–

IG képviseletében G. Chernicherska és A. Slavchev advokati,

–

a Varhoven administrativen sad képviseletében A. Adamova‑Petkova, T. Kutsarova‑Hristova és M. Semov,

–

a lengyel kormány képviseletében B. Majczyna, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében F. Erlbacher és G. Koleva, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 47. cikkének értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet az IG és a Varhoven administrativen sad (legfelsőbb közigazgatási bíróság, Bulgária) között az IG által e nemzeti bíróság azon határozata miatt állítólagosan elszenvedett kár megtérítése tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő, amely megállapította, hogy az IG által egy nemzeti jogszabályi rendelkezéssel szemben benyújtott kereset a vitatott rendelkezés módosítását követően okafogyottá vált.

3

Az energiahatékonyságról, a 2009/125/EK és a 2010/30/EU irányelv módosításáról, valamint a 2004/8/EK és a 2006/32/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2012. október 25‑i 2012/27/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2012. L 315., 1. o.; helyesbítés: HL 2013. L 113., 24. o.) „Fogyasztásmérés” címet viselő 9. cikke a következőket írja elő:

„(1)   A tagállamok biztosítják, hogy a villamos energia, a földgáz, a távfűtés, a távhűtés, valamint a használati melegvíz végső felhasználóit – amennyiben az műszakilag lehetséges, pénzügyileg ésszerű és az energiamegtakarítási potenciállal arányos mértékű – ellássák olyan versenyképes árú, egyedi fogyasztásmérőkkel, amelyek pontosan tükrözik a végső felhasználó tényleges energiafogyasztását, és amelyek információkat szolgáltatnak a tényleges felhasználási időszakról.

A versenyképes árú, egyedi fogyasztásmérőket mindig rendelkezésre kell bocsátani, ha:

[…]

(3)   […]

A távfűtési/távhűtési hálózatról ellátott többlakásos épületek esetében, vagy ahol a saját központi fűtő‑ vagy hűtőrendszerek elterjedtek az ilyen épületek esetében, az átláthatóság és az egyedi fogyasztás elszámolásának pontossága érdekében a tagállamok az ilyen épületek hő‑ vagy melegvíz‑fogyasztási költségelosztására vonatkozó átlátható szabályokat vezethetnek be. Adott esetben e szabályoknak magukban kell foglalniuk az alábbiakra használt hő és/vagy meleg víz költségei elosztásának módjáról szóló iránymutatásokat is:

4

Ezen irányelv 10. cikke a címe szerint a „Számlainformációkra” vonatkozik.

[…]

5

A zakon za energetikata (az energiáról szóló törvény, a DV 2003. december 9‑i 107. száma) alapügyre alkalmazandó változatának 155. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   […] Azon fogyasztók, akik társasházi hőenergiát fogyasztanak, választásuk szerint következőképpen fizetik meg a fogyasztott hőenergiát:

(2)   […] A hőelosztó vállalkozás vagy a hőenergia‑szolgáltató a felhasznált hőenergia‑mennyiséget évente legalább egyszer a tényleges felhasználás alapján számolja el.

(3)   […] A tervezett fogyasztás meghatározásának szabályait és a kifizetett összegeknek az egyes felhasználók által ténylegesen felhasznált hőenergiához viszonyított kompenzációját a [rendelet] határozza meg.”

6

A 2007. április 6‑i naredba no 16-334 g. za toplosnabdyavaneto (a távfűtési szolgáltatásról szóló, 2007. április 6‑i 16-334. sz. rendelet; a DV 2007. április 24‑i 34. száma) alapügyben alkalmazandó változata (a továbbiakban: a távfűtési szolgáltatásról szóló rendelet) 61. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezett:

„[…] A társasházi hőenergia‑fogyasztást a jelen rendelet és melléklete szerinti követelményeknek megfelelően kell elosztani.”

7

A távfűtési szolgáltatásról szóló rendelet melléklete meghatározta a társasházi épületek hőenergia‑fogyasztása elosztásának számítási módszerét.

8

Az administrativnoprotsesualen kodeks (a közigazgatási eljárásról szóló törvénykönyv; a DV 2006. április 11‑i 30. száma) alapügyre alkalmazandó változatának (a továbbiakban: a közigazgatási eljárásról szóló törvénykönyv) 156. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   […] [A] közigazgatási hatóság a többi alperes és azon érdekelt felek egyetértésével, akik számára a megtámadott jogi aktus kedvező, az említett jogi aktust részben vagy egészben visszavonhatja, vagy elfogadhatja azt a jogi aktust, amelynek elfogadását korábban megtagadta.

(2)   A felperes hozzájárulása szükséges a jogi aktusnak az első tárgyalást követő visszavonásához is.

(3)   A visszavont jogi aktus csak új körülmények fennállása esetén fogadható el újra.

(4)   Ha a jogi aktussal szembeni jogorvoslati kérelemhez kártérítési kérelem is kapcsolódik, az eljárást e kérelem tekintetében folytatni kell.”

9

A közigazgatási eljárásról szóló törvénykönyv 187. cikke a következőket írja elő:

„(1)   A végrehajtási rendeleti jellegű jogi aktusokkal szembeni jogorvoslati kérelmekre nincsenek határidőhöz kötve.

(2)   Elfogadhatatlan a rendeleti jellegű jogi aktusokkal szemben az első jogorvoslati kérelmet követően, azzal megegyező okokból benyújtott jogorvoslati kérelem.”

10

E törvénykönyv 195. cikke kimondja:

„(1)   A rendeleti jellegű jogi aktust a bírósági határozat jogerőre emelkedésének napjától kezdődően megsemmisítettnek kell tekinteni.

(2)   A semmisnek nyilvánított vagy megsemmisíthető rendeleti jellegű jogi aktus jogkövetkezményeit az illetékes hatóság legkésőbb a bírósági határozat jogerőre emelkedésétől számított legkésőbb három hónapon belül hivatalból állapítja meg.”

11

Az említett törvénykönyv 204. cikkének (3) bekezdése értelmében, ha a károkat visszavont közigazgatási aktus okozta, annak jogellenességét az a bíróság állapítja meg, amely előtt a kártérítési keresetet benyújtották.

12

Ugyanezen törvénykönyv 221. cikkének (4) bekezdése a következőképpen szól:

„Ha a közigazgatási hatóság a többi alperes egyetértésével visszavonja a közigazgatási aktust, vagy elfogadja azt a jogi aktust, amelynek elfogadását korábban megtagadták, a [Varhoven administrativen sad (legfelsőbb közigazgatási bíróság, Bulgária)] eljárási szabálytalanság miatt hatályon kívül helyezi az említett jogi aktussal vagy az említett megtagadással kapcsolatban hozott bírósági határozatot, és lezárja az ügyet.”

13

A Zakon za otgovornostta na darzhavata i na obshtinite za vredi (az állami és önkormányzati kárfelelősségéről szóló törvény, a DV 1988. augusztus 5‑i 60. száma) 1. cikke előírja:

„(1)   […] Az állam és az önkormányzatok felelnek a szerveik vagy alkalmazottaik jogellenes jogi aktusaival és jogellenes cselekményeivel vagy mulasztásaival a közigazgatási tevékenységük gyakorlása körében, vagy azzal összefüggésben természetes és jogi személyeknek okozott károkért. […]

(2)   […] Az (1) bekezdés alapján benyújtott keresetek vizsgálatára a közigazgatási eljárásról szóló törvénykönyvben előírt közigazgatási eljárás az irányadó. […]”

14

IG a távfűtési szolgáltatásról szóló rendelet (a továbbiakban: a szóban forgó nemzeti rendelkezés) mellékletének 6.1.1. pontjával szemben keresetet nyújtott be a Varhoven administrativen sadhoz (legfelsőbb közigazgatási bíróság).

15

2018. április 13‑i határozatával a Varhoven administrativen sad (legfelsőbb közigazgatási bíróság) három bíróból álló tanácsban helyt adott a keresetnek, és megsemmisítette a szóban forgó nemzeti rendelkezést azzal az indokkal, hogy az nem teszi lehetővé az energiáról szóló törvény 155. cikke (2) bekezdésének az alapügy tényállására alkalmazandó változatával a bolgár jogba átültetett 2012/27 irányelv 9. és 10. cikkéből eredő, annak biztosítására irányuló célkitűzés megvalósítását, hogy a hőenergiát a tényleges fogyasztás alapján számolják el.

16

A ministar na energetikata (energiaügyi miniszter, Bulgária) keresetet indított az előző pontban említett határozattal szemben az öt bíróból álló tanácsban eljáró Varhoven administrativen sad (legfelsőbb közigazgatási bíróság) előtt.

17

A bolgár jogalkotó a Darzhaven vestnik2019. szeptember 20‑i számában közzétett határozatával módosította a szóban forgó nemzeti rendelkezést.

18

2020. február 11‑i határozatával a Varhoven administrativen sad (legfelsőbb közigazgatási bíróság) öt bíróból álló tanácsa megállapította, hogy a szóban forgó nemzeti rendelkezést egy, ugyanezen jogviszonyokat szabályozó későbbi rendelkezés módosította. Ezért e bíróság megsemmisítette a 2018. április 13‑i határozatát, és megállapította, hogy az előtte folyamatban lévő jogvita okafogyottá vált. Az említett bíróság szerint a bolgár jogban a végrehajtási rendeleti jellegű jogi aktusokkal szembeni keresetindítás lehetősége nincs semmilyen határidőhöz kötve, azonban csak a hatályos rendeleti jellegű jogi aktusokra vonatkozik, nem pedig azokra, amelyeket hatályon kívül helyeztek vagy módosítottak, és amelyek a bíróság érdemi határozathozatalának időpontjában már nem képezték a hatályos joganyag részét. Ez a 2020. február 11‑i határozat jogerős.

19

IG ezt követően keresetet indított a kérdést előterjesztő bíróság, az Administrativen sad Sofia‑grad (szófiai közigazgatási bíróság, Bulgária) előtt a Varhoven administrativen saddal (legfelsőbb közigazgatási bíróság) szemben azon állítólagos vagyoni és nem vagyoni károk megtérítése iránt, amelyeket ez utóbbi bíróság 2020. február 11‑i határozata okozott neki. Keresetének alátámasztása céljából arra hivatkozik, hogy a Varhoven administrativen sad (legfelsőbb közigazgatási bíróság) e határozatban kimondta, hogy a szóban forgó nemzeti rendelkezés hatályos és joghatás kiváltására alkalmas a keresete benyújtásának időpontja és e rendelkezés hatályon kívül helyezése közötti időszakban. IG arra hivatkozik, hogy ily módon megfosztották a Charta 47. cikkében biztosított hatékony bírói jogvédelemhez való jogától, valamint a tényleges érvényesülés és az egyenértékűség elvének alkalmazásához való jogtól. Ezenkívül vitatja a Varhoven administrativen sad (legfelsőbb közigazgatási bíróság) azon ítélkezési gyakorlatának megalapozottságát, amely szerint valamely rendeleti jellegű jogi aktus módosítása annak visszavonásával egyenértékű.

20

A Varhoven administrativen sad (legfelsőbb közigazgatási bíróság) a maga részéről úgy érvel, hogy az olyan határozat, mint a 2020. február 11‑i határozata, amely megállapítja, hogy az előtte folyamatban lévő jogvita okafogyottá vált, nem zárja ki, hogy a szóban forgó jogi aktus jogszerűségi felülvizsgálat tárgyát képezhesse. Lehetséges ugyanis a közigazgatási eljárásról szóló törvénykönyv 204. cikke (3) bekezdésének alkalmazása, amely szerint, ha a kártérítést visszavont közigazgatási aktus okozta, a kártérítési keresetet elbíráló bíróság hatáskörrel rendelkezik ezen aktus jogellenességének megállapítására. Következésképpen IG hatékony bírói jogvédelemhez való joga biztosított, mivel IG továbbra is kérheti azon károk megtérítését, amelyeket a szóban forgó nemzeti rendelkezés meghozatala miatt szenvedett el.

21

A kérdést előterjesztő bíróság jelzi, hogy az előtte folyamatban lévő jogvita eldöntéséhez a Charta 47. cikkének értelmezésére van szüksége. E bíróság különösen arra keresi a választ, hogy valamely rendeleti jellegű nemzeti jogi aktus olyan rendelkezésének módosítása, amelyről a módosítást megelőzően olyan bírósági határozat született, amely megállapította, hogy az ellentétes az uniós joggal, mentesíti‑e az e határozat felülvizsgálatát végző bíróságot azon kötelezettsége alól, hogy értékelje az említett rendelkezés módosítás előtti változatának az uniós joggal való összeegyeztethetőségét. Azt is pontosítani kell, hogy az, hogy ilyen körülmények között a szóban forgó nemzeti rendelkezést visszavontnak kell tekinteni, lehetővé teszi‑e annak megállapítását, hogy a jogalany azzal, hogy e visszavonás előtt vitatta a jogszerűséget, hatékony bírósági jogorvoslatban részesült, valamint hogy a nemzeti jog által előírt azon lehetőség, hogy e nemzeti rendelkezés uniós joggal való összeegyeztethetőségét kizárólag azon károk megtérítése iránti kereset keretében értékelje, amelyeket e jogalany az említett nemzeti rendelkezés meghozatala miatt szenvedett el, ilyen hatékony bírósági jogorvoslatnak minősül‑e. A kérdést előterjesztő bíróságnak kétségei vannak e tekintetben, mivel ugyanezen nemzeti rendelkezésnek a módosítását megelőző változata továbbra is szabályozza az azon időszakban keletkezett jogviszonyokat, amikor az hatályban volt, jóllehet a visszavont közigazgatási aktus semmilyen joghatást nem fejt ki.

22

E körülmények között az Administrativen sad Sofia‑grad (Szófia város közigazgatási bírósága) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

23

Írásbeli észrevételeiben a Varhoven administrativen sad (legfelsőbb közigazgatási bíróság) először is azt állítja, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatatlan, mivel a Bíróság eljárási szabályzata 94. cikkének c) pontjában előírtakkal ellentétben e kérelem nem tartalmazza azon okok ismertetését, amelyek miatt a kérdést előterjesztő bíróságban kérdés merült fel egyes uniós jogi rendelkezések értelmezésére vonatkozóan, nem tartalmazza továbbá azt a kapcsolatot sem, amelyet e bíróság e rendelkezések és az alapeljárásban alkalmazandó nemzeti jogszabály között megállapít.

24

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EUMSZ 267. cikkben említett eljárás keretében, amely a nemzeti bíróságok és a Bíróság feladatainak világos szétválasztásán alapul, az alapügy konkrét tényállásának a megállapítása és megítélése, valamint a nemzeti jog értelmezése és alkalmazása kizárólag a nemzeti bíróság hatáskörébe tartozik. Ugyancsak kizárólag az ebben az ügyben eljáró és határozathozatalra hivatott nemzeti bíróság hatáskörébe tartozik annak megítélése is, hogy – tekintettel az ügy különleges jellemzőire – szükségesek és relevánsak‑e a Bíróságnak feltett kérdései. Következésképpen, ha a feltett kérdések az uniós jog értelmezésére vonatkoznak, a Bíróság főszabály szerint köteles határozatot hozni (2022. május 17‑iSPV Project 1503 és társai ítélet, C‑693/19 és C‑831/19, EU:C:2022:395, 43. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

25

Ekképpen a Bíróság csak akkor utasíthatja el a nemzeti bíróságok által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelmet, ha az uniós jog kért értelmezése nyilvánvalóan semmilyen összefüggésben nincs az alapügy tényállásával vagy tárgyával, ha a probléma hipotetikus jellegű, vagy ha nem állnak a Bíróság rendelkezésére azok a ténybeli vagy jogi elemek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az elé terjesztett kérdésekre hasznos választ adhasson (2022. május 17‑iSPV Project 1503 és társai ítélet, C‑693/19 és C‑831/19, EU:C:2022:395, 44. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

26

A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság által szolgáltatott, a jelen ítélet 14–21. pontjában összefoglalt információkból kitűnik, hogy e bírósághoz IG az általa állítólagosan amiatt elszenvedett kár megtérítése iránti kártérítési keresettel fordult, hogy a Varhoven administrativen sad (legfelsőbb közigazgatási bíróság) elmulasztott végső fokon döntést hozni az IG által a szóban forgó nemzeti rendelkezés megsemmisítése iránt benyújtott keresetről.

27

Ugyanezen információk szerint e megsemmisítés iránti kereset alátámasztása érdekében IG arra hivatkozott, hogy a szóban forgó nemzeti rendelkezés nem felelt meg a 2012/27 irányelv rendelkezéseinek, amit egyébként a három bíróból álló tanácsban eljáró Varhoven administrativen sad (legfelsőbb közigazgatási bíróság) is kimondott a 2018. április 13‑i határozatában, amelyben e keresetnek helyt adott. A kérdést előterjesztő bíróság kifejti továbbá, hogy IG a kártérítési keresetének alátámasztása céljából arra hivatkozik, hogy mivel a bolgár eljárásjogi rendelkezéseknek megfelelően úgy ítélte meg, hogy a megsemmisítés iránti keresete a szóban forgó nemzeti rendelkezés hatályon kívül helyezését követően okafogyottá vált, az öt bíróból álló tanácsban eljáró Varhoven administrativen sad (legfelsőbb közigazgatási bíróság) megsértette az uniós jogot, mivel nem tartotta tiszteletben IG‑nek a Charta 47. cikkében biztosított hatékony bírói jogvédelemhez való jogát. Az uniós jog e megsértése okozta az IG által állítólagosan elszenvedett kárt, amelynek megtérítését IG a kérdést előterjesztő bíróság előtt kéri.

28

Ezen információk lehetővé teszik azon okok megértését, amelyek miatt a kérdést előterjesztő bíróságban kérdés merült fel az uniós jog értelmezésével kapcsolatban, valamint azt a kapcsolatot, amelyet e bíróság e között és különösen a bolgár jog azon eljárási szabályai között felállít, amelyek az öt bíróból álló tanácsban eljáró Varhoven administrativen sadot (legfelsőbb közigazgatási bíróság) annak megállapítására késztették, hogy IG megsemmisítés iránti keresete okafogyottá vált, ami IG szerint kárt okozott számára.

29

Ebből következik, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem megfelel az eljárási szabályzat 94. cikkének c) pontjában foglalt követelményeknek.

30

Másodszor, ami a Varhoven administrativen sad (legfelsőbb közigazgatási bíróság) azon érvét illeti, amely szerint az előzetes döntéshozatal iránti kérelem lényegében elfogadhatatlan, mivel az kétségbe vonja e bíróság 2020. február 11‑i határozatának jogerejét, elegendő megállapítani, hogy az alapeljárás az IG által ez utóbbi határozat miatt állítólagosan elszenvedett kár megtérítésére irányul, amely határozat – IG szerint – sérti az uniós jogot. Márpedig a végső fokon eljáró bíróság határozataiért fennálló állami felelősség elvének elismerése önmagában nem jelenti az ilyen jogerőssé vált határozatok jogerejének megkérdőjelezését (2003. szeptember 30‑iKöbler ítélet, C‑224/01, EU:C:2003:513, 39. pont).

31

Következésképpen az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadható.

32

Első és második kérdésével, amelyeket együtt kell vizsgálni, a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy úgy kell‑e értelmezni a Charta 47. cikkét, valamint az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvét, hogy azokkal ellentétes az olyan tagállami eljárási szabály, amelynek értelmében, ha valamely, az uniós joggal való ellentétes jellege miatt megsemmisítés iránti keresettel megtámadott belső jogi rendelkezés hatályon kívül helyezésre kerül, és ezáltal a jövőre nézve nem fejt ki joghatást, a jogvitát okafogyottnak kell tekinteni, amellyel kapcsolatban már nem szükséges határozni.

33

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatának megfelelően az adott területre vonatkozó uniós szabályozás hiányában a jogalanyok számára biztosított jogok védelmének biztosítására irányuló bírósági felülvizsgálatra vonatkozó eljárási szabályok meghozatala az eljárási autonómia elve alapján az egyes tagállamok belső jogrendjébe tartozik, azzal a feltétellel azonban, hogy e szabályok nem lehetnek kedvezőtlenebbek a hasonló jellegű belső jogi helyzetekre vonatkozó szabályokhoz képest (az egyenértékűség elve), és nem tehetik gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az uniós jog által biztosított jogok gyakorlását (a tényleges érvényesülés elve) (2021. április 15‑iÉtat belge [Az átadásra vonatkozó határozatnál későbbi körülmények] ítélet, C‑194/19, EU:C:2021:270, 42. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

34

Amint arra a főtanácsnok az indítványának 34. pontjában emlékeztetett, a Bíróság ítélkezési gyakorlatából az is kitűnik, hogy a Charta 47. cikkében biztosított hatékony bírói jogvédelem elve önmagában nem követeli meg egy olyan önálló keresetfajta létezését, amely elsődlegesen egy nemzeti rendelkezés uniós joggal való összeegyeztethetetlenségének megállapítására irányul, amennyiben létezik olyan jogorvoslati lehetőség vagy lehetőségek, amely vagy amelyek járulékos jelleggel lehetővé teszik az uniós jog által a jogalanyok számára biztosított jogok tiszteletben tartását (2007. március 13‑iUnibet ítélet, C‑432/05, EU:C:2007:163, 47. pont; 2020. szeptember 24‑iYS [Vezető állású munkavállalók foglalkoztatói nyugdíja] ítélet, C‑223/19, EU:C:2020:753, 96. pont).

35

A Bíróság különösen azt mondta ki, hogy az uniós jog teljes érvényesülését és a magánszemélyeket az uniós jog alapján megillető jogok hatékony védelmét biztosíthatja adott esetben azon elv, amely szerint az állam felelős az uniós jog megsértésével a magánszemélyeknek okozott, neki felróható kárért, amely elv szerves része az Unió alapját képező Szerződések rendszerének (2019. december 19‑iDeutsche Umwelthilfe ítélet, C‑752/18, EU:C:2019:1114, 54. pont).

36

Márpedig a kérdést előterjesztő bíróság első és második kérdése arra az esetre vonatkozik, amikor valamely tagállam úgy döntött, hogy belső jogrendjében önálló jogorvoslati lehetőséget ír elő, amely lehetővé teszi valamely nemzeti rendelkezés megsemmisítését többek között amiatt, hogy e rendelkezés nem felel meg az uniós jognak, miközben előírja, hogy e rendelkezés hatályon kívül helyezése esetén a megsemmisítés iránti keresetet úgy kell tekinteni, mint amely okafogyottá vált, így arról már nem kell határozni.

37

Ennélfogva e kérdések megválaszolásához a jelen ítélet 33–35. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat fényében értékelni kell, hogy az ilyen nemzeti eljárásjogi szabályozás megfelel‑e az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvének.

38

Ami először is az egyenértékűség elvét illeti, az olyan nemzeti eljárási szabály, mint amelyről az alapügyben szó van, megfelel ennek az elvnek, amennyiben különbségtétel nélkül alkalmazandó minden nemzeti rendelkezés megsemmisítése iránti keresetre, bármi legyen is annak alapja, és nem kizárólag a vitatott rendelkezés uniós joggal állítólagosan ellentétes jellegén alapuló keresetekre alkalmazandó.

39

A jelen ügyben, amint arra a főtanácsnok az indítványának 52. és 53. pontjában rámutatott, a kérdést előterjesztő bíróság által szolgáltatott információkból kitűnik, hogy az az eljárási szabály, amely alapján a Varhoven administrativen sad (legfelsőbb közigazgatási bíróság) úgy határozott, hogy IG megsemmisítés iránti keresete okafogyottá vált, nem kizárólag az uniós jogra alapított indokokon alapuló nemzeti rendelkezés megsemmisítése iránti keresetekre alkalmazandó. A kérdést előterjesztő bíróság feladata azonban annak vizsgálata, hogy valóban erről van‑e szó.

40

E vizsgálatra is figyelemmel úgy tűnik, hogy az ilyen nemzeti eljárási szabály megfelel az egyenértékűség elvének.

41

Másodszor, ami az olyan nemzeti eljárási szabálynak a tényleges érvényesülés elvével való összeegyeztethetőségét illeti, mint amilyen az alapügyben szerepel, meg kell állapítani, hogy a nemzeti jog valamely rendelkezésének hatályon kívül helyezése nem ugyanolyan joghatással jár, mint annak megsemmisítése.

42

Ugyanis, míg az ilyen rendelkezés hatályon kívül helyezése csak a jövőbeli hatályú (ex nunc) jár oly módon, hogy az nem vonja kétségbe a hatályon kívül helyezett rendelkezés által a fennálló helyzetekre gyakorolt joghatások szerzett jellegét, a nemzeti jog valamely rendelkezésének megsemmisítése főszabály szerint a meghozatala időpontjától kezdve visszaható hatállyal (ex tunc) lép hatályba, így e rendelkezés által a létező helyzetekre gyakorolt hatások ezen időponttól is megszűnnek.

43

Ennek pontosítását követően azt is meg kell állapítani, hogy nem kizárt, hogy egy olyan nemzeti jogi rendelkezésnek az eljárás során történő hatályon kívül helyezése, amelynek megsemmisítését a felperes kéri, sajátos helyzetére tekintettel ugyanolyan joghatásokkal jár ez utóbbi tekintetében, mint az általa kért megsemmisítés.

44

Ez az eset áll fenn többek között akkor, ha a megsemmisítés iránti keresetével a felperes csak azt kívánja elérni, hogy a vitatott rendelkezés a jövőben ne váltson ki olyan joghatásokat, amelyeket hátrányosnak vél, miközben az ugyanezen rendelkezés által már kifejtett esetleges hatások őt nem érintik.

45

Így a fenti két pontban vázolt esetben nem állapítható meg, hogy a tényleges érvényesülés elvével ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amelynek értelmében a hatályon kívül helyezett rendelkezéssel szembeni megsemmisítés iránti keresetet elbíráló bíróság úgy határoz, hogy nem szükséges határozatot hozni azon az alapon, hogy e kereset okafogyottá vált. Ilyen helyzetben túlzás lenne ugyanis azt megkövetelni, hogy a hatáskörrel rendelkező nemzeti bíróság határozzon a jogvita érdeméről, míg a vitatott rendelkezés hatályon kívül helyezése folytán a felperes már elérte azt az eredményt, amelyet a megsemmisítés iránti keresetének benyújtásával kívánt elérni.

46

Ugyanakkor az is lehetséges, hogy a felperes azáltal, hogy valamely nemzeti rendelkezés megsemmisítését kéri, az e rendelkezés alkalmazásából eredő, számára sérelmet okozó joghatások megsemmisítésének elérésére is törekszik. Ilyen esetben az említett rendelkezés hatályon kívül helyezése önmagában nem eredményezné e múltbeli joghatások megszűnését, és egy olyan nemzeti eljárási rendelkezés hasonló helyzetben történő alkalmazása, amelynek értelmében a jogvitát megszüntetik azzal az indokkal, hogy okafogyottá vált, megfoszthatja a felperest a hatékony bírói jogvédelemtől.

47

Az ilyen következtetés nem kérdőjelezhető meg kizárólag azon az alapon, hogy a jelen ítélet 34. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatnak megfelelően az érintett tagállam nem volt köteles belső jogában a nemzeti rendelkezések uniós jogi normáknak való megfelelőségének vitatására irányuló önálló keresetet előírni, vagy hogy e belső jog az uniós joggal ellentétes nemzeti rendelkezés alkalmazása miatt állítólagosan elszenvedett kár megtérítése iránti kártérítési keresetet biztosít.

48

E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a jogalanyoknak a belső jog által esetlegesen biztosított különböző jogorvoslati lehetőségek közül azt kell kiválasztaniuk, amelyről úgy vélik, hogy legjobban megfelel a céljaiknak, és amelyre jogalapjaikat irányítják.

49

Így nem zárható ki, hogy az a jogalany, aki úgy véli, hogy valamely irányelvvel állítólagosan ellentétes nemzeti rendelkezés alkalmazásából eredő joghatások miatt sérelmet szenved, e hatások megszüntetése érdekében úgy dönt, hogy – ahelyett hogy kártérítési keresetet indítana az érintett tagállammal szemben – e rendelkezésre vonatkozóan megsemmisítés iránti keresetet nyújt be, ha a belső jog ilyen jogorvoslati lehetőséget ír elő.

50

A szóban forgó irányelvvel ellentétes nemzeti rendelkezés megsemmisítése ugyanis az e rendelkezés által kiváltott joghatások visszaható hatályú megszüntetését is magával vonja, amit e jogalany talán előnyben részesít az érintett tagállam által az e joghatások következtében elszenvedett kárra tekintettel nyújtandó esetleges kártérítésekkel szemben.

51

Így a jelen ítélet 48–49. pontjában szereplő indokokból kitűnik, hogy az olyan felperes helyzete, aki olyan tagállam állampolgára, amelynek belső joga nem ír elő olyan önálló jogorvoslatot, amely elsődlegesen valamely nemzeti rendelkezés uniós joggal való összeegyeztethetőségének vitatására irányul, nem hasonlítható azon más tagállambeli jogalanyok helyzetéhez, amelyek belső eljárási joga biztosít ugyan ilyen jogorvoslatot, az azonban a vitatott rendelkezés hatályon kívül helyezése esetén okafogyottá váltnak tekintendő.

52

Ez utóbbi esetben ugyanis annak megállapítása, hogy a kereset okafogyottá vált, és a vitatott rendelkezés hatályon kívül helyezése esetén már nem szükséges határozatot hozni, anélkül, hogy a felperesnek lehetősége lenne bizonyítani, hogy e hatályon kívül helyezés ellenére továbbra is érdeke fűződik e rendelkezés megsemmisítéséhez, alkalmas arra, hogy túlzottan megnehezítse az uniós jog által e felperesnek biztosított jogok gyakorlását.

53

Az említett felperes azon lehetősége, hogy hasonló esetben az érintett tagállammal szemben új kártérítési keresetet indítson, amely a vitatott rendelkezés alkalmazásából eredő hatások következtében állítólagosan elszenvedett kár megtérítésére irányul, és ebből a célból annak ez estben járulékos megállapítása, hogy ez a rendelkezés összeegyeztethetetlen az uniós joggal, nem elegendő a hatékony bírói jogvédelemhez való jog az ugyanezen felperes számára történő biztosításához, mivel a jelen ítélet 48. pontjában kifejtett okokból nem kizárt, hogy abból a felperes számára olyan eljárási hátrányok következnének – többek között a költség, az időtartam és a képviselet szabályai vonatkozásában – amelyek rendkívül megnehezítenék az említett irányelvből eredő jogok gyakorlását (lásd, analógia útján: 2008. április 15‑iImpact ítélet, C‑268/06, EU:C:2008:223, 51. pont).

54

Ez a veszély még inkább fennáll, ha a vitatott rendelkezés hatályon kívül helyezésére és a megsemmisítés iránti kereset tárgya elvesztésének megállapítására az eljárás előrehaladott szakaszában kerül sor, mint a jelen ügyben is, ahol a felülvizsgálati eljárásban azt állapították meg, hogy a jogvita okafogyottá vált.

55

Ebből következik, hogy noha az uniós jogban elismert hatékony bírói jogvédelem elvével nem lehet minden esetben ellentétes az, hogy az uniós joggal állítólagosan ellentétes nemzeti rendelkezés megsemmisítése iránti keresetet olyannak tekintsék, mint amely a vitatott rendelkezés hatályon kívül helyezése esetén okafogyottá vált, ezen elvvel ugyanakkor ellentétes az eljárás ilyen indokkal anélkül történő lezárása, hogy a felek előzetesen érvényesíthették volna az eljárás folytatásához fűződő esetleges érdeküket, és következésképpen anélkül, hogy a határozat figyelembe venné az ilyen érdeket.

56

A fenti indokok összességére tekintettel az első és a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a Charta 47. cikkében rögzített tényleges érvényesülés elvét úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan tagállami eljárási szabály, amelynek értelmében, ha valamely, az uniós joggal való ellentétes jellege miatt megsemmisítés iránti keresettel megtámadott belső jogi rendelkezés hatályon kívül helyezésre kerül, és ezáltal a jövőre nézve nem fejt ki joghatást, a jogvita anélkül tekintendő okafogyottnak, és így azzal kapcsolatban már nem szükséges határozni, hogy a felek előzetesen érvényesíthették volna az eljárás folytatásához fűződő esetleges érdeküket, és hogy az ilyen érdeket figyelembe vennék.

57

Az első és a második kérdésre adott válaszokra figyelemmel a harmadik kérdést nem kell megválaszolni.

58

Mivel ez az eljárás az alapügyben részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (ötödik tanács) a következőképpen határozott:

Az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47. cikkében rögzített tényleges érvényesülés elvét úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan tagállami eljárási szabály, amelynek értelmében, ha valamely, az uniós joggal való ellentétes jellege miatt megsemmisítés iránti keresettel megtámadott belső jogi rendelkezés hatályon kívül helyezésre kerül, és ezáltal a jövőre nézve nem fejt ki joghatást, a jogvita anélkül tekintendő okafogyottnak, és így azzal kapcsolatban már nem szükséges határozni, hogy a felek előzetesen érvényesíthették volna az eljárás folytatásához fűződő esetleges érdeküket, és hogy az ilyen érdeket figyelembe vennék.