–

a DIGI Communications NV képviseletében Keller A. és Wellmann Gy. ügyvédek,

–

a Nemzeti Média‑ és Hírközlési Hatóság Hivatala képviseletében Géczi K., Kovács A. és Lapsánszky A., meghatalmazotti minőségben, valamint Trinn G. ügyvéd,

–

a magyar kormány képviseletében Koós G., meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében L. Malferrari és Talabér‑Ritz K., meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a 2009. november 25‑i 2009/140/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvvel (HL 2009. L 337., 37. o.) módosított, az elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások közös keretszabályozásáról szóló, 2002. március 7‑i 2002/21/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (keretirányelv) (HL 2002. L 108., 33. o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 29. kötet, 349. o.; a továbbiakban: keretirányelv) 4. cikke (1) bekezdésének, az elektronikus hírközlő hálózatok és az elektronikus hírközlési szolgáltatások engedélyezéséről szóló, 2002. március 7‑i 2002/20/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (engedélyezési irányelv) (HL 2002. L 108., 21. o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 29. kötet, 337. o.; a továbbiakban: engedélyezési irányelv) 7. cikkének, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 47. cikkének értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet a DIGI Communications NV és a Nemzeti Média‑ és Hírközlési Hatóság Hivatala (Magyarország) (a továbbiakban: NMHH) között, az utóbbi által – az 5G kiépítéséhez és más vezeték nélküli és széles sávú távközlési szolgáltatásokhoz kapcsolódó frekvenciahasználati jogok odaítélésére irányuló árverési eljárást követően – hozott határozat (a továbbiakban: vitatott odaítélő határozat) tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő.

3

A keretirányelv „Jogorvoslati jog” című 4. cikkének (1) bekezdése értelmében:

„A tagállamok biztosítják, hogy nemzeti szinten létezzenek olyan hatékony mechanizmusok, amelyek keretében a nemzeti szabályozó hatóság határozata által érintett minden felhasználó, illetve elektronikus hírközlő hálózatokat szolgáltató vagy elektronikus hírközlési szolgáltatásokat nyújtó vállalkozás a határozat ellen a felektől független jogorvoslati szervnél jogorvoslattal élhet. E szervnek, amely lehet bíróság, rendelkeznie kell a feladatai hatékony elvégzését lehetővé tevő megfelelő szakértelemmel. A tagállamok biztosítják az ügyek érdemi elbírálását, továbbá azt, hogy hatékony jogorvoslati mechanizmus álljon rendelkezésre.

[...]”

4

Ezen irányelv „Ágazatpolitikai célok és szabályozási elvek” című 8. cikkének (2) és (5) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„(2)   A nemzeti szabályozó hatóságok többek között a következők révén mozdítják elő a versenyt az elektronikus hírközlő hálózatok, az elektronikus hírközlési szolgáltatások, a kapcsolódó eszközök és szolgáltatások nyújtása terén:

[…]

(5)   A nemzeti szabályozó hatóságok a (2), (3) és (4) bekezdésben említett politikai célkitűzések elérésére objektív, átlátható, megkülönböztetésmentes és arányos szabályozási alapelveket alkalmaznak többek között az alábbiak révén:

[…]

[…]”

5

Az engedélyezési irányelv „Fogalommeghatározások” című 2. cikke a következőket írja elő:

„(1)   Ezen irányelv alkalmazásában a [keretirányelv] 2. cikkében szereplő fogalommeghatározásokat kell alkalmazni.

(2)   A következő fogalommeghatározást szintén alkalmazni kell:

»általános felhatalmazás«: a tagállam által létrehozott jogi keretszabályozás, amely ennek az irányelvnek megfelelően biztosítja az elektronikus hírközlő hálózatok működtetésére és az elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtására vonatkozó jogokat, és az elektronikus hírközlő hálózatok, illetve az elektronikus hírközlési szolgáltatások valamennyi típusára vagy egyes típusaira vonatkozóan ágazatspecifikus kötelezettségeket állapít meg.”

6

Az engedélyezési irányelvnek az „Elektronikus hírközlő hálózatokra és elektronikus hírközlési szolgáltatásokra vonatkozó általános felhatalmazás” című 3. cikke a következőket mondja ki:

„(1)   A tagállamok biztosítják az elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtásának szabadságát, az ebben az irányelvben foglalt feltételekre is figyelemmel. E céllal összhangban, a tagállamok nem akadályozhatnak meg egy vállalkozást elektronikus hírközlő hálózatok vagy elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtásában, kivéve, ha ez a Szerződés 46. cikkének (1) bekezdésében meghatározott okokból szükséges.

(2)   Az elektronikus hírközlő hálózatok szolgáltatása, illetve az elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtása – a 6. cikk (2) bekezdésében említett egyedi kötelezettségek, illetve az 5. cikkben említett használati jogok sérelme nélkül – csak általános felhatalmazás tárgyát képezheti. Az érintett vállalkozástól megkövetelhető, hogy nyújtson be jelentést [helyesen: tegyen bejelentést], de nem írható elő számára, hogy mielőtt a felhatalmazásból eredő jogokat gyakorolná, a nemzeti szabályozó hatóság kifejezett határozatát vagy bármely egyéb közigazgatási intézkedésének iratait szerezze be. Az egyes esetekben szükséges bejelentést követően a vállalkozás megkezdheti tevékenységét, szükség esetén az 5., 6. és 7. cikk használati jogokra vonatkozó rendelkezéseire is figyelemmel.

[…]

(3)   A (2) bekezdésben említett bejelentés nem tartalmaz többet, mint valamely jogi vagy természetes személy által a nemzeti szabályozó hatóságnak címzett nyilatkozatot az elektronikus hírközlő hálózatok vagy elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtásának megkezdésére irányuló szándékról, valamint olyan minimális adatokat, amelyek a nemzeti szabályozó hatóság számára az elektronikus hírközlő hálózatokat és elektronikus hírközlési szolgáltatásokat nyújtók nyilvántartása vagy jegyzéke vezetéséhez szükségesek. Ezt az adatkört a szolgáltató azonosításához szükséges adatokra kell korlátozni, így a társaság cégjegyzékszámára, a szolgáltató kapcsolattartóira, a szolgáltató címére, a hálózat vagy szolgáltatás rövid ismertetésére, és a tevékenység megkezdésének becsült időpontjára.”

7

Az engedélyezési irányelvnek „Az általános felhatalmazáshoz, illetve a rádiófrekvencia‑ és számhasználati jogokhoz fűzött feltételek, valamint az egyedi kötelezettségek” című 6. cikke az (1) bekezdésében a következőképpen rendelkezik:

„Az elektronikus hírközlő hálózatok működtetésére és az elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtására vonatkozó általános felhatalmazás, valamint a rádiófrekvencia‑használati és a számhasználati jog csak a mellékletben felsorolt feltételekhez köthető. E feltételeknek megkülönböztetésmenteseknek, arányosaknak és átláthatóknak kell lenniük, és a rádiófrekvencia‑használati jogok tekintetében összhangban kell lenniük a 2002/21/EK irányelv (keretirányelv) 9. cikkével.”

8

Az engedélyezési irányelvnek „A megadandó rádiófrekvencia‑használati jogok számának korlátozására irányuló eljárás” című 7. cikke értelmében:

„(1)   Amennyiben valamely tagállam a megadandó rádiófrekvencia‑használati jogok számbeli korlátozásának lehetőségét vagy a meglévő jogok időtartamának a hozzájuk fűződő szerződéses feltételektől eltérő módon történő meghosszabbítását mérlegeli, többek között köteles:

[…]

(3)   Ha a rádiófrekvencia‑használati jogok megadásának korlátozására van szükség, a tagállamok ezeket a jogokat tárgyilagos, átlátható, megkülönböztetésmentes és arányos kiválasztási szempontok alapján kötelesek megadni. Minden kiválasztási szempont megállapításakor kellő mértékben figyelembe kell venni a [keretirányelv] 8. cikkében foglalt célok elérését, továbbá az ugyanazon irányelv 9. cikkében előírt követelmények teljesülését.

[…]”

9

2019. július 18‑án az NMHH árverési eljárást indított az 5G kiépítéséhez és más vezeték nélküli és széles sávú távközlési szolgáltatásokhoz kapcsolódó frekvenciahasználati jogok odaítélése tárgyában (a továbbiakban: vitatott árverési eljárás), az ugyanazon a napon közzétett „dokumentációban” részletezett szabályok szerint.

10

A DIGI Communications Hollandiában bejegyzett gazdasági társaság, amelyet Magyarországon nem vettek elektronikus hírközlési szolgáltatóként nyilvántartásba, jelentkezést nyújtott be a vitatott árverési eljárásban. E jelentkezését az NMHH alakilag érvénytelennek minősítette, mivel e hatóság szerint a DIGI Communications visszaélt az árverési eljárásban való részvétel jogával, és az eljárás kijátszására irányuló magatartást tanúsított azzal, hogy a hatóság megtévesztésére törekedett.

11

Az NMHH szerint ugyanis a DIGI Communications a magyar leányvállalata, a Magyarországon bejegyzett, és itt elektronikus hírközlési szolgáltatást nyújtó DIGI Távközlési és Szolgáltató Korlátolt Felelősségű Társaság helyett nyújtotta be a jelentkezést. E leányvállalat esetleges jelentkezését a dokumentációban szereplő kizárási szabály alapján kizárták volna a vitatott árverési eljárásból.

12

Az NMHH a DIGI Communications kizárásáról szóló határozat meghozatalát követően folytatta a vitatott árverési eljárást.

13

A DIGI Communications bíróság előtt megtámadta e kizárásról szóló határozatot. Keresetét az első fokon eljáró bíróság, másodfokon pedig a Kúria (Magyarország) elutasította.

14

Időközben az NMHH meghozta a vitatott odaítélő határozatot, amellyel a vitatott árverési eljárás tárgyát képező frekvenciahasználati jogokat a magyar piacon jelen lévő három elektronikus hírközlési szolgáltató számára ítélte oda.

15

A kérdést előterjesztő bírósághoz, a Fővárosi Törvényszékhez (Magyarország) benyújtott keresetében a DIGI Communications a vitatott odaítélő határozat megsemmisítését kérte, és kereshetőségi jogát a keretirányelv 4. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „érintett vállalkozás” minőségére alapította.

16

A kérdést előterjesztő bíróság az említett rendelkezés értelmezését kéri, megállapítva, hogy a keretirányelv nem határozza meg az „érintett vállalkozás” fogalmát, továbbá többek között a 2008. február 21‑iTele2 Telecommunication ítéletre (C‑426/05, EU:C:2008:103) és a 2015. január 22‑iT‑Mobile Austria ítéletre (C‑282/13, EU:C:2015:24) hivatkozik. Konkrétabban, a Bíróság által a fent említett ítéletek alapjául szolgáló ügyekben annak megállapítása érdekében vizsgált három feltételre hivatkozik, hogy valamely vállalkozás a keretirányelv 4. cikkének (1) bekezdése értelmében érintettnek minősül‑e.

17

A fenti bíróság szerint e feltételek először is abban állnak, hogy a szóban forgó vállalkozás elektronikus hírközlési hálózatokat szolgáltat vagy elektronikus hírközlési szolgáltatásokat nyújt, és versenytársa a nemzeti szabályozó hatóság határozatai címzettjeként szereplő vállalkozásnak vagy vállalkozásoknak, másodszor azt, hogy e határozatot olyan eljárás keretében hozták meg, amelynek a célja a verseny védelme, harmadszor pedig azt, hogy a szóban fogó határozat érintheti a fenti vállalkozás piaci helyzetét.

18

E körülmények között a Fővárosi Törvényszék úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

19

Észrevételeiben az NMHH arra hivatkozik, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések nem relevánsak az alapügy megoldása szempontjából. Lényegében úgy véli, hogy a keretirányelv 4. cikke (1) bekezdése alkalmazásának kérdése a jelen ügyben nem merül fel, tekintettel arra, hogy a magyar jogrend rendelkezik az olyan vállalkozások rendelkezésére álló jogorvoslati lehetőségekről, amelyeket – mint a DIGI Communicationst – kizártak az alapügyben szereplőhöz hasonló árverési eljárásból, és amelyeket, mivel éltek e jogorvoslati lehetőségekkel, már nem lehet úgy tekinteni, hogy az ilyen eljárást lezáró határozat által érintettek.

20

Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében kizárólag az ügyben eljáró és a meghozandó határozatért felelős nemzeti bíróság feladata annak eldöntése, hogy az ügy sajátos jellemzőire tekintettel az ítélet meghozatalához szükség van‑e az előzetes döntéshozatalra, és a Bíróságnak általa feltett kérdések relevánsak‑e. Következésképpen, amennyiben az előterjesztett kérdések az uniós jog értelmezésére vonatkoznak, a Bíróság – főszabály szerint – köteles határozatot hozni. A Bíróság csak akkor tagadhatja meg a nemzeti bíróságok által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelemről történő határozathozatalt, ha az uniós jog kért értelmezése nyilvánvalóan semmilyen összefüggésben nincs az alapügy tényállásával vagy tárgyával, ha a probléma hipotetikus jellegű, vagy ha nem állnak a Bíróság rendelkezésére azok a ténybeli vagy jogi elemek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az elé terjesztett kérdésekre hasznos választ adhasson (2018. október 2‑iMinisterio Fiscal ítélet, C‑207/16, EU:C:2018:788, 45. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

21

A jelen ügyben, amint az az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, az előterjesztett kérdések különösen a keretirányelv 4. cikke (1) bekezdésének és az engedélyezési irányelv 7. cikkének értelmezésére vonatkoznak. Ráadásul a kért értelmezés szükségesnek tűnik az alapjogvita megoldásához, amelynek tényállása ettől eltekintve nem vitatott, és a kérdést előterjesztő bíróság a fenti határozatban elegendő ténybeli és jogi elemet szolgáltatott ahhoz, hogy a Bíróság e kérdésekre hasznos választ adhasson. Egyébiránt az NMHH által előadott érvek lényegében az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések tárgyát képező uniós jogi rendelkezések hatályára és tartalmára, és ennélfogva azok értelmezésére vonatkoznak. Az ilyen, az előterjesztett kérdések érdemére vonatkozó érvek nem vezethetnek a kérdések elfogadhatatlanságának megállapításához (lásd ebben az értelemben: 2022. október 27‑iProximus [Nyilvános telefonkönyvek] ítélet, C‑129/21, EU:C:2022:833, 59. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

22

E körülmények között meg kell állapítani, hogy e kérdések elfogadhatók.

23

Emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a nemzeti bíróságok és a Bíróság között az EUMSZ 267. cikkel bevezetett együttműködési eljárás keretében a Bíróság feladata, hogy a nemzeti bíróságnak az előtte folyamatban lévő ügy eldöntéséhez hasznos választ adjon. Ennek érdekében adott esetben a Bíróságnak át kell fogalmaznia az elé terjesztett kérdéseket. Ezenkívül a Bíróság kénytelen lehet olyan uniós jogi normákat figyelembe venni, amelyekre a nemzeti bíróság a kérdésében nem hivatkozott (2020. május 14‑iT‑Systems Magyarország ítélet, C‑263/19, EU:C:2020:373, 45. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

24

Elsőként vizsgálandó második kérdésével az előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy az engedélyezési irányelv 7. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy a frekvenciahasználati jogok odaítélésére irányuló kiválasztási eljárás és az ezen eljárás eredményeként hozott odaítélő határozat célja a verseny védelme, és az e kérdésre adott igenlő válasz esetén e célkitűzéssel ellentétesnek tekinthető‑e az a tény, hogy a fenti eljárás olyan szakaszt foglal magában, amelynek során az esetleges pályázatoknak a vonatkozó dokumentációnak való megfelelését vizsgálják, és amely a pályázó ezen eljárásból való végleges kizárásához vezethet.

25

Először is rá kell mutatni egyrészt arra, hogy az engedélyezési irányelv 7. cikke (1) bekezdésének a) pontja megköveteli a tagállamoktól, hogy amennyiben valamely tagállam a megadandó rádiófrekvencia‑használati jogok számbeli korlátozásának lehetőségét vagy a meglévő jogok időtartamának a hozzájuk fűződő szerződéses feltételektől eltérő módon történő meghosszabbítását mérlegeli, többek között köteles kellőképpen figyelembe venni annak szükségességét, hogy a versenyt ösztönözni kell. Másrészt e cikk (3) bekezdése pontosítja, hogy amennyiben az ilyen használati jogok megadásának korlátozására van szükség, a tagállamok ezeket a jogokat tárgyilagos, átlátható, megkülönböztetésmentes és arányos kiválasztási szempontok alapján kötelesek megadni, amelyek megállapításakor kellő mértékben figyelembe kell venni a keretirányelv 8. cikkében foglalt célok elérését.

26

Amint azt a Bíróság már megállapította, a keretirányelv 8. cikke kötelezi a tagállamokat annak biztosítására, hogy a nemzeti szabályozó hatóságok meghoznak minden észszerű intézkedést az elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtása terén a verseny előmozdítása érdekében, biztosítva, hogy az elektronikus hírközlési ágazatban ne legyen versenytorzulás vagy versenykorlátozás, valamint felszámolva az említett szolgáltatások nyújtása tekintetében uniós szinten fennálló utolsó akadályokat (2017. július 26‑iPersidera ítélet, C‑112/16, EU:C:2017:597, 37. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

27

Ezenkívül a jelen ügyben alkalmazandó szabályozási keret többek között a hatékony és torzításmentes verseny célkitűzésén alapul, és e verseny elősegítésére irányul, tiszteletben tartva különösen az egyenlő bánásmód és az arányosság elvét (2017. július 26‑iPersidera ítélet, C‑112/16, EU:C:2017:597, 42. pont).

28

A fentiekből következik, hogy az olyan eljárás, mint a vitatott árverési eljárás, és következésképpen az ezen eljárás eredményeként hozott odaítélő határozat a hatékony és torzításmentes verseny előmozdítására és fejlesztésére irányul, tiszteletben tartva az egyenlő bánásmód és az arányosság elvét.

29

Másodszor meg kell állapítani, hogy a kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy a hatékony és torzításmentes verseny előmozdítására és fejlesztésére irányuló ezen célkitűzést megkérdőjelezi‑e az a tény, hogy az érintett nemzeti szabályozó hatóság egy külön határozattal megtagadta azon vállalkozás pályázatának nyilvántartásba vételét, amely emiatt már nem címzettje a szóban forgó árverési eljárást lezáró határozatnak.

30

A rádiófrekvenciák kiosztására irányuló eljárásokat illetően, a jelen ügyben alkalmazandó szabályozási keret – a rádiófrekvenciák korlátos volta miatt és hatékony felhasználásuk biztosítása érdekében – főszabály szerint lehetővé teszi az odaítélendő rádiófrekvencia‑használati jogok számának korlátozását (2017. július 26‑iEuropa Way és Persidera ítélet, C‑560/15, EU:C:2017:593, 73. pont). A tagállamok e tekintetben az alkalmazandó szabályozási keret által megállapított célkitűzéseket és kötelezettségeket tiszteletben tartva szabadon dönthetnek arról, hogy versenyeztetési vagy összehasonlító, illetve ingyenes vagy visszterhes eljárásokat folytatnak‑e le, és a nemzeti bíróságnak kell megvizsgálnia, hogy az ilyen kiválasztási eljárás megfelel‑e ezen célkitűzéseknek és kötelezettségeknek (2017. július 26‑iEuropa Way és Persidera ítélet, C‑560/15, EU:C:2017:593, 65. és 66. pont).

31

Ebből következik, hogy a tagállamok mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek az általuk szervezett, frekvenciák kiosztására irányuló eljárások jellegét és részletes szabályait illetően, és főszabály szerint nem mondható ki, hogy az ilyen eljárás nem foglalhat magában olyan szakaszt, amely az esetleges pályázatoknak a nemzeti szabályozó hatóság által meghatározott dokumentációval való összeegyeztethetőségének vizsgálatára irányul, és amely adott esetben egyes pályázó szervezeteknek a fenti eljárásból való kizárását vonja maga után, feltéve hogy az említett eljárás egészében véve úgy tekinthető, mint amely megfelel az engedélyezési irányelv 7. cikkében előírt követelményeknek és feltételeknek.

32

A fenti megfontolásokra tekintettel a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy az engedélyezési irányelv 7. cikkét úgy kell értelmezni, hogy a frekvenciahasználati jogok odaítélésére irányuló kiválasztási eljárás és az ezen eljárás eredményeként hozott odaítélő határozat a hatékony és torzításmentes verseny előmozdítására és fejlesztésére irányul, tiszteletben tartva az egyenlő bánásmód és az arányosság elvét. Az a körülmény, hogy az ilyen eljárás magában foglal egy olyan szakaszt, amely az esetleges pályázatoknak a kapcsolódó dokumentációval való összeegyeztethetőségének vizsgálatára irányul, nem ellentétes e célkitűzéssel, feltéve hogy az említett eljárás egészében véve megfelel a fenti 7. cikkben előírt követelményeknek és feltételeknek.

33

Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a keretirányelv 4. cikke a Charta 47. cikkének rendelkezéseiben biztosított hatékony bírói jogvédelem elvének kifejeződése, amelynek értelmében a tagállamok bíróságainak feladata a jogalanyok számára az uniós jogból eredő jogaik bírói védelmének a biztosítása (2016. október 13‑iPrezes Urzędu Komunikacji Elektronicznej és Petrotel ítélet, C‑231/15, EU:C:2016:769, 20. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

34

A keretirányelv 4. cikkében említett esetben a hatékony bírói jogvédelem biztosításának követelményét, amely a 4. cikk alapjául szolgál, azokra a felhasználókra és vállalkozásokra is alkalmazni kell, amelyek az uniós jogrendből – különösen az elektronikus hírközlési irányelvekből – eredő jogokra hivatkozhatnak, és amelyeknek e jogait a nemzeti szabályozó hatóság határozata sérti (2015. január 22‑iT‑Mobile Austria ítélet, C‑282/13, EU:C:2015:24, 34. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

35

Egyébiránt, ahogyan az a jelen ítélet 26. pontjában szerepel, mivel a nemzeti szabályozó hatóságoknak a keretirányelv 8. cikke (2) bekezdésének megfelelően elő kell mozdítaniuk a versenyt az elektronikus hírközlő hálózatok, az elektronikus hírközlési szolgáltatások, valamint a kapcsolódó eszközök és szolgáltatások nyújtása terén, többek között annak biztosításával, hogy az elektronikus hírközlési ágazatban ne legyen versenytorzulás vagy versenykorlátozás, a keretirányelv 4. cikke (1) bekezdésének szigorú értelmezése, amely szerint ez a rendelkezés a nemzeti szabályozó hatóságok határozatainak címzettjeitől eltérő személyek számára nem biztosít jogorvoslati jogot, nehezen összeegyeztethető az e hatóságok számára az említett irányelv 8. cikkéből következő általános célokkal és szabályozó elvekkel, különösen a verseny előmozdításának céljával (2015. január 22‑iT‑Mobile Austria ítélet, EU:C:2015:24, 36. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

36

Így az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a keretirányelv 4. cikkének (1) bekezdése mind a szóban forgó határozat címzettjeire, mind a többi olyan vállalkozásra vonatkozik, amely elektronikus hírközlési hálózatokat szolgáltat vagy elektronikus hírközlési szolgáltatásokat nyújt, és e címzettek versenytársa lehet, amennyiben a szóban forgó határozat érintheti a piaci helyzetüket (2015. január 22‑iT‑Mobile Austria ítélet, EU:C:2015:24, 37. pont).

37

Mindazonáltal, a kérdést előterjesztő bíróság látszólagos előfeltevésével szemben, amint arra indítványának 24. pontjában a főtanácsnok is rámutatott, ezen ítélkezési gyakorlatból nem lehet arra következtetni, hogy a keretirányelv 4. cikke (1) bekezdésének hatálya e címzetteken kívül kizárólag az ilyen címzettek versenytársának minősülő vállalkozásokra korlátozódik.

38

Magából e rendelkezés szövegéből ugyanis kitűnik, hogy a tagállamok kötelesek jogorvoslati jogot biztosítani minden olyan felhasználónak vagy vállalkozásnak, amely egyrészt „elektronikus hírközlő hálózatokat és/vagy elektronikus hírközlési szolgáltatásokat nyújt”, másrészt pedig amelyet a nemzeti szabályozó hatóság által hozott, általa megtámadni kívánt határozat „érint”, anélkül hogy a fenti rendelkezés e jogot az említett határozat címzettjének vagy címzettjeinek versenytársaira korlátozná.

39

A fentiekre tekintettel és a jelen ítélet 23. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlatra figyelemmel meg kell állapítani, hogy az előterjesztő bíróság az együttesen megvizsgálandó első, harmadik és negyedik kérdésével lényegében arra vár választ, hogy a keretirányelv 4. cikkének (1) bekezdését a Charta 47. cikkével összefüggésben úgy kell‑e értelmezni, hogy az jogorvoslati jogot biztosít azon vállalkozásnak:

azon későbbi határozat vitatása érdekében, amellyel az említett nemzeti szabályozó hatóság az érintett szerződést az árverési eljárás útján harmadik személyeknek ítélte oda.

40

E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy a keretirányelv 4. cikke (1) bekezdése Bíróság általi értelmezésének, amely rendelkezés – amint arra a jelen ítélet 33. pontja emlékeztet – a Charta 47. cikkének rendelkezéseiben biztosított hatékony bírói jogvédelem elvének kifejeződése, figyelembe kell vennie ezen alapvető jognak a Charta egésze által létrehozott rendszerből következő jelentőségét. Különösen figyelembe kell venni azt, hogy bár a Charta 52. cikkének (1) bekezdése elismeri az általa kimondott jogok gyakorlásának korlátozásait, e rendelkezés azonban megköveteli, hogy e jog csak a szóban forgó alapjog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható, és az arányosság elvére figyelemmel a korlátozás elengedhetetlen legyen, és ténylegesen az Unió által elismert általános érdekű célkitűzéseket szolgálja (lásd ebben az értelemben: 2013. június 4‑iZZ ítélet, C‑300/11, EU:C:2013:363, 51. pont).

41

Egyébiránt az állandó ítélkezési gyakorlat szerint valamely uniós jogi rendelkezés értelmezéséhez nemcsak annak kifejezéseit, hanem szövegkörnyezetét, és annak a szabályozásnak a célkitűzéseit is figyelembe kell venni, amelynek az részét képezi (2015. január 22‑iT‑Mobile Austria ítélet, C‑282/13, EU:C:2015:24, 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

42

A jelen ügyben először is emlékeztetni kell arra, hogy sem a keretirányelv, sem az engedélyezési irányelv nem tartalmazza az „elektronikus hírközlési szolgáltató” fogalmának meghatározását (2014. április 30‑iUPC DTH ítélet, C‑475/12, EU:C:2014:285, 55. pont). Ennélfogva e fogalom tartalmának pontosítása érdekében az engedélyezési irányelv által létrehozott szabályozási keretre, valamint a releváns rendelkezések összessége által követett célokra kell utalni.

43

Emlékeztetni kell arra, hogy az engedélyezési irányelv 3. cikke szerint a tagállamok – az ebben az irányelvben foglalt feltételekre is figyelemmel – biztosítják az elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtásának szabadságát. A hírközlő hálózatok szolgáltatása, illetve az elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtása a 3. cikk (2) bekezdésének megfelelően csak általános felhatalmazás tárgyát képezheti, mely utóbbi az említett irányelv 2. cikkének (2) bekezdése szerint a tagállam által létrehozott olyan jogi keretszabályozás, amely a fenti irányelvnek megfelelően biztosítja az elektronikus hírközlő hálózatok szolgáltatására és az elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtására vonatkozó jogokat, és az elektronikus hírközlő hálózatok, illetve az elektronikus hírközlési szolgáltatások valamennyi típusára vagy egyes típusaira vonatkozóan ágazatspecifikus kötelezettségeket állapít meg.

44

Az engedélyezési irányelv 6. cikkének (1) bekezdése értelmében az elektronikus hírközlő hálózatok vagy elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtására vonatkozó általános felhatalmazás csak az ezen irányelv mellékletében felsorolt feltételekhez köthető, amelyeknek hátrányos megkülönböztetéstől menteseknek, arányosaknak és átláthatóknak kell lenniük.

45

Ezenfelül, a fenti irányelv 3. cikke (2) bekezdésének második mondata értelmében „[a]z érintett vállalkozástól megkövetelhető, hogy tegyen bejelentést, de nem írható elő számára, hogy mielőtt a felhatalmazásból eredő jogokat gyakorolná, a nemzeti szabályozó hatóság kifejezett határozatát vagy bármely egyéb közigazgatási intézkedésének iratait szerezze be”. E cikk (3) bekezdése e tekintetben pontosítja, hogy a (2) bekezdésben említett bejelentés nem tartalmaz többet, mint valamely jogi vagy természetes személy által a nemzeti szabályozó hatóságnak címzett nyilatkozatot „az elektronikus hírközlő hálózatok vagy elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtásának megkezdésére irányuló szándékról”.

46

A fentiekből következik, hogy az olyan tagállamban, mint az NMHH által a tárgyaláson szolgáltatott információk szerint Magyarország, amely az érintett vállalkozásokat az engedélyezési irányelv 3. cikkének (2) bekezdése értelmében vett bejelentés benyújtására kötelezi, e vállalkozásoknak a bejelentést csak az elektronikus hírközlő hálózatok vagy elektronikus hírközlési szolgáltatások tényleges szolgáltatásának, illetve nyújtásának megkezdése előtt kell benyújtaniuk. Így nem zárható ki, hogy az ilyen tevékenység megkezdését tervező vállalkozás a fenti bejelentésnek az érintett nemzeti szabályozó hatósághoz történő benyújtása előtt a vitatott árverési eljáráshoz hasonló eljárásban részt vegyen.

47

E megállapításra tekintettel, az „elektronikus hírközlő hálózatokat szolgáltató vagy elektronikus hírközlési szolgáltatásokat nyújtó” vállalkozáskénti minőség kizárólag azon vállalkozások esetében történő elismerése, amelyek a keretirányelv 4. cikke (1) bekezdésének alkalmazása céljából már bejelentést tettek az illetékes nemzeti szabályozó hatósághoz, főszabály szerint kizárna az e rendelkezésben biztosított bírói jogvédelemből minden olyan új gazdasági szereplőt, amely be kíván lépni a piacra, ideértve azokat a gazdasági szereplőket is, amelyek a tényleges piacra lépés céljából pályázóként az árverési eljárásban való részvételre jelentkeztek. Márpedig a keretirányelv 4. cikke (1) bekezdésének az engedélyezési irányelv fent említett rendelkezéseivel összefüggésben történő, ilyen értelmezése nem tartaná tiszteletben a Charta 47. cikkében biztosított hatékony jogorvoslathoz való alapvető jog lényeges tartalmát, mivel megfosztaná az ilyen gazdasági szereplőket attól a lehetőségtől, hogy megtámadják a nekik esetlegesen sérelmet okozó határozatot, és ellentétes lenne mind a jelen ítélet 26. pontjában felidézett célokkal, mind pedig az annak 33–36. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlattal.

48

Következésképpen valamely vállalkozásnak ahhoz, hogy a keretirányelv 4. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „elektronikus hírközlő hálózatokat szolgáltató vagy elektronikus hírközlési szolgáltatásokat nyújtó” vállalkozásnak minősüljön, nem kell feltétlenül hivatalos bejelentést tennie az érintett tagállam illetékes hatóságaihoz, amennyiben az ilyen bejelentést e tagállam joga az engedélyezési irányelv 3. cikkének (2) bekezdése alapján előírja, és nem kell általában véve már ebben az időpontban jelen lennie e tagállam piacán, feltéve hogy e vállalkozás az említett tagállamban megfelel az utóbbi rendelkezésben említett általános felhatalmazásra vonatkozó objektív feltételeknek, aminek vizsgálata a kérdést előterjesztő bíróság feladata.

49

Így úgy kell tekinteni, hogy megfelel az előző pontban említett követelményeknek az a vállalkozás, amely ugyan még nem lépett be a piacra, de pályázóként részt vett a vitatott árverési eljáráshoz hasonló eljárásban, azzal a feltétellel, hogy megfelel ezen objektív feltételeknek, függetlenül attól, hogy rendelkezik‑e olyan leányvállalattal, amely jelen van a piacon.

50

Másodszor, a keretirányelv 4. cikkének (1) bekezdésében kimondott azon feltételt illetően, amely szerint a vállalkozásnak a nemzeti szabályozó hatóság általa vitatni kívánt határozata által „érintettnek” kell lennie, e feltételt akkor kell teljesültnek tekinteni, ha e határozat érintheti a fenti vállalkozás piaci helyzetét vagy potenciálisan érintheti az utóbbi uniós jogból eredő jogait (lásd ebben az értelemben: 2008. február 21‑iTele2 Telecommunication ítélet, C‑426/05, EU:C:2008:103, 32. és 39. pont; 2015. január 22‑iT‑Mobile Austria ítélet, C‑282/13, EU:C:2015:24, 37. pont). E feltétel tehát akkor teljesül, ha a szóban forgó vállalkozás jogait az érintett nemzeti szabályozó hatóság határozata – egyrészt e határozat tartalma, másrészt a fenti vállalkozás által végzett vagy tervezett tevékenység okán – potenciálisan sértheti (lásd ebben az értelemben: 2008. április 24‑iArcor ítélet, C‑55/06, EU:C:2008:244, 176. pont).

51

Következésképpen, a vitatott árverési eljáráshoz hasonló eljárásban pályázóként részt vevő vállalkozást a keretirányelvnek a Bíróság által az előző pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatban értelmezett 4. cikkének (1) bekezdése értelmében érinti a nemzeti szabályozó hatóság ezen eljárás végén hozott határozata.

52

Az ilyen vállalkozás konkrét magatartása ugyanis, amely abban áll, hogy pályázatot nyújt be egy árverési eljárás keretében az ezen eljárással érintett piacra való tényleges belépés érdekében, főszabály szerint elegendő annak megállapításához, hogy az a határozat, amellyel a nemzeti szabályozó hatóság úgy zárja le ezt az eljárást, hogy harmadik feleknek ítéli oda azokat a rádiófrekvencia‑használati jogokat, amelyeket az említett vállalkozás kívánt megszerezni, tartalmánál fogva hatással van az e vállalkozás által tervezett tevékenységre, és ennek következtében e vállalkozás jogait az említett rendelkezés értelmében véve potenciálisan érinti.

53

Önmagában az a körülmény, hogy egy ilyen vállalkozást árverési eljárás eredményeként meghozott, jogerős határozattal kizártak ezen eljárásból, amint a jelen ügyben is – aminek a vizsgálata mindazonáltal a kérdést előterjesztő bíróság feladata –, nem foszthatja meg az említett vállalkozást attól, hogy a keretirányelv 4. cikkének (1) bekezdése értelmében véve az említett odaítélő határozattal érintett vállalkozásnak minősüljön.

54

Hozzá kell tenni, hogy a Bíróság az árubeszerzésre és az építési beruházásra irányuló közbeszerzési szerződések odaítélésével kapcsolatos jogorvoslati eljárás alkalmazására vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések összehangolásáról szóló, 1989. december 21‑i 89/665/EGK tanácsi irányelv (HL 1989. L 395., 33. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 1. kötet, 246. o.) hatálya alá tartozó közbeszerzési szerződésekkel összefüggésben már kétségtelenül kimondta, hogy a közbeszerzési eljárásban elutasított ajánlattevőnek a szerződés odaítéléséről szóló határozattal szembeni eljáráshoz fűződő érdeke nem vezethető le abból, hogy esetlegesen az említett ajánlattevőnek ítélhetik oda a szerződést abban az esetben, ha e határozat megsemmisítését követően az ajánlatkérő új közbeszerzési eljárás megindításáról dönt (2022. május 17‑iEstaleiros Navais de Peniche végzés, C‑787/21, nem tették közzé, EU:C:2022:414, 27. pont).

55

Mindazonáltal ezen irányelv a 2a. cikkének (2) bekezdésében lényegében úgy rendelkezik, hogy az ajánlattevőknek és a pályázóknak jogorvoslati joggal kell rendelkezniük az odaítélésről szóló döntéssel szemben, amennyiben „érintettek” abban az értelemben, hogy „kizárás[uk még nem] végleges”. A 2021. december 21‑iRandstad Italia ítéletben (C‑497/20, EU:C:2021:1037, 72. és 75. pont) tehát a Bíróság e rendelkezésre hivatkozva állapította meg az ilyen elutasított ajánlattevők eljáráshoz fűződő érdekének hiányát.

56

Márpedig meg kell állapítani, hogy a keretirányelv nem tartalmaz a 89/665 irányelv 2a. cikkének (2) bekezdéséhez hasonló rendelkezést. Ennélfogva, mivel olyan rendelkezésről van szó, amely korlátozza a hatékony bírói jogvédelemhez való alapvető jogot, és figyelembe véve a jelen ítélet 40. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlatot, amely ebben az összefüggésben az arányosság elvének jelentőségét hangsúlyozza, a keretirányelv 4. cikke (1) bekezdésének értelmezése során nem kell analógia útján ugyanezt a megközelítést alkalmazni, mivel a jogalkotó nem tartotta szükségesnek, hogy az utóbbi irányelvbe ilyen rendelkezést foglaljon bele.

57

Így meg kell állapítani, hogy a keretirányelv 4. cikkének (1) bekezdése alapján valamely vállalkozás által az azon árverési eljárást lezáró határozat megtámadása érdekében benyújtott keresettel összefüggésben, amelyben e vállalkozás pályázóként részt vett, de amelyből egy korábbi, jogerőssé vált határozattal kizárták, e vállalkozás eljáráshoz fűződő érdeke többek között arra alapítható, hogy ez utóbbi esetlegesen részt vehet az ugyanezen rádiófrekvencia‑használati jogok odaítélésére vonatkozó újabb árverési eljárásban, és adott esetben neki ítélhetik oda e jogokat, amennyiben az említett határozat megsemmisítését követően az ajánlatkérő úgy dönt, hogy ilyen eljárást indít.

58

Harmadszor, mindazonáltal emlékeztetni kell arra, hogy a jogerő elve mind az európai uniós jogrendben, mind a nemzeti jogrendekben nagy jelentőséggel bír. Ugyanis mind a jog, mind a jogviszonyok stabilitásának, illetve a gondos igazságszolgáltatás biztosításához fontos, hogy ne lehessen többé vita tárgyává tenni azokat a bírósági határozatokat, amelyek a rendelkezésre álló jogorvoslatok kimerülését, illetve az azok előterjesztésére nyitva álló határidők elteltét követően jogerőre emelkedtek (2020. május 14‑iOrszágos Idegenrendészeti Főigazgatóság Dél‑alföldi Regionális Igazgatóság ítélet, C‑924/19 PPU és C‑925/19 PPU, EU:C:2020:367, 185. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

59

Következésképpen, amennyiben azon vállalkozás, amelyet a nemzeti szabályozó hatóság – bírósági határozat meghozatalát követően jogerőre emelkedett – határozata zárt ki egy olyan árverési eljárásból, mint a szóban forgó árverési eljárás, a keretirányelv 4. cikkének (1) bekezdése alapján keresetet nyújt be az említett eljárást lezáró odaítélő határozat megtámadása érdekében, e kereset nem sértheti az említett bírósági határozat jogerejét.

60

E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint a jogerő elve azokhoz a ténybeli és jogi kérdésekhez kapcsolódik, amelyeket bírósági határozat ténylegesen vagy szükségszerűen eldöntött (2009. július 16‑iBizottság kontra Schneider Electric ítélet, C‑440/07 P, EU:C:2009:459, 102. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Így a jogerő elvének a jelen ügyben való alkalmazása főszabály szerint a DIGI Communications által a vitatott odaítélő határozat megtámadása érdekében benyújtott kereset tartalmától, tehát az e tartalom és azon bírósági határozat tartalma közötti esetleges átfedéstől függ, amellyel az őt a vitatott árverési eljárásból kizáró határozatot megtámadó keresetét jogerősen elutasították. Konkrétabban, amint arra a főtanácsnok az indítványának 86. pontjában lényegében rámutat, ezen elv alkalmazása attól a kérdéstől függ, hogy a DIGI Communications annak érdekében támadja‑e meg a vitatott odaítélő határozatot, hogy megkérdőjelezze az ezen árverési eljárásból való kizárását, azzal hogy vitatja egy jogellenes kizárási kritérium vele szemben történő alkalmazását, vagy pedig a frekvenciahasználati jogok odaítélésének jogszerűségét kérdőjelezi‑e meg az említett eljárásból való kizárását indokoló okoktól eltérő indokok alapján.

61

A fenti indokok összességére tekintettel az első, a harmadik és a negyedik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a keretirányelv 4. cikkének (1) bekezdését a Charta 47. cikkével összefüggésben úgy kell értelmezni, hogy az jogorvoslati jogot biztosít azon vállalkozásnak:

azon későbbi határozat vitatása céljából, amellyel a szóban forgó nemzeti szabályozó hatóság az árverési eljárással érintett szerződést harmadik személyeknek ítélte oda, feltéve hogy az e vállalkozás által benyújtott kereset nem sérti a fenti bírósági határozat jogerejét.

62

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (ötödik tanács) a következőképpen határozott: