1

Az EUMSZ 263. cikken alapuló keresetében a felperes, a European Gaming and Betting Association, az Európai Unió Hivatalos Lapjának2021. január 15‑i számában (HL 2021. C 17., 1. o.) megjelent, az SA.44830 (2016/FC) számú – Hollandia – Szerencsejáték‑engedélyek meghosszabbítása Hollandiában – ügyben 2020. december 18‑án hozott C(2020) 8965 final bizottsági határozat megsemmisítését kéri.

2

A szerencsejátékokra vonatkozó holland szabályozás kizárólagos engedélyezési rendszeren vagy engedélyen alapul, amely szerint tilos szerencsejátékokat szervezni és népszerűsíteni, kivéve ha erre hatósági engedélyt adtak ki.

3

A felperes nonprofit egyesület, amelynek tagjai európai online szerencsejáték‑ és fogadási szolgáltatók. 2016. március 8‑án az [EUMSZ 108. cikk] alkalmazására vonatkozó részletes szabályok megállapításáról szóló, 2015. július 13‑i (EU) 2015/1589 tanácsi rendelet (HL 2015. L 248., 9. o.) 24. cikke alapján a felperes panaszt nyújtott be az Európai Bizottsághoz a Holland Királyság által e tagállamban több, sorsolásos és egyéb fogadási és szerencsejáték‑szervező részére nyújtott, állítólagosan jogellenes és a belső piaccal összeegyeztethetetlen támogatással kapcsolatban.

4

A panasz egyrészt a holland biztonsági és igazságügyi államtitkár által 2014. október 7‑én elfogadott, a sportfogadások, lóversenyfogadások, lottójátékok és kaszinók engedélyeinek az engedéllyel rendelkezők részére történő 2017. január 1‑jéig történő meghosszabbítására vonatkozó általános politikai szabályra, másrészt a Nederlandse Kansspelautoriteit (holland szerencsejáték‑hatóság, Hollandia) által 2014. november 25‑én e szabály alapján hozott határozatokra irányult, amelyek hat lejáró engedélyt hosszabbítottak meg, amelyek jótékonysági lottójátékokra, sporteseményekre vonatkozó fogadásokra, sorsjegyjátékra, lottóra és lóversenyfogadásra vonatkoztak (a továbbiakban együttesen: vitatott intézkedés).

5

Panaszában a felperes lényegében azt állította, hogy a vitatott intézkedés alkalmazásával a holland hatóságok állami támogatást nyújtottak az ezen engedéllyel rendelkező szolgáltatóknak. Azt állította, hogy az említett támogatást a meglévő engedélyek meghosszabbítása formájában kizárólagos alapon nyújtották, anélkül hogy a holland hatóságok a piaci áron történő díjfizetést megkövetelték volna, és anélkül, hogy nyílt, átlátható és hátrányos megkülönböztetéstől mentes engedélyezési eljárást folytattak volna le.

6

2016. március 30‑án a Bizottság megküldte a panasz nem bizalmas változatát a holland hatóságoknak, amelyekre azok 2016. július 22‑i levelükben válaszoltak. Ezt követően a Bizottság 2016. augusztus 16‑i levelében tájékoztatáskérést intézett a holland hatóságokhoz, amelyre azok a 2016. október 11‑i levélben válaszoltak.

7

A felperes 2016. május 4‑én, június 28‑án és november 17‑én kiegészítő észrevételeket nyújtott be a Bizottsághoz.

8

2017. május 30‑án a Bizottság tájékoztatta a felperest előzetes értékelésének eredményéről. Úgy ítélte meg, hogy a meglévő engedélyek jogosultjait illető engedélyek kizárólagos alapon történő meghosszabbítása nem járt állami források átruházásával. Ezért úgy ítélte meg, hogy a vitatott intézkedés nem minősül az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatásnak. Kifejezetten megjelölték azonban, hogy ez az álláspont nem maga a Bizottság végleges álláspontja, hanem csupán a Versenypolitikai Főigazgatóság szervezeti egységeinek első véleménye, amely a rendelkezésre álló információkon alapul, és a felperes által esetlegesen benyújtani kívánt további észrevételekre vár.

9

A felperes 2017. június 30‑i levelében válaszolt, amelyben vitatta a Bizottság értékelését, és további információkat szolgáltatott.

10

2017. szeptember 1‑jén a Bizottság kiegészítő tájékoztatás iránti kérést intézett a holland hatóságokhoz, amely kiegészítő tájékoztatást 2017. december 7‑én továbbították a Bizottságnak.

11

2018. november 9‑én a Bizottság információkat kért a holland hatóságoktól a szerencsejátékokra vonatkozó jogszabályok folyamatban lévő reformjáról Hollandiában.

12

2019. február 19‑én a holland szenátus új szerencsejáték‑törvényt fogadott el, amely 2021. április 1‑jén lépett hatályba.

13

2019. március 1‑jén a Bizottság felkérte a felperest, hogy fejtse ki véleményét a Hollandiában a szerencsejáték‑ágazatot szabályozó jogszabályok közelmúltbeli alakulásáról.

14

2019. április 5‑i levelében a felperes közölte az új szerencsejáték‑törvény elfogadásával kapcsolatos észrevételeit. E levélben a felperes azt állította, hogy e törvény elfogadása nem módosította vagy szüntette meg a panasz tárgyát képező állami támogatás jogellenességét.

15

2019. június 27‑i levelében a Bizottság tájékoztatta a felperest azon előzetes következtetéséről, amely szerint az érintett kizárólagos engedélyek meghosszabbítása nem biztosít előnyt a meglévő gazdasági szereplőknek, és hogy következésképpen a vitatott intézkedés nem minősül az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatásnak.

16

2019. augusztus 22‑én a felperes írásban közölte a Bizottsággal, hogy fenntartja azon álláspontját, amely szerint a vitatott intézkedés állami támogatásnak minősül.

17

A Bizottság 2019. december 2‑i és 2020. június 16‑i levelében tájékoztatáskéréseket intézett a holland hatóságokhoz, amelyekre azok 2020. február 7‑i és szeptember 18‑i levelükben válaszoltak.

18

Az eljárás a megtámadott határozat elfogadásával lezárult.

19

E határozatban a Bizottság rámutatott, hogy az 1964. december 10‑i wet houdende nadere regelen met betrekking tot kansspelen (a szerencsejátékokra vonatkozó kiegészítő szabályokról szóló törvény) (Stb. 1964., 483. sz.) 1. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében a szerencsejáték‑tevékenység kínálata Hollandiában tiltott volt, kivéve ha e törvény alapján engedélyt adtak ki. Az említett törvény 3. cikke értelmében ezen engedélyeket csak akkor lehetett megadni, ha a szerencsejáték‑tevékenységekből származó bevételeket a közérdeket szolgáló szervezetek javára fizették ki.

20

Egyébiránt a Bizottság megállapította, hogy az 1997. december 1‑jei besluit tot vaststelling van de algemene maatregel van bestuur, bedoeld in artikel 6 van de Wet op de kansspelen (Kansspelenbesluit) (a szerencsejátékokról szóló törvény 6. cikke szerinti általános közigazgatási intézkedés megállapításáról szóló rendelet [a szerencsejátékokról szóló rendelet]) (Stb. 1997., 616. sz.) 2. cikkének b) pontja előírta többek között, hogy a szerencsejátékokról szóló holland törvény alapján engedéllyel rendelkező szerencsejáték‑szervezők kötelesek a részvételi jegyek értékesítéséből származó bevételt az engedélyekben meghatározott jogosultak részére kifizetni. E kifizetésnek az eladott részvételi jegyek névértékének legalább 50%‑át kellett elérnie.

21

A Bizottság úgy ítélte meg, hogy ha a tagállam kizárólagos jogot biztosít valamely gazdasági szereplőnek, vagy meghosszabbítja e jogot, és nem teszi lehetővé a jogosult számára, hogy a jog gyakorlásához kapcsolódó működési és beruházási költségek fedezéséhez szükséges minimális hozamnál nagyobb hozamot, illetve észszerű nyereséget érjen el, akkor ez az intézkedés nem biztosít előnyt a kedvezményezett számára. Ilyen körülmények között nem lehet úgy tekinteni, hogy a kizárólagos jog kedvezményezettje olyan előnyhöz jutott, amelyhez szokásos piaci feltételek között nem juthatott volna hozzá.

22

A Bizottság megállapította, hogy az engedélyek jogosultjainak a szerencsejáték‑tevékenységükből származó teljes bevételt, vagyis az odaítélt nyereményekkel kapcsolatos kiadások és az észszerű költségek levonása utáni bevételeiket a közhasznú szervezetek részére kellett kifizetniük, és ezért e piaci szereplők nem tehettek szert nyereségre, vagy csak olyan nyereséget érhettek el, amely nem haladja meg az észszerű nyereséget. A Bizottság továbbá úgy ítélte meg, hogy az engedélyek jogosultjainak a 2015–2016‑os időszakra vonatkozó, a holland hatóságok által szolgáltatott pénzügyi adatai megerősítik ezt az elemzést.

23

Ennélfogva a Bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a vitatott intézkedés nem biztosít előnyt a kedvezményezettjeinek, és ezért nem minősül az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatásnak.

24

A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:

25

A Spanyol Királyság által támogatott Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

26

Keresetének alátámasztása érdekében a felperes két jogalapra hivatkozik, amelyek közül az első az eljárási jogainak azáltal történő megsértésén alapul, hogy a Bizottság megtagadta az EUMSZ 108. cikk (2) bekezdése szerinti hivatalos vizsgálati eljárás (a továbbiakban: hivatalos vizsgálati eljárás) megindítását, miközben az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdése értelmében vett előzetes vizsgálat (a továbbiakban: előzetes vizsgálat) nem tette lehetővé a támogatás fennállásával kapcsolatos valamennyi kétség eloszlatását, és a második jogalap nyilvánvaló értékelési hibán alapul, amennyiben a Bizottság azt állapította meg, hogy a vitatott intézkedés nem biztosított az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett előnyt az engedélyek jogosultjai számára.

27

Először az első jogalapot kell megvizsgálni.

28

Első jogalapjával a felperes azt állítja, hogy a Bizottság megsértette eljárási jogait azáltal, hogy nem indította meg a hivatalos vizsgálati eljárást, holott az előzetes vizsgálat nem tette lehetővé a támogatás fennállásával kapcsolatos valamennyi kétség eloszlatását. E jogalap három részből áll, amelyek közül az első az előzetes vizsgálat időtartamán és körülményein, a második a Bizottság elemzésének az előzetes vizsgálat során történő lényeges módosításán, a harmadik pedig azon alapul, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban tévesen állapította meg, hogy semmilyen kétség nem merült fel azzal kapcsolatban, hogy a vitatott intézkedés előnyt biztosított‑e az engedélyek jogosultjainak.

29

Az ítélkezési gyakorlat szerint a 2015/1589 rendelet 4. cikkének (3) bekezdésén alapuló, kifogást nem emelő határozat jogszerűsége attól a kérdéstől függ, hogy a Bizottság rendelkezésére álló információknak és bizonyítékoknak az előzetes vizsgálati szakaszban történő értékelésének objektív módon kétségeket kellett volna‑e ébresztenie az intézkedés belső piaccal való összeegyeztethetőségével kapcsolatosan, mivel e kétségek felmerülése esetén meg kell indítani a hivatalos vizsgálati eljárást, amelyben az e rendelet 1. cikkének h) pontja szerinti érintett felek is részt vehetnek (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2021. szeptember 2‑iBizottság kontra Tempus Energy és Tempus Energy Technology ítélet, C‑57/19 P, EU:C:2021:663, 38. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

30

E kötelezettséget megerősíti a 2015/1589 rendelet 4. cikkének (4) bekezdése, amelynek értelmében a Bizottság köteles megindítani a hivatalos vizsgálati eljárást, ha kétség merül fel a szóban forgó intézkedés belső piaccal való összeegyeztethetőségét illetően, anélkül hogy e tekintetben mérlegelési mozgástérrel rendelkezne (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2008. december 22‑iBritish Aggregates kontra Bizottság ítélet, C‑487/06 P, EU:C:2008:757, 113. és 185. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2019. június 25‑iFred Olsen kontra Naviera Armas végzés, C‑319/18 P, nem tették közzé, EU:C:2019:542, 30. pont; 2019. június 20‑ia&o hostel and hotel Berlin kontra Bizottság ítélet, T‑578/17, nem tették közzé, EU:T:2019:437, 57. pont).

31

Amennyiben a felperes a kifogást nem emelő határozat megsemmisítését kéri, lényegében azt vitatja, hogy a támogatásra vonatkozó határozatot anélkül fogadták el, hogy a Bizottság hivatalos vizsgálati eljárást indított volna, amivel megsértette eljárási jogait. Annak érdekében, hogy a megsemmisítés iránti kérelmének helyt lehessen adni, a felperes bármely azt bizonyító jogalapra hivatkozhat, hogy a Bizottság rendelkezésére álló információknak és bizonyítékoknak a bejelentett intézkedés előzetes vizsgálati szakaszban történő értékelésének kétségeket kellett volna ébresztenie ezen intézkedés belső piaccal való összeegyeztethetőségével kapcsolatosan. Az ilyen érvelés azonban nem változtathatja meg sem a kereset tárgyát, sem az elfogadhatóságának a feltételeit. Éppen ellenkezőleg, az ezen összeegyeztethetőséggel kapcsolatos kétségek fennállása pont az a tényező, amellyel a felperes azt bizonyíthatja, hogy a Bizottság köteles lett volna az EUMSZ 108. cikk (2) bekezdésében előírt hivatalos vizsgálati eljárást megindítani (lásd: 2021. szeptember 2‑iBizottság kontra Tempus Energy és Tempus Energy Technology ítélet, C‑57/19 P, EU:C:2021:663, 39. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

32

A szóban forgó támogatás belső piaccal való összeegyeztethetőségével kapcsolatos kétségek fennállásának bizonyítékát – amelyet mind a kifogást nem emelő határozat elfogadásának körülményei, mind pedig e határozat tartalma vonatkozásában keresni kell – egybehangzó valószínűsítő körülmények együtteséből kiindulva kell szolgáltatnia annak a félnek, aki a határozat megsemmisítését kéri (lásd: 2021. szeptember 2‑iBizottság kontra Tempus Energy és Tempus Energy Technology ítélet, C‑57/19 P, EU:C:2021:663, 40. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

33

Közelebbről, az előzetes vizsgálati eljárás során a Bizottság által folytatott vizsgálat elégtelen vagy hiányos volta azt valószínűsítő körülménynek minősül, hogy komoly nehézségek állnak fenn a kifogásolt intézkedés értékelése során, amelyek jelenléte arra kötelezi a Bizottságot, hogy megindítsa a hivatalos vizsgálati eljárást (lásd: 2021. szeptember 2‑iBizottság kontra Tempus Energy és Tempus Energy Technology ítélet, C‑57/19 P, EU:C:2021:663, 41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

34

Ezenfelül az előzetes vizsgálati eljárás végén hozott, kifogást nem emelő határozat jogszerűségét az uniós bíróságnak nemcsak azon információk alapján kell értékelnie, amelyek a határozat elfogadásakor a Bizottság rendelkezésére álltak, hanem azon információk alapján is, amelyekkel a Bizottság rendelkezhetett (lásd: 2021. szeptember 2‑iBizottság kontra Tempus Energy és Tempus Energy Technology ítélet, C‑57/19 P, EU:C:2021:663, 42. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

35

Márpedig azok az információk, amelyek a Bizottság „rendelkezésére állhattak”, magukban foglalják azokat az információkat, amelyek relevánsaknak tűntek a fenti 29. pontban felidézett ítélkezési gyakorlatnak megfelelően elvégzendő értékelés szempontjából, és amelyek benyújtását a Bizottság, saját kérésére, elérhette volna a közigazgatási eljárás során (lásd: 2021. szeptember 2‑iBizottság kontra Tempus Energy és Tempus Energy Technology ítélet, C‑57/19 P, EU:C:2021:663, 43. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

36

Ugyanis a Bizottság köteles a szóban forgó intézkedések vizsgálatára irányuló eljárást alaposan és pártatlanul lefolytatni annak érdekében, hogy a támogatás fennállását és adott esetben annak a belső piaccal való összeegyeztethetetlenségét vagy jogellenességét megállapító végleges határozat meghozatalakor a lehető legteljesebb körű és legmegbízhatóbb információk álljanak rendelkezésére (lásd: 2021. szeptember 2‑iBizottság kontra Tempus Energy és Tempus Energy Technology ítélet, C‑57/19 P, EU:C:2021:663, 44. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

37

Mindazonáltal, bár a Bíróság kimondta, hogy az állami támogatás fennállásának és jogszerűségének vizsgálata során szükséges lehet, hogy a Bizottság adott esetben túllépjen a tudomására hozott ténybeli és jogi elemek puszta vizsgálatán, ebből az ítélkezési gyakorlatból nem lehet arra következtetni, hogy a Bizottság feladata lenne, hogy saját kezdeményezésére és ilyen értelmű valószínűsítő körülmények hiányában felkutasson minden olyan információt, amely kapcsolatban lehet azzal az üggyel, amelyben eljár, még akkor sem, ha ezek az információk nyilvánosan hozzáférhetők (lásd: 2021. szeptember 2‑iBizottság kontra Tempus Energy és Tempus Energy Technology ítélet, C‑57/19 P, EU:C:2021:663, 45. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

38

Ebből az következik, hogy a hivatalos vizsgálati eljárás megindítását súlyos nehézségek hiányában mellőző határozat jogszerűségének a Törvényszék általi felülvizsgálata nem korlátozódhat a nyilvánvaló értékelési hiba fennállásának vizsgálatára. A Bizottság által a hivatalos vizsgálati eljárás megindítása nélkül elfogadott határozatot ugyanis meg lehet semmisíteni az EUMSZ 108. cikk (2) bekezdésében előírt kontradiktórius és részletes vizsgálat elmulasztása miatt, még akkor is, ha nem bizonyított, hogy a Bizottság érdemi értékelése jogilag vagy ténybelileg téves volt (lásd ebben az értelemben: 2020. október 15‑iPrvní novinová společnost kontra Bizottság ítélet, T‑316/18, nem tették közzé, EU:T:2020:489, 88., 90. és 91. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). A Törvényszék által gyakorolt felülvizsgálat tehát nem korlátozott (lásd ebben az értelemben: 2019. június 20‑ia&o hostel and hotel Berlin kontra Bizottság ítélet, T‑578/17, nem tették közzé, EU:T:2019:437, 66. pont).

39

Az ítélkezési gyakorlatban kialakított ezen elvek és e megfontolások fényében kell megvizsgálni a felperes azon kétségek fennállásának bizonyítására irányuló érvelését, amelyek alapján a Bizottságnak meg kellett volna indítania a hivatalos vizsgálati eljárást.

40

A Törvényszék úgy ítéli megfelelőnek, hogy először az első jogalap harmadik részét vizsgálja meg.

41

Az első jogalap harmadik részében a felperes lényegében azt állítja, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban tévesen állapította meg, hogy semmilyen kétség nem áll fenn azzal kapcsolatban, hogy a vitatott intézkedés előnyt biztosított‑e a kedvezményezettjei számára. E rész lényegében két kifogást foglal magában, amelyek közül az első az engedélyek jogosultjainak állítólagosan nyújtott előnyön, a második pedig azon kérdés értékelésének hiányán alapul, hogy a szóban forgó engedélyek nem biztosítottak‑e közvetett előnyt azon szervezeteknek, amelyek számára az említett engedélyek jogosultjainak a szerencsejáték‑tevékenységekből származó bevételeik egy részét ki kellett fizetniük.

42

A második kifogást illetően a felperes úgy véli, hogy a Bizottság olyan információkkal és bizonyítékokkal rendelkezett, amelyek alapján feltételezhető, hogy közvetett előny áll fenn azon szervezetek javára, amelyek számára az engedély jogosultjainak a szerencsejáték‑tevékenységekből származó bevételeik egy részét ki kellett fizetniük. Márpedig a Bizottság e körülmény vizsgálatának elmulasztásával nem oszlathatta el az állami támogatás fennállásával kapcsolatos összes kétséget, annál is inkább, mivel a megtámadott határozatban nagymértékben támaszkodott az engedély jogosultjaival szemben előírt azon kötelezettségre, hogy a szerencsejáték‑tevékenységekből származó bevételek egy részét az érintett jótékonysági szervezetek számára fizessék ki, annak megállapítása érdekében, hogy nem áll fenn előny az engedélyek jogosultjaival szemben. A felperes szerint az a tény, hogy e karitatív szervezetek nonprofit szervezetek, nem akadálya annak, hogy őket a támogatás közvetett kedvezményezettjeinek tekintsék, mivel a nonprofit szervezetek valamely piacon árukat és szolgáltatásokat is kínálhatnak, és így vállalkozásoknak tekinthetők.

43

A Bizottság vitatja ezt az érvet, azzal az indokkal, hogy a szóban forgó szervezetek nem tekinthetők az [EUMSZ 107. cikk] (1) bekezdésében említett állami támogatás fogalmáról szóló közlemény (HL 2016. C 262., 1. o.) 115. pontja értelmében a szerencsejáték‑engedély jogosultjai tekintetében egymásra épülő tevékenységi szinteken működő vállalkozásoknak. Ezenkívül úgy véli, hogy a felperes az e kifogásra vonatkozó érvelését nem hozta fel panaszában vagy későbbi észrevételeiben. Ebben az összefüggésben a Bizottság azt állítja, hogy nem feladata, hogy saját kezdeményezésére és ilyen értelmű valószínűsítő körülmények hiányában felkutasson minden olyan információt, amely kapcsolatban lehet azzal az üggyel, amelyben eljár, még akkor sem, ha ezek az információk nyilvánosan hozzáférhetők.

44

E tekintetben meg kell állapítani, amint az többek között a fenti 19. és 20. pontban is megállapításra került, hogy a Bizottság értékelése alá vont, szerencsejátékokra vonatkozó holland szabályozásból kitűnik, hogy a szerencsejáték‑tevékenységekből származó bevételek egy részét az engedélyek jogosultjainak kizárólag az engedélyben meghatározott közhasznú szervezetek számára kellett kifizetniük. Ilyen körülmények között a Bizottságnak tudnia kellett, hogy a szóban forgó holland szabályozásban létezik ilyen kötelezettség.

45

Végül meg kell jegyezni, hogy a megtámadott határozatban a Bizottság az engedély jogosultjainak nyújtott előny hiányára vonatkozó elemzését éppen az őket terhelő azon kötelezettségre alapította, hogy bevételeik egy részét közérdekű szervezeteknek fizessék ki, amint az többek között a megtámadott határozat 49. és 54–57. pontjából kitűnik. A megtámadott határozat 49. pontjában ugyanis a Bizottság úgy ítélte meg, hogy a különleges vagy kizárólagos jogoknak a piaci árakkal összhangban álló megfelelő díjazás nélkül történő biztosítása állami bevételekről való lemondásnak és előny nyújtásának minősülhet. Ezenkívül a megtámadott határozat 54. pontjából kitűnik, hogy a Bizottság szerint az a tény, hogy a vitatott intézkedés a szerencsejáték‑tevékenységek végzésére vonatkozó engedélyek megadását az engedélyek jogosultjait terhelő azon kötelezettségtől teszi függővé, hogy az e tevékenységekből származó bevételek egy részét kizárólag közhasznú szervezeteknek fizessék ki, biztosítja, hogy az említett jogosultak ne érjenek el többet, mint a költségeik fedezéséhez szükséges minimális hozam, illetve észszerű nyereség. Ennélfogva, figyelembe véve az engedélyek jogosultjait terhelő azon kötelezettség fennállását, hogy bevételeik egy részét a közhasznú szervezeteknek fizessék ki, a Bizottság megállapította, hogy a vitatott intézkedés nem biztosít előnyt, következésképpen nem minősül az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatásnak (a megtámadott határozat 56. és 57. pontja).

46

Így a megtámadott határozat elfogadásakor a Bizottság olyan információkkal rendelkezett a vitatott intézkedésről, amelyek alapján meg kellett volna vizsgálnia, hogy a szerencsejátékokra vonatkozó holland szabályozást nem úgy alakították‑e ki, hogy a szóban forgó engedélyek jogosultjainak tevékenységéből származó bevételek kifizetését alapvetően az ezen engedélyek által kijelölt közhasznú szervezetek felé irányítsa.

47

Emlékeztetni kell ugyanis arra, hogy már megállapítást nyert, hogy valamely intézkedés vizsgálata során a Bizottságnak meg kellett vizsgálnia, hogy valamely előny tekinthető‑e úgy, mint amelyet közvetetten az állami források átruházásának közvetlen címzettjétől eltérő gazdasági szereplőknek nyújtottak. Ennek alapján az uniós bíróság azt is elismerte, hogy a bizonyos természetes vagy jogi személyek részére közvetlenül biztosított előny közvetett előnyt képezhet, ennek következtében pedig állami támogatásnak minősülhet olyan egyéb jogi személyek vonatkozásában, amelyek vállalkozások (lásd: 2020. május 13‑iGermanwings kontra Bizottság ítélet, T‑716/17, EU:T:2020:181, 75. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

48

E tekintetben egyébiránt meg kell állapítani, hogy az állami támogatás fogalmáról szóló bizottsági közlemény 115. pontja pontosítja, hogy előnybe hozhatók olyan vállalkozások, amelyek nem részesülnek közvetlenül állami forrásokból. Ezenkívül az említett közlemény 116. pontja előírja, hogy a „közvetett előny” fogalma magában foglalja azt a helyzetet, amikor az intézkedést úgy alakították ki, hogy a másodlagos hatásai azonosítható vállalkozásoknál vagy vállalkozáscsoportoknál jelenjenek meg. Ennélfogva a Bizottságnak fel kellett volna vetnie azt a kérdést, hogy a vitatott intézkedés nem biztosított‑e közvetett előnyt a közhasznú szervezetek számára.

49

Márpedig meg kell jegyezni, hogy azon körülmény ellenére, miszerint a Bizottságot tájékoztatták a szerencsejátékokra vonatkozó holland szabályozás e részéről, a megtámadott határozat hallgatott erről a kérdésről.

50

Egyébiránt a Bizottság azon érvét illetően, amely szerint a holland hatóságok azáltal, hogy az engedélyek jogosultjait arra kötelezik, hogy bevételeik egy részét közhasznú szervezeteknek fizessék ki, a közrendhez és a közerkölcshöz közvetlenül kapcsolódó célokat követnek, hangsúlyozni kell, hogy a megtámadott határozatban a Bizottság nem vizsgálta meg, hogy a vitatott intézkedéshez kapcsolódó szervezetek vállalkozásoknak minősülnek‑e, vagy közszolgáltatási feladatokat látnak‑e el.

51

Következésképpen meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozat elfogadása céljából a Bizottság nem vizsgálta meg azt a kérdést, hogy a vitatott intézkedés nem biztosított‑e közvetett előnyt azon szervezeteknek, amelyek számára az engedély jogosultjainak a bevételeik egy részét ki kellett fizetniük. Ezáltal a Bizottság minden további pontosítás nélkül kizárta, hogy e kérdés komoly nehézségeket vethetne fel a vitatott intézkedés állami támogatásnak minősítése során, amit csak a hivatalos vizsgálati eljárás tett volna lehetővé. Márpedig, mivel a Bizottság az előzetes vizsgálat szakaszában egyáltalán nem vizsgálta meg megfelelően azt a kérdést, hogy a vitatott intézkedés nem biztosított‑e közvetett előnyt e szervezeteknek, még akkor sem, ha az engedélyek jogosultjai tevékenységéből származó bevételek egy részének az engedélyek által kijelölt közhasznú szervezetek számára történő kifizetése a vitatott szabályozás egyik fő jellemzője volt, az, hogy a megtámadott határozat nem vizsgálta meg e kérdést, nem teszi lehetővé annak kizárását, hogy ezt illetően komoly nehézségek álltak fenn.

52

E körülmények között az első jogalap harmadik részének helyt kell adni, amennyiben az azon szervezeteknek nyújtott közvetett előnyökre alapított kifogásra vonatkozik, amelyek számára az engedély jogosultjainak a szerencsejáték‑tevékenységekből származó bevételeik egy részét ki kell fizetniük, anélkül hogy meg kellene vizsgálni a felperes által az első és a második rész keretében előadott többi érvet.

53

A megtámadott határozatot ezért meg kell semmisíteni anélkül, hogy szükséges lenne a hivatkozott második jogalap vizsgálata.

54

A Törvényszék eljárási szabályzata 134. cikkének (1) bekezdése alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. A Bizottságot, mivel pervesztes lett, a felperes kérelmének megfelelően kötelezni kell a saját költségein felül az ez utóbbi részéről felmerült költségek viselésére.

55

Egyébiránt az eljárási szabályzat 138. cikkének (1) bekezdése értelmében az eljárásba beavatkozó tagállamok és intézmények maguk viselik saját költségeiket.

56

Meg kell tehát állapítani, hogy a Holland Királyság maga viseli saját költségeit.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (kilencedik tanács)

a következőképpen határozott: