–

a 2022. július 5‑i végzésre, amelynek értelmében a Törvényszék a Bizottság által felhozott elfogadhatatlansági kifogást az ügy érdemével együtt bírálja el,

–

a 2023. augusztus 10‑i, a Törvényszék eljárási szabályzata 69. cikkének d) pontja alapján és a felek meghallgatását követően hozott, az eljárást a 2024. június 11‑iBizottság kontra Deutsche Telekom ítélet (C‑221/22 P, EU:C:2024:488) alapjául szolgáló ügyben az eljárást befejező határozat meghozataláig felfüggesztő határozatra,

–

a felek által a Törvényszék Hivatalához 2024. július 25‑én és 29‑én benyújtott, a 2024. június 11‑iBizottság kontra Deutsche Telekom ítéletből (C‑221/22 P, EU:C:2024:488) a jelen ügyre vonatkozóan levonandó következtetésekkel kapcsolatos észrevételekre,

1

Keresetében a felperes, az Air Canada elsődlegesen az EUMSZ 268. cikk és az EUMSZ 340. cikk második bekezdése alapján azon kár megtérítését kéri, amely állítása szerint annak következtében érte őt, hogy az Európai Bizottság megtagadta, hogy megfizesse neki azokat a kamatokat, amelyek az EUMSZ 266. cikk első bekezdése alapján, a 2015. december 16‑iAir Canada kontra Bizottság ítélet (T‑9/11, nem tették közzé, EU:T:2015:994) végrehajtásaként járnak neki, illetve másodlagosan, az EUMSZ 263. cikk alapján a Bizottság 2021. március 25‑i azon határozatának megsemmisítését kéri, amely megtagadta a jogszabályban meghatározott mértékű kamatok megfizetését.

2

A felperes a légi árufuvarozás piacán tevékenykedő légitársaság.

3

2010. november 9‑én a Bizottság elfogadta az EUMSZ 101. cikk, az EGT‑Megállapodás 53. cikke és az Európai Közösség és a Svájci Államszövetség között létrejött légi közlekedési megállapodás 8. cikke szerinti eljárásban (COMP/39258 – „légi árufuvarozás” ügy) hozott C(2010) 7694 final határozatot (a továbbiakban: 2010. november 9‑i határozat).

4

A 2010. november 9‑i határozatnak 21 címzettje volt, köztük a felperes. E határozat az indokolásában az EUMSZ 101. cikkbe, az Európai Gazdasági Térségről (EGT) szóló megállapodás 53. cikkébe, valamint az Európai Közösség és a Svájci Államszövetség között létrejött légi közlekedési megállapodás 8. cikkébe ütköző egységes és folyamatos jogsértést ismertetett. Ezen indokok szerint az említett határozat címzettjei összehangolták az EGT‑ben és Svájcban nyújtott árufuvarozási szolgáltatások díjszabásával kapcsolatos magatartásukat.

5

A 2010. november 9‑i határozat 1–4. cikke az ezen egységes és folyamatos jogsértést megvalósító magatartásokat az említett határozat címzettjeinek tudja be.

6

A 2010. november 9‑i határozat 5. cikke a bírságokra vonatkozik. E cikk a jelen jogvitára vonatkozó részében a következőképpen rendelkezik:

[A 2010. november 9‑i határozat] 1–4. cikkében említett jogsértések tekintetében a következő bírságok kerülnek kiszabásra:

[…]

A kiszabott bírságokat a jelen határozat közlésétől számított három hónapon belül euróban kell megfizetni […]

E határidő lejártát követően automatikusan az Európai Központi Bank által a fő refinanszírozási műveletekre alkalmazott, 3,5 százalékponttal növelt kamatláb alapján számított kamatfizetési kötelezettség keletkezik azon hónap első napján, amikor a [2010. november 9‑i határozatot] elfogadták.

Ha a [2010. november 9‑i határozat] 1. cikkében említett vállalkozás keresetet nyújt be, a vállalkozásnak legkésőbb az esedékesség napjáig fedeznie kell a bírság összegét, akár azáltal, hogy elfogadható bankgaranciát nyújt, akár pedig azáltal, hogy a 2342/2002/EK, Euratom bizottsági rendelet 85a. cikkének (1) bekezdésével összhangban ideiglenesen megfizeti a bírságot.”

7

2011. január 6‑án a felperes megsemmisítés iránti keresetet nyújtott be a 2010. november 9‑i határozattal szemben.

8

2011. február 10‑én a felperes ideiglenesen megfizette a 2010. november 9‑i határozat 5. cikkében vele szemben kiszabott bírság teljes összegét.

9

A 2015. december 16‑iAir Canada kontra Bizottság ítéletben (T‑9/11, nem tették közzé, EU:T:2015:994) a Törvényszék megsemmisítette a 2010. november 9‑i határozatot a felperest érintő részében.

10

2016. február 5‑én a Bizottság tájékoztatta a felperest azon határozatáról, hogy visszatéríti számára az általa ideiglenesen megfizetett bírságnak megfelelő összeget (21037500 euró), valamint garantált hozamot (468540,80 euró) (a továbbiakban: 2016. február 5‑i határozat). A Bizottság pontosította, hogy ez a 21506040,80 euró összeg „a mai napon átutalás tárgyát fogja képezni”.

11

A felperes 2016. február 8‑án megkapta ezt az összeget.

12

2021. február 4‑én a felperes levelet küldött a Bizottságnak, amelyben a következő összegek megfizetését kérte:

13

2021. március 25‑én a Bizottság közölte a felperessel azon határozatát, hogy nem ad helyt a fenti 12. pontban ismertetett kérelmének (a továbbiakban: 2021. március 25‑i levél), mivel e követelés az Európai Unió Bírósága alapokmányának 46. cikke alapján elévült.

14

A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:

15

A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

16

Mivel a felperes elsődlegesen a kártérítés iránti kereseti kérelmeit terjesztette elő, elsőként azokat kell megvizsgálni.

17

A 2024. június 11‑iBizottság kontra Deutsche Telekom ítéletből (C‑221/22 P, EU:C:2024:488) a jelen üggyel kapcsolatban levonandó következtetésekre vonatkozó észrevételeiben a Bizottság jelezte, hogy fenntartja az elfogadhatatlansági kifogásban felhozott két elfogadhatatlansági okot, amelyek közül az első a kártérítési keresetnek az Európai Unió Bírósága alapokmányának 46. cikke szerinti elévülésén, a második pedig azon alapul, hogy a kártérítésre irányuló igényérvényesítés nem alkalmas a 2015. december 16‑iAir Canada kontra Bizottság ítélet (T‑9/11, nem tették közzé, EU:T:2015:994) teljesítésének vitatására.

18

Először a második elfogadhatatlansági kifogást kell megvizsgálni.

19

A Bizottság lényegében azt állítja, hogy a felperes nem megfelelő igényérvényesítési lehetőséget vett igénybe a 2015. december 16‑iAir Canada kontra Bizottság ítélet (T‑9/11, nem tették közzé, EU:T:2015:994) teljesítésének vitatása érdekében. A felperesnek megsemmisítés iránti keresetet kellett volna indítania azon határozattal szemben, amelyben a Bizottság megállapította a részére visszatérítendő összeget, vagyis a jogalap nélkül megfizetett bírságnak az elért hozammal növelt tőkeösszegét, ahelyett hogy kártérítés iránti keresetet nyújt be.

20

A Bizottság hozzáteszi, hogy a kártérítési kérelem azon határidő megkerülésének minősül, amelyet az EUMSZ 263. cikk a visszatérítésről szóló határozat vitatása vonatkozásában ír elő. E határozatot ugyanis 2016 februárjában hozták, míg a jelen kártérítési keresetet csak 2021 júniusában nyújtották be.

21

A felperes vitatja a Bizottság érveit.

22

Emlékeztetni kell arra, hogy amikor a felperes – mint a jelen ügyben is – a megsemmisítést kimondó ítéletet követően az EUMSZ 266. cikk első bekezdése alapján járó kamatok megfizetését kéri, az állítólagos kár abból ered, hogy a Bizottság vétkesen elmulasztotta megtenni a megsemmisítést kimondó ítéletben foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedést, megsértve ezzel az e rendelkezésből eredő kötelezettségeit (2005. május 4‑iHolcim [Franciaország] kontra Bizottság végzés, T‑86/03, EU:T:2005:157, 51. pont).

23

Az EUMSZ 266. cikk első bekezdéséből ugyanis kitűnik, hogy azon intézmény, amelytől a megsemmisített aktus származik, köteles megtenni az ezen aktust ex tunc hatállyal semmisnek nyilvánító ítéletben foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseket. Ez többek között az említett aktus alapján jogalap nélkül beszedett összegek visszatérítését, valamint kamatfizetést von maga után (lásd: 2024. június 11‑iBizottság kontra Deutsche Telekom ítélet, C‑221/22 P, EU:C:2024:488, 51. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

24

Az EUMSZ 266. cikk ugyanis nem alakít ki sajátos jogorvoslatot az uniós bíróságok ítéletei végrehajtásának garantálása érdekében. Ha egy jogalany úgy véli, hogy a megsemmisített aktus helyett elfogadott aktus nem felel meg az ítélet indokolásának és rendelkező részének, akkor az EUMSZ 263. cikk alapján új megsemmisítés iránti keresetet nyújthat be. Az EUMSZ 265. cikkben szabályozott, intézményi mulasztás megállapítása iránti kereset jelenti ezzel szemben a megfelelő módot annak megállapítására, hogy valamely intézmény jogellenesen elmulasztotta megtenni azokat az intézkedéseket, amelyeket az ítélet végrehajtása igényelt (lásd ebben az értelemben: 2014. szeptember 5‑iÉditions Odile Jacob kontra Bizottság ítélet, T‑471/11, EU:T:2014:739, 71. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Ehhez képest az EUMSZ 268. cikkben és az EUMSZ 340. cikk második bekezdésében szabályozott kártérítési kereset az uniós bíróság határozatának végrehajtása során elkövetett jogsértéssel okozott károk megtérítésére irányul.

25

Egyébiránt emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a kártérítési keresetet önálló keresetként hozták létre, amely a jogorvoslati rendszerben sajátos szerepet tölt be, megindítása pedig a sajátos tárgyára tekintettel meghatározott feltételektől függ (lásd ebben az értelemben: 1993. június 21‑iVan Parijs és társai kontra Tanács és Bizottság végzés, C‑257/93, EU:C:1993:249, 14. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2004. március 23‑iOmbudsman kontra Lamberts ítélet, C‑234/02 P, EU:C:2004:174, 59. pont; 2025. február 3‑iKerkosand kontra Bizottság végzés, T‑216/24, nem tették közzé, EU:T:2025:142, 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.

26

Ugyanakkor, jóllehet valamely fél anélkül indíthat felelősség megállapítása iránti keresetet, hogy bármilyen jogi rendelkezés kötelezné őt arra, hogy a neki kárt okozó jogellenes aktus megsemmisítését kérje, ezen az úton azonban nem kerülheti meg az ugyanezen jogellenesség megállapítása és az ugyanezen anyagi követelések iránti kérelem elfogadhatatlanságát (lásd: 2019. szeptember 5‑iEurópai Unió kontra Guardian Europe és Guardian Europe kontra Európai Unió ítélet, C‑447/17 P és C‑479/17 P, EU:C:2019:672, 50. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

27

A kártérítési keresetet ezért elfogadhatatlannak kell minősíteni abban az esetben, ha az valójában egy jogerőre emelkedett egyedi határozat visszavonására irányul, és ha annak helyt adnának, az a határozat joghatásainak megszűnését eredményezné. Erről van szó abban az esetben, ha a felperes kártérítési kérelem benyújtásával ugyanazt az eredményt kívánja elérni, mint amellyel számára a megsemmisítés iránti kereset sikeressége járt volna, amelyet azonban nem terjesztett elő határidőn belül (lásd: 2019. szeptember 5‑iEurópai Unió kontra Guardian Europe és Guardian Europe kontra Európai Unió ítélet, C‑447/17 P és C‑479/17 P, EU:C:2019:672, 51. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

28

Ennélfogva meg kell határozni, hogy a jelen ügyben a kártérítési kérelem elfogadhatóságának elismerése azt jelentené‑e – amint azt a Bizottság állítja –, hogy a felperes azon mulasztását kerülnék meg – amit a fenti 24–27. pontban ismertetett ítélkezési gyakorlat tilt –, hogy az EUMSZ 263. cikkben előírt keresetindítási határidőn belül benyújtott megsemmisítés iránti keresettel nem vitatta a 2016. február 5‑i határozatot.

29

E tekintetben az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy valamely intézmény hallgatása főszabály szerint nem tekinthető hallgatólagos megtagadásnak, kivéve ha ezt a következményt valamely uniós jogi rendelkezés kifejezetten előírja. A Bíróság – anélkül, hogy kizárta volna, hogy bizonyos sajátos körülmények között mellőzni lehessen ennek az elvnek az alkalmazását, vagyis az intézmény hallgatása vagy tétlensége kivételesen hallgatólagos elutasító határozatnak minősüljön – ebből azt a következtetést vonta le, hogy az az aktus, amellyel a Bizottság a jogalap nélkül megfizetett bírságnak csupán a tőkeösszegét téríti vissza valamely vállalkozás részére, anélkül hogy kifejezetten állást foglalna a kamatok megfizetéséről, nem minősül az említett kamatok megfizetését megtagadó olyan hallgatólagos határozatnak, amelyet megsemmisítés iránti keresettel lehetne megtámadni (lásd ebben az értelemben: 2004. december 9‑iBizottság kontra Greencore ítélet, C‑123/03 P, EU:C:2004:783, 45. pont).

30

Márpedig egyrészt, az uniós jog egyetlen rendelkezése sem írja elő, hogy a Bizottság hallgatása valamely ítéletnek az EUMSZ 266. cikk első bekezdése szerinti teljesítése keretében hallgatólagos elutasító határozatot keletkeztet. Másrészt, a tényekből nem tűnik ki, hogy a Bizottság hallgatása a jelen ügyhöz hasonló körülmények között hallgatólagos elutasító határozattal lett volna azonosítható. A felperesnek címzett 2016. február 5‑i határozatban ugyanis a Bizottság megelégedett az általa kifizetni kívánt összeg megjelölésével. Kétségkívül pontosította, hogy nem csupán az ideiglenesen megfizetett bírságot fogja visszafizetni, hanem ezt az összeget garantált hozammal is növelni fogja. Az említett 2016. február 5‑i határozatból, valamint a felperes és a Bizottság között 2015. december 23. és 2016. február 17. között a visszafizetésre vonatkozóan lezajlott elektronikus üzenetváltásból kitűnik, hogy a Bizottság soha nem foglalt kifejezetten állást olyan kamatok megfizetéséről, amilyeneket a felperes a jelen ügyben követel. A jelen eljárás keretében a Bizottság nem hivatkozott egyetlen olyan sajátos körülményre sem, amely igazolná, hogy e határozatot kivételesen a kamatfizetést megtagadó hallgatólagos határozatnak lehessen tekinteni, egyébiránt pedig az ügy iratainak egyetlen eleme sem teszi lehetővé ilyen határozat levezetését.

31

Ilyen körülmények között az az aktus minősül megsemmisítés iránti keresettel megtámadható jogi aktusnak, amely – mint a jelen ügyben a 2021. március 25‑i levél – kifejezett elutasítást fogalmaz meg a kamatfizetési követeléssel szemben (lásd ebben az értelemben: 2004. december 9‑iBizottság kontra Greencore ítélet, C‑123/03 P, EU:C:2004:783, 47. pont; 2005. május 4‑iHolcim [Franciaország] kontra Bizottság végzés, T‑86/03, EU:T:2005:157, 43. pont).

32

Következésképpen meg kell állapítani, hogy a 2016. február 5‑i határozat nem foglalt állást a kamatok megfizetéséről, következésképpen pedig nem lehetett a kamatfizetés olyan megtagadásának tekinteni, amely megsemmisítés iránti keresettel lett volna megtámadható. A Bizottság tehát tévesen állítja, hogy a kártérítési kereset benyújtása azon mulasztás megkerülésének minősül, hogy a felperes megsemmisítés iránti kereset útján nem érvényesítette igényét az említett határozattal szemben.

33

Következésképpen a második elfogadhatatlansági kifogást el kell utasítani.

34

A Bizottság azt állítja, hogy a kártérítési igény az Európai Unió Bírósága alapokmányának 46. cikke értelmében elévült.

35

Úgy véli, hogy még ha feltételezzük is, hogy az elévülés legkésőbb 2016. február 8‑án, vagyis a visszatérítés időpontjában vette kezdetét, az Európai Unió Bírósága alapokmányának 46. cikkében előírt ötéves elévülési idő legkésőbb 2021. február 8‑án akkor eltelt. Ezenkívül, még ha feltételezzük is, hogy az elévülési idő még nem telt el, továbbá hogy a 2021. március 25‑i levél megszakította ezt az elévülést, e levél az Európai Unió Bírósága alapokmányának 46. cikke értelmében csak 2021. május 25‑ig hosszabbította meg az elévülési időt. Ez utóbbi rendelkezés ugyanis csak az EUMSZ 263. cikkben említett két hónapos határidőre utal, nem pedig a Törvényszék eljárási szabályzatának 60. cikkében biztosított, a távolságra tekintettel járó tíznapos átalány‑határidőre is. Az említett 60. cikk ugyanis csak az eljárási határidőkre alkalmazandó. Márpedig az Európai Unió Bírósága alapokmánya 46. cikkének első bekezdése elévülési időről, nem pedig eljárási határidőről rendelkezik. Érvelésének alátámasztása érdekében a Bizottság hivatkozik a 2012. november 8‑iEvropaïki Dynamiki kontra Bizottság ítéletre (C‑469/11 P, EU:C:2012:705, 52., 54. és 56. pont).

36

A felperes vitatja a Bizottság érveit, és úgy véli, hogy az EUMSZ 263. cikkben előírt azon két hónapos határidőt, amelyre az Európai Unió Bírósága alapokmányának 46. cikke utal a megelőzően benyújtott követelésre adott válasz elleni kereset előterjesztése tekintetében, meg kell hosszabbítani az eljárási szabályzat 60. cikkében biztosított, a távolságra tekintettel járó tíznapos átalány‑határidővel. Így a felperes az előírt határidőn belül nyújtotta be kártérítési keresetét.

37

Az Európai Unió Bírósága alapokmánya 46. cikkének első bekezdése, amelyet ugyanezen alapokmány 53. cikkének első bekezdése értelmében a Törvényszék előtti eljárásra is alkalmazni kell, a következőképpen rendelkezik:

„A szerződésen kívül okozott károkért való felelősségre vonatkozó ügyekben az Unió elleni eljárás megindításának joga az erre okot adó esemény felmerülésétől számított öt év alatt évül el. Az elévülés megszakad, ha a Bírósághoz keresetet nyújtottak be, vagy ha a károsult fél az eljárás megindítása előtt követelésével [az Unió] megfelelő intézményéhez fordult. Ez utóbbi esetben az eljárást az [EUMSZ 263. cikkben] előírt két hónapos határidőn belül kell megindítani; adott esetben [EUMSZ 265. cikk] második bekezdésének rendelkezéseit kell alkalmazni.”

38

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az elévülési idő akkor kezdődik, amikor a kártérítési kötelezettség feltételei teljesülnek, különösen pedig akkor, amikor a megtérítendő kár konkretizálódott (lásd: 2012. november 8‑iEvropaïki Dynamiki kontra Bizottság ítélet, C‑469/11 P, EU:C:2012:705, 34. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

39

A jelen ügyhöz hasonló helyzetben, amelynek tárgyát olyan kár megtérítése képezi, amely egy jogalap nélkül megfizetett bírság tőkeösszege után járó kamatok összegének felel meg, az állítólagos kár abból ered, hogy a Bizottság állítólag elmulasztott az EUMSZ 266. cikk első bekezdése alapján kamatot fizetni az érintett részére. Ebből következik, hogy ez a mulasztás minősül az Európai Unió Bírósága alapokmánya 46. cikke első bekezdésének első mondata értelmében vett „eseménynek”, amelytől kezdve az ötéves elévülési időt számítani kell (lásd ebben az értelemben: 2023. október 27‑iBritish Airways kontra Bizottság végzés, C‑138/23 P, nem tették közzé, EU:C:2023:821, 57. pont; 2005. május 4‑iHolcim [Franciaország] kontra Bizottság végzés, T‑86/03, EU:T:2005:157, 40. és 51. pont).

40

A jelen ügyben a Bizottság azon állítólagos mulasztása, hogy nem tette meg a 2015. december 16‑iAir Canada kontra Bizottság ítéletben (T‑9/11, nem tették közzé, EU:T:2015:994) foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseket, 2016. február 8‑án konkretizálódott azáltal, hogy ténylegesen visszatérítette a jogalap nélkül megfizetett bírság tőkeösszegét, növelve azt a garantált hozammal, anélkül azonban, hogy ezen összeg után a fenti 23. pontban említett kamatokat fizetett volna.

41

Meg kell tehát állapítani, hogy az elévülési idő 2016. február 8‑án kezdődött, amiben a felek végeredményben egyetértenek.

42

Az Európai Unió Bírósága alapokmányának 46. cikke értelmében szerződésen kívüli felelősség esetén az elévülés megszakad akár azért, mert az Európai Unió Bírósága előtt keresetet indítottak, akár pedig azon követelés folytán, amelyet a károsult fél ezt megelőzően nyújthat be az Unió megfelelő intézményéhez.

43

Ami a második esetkört illeti, amikor az érintett az állítólagos kár megtérítése iránti követeléssel fordul az Unió megfelelő intézményéhez, két eset lehetséges. Az első az, amikor az érintett anélkül indít keresetet az uniós bíróság előtt, hogy megvárná, hogy a megfelelő intézmény határozzon a követeléséről, és még az EUMSZ 265. cikk második bekezdésében előírt határidő lejárta előtt. A második eset az, amikor a megfelelő intézmény elutasítja a megelőzően benyújtott követelést, vagy arra nem válaszol az EUMSZ 265. cikk második bekezdésében előírt határidőn belül, amely esetben az elévülés megszakadása csak akkor következik be, ha e követelést – az esettől függően – az EUMSZ 263. és az EUMSZ 265. cikkben meghatározott határidőn belül benyújtott keresetlevél követi (lásd ebben az értelemben: 1967. július 14‑iKampffmeyer és társai kontra Bizottság ítélet, 5/66, 7/66, 13/66–16/66 és 18/66–24/66, nem tették közzé, EU:C:1967:31, 337. o.; 1999. augusztus 4‑iFratelli Murri kontra Bizottság végzés, T‑106/98, EU:T:1999:163, 29. pont). E két esetben az elévülést a megelőzően benyújtott követelés érintett intézmény általi kézhezvételének időpontjában kell megszakítottnak tekinteni (lásd ebben az értelemben: 2007. szeptember 27‑iPelle és Konrad kontra Tanács és Bizottság ítélet, T‑8/95 és T‑9/95, EU:T:2007:298, 80. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

44

Az Európai Unió Bírósága alapokmánya 46. cikkének első bekezdése így több határidőről is rendelkezik. Egyrészt, az elévülési időt öt évben határozza meg. Másrészt, a megfelelő intézményhez megelőzően benyújtott követelés esetén utal az EUMSZ 263. cikkben előírt határidőre, pontosítva, hogy adott esetben az EUMSZ 265. cikk második bekezdésének rendelkezései alkalmazandók.

45

Amint az a fenti 41. pontban megállapításra került, az elévülési idő 2016. február 8‑án kezdődött. A felperes 2021. február 4‑én, vagyis az elévülési idő 2021. február 8‑i elteltének időpontja előtt nyújtotta be megelőző követelését. A Bizottság a felperes követelését 2021. március 25‑én utasította el.

46

A felperes a jelen keresetet 2021. június 2‑án, vagyis két hónappal és nyolc nappal azt követően terjesztette elő, hogy a Bizottság 2021. március 25‑én elutasította a megelőzően benyújtott követelését.

47

A felek nem értenek egyet azzal kapcsolatban, hogy az eljárási szabályzat 60. cikkében biztosított, a távolságra tekintettel járó tíznapos átalányhatáridőt alkalmazni kell‑e arra a két hónapos határidőre, amelyet az Európai Unió Bírósága alapokmánya 46. cikkének első bekezdése az EUMSZ 263. cikkre való hivatkozással említ.

48

Az eljárási szabályzat 60. cikke előírja, hogy az eljárási határidők a távolságra tekintettel tíznapos átalányhatáridővel meghosszabbodnak. E határidőt azért vezették be, hogy figyelembe vegyék azokat a nehézségeket, amelyekkel a felek a Bíróság székhelyétől kisebb vagy nagyobb távolságra való elhelyezkedésük miatt szembesülnek (lásd ebben az értelemben: 2012. november 8‑iEvropaïki Dynamiki kontra Bizottság ítélet, C‑469/11 P, EU:C:2012:705, 48. pont).

49

Először is ki kell emelni, hogy az Európai Unió Bírósága alapokmánya 46. cikkének első bekezdésében előírt ötéves elévülési idő nem eljárási határidő. Ezen elévülési idő természeténél fogva eltér az ilyen határidőtől (2012. november 8‑iEvropaïki Dynamiki kontra Bizottság ítélet, C‑469/11 P, EU:C:2012:705, 49. pont). Ebből következik, hogy a távolságra tekintettel biztosított tíznapos átalány‑határidő nem alkalmazandó az említett elévülési időre (2012. november 8‑iEvropaïki Dynamiki kontra Bizottság ítélet, C‑469/11 P, EU:C:2012:705, 59. pont).

50

Ami az Európai Unió Bírósága alapokmánya 46. cikkének első bekezdésében az EUMSZ 263. cikkre hivatkozással említett két hónapos határidőt illeti, az elévülési időtől eltérő határidőről van szó. E határidő olyan eljárási cselekményre vonatkozik, amelyet az érintettnek el kell végeznie ahhoz, hogy kártérítési keresete az elévülési idő megszakadását követően elfogadható legyen.

51

Márpedig az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy az Európai Unió Bírósága alapokmánya 46. cikkének első bekezdésében az EUMSZ 263. cikkben előírt két hónapos határidőre való hivatkozás azzal a hatással jár, hogy az elévülés megszakadása területén alkalmazandóvá teszi a határidők számítására vonatkozó, az utóbbi cikk keretében alkalmazandó szabályokat (lásd ebben az értelemben: 2002. február 7‑iSchulte kontra Tanács és Bizottság ítélet, T‑261/94, EU:T:2002:27, 63. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), ami magában foglalja az eljárási szabályzat 60. cikkében biztosított, a távolságra tekintettel járó határidőt is (lásd ebben az értelemben: 2001. szeptember 19‑iJestädt kontra Tanács és Bizottság végzés, T‑332/99, EU:T:2001:218, 53. pont).

52

Így, mivel az EUMSZ 263. cikkben előírt határidő eljárási határidő, az eljárási szabályzat 60. cikkéből az következik, hogy e határidőt annak bármely alkalmazása során meg kell hosszabbítani a távolságra tekintettel biztosított tíznapos átalány‑határidővel. Ennélfogva, mivel az Európai Unió Bírósága alapokmányának 46. cikke kifejezetten utal az EUMSZ 263. cikkben megállapított határidőre, és mivel az említett 46. cikk nem tartalmaz egyetlen olyan rendelkezést sem, amely akadályát képezné az eljárási szabályzat 60. cikke alkalmazásának, önmagában az említett 60. cikkre való hivatkozás hiánya – a Bizottság állításával ellentétben – nem akadályozhatja meg az említett 60. cikknek a jelen ügyben történő alkalmazását.

53

Következésképpen meg kell állapítani, hogy az elévülési időt a felperes 2021. február 4‑i, az ötéves időszak lejárta előtt benyújtott megelőző követelése megszakította. Ezt követően a felperes a Bizottság által a követelésére adott, 2021. március 25‑i választ követő két hónapos és tíznapos határidőn belül nyújtotta be keresetét. A jelen kereset keretében érvényesített kártérítési igény tehát nem évült el.

54

Következésképpen az első elfogadhatatlansági kifogást el kell utasítani.

55

Ebből következően a Bizottság által felhozott elfogadhatatlansági kifogást teljes egészében el kell utasítani, és meg kell vizsgálni a kártérítés iránti kereseti kérelmek megalapozottságát.

56

A felperes lényegében egyrészt azt kéri, hogy térítsék meg neki azt a kárt, amely a 2015. december 16‑iAir Canada kontra Bizottság ítélet (T‑9/11, nem tették közzé, EU:T:2015:994) Bizottság általi hiányos teljesítéséből ered amiatt, hogy 2016. február 8‑án nem került sor az összes olyan kamat megfizetésére, amelyek a bírság jogalap nélkül beszedett összegének visszatérítése keretében járnak, másrészt pedig azt kéri, hogy fizessenek neki késedelmi kamatokat, amelyeket az ezen időpontot követő, a jelen ítélet végrehajtásáig terjedő időszakra vonatkozóan kell számítani.

57

Az EUMSZ 340. cikk második bekezdése akként rendelkezik, hogy szerződésen kívüli felelősség esetén az Unió a tagállamok jogában közös általános elveknek megfelelően megtéríti az intézményei vagy alkalmazottai által feladataik teljesítése során okozott károkat.

58

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az Unió szerződésen kívüli felelősségének megállapításához több feltétel együttes teljesülése szükséges, nevezetesen a magánszemélyek számára jogokat keletkeztető valamely jogszabály kellően súlyos megsértésének fennállása, a kár tényleges jellege, valamint az aktus kibocsátóját terhelő kötelezettség megsértése és a sérelmet szenvedett személyek kára közötti okozati összefüggés fennállása (lásd: 2019. szeptember 10‑iHTTS kontra Tanács ítélet, C‑123/18 P, EU:C:2019:694, 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

59

A felperes azt állítja, hogy a Bizottság megsértette az EUMSZ 266. cikk első bekezdését, amikor megtagadta, hogy a felperes részére megfizesse azokat a kamatokat, amelyek arra irányulnak, hogy átalányösszegben kompenzálják neki az azon összeg nyújtotta előnyök élvezetétől való megfosztást, amelyet a kiszabott bírság folytán ideiglenes jelleggel meg kellett fizetnie (a továbbiakban: átalánykamatok). A 2021. január 20‑iBizottság kontra Printeos ítéletből (C‑301/19 P, EU:C:2021:39) kitűnik, hogy a kifizetés ilyen megtagadása az említett cikk kellően súlyos megsértésének minősül. A teljes visszatérítéshez való jog azáltal teljesülne, ha az EKB refinanszírozási kamatlábának 3,5 százalékponttal növelt mértéke szerint, azaz a jelen esetben 4,5%‑os kamatlábon fizetnének ilyen kamatokat. Ez a mérték az Európai Közösségek általános költségvetésére alkalmazandó költségvetési rendeletről szóló 1605/2002/EK, Euratom tanácsi rendelet végrehajtására vonatkozó részletes szabályok megállapításáról szóló, 2002. december 23‑i 2342/2002/EK, Euratom bizottsági rendelet (HL 2002. L 357., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás: 1. fejezet, 4. kötet, 145. o.) 86. cikkének alkalmazásából következik. Így a felperes azt kéri, hogy a Törvényszék kötelezze a Bizottságot a felperes általa kapott kamatok és az azon kamatok közötti különbözet megfizetésére, amelyeket átalánykamatként kellett volna kapnia. A 2024. június 11‑iBizottság kontra Deutsche Telekom ítéletre (C‑221/22 P, EU:C:2024:488) vonatkozó észrevételeiben a felperes azt állítja, hogy ez az ítélet megerősíti az ő álláspontját.

60

Az ellenkérelemben és a viszonválaszban a Bizottság azt állítja, hogy nem sértette meg az EUMSZ 266. cikket, főleg pedig nem követte el e rendelkezés kellően súlyos megsértését. E tekintetben a Bizottság emlékeztet arra, hogy a 2342/2002 rendelet 85a. cikkének (2) bekezdésével összhangban visszatérítette a felperesnek az ideiglenesen megfizetett bírság összegét és a felhalmozódott kamatokat annak érdekében, hogy kiküszöböljön bármilyen jogalap nélküli gazdagodást.

61

A 2024. június 11‑iBizottság kontra Deutsche Telekom ítéletre (C‑221/22 P, EU:C:2024:488) vonatkozó észrevételeiben a Bizottság elismeri, hogy ez az ítélet a felperes javára dönti el az átalánykamathoz való jogának általános kérdését, továbbá hogy e kamatok mértékét többek között az Unió általános költségvetésére alkalmazandó pénzügyi szabályokról szóló 966/2012/EU, Euratom európai parlamenti és tanácsi rendelet alkalmazási szabályairól szóló, 2012. október 29‑i 1268/2012/EU felhatalmazáson alapuló bizottsági rendelet (HL 2012. L 362., 1. o.) 83. cikke (2) bekezdésének b) pontjára hivatkozással is meg lehetne határozni, a bírság ideiglenes megfizetése és a visszatérítésről szóló határozat közötti időszak tekintetében.

62

A Bizottság ugyanakkor azt állítja, hogy még ha a 2021. január 20‑iBizottság kontra Printeos ítélet (C‑301/19 P, EU:C:2021:39) és a 2019. február 12‑iPrinteos kontra Bizottság ítélet (T‑201/17, EU:T:2019:81) helyes jogi értelmezést is tartalmaz, az a tény, hogy 2016 februárjában nem tartották tiszteletben ezen ítéleteket, nem minősül valamely uniós jogi szabály kellően súlyos megsértésének. Az uniós jog objektív követelményei a 2016. február 5‑i határozat elfogadásának időpontjában nem voltak egyértelműen meghatározva, bizonyítva ily módon az alkalmazással vagy az értelmezéssel kapcsolatos nehézség fennállását. A Bizottság szerint a 2019. február 12‑iPrinteos kontra Bizottság ítélet (T‑201/17, EU:T:2019:81) teljesen új visszatérítési jogot keletkeztetett. Márpedig a 2024. június 11‑iBizottság kontra Deutsche Telekom ítéletben (C‑221/22 P, EU:C:2024:488) e kérdés nem merült fel, hiszen a 2019. február 12‑iPrinteos kontra Bizottság ítéletet (T‑201/17, EU:T:2019:81) még azt megelőzően hozták meg, hogy a Bizottság 2019. február 19‑én teljesítette volna a Deutsche Telekom részére a visszatérítést.

63

A jelen ügyben a Bizottsággal szemben kifogásolt kellően súlyos jogsértés nem más, mint az EUMSZ 266. cikk megsértése, azon az alapon, hogy a Bizottság nem hajtotta végre teljes mértékben a 2015. december 16‑iAir Canada kontra Bizottság ítéletet (T‑9/11, nem tették közzé, EU:T:2015:994).

64

Az érintett uniós intézménnyel vagy szervvel szemben kifogásolt jogellenes magatartásra vonatkozó feltételt illetően a fenti 58. pont felidézte, hogy a magánszemélyek számára jogokat keletkeztető valamely jogszabály kellően súlyos megsértését kell bizonyítani.

65

Az EUMSZ 266. cikk első bekezdése olyan szabálynak minősül, amelynek célja, hogy a magánszemélyek számára jogokat keletkeztessen. E rendelkezés ugyanis abszolút és feltétlen kötelezettséget ír elő a megsemmisített aktus kibocsátójának minősülő intézménnyel szemben arra vonatkozóan, hogy a pernyertes felperes érdekében megtegye az ezen aktust ex tunc hatállyal semmisnek nyilvánító ítéletben foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseket, amelynek megfeleltethető a felperes e kötelezettség teljes körű tiszteletben tartásához való joga (lásd ebben az értelemben: 2019. február 12‑iPrinteos kontra Bizottság ítélet, T‑201/17, EU:T:2019:81, 55. pont). Ez többek között az említett aktus alapján jogalap nélkül beszedett összegek visszatérítését, valamint kamatfizetést von maga után (lásd ebben az értelemben: 2024. június 11‑iBizottság kontra Deutsche Telekom ítélet, C‑221/22 P, EU:C:2024:488, 57. pont).

66

Az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a kamatfizetés az EUMSZ 266. cikk első bekezdése értelmében vett, a megsemmisítést kimondó ítéletben foglaltak teljesítésére irányuló intézkedésnek minősül, amennyiben annak célja, hogy átalányösszegben kompenzálja a követelés nyújtotta előnyök élvezetétől való megfosztást, egyébiránt pedig e megsemmisítést kimondó ítélet kihirdetését követően arra ösztönözze az adóst, hogy azt a lehető legrövidebb időn belül teljesítse (lásd: 2024. június 11‑iBizottság kontra Deutsche Telekom ítélet, C‑221/22 P, EU:C:2024:488, 52. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

67

Így az EUMSZ 266. cikk első bekezdéséből az következik, hogy amennyiben valamely uniós bíróság ex tunc hatállyal megsemmisíti vagy csökkenti a versenyszabályok megsértése miatt a bizottsági határozatban kiszabott bírságot, ezen intézmény köteles az ideiglenesen megfizetett bírság összegének egészét vagy egy részét az e bírság ideiglenes megfizetésének időpontjától a visszatérítés napjáig terjedő időszakra járó kamatokkal együtt visszatéríteni (2024. június 11‑iBizottság kontra Deutsche Telekom ítélet, C‑221/22 P, EU:C:2024:488, 53. pont).

68

A jelen ügyben tehát a Bizottság nem csupán az ideiglenesen megfizetett bírság visszatérítésére volt köteles, hanem kamatfizetésre is, amit nem vitat. A Bizottság ugyanis valóban fizetett kamatokat, nevezetesen a felhalmozódott kamatokat.

69

Mindazonáltal, amennyiben a fizetendő kamatok átalányjellegűek, a Bizottság az EUMSZ 266. cikk első bekezdése alapján köteles megfizetni az érdekeltnek a felhalmozódott kamatok összege és az átalánykamatok közötti esetleges különbözetet (lásd ebben az értelemben: 2024. június 11‑iBizottság kontra Deutsche Telekom ítélet, C‑221/22 P, EU:C:2024:488, 64. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

70

Márpedig a felperes azt állítja, hogy az általa kapott felhalmozódott kamatok alacsonyabbak, mint a neki járó átalánykamatok.

71

A Bizottság mindazonáltal azt állítja, hogy nem követett el súlyos jogsértést, amikor kizárólag a felhalmozódott kamatokat fizette meg a felperesnek.

72

A Bizottság ugyanis megjegyzi, hogy a jelen ügybeli kamatfizetés időpontjában, 2016‑ban ő csupán annyit tett, hogy az akkoriban irányadó ítélkezési gyakorlatot alkalmazta. Az átalánykamat‑fizetési kötelezettség csak a 2019. február 12‑én kihirdetett, 2019. február 12‑iPrinteos kontra Bizottság ítéletből (T‑201/17, EU:T:2019:81) következik.

73

A Bizottság azt állítja, hogy magatartásának jogszerűségét azon jogi és ténybeli elemek alapján kell megítélni, amelyek e magatartás tanúsításának időpontjában fennálltak. Így abban az esetben, ha a károkozó cselekményt követően jelentős változás következik be az ítélkezési gyakorlatban, e cselekmény nem minősül az uniós jog olyan kellően súlyos megsértésének, amely megalapozhatná az EUMSZ 268. és EUMSZ 340. cikk értelmében vett szerződésen kívüli felelősséget. A Bizottság szerint az ő magatartását nem lehet arra a későbbi jogfejlődésre hivatkozva értékelni, amely a 2019. február 12‑iPrinteos kontra Bizottság ítéletből (T‑201/17, EU:T:2019:81), a 2021. január 20‑iBizottság kontra Printeos ítéletből (C‑301/19 P, EU:C:2021:39) és a 2024. június 11‑iBizottság kontra Deutsche Telekom ítéletből (C‑221/22 P, EU:C:2024:488) ered.

74

E tekintetben ki kell emelni egyrészt, hogy a magánszemélyek számára jogokat keletkeztető valamely jogszabály kellően súlyos megsértése akkor állapítható meg, ha magában foglalja a mérlegelési jogköre tekintetében előírt korlátoknak az érintett intézmény általi nyilvánvaló és súlyos túllépését (lásd: lásd: 2024. január 11‑iDyson és társai kontra Bizottság ítélet, C‑122/22 P, EU:C:2024:11, 48. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

75

Másrészt, ha valamely uniós intézmény csak jelentősen korlátozott mérlegelési mozgástérrel rendelkezik, vagy egyáltalán nem rendelkezik mozgástérrel, az uniós jog puszta megsértése elegendő lehet e jog olyan kellően súlyos megsértésének megállapításához, amely megalapozhatja az Unió szerződésen kívüli felelősségét (lásd: 2021. január 20‑iBizottság kontra Printeos ítélet, C‑301/19 P, EU:C:2021:39, 103. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

76

Egyébiránt kizárólag olyan szabálytalanság megállapítása alapozhatja meg az Unió szerződésen kívüli felelősségét, amelyet a szokásosan elővigyázatos és gondos adminisztráció hasonló körülmények között nem követett volna el (lásd: 2019. szeptember 10‑iHTTS kontra Tanács ítélet, C‑123/18 P, EU:C:2019:694, 43. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

77

Emlékeztetni kell arra, hogy az Unió szerződésen kívüli felelősségét kiváltó jogi aktus vagy magatartás jogellenességét az említett jogi aktus elfogadásának vagy az említett magatartás kifejtésének időpontjában fennálló jogi és ténybeli elemek függvényében kell értékelni (2019. szeptember 10‑iHTTS kontra Tanács ítélet, C‑123/18 P, EU:C:2019:694, 39. pont).

78

A „kellően súlyos jogsértés” fogalma ugyanis a szóban forgó jogi aktus elfogadásának vagy a szóban forgó jogellenes magatartás tanúsításának időpontjára vonatkozó statikus fogalom (2019. szeptember 10‑iHTTS kontra Tanács ítélet, C‑123/18 P, EU:C:2019:694, 55. pont). Így valamely uniós jogszabály szóban forgó intézmény általi megsértése súlyosságának az ítélkezési gyakorlat által megkövetelt foka – mivel az elválaszthatatlan e jogsértéstől – nem értékelhető az említett jogsértés megvalósulásának időpontjától eltérő időpontra tekintettel (2019. szeptember 10‑iHTTS kontra Tanács ítélet, C‑123/18 P, EU:C:2019:694, 45. pont).

79

Márpedig a Bíróság a 2024. június 11‑iBizottság kontra Deutsche Telekom ítéletben (C‑221/22 P, EU:C:2024:488, 52–57. pont) – támaszkodva az állandó ítélkezési gyakorlatra (2015. február 12‑iBizottság kontra IPK International ítélet, C‑336/13 P, EU:C:2015:83, 30. pont; lásd továbbá: 2001. október 10‑iCorus UK kontra Bizottság ítélet, T‑171/99, EU:T:2001:249, 53. és 54. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat) – hangsúlyozta, hogy a kamatfizetés a megsemmisítést kimondó ítélet végrehajtására irányuló, az EUMSZ 266. cikk első bekezdése értelmében vett intézkedésnek minősül, amennyiben az arra irányul, hogy átalányösszegben kompenzálja a követelés nyújtotta előnyök élvezetétől való megfosztást, és arra ösztönözze az adóst, hogy a lehető legrövidebb időn belül hajtsa végre a megsemmisítést kimondó ítéletet.

80

Ugyanezen ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis a jogalap nélkül megfizetett összeg után járó kamatok megítélése azon helyreállítási kötelezettség elengedhetetlen összetevőjeként jelenik meg, amely a megsemmisítés kimondó vagy korlátlan felülvizsgálati jogkörben hozott ítéletet követően terheli a Bizottságot. E kamatok célja, hogy az érintettet visszahelyezzék abba a helyzetbe, amelyben jogszerűen akkor kellett volna lennie, ha a megsemmisített aktust nem fogadták volna el, figyelembe véve azt, hogy e helyreállításra csak hosszabb vagy rövidebb idő elteltével kerül sor, amelynek során az érintett meg volt fosztva a jogalap nélkül megfizetett összeg élvezetétől (lásd ebben az értelemben: 2001. október 10‑iCorus UK kontra Bizottság ítélet, T‑171/99, EU:T:2001:249, 54. pont).

81

Ráadásul – továbbra is ugyanezen ítélkezési gyakorlat szerint – a kamatokat a jogszabályban meghatározott mértékű kamatlábra hivatkozással kiszámított átalánykamatláb alapján, tőkésítés nélkül kell kiszámítani, a kiszabott bírság ideiglenes megfizetésének időpontja és a jogalap nélkül megfizetett összeg Bizottság általi visszatérítésének időpontja közötti időszakra vonatkozóan (lásd ebben az értelemben: 2001. október 10‑iCorus UK kontra Bizottság ítélet, T‑171/99, EU:T:2001:249, 60. és 61. pont).

82

Ebből következik, hogy a Bizottságnak a bírság felperes részére történő visszatérítésekor, azaz 2016 februárjában tudnia kellett arról, hogy az EUMSZ 266. cikk első bekezdésének alkalmazásából milyen következtetéseket kell levonni. Mivel ugyanis a 2015. december 16‑iAir Canada kontra Bizottság ítélet (T‑9/11, nem tették közzé, EU:T:2015:994) végrehajtását megelőző ítélkezési gyakorlatból az következik, hogy a kamatfizetés arra irányul, hogy átalányösszegben kompenzálja a jogalap nélkül megfizetett összeg élvezetétől való megfosztást, a Bizottságnak tudnia kellett volna, hogy az, ha a bírság címén jogalap nélkül megfizetett összeg visszatérítésekor csupán a felhalmozódott kamatokat fizeti meg, nem feltétlenül jelenti az említett ítélet teljes körű végrehajtását.

83

A Bizottság ugyanakkor még azt is előadja, hogy az esetleges tévedését mindenképpen menthetőnek kell tekinteni amiatt, hogy milyen alkalmazási vagy értelmezési nehézség merül fel azon kötelezettségével kapcsolatban, amely az ideiglenesen megfizetett bírságot megsemmisítő vagy megváltoztató ítélet végrehajtásából ered az EUMSZ 266. cikk első bekezdése alapján. Ez az érv ugyanakkor azt jelenti, hogy a Bizottság a fenti 60–62. pontban hivatkozottakkal azonos indokok alapján tagadja a jogellenesség kellően súlyos jellegét.

84

Következésképpen figyelembe véve, hogy a felperes által a bírság címén jogalap nélkül megfizetett összeg élvezetétől való megfosztás címén járó átalánykamatok megfizetését a Bizottság azzal az egyedüli indokkal tagadta meg, hogy már visszatérítette a felhalmozódott kamatokat, anélkül hogy meggyőződött volna arról, hogy ez az összeg legalább megegyezzen a felperesnek járó átalánykamatok összegével, meg kell állapítani az EUMSZ 266. cikk első bekezdése olyan, kellően súlyos megsértésének fennállását, amely megalapozhatja az Uniónak az EUMSZ 340. cikk második bekezdésével összefüggésben értelmezett EUMSZ 268. cikk értelmében vett szerződésen kívüli felelősségét.

85

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint annak a kárnak, amelynek megtérítését az Unió szerződésen kívüli felelősségének megállapítása iránti kereset keretében kérik, ténylegesnek és biztosnak kell lennie, amit a felperesnek kell bizonyítania (lásd: 2006. november 9‑iAgraz és társai kontra Bizottság ítélet, C‑243/05 P, EU:C:2006:708, 27. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Ez utóbbinak kell meggyőző bizonyítékokat előterjesztenie mind az általa hivatkozott kár fennállására, mind pedig annak mértékére (lásd: 1997. szeptember 16‑iBlackspur DIY és társai kontra Tanács és Bizottság ítélet, C‑362/95 P, EU:C:1997:401, 31. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

86

Mivel azonban a szóban forgó kamatok átalányjellegűek, a felperes nem köteles kár fennállását bizonyítani azon túlmenően, hogy egyszerűen elmaradt az említett kamatok teljes megfizetése (lásd ebben az értelemben: 2024. június 11‑iBizottság kontra Deutsche Telekom ítélet, C‑221/22 P, EU:C:2024:488, 62. pont; 2001. október 10‑iCorus UK kontra Bizottság ítélet, T‑171/99, EU:T:2001:249, 56. pont).

87

Mivel a Bizottság a bírság címén jogalap nélkül beszedett összegen kívül megfizette a felperesnek a felhalmozódott kamatokat, a kár fennállása és adott esetben annak mértéke attól függ, hogy mekkora a különbség e felhalmozódott kamatok és azon átalánykamatok között, amelyeket a Bizottságnak meg kellett volna fizetnie.

88

A felperes úgy véli, hogy a kamatlábat a 2342/2002 rendelet 86. cikke (2) bekezdésének b) pontjában előírt kamatláb, vagyis az EKB refinanszírozási kamatlábának 3,5 százalékponttal növelt mértéke alapján kell meghatározni. A felperes szerint a 2024. június 11‑iBizottság kontra Deutsche Telekom ítélet (C‑221/22 P, EU:C:2024:488) megerősíti az alkalmazandó kamatlábra vonatkozó álláspontját.

89

A felperes 4264896,70 euró összegű kártérítést követel, amely a bírság címén jogalap nélkül megfizetett tőkeösszeg (21037500 euró) után a 2011. február 10. és 2016. február 8. közötti időszak tekintetében felszámított 4,5%‑os átalánykamatnak felel meg, csökkentve azt az azon felhalmozódott kamatoknak megfelelő 468540,80 euró összeggel, amelyeket a Bizottság már megfizetett.

90

A 2024. június 11‑iBizottság kontra Deutsche Telekom ítéletre (C‑221/22 P, EU:C:2024:488) vonatkozó észrevételeiben a Bizottság kiemeli, hogy a Bíróság megállapította: a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor „analógia útján” az EKB 3,5 százalékponttal növelt refinanszírozási kamatlábának megfelelő kamatlábat alkalmazott.

91

A Bizottság azt állítja, hogy mindazonáltal léteznek a 2024. június 11‑iBizottság kontra Deutsche Telekom ítéletben (C‑221/22 P, EU:C:2024:488) nem említett indokok, amelyek alapján a felperes által követeltnél alacsonyabb mérték is elegendő ahhoz, hogy kompenzálva legyen az ideiglenesen megfizetett pénzeszközök élvezetétől való megfosztás. Hozzáteszi, hogy jóllehet a felperes által követelt kamatlábat az említett ítélet 84. pontja elfogadta, kimondva, hogy az „[nem tűnik] észszerűtlennek vagy aránytalannak”, az ezen ítéletben ennek kijelentéséhez használt kifejezések mégis arra utalnak, hogy nem ez az egyetlen elfogadható kamatláb. A tárgyalás során a Bizottság azt állította, hogy a jelen ügyben a 2342/2002 rendeletet kell alkalmazni

92

Amint az a fenti 87. pontban kifejtésre került, a felperest ért kár fennállásának és mértékének meghatározása érdekében azonosítani kell az alkalmazandó kamatlábat.

93

Elöljáróban ki kell emelni, hogy a 2024. június 11‑iBizottság kontra Deutsche Telekom ítéletben (C‑221/22 P, EU:C:2024:488, 90. pont) a Bíróság – kétségkívül egy de lege ferenda jellegű észrevétel keretében – emlékeztetett az átalánykamatok célkitűzéseire. A Bíróság szerint az e kamatokra alkalmazandó kamatláb nem korlátozódhat az azon időszak folyamán bekövetkező monetáris értékvesztés ellentételezésére, amelynek vonatkozásában a kamatokat meg kell fizetni, anélkül hogy fedezné azt az átalány‑kártérítést, amelyre az e bírságot megfizető vállalkozás azért jogosult, mert bizonyos ideig meg volt fosztva a Bizottság által jogalap nélkül beszedett összegnek megfelelő pénzeszközök élvezetétől.

94

Az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy azon átalánykamatok összegének meghatározása céljából, amelyeket a Bizottság által kiszabott bírságot megfizető vállalkozás részére e bírság megsemmisítését vagy csökkentését követően kell fizetni, az intézménynek az e célból meghatározott azon kamatlábat kell alkalmaznia, amelyet az érintett összeg élvezetétől való megfosztás időszakában hatályos uniós költségvetési szabályozás, pontosabban pedig e szabályozáson belül azok a rendelkezések rögzítenek, amelyek a határidőig meg nem fizetett követelésekre irányadó kamatlábra vonatkoznak (lásd ebben az értelemben: 2024. június 11‑iBizottság kontra Deutsche Telekom ítélet, C‑221/22 P, EU:C:2024:488, 78. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

95

A 2024. június 11‑iBizottság kontra Deutsche Telekom ítéletben (C 221/22 P, EU:C:2024:488, 83. pont) a Bíróság kétségkívül megjegyezte, hogy sem az 1268/2012 felhatalmazáson alapuló rendelet 83. cikke, sem pedig e rendelet bármely más rendelkezése nem határozza meg a szóban forgóhoz hasonló jellegű átalány‑kártérítésnek megfelelő kamatlábat. E körülmények között az említett ítélet 84. pontjában a Bíróság nem ítélte tévesnek azt, hogy a Törvényszék – analógia útján – az említett rendelet 83. cikke (2) bekezdésének b) pontjában előírt kamatlábat, vagyis az EKB 3,5 százalékponttal növelt refinanszírozási kamatlábát alkalmazta, még úgy is, hogy e rendelkezés a késedelmes fizetés esetére, vagyis arra az esetre vonatkozik, amikor a követelést az előírt határidőn belül nem fizetik meg. E tekintetben a Bíróság azt is megállapította, hogy e kamatláb nem tűnik észszerűtlennek vagy aránytalannak a szóban forgó kamatok céljára tekintettel (2024. június 11‑iBizottság kontra Deutsche Telekom ítélet, C‑221/22 P, EU:C:2024:488, 84. pont).

96

A jelen ügyben alkalmazandó kamatlábról való határozathozatal érdekében először is emlékeztetni kell arra, hogy a felperes 2011. február 10‑én, tehát olyan időpontban fizette meg ideiglenesen a bírságot, amikor még a 2342/2002 rendelet volt hatályban. E megfizetést követően az 1605/2002 rendeletet felváltotta az Unió általános költségvetésére alkalmazandó pénzügyi szabályokról és az 1605/2002/EK, Euratom tanácsi rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2012. október 25‑i 966/2012/EU, Euratom európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2012. L 298., 1. o.), a 2342/2002 rendeletet pedig az 1268/2012 felhatalmazáson alapuló rendelet. Ez utóbbi rendeletek 2012. október 27‑én, illetve 2013. január 1‑jén léptek hatályba. A 2015. december 16‑iAir Canada kontra Bizottság ítélet (T‑9/11, nem tették közzé, EU:T:2015:994) meghozatalára, valamint a bírság tőkeösszegének és a felhalmozódott kamatoknak a felperes részére 2016. február 8‑án történő visszatérítésére ezen új szabályozás hatálybalépését követően került sor.

97

E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a Törvényszék által a 2022. január 19‑iDeutsche Telekom kontra Bizottság ítéletben (T‑610/19, EU:T:2022:15) követett okfejtés átültethető a jelen ügyre. Ugyanis mind az 1268/2012 felhatalmazáson alapuló rendelet 83. cikkének (2) bekezdése, mind pedig a 2342/2002 rendelet 86. cikkének (2) bekezdése a határidőig meg nem fizetett követelésekre irányadó kamatlábakra vonatkozik. E két bekezdés a) pontja arra az esetre vonatkozik, amikor a követelés kiváltó oka közbeszerzési szerződés, míg e bekezdések b) pontja az összes többi esetre vonatkozik, a kamatlábat pedig az EKB refinanszírozási kamatlábának 3,5 százalékponttal növelt mértéke szerint rendeli meghatározni.

98

Így, mivel a költségvetési szabályozás nem tartalmaz olyan különös rendelkezést, amely meghatározná azt a kamatlábat, amely a Bizottság által jogalap nélkül beszedett bírság összegével kapcsolatos összeg élvezetétől való megfosztásért járó átalány‑kártérítésnek felel meg a bírság ideiglenes megfizetésének és az intézmény általi visszatérítésének időpontja közötti időszakra vonatkozóan, a 2342/2002 rendelet 86. cikke (2) bekezdése b) pontjának és az 1268/2012 felhatalmazáson alapuló rendelet 83. cikke (2) bekezdése b) pontjának analógia útján történő alkalmazása lehetővé teszi a jelen ügyben szóban forgó kamatok céljának tiszteletben tartását.

99

A Bizottság mindazonáltal úgy véli, hogy léteznek olyan indokok, amelyek alapján a felperes által követeltnél alacsonyabb kamatláb is elegendő az említett összeg élvezetétől való megfosztás kompenzálásához. A Bizottság szerint azt a kamatlábat kellene alkalmazni, amely akkor irányadó, amikor az adós a bírság megfizetése helyett pénzügyi biztosítékot nyújt, vagyis a 2342/2002 rendelet 86. cikkének (5) bekezdésében előírt kamatlábat, amely rendelkezés lényegében megegyezik az 1268/2012 felhatalmazáson alapuló rendelet 83. cikkének (4) bekezdésével.

100

Márpedig ki kell emelni, hogy a 2024. június 11‑iBizottság kontra Deutsche Telekom ítélet (C‑221/22 P, EU:C:2024:488) 85–87. pontjában a Bíróság elutasította ezt az érvet.

101

A Bizottság ugyanakkor azt állítja, hogy a Bíróság által kifejtett indokok nem adnak választ azon érvére, amely szerint, ha egy bankgaranciával fedezett bírságot a Törvényszék helybenhagy, ami annak megállapításához vezet, hogy a pénzösszeget már attól az időponttól a Bizottság rendelkezésére kellett volna bocsátani, amikor a bírságot kiszabó határozat értelmében a fizetés esedékessé vált, a Bizottság a jogvita időtartama alatt meg lesz fosztva ezen összeg felhasználásától. A Bizottság szerint ebben az esetben ő csak azt az alacsonyabb kamatlábat követelheti majd, amelyet az 1268/2012 felhatalmazáson alapuló rendelet 83. cikkének (4) bekezdése vagy a 2342/2002 rendelet 86. cikkének (5) bekezdése határoz meg.

102

Emlékeztetni kell arra, hogy a 2342/2002 rendelet 86. cikkének (5) bekezdése és az 1268/2012 felhatalmazáson alapuló rendelet 83. cikkének (4) bekezdése akkor alkalmazandó a bírságokra, ha az adós olyan pénzügyi biztosítékot nyújt, amelyet a számvitelért felelős tisztviselő megfizetés helyett elfogad. Így meg kell állapítani, hogy a jogalkotó konkrétan erre az esetre vonatkozó kamatterhet írt elő (2024. június 11‑iBizottság kontra Deutsche Telekom ítélet, C‑221/22 P, EU:C:2024:488, 85. pont).

103

E tekintetben emlékeztetni kell továbbá arra, hogy a 2010. november 9‑i határozat 5. cikke előírta, hogy amennyiben valamely szankcionált vállalkozás keresetet nyújt be, e vállalkozás az esedékességkor a 2342/2002 rendelet 85a. cikkének (1) bekezdése értelmében bankgarancia nyújtásával vagy a bírság ideiglenes megfizetésével fedezheti a bírságot. Így a pénzügyi biztosíték nyújtása továbbra is az azonnali megfizetés alternatívája maradt.

104

Meg kell állapítani, hogy bankgarancia igénybevétele esetén a Bizottság nincs összehasonlítható helyzetben azzal a felperessel, aki ideiglenesen megfizette a bírságot. Kétségtelen, hogy bankgarancia keretében a Bizottság meg van fosztva a kiszabott bírságnak megfelelő összeg élvezetétől. A bankgarancia választása ugyanakkor nem jelent semmilyen elvonást a Bizottság számára, mivel csupán attól fosztja meg őt, hogy további források azonnali előnyeiben részesülhessen. Ráadásul a bankgarancia nyújtása és fenntartása további költségekkel jár, amelyek teljes egészében a bírság megfizetésére kötelezett felet terhelik.

105

Ezzel szemben a bírság ideiglenes megfizetése a felperes birtokában lévő és szabadon felhasználható pénzeszközök elvesztésének minősül. Ez a kiszabott bírság összegével megegyező azonnali elvonáshoz vezet. Egyébiránt, jóllehet a Bizottság azonnal megkapja a kiszabott bírságnak megfelelő összeget, azzal nem rendelkezhet szabadon az összes jogorvoslati lehetőség kimerítéséig, amint az kitűnik a 2342/2002 rendelet 85a. cikkének (2) bekezdéséből és az 1268/2012 felhatalmazáson alapuló rendelet 90. cikkének (3) bekezdéséből. Ráadásul a kiszabott bírságnak megfelelő pénzeszközök felhasználásától való e megfosztás annak a következménye, hogy a felperes gyakorolja a jogorvoslathoz való jogát annak érdekében, hogy felülvizsgáltassa a bírságot kiszabó határozat jogszerűségét.

106

Ebből következik, hogy a bírságot kiszabó határozat elleni kereset elutasítása esetén a 2342/2002 rendelet 86. cikkének (5) bekezdésében és az 1268/2012 felhatalmazáson alapuló rendelet 83. cikkének (4) bekezdésében előírt azon kamat, amelyek a vállalkozás köteles a Bizottság részére megfizetni, nem hasonlítható össze azzal az átalánykamattal, amelyet a Bizottság köteles megfizetni az uniós bíróság azon határozatát követően, amely megállapítja a Bizottság határozatának jogellenességét.

107

Ebből az is következik, hogy a Bizottság nincs ugyanabban a helyzetben attól függően, hogy a bírósági határozat meghozataláig a bírság adósa pénzügyi biztosítékot vesz igénybe, vagy ideiglenesen megfizeti a bírságot. Így a Bizottság helyzetének a bírság adósa általi választásától függő ezen eltérése a jelen ügyben nem igazolhatja a Bizottság által hivatkozott kamatláb alkalmazását.

108

Következésképpen el kell utasítani a Bizottság által arra alapított érvet, hogy létezik olyan megfelelő kamatláb, amely a fenti 101. pontban említett kamatlábnál alacsonyabb.

109

Következésképpen a jelen ügyben irányadó kamatlábat akként kell meghatározni, hogy analógia útján alkalmazni kell a 2342/2002 rendelet 86. cikke (2) bekezdésének b) pontjában és az 1268/2012 felhatalmazáson alapuló rendelet 83. cikke (2) bekezdésének b) pontjában előírt mértéket, vagyis az EKB által a fő refinanszírozási műveleteire 2011 februárjában alkalmazott kamatlábat, vagyis az 1%‑ot, növelve azt 3,5 százalékponttal, azaz 4,5%‑ot.

110

A fentiekből következik, hogy az átalánykamatok összege a 2011. február 10. és 2016. február 8. közötti időszak vonatkozásában 4,5%‑os kamatlábat alkalmazva a 21037500 euró összegre – 4733437,50 eurót tesz ki. Az a kár tehát, amely a felperest érte, az ezen összeg és a felhalmozódott kamatok (468540,80 euró) közötti különbségnek, vagyis 4264896,70 eurónak felel meg.

111

A felperes azt állítja, hogy az őt ért kár közvetlenül abból ered, hogy a Bizottság nem teljesítette az EUMSZ 266. cikk első bekezdéséből eredő kötelezettségeit. Egyrészt, a felperes azt állítja, hogy joga volt választani a bankgarancia nyújtása – amelyről a Bizottság nem bizonyította, hogy az kevésbé költséges lett volna – és a bírság ideiglenes megfizetése között. Másrészt azt állítja, hogy bármely időpontban jogosult az átalánykamatok megfizetése iránti kérelmet benyújtani, feltéve hogy ez az időpont a kártérítési igény elévülése előtti.

112

A Bizottság azt állítja, hogy az átalánykamatokat meg kell tagadni, vagy azok összegét csökkenteni kell amiatt, hogy a felperes az ezzel kapcsolatos alapelvvel ellentétes módon elmulasztotta mérsékelni a veszteségeit. A felperes nem bizonyította, hogy az általa követelt átalánykamatok alacsonyabbak annál a veszteségnél, amely akkor érte volna őt, ha ideiglenes megfizetés helyett bankgaranciát nyújtott volna. Mivel ugyanis a felperesnek lehetősége volt választani e két megoldás között a bírság megfizetése érdekében, a bírság ideiglenes megfizetésének időpontjában azt a megoldást kellett volna választania, amely a bírság megsemmisítése esetén a lehető legnagyobb mértékben korlátozta volna a kárát.

113

Emlékeztetni kell arra, hogy az okozati összefüggésre vonatkozóan az EUMSZ 340. cikk második bekezdésében előírt feltétel az uniós intézmények magatartása és a kár közötti kellően közvetlen okozati összefüggés fennállására vonatkozik, amely kapcsolatot a felperesnek kell bizonyítania oly módon, hogy a kifogásolt magatartás kell, hogy legyen a kár meghatározó oka (lásd: 2018. december 13‑iEurópai Unió kontra Kendrion ítélet, C‑150/17 P, EU:C:2018:1014, 52. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

114

Más szóval, még ha az intézmények esetleg hozzá is járultak ahhoz a kárhoz, amelynek megtérítésére a kereset irányul, az említett hozzájárulás túl távoli lehet a másokat, adott esetben a felperest terhelő felelősség okán (lásd: 2017. január 10‑iGascogne Sack Deutschland és Gascogne kontra Európai Unió ítélet, T‑577/14, EU:T:2017:1, 117. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

115

E tekintetben az is megállapításra került, hogy az uniós intézménnyel szemben kifogásolt magatartás és a sérelmet szenvedett személy által hivatkozott kár közötti okozati összefüggés elemzése során meg kell vizsgálni, hogy a sérelmet szenvedett személy mint tájékozott jogalany – a kárviselés terhének kockázata mellett – észszerű gondosságot tanúsított‑e a kár elkerülése vagy enyhítése érdekében. Ezen okozati összefüggést ugyanis megszakíthatja a sérelmet szenvedett személy gondatlan magatartása, amennyiben e magatartás a kár meghatározó okának minősül (lásd: 2012. június 4‑iAzienda Agricola Bracesco kontra Bizottság végzés, T‑440/09, nem tették közzé, EU:T:2012:269, 39. és 40. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

116

Amint az a fenti 65–84. pontból következik, a 2015. december 16‑iAir Canada kontra Bizottság ítéletet (T‑9/11, nem tették közzé, EU:T:2015:994) követően a Bizottság átalánykamattal együtt köteles volt visszatéríteni a felperesnek az ideiglenesen megfizetett bírság összegét.

117

A jelen ügyben a Bizottság csak a felhalmozódott kamatok összegét fizette meg, ezáltal pedig megsértette azt a kötelezettségét, hogy az EUMSZ 266. cikk első bekezdése alapján átalánykamatokat fizessen. Ennélfogva e kötelezettségszegés kellően közvetlen okozati összefüggésben áll azzal a kárral, amely a felperest érte (lásd a fenti 92–110. pontot).

118

E tekintetben a Bizottság nem róhatja a felperes terhére, hogy szabadon döntött úgy, hogy bankgarancia nyújtása helyett ideiglenesen megfizeti a bírságot. A felperes azon döntése ugyanis, hogy ideiglenesen megfizeti a bírságot, megfelel a 2010. november 9‑i határozatnak, különösen pedig e határozat 5. cikke (4) bekezdésének, és nem szakíthatja meg a megállapított jogellenesség és az elszenvedett kár közötti okozati összefüggést.

119

Következésképpen kellően közvetlen okozati összefüggés áll fenn az uniós jog kellően súlyos megsértése és a felperest ért kár között.

120

Egyrészt, a felperes a kártérítési kérelmei keretében késedelmi kamatok címén tőkésítés nélküli késedelmi kamatokat kér az általánykamatoknak megfelelő 4264896,70 euró összeg után, a 2016. február 9‑től és 2021. február 4‑ig terjedő időszak vonatkozásában ugyanazon a kamatlábon számítva, mint amelyet a fenti 88. pont felidéz, vagyis 958550,14 euró összegben.

121

Másrészt, a felperes a 2021. február 4‑én fizetendő összeg, vagyis 5223446,84 euró (4264896,70 euró + 958550,14 euró) után a fenti 88. pontban felidézett kamatlábon számított kamatos kamatok megfizetését kéri, a Bizottság általi teljes kifizetésig.

122

A fenti 120. pontban említett kamatokat illetően a Bizottság azt állítja, hogy a felperes túlzottan késlekedett az Európai Unió Bírósága alapokmányának 46. cikke szerinti megelőző követelésének benyújtásával, vagyis a 4264896,70 euró összegű főkövetelése, amely a bírság ideiglenes megfizetésétől a visszatérítésről szóló határozatig terjedő időszakra követelt kamatoknak felel meg, 958550 euróval emelkedik, ami több mint 20%‑os növekedést jelent. E növekedést nem lehet a Bizottság bármely olyan mulasztásának betudni, amelyet az EUMSZ 340. cikk alapján figyelembe lehetne venni, hanem teljes egészében a felperes tétlensége következtében állt elő. A Bizottság szerint a felperes azáltal, hogy az Európai Unió Bírósága alapokmányának 46. cikke szerinti megelőző követelését késedelmesen nyújtotta be, nem tanúsított észszerű gondosságot a kára mértékének korlátozása érdekében. Az e cikkben előírt elévülési idő ugyanis nem igazolhatja, hogy a felperes a bírságnak a Bizottság általi visszatérítését követő időszak tekintetében felróható tétlenséget tanúsított. A Bizottság a 2024. június 11‑iBizottság kontra Deutsche Telekom ítéletre (C‑221/22 P, EU:C:2024:488) vonatkozó észrevételeiben megjegyzi, hogy ez a kérdés az említett ítéletben nem merült fel.

123

Emlékeztetni kell arra, hogy az Unió szerződésen kívüli felelősségére alapított, az EUMSZ 340. cikk második bekezdésében előírt kérelmet illetően az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy különleges körülmények hiányában a késedelmi kamatfizetési kötelezettség a kártérítési kötelezettséget megállapító ítélettel keletkezik (lásd: 2017. január 10‑iGascogne Sack Deutschland és Gascogne kontra Európai Unió ítélet, T‑577/14, EU:T:2017:1, 178. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2022. január 19‑iDeutsche Telekom kontra Bizottság ítélet, T‑610/19, EU:T:2022:15, 141. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

124

Így, amint az a 2021. január 20‑iBizottság kontra Printeos ítéletből (C‑301/19 P, EU:C:2021:39, 122–124. és 129. pont) is kitűnik, az ítélet kihirdetését megelőző időszakra vonatkozó késedelmi kamat megállapítása különleges körülmények között lehetséges.

125

Márpedig a jelen ügyben egyrészt a Bizottság azon kötelezettsége, hogy a felperes által ideiglenesen megfizetett bírság visszatérítése során átalánykamatokat fizessen, közvetlenül az EUMSZ 266. cikkből ered, az pedig, hogy az említett kamatoknak megfelelő összeg előnyeit nem lehetett élvezni, már az említett visszatérítés időpontjában elkezdte kifejteni hatásait (lásd ebben az értelemben: 2021. január 20‑iBizottság kontra Printeos ítélet, C‑301/19 P, EU:C:2021:39, 122–124. és 129. pont; 2023. március 8‑iCampine és Campine Recycling kontra Bizottság ítélet, T‑94/20, nem tették közzé, EU:T:2023:110, 105–108. pont).

126

Másrészt, a felperes a Bizottságnak címzett 2021. február 4‑i levelében egyértelműen emlékeztette a Bizottságot az EUMSZ 266. cikkből, valamint az ítélkezési gyakorlatból eredő kötelezettségeire, és kérte a kamatok tőkésítését a Bizottság általi teljes kifizetésig (lásd a fenti 12. pontot).

127

Így, mivel a fenti 125. és 126. pontban ismertetett különleges körülmények már annak a megelőző követelésnek az időpontjában is fennálltak, amelyet a felperes a Bizottsághoz intézett 2021. február 4‑i levélben terjesztett elő, a 4264896,70 euró összeg után 2021. február 5‑től a Bizottság általi teljes kifizetésig késedelmi kamatokat kell megítélni. Ezzel szemben nem áll fenn semmi olyan különleges körülmény, amely igazolná a késedelmi kamatok megítélését a bírság visszatérítésének időpontja, vagyis 2016. február 8. és a megelőző követelés időpontja, vagyis 2021. február 4. közötti időszak tekintetében, mivel az említett megelőző követelés késedelmes benyújtása kizárólag a felperes magatartásának tudható be.

128

Az irányadó kamatlábat illetően az Unió általános költségvetésére alkalmazandó pénzügyi szabályokról, az 1296/2013/EU, az 1301/2013/EU, az 1303/2013/EU, az 1304/2013/EU, az 1309/2013/EU, az 1316/2013/EU, a 223/2014/EU és a 283/2014/EU rendelet és az 541/2014/EU határozat módosításáról, valamint a 966/2012/EU, Euratom rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2018. július 18‑i 2018/1046/EU, Euratom európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2018. L 193., 1. o.; helyesbítés: HL 2019. L 60., 36. o.) – amely az Európai Unió Bírósága alapokmányának 46. cikke szerinti megelőző követelés benyújtásának időpontjában alkalmazandó volt – 99. cikke (2) bekezdésének b) pontját kell alkalmazni. E rendelkezés értelmében a felperesnek megítélt késedelmi kamatokat az EKB által a fő refinanszírozási műveleteire 2021. február 4‑én alkalmazott kamatláb, vagyis 0% alapján kell kiszámítani, növelve 3,5 százalékponttal, azaz a jelen ügyben 3,5%‑kal kell számolni.

129

Következésképpen a 4264896,70 euró összeg után 2021. február 5‑től a Bizottság általi teljes kifizetésig 3,5%‑os késedelmi kamatokat kell megítélni a felperes részére.

130

A fenti megfontolásokra tekintettel a Bizottságot kötelezni kell arra, hogy fizessen a felperesnek kártérítést azon kár helyreállítása címén, amelyet az EUMSZ 266. cikk első bekezdésének kellően súlyos megsértése okozott neki, és amely abban áll, hogy a felperes nem kapott 4,5% mértékű átalánykamatokat a jogalap nélkül megfizetett bírságösszeg után, a bírság 2011. február 10‑i ideiglenes megfizetése és a jogalap nélkül megfizetett bírság 2016. február 8‑i visszatérítése közötti időszakra, levonva ezen átalánykamatokból azon kamatoknak az összegét, amelyeket a Bizottság a bírság visszatérítése során már megfizetett. E kártérítés összege 4264896,70 euró. E 4264896,70 euró összeg után 2021. február 5‑től a Bizottság általi teljes kifizetésig 3,5%‑os késedelmi kamatokat is meg kell állapítani a felperes számára.

131

A Törvényszék a kártérítési kérelmeket ezt meghaladó részükben elutasítja, így meg kell vizsgálni a megsemmisítés iránti, másodlagosan előterjesztett kérelmeket is.

132

A felperes másodlagosan a 2021. március 25‑i levél megsemmisítését kéri, amelyben a Bizottság elutasította az átalány‑ és késedelmi kamatoknak megfelelő összegek megfizetése iránti kérelmét. A felperes egyetlen jogalapja azon alapul, hogy a Bizottság tévesen állapította meg, hogy a kamatfizetés iránti követelés elévült.

133

A Bizottság azt állítja, hogy a felperes megsemmisítés iránti kérelme az eljáráshoz fűződő érdek hiánya miatt elfogadhatatlan, másodlagosan pedig azt, hogy a 2021. március 25‑i levél megerősítő jellegű.

134

A Bizottság kifejti, hogy a felperesnek egyáltalán nem fűződik érdeke ahhoz, hogy a 2021. március 25‑i levél megsemmisítését kérje. Álláspontja szerint a felperesnek nem sikerült megmagyaráznia, hogy a megsemmisítés iránti kereset mennyiben biztosítana számára előnyt. Azt állítja, hogy a megsemmisítés iránti kérelem hatástalan, még akkor is, ha a felperes helyesen állítja, hogy az elévülési idő abban az időpontban kezdődött, amikor a Bizottság állítólag jogellenes módon elmulasztotta megfizetni a felperes részére az átalánykamatokat. Ráadásul a 2021. március 25‑i levélnek az EUMSZ 263. cikk alapján történő megsemmisítése nem keletkeztethetne semmilyen kötelezettséget a Bizottsággal szemben arra vonatkozóan, hogy fizesse meg a felperesnek az általa követelt kamatokat.

135

A felperes azt állítja, hogy továbbra is érdeke fűződik a 2021. március 25‑i levél megsemmisítéséhez. A jogellenességnek a felperes vonatkozásában történő megállapítása az e levél által okozott kár megtérítésére irányuló esetleges kártérítési kereset alapjául szolgálhat. Ráadásul a felperesnek érdeke fűződik e levél vitatásához annak megakadályozása érdekében is, hogy az állítólagos jogellenesség a jövőben megismétlődjön. Ezenkívül az említett levél megsemmisítéséből az következne, hogy a Bizottság a megsemmisítést kimondó ítéletnek az EUMSZ 266. cikk alapján történő végrehajtásaképpen köteles lenne felülvizsgálni a válaszát, vagyis megfelelően alkalmazni az uniós jogot azáltal, hogy megfizeti a felperes részére a neki járó kamatokat.

136

Állandó ítélkezési gyakorlat, hogy a valamely természetes vagy jogi személy által indított megsemmisítés iránti kereset csupán abban az esetben elfogadható, amennyiben a felperesnek érdeke fűződik a megtámadott jogi aktus megsemmisítéséhez. Ezen érdeknek létre kellett jönnie és fenn is kell állnia, és azt a kereset benyújtásának időpontjára vonatkozóan kell elbírálni. Ezen érdeknek a bírósági határozat kihirdetéséig is fenn kell maradnia (lásd: 2007. június 7‑iWunenburger kontra Bizottság ítélet, C‑362/05 P, EU:C:2007:322, 42. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

137

Az ilyen érdek feltételezi, hogy e jogi aktus megsemmisítése önmagában jogi következményekkel járhat, vagy más szavakkal, a kereset – eredményét tekintve – az azt indító fél javára szolgálhat (lásd: 2014. november 25‑iGlobal Steel Wire kontra Bizottság végzés, T‑429/10 és T‑578/10, nem tették közzé, EU:T:2014:1008, 18. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

138

Márpedig azokat a kereseti kérelmeket, amelyek annak megsemmisítésére irányulnak, hogy valamely uniós intézmény, szerv vagy hivatal megtagadja a kártérítéshez való jog elismerését, és amelyeket a felperes az EUMSZ 268. és EUMSZ 340. cikk jogcímén egyébiránt terjeszt elő, elfogadhatatlanokként el kell utasítani, amennyiben a felperes főszabály szerint nem igazol semmi olyan érdeket, amely ahhoz fűződne, hogy ilyen kérelmeket a kártérítési kérelme mellett terjesszen elő (lásd ebben az értelemben: 1972. június 13‑iCompagnie d’approvisionnement, de transport et de crédit és Grands Moulins de Paris kontra Bizottság ítélet, 9/71 és 11/71, EU:C:1972:52, 9–11. pont; 2024. július 17‑iMontanari kontra EUCAP Sahel Niger ítélet, T‑371/22, EU:T:2024:494, 63. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

139

Ki kell emelni, hogy a 2021. március 25‑i levélben a Bizottság állást foglal a kártérítési igény vonatkozásában az Európai Unió Bírósága alapokmányának 46. cikkében előírt elévülési idő kezdő időpontjáról, vagyis a bírság felperes általi ideiglenes megfizetésének időpontjáról. A Bizottság ezt követően úgy ítélte meg, hogy ez az igény elévült, ezen okból tehát elutasította a felperes kérelmét.

140

Meg kell állapítani, hogy megsemmisítés iránti kérelmével a felperes valójában ugyanazt a pénzbeli eredményt kívánja elérni, mint a kártérítési kérelmeivel. Ennélfogva a felperes nem igazolja, hogy a kártérítési kérelmének kielégítésén kívül érdeke fűződne a 2021. március 25‑i levél megsemmisítéséhez, amint azt a jelen megsemmisítés iránti kérelem másodlagos jellege is kiemeli.

141

Következésképpen a megsemmisítés iránti kérelmeket mint elfogadhatatlanokat el kell utasítani, anélkül hogy határozni kellene a másodlagosan felhozott elfogadhatatlansági kifogásról.

142

Az eljárási szabályzat 134. cikkének (1) bekezdése alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Az eljárási szabályzat 134. cikkének (3) bekezdése alapján részleges pernyertesség esetén mindegyik fél maga viseli saját költségeit.

143

Mivel a jelen ügyben valamennyi fél részlegesen pernyertes lett, az egyes feleket saját költségeik viselésére kell kötelezni.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (öt bíróval eljáró kilencedik tanács)

a következőképpen határozott: