–

az olasz kormány képviseletében G. Palmieri, meghatalmazotti minőségben, segítője: S. Faraci avvocato dello Stato,

–

a magyar kormány képviseletében Fehér M. Z. és Kissné Berta R., meghatalmazotti minőségben,

–

az osztrák kormány képviseletében A. Posch, J. Schmoll és F. Werni, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében G. Gattinara és S. Grünheid, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i 2002/584/IB tanácsi kerethatározat (HL 2002. L 190., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 34. o.) 1. cikke (3) bekezdésének és 4. cikke 6. pontjának, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 7. cikkének értelmezésére irányul.

2

E kérelmet az O. G. ellen szabadságvesztés‑büntetés végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtásával kapcsolatos eljárás keretében terjesztették elő.

3

A 2002/584 kerethatározat (6) preambulumbekezdése kimondja:

4

E kerethatározatnak „Az európai elfogatóparancs meghatározása és végrehajtásának kötelezettsége” című 1. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Az európai elfogatóparancs egy tagállamban kibocsátott igazságügyi hatósági határozat, amely azt a célt szolgálja, hogy egy másik tagállam a büntetőeljárás lefolytatása, szabadságvesztés‑büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása végett a keresett személyt elfogja és átadja.

(2)   A tagállamok minden európai elfogatóparancsot a kölcsönös elismerés elve alapján és e kerethatározat rendelkezéseinek megfelelően hajtanak végre.

(3)   E kerethatározat nem érinti az [EUSZ] 6. cikkében biztosított alapvető jogok és alapvető jogelvek tiszteletben tartásának a kötelezettségét.”

5

A kerethatározatnak „Az európai elfogatóparancs végrehajtása megtagadásának mérlegelhető okai” című 4. cikkének 6. pontja a következőket írja elő:

„A végrehajtó igazságügyi hatóság az alábbi esetekben tagadhatja meg az európai elfogatóparancs végrehajtását:

[…]

6

A harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárainak jogállásáról szóló, 2003. november 25‑i 2003/109/EK tanácsi irányelv (HL 2004. L 16., 44. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 272. o.) (12) preambulumbekezdése kimondja:

„Annak érdekében, hogy a huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkezők valóban integrálódni tudjanak abba a társadalomba, amelyben élnek, a tagállamok állampolgáraival megegyező elbánásban kell részesülniük a gazdasági és szociális ügyek széles területén, az ezen irányelv által meghatározott vonatkozó feltételek alapján.”

7

Ezen irányelv 12. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A tagállamok kizárólag abban az esetben dönthetnek úgy, hogy kiutasítanak egy huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező személyt, ha az illető tényleges és kellően súlyos veszélyt jelent a közrendre vagy a közbiztonságra.

(2)   Az (1) bekezdésben említett döntés nem alapulhat gazdasági szempontokon.

(3)   Mielőtt a huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező személy kiutasításáról szóló döntést meghoznák, a tagállamoknak a következő tényezőket kell figyelembe venniük:

[…]”

8

A kölcsönös elismerés elvének büntetőügyekben hozott, szabadságvesztés‑büntetéseket kiszabó vagy szabadságelvonással járó intézkedéseket alkalmazó ítéleteknek az Európai Unióban való végrehajtása céljából történő alkalmazásáról szóló, 2008. november 27‑i 2008/909/IB tanácsi kerethatározat (HL 2008. L 327., 27. o.) (9) preambulumbekezdése a következőket mondja ki:

„A büntetés végrehajtó államban történő végrehajtásának javítania kell az elítélt személy társadalmi beilleszkedésének esélyét. Az arról való meggyőződés érdekében, hogy a büntetés végrehajtó államban történő végrehajtása az elítélt személy társadalmi beilleszkedésének célját szolgálja‑e, a kibocsátó állam illetékes hatósága olyan tényezőket vesz figyelembe, mint például az elítélt személy kötődése a végrehajtó államhoz, az, hogy az elítélt személy a végrehajtó államot tartja‑e családi, nyelvi, kulturális, társadalmi vagy gazdasági kapcsolatai, illetve a végrehajtó állammal való egyéb kötődése helyének.”

9

E kerethatározat 3. cikkének (1)–(3) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„(1)   E kerethatározat célja azon szabályok megállapítása, amelyek értelmében a tagállamok az elítélt személy társadalmi beilleszkedésének elősegítése érdekében elismernek egy ítéletet és végrehajtják a büntetést.

(2)   Ezt a kerethatározatot kell alkalmazni, ha az elítélt személy a kibocsátó államban vagy a végrehajtó államban tartózkodik.

(3)   Ez a kerethatározat csak a kerethatározat szerinti ítéletek elismerésére és a büntetések végrehajtására alkalmazandó. […]”

10

E kerethatározatnak „Az európai elfogatóparancs kiadását követően hozott büntetések [helyesen: Az európai elfogatóparancs alapján hozott, büntetőjogi felelősséget megállapító határozatok] végrehajtása” című 25. cikke értelmében:

„A [2002/584] kerethatározat sérelme nélkül, e kerethatározat rendelkezéseit értelemszerűen kell alkalmazni [helyesen: alkalmazni kell] – olyan mértékben, amennyire azok összhangban vannak azon [helyesen: az említett] kerethatározat rendelkezéseivel – a büntetések olyan esetekben történő végrehajtására, amikor a tagállam azon [helyesen: az említett] kerethatározat 4. cikkének (6) bekezdése szerinti esetekben vállalja a büntetés végrehajtását, vagy azon [helyesen: ugyanezen] kerethatározat 5. cikkének (3) bekezdése szerint eljárva azt a feltételt szabta meg, hogy a személyt a büntetés letöltése céljából vissza kell szállítani az érintett tagállamba az elítélt személy büntetlenségének elkerülése céljából.”

11

A legge n. 69 – Disposizioni per conformare il diritto interno alla decisione quadro 2002/584/GAI del Consiglio, del 13 giugno 2002, relativa al mandato d'arresto europeo e alle procedure di consegna tra Stati membri (a belső jognak az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i 2002/584/IB tanácsi kerethatározatnak való megfelelése érdekében hozott rendelkezésekről szóló, 2005. április 22‑i 69. sz. törvény [a GURI 2005. április 29‑i 98. száma, 6. o.]) alapügy tényállására alkalmazandó változatának (a továbbiakban: 69/2005. sz. törvény) „Az átadás mérlegelhető megtagadásának okai” című 18 bis cikke előírja, hogy a Corte d’appello (fellebbviteli bíróság, Olaszország) a külföldi hatóság által kért átadást többek között akkor tagadhatja meg, „ha az európai elfogatóparancsot azon átadni kért személlyel szemben kiszabott szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából bocsátották ki, aki olasz állampolgár vagy az Európai Unió valamely másik tagállamának állampolgára, és jogszerűen és ténylegesen az olasz állam területén lakik vagy tartózkodik, feltéve, hogy a [Corte d’appello (fellebbviteli bíróság)] úgy rendelkezik, hogy a büntetést vagy az intézkedést Olaszországban hajtják végre a nemzeti jognak megfelelően”.

12

2012. február 13‑án a Judecătoria Brașov (brassói elsőfokú bíróság, Románia) szabadságvesztés‑büntetés végrehajtása céljából európai elfogatóparancsot bocsátott ki O. G. moldáv állampolgárral szemben. O. G.‑t Romániában jogerősen öt év szabadságvesztés‑büntetésre ítélték a 2003 szeptembere és 2004 áprilisa között egy korlátolt felelősségű társaság ügyvezetőjeként elkövetett, a jövedelemadó és a héa címén megfizetendő összegekre elkövetett adócsalás és hűtlen kezelés bűncselekménye miatt.

13

A Corte d’appello di Bologna (bolognai fellebbviteli bíróság, Olaszország) 2020. július 7‑én az első ítéletben elrendelte O. G. kibocsátó igazságügyi hatóság részére történő átadását. O. G. keresetet indított a Corte suprema di cassazione (semmítőszék, Olaszország) előtt, amely ezt az ítéletet hatályon kívül helyezte, és az ügyet visszautalta a Corte d’appello di Bologna (bolognai fellebbviteli bíróság) elé, és felhívta arra, hogy értékelje a 69/2005. sz. törvény 18 bis cikkét érintő alkotmányossági kérdések felvetésének lehetőségét.

14

Miután megállapította, hogy O. G. védőügyvédje a jogilag megkövetelt módon bizonyította a családegyesítési és munkavállalási célú tartós letelepedését Olaszországban, ez utóbbi bíróság a Corte costituzionaléhoz (alkotmánybíróság, Olaszország), a jelen ügyben kérdést előterjesztő bírósághoz fordult e rendelkezés alkotmányosságára vonatkozó kérdésekkel.

15

E bíróság megjegyzi, hogy a Corte d’appello di Bologna (bolognai fellebbviteli bíróság) többek között rámutatott arra, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtása mérlegelhető megtagadásának a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontjában előírt oka azt hivatott biztosítani, hogy a büntetésnek valóban társadalomba való visszailleszkedési funkciója legyen. Ez feltételezi az elítélt családi és társadalmi kapcsolatainak fenntartását annak érdekében, hogy a büntetés letöltésével megfelelően visszailleszkedhessen a társadalomba. Márpedig a 69/2005. sz. törvény 18 bis cikke indokolatlanul korlátozta e 4. cikk 6. pontjának hatályát, mivel a szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs esetében az átadás megtagadásának lehetősége kizárólag az olasz állampolgárokra és más uniós tagállamok állampolgáraira korlátozódik, kizárva a harmadik országbeli állampolgárokat, még akkor is, ha ez utóbbiak bizonyítják, hogy szoros gazdasági, szakmai vagy érzelmi kötődést alakítottak ki Olaszországban. A 69/2005. sz. törvény 18 bis cikke, azáltal hogy előírja az Olaszországban állandó lakóhellyel rendelkező harmadik országbeli állampolgárok átadását szabadságvesztés‑büntetés külföldön történő végrehajtása céljából, ellentétes a büntetés nevelési célú funkciójával, valamint az érintett személynek a Charta 7. cikkében biztosított családi élethez való jogával.

16

A kérdést előterjesztő bíróság ezenkívül hangsúlyozza, hogy a Corte d’appello di Bologna (bolognai fellebbviteli bíróság) indokolatlannak tekintette a nemzeti szabályozás által előírt, egyfelől az Olaszországban állandó lakóhellyel rendelkező és szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparanccsal érintett harmadik országbeli állampolgár, aki ezt a büntetést nem töltheti le Olaszországban, másfelől pedig az Olaszországban szintén állandó lakóhellyel rendelkező és büntetőeljárás lefolytatása céljából kibocsátott európai elfogatóparanccsal érintett harmadik országbeli állampolgár közötti eltérő bánásmódot, aki viszont Olaszországban töltheti le a kibocsátó állam által az eljárás során kiszabott büntetést.

17

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy az Avvocatura Generale dello Stato (főügyészi hivatal, Olaszország) által képviselt Presidente del Consiglio dei ministri (a miniszterek tanácsának elnöke, Olaszország) beavatkozott az alapeljárásba a 69/2005. sz. törvény 18 bis cikkére vonatkozó alkotmányossági kérdések elfogadhatatlannak nyilvánítása, illetve e rendelkezés jogszerűségének megerősítése érdekében, többek között arra hivatkozva, hogy az érintett személy társadalomba való visszailleszkedésének célja nem korlátozhatja a határozatok kölcsönös elismerésére vonatkozó, azt megkövetelő általános elv hatályát, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtásának megtagadását az elfogatóparancs végrehajtásának általános szabálya alóli kivételnek kell tekinteni, valamint arra, hogy e rendelkezés nem sérti az elsődleges uniós jognak az uniós polgárokat az állampolgárság alapján történő hátrányos megkülönböztetéssel szemben védő különböző rendelkezéseit. Egyébiránt rámutatott, hogy az elítélt személy társadalomba való visszailleszkedése nem minősül a 2002/584 kerethatározat által konkrétan követett célnak.

18

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban a Corte costituzionale (alkotmánybíróság) úgy véli, hogy az alapügyben szóban forgó nemzeti szabályozás olasz alkotmánnyal való összeegyeztethetőségének ellenőrzése előtt meg kell vizsgálni, hogy e szabályozás összeegyeztethető‑e az uniós joggal, és különösen a 2002/584 kerethatározatnak a Charta 7. cikkével összefüggésben értelmezett 4. cikkének 6. pontjával. Megjegyzi, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata már elismerte, hogy a tagállami jogszabályok által a megtagadási okokra vonatkozóan bevezetett bizonyos korlátozások indokoltak, amennyiben ez megerősíti az e kerethatározat által a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség érdekében bevezetett átadási rendszert.

19

Az említett kerethatározat 4. cikkének 6. pontját azonban az EUSZ 6. cikkben elismert alapvető jogokkal és alapvető uniós jogelvekkel összhangban kell értelmezni, amelyek tiszteletben tartása valamennyi uniós jogi aktus érvényességi feltétele. Így az európai elfogatóparancs végrehajtása nem eredményezheti az érintett személy alapvető jogainak megsértését.

20

A Corte costituzionale (alkotmánybíróság) arra is emlékeztet, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint a tagállamok az uniós jog végrehajtását a teljes harmonizáció területén, így a 2002/584 kerethatározattal létrehozott európai elfogatóparancs területén nem tehetik az alapvető jogok védelme nemzeti szintjének tiszteletben tartásától függővé, amennyiben ez veszélyeztetheti az uniós jog elsőbbségét, egységességét és hatékonyságát. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy kétségek állnak fenn azzal kapcsolatban, hogy valamely tagállam abszolút jelleggel és automatikusan kizárhatja‑e a végrehajtás mérlegelhető megtagadásának az e kerethatározat 4. cikkének 6. pontjában előírt okának átültetésére irányuló rendelkezésben biztosított kedvezményéből az Olaszország területén jogszerűen és ténylegesen tartózkodó, szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparanccsal érintett harmadik országbeli állampolgárt, tekintettel arra, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatának fényében az ilyen állampolgár nem hivatkozhat az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvére.

21

Végül emlékeztet arra, hogy az uniós jog, valamint az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4‑én Rómában aláírt európai egyezmény (kihirdette: az 1993. évi XXXI. tv.) védi a valamely tagállamban jogszerűen tartózkodó vagy ott lakóhellyel rendelkező harmadik országbeli állampolgár ahhoz fűződő érdekét, hogy ne szakítsák ki családi és társadalmi környezetéből.

22

E körülmények között a Corte costituzionale (alkotmánybíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

23

A kérdést előterjesztő bíróság a Bíróság eljárási szabályzatának 105. cikke alapján kérte a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem gyorsított eljárásban történő elbírálását.

24

Elismerve, hogy az alapügyben szóban forgó elfogatóparanccsal érintett O. G.‑val szemben nem alkalmaztak szabadságelvonással járó intézkedést, e bíróság először is arra hivatkozik, hogy a jelen ügy az európai elfogatóparancs mechanizmusának központi elemeire vonatkozó értelmezési kérdéseket vet fel, másodszor pedig, hogy a kért értelmezés általános következményekkel járhat mind az európai elfogatóparancs keretében együttműködni hivatott hatóságok, mind pedig a keresett személyek jogaira nézve.

25

Az eljárási szabályzat 105. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy a kérdést előterjesztő bíróság kérelmére vagy kivételesen hivatalból a Bíróság elnöke az előadó bíró és a főtanácsnok meghallgatását követően dönthet úgy, hogy az előzetes döntéshozatal tekintetében gyorsított eljárást alkalmaz, ha az ügy jellege megköveteli, hogy elbírálására a lehető legrövidebb időn belül kerüljön sor.

26

A jelen ügyben a Bíróság elnöke 2021. december 20‑án az előadó bíró és a főtanácsnok meghallgatását követően úgy döntött, hogy elutasítja a kérdést előterjesztő bíróságnak a jelen ítélet 23. pontjában említett kérelmét.

27

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis a gyorsított eljárás alkalmazása nem a jogvita jellegétől, hanem a szóban forgó ügy kivételes körülményeitől függ, amelyeknek alá kell támasztaniuk az e kérdések eldöntésének rendkívüli sürgősségét (lásd ebben az értelemben: 2023. január 31‑iPuig Gordi és társai ítélet, C‑158/21, EU:C:2023:57, 27. pont).

28

Márpedig az a körülmény, hogy az ügy a 2002/584 kerethatározat által létrehozott átadási mechanizmus egy vagy több lényeges aspektusára vonatkozik, nem minősül a gyorsított eljárás igazolásához szükséges rendkívüli sürgősséget megalapozó oknak. Ugyanez igaz arra a körülményre, hogy az előterjesztett kérdések esetlegesen sok személyt vagy jelentős számú jogi helyzetet érinthetnek (lásd ebben az értelemben: 2021. december 21‑iRandstad Italia ítélet, C‑497/20, EU:C:2021:1037, 39. pont).

29

Mindemellett az előterjesztett kérdések jellegére és jelentőségére tekintettel a Bíróság elnöke úgy határozott, hogy a jelen ügyet az eljárási szabályzat 53. cikkének (3) bekezdése alapján soron kívül bírálja el.

30

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az e rendelkezést átültető olyan tagállami szabályozás, amely abszolút jelleggel és automatikusan kizárja az európai elfogatóparancs végrehajtása mérlegelhető megtagadásának az említett rendelkezésben előírt okára alapított kedvezményéből az e tagállam területén tartózkodó vagy ott lakóhellyel rendelkező harmadik országbeli állampolgárokat, anélkül hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság értékelhetné ezen állampolgárnak az említett tagállamhoz való kötődését.

31

Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy a 2002/584 kerethatározat célja az elítéltek vagy a bűncselekmény elkövetésével gyanúsítottak átadása egyszerűsített és hatékonyabb rendszerének bevezetése útján az igazságügyi együttműködés megkönnyítése és meggyorsítása annak érdekében, hogy elősegítse az Unió azon célkitűzésének elérését, hogy a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének azon nagy fokú bizalomra épülő térségévé váljon, amelynek a tagállamok között fenn kell állnia (lásd ebben az értelemben: 2023. április 18‑iE. D. L. [Betegségen alapuló megtagadási ok] ítélet, C‑699/21, EU:C:2023:295, 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

32

A kerethatározat által szabályozott területen a kölcsönös elismerés elve, amely – e kerethatározat (6) preambulumbekezdése szerint – a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés „sarokköveként” szolgál, az említett kerethatározat 1. cikkének (2) bekezdésében fejeződik ki, amely kimondja azon szabályt, amelynek értelmében a tagállamok minden európai elfogatóparancsot a kölcsönös elismerés elve alapján és az említett kerethatározat rendelkezéseinek megfelelően hajtanak végre (lásd ebben az értelemben: 2023. április 18‑iE. D. L. [Betegségen alapuló megtagadási ok] ítélet, C‑699/21, EU:C:2023:295, 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

33

Ebből egyrészt az következik, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóságok csak a Bíróság által értelmezett 2002/584 kerethatározatból eredő indokok alapján tagadhatják meg az európai elfogatóparancs végrehajtását. Másrészt, míg az európai elfogatóparancs végrehajtása a főszabály, a végrehajtás megtagadása kivételnek tekintendő, amelyet szigorúan kell értelmezni (2023. április 18‑iE. D. L. [Betegségen alapuló megtagadási ok] ítélet, C‑699/21, EU:C:2023:295, 34. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

34

A kerethatározat így meghatározza egyrészt a 3. cikkben az európai elfogatóparancs végrehajtása kötelező megtagadásának okait, illetve a 4. és 4a. cikkben a mérlegelhető megtagadásának okait (2021. április 29‑iX [Európai elfogatóparancs – Ne bis in idem] ítélet, C‑665/20 PPU, EU:C:2021:339, 40. pont, valamint az hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

35

Az európai elfogatóparancs végrehajtása mérlegelhető megtagadásának a 2002/584 kerethatározat 4. cikkében felsorolt okait illetően a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy e kerethatározat belső jogukba való átültetése keretében a tagállamok mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek. Így szabadon dönthetnek arról, hogy ezeket az okokat a belső jogukba átültetik‑e, vagy sem. Úgy is dönthetnek, hogy szűkítik azon helyzetek körét, amelyekben a végrehajtó igazságügyi hatóság megtagadhatja az európai elfogatóparancs végrehajtását, ezáltal megkönnyítve a keresett személyek átadását a kerethatározat 1. cikkének (2) bekezdésében megfogalmazott kölcsönös elismerés elvének megfelelően (2021. április 29‑iX [Európai elfogatóparancs – Ne bis in idem] ítélet, C‑665/20 PPU, EU:C:2021:339, 41. pont, valamint az hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

36

Ilyen különösen a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontja, amely kimondja, hogy az európai elfogatóparancsot végrehajtó igazságügyi hatóság megtagadhatja a szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtását, ha a keresett személy a végrehajtó tagállamban tartózkodik, annak állampolgára vagy lakosa, és ez az állam vállalja, hogy saját belső joga szerint végrehajtja e büntetést vagy intézkedést.

37

A jelen ítélet 35. pontjában felidézett mérlegelési mozgástérre tekintettel a tagállamok e kerethatározat 4. cikke 6. pontjának végrehajtása során az említett kerethatározat 1. cikkének (2) bekezdésében foglalt alapvető szabály által megállapított értelemben szűkíthetik azon helyzetek körét, amelyekben az említett 4. cikk 6. pontjának hatálya alá tartozó személy átadása megtagadható (lásd ebben az értelemben: 2009. október 6‑iWolzenburg ítélet, C‑123/08, EU:C:2009:616, 62. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

38

Ugyanakkor nem lehet korlátlan a tagállamot abban az esetben megillető mérlegelési mozgástér, amikor úgy dönt, hogy átülteti az európai elfogatóparancs végrehajtása mérlegelhető megtagadásának a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontjában meghatározott okát.

39

Először is, ha valamely tagállam úgy dönt, hogy átülteti az európai elfogatóparancs végrehajtása mérlegelhető megtagadásának ezen okát, e kerethatározat 1. cikke (3) bekezdésének megfelelően köteles tiszteletben tartani az EUSZ 6. cikkben szereplő alapvető jogokat és jogelveket.

40

Ezen alapvető elvek közé tartozik a Charta 20. cikkében biztosított törvény előtti egyenlőség elve. Ez utóbbi rendelkezés tiszteletben tartása a Charta 51. cikke (1) bekezdésének megfelelően kötelező a tagállamokra nézve, amikor az uniós jogot hajtják végre, így például az európai elfogatóparancs végrehajtása mérlegelhető megtagadásának a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontjában szereplő okának ültetetésekor.

41

Márpedig az EUMSZ 18. cikk első bekezdésével ellentétben, amely nem alkalmazható a tagállamok és a harmadik államok állampolgárai közötti esetlegesen eltérő bánásmód esetére, a Charta 20. cikke nem tartalmaz semmilyen kifejezett, hatályára vonatkozó korlátozást, és ezért az uniós jog által szabályozott valamennyi helyzetre vonatkozik (lásd ebben az értelemben: 2019. április 30‑i1/17 [EU‑Kanada átfogó gazdasági és kereskedelmi megállapodás] vélemény, EU:C:2019:341, 169. és 171. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

42

E tekintetben a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint a Charta 20. cikkében foglalt törvény előtti egyenlőség az uniós jog általános elve, amely megköveteli, hogy az összehasonlítható helyzeteket ne kezeljék eltérő módon, és hogy a különböző helyzeteket ne kezeljék egyenlő módon, hacsak az ilyen bánásmód objektív módon nem igazolható (lásd ebben az értelemben: 2021. szeptember 2‑iÉtat belge [Tartózkodási jog családon belüli erőszak esetén] ítélet, C‑930/19, EU:C:2021:657, 57. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

43

Az egyenlő bánásmód elve megsértése fennállásának megállapításához a helyzetek összehasonlítható jellegére vonatkozó követelményt a helyzeteket jellemző tényezők összességének fényében kell vizsgálni, különösen a szóban forgó különbségtételt bevezető jogi aktus tárgya és célja alapján, azzal, hogy ennek érdekében tekintetbe kell venni azon terület elveit és céljait, amely alá e jogi aktus tartozik. Amennyiben a helyzetek nem hasonlíthatók össze, az érintett helyzetek eltérő kezelése nem sérti a Charta 20. cikkében foglalt törvény előtti egyenlőséget (2021. szeptember 2‑iÉtat belge [Tartózkodási jog családon belüli erőszak esetén] ítélet, C‑930/19, EU:C:2021:657, 58. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

44

E tekintetben azt kell értékelni, hogy az alapügyben szereplőhöz hasonló nemzeti szabályozás tárgyára és céljára tekintettel a szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparanccsal érintett, a végrehajtó tagállamban tartózkodó vagy ott lakóhellyel rendelkező harmadik országbeli állampolgár helyzete összehasonlítható‑e ugyanezen tagállam e tagállamban tartózkodó vagy ott lakóhellyel rendelkező olyan állampolgárának helyzetével, akivel szemben ilyen elfogatóparancsot bocsátottak ki.

45

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy az alapügyben szóban forgó nemzeti szabályozásból eredő, egyrészről az olasz állampolgárok és más tagállamok állampolgárai, másrészről a harmadik országok állampolgárai közötti eltérő bánásmódot a 2002/584 kerethatározat 4. cikke 6. pontjának átültetése céljából vezették be, mivel az olasz jogalkotó úgy ítélte meg, hogy e rendelkezés kizárólag a végrehajtó tagállam állampolgáraira és az uniós polgárokra vonatkozik.

46

Márpedig e tekintetben e rendelkezés szövegéből kitűnik, hogy az semmilyen különbséget nem tesz aszerint, hogy az európai elfogatóparanccsal érintett személy, amennyiben nem a végrehajtó tagállam állampolgára, valamely másik tagállam állampolgára‑e, vagy sem. Az európai elfogatóparancs végrehajtása mérlegelhető megtagadásának az említett rendelkezésben foglalt okának alkalmazása azonban két feltétel együttes fennállásától függ, nevezetesen egyrészt attól, hogy a keresett személy a végrehajtó tagállamban tartózkodik, annak állampolgára vagy lakosa, másrészt pedig attól, hogy ez az állam vállalja, hogy belső joga szerint végrehajtja azt a büntetést vagy szabadságelvonással járó intézkedést, amely miatt az európai elfogatóparancsot kibocsátották.

47

Az első feltételt illetően a Bíróság már kimondta, hogy a keresett személy akkor a végrehajtó tagállam „lakosa”, ha tényleges lakóhellyel rendelkezik a végrehajtó tagállamban, és ott „tartózkodik”, ha az e tagállamban való stabil és bizonyos időtartamot felölelő ottlét során e tagállamhoz a lakóhelyből eredőhöz hasonló erejű kötődése alakult ki (lásd ebben az értelemben: 2012. szeptember 5‑iLopes Da Silva Jorge ítélet, C‑42/11, EU:C:2012:517, 43. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2018. december 13‑iSut ítélet, C‑514/17, EU:C:2018:1016, 34. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Ebből következik, hogy ezen első feltételre tekintettel az európai elfogatóparanccsal érintett, a végrehajtó tagállamban tartózkodó vagy ott lakóhellyel rendelkező harmadik országbeli állampolgár összehasonlítható helyzetben van e tagállam európai elfogatóparanccsal érintett, e tagállamban tartózkodó vagy ott lakóhellyel rendelkező állampolgárával.

48

A második feltételt illetően a 2002/584 kerethatározat 4. cikke 6. pontjának szövegéből az következik, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtásának mindennemű megtagadása a végrehajtó tagállam valódi kötelezettségvállalását feltételezi a keresett személlyel szemben kiszabott szabadságvesztés‑büntetés végrehajtására vonatkozóan (2018. december 13‑iSut ítélet, C‑514/17, EU:C:2018:1016, 35. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). E második feltétel tehát nem tartalmaz egyetlen olyan elemet sem, amely alapján különbséget lehetne tenni a harmadik országbeli állampolgár és az uniós polgár helyzete között abban az esetben, ha mindkettejükkel szemben szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából európai elfogatóparancsot bocsátottak ki, és mindketten valamely tagállam területén tartózkodnak vagy laknak.

49

Amennyiben a végrehajtó igazságügyi hatóság azt állapítja meg, hogy a jelen ítélet 46. pontjában említett két feltétel teljesül, azt is értékelnie kell, hogy fennáll‑e a kibocsátó tagállamban kiszabott büntetés végrehajtó tagállamban történő végrehajtását indokolttá tévő jogos érdek. Ezen értékelés lehetővé teszi e hatóság számára, hogy figyelembe vegye a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontja által követett célt, amely az állandó ítélkezési gyakorlat szerint abban áll, hogy növelje a keresett személy társadalomba való visszailleszkedésének esélyeit a vele szemben kiszabott büntetés letöltésekor (2018. december 13‑iSut ítélet, C‑514/17, EU:C:2018:1016, 33. és 36. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Márpedig azok az uniós polgárok és harmadik országbeli állampolgárok, akik megfelelnek a jelen ítélet 47. pontjában kifejtett első feltételnek, a végrehajtó igazságügyi hatóság által elvégzendő vizsgálatoktól függően hasonló esélyekkel rendelkezhetnek a társadalomba való visszailleszkedésre, ha – amennyiben szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából európai elfogatóparancsot bocsátottak ki velük szemben – a végrehajtó tagállamban töltik le a büntetést vagy a szabadságelvonással járó intézkedést.

50

E körülmények között a 2002/584 kerethatározat 4. cikke 6. pontjának szövegéből és az e rendelkezés által követett célból az következik, hogy nem vélelmezhető, hogy az ilyen európai elfogatóparanccsal érintett, a végrehajtó tagállamban tartózkodó vagy ott lakóhellyel rendelkező harmadik országbeli állampolgár szükségszerűen eltérő helyzetben van e tagállam ilyen elfogatóparanccsal érintett, az említett tagállamban tartózkodó vagy ott lakóhellyel rendelkező állampolgárához képest. Éppen ellenkezőleg, úgy kell tekinteni, hogy e személyek a végrehajtás mérlegelhető megtagadása e rendelkezésben előírt okának alkalmazása szempontjából összehasonlítható helyzetben lehetnek, amennyiben bizonyos mértékben beilleszkedtek a végrehajtó tagállamban.

51

Ebből következik, hogy az e kerethatározat 4. cikke 6. pontjának átültetésére irányuló nemzeti szabályozás nem tekinthető a Charta 20. cikkében rögzített törvény előtti egyenlőség elvével összhangban állónak, ha eltérően kezeli egyrészt a saját állampolgárait és más uniós polgárokat, másrészt pedig a harmadik országok állampolgárait azáltal, hogy ez utóbbiakat abszolút jelleggel és automatikusan kizárja az európai elfogatóparancs végrehajtása mérlegelhető megtagadásának e rendelkezésben előírt okára alapított kedvezményéből, még akkor is, ha e harmadik országbeli állampolgárok e tagállam területén tartózkodnak vagy ott lakóhellyel rendelkeznek, anélkül hogy figyelembe vennék az említett harmadik országbeli állampolgároknak az említett tagállam társadalmába való beilleszkedésének mértékét. Nem tekinthető ugyanis úgy, hogy az ilyen eltérő bánásmód a jelen ítélet 42. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlat értelmében objektíve igazolható lenne.

52

Ezzel szemben semmi nem képezi akadályát annak, hogy valamely tagállam a 2002/584 kerethatározat 4. cikke 6. pontjának a belső jogba történő átültetésekor az európai elfogatóparanccsal érintett harmadik országbeli állampolgárok tekintetében az európai elfogatóparancs végrehajtása mérlegelhető megtagadásának e rendelkezésben meghatározott okára alapított kedvezményt attól a követelménytől tegye függővé, hogy ezen állampolgár egy megszakítás nélküli minimum‑időtartam óta ott tartózkodjon vagy lakjon (lásd analógia útján: 2009. október 6‑iWolzenburg ítélet, C‑123/08, EU:C:2009:616, 74. pont), feltéve hogy ez a feltétel nem lépi túl az annak biztosításához szükséges mértéket, hogy a keresett személy bizonyos mértékben beilleszkedjen a végrehajtó tagállamban.

53

Másodszor, a 2002/584 kerethatározat 4. cikke 6. pontjának átültetése nem járhat azzal a hatással, hogy megfosztja a végrehajtó igazságügyi hatóságot az annak eldöntéséhez szükséges mérlegelési mozgástértől, hogy a társadalomba való visszailleszkedésre irányuló, a jelen ítélet 49. pontjában említett célkitűzésre tekintettel meg kell‑e tagadni az európai elfogatóparancs végrehajtását, vagy sem.

54

E tekintetben, amint arra a jelen ítélet 46–49. pontja emlékeztet, a Bíróság már kimondta, hogy annak eldöntéséhez, hogy egy konkrét helyzetben a végrehajtó igazságügyi hatóság megtagadhatja‑e az európai elfogatóparancs végrehajtását, elsősorban azt kell meghatároznia, hogy a keresett személy, amennyiben a végrehajtó tagállamnak nem állampolgára, a 2002/584 kerethatározat nemzeti jogba átültetett 4. cikkének 6. pontja értelmében e tagállamban tartózkodik‑e, vagy annak lakosa‑e, és így e kerethatározat hatálya alá tartozik‑e. Másodsorban, és kizárólag akkor, ha a végrehajtó igazságügyi hatóság megállapítja, hogy az említett személy e rendelkezés hatálya alá tartozik, értékelnie kell, hogy fennáll‑e a kibocsátó tagállamban kiszabott büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtó tagállamban történő végrehajtását indokolttá tévő jogos érdek (lásd ebben az értelemben: 2008. július 17‑iKozłowski ítélet, C‑66/08, EU:C:2008:437, 44. pont).

55

A jelen ügyben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a 69/2005. sz. törvénynek a 2002/584 kerethatározat 4. cikke 6. pontját az olasz jogba átültető 18 bis cikke az európai elfogatóparancs végrehajtása mérlegelhető megtagadása e rendelkezésben meghatározott okának alkalmazását kizárólag az olasz állampolgárokra és más tagállamok állampolgáraira korlátozza. A harmadik országok állampolgárai tehát abszolút jelleggel és automatikusan ki vannak zárva az ezen okra alapított kedvezményéből, anélkül hogy e tekintetben a végrehajtó igazságügyi hatóság bármilyen mérlegelési mozgástérrel rendelkezne, jóllehet az említett 4. cikk 6. pontja az említett ok hatályát nem korlátozza kizárólag az uniós polgárokra.

56

Így, amennyiben a szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparanccsal érintett személy harmadik ország állampolgára, az ilyen nemzeti szabályozás megfosztja a végrehajtó igazságügyi hatóságot azon jogkörétől, hogy az adott ügy egyedi körülményeinek figyelembevételével értékelje, hogy e személynek a végrehajtó tagállamhoz való kötődése elegendő‑e ahhoz, hogy az e rendelkezésben említett, társadalomba való visszailleszkedésre irányuló cél jobban elérhető legyen azáltal, hogy az említett személy e tagállamban tölti le a büntetését, és ez veszélyezteti az említett célkitűzést.

57

Ebből következik, hogy a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontjával ezen okból is ellentétes az e rendelkezést átültető nemzeti szabályozás.

58

A fenti megfontolások összességére tekintettel az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontját a Charta 20. cikkében rögzített törvény előtti egyenlőség elvével összefüggésben úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az e 4. cikk 6. pontját átültető olyan tagállami szabályozás, amely abszolút jelleggel és automatikusan kizárja az európai elfogatóparancs végrehajtása mérlegelhető megtagadásának e rendelkezésben előírt okára alapított kedvezményéből az e tagállam területén tartózkodó vagy ott lakóhellyel rendelkező harmadik országbeli állampolgárokat, anélkül hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság értékelhetné ezen állampolgárnak az említett tagállamhoz való kötődését.

59

Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy annak értékeléséhez, hogy meg kell‑e tagadni a végrehajtó tagállam területén tartózkodó vagy lakóhellyel rendelkező harmadik országbeli állampolgárral szemben kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtását, a végrehajtó igazságügyi hatóságnak értékelnie kell az azt valószínűsítő tényezőket, hogy e személy és a végrehajtó tagállam között fennáll olyan kötődés, amely az ezen tagállamba való, kellő mértékű beilleszkedését bizonyítja, és hogy igenlő válasz esetén melyek ezek a tényezők.

60

A jelen ítélet 49. pontjában felidézetteknek megfelelően, amennyiben a végrehajtó igazságügyi hatóság megállapítja, hogy a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontjában meghatározott két feltétel teljesül, azt is értékelnie kell, hogy fennáll‑e a kibocsátó tagállamban kiszabott büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtó tagállamban történő végrehajtását indokolttá tévő jogos érdek.

61

A végrehajtó igazságügyi hatóság feladata tehát a keresett személy helyzetét jellemző valamennyi azt valószínűsítő, konkrét körülmény átfogó értékelése, hogy e személy és a végrehajtó tagállam között fennáll olyan kötődés, amely alapján megállapítható, hogy az említett személy kellően beilleszkedett ebben az államban, és hogy következésképpen a kibocsátó tagállamban vele szemben kiszabott szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtó tagállamban történő végrehajtása hozzájárul a 4. cikk 6. pontja által követett, a társadalomba való visszailleszkedésre irányuló célkitűzés megvalósításához (lásd ebben az értelemben: 2012. szeptember 5‑iLopes Da Silva Jorge ítélet, C‑42/11, EU:C:2012:517, 43. pont).

62

Ebben az összefüggésben, amint azt a Bíróság már megállapította, különösen a 2008/909 kerethatározatot kell figyelembe venni (lásd ebben az értelemben: 2020. március 11‑iSF [Európai elfogatóparancs – A végrehajtó államba történő visszaszállítás garanciája] ítélet, C‑314/18, EU:C:2020:191). Közelebbről, e kerethatározat (9) preambulumbekezdése példálózó jelleggel felsorolja azokat a tényezőket, amelyek alapján az igazságügyi hatóság megbizonyosodhat arról, hogy a büntetés végrehajtó tagállam általi végrehajtása hozzá fog járulni az elítélt társadalomba való visszailleszkedésének elősegítésére irányuló célkitűzés megvalósításához. E tényezők között szerepel lényegében a személy végrehajtó tagállamhoz való kötődése, valamint az a körülmény, hogy e tagállam jelenti‑e a családi életének és érdekeinek központját, figyelemmel többek között az említett állammal fennálló családi, nyelvi, kulturális, társadalmi vagy gazdasági kapcsolataira.

63

Mivel a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontja által követett célkitűzés megegyezik az e preambulumbekezdésben említett és a 2008/909 kerethatározatnak – a végrehajtás mérlegelhető megtagadásának az ezen 4. cikk 6. pontjában említett okára utaló – 25. cikke által követett célkitűzéssel, az említett tényezők a végrehajtó igazságügyi hatóság által ezen ok alkalmazásakor elvégzendő átfogó értékelés keretében is relevánsak.

64

Különösen, ha a keresett személy a családi életének és érdekeinek központját a végrehajtó tagállamban alakította ki, figyelembe kell venni azt, hogy e személy társadalomba való visszailleszkedését a büntetést letöltését követően megkönnyíti, hogy rendszeres és gyakori kapcsolatot tarthat fenn családjával és hozzátartozóival.

65

Amennyiben a keresett személy harmadik ország állampolgára, figyelembe kell venni e személynek a végrehajtó tagállamban való tartózkodásának jellegét, időtartamát és feltételeit is.

66

E tekintetben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy ezeket a tényezőket már a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontjában előírt, többek között a jelen ítélet 47. pontjában említett első feltétel vizsgálatakor figyelembe lehet venni. Annak meghatározása érdekében ugyanis, hogy valamely konkrét helyzetben a keresett személy és a végrehajtó tagállam között fennáll‑e olyan kötődés, amely alapján megállapítható, hogy e személy a 4. cikk 6. pontja értelmében ebben az államban tartózkodik vagy lakik, a végrehajtó igazságügyi hatóság feladata, hogy átfogóan értékelje az e személy helyzetét jellemző több objektív körülményt, köztük többek között a keresett személy említett államban való tartózkodásának tartamát, jellegét és feltételeit, valamint az ezen államban fennálló családi és gazdasági kötelékeit (2012. szeptember 5‑iLopes Da Silva Jorge ítélet, C‑42/11, EU:C:2012:517, 43. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

67

Ezek a tényezők szintén alkalmasak annak bizonyítására, hogy fennáll a kibocsátó tagállamban kiszabott büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtó tagállamban történő végrehajtását indokolttá tévő jogos érdek. Ebből következik, hogy a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontjában előírt, átadás alóli kivétel vizsgálatának e későbbi szakaszában a végrehajtó igazságügyi hatóság ismét figyelembe veheti az említett tényezőket, különösen akkor, ha az érintett személynek a végrehajtó tagállamban való tartózkodása a harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárainak a 2003/109 irányelvben előírt jogállásából ered. Az ilyen jogállás ugyanis – az ezen irányelv (12) preambulumbekezdésében foglaltaknak megfelelően – az abba a társadalomba való beilleszkedés valódi eszköze, amelyben a huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező személy letelepedett, és ezért a keresett személynek a végrehajtó tagállamhoz kialakult kötődése tekintetében erőteljes valószínűsítő körülménynek minősül az európai elfogatóparancs végrehajtása megtagadásának igazolása szempontjából.

68

A fenti megfontolások összességére tekintettel a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontját úgy kell értelmezni, hogy annak értékeléséhez, hogy meg kell‑e tagadni a végrehajtó tagállam területén tartózkodó vagy lakóhellyel rendelkező harmadik országbeli állampolgár ellen kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtását, a végrehajtó igazságügyi hatóságnak átfogóan kell értékelnie az ezen állampolgár helyzetét jellemző valamennyi, azt valószínűsítő tényezőt, hogy e személy és a végrehajtó tagállam között fennáll olyan kötődés, amely bizonyítja az ezen tagállamba való, kellő mértékű beilleszkedését, és hogy ennélfogva a vele szemben a kibocsátó tagállamban kiszabott szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtó tagállamban történő végrehajtása javítja a társadalomba való visszailleszkedésének esélyét e büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtását követően. E tényezők között szerepel a harmadik országbeli állampolgárnak a végrehajtó tagállamhoz fűződő családi, nyelvi, kulturális, társadalmi vagy gazdasági kötődése, valamint az e tagállamban való tartózkodásának jellege, időtartama és feltételei.

69

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (nagytanács) a következőképpen határozott: