1

Fellebbezéseikben az Európai Bizottság és az Interessengemeinschaft der Grenzhändler (IGG) – a Németországi Szövetségi Köztársaság északi határ menti üzleteinek érdekeit képviselő egyesület – az Európai Unió Törvényszéke 2021. június 9‑iDansk Erhverv kontra Bizottság ítéletének (T‑47/19, a továbbiakban: megtámadott ítélet, EU:T:2021:331) hatályon kívül helyezését kérik, amely ítéletben a Törvényszék megsemmisítette az SA.44865 (2016/FC) állami támogatás – Németország – A határ mentén elhelyezkedő német italüzleteknek nyújtott állítólagos állami támogatásról szóló, 2018. október 4‑i C(2018) 6315 final bizottsági határozatot (a továbbiakban: vitatott határozat).

2

A 2015. április 29‑i (EU) 2015/720 európai parlamenti és tanácsi irányelvvel (HL 2015. L 115., 11. o.) módosított, a csomagolásról és a csomagolási hulladékról szóló, 1994. december 20‑i 94/62/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 1994. L 365., 10. o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 13. kötet, 349. o.; a továbbiakban: 94/62 irányelv) „Visszaváltási, gyűjtési és hasznosítási rendszerek” című 7. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Az ezen irányelvben meghatározott célkitűzések teljesítése érdekében a tagállamok megteszik a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy olyan rendszereket állítsanak fel, melyek biztosítják a következőket:

E rendszerekben az érintett ágazatok piaci szereplői és az illetékes közigazgatási szervek részt vehetnek. Ezek – hátrányos megkülönböztetés nélkül – az importált termékekre is vonatkoznak, beleértve a részletes rendelkezéseket és a rendszerekbe való belépésre megállapított díjakat, és úgy kell őket kialakítani, hogy a[z EUM‑]Szerződéssel összhangban elkerüljék a kereskedelem akadályozását vagy a verseny torzulását.”

3

A hulladékokról és egyes irányelvek hatályon kívül helyezéséről szóló, 2008. november 19‑i 2008/98/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2008. L 312., 3. o.) a 3. cikkének 1. pontjában úgy határozza meg a „hulladék” fogalmát, mint „olyan anyag vagy tárgy, amelytől birtokosa megválik, megválni szándékozik vagy megválni köteles”.

4

Az 1998. augusztus 21‑i Verordnung über die Vermeidung und Verwertung von Verpackungsabfällen (Verpackungsverordnung) (a csomagolási hulladék megelőzéséről és hasznosításáról szóló rendelet; BGBl. 1998. I, 2379. o.; a továbbiakban: VerpackV) – a jogvita tényállására alkalmazandó változatában – ülteti át a 94/62 irányelvet a német jogrendbe.

5

A VerpackV 2. §‑ának (1) bekezdése szerint a VerpackV alkalmazandó valamennyi, a 2012. február 24‑i Gesetz zur Förderung der Kreislaufwirtschaft und Sicherung der umweltverträglichen Bewirtschaftung von Abfällen (Kreislaufwirtschaftsgesetz – KrWG) (a körforgásos gazdaság elősegítéséről és a környezetvédelmi szempontból megfelelő hulladékkezelés biztosításáról szóló törvény; BGBl. 2012. I, 212. o.; a továbbiakban: a körforgásos gazdaság elősegítéséről és a környezetvédelmi szempontból megfelelő hulladékkezelés biztosításáról szóló törvény) területi hatálya alá tartozó területen forgalomba hozott csomagolásra.

6

A VerpackV 9. §‑ának (1) bekezdése bizonyos egyszer használatos italcsomagolások vonatkozásában betétdíjrendszert (a továbbiakban: betétdíjrendszer) vezet be. E rendelkezés többek között a következőket írja elő:

„Azok az kereskedők, akik italokat 0,1–3 liter űrtartalmú egyszer használatos csomagolásban értékesítenek, kötelesek ügyfeleiknek csomagolásonként legalább 0,25 euró összegű, hozzáadottérték‑adót [(héa)] tartalmazó betétdíjat számlázni. A fenti első mondat nem vonatkozik a végső fogyasztók részére a VerpackV területi hatálya alá nem tartozó területen eladott csomagolásokra. A betétdíjat minden további kereskedő köteles a végső fogyasztó számára történő értékesítésig a forgalmazás valamennyi szintjén felszámítani. […] E betétdíjat a csomagolás visszaváltásakor kell visszatéríteni. A csomagolás visszaváltásának hiányában a betétdíj nem téríthető vissza […]”

7

A VerpackV 15. §‑a (1) bekezdésének 14. pontjából kitűnik, hogy a betétdíj beszedésének a VerpackV 9. §‑a (1) bekezdése rendelkezéseinek megsértésével történő elmulasztása szabálysértésnek (Ordnungswidrigkeit) minősül.

8

A körforgásos gazdaság elősegítéséről és a környezetvédelmi szempontból megfelelő hulladékkezelés biztosításáról szóló törvény 69. §‑ának (3) bekezdése előírja, hogy az ilyen típusú jogsértés legfeljebb 100000 euró összegű bírság kiszabásával szankcionálható.

9

A betétdíjrendszer 2003. január 1‑jén lépett hatályba.

10

A jogvita előzményeit a megtámadott ítélet 1–27. pontja ismerteti. A jelen eljárás szempontjából ezen előzmények a következőképpen foglalhatók össze.

11

2016. március 14‑én a Dansk Erhverv, egy dán vállalkozások érdekeit képviselő szakmai egyesület panaszt nyújtott be a Bizottsághoz, amelyet az EUMSZ 107. és EUMSZ 108. cikkben az állami támogatásokra vonatkozóan előírt uniós jogi szabályok megsértésére alapított.

12

E panaszban a Dansk Erhverv azt állította, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság egy észak‑németországi kiskereskedelmi – kizárólag a szomszédos országokban, különösen Dániában lakóhellyel rendelkező fogyasztókat célzó – vállalkozáscsoportnak (a továbbiakban: határ menti üzletek) a belső piaccal összeegyeztethetetlen jogellenes támogatást nyújtott, amely a VerpackV 9. §‑ának (1) bekezdésében előírt, az egyszer használatos italcsomagolásra bevezetett betétdíj beszedésére vonatkozó általános kötelezettség alóli mentességben áll.

13

A Dansk Erhverv közelebbről azt állította, hogy e határ menti üzletek a két érintett tartomány, azaz Schleswig‑Holstein és Mecklenburg‑Elő‑Pomeránia (Németország) hatóságainak egyetértésével anélkül értékesítenek egyszer használatos csomagolásba töltött italokat dán és svéd fogyasztók számára, hogy beszednék a vonatkozó betétdíjat, azaz a dobozonkénti bruttó 0,25 eurót. E hatóságok ugyanis nem szabnak ki bírságot a határ menti üzletekre akkor, ha ez utóbbiak a betétdíjat nem szedik be. A Dansk Erhverv rámutatott továbbá arra, hogy a betétdíj alóli mentesség magában foglalja az e betétdíj összegére eső héa alóli mentességet is.

14

Mivel a sör és egyéb italok ára többek között a nagykereskedelmi árak, a héa és a jövedéki adó tekintetében fennálló különbségek miatt a Dániához hasonló szomszédos országokban magasabb, mint Németországban, sajátos határ menti kereskedelem alakult ki, amely keretében a két érintett tartományban letelepedett kiskereskedők határ menti ügyfeleket, többek között dán fogyasztókat céloznak meg. Ezen értékesítési helyeken a sört, az ásványvizet és az üdítőitalokat kizárólag nagy csomagban, vagyis „rakodólaponként” – nevezetesen 24, műanyag fóliába csomagolt italdobozzal – értékesítik. E határ menti kereskedelmet egy körülbelül hatvan üzletet működtető, mintegy húsz vállalkozásból álló csoport folytatja. E határ menti vállalkozások hozzávetőlegesen 3000 főt foglalkoztatnak, és létrehozták az IGG‑t, amely az érdekeiket képviselő egyesület, és amely a C‑509/21. P. sz. ügyben benyújtott fellebbezés keretében fellebbező fél.

15

Nem vitatott, amint az a megtámadott ítélet 155. pontjából kitűnik, hogy a Schleswig‑Holsteinisches Verwaltungsgericht (Schleswig‑Holstein közigazgatási bírósága, Németország) 2003. július 7‑i végzését (12 B 30/03) követően, amelyet a Schleswig‑Holsteines Oberverwaltungsgericht (Schleswig‑Holstein közigazgatási felsőbírósága, Németország) 2003. július 23‑i végzésében (4 MB 58/03, 12 B 30/03) helybenhagyott (a továbbiakban: a német bíróságok 2003. évi végzései), a két érintett tartomány végrehajtó hatóságai (a továbbiakban: illetékes német regionális hatóságok) úgy határoztak, hogy a betétdíjat nem alkalmazó határ menti üzletekkel szemben nem hoznak újabb közigazgatási kényszerintézkedéseket.

16

E hatóságok úgy ítélték meg, hogy a betétdíj beszedésére vonatkozó kötelezettség nem vonatkozik a határ menti üzletekre akkor, ha az italokat kizárólag a többek között dániai lakóhellyel rendelkező ügyfelek részére értékesítik, és ez utóbbiak írásban, egy „exportnyilatkozatot” aláírva kijelentik, hogy ezen italokat német területen kívül fogyasztják el, és a csomagolásukat is e területen kívül ártalmatlanítják.

17

2018. október 4‑én a Bizottság az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdése szerinti, a támogatások előzetes vizsgálatára irányuló eljárást követően elfogadta a vitatott határozatot. E határozatban ezen intézmény az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésében előírt, az állami forrásokra vonatkozó feltétel vizsgálatára szorítkozott. E tekintetben egymás után megvizsgálta azt a három intézkedést, amely alkalmas arra, hogy állami forrásokból finanszírozott előnynek minősüljön (a továbbiakban: vitatott intézkedések), azaz magának a betétdíj beszedésének a mellőzését, a betétdíjat terhelő héa beszedésének mellőzését és a betétdíj beszedését elmulasztó vállalkozásokkal szembeni bírság kiszabásának mellőzését.

18

Először is a betétdíj beszedésének mellőzését illetően a Bizottság a vitatott határozat (32) és (33) bekezdésében úgy ítélte meg, hogy ezen intézkedés nem valósít meg állami támogatást, mivel a betétdíjrendszert nem állami forrásokból finanszírozzák.

19

Másodszor, a vitatott határozat (41) és (42) preambulumbekezdésében rámutatott arra, hogy a betétdíjat terhelő héa beszedésének elmaradása az általános héaszabályok alkalmazásának rendes következménye, és ebből azt a következtetést vonta le, hogy a beszedés ezen elmaradása a céljára és felépítésére tekintettel nem irányul olyan előny nyújtására, amely további terhet jelent az állam számára, tehát ezen intézkedés sem minősül állami támogatásnak.

20

Harmadszor, ami a betétdíjrendszert nem alkalmazó vállalkozásokkal szembeni bírság kiszabásának mellőzését illeti, a Bizottság a vitatott határozat (45) és (47) preambulumbekezdésében emlékeztetett arra, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint a bírság megfizetésének kötelezettsége alóli mentesség főszabály szerint állami forrásból nyújtott előnynek minősülhet. A Bíróság ugyanakkor pontosította, hogy amikor annak meghatározásáról van szó, hogy az állami forrásokra vonatkozó feltétel teljesül‑e, főszabály szerint meg kell különböztetni azokat az eseteket, amikor a nemzeti hatóságok lehetőséget biztosítottak az egyébként esedékes bírság megfizetésének elkerülésére, azon esetektől, amikor azért nem szabnak ki szankciót, mert kifejezetten jóváhagytak bizonyos magatartást.

21

A Bizottság a vitatott határozat (48) és (49) preambulumbekezdésében hozzátette, hogy amikor a nemzeti hatóságok komoly és észszerű kétségekkel szembesülnek a valamely kötelezettséget előíró nemzeti szabály hatályát és értelmezését illetően, a bírságkiszabás mellőzése nem feltétlenül az említett hatóságok azon döntésének eredménye, hogy nem szedik be az esedékes bírságot, hanem a minden jogrendszerre jellemző értelmezési nehézségek következménye. Következésképpen a Bizottság úgy vélte, hogy különbséget kell tenni azon helyzetek között is, amikor a hatóságok a közhatalmi jogköreik rendes gyakorlása keretében nehézségekbe ütköznek az alkalmazandó jogszabály értelmezésével kapcsolatban, illetve azon helyzetek között, amikor úgy döntenek, hogy nem szedik be az egyébként esedékes bírságokat, vagy lehetőséget biztosítanak a vállalkozásoknak arra, hogy elkerüljék azok megfizetését.

22

A Bizottság ezt követően a vitatott határozat (50) preambulumbekezdésében rámutatott arra, hogy az illetékes német regionális hatóságok szerint a határ menti üzletek a jog erejénél fogva nem kötelesek a betétdíj beszedésére, így ennek elmulasztása véleményük szerint nem minősül jogsértésnek, és a bírságkiszabás mellőzése a jogsértés e hiányának egyszerű következménye.

23

A Bizottság mindazonáltal a vitatott határozat (69) preambulumbekezdésében arra a következtetésre jutott, hogy az illetékes német regionális hatóságok közhatalmi jogköreik rendes gyakorlása keretében a betétdíjbeszedési kötelezettség terjedelmét és értelmezését illetően komoly és észszerű kétségekkel szembesültek, és hogy következésképpen a bírságkiszabás mellőzése nem minősül állami forrásból nyújtott előnynek.

24

E tekintetben a Bizottság a vitatott határozat (51) preambulumbekezdésében jelezte, hogy kétségtelen, hogy a VerpackV 9. §‑a (1) bekezdésének szövegére tekintettel úgy tűnik, hogy e rendelkezést, amennyiben az a „német területre” és az „ital forgalomba hozatalára” alkalmazandó, úgy kell érteni, mint amely a határ menti üzleteket a betétdíj beszedésére kötelezi.

25

Mindazonáltal a vitatott határozat (52) és (53) preambulumbekezdésében úgy ítélte meg, hogy az a körülmény, hogy a határ menti üzleteket ilyen kötelezettség nem terheli akkor, ha kizárólag olyan „külföldi illetőségű” fogyasztóknak értékesítenek dobozos italokat, akik vállalják ezen italok német területen kívül történő elfogyasztását, összhangban lévőnek tekinthető a VerpackV által követett céllal, nevezetesen azzal, hogy elősegítsék az egyszer használatos italcsomagolások visszaszolgáltatását Németországban.

26

A Bizottság e tekintetben kifejtette, hogy az illetékes német regionális hatóságok értelmezése szerint e cél nem követeli meg a betétdíj alkalmazását olyan dobozos italok esetében, amelyeket külföldön fogyasztanak el, és amelyek csomagolása nem kerül vissza Németországba. Hozzátette, hogy – továbbra is az említett hatóságok értelmezése szerint – a határ menti üzletek ugyanabban a helyzetben vannak, mint a dobozos italok exportőrei, akik olyan termékeket értékesítenek, amelyeket nem németországi fogyasztásra szánnak, és amelyek csomagolása a német rendszerbe beépített újrahasznosító létesítményektől távol kerül ártalmatlanításra. Márpedig a VerpackV ezen exportőröket nem kötelezte betétdíj beszedésére.

27

A Bizottság a vitatott határozat (56)–(60) preambulumbekezdésében hangsúlyozta, hogy az illetékes német regionális hatóságok álláspontját egyrészt alátámasztja egy jogi egyetemi oktató által a határ menti üzletek kérésére 2005‑ben készített jelentés, másrészt viszont cáfolja egy másik, szintén ugyanezen évben a német szövetségi kormány kérésére készített jelentés.

28

A vitatott határozat (61) preambulumbekezdésében a Bizottság hozzátette, hogy a német bíróságoknak a jelen ítélet 15. pontjában említett 2003. évi végzései megerősítik az illetékes német regionális hatóságok értelmezését.

29

A Bizottság a vitatott határozat (67) preambulumbekezdésében arra is emlékeztetett, hogy mivel a 94/62 irányelv nem szabályozza ezt a fogyasztó általi „kivitelre” vonatkozó kivételt, a tagállamok szabadon dönthetnek arról, hogy beszednek‑e betétdíjat, vagy sem, feltéve hogy tiszteletben tartják a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvét.

30

E tényezők alapján a Bizottság, mivel úgy ítélte meg, hogy feltételezhető, hogy amikor a fogyasztó egy másik tagállamba történő elvitel céljából vásárol italt Németországban, ezen ital csomagolása nem fog visszakerülni Németországba, hanem a másik tagállam hulladékkezelési rendszerébe kerül, a vitatott határozat (65) preambulumbekezdésében rámutatott arra, hogy észszerűnek tűnik eltekinteni a betétdíj beszedésének kötelezettségétől akkor, ha a fogyasztó aláír egy exportnyilatkozatot. Ezen intézmény e határozat (68) preambulumbekezdésében rámutatott arra, hogy az illetékes német regionális hatóságok által elfogadott értelmezés a 94/62 irányelv által követett környezetvédelmi cél és az áruk szabad mozgása közötti észszerű kompromisszumot jelent.

31

E körülmények között a Bizottság a vitatott határozat (69)–(71) preambulumbekezdésében megállapította, hogy mivel az illetékes német regionális hatóságok a közhatalmi jogköreik rendes gyakorlása keretében a betétdíj beszedésére vonatkozó kötelezettség terjedelmét és értelmezését illetően komoly és észszerű kétségekkel szembesültek, a bírságkiszabás mellőzése, még ha úgy is kellene tekinteni, hogy a VerpackV értelmében a határ menti üzletekre ki kellett volna vetni bírságot, nem minősül állami forrásból nyújtott előnynek, így ezen intézkedés nem minősíthető „állami támogatásnak”.

32

A Törvényszék Hivatalához 2019. január 23‑án benyújtott keresetlevelével a Dansk Erhverv keresetet nyújtott be a vitatott határozat megsemmisítése iránt.

33

Keresetének alátámasztása érdekében a Dansk Erhverv egyetlen jogalapra hivatkozott, amelyben azt állította, hogy a Bizottság azáltal, hogy a vitatott intézkedések vizsgálata során felmerült komoly nehézségek ellenére nem indította meg az EUMSZ 108. cikk (2) bekezdése szerinti hivatalos vizsgálati eljárást, megsértette az ugyanezen rendelkezés alapján érdekelt félként őt megillető eljárási jogokat. Ez az egyetlen jogalap három részből állt. Az első részben a Dansk Erhverv arra hivatkozott, hogy a Bizottság nem megfelelően vizsgálta meg azt, hogy a betétdíj alóli mentesség összeegyeztethető‑e az EUSZ 4. cikk (3) bekezdésével, a 94/62 irányelvvel, a „szennyező fizet elvével”, valamint a német jog bizonyos rendelkezéseivel. A második részben arra hivatkozott, hogy a Bizottság nem megfelelő módon vizsgálta meg a héabevételek beszedésének elmaradását, mivel ezen intézkedést állami forrásból nyújtották. Végül a harmadik részben a Dansk Erhverv azt rótta fel a Bizottságnak, hogy nem megfelelően vizsgálta meg a bírságkiszabás mellőzésében álló intézkedést, noha ezen intézkedést is állami forrásokból biztosították.

34

A megtámadott ítéletben a Törvényszék a vitatott határozatot megsemmisítette.

35

A Törvényszék a megtámadott ítélet 57–75. pontjában mint hatástalant elutasította az egyetlen jogalap első részét, megállapítva, hogy arra a körülményre, hogy valamely nemzeti intézkedés sérti az uniós jognak az állami támogatásokra vonatkozó rendelkezésein kívüli egyéb rendelkezéseit és a fortiori valamely tagállam jogát, önmagában nem lehet eredményesen hivatkozni annak bizonyítása érdekében, hogy ezen intézkedés állami támogatásnak minősül.

36

A Törvényszék az egyetlen jogalap második részét is elutasította, megállapítva többek között a megtámadott ítélet 96. és 97. pontjában, hogy a Bizottság az 1993. március 17‑iSloman Neptun ítéletből (C‑72/91 és C‑73/91, EU:C:1993:97) eredő ítélkezési gyakorlatra hivatkozva helyesen állapíthatta meg, hogy az állami forrásokra vonatkozó feltétel a betétdíjra vonatkozó héa beszedésének elmaradását illetően nem teljesül, mivel a héabeszedés ezen elmaradása a betétdíjmentességi mechanizmusnak csupán közvetett következménye, amely a betétdíjbeszedés mellőzésének velejárója, és nem teszi lehetővé annak bizonyítását, hogy a vitatott intézkedés e tekintetben arra irányulna, hogy állami forrásokból előnyben részesítsen bizonyos vállalkozásokat.

37

Ezzel szemben a Törvényszék helyt adott az egyetlen jogalap harmadik részének azzal az indokkal, hogy a vitatott határozat hibákat tartalmaz, és más valószínűsítő körülmények alapján megállapítható, hogy a Bizottság a vitatott intézkedés vizsgálata során komoly nehézségekkel szembesült, amely intézkedés abban áll, hogy nem szabnak ki bírságot azon vállalkozásokkal szemben, amelyek a betétdíjat nem szedik be.

38

E tekintetben a Törvényszék a megtámadott ítélet 137. pontjában mindenekelőtt úgy ítélte meg, hogy a Bizottság az érvelése során nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor úgy ítélte meg, hogy az állami források hiányának egy olyan intézkedéssel kapcsolatban történő megállapításához, amely nem kötelezi a hatóságot bírság kiszabására, a szóban forgóhoz hasonló helyzetben az alkalmazandó jogszabály értelmezésével kapcsolatos olyan nehézségek fennállására alapított új kritériumot kell alkalmazni, amelyekkel a nemzeti hatóságok a közhatalmi jogköreiket gyakorolva szembesülnek.

39

A Törvényszék azonban ezt követően többek között a megtámadott ítélet 157. és 163. pontjában úgy ítélte meg, hogy a Bizottság az előző pontban említett kritériumot a jelen ügyben tévesen alkalmazta. E tekintetben a Törvényszék egyrészt úgy ítélte meg, hogy a Bizottság tévesen alkalmazta a jogot, amikor anélkül állapította meg azt, hogy az állami forrásokkal kapcsolatos feltétel nem teljesül, hogy megvizsgálta volna, hogy a Bizottság által figyelembe vett értelmezési nehézségek ideiglenesek‑e, és a normák fokozatos világossá tételétől elválaszthatatlanok‑e. Másrészt a Törvényszék rámutatott arra, hogy a Bizottság tévesen vélte úgy, hogy a jelen ügyben alapul veheti az alkalmazandó jogszabály értelmezési nehézségeinek fennállására alapított kritériumot, miközben az illetékes német regionális hatóságok nem hivatkoztak ilyen nehézségek fennállására annak érdekében, hogy igazolják a betétdíj beszedését elmulasztó határ menti üzletekkel szembeni bírság kiszabásának mellőzésében álló gyakorlatukat.

40

Végül a Törvényszék a megtámadott ítélet 169–235. pontjában azt is megállapította, hogy a komoly nehézségek fennállására utaló valószínűsítő körülmények összessége alapján kétségek merülhetnek fel a VerpackV illetékes német regionális hatóságok által elfogadott értelmezését illetően. E tekintetben a Törvényszék a megtámadott ítélet 203. pontjában kifejtette, hogy e valószínűsítő körülmények lehetővé teszik legalábbis annak megállapítását, hogy a Bizottság nem vizsgálta meg teljeskörűen az elé terjesztett helyzetet, ami önmagában komoly nehézségek fennállására utaló valószínűsítő körülménynek minősül.

41

Fellebbezésében a Bizottság azt kéri, hogy a Bíróság:

42

A Dansk Erhverv azt kéri, hogy a Bíróság:

43

Az IGG azt kéri, hogy a Bíróság:

44

Fellebbezésében az IGG azt kéri, hogy a Bíróság:

45

A Dansk Erhverv azt kéri, hogy a Bíróság:

46

2021. augusztus 24‑én a Bíróság elnöke felhívta a feleket, hogy foglaljanak állást a C‑508/21. P. és C‑509/21. P. sz. ügyeknek a további eljárás céljából történő esetleges egyesítésével kapcsolatban.

47

2021. augusztus 25‑i és 27‑i levelében a Bizottság tájékoztatta a Bíróságot, hogy ezen ügyek egyesítésével szemben nincs kifogása. 2021. augusztus 27‑i leveleiben a Dansk Erhverv tájékoztatta a Bíróságot, hogy az eljárás e szakaszában nem célszerű egyesíteni az ügyeket.

48

2021. november 9‑i határozatában a Bíróság elnöke úgy határozott, hogy az eljárás e szakaszában nem indokolt egyesíteni az ügyeket.

49

2022. október 18‑i határozatában a Bíróság úgy határozott, hogy a C‑508/21. P. és C‑509/21. P. sz. ügyeket a szóbeli szakasz lefolytatása céljából egyesíti.

50

Tekintettel a közöttük lévő összefüggésre, a Bíróság eljárási szabályzata 54. cikke (1) bekezdésének megfelelően ítélethozatal céljából indokolt a jelen ügyeket egyesíteni.

51

A C‑509/21. P. sz. ügyben benyújtott – elsőként vizsgálandó – fellebbezésének alátámasztása érdekében az IGG hat jogalapra hivatkozik.

52

Az első jogalap azzal kapcsolatos téves jogalkalmazáson alapul, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdését, mivel az „állami források” kritériumának értékelése során pontatlanul értelmezte az előny és az állami költségvetés közötti „kellően közvetlen kapcsolat” fogalmát. A két részből álló második jogalap azon alapul, hogy a Törvényszék e rendelkezés alkalmazása során tévesen alkalmazta a jogot, mivel pontatlan szabályt alkalmazott azzal kapcsolatban, hogy az alkalmazandó jogszabály értelmezésével kapcsolatos nehézségek esetén a Bizottságnak miként kell értékelnie az „állami források” kritériumát. A harmadik jogalap azon alapul, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor olyan szabályt alkalmazott az „állami források” kritériumának Bizottság általi értékelésére, amely túlmegy az alkalmazandó jogszabály értelmezésével kapcsolatos nehézségek fennállására alapított új kritériumon. A hét részből álló negyedik jogalap azon alapul, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor úgy ítélte meg, hogy a Bizottság által a vitatott határozatban lefolytatott vizsgálat több hibát tartalmaz, és hogy más valószínűsítő körülmények is alátámasztják azt a következtetést, miszerint „komoly nehézségek” álltak fenn annak eldöntésével kapcsolatban, hogy sor került‑e állami források felhasználására. Az ötödik jogalap azon alapul, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor elutasította az IGG által felhozott, azon következtetést alátámasztó további érveket, hogy a Bizottság nem szembesült „komoly nehézségekkel”. A hatodik jogalap azon alapul, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor a vitatott határozatot teljes egészében, ideértve a betétdíjat terhelő héa beszedésének elmaradására vonatkozó részt is, megsemmisítette.

53

Először az első jogalapot, a második jogalap második részét, valamint a harmadik jogalapot kell megvizsgálni.

54

Az első jogalap keretében az IGG azt kifogásolja, hogy a Törvényszék többek között a megtámadott ítélet 140–146. pontjában tévesen alkalmazta a jogot, amikor az állami források kritériumának értékelése során pontatlanul értelmezte az előny és az állami költségvetés közötti „kellően közvetlen kapcsolat” fogalmát. A bírságkiszabás mellőzése és az állami költségvetés közötti kellően közvetlen kapcsolat csak akkor állapítható meg, ha a bírság kiszabása jogilag lehetséges.

55

Márpedig, amint azt a Törvényszék a megtámadott ítélet 155. pontjában megállapította, az illetékes német regionális hatóságok a német bíróságok 2003. évi végzéseit követően úgy határoztak, hogy a betétdíjat nem alkalmazó határ menti üzletekkel szemben nem hoznak közigazgatási kényszerintézkedéseket akkor, ha a vevők aláírnak egy exportnyilatkozatot. Így a Törvényszék saját megállapításaiból következik, hogy e körülmények között a bírságkiszabás jogilag lehetetlen, ennélfogva logikusan nem áll fenn semmilyen esetleges kellően közvetlen kapcsolat az előny és az állami költségvetés között.

56

E tekintetben az IGG pontosítja, hogy – amint azt a Törvényszék a megtámadott ítélet 140–142. pontjában elismerte – szankciók csak akkor szabhatók ki magánszemélyekkel szemben, ha szándékosan vagy gondatlanságból megszegtek valamely egyértelműen meghatározott kötelezettséget. Amennyiben a Törvényszék a megtámadott ítélet 147. pontjában a bírói értelmezés „észszerűen előre látható” eredményének elvére hivatkozik, elegendő rámutatni egyrészt arra, hogy ezen elv különösen a rendelkezésnek a tényállás idején irányadó ítélkezési gyakorlat által adott értelmezése alapján alkalmazandó, másrészt pedig, hogy a jelen ügyben fennálló ítélkezési gyakorlat támogatta a két érintett tartomány jogi álláspontját.

57

A második jogalap második részében az IGG azt kifogásolja, hogy a Törvényszék többek között a megtámadott ítélet 140–158. pontjában tévesen alkalmazta a jogot, amikor további kritériumot, nevezetesen a normák fokozatos világossá tételének szükségességét követelte meg.

58

Egyrészt e további kritérium nem indokolt, mivel a Törvényszéknek a bűncselekményeket és büntetéseket illetően a jogbiztonság elvére való hivatkozása értelmetlen, mivel ezen elv csak az egyéneknek az állam által kiszabott szankciókkal szembeni védelmére irányul, míg a jelen ügyben azt végső soron az állítólagos kedvezményezettekkel szembeni sérelmes határozat igazolása érdekében alkalmazzák. Ellenkezőleg, a jogbiztonság elve az ellenkező következtetést támasztja alá, miszerint semmilyen állami forrást nem használnak fel, amint azt az első jogalap bemutatta, mivel a bírságkiszabás lehetetlen.

59

Másrészt az IGG szerint az abban álló közigazgatási gyakorlat, hogy a határ menti üzleteket nem kötelezik betétdíj beszedésére akkor, ha a vevők aláírják az exportnyilatkozatot, legalábbis nagyon közel áll a kifejezett engedélyezés esetéhez, amelyről az Eventech ügyben (2015. január 14‑iEventech ítélet, C‑518/13, EU:C:2015:9, 16. pont) volt szó.

60

A Bizottság ugyanis a vitatott határozatban bemutatta, hogy a közigazgatási gyakorlat célja nem az volt, hogy mentesítse a határ menti üzleteket a bírságok alól, hanem az illetékes német regionális hatóságok úgy ítélték meg, hogy a határ menti üzletek nem kötelesek betétdíjat beszedni. A Törvényszék a megtámadott ítélet 103. pontjában a héa beszedésének elmaradását illetően egyetértett ezzel az értelmezéssel. Márpedig a Törvényszék nem fejtette ki, hogy ugyanezen logika miért nem alkalmazható a bírságkiszabás mellőzésére, ami önmagában elegendő annak megállapításához, hogy „kellően közvetlen kapcsolat” hiányában semmilyen állami forrást nem használtak fel.

61

Harmadik jogalapjával az IGG lényegében azt kifogásolja, hogy a Törvényszék a megtámadott ítélet 166–203. pontjában tévesen alkalmazta a jogot, amikor az alkalmazandó nemzeti jog Bizottság általi teljes körű elemzését követelte meg. E tekintetben előadja, hogy az ilyen követelmény a második jogalap második része keretében kifejtettekkel azonos okokból a „kellően közvetlen kapcsolat” fogalmának téves értelmezését eredményezi.

62

A Dansk Erhverv álláspontja szerint az első jogalap elfogadhatatlan, mivel egyrészt az IGG a Törvényszék előtti jogvita tárgyát az eljárási szabályzat 170. cikkének (1) bekezdését megsértve próbálja megváltoztatni azt állítva, hogy a Törvényszék a vitatott határozat kibocsátójának indokolását a saját indokolásával helyettesítette. Másrészt e jogalap azért is elfogadhatatlan, mivel az IGG azt rója fel a Törvényszéknek, hogy a szóban forgó német jogszabály tartalmát olyan mértékben értékelte, amely nem tartozik a hatáskörébe, anélkül hogy hivatkozott volna arra, vagy bizonyította volna azt, hogy a Törvényszék az alkalmazandó német jogot elferdítette. Ezenkívül az első jogalap hatástalan vagy megalapozatlan, mivel „kellően közvetlen kapcsolat” akkor is fennáll, ha a kedvezményezettnek nyújtott előny az állami költségvetésre háruló „terhek kellőképpen konkrét gazdasági kockázatához” vezet (2013. március 19‑iBouygues és társai kontra Bizottság és társai ítélet, C‑399/10 P és C‑401/10 P, EU:C:2013:175, 109. pont).

63

A második jogalap második részében előadottakkal szemben a Dansk Erhverv egyrészt azzal érvel, hogy a megtámadott ítélet 146. pontjában előírt további kritérium – azaz a normák fokozatos világossá tételének szükségessége – nélkül az illetékes német regionális hatóságok az állítólagos értelmezési nehézségekre hivatkozhatnak annak érdekében, hogy az uniós jogot sértő módon határozatlan ideig továbbra is kedvezőbb bánásmódban részesítsenek bizonyos vállalkozásokat.

64

Másrészt a Dansk Erhverv arra hivatkozik, hogy az IGG azon érve, amely szerint a bírságkiszabás mellőzésének értékelése szempontjából a támogatási intézkedés állítólagos céljának kell meghatározónak lennie, elfogadhatatlan, mivel az a vitatott határozatból nem tűnik ki, és azzal a hatással jár, hogy megváltoztatja a Törvényszék előtti jogvita tárgyát, megsértve ezzel az eljárási szabályzat 170. cikkének (1) bekezdését. Ezenkívül ezen érv tévesen értelmezi a 2011. szeptember 8‑iBizottság kontra Hollandia ítéletet (C‑279/08 P, EU:C:2011:551), amelyből az következik, hogy a Bíróság nem az érintett támogatási intézkedés célját, hanem ezen intézkedés hatását tekintette meghatározónak.

65

A harmadik jogalapot illetően a Dansk Erhverv előadja, hogy a nemzeti jog értelmezése és tartalmának meghatározása a ténybeli körülményeknek a Törvényszék hatáskörébe tartozó értékelésének részét képezi. Így a 2017. február 1‑jei Portovesme kontra Bizottság ítéletben (C‑606/14 P, EU:C:2017:75, 62. és 63. pont) a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a nemzeti jog Törvényszék általi értelmezése a tények értékelésének körébe tartozik, és a Bíróság csak a bizonyítékok elferdítésének vizsgálatára rendelkezik hatáskörrel.

66

Ezenkívül a Dansk Erhverv a megtámadott ítélet 135–138. pontját illetően az indokolás megváltoztatását kéri. E kérelem alátámasztása érdekében a Dansk Erhverv arra hivatkozik, hogy az IGG által felhozott második–ötödik jogalap hatástalan, mivel a Törvényszék az említett pontokban – az egyetlen jogalapja harmadik részének első alrészét elutasítva – tévesen alkalmazta a jogot, amikor elismerte, hogy a Bizottság jogszerűen vezethetett be egy új, az alkalmazandó jogszabály értelmezésével kapcsolatos nehézségek fennállására alapított kritériumot. A Dansk Erhverv kifejti, hogy a bírságkiszabás mellőzése összehasonlítható volt az 1998. december 1‑jei Ecotrade ítélet (C‑200/97, EU:C:1998:579, 42. és 43. pont), az 1999. június 17‑iPiaggio ítélet (C‑295/97, EU:C:1999:313, 41–43. pont) és a 2011. szeptember 8‑iBizottság kontra Hollandia ítélet (C‑279/08 P, EU:C:2011:551) alapjául szolgáló helyzetekkel.

67

Amint ugyanis a megtámadott ítélet 149–155. pontjából kitűnik, a jogi helyzet kellően egyértelmű volt, mivel a betétdíjat a határ menti üzleteknek is be kell szedniük, a bírságkiszabás mellőzése tehát contra legem gyakorlatnak minősül. Ezenkívül a Dansk Erhverv arra hivatkozik, hogy a Bizottságnak ahhoz, hogy az állami támogatás fennállását kizárhassa, bizonyítania kellett volna, hogy az exportnyilatkozat gyakorlata a német jogban jogszerű, amit a Bizottság a vitatott határozatban még csak meg sem próbált bizonyítani.

68

A C‑509/21. P. sz. ügyben benyújtott fellebbezés első jogalapjának, második jogalapja második részének és harmadik jogalapjának értékelése céljából emlékeztetni kell a Bíróságnak az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdése szerinti előzetes vizsgálati eljárás keretében a Bizottságot terhelő kötelezettségekre vonatkozó állandó ítélkezési gyakorlatára, mivel a megtámadott ítélet tárgyát képező vitatott határozatot ezen eljárás végén, következésképpen az EUMSZ 108. cikk (2) bekezdése szerinti hivatalos vizsgálati eljárás megindítása nélkül fogadták el.

69

Az EUMSZ 108. cikk (2) bekezdése szerinti eljárás nélkülözhetetlen akkor, ha a Bizottságnak komoly nehézséget okoz annak megállapítása, hogy valamely támogatás a belső piaccal összeegyeztethető‑e. A Bizottság tehát valamely támogatás javára hozandó határozat elfogadásakor csak abban az esetben szorítkozhat az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdése szerinti előzetes vizsgálati szakaszra, ha az első vizsgálat során megbizonyosodott arról, hogy e támogatás a belső piaccal összeegyeztethető. Amennyiben azonban ezen első vizsgálat során a Bizottság ezzel ellentétes következtetésre jut, vagy e vizsgálat nem tette számára lehetővé azt, hogy az e támogatás belső piaccal való összeegyeztethetőségének értékelése során felmerült valamennyi nehézségen túljusson, akkor a Bizottság köteles minden szükséges véleményt beszerezni, valamint e célból az EUMSZ 108. cikk (2) bekezdése szerinti eljárást megindítani (2022. november 17‑iIrish Wind Farmers’ Association és társai kontra Bizottság ítélet, C‑578/21 P, EU:C:2022:898, 53. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

70

Mivel a „komoly nehézségek” fogalma objektív jellegű, az ilyen nehézségek fennállásának bizonyítékát – amelyet mind az előzetes vizsgálatot követően hozott határozat elfogadásának körülményei között, mind pedig a határozat tartalmában keresni kell – egybevágó valószínűsítő körülmények együttese révén annak a félnek kell szolgáltatnia, aki e határozat megsemmisítését kéri (2022. november 17‑iIrish Wind Farmers’ Association és társai kontra Bizottság ítélet, C‑578/21 P, EU:C:2022:898, 54. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

71

Ennélfogva az Európai Unió bíróságának feladata, hogy amennyiben ilyen határozat megsemmisítése iránti kérelmet nyújtanak be hozzá, megvizsgálja, hogy a szóban forgó nemzeti intézkedés előzetes vizsgálatának szakaszában a Bizottság rendelkezésére álló információk és bizonyítékok értékelésének objektíve kétségeket kellett volna‑e ébresztenie ezen intézkedés támogatásnak minősítésével kapcsolatban, mivel ilyen nehézségek esetén meg kell indítani a hivatalos vizsgálati eljárást (2022. november 17‑iIrish Wind Farmers’ Association és társai kontra Bizottság ítélet, C‑578/21 P, EU:C:2022:898, 55. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

72

Amennyiben a felperes a kifogást nem emelő határozat megsemmisítését kéri, lényegében azt vitatja, hogy a Bizottság a szóban forgó támogatásra vonatkozó határozatot anélkül fogadta el, hogy ezen intézmény hivatalos vizsgálati eljárást indított volna, amivel megsértette a felperes eljárási jogait. Annak érdekében, hogy a megsemmisítés iránti kérelmének helyt lehessen adni, a felperes bármely azt bizonyító jogalapra hivatkozhat, hogy a bejelentett intézkedés előzetes vizsgálatának szakaszában a Bizottság rendelkezésére álló információk és bizonyítékok értékelésének kétségeket kellett volna ébresztenie ezen intézkedés belső piaccal való összeegyeztethetőségét illetően. Az ilyen érvekre való hivatkozás azonban nem változtathatja meg sem a kereset tárgyát, sem az elfogadhatóságának feltételeit. Ellenkezőleg, éppen az ezen összeegyeztethetőséggel kapcsolatos kétségek fennállása jelenti az annak bizonyítása érdekében benyújtandó bizonyítékot, hogy a Bizottság köteles lett volna megindítani az EUMSZ 108. cikk (2) bekezdése szerinti hivatalos vizsgálati eljárást (lásd ebben az értelemben: 2021. szeptember 2‑iJa zum Nürburgring kontra Bizottság ítélet, C‑647/19 P, EU:C:2021:666, 115. pont; 2020. szeptember 3‑iVereniging tot Behoud van Natuurmonumenten in Nederland és társai kontra Bizottság ítélet, C‑817/18 P, EU:C:2020:637, 81. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

73

A jelen ügyben az IGG‑nek a jelen ítélet 54–61. pontjában összefoglalt érvelése felveti azt a kérdést, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta‑e a jogot az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésében foglalt, az „állami forrásokra” vonatkozó kritérium értékelése során annak bizonyítása keretében, hogy a Bizottság a vitatott intézkedés – amely abban áll, hogy a betétdíjat be nem szedő vállalkozásokkal szemben nem szabnak ki bírságot – vizsgálata során olyan komoly nehézségekkel szembesült, amelyek miatt a Bizottságnak meg kellett volna indítania az EUMSZ 108. cikk (2) bekezdése szerinti hivatalos vizsgálati eljárást.

74

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése szerint, ha a Szerződések másként nem rendelkeznek, a belső piaccal összeegyeztethetetlen a tagállamok által vagy állami forrásból bármilyen formában nyújtott olyan támogatás, amely bizonyos vállalkozásoknak vagy bizonyos áruk termelésének előnyben részesítése által torzítja a versenyt, vagy azzal fenyeget, amennyiben ez érinti a tagállamok közötti kereskedelmet.

75

Következésképpen csak a közvetlenül vagy közvetve állami forrásokból nyújtott, illetve az állam számára további terhet jelentő előnyöket lehet az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett „támogatásoknak” tekinteni. E rendelkezésnek magának a szövegéből, valamint az EUMSZ 108. cikkben megállapított eljárási szabályokból következik ugyanis, hogy az állami forrásokon kívüli egyéb eszközök révén nyújtott előnyök nem tartoznak a szóban forgó rendelkezések hatálya alá (2013. március 19‑iBouygues és társai kontra Bizottság és társai ítélet, C‑399/10 P és C‑401/10 P, EU:C:2013:175, 99. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

76

Ami az állami források felhasználására vonatkozó feltételt illeti, az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a „támogatás” fogalma nem csupán a szubvenciókhoz hasonló pozitív juttatásokat foglalja magában, hanem azokat a beavatkozásokat is, amelyek különböző formában enyhítik a vállalkozás költségvetésére rendszerint nehezedő terheket, és amelyek ezáltal, anélkül hogy a szó szoros értelmében vett szubvenciók lennének, azokkal azonos természetűek és hatásúak (2015. január 14‑iEventech ítélet, C‑518/13, EU:C:2015:9, 33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

77

Következésképpen az állami támogatás fennállásának megállapítása céljából egyrészt a kedvezményezettnek nyújtott előny, másrészt pedig az állami költségvetés csökkenése, sőt az e költségvetésre háruló terhek kellőképpen konkrét gazdasági kockázata közötti kellően közvetlen kapcsolatot kell bizonyítani (2015. január 14‑iEventech ítélet, C‑518/13, EU:C:2015:9, 34. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

78

E kapcsolat fennállásának értékeléséhez többek között azt kell megvizsgálni, hogy az intézkedés a célja és általános felépítése folytán olyan előny biztosítására irányul‑e, amely az állam számára további terhet jelent (1993. március 17‑iSloman Neptun ítélet, C‑72/91 és C‑73/91, EU:C:1993:97, 21. pont).

79

A jelen ügyben, amint az a megtámadott ítélet 131–135. pontjából kitűnik, a Törvényszék rámutatott arra, hogy az illetékes német regionális hatóságok úgy tekintik, hogy az exportnyilatkozat keretében történő italvásárlás esetén nem áll fenn a szabályozás olyan megsértése, amely bírsággal sújtható lenne, így mivel a betétdíj beszedésének elmaradása összhangban van e szabályozással – amint azt e hatóságok értelmezik –, szükségképpen kizárt, hogy a határ menti üzletekkel szemben bírságot szabjanak ki. A Törvényszék ez alapján megállapítja, hogy ez az összefüggés, amelyben a bírságkiszabás mellőzése elválaszthatatlan a betétdíj beszedésének elmaradásától, és így a releváns szabályozás értelmezésétől, nem felel meg a Bíróság ítélkezési gyakorlatában eddig vizsgált esetek egyikének sem. Közelebbről, a betétdíj alóli mentesség és ehhez kapcsolódóan a bírság kiszabásának mellőzése nem a szóban forgó nemzeti szabályozás megalkotója által elfogadott kifejezett mentességből, sem pedig jogszabály által előírt előzetes és átlátható engedélyből ered, hanem pusztán az illetékes német regionális hatóságok gyakorlatából következik. Következésképpen a Bizottság helyesen támaszkodott egy új, az alkalmazandó jogszabály értelmezésével kapcsolatos nehézségekre alapított jogi kritériumra.

80

Amint az a jelen ítélet 38–40. pontjából kitűnik, a Törvényszék mindazonáltal a megtámadott ítélet 157., 163. és 203. pontjában arra a következtetésre jutott, hogy a Bizottság ezen új kritériumot tévesen alkalmazta.

81

Először is, ami az IGG érvelésének elfogadhatóságát illeti, el kell utasítani egyrészt a Dansk Erhverv azon állítását, miszerint az IGG az első jogalap keretében az eljárási szabályzat 170. cikkének (1) bekezdését megsértve megpróbálja megváltoztatni a Törvényszék előtti jogvita tárgyát azt állítva, hogy a Törvényszék a saját indokolásával helyettesítette a Bizottság indokolását. Meg kell ugyanis állapítani, hogy az IGG nem hoz fel ilyen érvet, hanem éppen ellenkezőleg arra hivatkozik, hogy a bírság kiszabásának jogi lehetetlensége a Törvényszék saját megállapításaiból következik. Ami azt az állítást illeti, miszerint az IGG a nemzeti jog olyan téves értelmezését rója fel a Törvényszéknek, amely kívül esik a Törvényszék hatáskörén, elegendő megállapítani, hogy az IGG az első jogalapjával nem a nemzeti jognak a Törvényszék általi értelmezését kívánja megkérdőjelezni, hanem azokat a következtetéseket, amelyeket a Törvényszék abból azon kérdés vizsgálata során vont le, hogy a vitatott intézkedés az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami forrásból származó előny nyújtásával jár‑e. Az ilyen érvelés, amely annak bizonyítására irányul, hogy a megtámadott ítélet az uniós jog e rendelkezésének értelmezését és alkalmazását illetően téves jogalkalmazást tartalmaz, a fellebbezés szakaszában elfogadható.

82

Másrészt el kell utasítani a Dansk Erhverv azon érvelését is, amely szerint az IGG a második jogalap második része keretében az eljárási szabályzat 170. cikkének (1) bekezdését megsértve meg kívánja változtatni a Törvényszék előtti jogvita tárgyát arra hivatkozva, hogy a támogatási intézkedés állítólagos céljának meghatározónak kell lennie a bírságkiszabás mellőzésének értékelése során. Meg kell ugyanis állapítani, hogy az IGG érvelése nem minősül a jogvita tárgya megváltoztatásának, hanem a Törvényszék által többek között a megtámadott ítélet 93. pontjában elvégzett elemzésen alapul, amely szerint „a [kellően közvetlen] kapcsolat fennállásának értékeléséhez többek között azt kell megvizsgálni, hogy az intézkedés célja és általános felépítése folytán olyan előny biztosítására irányul‑e, amely az állam számára további terhet jelent”.

83

Az IGG azon érvelésének megalapozottságát illetően, miszerint a bírságkiszabás mellőzése és az állami költségvetés közötti kellően közvetlen kapcsolat csak akkor állapítható meg, ha a bírság kiszabása jogilag lehetséges, rá kell mutatni arra, hogy mindegyik jogrendszer velejárója, hogy egy előzetesen jogszerűként és megengedettként meghatározott magatartás nem eredményezhet szankciókat a jogalanyok számára (2015. január 14‑iEventech ítélet, C‑518/13, EU:C:2015:9, 36. pont).

84

Márpedig a megtámadott ítélet 155. pontjából kitűnik, hogy az illetékes német regionális hatóságok a német bíróságok 2003. évi, a jelen ítélet 15. pontjában említett végzéseit követően úgy határoztak, hogy a betétdíjat nem alkalmazó határ menti üzletekkel szemben nem hoznak újabb közigazgatási kényszerintézkedéseket. Amint ugyanis arra a Törvényszék a megtámadott ítélet 131. pontjában rámutatott, az említett hatóságok úgy tekintik, hogy az exportnyilatkozat keretében történő italvásárlás esetén nem áll fenn a VerpackV 9. §‑a (1) bekezdésének a VerpackV 2. §‑ának (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett rendelkezéseinek olyan megsértése, amely bírsággal sújtható lenne, és hogy ilyen helyzetben, mivel a betétdíj beszedésének elmaradása összhangban van e szabályozással, szükségképpen kizárt, hogy a határ menti üzletekkel szemben bírságot szabjanak ki.

85

Amint azt a Törvényszék a megtámadott ítélet 160–164. pontjában megállapította, a nemzeti jog ezen alkalmazása megfelel a nemzeti jognak a nemzeti ítélkezési gyakorlat általi – a német bíróságok 2003. évi, a jelen ítélet 15. pontjában említett végzéseiben foglalt – értelmezésének. A Törvényszék saját megállapításaiból tehát kitűnik, hogy az illetékes német regionális hatóságok anélkül alkalmazták a nemzeti szabályozást, hogy az alkalmazandó jogszabály értelmezésével kapcsolatos nehézségekkel szembesültek volna.

86

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a büntetések törvényességének elvét az Európai Unió Alapjogi Chartája 49. cikkének (1) bekezdése rögzíti. Ezen elv megköveteli, hogy a törvény egyértelműen meghatározza a jogsértéseket és az azok miatt alkalmazandó büntetéseket. E feltétel akkor teljesül, ha a jogalany a releváns rendelkezés szövegéből – szükség esetén a bíróságok által nyújtott értelmezés segítségével – megtudhatja, hogy mely cselekmények és mulasztások vonják maguk után a büntetőjogi felelősségét (2015. október 22‑iAC‑Treuhand kontra Bizottság ítélet, C‑194/14 P, EU:C:2015:717, 40. pont; 2021. március 24‑iPrefettura Ufficio territoriale del governo di Firenze ítélet, C‑870/19 és C‑871/19, EU:C:2021:233, 49. pont).

87

Ezenkívül a Bíróság már pontosította, hogy a törvény egyértelműségét nemcsak a releváns rendelkezés szövegére, hanem az állandó és közzétett ítélkezési gyakorlat által tett pontosításokra is tekintettel kell értékelni (lásd ebben az értelemben: 2008. május 22‑iEvonik Degussa kontra Bizottság ítélet, C‑266/06 P, EU:C:2008:295, 40. és 46. pont).

88

Ebben az összefüggésben kitűnik, hogy a Törvényszéknek a megtámadott ítélet 157. és 203. pontjában szereplő, a jelen ítélet 39. és 40. pontjában felidézett következtetései, amelyek szerint a vitatott határozat a határ menti üzletekkel szembeni bírságkiszabás mellőzésére vonatkozóan elégtelen és hiányos vizsgálatot tartalmaz, téves jogalkalmazáson alapulnak.

89

E tekintetben különösen a megtámadott ítélet 146–157. pontjából kitűnik, hogy a Törvényszék azt kifogásolja, hogy a Bizottság nem vizsgálta meg, hogy azok az értelmezési nehézségek, amelyekkel az illetékes német regionális hatóságok szembesültek, ideiglenesek‑e, és a normák fokozatos világossá tételére irányuló folyamat részét képezik‑e.

90

Meg kell azonban állapítani, hogy – amint az a jelen ítélet 83. és 86. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatból kitűnik – csak olyan magatartás teszi lehetővé közigazgatási szankciók kiszabását, amely egyértelműen – és szükség esetén a bíróságok által nyújtott értelmezés segítségével – olyan jogsértésként van meghatározva, amely megalapozza az érintett személy felelősségét.

91

Ebből következik, hogy még ha az alkalmazandó jogszabály értelmezésével kapcsolatban fel is merülnének tartós jellegű nehézségek, e megállapítás nem lenne elegendő azon következtetés levonásához, hogy az állami forrásokra vonatkozó feltétel teljesült. E tekintetben, amint arra a főtanácsnok az indítványának 57–60. pontjában rámutatott, a fokozatos világossá tétel követelménye sérti a jelen ítélet 86. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat hatályát.

92

A Törvényszék ugyanis a megtámadott ítélet 147. pontjában kétségkívül helyesen állapította meg, hogy – amint az a 2015. október 22‑iAC‑Treuhand kontra Bizottság ítéletből (C‑194/14 P, EU:C:2015:717, 41. pont) kitűnik – a bűncselekmények és büntetések törvényességének elvét nem lehet úgy értelmezni, hogy az tiltja a büntetőjogi felelősség szabályainak esetről esetre bírói értelmezés útján történő fokozatos világossá tételét. Mindazonáltal ebből nem lehet arra következtetni, amint azt a Törvényszék a megtámadott ítélet 146. és 157. pontjában tette, hogy a fokozatos világossá tétel folyamatának mindig léteznie kell.

93

Ezen értékelést nem kérdőjelezhetik meg a Törvényszéknek a megtámadott ítélet 143. és 145. pontjában szereplő megfontolásai, amelyek szerint valamely irányelvnek a tagállamok jogrendjébe történő átültetésekor elengedhetetlen az, hogy a szóban forgó nemzeti jog ténylegesen biztosítsa ezen irányelv teljes körű alkalmazását, és amelyek azt sugallják, hogy az olyan nemzeti szabályozás, amelynek pontos értelmét nem határozták meg, lehetővé tenné a szabályozást megalkotó tagállamok számára, hogy időbeli korlátozás nélkül kivonják magukat az állami támogatásokkal kapcsolatos kötelezettségeik alól.

94

A jelen ügyben ugyanis a 94/62 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése nem kötelezi a tagállamokat arra, hogy az egyszer használatos csomagolások kiskereskedelmi vásárlóitól betétdíjat szedjenek be az italok területükön kívüli elfogyasztása esetén, amint azt a Bizottság a vitatott határozat (63), (65) és (70) preambulumbekezdésében megállapította, anélkül hogy e megállapítást a Törvényszék a megtámadott ítéletben megkérdőjelezte volna.

95

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy e rendelkezés előírja, hogy a tagállamoknak biztosítaniuk kell a használt csomagolás és/vagy csomagolási hulladék visszaváltására és/vagy fogyasztótól való begyűjtésére irányuló rendszerek felállítását. Márpedig, amikor az egyik tagállamban lakóhellyel rendelkező fogyasztók egy másik tagállamban vásárolnak csomagolt italokat abból a célból, hogy azokat a lakóhelyük szerinti tagállamban fogyasszák el, az üres csomagolások ez utóbbi tagállamban válnak a 2008/98 irányelv 3. cikkének 1. pontja értelmében vett hulladékká.

96

Ebből következik, amint arra a főtanácsnok az indítványának 49–51. pontjában rámutatott, hogy a 94/62 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése nem követeli meg betétdíj beszedését a jelen fellebbezés alapjául szolgáló körülmények között, amikor is a dobozos italoknak határ menti üzletekben exportnyilatkozatot aláíró fogyasztók részére történő értékesítése egyenértékű az áruk gazdasági szereplők számára exportra történő értékesítésével, amely esetben az eladó nem köteles betétdíjat beszedni.

97

Ezenkívül meg kell állapítani, hogy a Bíróság kimondta, hogy a betétdíjrendszer csak akkor érheti el a 94/62 irányelv által kitűzött célokat, ha a betétdíj összegét megfizető fogyasztók azt az eredeti vásárlás helyére történő visszatérés nélkül könnyen vissza tudják kapni (lásd ebben az értelemben: 2004. december 14‑iRadlberger Getränkegesellschaft és S. Spitz ítélet, C‑309/02, EU:C:2004:799, 46. pont). Következésképpen a 94/62 irányelvnek a hulladékok hatékony begyűjtésre irányuló célja nem foglalja magában a nem az exportáló állam területén ártalmatlanított, egyszer használatos csomagolásokra vonatkozó betétdíj beszedését, éspedig függetlenül attól, hogy – amint az a megtámadott ítélet 200. pontjából kitűnik – a határ menti üzletek számára – erőfeszítéseik ellenére és a Dansk Erhverv tiltakozását követően – nem engedélyezték, hogy csatlakozzanak a dán betétdíjrendszerhez.

98

A fenti megfontolások összességéből következik, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor a megtámadott ítélet 157. és 203. pontjában úgy ítélte meg, hogy a Bizottság a vitatott határozatban a határ menti üzletekkel szembeni bírságkiszabás mellőzésére vonatkozóan elégtelen és hiányos vizsgálatot folytatott le, mivel nem vizsgálta meg, hogy azok az értelmezési nehézségek, amelyekkel az illetékes német regionális hatóságok szembesültek, ideiglenesek‑e, és a normák fokozatos világossá tételére irányuló folyamat részét képezik‑e, így ezen intézmény az előzetes vizsgálati szakaszban nem tudta leküzdeni az annak vizsgálata során felmerült összes komoly nehézséget, hogy a bírságkiszabás e mellőzése állami támogatásnak minősül‑e.

99

Következésképpen az első jogalapnak, a második jogalap második részének és a harmadik jogalapnak helyt kell adni, következésképpen a megtámadott ítéletet hatályon kívül kell helyezni, anélkül hogy a fellebbezés többi jogalapjáról határozni kellene.

100

A Bizottság a fellebbezésének alátámasztása érdekében három jogalapra hivatkozik. Az első jogalap az EUMSZ 264. cikknek és az arányosság elvének a megsértésén alapul, mivel a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor megállapította, hogy az egyetlen jogalap harmadik részének való helyt adás a vitatott határozat egészének megsemmisítését vonja maga után. A második jogalap hiányos és ellentmondásos indokoláson alapul. A harmadik jogalap az azon megállapításban megnyilvánuló téves jogalkalmazáson alapul, hogy a három vitatott intézkedés elválaszthatatlan egymástól.

101

A megtámadott ítéletnek a C‑509/21. P. sz. ügyben benyújtott fellebbezésnek való helyt adás miatti hatályon kívül helyezésére tekintettel azonban a Bizottság által a C‑508/21. P. sz. ügyben benyújtott fellebbezésről már nem szükséges határozni.

102

Az Európai Unió Bírósága alapokmánya 61. cikke első bekezdésének második mondata értelmében a Bíróság a Törvényszék határozatának hatályon kívül helyezése esetén az ügyet maga is érdemben eldöntheti, ha azt a per állása megengedi.

103

A jelen ügyben ez a helyzet, mivel a vitatott határozat megsemmisítésére irányuló kereseti jogalapok a Törvényszék előtt kontradiktórius vita tárgyát képezték, és azok vizsgálata nem igényel semmiféle további pervezető intézkedést vagy bizonyításfelvételt.

104

A Dansk Erhverv a Törvényszék előtt egyetlen jogalapra hivatkozott, amely annak bizonyítására irányult, hogy a Bizottság, mivel a vitatott intézkedések vizsgálata során felmerült komoly nehézségek ellenére nem indította meg az EUMSZ 108. cikk (2) bekezdése szerinti hivatalos vizsgálati eljárást, megsértette az ugyanezen rendelkezés alapján érdekelt félként őt megillető eljárási jogokat.

105

Ezen egyetlen jogalap harmadik részében a Dansk Erhverv lényegében azt állítja, hogy a Bizottság nem megfelelően vizsgálta meg a bírságkiszabás mellőzésében álló intézkedést, noha ezen intézkedést állami forrásokból biztosították.

106

E tekintetben a jelen ítélet 83–99. pontjában kifejtett indokokból kitűnik, hogy nem róható fel a Bizottságnak, hogy a vitatott határozatban a határ menti üzletekkel szembeni bírságkiszabás mellőzésére vonatkozóan elégtelen és hiányos vizsgálatot végzett.

107

Közelebbről, a jelen ítélet 83–85. pontjában kifejtett indokokból kitűnik, hogy a Bizottság a vitatott határozat (50) preambulumbekezdésében helyesen állapította meg, hogy az illetékes német regionális hatóságok nem mentesítették a határ menti üzleteket a közigazgatási szankciók és az egyébként az állami költségvetést megillető bírságok megfizetése alól, hanem úgy ítélték meg – anélkül, hogy az alkalmazandó jogszabály értelmezésével kapcsolatos nehézségekkel szembesültek volna –, hogy exportnyilatkozat keretében történő italvásárlás esetén nem valósul meg a nemzeti szabályozás semmilyen, bírsággal sújtható megsértése, mivel ez esetben a betétdíj beszedésének elmaradása összhangban van e szabályozással, így szükségképpen kizárt, hogy a határ menti üzletekkel szemben bírságot szabjanak ki.

108

Bár a Bizottság a vitatott határozat (51) preambulumbekezdésében kétségkívül jelezte, hogy a VerpackV 9. §‑a (1) bekezdésének szövege azt sugallhatja – amint arra a jelen ítélet 24. pontja rámutatott –, hogy e rendelkezés betétdíj beszedésére vonatkozó kötelezettséget ír elő a határ menti üzletekkel szemben, a Bizottság e határozatnak a jelen ítélet 25. pontjában felidézett (52) és (53) preambulumbekezdésében azonban úgy ítélte meg, hogy az ilyen kötelezettség hiánya azon határ menti üzletek esetében, amelyek kizárólag olyan „külföldi illetőségű” fogyasztók számára értékesítenek dobozos italokat, akik vállalják ezen italok német területen kívül történő elfogyasztását, összhangban lévőnek tekinthető a VerpackV által követett céllal, nevezetesen azzal, hogy elősegítsék az egyszer használatos italcsomagolások visszaszolgáltatását Németországban.

109

Ezenkívül, amint az a jelen ítélet 93–96. pontjában kifejtett érvelésből következik, a Bizottság a vitatott határozat (63), (65) és (70) preambulumbekezdésében helyesen mutatott rá arra, hogy az illetékes német regionális hatóságok nem voltak kötelesek eltérő megközelítést követni a tagállamokat valamely irányelvnek a saját jogrendjükbe való átültetése során terhelő azon kötelezettségre tekintettel sem, hogy biztosítsák ezen irányelv teljes körű alkalmazását, mivel a 94/62 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése nem kötelezi e tagállamokat arra, hogy az italok területükön kívüli elfogyasztása esetén az egyszer használatos csomagolások kiskereskedelmi vásárlóitól betétdíjat szedjenek be.

110

Noha igaz, hogy a Bizottság – amint az többek között a vitatott határozat (69) és (70) preambulumbekezdéséből kitűnik – egyébként úgy ítélte meg, hogy „még ha” a nemzeti jogot úgy is kellene értelmezni, hogy a határ menti üzletek mindenképpen kötelesek beszedni a betétdíjat, a bírságkiszabás mellőzése ez esetben e nemzeti jog észszerű értelmezéséből ered, a jelen ítélet 107., 108. és 109. pontjára tekintettel megállapítható, hogy e megfontolások a többek között a vitatott határozat (50), (52), (53), (63), (65) és (70) preambulumbekezdésében szereplő érveléshez képest mellékes jellegűek.

111

Mivel így a határ menti üzletek azon gyakorlata, hogy nem szednek be betétdíjat, olyan, előzetesen jogszerűként és megengedettként meghatározott magatartásnak minősül, amely ezen üzleteket nem teszi ki szankcióknak, a bírságkiszabás mellőzése következésképpen nem jelent állami forrásból nyújtott intézkedést (lásd analógia útján: 2015. január 14‑iEventech ítélet, C‑518/13, EU:C:2015:9, 36. pont).

112

A fentiekre tekintettel a Dansk Erhverv által a Törvényszék előtt felhozott egyetlen jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.

113

Következésképpen a Dansk Erhverv által a Törvényszékhez benyújtott megsemmisítés iránti keresetet el kell utasítani.

114

Az eljárási szabályzat 184. cikkének (2) bekezdése értelmében, ha a fellebbezés megalapozott, és a Bíróság maga hoz a jogvita kapcsán végleges határozatot, a Bíróság határoz a költségekről.

115

E szabályzat 138. cikkének (1) bekezdése, amelyet az említett szabályzat 184. cikkének (1) bekezdése értelmében a fellebbezési eljárásban is alkalmazni kell, akként rendelkezik, hogy a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte.

116

A jelen esetben a C‑509/21. P. sz. ügyben benyújtott fellebbezést illetően, mivel az IGG pernyertes lett, az utóbbi kérelmének megfelelően a Dansk Erhvervet kötelezni kell a saját költségein felül az IGG részéről felmerült költségek viselésére.

117

Ami a C‑508/21. P. sz. ügyben benyújtott fellebbezést illeti, az eljárási szabályzat 149. cikke értelmében, amelyet e szabályzat 190. cikke értelmében a fellebbezési eljárásban is alkalmazni kell, ha az eljárás okafogyottá válik, a Bíróság határoz a költségekről. Az eljárási szabályzat 142. cikke értelmében, amelyet e szabályzat 184. cikke értelmében a fellebbezési eljárásban is alkalmazni kell, ilyen esetben a költségekről a Bíróság szabad mérlegelése szerint határoz. A jelen esetben a Dansk Erhvervet kötelezni kell a C‑508/21. P. sz. ügyben benyújtott fellebbezéssel kapcsolatos költségek viselésére.

118

Egyébiránt, mivel a Bíróság a Törvényszékhez benyújtott keresetet elutasította, a Bíróság a Dansk Erhvervet kötelezi az elsőfokú eljárással kapcsolatos összes költség viselésére.

A fenti indokok alapján a Bíróság (ötödik tanács) a következőképpen határozott: