–

JF és NS képviseletében A. García Cami procurador és L. Mancera Molero abogada,

–

a Diamond Resorts Europe Limited (Sucursal en España), a Diamond Resorts Spanish Sales SL és a Sunterra Tenerife Sales SL képviseletében M.‑D. Gómez Dabic és J. M. Macías Castaño abogados,

–

a spanyol kormány képviseletében A. Ballesteros Panizo, meghatalmazotti minőségben,

–

a cseh kormány képviseletében L. Halajová, M. Smolek és J. Vláčil, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében I. Galindo Martín és W. Wils, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló, Rómában, 1980. június 19‑én aláírásra megnyitott egyezmény (HL 1980. L 266., 1. o.; kihirdette: a 2006. évi XXVIII. tv.; a továbbiakban: Római Egyezmény) 4. cikke (3) bekezdésének és 5. cikkének, valamint a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló, 2008. június 17‑i 593/2008/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (Róma I.) (HL 2008. L 177., 6. o.; helyesbítés: HL 2009. L 309., 87. o.; a továbbiakban: „Róma I” rendelet) 4. cikke (1) bekezdése b) és c) pontjának, 6. cikke (1) bekezdésének és 24. cikkének az értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet a JF és az NS, valamint a Diamond Resorts Europe Limited (Sucursal en España) (a továbbiakban: Diamond Resorts Europe), a Diamond Resorts Spanish Sales SL és a Sunterra Tenerife Sales SL között folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő, melynek tárgya az alapügy felperesei és a Diamond Resorts Europe között ingatlanok időben megosztott használati jogára vonatkozóan kötött szerződések semmisségének megállapítása.

3

A szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló, Rómában, 1980. június 19‑én aláírásra megnyitott egyezménynek az Európai Közösségek Bírósága által történő értelmezéséről szóló első jegyzőkönyv (HL 1989. L 48., 1. o.; kihirdette: a 2006. évi XXVIII. tv.; a továbbiakban: első jegyzőkönyv), amely 2004. augusztus 1‑jén lépett hatályba, az 1. cikkében a következőképpen rendelkezik:

„Az Európai Közösségek Bírósága hatáskörrel rendelkezik arra nézve, hogy határozzon az alábbiak értelmezésével kapcsolatosan:

[…]”

4

Az első jegyzőkönyv 2. cikke a következőket írja elő:

„Az alábbiakban felsorolt bármely bíróság kérheti a Bíróságtól, hogy előzetes döntést hozzon az előtte folyamatban lévő ügyben felmerülő és az 1. cikkben említett okmányokban foglalt rendelkezések értelmezését érintő kérdés tekintetében, ha úgy véli, hogy a kérdéssel kapcsolatos döntés szükséges ahhoz, hogy ítéletet tudjon hozni:

5

A „Róma I” rendelet (6), (7), (23) és (27) preambulumbekezdése szerint:

[…]

[…]

6

E rendelet 1. cikkének a „Tárgyi hatály” című (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Ezt a rendeletet szerződéses kötelezettségekre kell alkalmazni polgári és kereskedelmi ügyekben olyan helyzetekben, amikor különböző országok joga között kell választani.

E rendelet nem alkalmazható különösen az adó‑, vám‑ és közigazgatási ügyekre.”

7

Az említett rendeletnek „A jogválasztás szabadsága” című 3. cikke a következőket írja elő:

„(1)   A szerződésre a felek által választott jog az irányadó. A jogválasztásnak kifejezettnek kell lennie vagy annak a szerződés rendelkezéseiből vagy az eset körülményeiből kellő bizonyossággal megállapíthatónak kell lennie. Választásukkal a felek a szerződés egészére vagy annak csak egy részére alkalmazandó jogot határozhatják meg.

(2)   A felek bármikor megállapodhatnak abban, hogy a szerződést a korábban – az e cikk szerinti korábbi jogválasztás, illetve az e rendelet más rendelkezései alapján – irányadó jog helyett egy másik jog rendelkezései alá vonják. A szerződés alkalmazandó jogra vonatkozó rendelkezéseinek a szerződéskötés után bekövetkezett módosítása a szerződés 11. cikk szerinti alaki érvényességét nem érinti és harmadik személyek jogait nem sérti.

(3)   Amennyiben a jogválasztás időpontjában valamennyi, a jogviszonyra vonatkozó egyéb lényeges tényállási elem más országhoz kapcsolódik, mint amelynek jogát választották, a felek választása nem sértheti a másik állam azon jogszabályi rendelkezéseinek alkalmazását, amelyektől megállapodás útján nem lehet eltérni.

(4)   Amennyiben a jogválasztás időpontjában valamennyi egyéb lényeges tényállási elem egy vagy több tagállamhoz kapcsolódik, a felek valamely nem tagállam jogára vonatkozó jogválasztása nem sértheti a közösségi jog – illetve adott esetben az eljáró bíróság szerinti tagállam jogában végrehajtott – olyan rendelkezéseinek alkalmazását, amelyektől megállapodás útján nem lehet eltérni.

(5)   Az alkalmazandó jogra vonatkozó megállapodás létrehozására és érvényességére a 10., 11. és 13. cikk rendelkezéseit kell alkalmazni.”

8

Ugyanezen rendeletnek „A jogválasztás hiányában alkalmazandó jog” című 4. cikke értelmében:

„(1)   Ha a szerződésre alkalmazandó jogról nem született megállapodás a 3. cikknek megfelelően és az 5–8. cikk sérelme nélkül, a szerződésekre alkalmazandó jogot a következőképpen kell meghatározni:

[…]

[…]”

9

A „Róma I” rendelet „Fogyasztói szerződések” című 6. cikke a következőket írja elő:

„(1)   Az 5. és 7. cikk sérelme nélkül egy olyan szerződésre, amelyet egy természetes személy üzleti vagy szakmai tevékenységén kívüli célra (»a fogyasztó«) kötött egy másik, az üzleti vagy szakmai tevékenysége gyakorlásának keretében eljáró személlyel (»a vállalkozó«), annak az országnak a joga az irányadó, ahol a fogyasztó szokásos tartózkodási helye található, feltéve, hogy a vállalkozó:

és a szerződés e tevékenységekkel kapcsolatos.

(2)   Az (1) bekezdés ellenére, a felek a 3. cikknek megfelelően megválaszthatják az alkalmazandó jogot azon szerződésükre, amely megfelel az (1) bekezdés követelményeinek. A felek jogválasztása azonban nem eredményezheti azt, hogy a fogyasztót megfosztják az olyan rendelkezések által biztosított védelemtől, amelyektől – az (1) bekezdés alapján jogválasztás hiányában alkalmazandó jog értelmében – megállapodás útján nem lehet eltérni.

(3)   Ha az (1) bekezdés a) vagy b) pontjában szereplő követelmények nem teljesülnek, a fogyasztó és a vállalkozó közötti szerződésekre alkalmazandó jogot a 3. és 4. cikk szerint kell meghatározni.

(4)   Az (1) és (2) bekezdés a következő szerződésekre nem alkalmazandó:

[…]

[…]”

10

E rendelet „Imperatív rendelkezések” című 9. cikkének szövege a következő:

„(1)   Az imperatív rendelkezések olyan rendelkezések, amelyek betartását valamely ország a közérdek – mint például politikai, társadalmi vagy gazdasági rendjének megőrzése – szempontjából döntő fontosságúnak ítéli, és megköveteli a hatálya alá eső valamennyi tényállásra történő alkalmazását, függetlenül attól, hogy e rendelet a szerződésre mely jog alkalmazását írja elő.

(2)   E rendelet alapján semmi nem korlátozhatja az eljáró bíróság országának joga szerint az imperatív [helyesen: joga szerinti imperatív] rendelkezések alkalmazását.

(3)   Figyelembe vehetők azon ország jogának imperatív rendelkezései, amelyben a szerződésből eredő kötelezettségeket teljesíteni kell vagy teljesítették, amennyiben ezek az imperatív rendelkezések a szerződés teljesítését jogszerűtlenné teszik. Annak mérlegelése során, hogy érvényre kell‑e juttatni e rendelkezéseket, figyelembe kell venni természetüket és céljukat, és alkalmazásuk vagy nem alkalmazásuk következményeit.”

11

Az említett rendeletnek „A Római Egyezménnyel való kapcsolat” című 24. cikke a következőket írja elő:

„(1)   Ez a rendelet a Római Egyezmény helyébe lép a tagállamokban, kivéve azon tagállamok területét, amelyek az Egyezmény területi hatálya alá tartoznak, és amelyekre a Szerződés 299. cikke értelmében e rendelet nem vonatkozik.

(2)   Amennyiben ez a rendelet a Római Egyezmény rendelkezéseinek helyébe lép, az Egyezményre történő bármely hivatkozást az e rendeletre történő hivatkozásként kell értelmezni.”

12

Ugyanezen rendeletnek „Az alkalmazás időpontja” című 28. cikke a következőképpen rendelkezik:

„Ezt a rendeletet a 2009. december 17‑től kötött szerződésekre kell alkalmazni.”

13

A 94/47 irányelv célja az volt, hogy közelítse a tagállamoknak a vásárlók védelmére vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseit a közvetlenül vagy közvetetten egy vagy több ingatlan időben megosztott használatára vonatkozó jog megszerzésére irányuló szerződések bizonyos szempontjai tekintetében.

14

A szálláshelyek időben megosztott használati jogára, a hosszú távra szóló üdülési termékekre, ezek viszontértékesítésére és cseréjére vonatkozó szerződések egyes szempontjai tekintetében a fogyasztók védelméről szóló, 2009. január 14‑i 2008/122/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2009. L 33., 10. o.) hatályon kívül helyezte a 94/47 irányelvet, és annak helyébe lépett.

15

A polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2012. december 12‑i 1215/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2012. L 351., 1. o.; a továbbiakban: „Brüsszel Ia” rendelet) hatályon kívül helyezte és felváltotta a 44/2001 rendeletet, amely a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról és a határozatok végrehajtásáról szóló, 1968. szeptember 27‑i egyezmény (HL 1972. L 299., 32. o.) helyébe lépett.

16

A „Brüsszel Ia” rendelet 7. cikkének 1. pontja a következőket írja elő:

„Valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy más tagállamban az alábbiak szerint perelhető:

17

E rendelet 24. cikkének 1. pontja a következőképpen rendelkezik:

„A felek lakóhelyére való tekintet nélkül valamely tagállam következő bíróságai kizárólagos joghatósággal rendelkeznek:

18

A Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királyságának az Európai Unióból és az Európai Atomenergia‑közösségből történő kilépéséről szóló, 2020. január 24‑én Brüsszelben és Londonban aláírt megállapodás (HL 2020. L 29., 7. o.; a továbbiakban: kilépésről szóló megállapodás) 2020. február 1‑jén lépett hatályba.

19

E megállapodásnak a „Szerződéses és szerződésen kívüli ügyekben alkalmazandó jog” című 66. cikke a következőképpen rendelkezik:

„Az Egyesült Királyságban az alábbi jogi aktusokat a következőképpen kell alkalmazni:

[…]”

20

Az említett megállapodás „Átmeneti időszak” című 126. cikke a következőket írja elő:

„Rendelkezésre áll egy átmeneti vagy végrehajtási időszak, amely e megállapodás hatálybalépésének napján kezdődik és 2020. december 31‑én ér véget.”

21

Az 1998. december 15‑i Ley 42/1998 sobre derechos de aprovechamiento por turno de bienes inmuebles de uso turístico y normas tributarias (a turisztikai célú ingatlanok időben megosztott használati jogáról és az erre vonatkozó adójogi szabályokról szóló, 1998. december 15‑i 42/1998. sz. törvény; a BOE 1998. december 16‑i 300. száma, 42076. o.) 1. cikkének (1) bekezdése szerint e törvény szabályozza az ingatlanok időben megosztott, olyan használati jogának létrehozását, gyakorlását, átruházását és megszűnését, amely a jogosult számára azt a lehetőséget biztosítja, hogy minden év meghatározott időszakában kizárólagos jelleggel használjon egy olyan szálláshelyet, amely önállóan használható, mivel saját kijárattal rendelkezik a közútra vagy azon épületnek a közös részére, amelynek részét képezi, és mivel tartósan rendelkezik az ehhez megfelelő bútorokkal, valamint esetében biztosított a kiegészítő szolgáltatások nyújtásához való jog. A használati jog nem foglalja magában a szálláshelynek vagy bútorzatának a megváltoztatását. Az időben megosztott használati jog dologi jogként alapítható.

22

E törvény második kiegészítő rendelkezése értelmében „minden olyan szerződésre, amely egy vagy több Spanyolországban fekvő ingatlannak az év meghatározott vagy meghatározható időszakában való használatának a jogára vonatkozik, a szerződés megkötésének helyétől és időpontjától függetlenül e törvény rendelkezései alkalmazandók”.

23

A 2012. július 6‑i Ley 4/2012, de contratos de aprovechamiento por turno de bienes de uso turístico, de adquisición de productos vacacionales de larga duración, de Reventa y de intercambio y normas tributarias (a turisztikai célú ingatlanok időben megosztott használati jogára, a hosszú távra szóló üdülési termékekre, és ezek viszontértékesítésére és cseréjére vonatkozó szerződésekről, valamint az azokat érintő adójogi szabályokról szóló, 2012. július 6‑i 4/2012. sz. törvény; a BOE 2012. július 7‑i 162. száma, 49192. o.) 1. cikkének (1) bekezdése értelmében az ingatlanok időben megosztott használati jogának és a hosszú távra szóló üdülési termékeknek az értékesítéséről, eladásáról és viszonteladásáról szóló szerződésekre, valamint a csereszerződésekre e törvény rendelkezéseit kell alkalmazni, amennyiben azokat kereskedő és fogyasztó között kötötték.

24

A 4/2012. sz. törvény 2. cikke értelmében az ingatlanok időben a szálláshelyek időben megosztott használati jogára vonatkozó szerződés egy évnél hosszabb időre szóló olyan szerződés, amellyel a fogyasztó ellenérték fejében több, mint egy tartózkodási időszakra megszerzi egy vagy több szálláshely használatának a jogát.

25

Az alapeljárás felperesei brit fogyasztók, akik az Egyesült Királyságban rendelkeznek lakóhellyel, és akik 2008. április 14‑én, illetve 2010. június 28‑án két szerződést kötöttek a Diamond Resorts csoport spanyolországi fióktelepeként működő, Diamond Resorts Europe nevű angol társasággal.

26

E szerződések mindegyike azt írta elő, hogy az alapügy felperesei egy adott időszak során meghatározott számú pontokban részesülnek, amelyekkel Európa különböző országaiban – többek között Spanyolországban – szálláshelyeket vehetnek igénybe. Az említett szerződések értelmében az alapügy felperesei számára nem konkrét szálláshelyeket, és nem is évente egy konkrét időszakot jelöltek ki, hanem egy szálláshely‑katalógust, amelyből előre meg kellett érdeklődniük a szállások igénybevehetőségét a kívánt időpontban való ott‑tartózkodáshoz.

27

Az alapügy felperesei azt kérik, hogy e szerződéseket nyilvánítsák semmisnek, mivel nem felelnek meg a 42/1998. és a 4/2012. sz. törvényben előírt követelményeknek, amelyek többek között megkövetelik az ingatlanok időben megosztott használati jogának a spanyol ingatlan‑nyilvántartásba történő bejegyzését, a fogyasztóknak kijelölt szálláshelyek pontos meghatározását, valamint a szerződések időtartamának megadását. Ebben a kontextusban az alapügy felperesei úgy vélik, hogy a szóban forgó szerződések alapján megszerzett jogokat „ingatlanok időben megosztott használatára vonatkozó dologi jognak” kell minősíteni.

28

Az alapügy felperesei a Diamond Resorts Europe‑pal azonos csoporthoz tartozó, de az alapügy tárgyát képező szerződésekben nem érintett más társaságokat is bepereltek.

29

A Diamond Resorts Europe azzal érvel, hogy e szerződések nem dologi, hanem kötelmi jogokra vonatkoznak. Úgy véli, hogy az említett szerződésekre az angol jognak kell vonatkoznia, mivel az alapügy felperesei az Egyesült Királyság állampolgárai, a szokásos tartózkodási helyük ott található, és a társasági csoport székhelye szintén az Egyesült Királyságban van.

30

A kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy a szóban forgó szerződésekre alkalmazandó jog meghatározása azon kérdés megválaszolásától függ, hogy a Római Egyezmény és a „Róma I” rendelet mely rendelkezései alkalmazandók, és hogy e válasz következményekkel jár e szerződések érvényességére nézve. E tekintetben az utóbbiak aláírásakor alkalmazandó spanyol szabályozás, azaz a 42/1998. sz. törvény azt írta elő, hogy e szerződések ingatlanokon fennálló dologi jogokat keletkeztetnek, és azok érvényességét olyan alaki követelmények összességéhez kötötte, amelyeket az angol jog nem ír elő. A hatályos spanyol szabályozás, azaz a 4/2012. sz. törvény azonban tartalmaz egy II. címet, amelyet úgy értelmeztek, hogy az ilyen szerződéseket tagsághoz fűződőnek kell tekinteni, következésképpen e cím rendelkezéseinek hatálya alá tartoznak. Mivel az ezen utóbbi törvényben előírt alaki követelmények kevésbé szigorúak, e szerződések e törvény tekintetében érvényesek.

31

E bíróság szerint az alkalmazandó jog meghatározását illetően különböző értelmezések lehetségesek. Egyrészt, amennyiben egy fogyasztó és egy Spanyolországban fiókteleppel rendelkező kereskedő közötti viszonyról van szó, az érintett szerződést Spanyolországban írták alá, és a felek kötelezettségei egy Spanyolországban található ingatlanra vonatkoznak, a spanyol jogot kell alkalmazni.

32

Másrészt e helyzet a „Róma I” rendelet 3. cikkének (1) bekezdése szerint a választás szabadsága szempontjából is vizsgálható, így az olyan előre megfogalmazott kikötést, amely előírja, hogy az érintett szerződésre az angol jog az irányadó, nem az e jog alkalmazására vonatkozó, szabadon elfogadott megállapodásnak kell tekinteni, hanem olyan elemnek, amelyet az e kikötést e szerződésbe rögzítő fél követel meg annak érdekében, hogy elkerülje a spanyol szabályozás, azaz a 42/1998. sz. törvény alkalmazását.

33

Márpedig a Diamond Resorts Europe szerint a Római Egyezmény 5. cikke és a „Róma I” rendelet 6. cikke szerint a fogyasztókat érintő jogviszonyok tekintetében azon általános elvnek kell érvényesülnie, hogy azon ország jogát kell alkalmazni, ahol az érintett fogyasztó szokásos tartózkodási helye található. Így az angol jogot kell alkalmazni.

34

Ebben a kontextusban a kérdést előterjesztő bíróság mindenekelőtt arra keresi a választ, hogy a Római Egyezményt részletesebb rendelkezésekkel felváltó „Róma I” rendelet alkalmazható‑e az e rendelet hatálybalépését megelőzően kötött szerződésekre, vagy továbbra is a korábbi szabályozás alkalmazandó.

35

Ezenkívül az Egyesült Királyságnak az Európai Unióból való kilépésére figyelemmel e bíróság úgy véli, hogy meg kell határozni, hogy az uniós jog rendelkezései továbbra is alkalmazandók‑e ezen állam állampolgáraira.

36

Végezetül az említett bíróság felveti a felek közötti szerződéses jogviszony jellege meghatározásának a kérdését, vagyis azt, hogy a szóban forgó jogok dologi jogok‑e, vagy tagsághoz fűződő kötelmi jogok. E jogok akár ingatlanbérleti jogoknak is minősíthetők, amely esetben a „Róma I” rendelet 4. cikke két lehetőséget tartalmaz: az érintett ingatlan fekvése szerinti ország joga alkalmazásának a lehetőségét, vagy a fogyasztó szokásos tartózkodási helye szerinti ország jogának alkalmazására vonatkozó lehetőséget, attól függően, hogy a bérlet időtartama meghaladja‑e a hat hónapot, illetve hat hónapnál rövidebb‑e.

37

E körülmények között határozott úgy a Juzgado de Primera Instancia e Instrucción no 2 de Granadilla de Abona (granadilla de abonai 2. sz. elsőfokú és vizsgálóbíróság, Spanyolország), hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

38

Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy az első jegyzőkönyv 1. cikke értelmében a Bíróság hatáskörrel rendelkezik a Római Egyezmény értelmezésére.

39

Ezen első jegyzőkönyv 2. cikkének a) pontja kimerítően felsorolja a szerződő államok azon bíróságait, amelyek kérhetik a Bíróságtól, hogy előzetes döntést hozzon az előttük folyamatban lévő ügyben felmerülő és az ezen egyezményben foglalt rendelkezések értelmezését érintő kérdés tekintetében, ha úgy vélik, hogy a kérdéssel kapcsolatos döntés szükséges ahhoz, hogy ítéletet tudjanak hozni. E 2. cikk b) pontja értelmében ez a lehetőség szintén megilleti a szerződő államok bíróságait, amennyiben fellebbviteli bíróságként járnak el.

40

Márpedig egyrészt meg kell állapítani, hogy a Juzgado de Primera Instancia e Instrucción no 2 de Granadilla de Abona (granadilla de abonai 2. sz. elsőfokú és vizsgálóbíróság) nem szerepel e listán, amely a Spanyol Királyság tekintetében kizárólag a „Tribunal Supremót” (legfelsőbb bíróság) említi. Másrészt a kérdést előterjesztő bíróság esetében, amely első fokon eljáró bíróság, az sem áll fenn, az alapügy keretében az említett 2. cikk b) pontja értelmében véve fellebbviteli bíróságként járna el.

41

Következésképpen az első jegyzőkönyv 2. cikkében előírt feltételek nem teljesülnek, és a Bíróság nem rendelkezik hatáskörrel az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések megválaszolására annyiban, amennyiben azok a Római Egyezmény értelmezésére vonatkoznak.

42

A Bíróság azonban továbbra is hatáskörrel rendelkezik arra, hogy előzetes döntést hozzon a „Róma I” rendelet e kérdések által érintett rendelkezéseinek értelmezéséről, amelynek tárgyában nem áll fenn korlátozás a Bírósághoz fordulásra jogosult bíróságok tekintetében.

43

A spanyol kormány, bár állást foglalt a kérdést előterjesztő bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett valamennyi kérdéssel kapcsolatban, elöljáróban arra hivatkozik, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem teljes egészében elfogadhatatlan, mivel nem felel meg az EUMSZ 267. cikkben és a Bíróság eljárási szabályzatának 94. cikkében előírt feltételeknek, a kérdést előterjesztő bíróság ugyanis nem adta meg az alapügy tárgyát képező szerződések szövegét.

44

Emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a Bíróság és a nemzeti bíróságok között az EUMSZ 267. cikk által létrehozott együttműködés keretében kizárólag az ügyben eljáró és a meghozandó határozatért felelős nemzeti bíróság feladata annak eldöntése, hogy az ügy sajátos jellemzőire tekintettel az ítélet meghozatalához szükség van‑e az előzetes döntéshozatalra, és hogy a Bíróságnak feltett kérdések relevánsak‑e. Következésképpen, ha a feltett kérdések az uniós jog értelmezésére vonatkoznak, a Bíróság főszabály szerint köteles határozatot hozni (2022. január 13‑iRegione Puglia ítélet, C‑110/20, EU:C:2022:5, 23. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

45

A Bíróság csak akkor tagadhatja meg a nemzeti bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés elbírálását, ha az uniós jog kért értelmezése nyilvánvalóan nincs összefüggésben az alapügy tényállásával vagy tárgyával, ha a probléma hipotetikus jellegű, vagy ha nem állnak a Bíróság rendelkezésére azok a ténybeli és jogi elemek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az elé terjesztett kérdésekre hasznos választ adhasson (2022. január 13‑iRegione Puglia ítélet, C‑110/20, EU:C:2022:5, 24. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

46

A jelen ügyben, még ha az előzetes döntéshozatal iránti kérelem nem is tartalmazza az alapügy tárgyát képező szerződések pontos szövegét, és nem tartalmazza a szóban forgó kötelezettségek pontos jogi minősítését, a kérdést előterjesztő bíróság egyrészt pontosan megjelölte az értelmezni kért uniós jogi rendelkezések és az előtte folyamatban lévő jogvita közötti kapcsolatot, és másrészt kifejtette, hogy e jogvita megoldása mennyiben függ a Bíróságnak az előterjesztett kérdésekre adott válaszaitól.

47

Ezenkívül az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az eljárási szabályzat 94. cikkének megfelelően elegendő ténybeli és jogi elemet tartalmaz nemcsak ahhoz, hogy az érdekelt felek az Európai Unió Bírósága alapokmányának 23. cikke alapján előterjesszék észrevételeiket, hanem ahhoz is, hogy a Bíróság a feltett kérdésekre hasznos választ adhasson.

48

Következésképpen a spanyol kormány által felhozott elfogadhatatlansági kifogást az előzetes döntéshozatal iránti kérelem egészére vonatkozó részében el kell utasítani, és e kérelmet elfogadhatónak kell nyilvánítani.

49

A kérdést előterjesztő bíróság az első kérdésével lényegében arra vár választ, hogy a „Róma I” rendelet rendelkezései alkalmazandók‑e az olyan szerződésekre, amelyek esetében mindkét fél ugyanazon államnak – a jelen esetben az Egyesült Királyságnak – az állampolgára.

50

E tekintetben a „Róma I” rendelet 1. cikkének szövegéből kitűnik, hogy e rendeletet a szerződéses kötelezettségekre kell alkalmazni polgári és kereskedelmi ügyekben, olyan helyzetekben, amikor különböző országok joga között kell választani.

51

Így e rendelet rendelkezései minden külföldi elemet tartalmazó szerződéses jogviszonyra alkalmazandók, anélkül hogy az említett rendelet 1. cikke pontosítást vagy követelményt tartalmazna ezen külföldi elemnek az érintett szerződő felek állampolgárságával vagy lakóhelyével való esetleges kapcsolatát illetően.

52

Ebből következik, hogy bár az alapügy tárgyát képező szerződéseket kötő két fél azonos állampolgársággal rendelkezik, e szerződések a „Róma I” rendelet hatálya alá tartozhatnak, mivel egy vagy több más külföldi elemmel rendelkeznek.

53

A jelen ügyben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy az említett szerződéseket, amelyeket két egyesült királyságbeli állampolgár és egy Anglia és Wales joga szerinti társaság kötött, különböző európai országokban – többek között Spanyolországban – kellett teljesíteni.

54

Ezenfelül meg kell állapítani, hogy az Egyesült Királyságnak az Unióból való kilépése nincs hatással a „Róma I” rendelet rendelkezéseinek az alapeljárásra történő alkalmazására.

55

Ami az átmeneti időszak alatt alkalmazandó, a kilépésről szóló megállapodás 66. cikkének a) pontjában és 126. cikkében előírt szabályokat illeti, azokat az Egyesült Királyság bíróságai és intézményei előtt folyamatban lévő ügyek tekintetében dolgozták ki, így azok nem érintik az alapeljárásban eljáró spanyol bíróság helyzetét.

56

A fentiekből következik, hogy a „Róma I” rendelet rendelkezései alkalmazandók a valamely tagállam bírósága előtt folyamatban lévő jogvitában az olyan szerződésekre, amelyek esetében mindkét fél az Egyesült Királyság állampolgára, amennyiben azok külföldi elemet tartalmaznak.

57

A kérdést előterjesztő bíróság a második és a harmadik kérdésével, amelyek együttesen vizsgálandók, lényegében arra vár választ, hogy a „Róma I” rendelet mely rendelkezését kell alkalmazni az ingatlanok időben megosztott, klubtagsági pontokon alapuló használati jogára vonatkozó szerződésre irányadó jog meghatározásához.

58

Pontosabban e bíróság azt kívánja megtudni, hogy az ilyen szerződést úgy kell‑e tekinteni, mint amely ingatlanon fennálló dologi jog megszerzésére vonatkozik, ami e rendelet 4. cikke (1) bekezdése c) pontjának alkalmazásához vezet, vagy úgy, mint amely kötelmi jog megszerzésére vonatkozik, amely esetben az említett rendelet 4. cikke (1) bekezdésének c) pontja vagy ugyanezen rendelet 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja alkalmazandó, mivel úgy kell tekinteni, hogy e szerződés tárgya ingatlan bérlete, illetve szolgáltatás nyújtása.

59

Az említett bíróságban mindenesetre az a kérdés merült fel, hogy fogyasztói szerződés esetén nem kell‑e elsődlegesen a „Róma I” rendelet 6. cikke (1) bekezdésének rendelkezéseit alkalmazni, és arra keresi a választ, hogy milyen jelentősége van annak, ha az érintett fogyasztó szabadon a szokásos tartózkodási helye szerinti ország jogától eltérő alkalmazandó jogot választ meg.

60

E kérdések megválaszolása előtt pontosítani kell a „Róma I” rendelet időbeli hatályát.

61

E tekintetben meg kell állapítani, hogy e rendelet 28. cikke értelmében a rendelet rendelkezéseit kizárólag a szerződő felek 2009. december 17‑től kezdődően kinyilvánított kölcsönös megegyezése alapján létrejött szerződésekre kell alkalmazni. Az uniós jogalkotó ugyanis kizárta, hogy az említett rendelet azonnal alkalmazható legyen, és hogy ezáltal hatálya alá tartozzanak az ezen időpont előtt kötött szerződések jövőbeni joghatásai (lásd ebben az értelemben: 2016. október 18‑iNikiforidis ítélet, C‑135/15, EU:C:2016:774, 31. és 33. pont).

62

Az ítélkezési gyakorlatból az következik, hogy a „Róma I” rendelet alkalmazása az érintett szerződés megkötésének időpontjától függ (lásd ebben az értelemben: 2021. március 25‑iObala i lučice ítélet, C‑307/19, EU:C:2021:236, 56. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

63

Így a „Róma I” rendelet rendelkezései kizárólag a 2009. december 17‑ét követően kötött szerződésekre alkalmazandók, az ezen időpont előtt kötött szerződések jövőbeli joghatásaira nem.

64

Az alapügy tárgyát képező első szerződés, amelyet 2008. április 14‑én írtak alá, tehát nem tartozik a „Róma I” rendelet időbeli hatálya alá.

65

Következésképpen a „Róma I” rendelet rendelkezéseinek értelmezése, amelyet a Bíróság a kérdést előterjesztő bíróság számára nyújt az utóbbi által feltett kérdésekre válaszul, csak az alapügy tárgyát képező második szerződésre vonatkozik, amelyet 2010. június 28‑án írtak alá (a továbbiakban: vitatott szerződés).

66

Ami az ingatlanok időben megosztott, klubtagsági pontokon alapuló használati jogára vonatkozó szerződésre irányadó jog meghatározásának kérdését illeti, emlékeztetni kell arra, hogy a „Róma I” rendelet (6) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy e rendelet – annak érdekében, hogy előreláthatóbbá váljon a jogviták kimenetele és javuljon az alkalmazandó joggal kapcsolatos biztonság és az ítéletek szabad mozgása – olyan kollíziós szabályok megállapítását célozza, amelyek ugyanazt a nemzeti jogot határozzák meg, függetlenül attól, hogy melyik országban nyújtják be a keresetet.

67

Így a „Róma I” rendelet a II. fejezetében olyan egységes szabályokat ír elő, amelyek azt az elvet rögzítik, hogy a felek akaratának kell elsőbbséget biztosítani, és e rendelet 3. cikke a felek számára biztosítja a szerződésre alkalmazandó jog megválasztásának szabadságát.

68

E tekintetben e 3. cikk (1) bekezdése azt írja elő, hogy az alkalmazandó jog megválasztásának kifejezettnek, vagy a szerződés rendelkezéseiből vagy az eset körülményeiből kellő bizonyossággal megállapíthatónak kell lennie.

69

Arra az esetre, ha a felek nem választják meg az alkalmazandó jogot, a „Róma I” rendelet 4. cikkének (1) bekezdése kapcsolóelveket ír elő a szerződések különböző típusai szerint, amelyek között szerepelnek a kérdést előterjesztő bíróság által említettek, azaz az ingatlannal kapcsolatos dologi jogra vagy ingatlanbérletre vonatkozó szerződések és a szolgáltatásnyújtásra irányuló szerződések.

70

Márpedig a jelen ügyben a Bíróság rendelkezésére álló iratokból az tűnik ki, hogy a vitatott szerződés az e szerződésre alkalmazandó jogként az angol jogot jelöli meg, és e szerződést fogyasztóval kötötték.

71

A „Róma I” rendelet 6. cikkének (2) bekezdése szerint a fogyasztó által eladóval vagy szolgáltatóval kötött szerződésben a felek megválaszthatják az e szerződésre alkalmazandó jogot, e választás azonban nem eredményezheti azt, hogy a fogyasztót megfosztják az azon rendelkezések által biztosított védelemtől, amelyektől megállapodás útján nem lehet eltérni azon jog értelmében, amely a jogválasztás hiányában e rendelet 6. cikkének (1) bekezdése alapján lett volna alkalmazandó, amely rendelkezés szerint az ilyen szerződésre azon ország joga az irányadó, ahol a fogyasztó szokásos tartózkodási helye található (lásd ebben az értelemben: 2022. február 10‑iShareWood Switzerland ítélet, C‑595/20, EU:C:2022:86, 15. és 16. pont).

72

Az is szükséges továbbá, hogy a szóban forgó szerződés megfeleljen az e 6. cikk (1) bekezdésében foglalt feltételeknek, nevezetesen, hogy e szerződést a fogyasztó üzleti vagy szakmai tevékenységén kívüli célra kösse meg, az eladó vagy szolgáltató az üzleti vagy szakmai tevékenységét abban az országban folytassa, ahol a fogyasztó szokásos tartózkodási helye található, vagy minden más esetben az ilyen jellegű tevékenységei ebbe az országba vagy az ezen országot is magában foglaló országokba irányuljanak, és az említett szerződés e tevékenységekkel legyen kapcsolatos.

73

A jelen ügyben abban az esetben, ha a vitatott szerződés megfelel a „Róma I” rendelet 6. cikkének (1) bekezdésében foglalt feltételeknek, aminek vizsgálata a kérdést előterjesztő bíróság feladata, az alkalmazandó jognak a felek általi megválasztása e 6. cikk (2) bekezdése szerint nem eredményezheti azt, hogy az érintett fogyasztót megfosztják az azon ország jogának imperatív rendelkezései által számára biztosított védelemtől, amelyben szokásos tartózkodási helye található.

74

Márpedig az alapügy tárgyát képező helyzetben ez nem áll fenn, mivel a választott alkalmazandó jog azon ország joga, ahol az érintett fogyasztók szokásos tartózkodási helye található, azaz az angol jog.

75

Az olyan értelmezés, amely szerint a fogyasztói szerződésekre alkalmazandó jog meghatározása érdekében el lehet térni a „Róma I” rendeletben előírt kollíziós szabályoktól azzal az indokkal, hogy egy másik jog kedvezőbb lenne a fogyasztóra nézve, szükségszerűen jelentősen sértené a jog előreláthatóságának általános követelményét, és így a jogbiztonság elvét a fogyasztókat érintő szerződéses jogviszonyokban (lásd analógia útján: 2013. szeptember 12‑iSchlecker ítélet, C‑64/12, EU:C:2013:551, 35. pont).

76

Ezenkívül, mivel a „Róma I” rendelet 6. cikke nemcsak különös, hanem kimerítő jellegű is, az e cikkben előírt kollíziós szabályokat nem módosíthatják vagy egészíthetik ki az e rendeletben foglalt más kollíziós szabályok, kivéve ha az említett cikkben szereplő valamely konkrét rendelkezés kifejezetten utal azokra (lásd analógia útján: 2022. október 20‑iROI Land Investments ítélet, C‑604/20, EU:C:2022:807, 40. és 41. pont).

77

A fentiekből következik, hogy a második és a harmadik kérdésre a következő választ kell adni:

78

A kérdést előterjesztő bíróság a negyedik kérdésével lényegében arra vár választ, hogy az uniós jogot úgy kell-e értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely szerint az ingatlanok időben megosztott használati jogára vonatkozó valamennyi szerződés e jogszabály rendelkezéseinek hatálya alá tartozik, függetlenül a feleknek az érintett szerződésre alkalmazandó jogot érintő választásától.

79

Az alapügyben írásbeli észrevételeket előterjesztő felek többségével egyetértve emlékeztetni kell arra, hogy a „Róma I” rendelet 9. cikke értelmében e rendelet rendelkezései nem sérthetik az eljáró bíróság országának joga szerinti imperatív rendelkezések alkalmazását, amely utóbbiak olyan kógens rendelkezések, amelyek betartását valamely ország a közérdek – mint például politikai, társadalmi vagy gazdasági rendjének megőrzése – szempontjából döntő fontosságúnak ítéli, és megköveteli a hatálya alá eső valamennyi tényállásra történő alkalmazását, függetlenül attól, hogy e rendelet a szerződésre mely jog alkalmazását írja elő (lásd ebben az értelemben: 2013. október 17‑iUnamar ítélet, C‑184/12, EU:C:2013:663, 48. pont).

80

A kérdést előterjesztő bíróság azonban, anélkül hogy e 9. cikkre hivatkozna, a negyedik kérdése keretében csupán a 42/1998. sz. törvény második kiegészítő rendelkezésének kivonatát idézi – amelynek értelmében minden olyan szerződésre, amely Spanyolországban fekvő ingatlan időben megosztott használati jogára vonatkozik, e törvény rendelkezései alkalmazandók –, anélkül hogy hivatkozna a 4/2012. sz. törvény tartalmára, amely úgy tűnik, hogy kevésbé szigorú rendelkezéseket ír elő az ilyen használatra vonatkozóan, és amely tekintetében e bíróság – amint az az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik – nem zárja ki, hogy szintén alkalmazható.

81

Tekintettel arra, hogy e határozat nem tartalmazza a szóban forgó nemzeti jogszabály releváns rendelkezéseinek pontos tartalmát, és nem fejt ki semmiféle magyarázatot az e jogszabályok által előírt kötelezettségek eljárási szempontjaira vagy az e rendelkezések által védeni kívánt közérdekű megfontolások figyelembevételét igazoló kivételes körülményekre vonatkozóan, a Bíróság nem ismerheti meg azokat az okokat, amelyek miatt a kérdést előterjesztő bíróságban kérdés merült fel az említett szabályozásnak az uniós joggal való összeegyeztethetőségére vonatkozóan.

82

E körülmények között, és tekintettel arra, hogy a negyedik kérdés nem felel meg az eljárási szabályzat 94. cikkében foglalt követelményeknek, a Bíróság e kérdésre nem tud hasznos választ adni a kérdést előterjesztő bíróságnak. Következésképpen az említett kérdést elfogadhatatlannak kell nyilvánítani.

83

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (hetedik tanács) a következőképpen határozott: