinti, a szerződés lemondási díj fizetése nélkül történő felmondásához való jogukat.

2.

E körülmények között a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem tisztán eljárásjogi kérdést vet fel. E kérelem a bíróságok azon hatáskörére vonatkozik, hogy hivatalból elismerjék a fogyasztókat a 2015/2302 irányelv alapján megillető jogokat, és különösen az utazó ahhoz való jogát, hogy az utazási csomagra vonatkozó szerződést elháríthatatlan és rendkívüli körülmények esetén az ezen irányelv 12. cikkének (2) bekezdésében előírt feltételek szerint, lemondási díj fizetése nélkül felmondja. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem ezenkívül azt a kérdést veti fel, hogy a bíróságnak hatáskörrel kell‑e rendelkeznie arra, hogy – annak érdekében, hogy biztosítsa a fogyasztót ezen irányelv alapján utazóként megillető jogok tényleges gyakorlását – hivatalból többet ítéljen meg a fogyasztónak, mint amit a fogyasztó követelt.

3.

A nemzeti bíróság valamely szerződési feltétel tisztességtelen jellegének hivatalból történő megállapítására vonatkozó hatáskörét illetően állandó és kiterjed ítélkezési gyakorlat áll fenn. Ez az ítélkezési gyakorlat, amelyet a gyengébb fél védelmét érintő megfontolások támasztanak alá, magában foglalja az uniós fogyasztóvédelmi jog egyes alapvető jelentőségű ítéleteit, ( 4 ) így például az Océano Grupo ítéletet, ( 5 ) a Cofidis ítéletet ( 6 ) vagy az Aziz ítéletet. ( 7 ) Az Océano Grupo ítéletet „a tisztességtelenség kiküszöbölésére és a kötelmi jogban a társadalmi igazságosság helyreállítására irányuló erőteljes eszköznek” tekintették, ( 8 ) míg a Cofidis ítélet még műalkotásokat is ihletett. ( 9 ) Ezen ítélkezési gyakorlat több mint két évtizedes fejlődését és megszilárdulását követően a közelmúltban született ítéletek a hivatalból történő alkalmazásra vonatkozó doktrína egyes aspektusainak tisztázására összpontosítanak, olykor kényes egyensúlyt teremtve a fogyasztók hatékony védelme és az eljárásjog alapelvei között. ( 10 ) Ebből a szempontból úgy tűnik, hogy a hivatalból történő alkalmazásra vonatkozó doktrína elérte fejlődésének „érett” szakaszát, vagy – ahogyan azt egy szerző helytállóan megfogalmazta – az „észszerűség korát”. ( 11 ) A jelen ügy ebbe a szakaszba tartozik.

4.

A 2015/2302 irányelv II. fejezete a „Tájékoztatási kötelezettségek és az utazási csomagra vonatkozó szerződés tartalma” címet viseli. E fejezeten belül „A szerződéskötést megelőző tájékoztatás” című 5. cikk a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A tagállamok biztosítják, hogy azt megelőzően, hogy az utazót az utazási csomagra vonatkozó szerződés vagy az arra vonatkozó ajánlat kötné, az utazásszervező, illetve az utazási csomag utazásközvetítő általi értékesítésének esetében az utazásközvetítő is általános tájékoztatást nyújt az utazónak az I. melléklet A. vagy B. részében foglalt, megfelelő tájékoztató formanyomtatványon, valamint – amennyiben ezek relevánsak az adott utazási csomag esetében – a következőkről:

[…]

[…]

(3)   Az (1) és (2) bekezdésben említett információkat világos, közérthető és kifejezett módon kell közölni. Írásbeli közlés esetén biztosítani kell az olvashatóságot.”

5.

A 2015/2302 irányelv 12. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A tagállamok biztosítják, hogy az utazó az utazási csomag megkezdése előtt bármikor felmondhassa az utazási csomagra vonatkozó szerződést. Amennyiben az utazó e bekezdés szerint felmondja az utazási csomagra vonatkozó szerződést, kötelezhető arra, hogy megfelelő mértékű és indokolt lemondási díjat fizessen az utazásszervezőnek. […]

(2)   Az (1) bekezdésben foglaltak ellenére az utazási csomag megkezdését megelőzően az utazó lemondási díj fizetése nélkül jogosult felmondani az utazási csomagra vonatkozó szerződést, ha a célállomás helyén vagy annak közvetlen közelében olyan elháríthatatlan és rendkívüli körülmények merülnek fel, amelyek az utazási csomag teljesítését jelentős mértékben befolyásolják, vagy lényegesen befolyásolják az utasoknak a célállomásra való szállítását. Az e bekezdés szerinti, az utazási csomagra vonatkozó szerződés felmondása esetén az utazó a csomag fejében befizetett teljes összeg visszafizetésére jogosult, de további kártérítésre nem.”

6.

A 2015/2302 irányelv „Az irányelv kötelező jellege” címet viselő 23. cikkének (2) és (3) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„(2)   Az utazók nem mondhatnak le az ezen irányelvet átültető nemzeti intézkedések révén őket megillető jogokról.

(3)   Az utazóra nézve nem kötelező erejűek azok a szerződéses megállapodások vagy az utazó által tett olyan nyilatkozatok, amelyek közvetlenül vagy közvetve ahhoz vezetnek, hogy az utazók lemondanak az ebből az irányelvből eredő jogaikról, vagy e jogok korlátozását eredményezik, illetve amelyek célja, hogy megkerüljék ezen irányelv alkalmazását.”

7.

Az említett irányelv „Végrehajtás” című 24. cikke előírja:

„A tagállamok gondoskodnak az ezen irányelvnek való megfelelést biztosító megfelelő és hatékony eszközökről.”

8.

A 2015/2302 irányelv I. mellékletének „Tájékoztató formanyomtatvány utazási csomagra vonatkozó szerződéshez, ha hyperlinkek használata lehetséges” című A. része szövegdobozban meghatározza e formanyomtatvány tartalmát és jelzi, hogy a hyperlinkre kattintva az utazó a következő tájékoztatásban részesül:

„Az (EU) 2015/2302 irányelvben biztosított legfontosabb jogok:

[…]

[…]”

9.

A 2015/2302 irányelv I. mellékletének „Tájékoztató formanyomtatvány utazási csomagra vonatkozó szerződéshez, az A. részben foglaltaktól eltérő esetekre” című B. része szövegdobozban meghatározza e formanyomtatvány tartalmát, azt követően pedig az irányelvben biztosított – az ezen irányelv I. mellékletének A. részében foglaltakkal azonos – legfontosabb jogokat.

10.

A 2015/2302 irányelv 5. és 12. cikkét a 2007. november 16‑i Real Decreto Legislativo 1/2007, por el que se aprueba el texto refundido de la Ley General para la Defensa de los Consumidores y Usuarios y otras leyes complementarias (a fogyasztók és felhasználók védelméről szóló általános törvény és egyéb kiegészítő törvények egységes szerkezetbe foglalt szövegének elfogadásáról szóló 1/2007. sz., felhatalmazáson alapuló királyi törvényerejű rendelet; a továbbiakban: a fogyasztók és felhasználók védelméről szóló általános törvény; a BOE 2007. november 30‑i 287. száma, 49181. o.) 153. és 160. cikke ültette át a spanyol jogba.

11.

A 2000. január 7‑i Ley 1/2000 de Enjuiciamiento Civil (a polgári perrendtartásról szóló 1/2000 törvény; a BOE 2000. január 8‑i 7. száma, 575. o.; a továbbiakban: LEC) 216. cikke a következőképpen rendelkezik:

„A polgári bíróságok az eléjük kerülő ügyeket a felek által szolgáltatott tények, bizonyítékok és kérelmek alapján bírálják el, kivéve ha a törvény különös esetekben eltérően rendelkezik.”

12.

A LEC 218. cikkének (1) bekezdése szerint:

„A bírósági határozatoknak egyértelműeknek és pontosaknak kell lenniük, továbbá meg kell felelniük a kereseti kérelmeknek és a felek által a per során kellő időben előterjesztett egyéb kérelmeknek. Tartalmazzák a kért megállapításokat, határoznak az alperes pernyertességéről vagy pervesztességéről, valamint a jogvita tárgyát képező minden vitás kérdésről.

A bíróság – anélkül, hogy eltérne a kereset tárgyától olyan ténybeli és jogi elemek elfogadásával, amelyek különböznek a felek által előterjeszteni szándékozottaktól – az ügyre alkalmazandó jogi normák alapján határoz, még akkor is, ha azokat a jogvita felei helytelenül idézték, vagy azokra helytelenül hivatkoztak.”

13.

A LEC 412. cikkének (1) bekezdése a következőképpen szól:

„Attól kezdve, hogy az eljárás tárgya a keresetben, az ellenkérelemben vagy adott esetben a viszontkeresetben meghatározásra került, a felek azt később nem változtathatják meg.”

14.

A felperes 2019. október 10‑én szerződést kötött az alperessel, a Tuk Tuk Travel SL‑lel egy két személy részére, Vietnamba és Kambodzsába szóló utazási csomagra, amelynek alapján az utazás 2020. március 8‑án Madridból (Spanyolország) indult volna, a visszaérkezésre pedig 2020. március 24‑én került volna sor.

15.

A szerződés aláírásakor a felperes 2402 eurót fizetett, az utazás teljes összege pedig 5208 euró volt. Az általános szerződési feltételek tájékoztatást adtak arról a lehetőségről, hogy „az utazás annak megkezdése előtt lemondási díj ellenében lemondható”. A szerződéskötéskor vagy szerződéskötést megelőzően nem került sor tájékoztatásra az utazás lemondásának abban az esetben fennálló lehetőségéről, ha az úti cél helyén vagy annak közvetlen közelében olyan elháríthatatlan és rendkívüli körülmények merülnek fel, amelyek az utazási csomag teljesítését jelentős mértékben befolyásolják.

16.

A felperes 2020. február 12‑én tájékoztatta az alperest az arra vonatkozó döntéséről, hogy a Covid19 ázsiai terjedése miatt nem utazik, és kérte az utazáson való részvétel elmaradásáért járó összegek visszafizetését.

17.

Az alperes 2020. február 14‑én válaszolt a felperesnek, és arról tájékoztatta, hogy a lemondással kapcsolatos költségek levonása után 81 eurót fizet vissza neki. A felperes vitatta a lemondással kapcsolatos költségekre vonatkozó számítást. Végül az alperes arról tájékoztatta a felperest, hogy 302 eurót fizet vissza neki.

18.

A felperes úgy döntött, hogy keresetet indít a kérdést előterjesztő bíróság előtt, és jogi képviselő nélkül jár el, amint arra a nemzeti eljárásjog értelmében jogosult. Azzal érvelt, hogy az utazás lemondására vonatkozó döntése vis maiornak, nevezetesen az egészségügyi helyzet Covid19 miatti aggasztó alakulásának tudható be. A felperes további 1500 euró visszatérítését kérte, és hozzájárult ahhoz, hogy az utazási iroda 601 eurót kezelési költségként visszatartson.

19.

Az alperes arra hivatkozott, hogy a szerződés felmondásának időpontjában a felperesnek az utazás lemondására vonatkozó döntése nem volt indokolt. 2020 februárjában a célállomás szerinti országokba történő utazás a megszokott módon történt. Ennélfogva az alperes szerint a felperes nem hivatkozhatott vis maiorra a szerződés felmondása érdekében. Ezenkívül az alperes kijelentette, hogy a felperes elfogadta az utazási csomag idő előtti felmondása esetén fennálló kezelési költségekre (az utazás teljes összegének 15%‑a) vonatkozó általános szerződési feltételeket, és hogy a lemondási díjakat az alperes egyes szolgáltatói által alkalmazott díjak jelentik. Továbbá azzal, hogy a felperes nem kötött biztosítást, vállalta a lemondással kapcsolatos kockázatot.

20.

Mivel a felek nem kérték tárgyalás tartását, a kérdést előterjesztő bíróság 2021. június 22‑én megkezdte az ügyről való tanácskozást. 2021. szeptember 15‑én azonban a kérdést előterjesztő bíróság végzést hozott (a továbbiakban: 2021. szeptember 15‑i végzés), amelyben felhívta a feleket arra, hogy 10 napon belül nyújtsák be a következő kérdésekre vonatkozó észrevételeiket: először is arról, hogy a fogyasztó által hivatkozott egészségügyi helyzet a fogyasztók és felhasználók védelméről szóló általános törvény 160. cikkének (2) bekezdése értelmében vett elháríthatatlan és rendkívüli kockázatnak tekinthető‑e; másodszor annak jogkövetkezményeiről, hogy az utazásszervező nem tájékoztatta a fogyasztót a szerződés lemondási díj fizetése nélkül történő felmondásához való jogáról, közelebbről pedig arról, hogy az ilyen tájékoztatás nyújtására vonatkozó, a 2015/2302 irányelv alapján fennálló kötelezettség (a kérdést előterjesztő bíróság szerinti) hiánya ellentétes‑e az EUMSZ 169. cikk (1) bekezdésével és (2) bekezdésének a) pontjával; harmadszor, arról, hogy a bíróság hivatalból tájékoztathatja‑e a fogyasztót jogainak terjedelméről, amennyiben a kérelemből kitűnik, hogy azokról nincs tudomása; negyedszer pedig arról, hogy a fogyasztók védelme megköveteli‑e, hogy a bíróság – a rendelkezési elvet és a ne ultra petita elvét figyelmen kívül hagyva – kötelezze az alperest arra, hogy a fogyasztó részére teljes visszatérítést teljesítsen olyan körülmények között, amikor a fogyasztót nem tájékoztatták a jogai terjedelméről. Végül a kérdést előterjesztő bíróság felhívta a feleket, hogy adják elő érveiket az előzetes döntéshozatal iránti kérelem szükségességével kapcsolatban.

21.

A felperes nem terjesztett elő észrevételeket. Az alperes megerősítette álláspontját a szerződés felmondását igazoló elháríthatatlan és rendkívüli körülmények hiányát illetően. Egyebekben úgy ítélte meg, hogy nincs szükség előzetes döntéshozatal iránti kérelem előterjesztésére, mivel a felperes nem terjesztett elő észrevételeket a kérdést előterjesztő bíróság által a 2021. szeptember 15‑i végzésben felvetett kérdésekkel kapcsolatban.

22.

A kérdést előterjesztő bíróságnak kétségei vannak először is a 2015/2302 irányelv 5. cikkének érvényességét illetően. Különösen arra hivatkozik, hogy sem az irányelv, sem az azt átültető spanyol szabályozás nem tartalmazza az utazásszervező által az utazó számára kötelezően nyújtandó tájékoztatás részeként az utazási csomagra vonatkozó szerződés elháríthatatlan és rendkívül körülmények esetén, lemondási díj fizetése nélkül történő felmondásához való jogot. Ilyen követelmény hiányában a felperesnek nem volt tudomása a kifizetett összegek teljes visszatérítéséhez való jogáról. E megfontolások alapján a kérdést előterjesztő bíróság felveti a kérdést, hogy a 2015/2302 irányelv alapján a felperesnek nyújtott minimális tájékoztatás valóban elégtelen‑e az EUMSZ 114. cikkel összefüggésben értelmezett EUMSZ 169. cikk fényében.

23.

Másrészt a kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy az uniós joggal összhangban lehetséges‑e ítéletben hivatalból elrendelni a fogyasztó által megfizetett összeg teljes visszafizetését a fogyasztó követelésének összegén túlmenően. A kérdést előterjesztő bíróság kifejti, hogy az ilyen hivatalból történő megítélés ellentétes lenne a spanyol eljárási jog egyik alapelvével, azaz azzal, hogy az ítélet rendelkező részében szereplő döntésnek meg kell felelnie a keresetben előterjesztett kérelmeknek (a LEC 218. cikkének (1) bekezdése).

24.

E körülmények között a Juzgado de Primera Instancia no 5 de Cartagena (cartagenai 5. sz. elsőfokú bíróság, Spanyolország), úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

25.

A cseh, a spanyol és a finn kormány, az Európai Unió Tanácsa, az Európai Parlament és az Európai Bizottság nyújtott be írásbeli észrevételeket. A spanyol és a finn kormány, valamint a Parlament és a Bizottság képviseltették magukat a 2022. január 12‑én tartott tárgyaláson.

26.

A cseh kormány előzetes kérdésként arra hivatkozik, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem hallgatólagosan azon a feltevésen alapul, amely szerint a jelen ügy körülményei között a felperes az úti cél helyén fennálló elháríthatatlan és rendkívüli körülmények miatt a 2015/2302 irányelv 12. cikkének (2) bekezdése alapján jogosult volt a szerződés felmondására. Ugyanakkor a cseh kormány szerint e feltevés téves. Álláspontja szerint az elháríthatatlan és rendkívüli körülmények fennállását a csomag felmondásának időpontjában kell értékelni. Az ilyen körülmények jövőbeli bekövetkezésének puszta kockázata nem keletkeztethet az utazó számára az utazási csomag felmondásához való jogot.

27.

Mindazonáltal a kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdések nem arra vonatkoznak, hogy e konkrét ügy körülményei között a felperes jogosult volt‑e a 2015/2302 irányelv 12. cikkének (2) bekezdésének megfelelően lemondási díj fizetése nélkül felmondani a szerződést. Ennélfogva e kérdés a jelen ügyben nem kerül megvizsgálásra. A Bíróság feladata az, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban kifejtett ténybeli és jogi megfontolások alapján állást foglaljon. ( 12 )

28.

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy érvényes‑e a 2015/2302 irányelv 5. cikke, tekintettel az EUMSZ 114. cikk (3) bekezdésével összefüggésben értelmezett EUMSZ 169. cikk (1) bekezdésére és (2) bekezdésének a) pontjára. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság e rendelkezés érvényességével kapcsolatos kétségei abból az előfeltevésből erednek, hogy e rendelkezés nem jelöli meg az utazóknak nyújtandó, a szerződéskötést megelőző kötelező tájékoztatás részeként az ezen irányelv 12. cikkének (2) bekezdésében foglalt jogot.

29.

E tekintetben meg kell állapítani – amint azt írásbeli észrevételeiben a cseh és a finn kormány, valamint a Tanács, a Parlament és a Bizottság tette –, hogy a kérdést előterjesztő bíróság 2015/2302 irányelv 5. cikkének érvényességével kapcsolatos kétségeinek alapjául szolgáló előfeltevés téves.

30.

A 2015/2302 irányelvnek a szerződéskötést megelőző tájékoztatási kötelezettséget szabályozó 5. cikkét ugyanis az I. melléklet A. és B. részében szereplő formanyomtatvány tartalmára tekintettel kell értelmezni. Közelebbről, a 2015/2302 irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első mondata szerint az utazásszervezőnek általános tájékoztatást kell nyújtania az utazó részére az I. melléklet A. vagy B. részében foglalt, megfelelő tájékoztató formanyomtatványon, valamint – amennyiben ezek relevánsak az adott utazási csomag esetében – az e rendelkezésben meghatározott információkról.

31.

A 2015/2302 irányelv I. mellékletének A. és B. részében szereplő tájékoztató formanyomtatvány megjelöli azokat a legfontosabb jogokat, amelyekről az utazókat tájékoztatni kell. E jogok között szerepel többek között e melléklet A. és B. részének hetedik franciabekezdése szerint az utazók ahhoz való joga, hogy „kivételes körülmények fennállása esetén – így például ha a célállomáson olyan súlyos biztonsági problémák merültek fel, amelyek valószínűsíthetően befolyásolják az utazási csomagot – az utazási csomag megkezdése előtt, lemondási díj megfizetése nélkül is felmondhatják a szerződést”. Noha a 2015/2302 irányelv azon pontos rendelkezésére, amely e jogot biztosítja, vagyis a 12. cikk (2) bekezdésére a tájékoztató formanyomtatvány szövege kifejezetten nem hivatkozik, egyértelmű, hogy e formanyomtatványnak e jog tartalmát kell rögzítenie.

32.

Ezenkívül a Bizottság rámutatott, hogy a 2015/2302 irányelv 5. cikkének (1) bekezdését és I. mellékletét helyesen ültették át a spanyol jogba, pontosabban a fogyasztók és felhasználók védelméről szóló általános törvénybe.

33.

A fenti megfontolásokból következik, hogy a 2015/2302 irányelv 5. cikke tartalmazza az utazónak a szerződéskötést megelőzően nyújtandó kötelező tájékoztatás keretében az ezen irányelv 12. cikkének (2) bekezdésében az utazó számára elismert azon jogot, hogy a szerződést az utazási csomag megkezdése előtt felmondhatja, és a megfizetett összeg teljes visszatérítését kérheti, amennyiben az utazás teljesítését jelentős mértékben befolyásoló elháríthatatlan és rendkívüli körülmények állnak fenn. Következésképpen a kérdést előterjesztő bíróság 2015/2302 irányelv 5. cikkének érvényességével kapcsolatos kétségei alapjául szolgáló, ezzel ellentétes előfeltevés valóban téves.

34.

Mivel ez a helyzet, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés vizsgálata nem tárt fel egyetlen olyan elemet sem, amely érinthetné a 2015/2302 irányelv 5. cikkének érvényességét.

35.

Előzetes észrevételként emlékeztetni kell arra, hogy a nemzeti bíróságok és a Bíróság között az EUMSZ 267. cikkel bevezetett együttműködési eljárás keretében a Bíróság feladata, hogy a kérdést előterjesztő bíróságnak az előtte folyamatban lévő ügy eldöntéséhez hasznos választ adjon, és ebből a szempontból adott esetben át kell fogalmaznia a kérdéseket. A Bíróság a hasznos válasz megadásához kénytelen lehet olyan uniós jogi normákat figyelembe venni, amelyekre a nemzeti bíróság a kérdésében nem hivatkozott. ( 13 )

36.

Ezen ítélkezési gyakorlat alapján meg kell állapítani, amint arra írásbeli észrevételeiben lényegében a spanyol és a finn kormány, valamint a Bizottság rámutatott, hogy a második kérdés összefüggéseiből az következik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság a 2015/2302 irányelv 12. cikke (2) bekezdésének értelmezését kéri, és hogy az e kérdésben szereplő, az ezen irányelv 15. cikkére való hivatkozás tipográfiai hibának tulajdonítható.

37.

E megfontolásokra tekintettel az előterjesztett második kérdést át kell fogalmazni oly módon, hogy e kérdéssel az előterjesztő bíróság lényegében arra kíván választ kapni, hogy úgy kell‑e értelmezni a 2015/2302 irányelv 12. cikkének – az EUMSZ 114. és EUMSZ 169. cikkel összefüggésben értelmezett – (2) bekezdését, hogy azokkal ellentétes azon nemzeti eljárási elvek alkalmazása, amelyek szerint a jogvitában eljáró nemzeti bíróság hivatalból nem ítélheti meg a fogyasztónak a visszatérítés őt megillető teljes összegét, amennyiben a fogyasztó ennél kevesebbet követelt.

38.

E kérdés megválaszolásához néhány észrevételt kell tenni annak terjedelmével kapcsolatban. Amint azt már említettem, ( 14 ) a kérdést előterjesztő bíróság a 2021. szeptember 15‑i végzésben felhívta a feleket bizonyos kérdésekkel kapcsolatos észrevételeik megtételére. Ezek között szerepelt az a kérdés, hogy e bíróság hatáskörrel rendelkezik‑e arra, hogy egyrészt hivatalból tájékoztassa a fogyasztót jogainak terjedelméről, másrészt pedig, hogy a kereseti kérelmet meghaladó összeget ítéljen meg számára. A fogyasztó e kérdésekkel kapcsolatban nem terjesztett elő észrevételeket. A tárgyaláson a spanyol kormány előadta, hogy e végzés általa történő értelmezése szerint a kérdést előterjesztő bíróság tájékoztatta a fogyasztót a jogairól. A fogyasztó azonban passzív maradt. Véleményem szerint a 2021. szeptember 15‑i végzésből, ahogyan azt a kérdést előterjesztő bíróság bemutatta, valamint a Bíróság rendelkezésére álló iratokból nem vonható le az a következtetés, hogy a nemzeti bíróság ténylegesen tájékoztatta a fogyasztót a jogairól.

39.

E megfontolásokra figyelemmel elemzésem szerkezete a következő. Először is bevezetésként bemutatom a nemzeti bíróságok arra vonatkozó kötelezettségének legfontosabb elemeit, hogy hivatalból alkalmazzák az uniós fogyasztóvédelmi jog rendelkezéseit. Másodszor azt a kérdést elemzem, hogy a nemzeti bíróság köteles‑e hivatalból alkalmazni a 2015/2302 irányelv 12. cikkének (2) bekezdését. Végül azt a kérdést vizsgálom, hogy a nemzeti bíróságnak hatáskörrel kell‑e rendelkeznie arra, hogy a fogyasztó által a kérelmében követeltnél magasabb összeget ítéljen meg.

40.

A Bíróság már több alkalommal meghatározta, hogy a nemzeti bíróságoknak hogyan kell biztosítaniuk a fogyasztók uniós fogyasztóvédelmi jogszabályokból eredő jogainak védelmét, valamint e szabályozásnak a bíróságok azon hatáskörére gyakorolt hatását, hogy hivatalból alkalmazzák az uniós fogyasztóvédelmi jog rendelkezéseit.

41.

Ezen ítélkezési gyakorlat legfontosabb vonulata a 93/13 irányelvre ( 15 ) vonatkozik. A nemzeti bíróság – amennyiben a rendelkezésére állnak az e tekintetben szükséges jogi és ténybeli elemek – hivatalból köteles vizsgálni a 93/13 irányelv hatálya alá tartozó szerződési feltétel tisztességtelen jellegét, ezzel ellensúlyozva a fogyasztó és az eladó vagy szolgáltató közötti egyenlőtlen helyzetet. ( 16 )

42.

A tisztességtelen szerződési feltételek hivatalból történő vizsgálatának elve olyan tényezők kombinációján alapul, amelyek lényegében a 93/13 irányelv által létrehozott védelmi rendszerből, az érintett rendelkezések kötelező jellegéből, a fogyasztók védelméhez fűződő közérdek jellegéből és jelentőségéből, valamint hatékonysági megfontolásokból erednek.

43.

Közelebbről, ítélkezési gyakorlatában a Bíróság az eladóval vagy szolgáltatóval szemben mind tárgyalási lehetőségei, mind pedig információs szintje tekintetében kiszolgáltatott helyzetben lévő fogyasztó számára biztosított védelemhez fűződő közérdek jellegére és fontosságára helyezte a hangsúlyt. ( 17 ) Hangsúlyozta továbbá, hogy a 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése olyan kógens rendelkezés, amely arra irányul, hogy a szerződő felek jogai és kötelezettségei tekintetében a szerződés által megállapított formális egyensúlyt a szerződő felek egyenlőségét helyreállító, valódi egyensúllyal helyettesítse. ( 18 ) E rendelkezést azon nemzeti jogszabályokkal egyenértékűnek tekintik, amelyek a belső jogrendben a közrendi szabályok rangjával bírnak. ( 19 )

44.

Ezenkívül a 93/13 irányelv (24) preambulumbekezdésével együttesen értelmezett 7. cikkének (1) bekezdése arra kötelezi a tagállamokat, hogy rendelkezzenek megfelelő és hatékony eszközökről annak érdekében, hogy megszüntessék az eladók vagy szolgáltatók fogyasztókkal kötött szerződéseiben a tisztességtelen feltételek alkalmazását. ( 20 )

45.

A nemzeti bíróságnak a fogyasztó és az eladó vagy szolgáltató közötti egyenlőtlen helyzetet orvosló pozitív beavatkozását igazoló megfontolások nem korlátozódnak a 93/13 irányelvre. A Bíróság a tényleges érvényesülés elve alapján, és a belső jog ezzel ellentétes szabályai ellenére megkövetelte, hogy egyes, a fogyasztóvédelemre vonatkozó uniós irányelvekben található rendelkezéseket a nemzeti bíróságok hivatalból alkalmazzanak. E követelményt az a megfontolás igazolta, hogy az irányelv által létrehozott védelmi rendszer azon az elven alapszik, hogy a fogyasztó az eladóhoz vagy szolgáltatóhoz képest hátrányos helyzetben van, mind tárgyalási lehetőségei, mind pedig tájékozottsági szintje tekintetében, és fennáll az a nem elhanyagolható kockázat, hogy a fogyasztó többek között tájékozatlanságból nem hivatkozik a védelmét szolgáló jogszabályra. ( 21 )

46.

Közelebbről, a Bíróságnak alkalma nyílt arra, hogy az 1999/44/EK irányelv ( 22 ) (Dubarte Hueros ítélet ( 23 ) és Faber ítélet ( 24 )) és a 87/102/EGK irányelv ( 25 ) (Rampion és Godard ítélet ( 26 )) bizonyos rendelkezéseinek a bíróságok által hivatalból történő alkalmazásáról határozzon. Ezenkívül a Bíróság többször emlékeztetett a nemzeti bíróságok arra vonatkozó kötelezettségére, hogy hivatalból vizsgálják az uniós fogyasztóvédelmi jogszabályok bizonyos rendelkezéseinek megsértését, különösen a 85/577/EGK irányelv ( 27 ) (Martín Martín ítélet ( 28 )) és a 2008/48/EK irányelv ( 29 ) (Radlinger és Radlingerová ítélet ( 30 ) és OPR‑Finance ítélet ( 31 )) tekintetében.

47.

Ami a bíróságok általi pozitív beavatkozásra vonatkozó ezen kötelezettség teljesítését illeti, az az e tekintetben szükséges valamennyi jogi és ténybeli elem rendelkezésre állásától függ. ( 32 )

48.

Ezenfelül a nemzeti bíróságnak, amennyiben a fogyasztóvédelemre vonatkozó uniós jogszabályokban foglalt bizonyos kötelezettségek megsértését hivatalból megállapította, a kontradiktórius eljárás elvét tiszteletben tartva le kell vonnia a nemzeti jogból eredő következményeket, és nem kell megvárnia, hogy a fogyasztó ilyen irányú kérelmet terjesszen elő, feltéve, hogy a belső jog által bevezetett szankciók hatékonyak, arányosak és visszatartó erejűek. ( 33 )

49.

Az uniós fogyasztóvédelmi jog nemzeti bíróságok által hivatalból történő alkalmazása következményekkel járhat a nemzeti eljárásjogra nézve. A nemzeti eljárási autonómia elve alapján uniós jogi szabályozás hiányában a jogalanyok uniós jogból eredő jogai védelmének biztosítására irányuló eljárási szabályok – az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvére figyelemmel – a tagállamok belső jogrendjébe tartoznak. ( 34 ) A tényleges érvényesülés elvét illetően azonban a Bíróság kimondta, hogy ezen elv tiszteletben tartása nem terjedhet odáig, hogy teljes mértékben kompenzálja az érintett fogyasztó tétlenségét. ( 35 )

50.

Ezenkívül a tagállamok azon kötelezettsége, hogy biztosítsák a jogalanyok uniós fogyasztóvédelmi jogból eredő jogainak tényleges érvényesülését, magában foglalja a hatékony bírói jogvédelem követelményét, amely az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47. cikkében is szerepel, és amely többek között az ilyen jogokon alapuló keresetekre vonatkozó eljárási szabályok meghatározására is alkalmazandó. ( 36 )

51.

A fenti megfontolások összessége alapján úgy tűnik, hogy a nemzeti bíróságok fogyasztói jogvitákban történő pozitív beavatkozására vonatkozó követelmény, amint azt a szakirodalom helytállóan megjegyezte, „a hivatalból történő alkalmazásra vonatkozó valódi európai rendszerré” ( 37 ) fejlődött, amely „átfogó eljárási jogorvoslati lehetőséget” vezet be az uniós fogyasztóvédelmi jogban. ( 38 )

52.

A hivatalból történő alkalmazásra vonatkozó doktrína átfogó jellegére tekintettel úgy vélem, hogy a nemzeti bíróságok arra vonatkozó kötelezettségének alapjául szolgáló indokok, hogy hivatalból alkalmazzák az uniós fogyasztóvédelmi jogot, a 2015/2302 irányelv tekintetében is érvényesek. Amint arra a Bizottság a tárgyaláson rámutatott, az ettől eltérő értelmezés inkoherenciát eredményezne a fogyasztóvédelem területén.

53.

A tárgyaláson részt vevő valamennyi érdekelt fél elismerte, hogy a nemzeti bíróságok – amennyiben rendelkezésükre állnak az e tekintetben szükséges jogi és ténybeli elemek – kötelesek hivatalból alkalmazni a 2015/2302 irányelv 12. cikkének (2) bekezdését, és elismerni a fogyasztó ahhoz való jogát, hogy lemondási díj fizetése nélkül felmondja a szerződést. E tekintetben meg kell állapítani, hogy főszabály szerint a nemzeti bíróság feladata – az előtte folyamatban lévő jogvitában alkalmazandó jogszabályok meghatározása érdekében – hogy jogilag minősítse a felek által a kérelmük alátámasztására hivatkozott tényeket és cselekményeket. ( 39 ) Az alapügyben tehát a nemzeti bíróság feladata annak vizsgálata, hogy a felperes által a kérelme alátámasztása érdekében hivatkozott körülmények a 2015/2302 irányelv 12. cikkének (2) bekezdésében előírt jogot megalapozó „elháríthatatlan és rendkívüli körülményeknek” minősíthetők‑e.

54.

Ezenkívül ezen irányelv I. mellékletének A. és B. része az utazó ahhoz való jogát, hogy az utazási csomag megkezdése előtt lemondási díj fizetése nélkül bármikor felmondja a szerződést, a „legfontosabb jogok” egyikének minősíti. E jog a jelentőségére tekintettel a szerződéskötést megelőző tájékoztatás részét képezi, amelyet az utazásszervezőnek a 2015/2302 irányelv 5. cikkének (1) bekezdése szerint az utazó részére nyújtania kell. ( 40 ) A 2015/2302 irányelv (26) preambulumbekezdéséből következik, hogy a szerződéskötést megelőző tájékoztatásként nyújtott ezen információk a „legfontosabb információk” közé tartoznak, amelyeknek „jogilag kötelező erejűeknek” kell lenniük. Ennélfogva a szerződésnek elháríthatatlan és rendkívüli körülmények esetén, lemondási díj fizetése nélkül történő felmondásához való jog jelentős a 2015/2302 irányelv rendszerében. Hozzájárul továbbá ezen irányelv céljának megvalósításához, amely – amint az az irányelv (3) ( 41 ) és (5) preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezett 1. cikkéből kitűnik – a fogyasztók lehető legegységesebb, magas szintű védelmének megvalósulásában áll az utazók és kereskedők közötti, utazási csomagokra vonatkozó szerződések tekintetében.

55.

E célkitűzés nem valósítható meg hatékonyan, amennyiben a fogyasztónak saját magának kell hivatkoznia az utazásszervezővel szemben őt megillető jogokra, különös tekintettel azon nem elhanyagolható kockázatra, amely abból ered, hogy a fogyasztó nem ismeri jogait, vagy nehézségekkel találja magát szemben ezek érvényesítése során. ( 42 ) A Bíróság ítélkezési gyakorlatából ugyanis kitűnik, hogy fogyasztóvédelmi eljárásokban az a nem elhanyagolható kockázat áll fenn, hogy a fogyasztó többek között tájékozatlanságból nem hivatkozik a védelmét szolgáló jogszabályra. ( 43 ) E kockázat fokozódik azokban az esetekben, ha a fogyasztó saját magát képviseli, mint az alapügyben is.

56.

Ezenkívül a 2015/2302 irányelv (46) preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezett 23. cikkéből az következik, hogy az utazók ott meghatározott jogai kötelező jellegűek. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy ítélkezési gyakorlatában a Bíróság az uniós fogyasztóvédelmi irányelvek rendelkezéseinek kötelező jellegéből vezette le azt a követelményt, hogy a bíróságoknak azokat hivatalból kell alkalmazniuk. Ezt a Bíróság a 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése tekintetében, ( 44 ) de az uniós fogyasztóvédelmi jog más rendelkezései tekintetében is megállapította. A Faber ítéletben ( 45 ) a Bíróság rámutatott, hogy a bizonyítási tehernek az 1999/44 irányelv 5. cikkének (3) bekezdése szerinti megosztására vonatkozó szabály – ezen irányelv 7. cikkének megfelelően – kötelező érvényű mind a felek számára, akik attól nem térhetnek el megállapodás útján, mind a tagállamok számára, amelyeknek biztosítaniuk kell annak betartását. A Bíróság megállapította, hogy ezt a szabályt a bíróságoknak hivatalból még akkor is alkalmazniuk kell, ha arra nem hivatkozott kifejezetten az a fogyasztó, aki erre jogosult lehet.

57.

Ennélfogva analógia útján el kell ismerni, hogy az utazónak a 2015/2302 irányelv 23. cikkével összefüggésben értelmezett 12. cikkének (2) bekezdésében foglalt jogának kötelező jellege megköveteli, hogy a nemzeti bíróságok hivatalból elismerjék ezt a jogot, és megfelelően tájékoztassák a fogyasztót még akkor is, ha e jogra nem hivatkozott kifejezetten az a fogyasztó, aki erre jogosult lehet.

58.

Ráadásul az alapügyben az utazásszervező megsértette azon kötelezettségét, hogy tájékoztassa a fogyasztót a szerződés felmondásához való jogáról. A fogyasztó számára biztosított jog nemzeti bíróság által, hivatalból történő elismerése tehát a 2015/2302 irányelvnek való megfelelést biztosító megfelelő és hatékony eszközt jelent, amint azt ezen irányelv 24. cikke megköveteli.

59.

Egyetértek a finn kormánnyal, amely a tárgyaláson rámutatott, hogy a nemzeti bíróságnak tájékoztatnia kell a fogyasztót a jogairól, amint kétségei merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy a fogyasztó azért nem érvényesíti a jogait teljes mértékben, mert nem ismeri azokat. Az erre utaló „legapróbb jel” ( 46 ) elegendő kell, hogy legyen. Olyan körülmények között, mint amelyekről az alapügyben szó van, amikor az utazásszervező megsértette a szerződéskötést megelőző tájékoztatási kötelezettségét, vagy ha az információkat nem „világos, közérthető és kifejezett módon” közli, amint azt a 2015/2302 irányelv 5. cikkének (3) bekezdése megköveteli, úgy tekintendő, hogy ilyen jel áll fenn.

60.

A finn kormány továbbá a tárgyaláson helytállóan mutatott rá, hogy a fogyasztónak a jogairól a nemzeti bíróság által történő tájékoztatása pervezető intézkedésnek minősül. Ez egy külön, mindkét félhez intézett eljárási cselekmény, amelyre a nemzeti eljárási szabályokban erre vonatkozóan előírt alaki követelményeknek megfelelően kerül sor. ( 47 ) Amint azt már megállapítottam, ( 48 ) amikor a nemzeti bíróság hivatalból vesz figyelembe valamely jogalapot, a kontradiktórius eljárás elvének megfelelően kell eljárnia, és fel kell hívnia mindkét felet arra, hogy terjesszék elő a bíróság értékelésére vonatkozó észrevételeiket.

61.

A fentiekből következik, hogy a fogyasztó hatékony védelme csak akkor biztosítható, ha a nemzeti bíróság – amennyiben a rendelkezésére állnak az e tekintetben szükséges jogi és ténybeli elemek – hivatalból köteles alkalmazni a 2015/2302 irányelv 12. cikkének (2) bekezdését, és megfelelően tájékoztatni a fogyasztót a szerződés lemondási dj fizetése nélkül történő felmondásához való, e rendelkezésben foglalt jogáról, feltéve azonban, hogy tiszteletben tartják a kontradiktórius eljárás elvét.

62.

A következő felvetett kérdés arra vonatkozik, hogy a nemzeti bíróság azon kötelezettsége, hogy hivatalból alkalmazza a 2015/2302 irányelv 12. cikkének (2) bekezdését és megfelelően tájékoztassa a fogyasztót az abból eredő jogairól, a nemzeti bíróság azon kötelezettségét is magában foglalja‑e, hogy hivatalból a fogyasztó által követelt összeget meghaladó teljes visszatérítést ítéljen meg. A kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy ilyen körülmények között a rendelkezési elv, valamint a ne ultra petita elvének alkalmazása ellentétes‑e a fogyasztók hatékony védelmével.

63.

E tekintetben pontosítani kell, hogy a bíróság a hatáskörén belül és az előtte folyamatban lévő jogvita tárgyának keretei között hivatalból alkalmazza a jogszabályt. Ezért fontos különbséget tenni a bíróság hatáskörének két különböző aspektusa között. Egy dolog a bíróság azon hatáskörének elismerése, hogy hivatalból alkalmazza a fogyasztók védelmét szolgáló rendelkezéseket és megfelelően tájékoztassa a fogyasztót az azokból eredő jogairól. Teljesen más azonban a bíróság arra vonatkozó hatáskörének elismerése, hogy a fogyasztó megfelelő tájékoztatását követően túlterjeszkedjen a jogvita tárgyának keretein és hivatalból többet ítéljen meg annál, mint amit a fogyasztó követelt.

64.

Valamennyi érdekelt fél hangsúlyozta a rendelkezési elv fontosságát. ( 49 ) Meg kell állapítani, hogy a fogyasztóvédelmi jog hivatalból történő alkalmazásának doktrínája csak ezen elvnek a fogyasztó és az eladó vagy szolgáltató közötti egyenlőtlen helyzet orvoslása érdekében szükséges kiigazításával jár. Nem célja a polgári peres eljárások alapvető elveinek figyelmen kívül hagyása vagy egy „paternalista” bíróság létrehozása. ( 50 ) Amint azt a Bíróság a Lintner ítéletben ( 51 ) megállapította, azon védelem hatékony érvényesülése, amelyet a nemzeti bíróságnak hivatalból eljárva biztosítania kell a fogyasztónak, „nem terjedhet addig, hogy figyelmen kívül hagyják a jogvita tárgyának – ahogyan azt a felek az általuk felhozott jogalapok fényében értelmezett követeléseik révén meghatározták – kereteit vagy túlterjeszkedjenek azokon, vagyis az említett nemzeti bíróság nem köteles e jogvitát az előtte felhozott kereseti kérelmeken és jogalapokon túl kiterjeszteni”. Ennek ellenkezője sértené a ne ultra petita elvét, mivel lehetővé tenné a bíróság számára, hogy figyelmen kívül hagyja a jogvita tárgyának a felek követelései és jogalapjai által meghatározott kereteit vagy túlterjeszkedjen azokon. ( 52 )

65.

Meg kell jegyezni továbbá, hogy a Bíróság különös jelentőséget tulajdonított a fogyasztó által az eljárás során kinyilvánított akaratnak. A nemzeti bíróság azon kötelezettségével kapcsolatban, hogy a 93/13 irányelv 6. cikke (1) bekezdésével összhangban szükség esetén hivatalból mellőzze a tisztességtelen feltételeket, a Bíróság már pontosította, hogy a nemzeti bíróság nem köteles arra, hogy mellőzze a szóban forgó feltétel alkalmazását, amennyiben a fogyasztó, miután a nemzeti bíróság megfelelően tájékoztatta, szabad és világos hozzájárulását adja e feltételhez, illetve kifejezi azon szándékát, hogy nem kíván az ilyen kikötés tisztességtelen jellegére hivatkozni. ( 53 )

66.

Így az uniós fogyasztóvédelmi jog által kialakított és a fogyasztók javára bevezetett védelmi rendszer nem mehet el addig, hogy kötelező legyen a fogyasztók számára. Következésképpen, amennyiben a fogyasztó úgy dönt, hogy nem hivatkozik e védelmi rendszerre, az nem alkalmazandó. ( 54 ) A fogyasztó ellenezheti a jogszabálynak a saját ügyében hivatalból történő alkalmazását. ( 55 )

67.

Ugyanezen megfontolásoknak kell érvényesülniük a 2015/2302 irányelv által előírt védelmi rendszer keretében is. Ennélfogva, ha a fogyasztó, miután a bíróság megfelelően tájékoztatta a jogairól és az azok érvényesítését lehetővé tevő eljárási eszközökről, nem kíván e védelemre hivatkozni, a tényleges érvényesülés elve nem terjedhet odáig, hogy a nemzeti bíróságot a követelés kiterjesztésére és a ne ultra petita elvének megsértésére kötelezze.

68.

A tárgyaláson a Bíróság részéről azon érvényes indokokkal kapcsolatos kérdések és észrevételek merültek fel, amelyek megmagyarázhatják a fogyasztó azon döntését, hogy kevesebbet követeljen, mint amire jogosult. Ez a döntés ugyanis – a jogrendszertől függően – az alkalmazandó eljárással kapcsolatos megfontolásoknak lehet betudható. ( 56 ) Az sem zárható ki, hogy személyes megfontolások is szerepet játszanak. ( 57 ) Ilyen körülmények között, ha a fogyasztó passzív marad azt követően, hogy a nemzeti bíróság tájékoztatta jogairól és e jogok érvényesítésének eszközeiről, ebből észszerűen lehet arra következtetni, hogy szabadon és kellő tájékoztatás alapján dönt úgy, hogy fenntartja az eredeti követelést.

69.

Mindazonáltal az alapügyben, amint arra a Bizottság a tárgyaláson rámutatott, nem lehet úgy tekinteni, hogy a fogyasztó, aki nem terjesztett elő észrevételeket a kérdést előterjesztő bíróság által felvetett kérdésekkel kapcsolatban, szabadon és kellő tájékoztatás alapján hozott azon döntését juttatta volna kifejezésre, hogy fenntartja az eredeti követelést. Amint az fentebb megállapítottam, ( 58 ) az ügy irataiból nem tűnik ki egyértelműen, hogy a kérdést előterjesztő bíróság elmagyarázta‑e a fogyasztónak a jogait és az azok érvényesítésére rendelkezésre álló eljárási eszközöket.

70.

Rá kell mutatni továbbá, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy a nemzeti bíróságokat nem terheli arra vonatkozó általános kötelezettség, hogy túlterjeszkedjenek a jogvita keretein és többet vagy mást ítéljenek meg, mint amit a felek követeltek. Ez vonatkozik konkrétabban a fogyasztó ahhoz való jogára, hogy a tisztességtelen szerződési feltétel alapján jogalap nélkül kifizetett összegek visszatérítését követelje. Konkrét és kivételes körülményeknek kell fennállniuk, amelyek arra utalnak, hogy a fogyasztót megfosztották azon eljárási eszközöktől, amelyek lehetővé teszik számára az uniós fogyasztóvédelmi jogon alapuló jogainak érvényesítését. ( 59 )

71.

Ezenkívül a Bíróság hasonlóképpen kimondta, hogy a nemzeti bíróságok főszabály szerint – az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elve tiszteletben tartásának sérelme nélkül – nem kötelesek hivatalból a tisztességtelen feltétel alapján jogalap nélkül teljesített kifizetések és a szerződés alapján még fizetendő összeg közötti beszámítást alkalmazni. ( 60 )

72.

Ennélfogva az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy a tényleges érvényesülés elve és a hatékony bírói jogvédelem elve nem kötelezi a nemzeti bíróságokat arra, hogy figyelmen kívül hagyják a jogvita tárgyának a felek követelései által meghatározott kereteit vagy túlterjeszkedjenek azokon. Ezek az elvek azonban megkövetelik, hogy hatékony eszközök álljanak rendelkezésre, amelyek lehetővé teszik a fogyasztó számára, hogy érvényesíthesse a jogait és követelhesse azt, amire jogosult.

73.

Ez elvezet ahhoz a kérdéshez, hogy az alapügyben rendelkezésre álltak‑e ilyen hatékony eljárási eszközök. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat csak a nemzeti jog azon rendelkezését tartalmazza, amely a jogvita módosítása tilalmának elvét rögzíti (a LEC 412. cikkének (1) bekezdése). A kérdést előterjesztő bíróság azonban nem részletezte ezen elvnek a spanyol jogrendben történő konkrét alkalmazását. ( 61 ) Azt sem fejtette ki, hogy a követelés esetleges kiterjesztése a hatáskörrel rendelkező bíróság megváltozását vagy az alkalmazandó eljárás megváltoztatását tenné‑e szükségessé. Így – az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvére figyelemmel – a nemzeti eljárásjog körébe tartozik azon eljárási eszközök meghatározása, amelyek révén a fogyasztó gyakorolhatja a teljesített kifizetések teljes összegének követeléséhez való jogot. Ez jelentheti például újabb kereset indítását vagy a keresetnek a kérdést előterjesztő bíróság felhívása alapján történő kiterjesztését. ( 62 ) E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az, hogy valamely különleges eljárásban fennállnak bizonyos eljárási követelmények, amelyeket a fogyasztónak a jogai érvényesítéséhez tiszteletben kell tartania, nem jelenti azt, hogy a fogyasztó ne részesülne hatékony bírói jogvédelemben. ( 63 ) Mindazonáltal, amint arra már rámutattam, az e jogok érvényesítésére rendelkezésre álló eljárási eszközöknek hatékony bírói jogvédelmet kell biztosítaniuk.

74.

A fentiekre tekintettel arra a következtetésre jutottam, hogy a 2015/2302 irányelv 12. cikkének – az EUMSZ 114. és EUMSZ 169. cikkel összefüggésben értelmezett – (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes azon nemzeti eljárási elvek alkalmazása, amelyek szerint a jogvitában eljáró nemzeti bíróság hivatalból nem ítélheti meg a fogyasztónak azon összegek teljes visszatérítését, amelyekre a fogyasztó jogosult, amennyiben a fogyasztó ennél alacsonyabb összeget követelt. Ugyanakkor a nemzeti bíróság hivatalból köteles alkalmazni a 2015/2302 irányelv 12. cikkének (2) bekezdését, amennyiben az e tekintetben szükséges valamennyi jogi és ténybeli elem a rendelkezésére áll, feltéve hogy tiszteletben tartják a kontradiktórius eljárás elvét. Közelebbről, a nemzeti bíróság köteles megfelelően tájékoztatni a fogyasztót az e rendelkezés alapján őt megillető jogokról és az e jogok érvényesítése érdekében rendelkezésre álló eljárási eszközökről, feltéve hogy ezek az eszközök hatékony bírói jogvédelmet biztosítanak.

75.

A fenti megfontolásokra tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság a Juzgado de Primera Instancia no 5 de Cartagena (cartagenai 5. sz. elsőfokú bíróság, Spanyolország) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre a következőképpen válaszoljon: