1.

„Egyesülve a sokféleségben” ( 2 ) – ez az Európai Unió mottója, és ez egyben az a kihívás is, amellyel az Uniónak a felépülése során szembe kell néznie, mivel nehéz megtalálni az egyensúlyt e két véglet között. Ugyanez a helyzet a hagyományosan a nemzeti szuverenitásra épülő, büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés, és különösen a büntetőeljárás területén, amelyet joggal tartanak a „büntetőjog egyik olyan területének, amely a legmélyebben gyökerezik az államok jogi hagyományaiban vagy jogi kultúrájában, vagy egyáltalán kulturális hagyományaiban vagy kultúrájában” ( 3 ).

2.

A jelen ügy éppen a büntetőbíróság által a tárgyalás szakaszában betöltött feladattal kapcsolatos kényes tárgyat érint, és a Bíróságnak a következő kérdésre kell válaszolnia: kötelessége‑e a bíróságnak hivatalból figyelembe venni az olyan eljárási hibát, amely a vádlottnak a hallgatáshoz való jogára vonatkozó tájékoztatáshoz való jogának megsértésén alapul.

3.

A jelen ügy vonatkozásában az EUMSZ 82. cikk (2) bekezdése, a 2012/13/EU irányelv ( 4 ) 3. cikke, 4. cikke és 8. cikkének (2) bekezdése, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 47. cikke és 48. cikkének (2) bekezdése releváns.

4.

A code de procédure pénale (büntetőeljárási törvénykönyv, a továbbiakban: CPP) 63-1. cikke előírja:

„A bűnügyi rendőrség tisztviselője vagy felügyelete mellett e rendőrség tagja az őrizetbe vett személyt haladéktalanul tájékoztatja az e személy által ismert nyelven, adott esetben a tizenharmadik bekezdésben előírt formanyomtatvány útján az alábbiakról:

1° Az őrizetbe vételéről, valamint ezen intézkedés időtartamáról, és az őrizet egyszeri vagy többszöri meghosszabbításának lehetséges időtartamáról;

2° Azon bűncselekmény minősítéséről, feltételezett időpontjáról és helyéről, amelynek elkövetésével vagy elkövetésének kísérletével gyanúsítják, valamint a 62-2. cikk 1-6° bekezdésében felsorolt, az őrizetbe vételét igazoló okokról;

3° Azon tényről, hogy:

5.

A CPP 385. cikkének első bekezdése előírja:

„A büntetőbíróság hatáskörébe tartozik az előtte indított eljárás semmisségének kimondása, kivéve, ha az ügyet vizsgálóbíró vagy vizsgálati tanács utalja hozzá.”

6.

E törvénykönyv 802. cikke szerint:

„Az alaki szabályoknak a törvényben előírt, a semmisség jogkövetkezményével szankcionált megsértése vagy a lényeges alaki követelmények be nem tartása esetén a megsemmisítés iránti kérelem tárgyában eljáró bíróság – beleértve a Cour de cassation‑t (semmítőszéket) is –, vagy az a bíróság amely hivatalból észleli, hogy ilyen szabálytalanság áll fenn, csak akkor állapíthatja meg a semmisséget, ha e jogsértés sérti az általa érintett fél érdekeit”.

7.

2021. március 22‑én este rendőrök megállapították, hogy két gyanús személy tartózkodik egy vállalat parkolójában, és próbál meg elrejtőzni a tekintetük elől. A rendőrök megfigyelték, hogy a parkolóban álló egyik tehergépkocsi nyitva van, és a közelben üzemanyag kannákra is figyelmesek lettek. 22 óra 25 perckor tettenéréses üzemanyaglopás miatt indított nyomozás keretében feltartóztatták a két gyanúsítottat, K.B–t és F. S.‑t, akiket a szökésük megakadályozása érdekében azonnal megbilincseltek.

8.

K.B és F. S. kihallgatását követően a rendőrség tagja egy tisztviselőt hívott, aki az őrizetbe vétel céljából az elfogott személyek azonnali előállítására szólította fel őket.

9.

Ezek a rendőrök ezután egy másik rendőrt hívtak, aki 22.40‑kor érkezett a helyszínre, és átkutatta K.B. és F.S. járművét. Ez a rendőr is feltett nekik kérdéseket, amelyekre válaszoltak. A jármű átkutatása során olyan terhelő bizonyítékokat találtak ugyanis, mint például dugók, tölcsér és elektromos szivattyú.

10.

22 óra 50 perckor az ügyészt értesítették F. S. és K. B. őrizetbe vételéről, majd 23 órakor, illetve 23 óra 6 perckor közölték velük jogaikat.

11.

A kérdést előterjesztő bíróság, amelynek arról kell határoznia, hogy K.B: és F. S. csoportosan elkövetett üzemanyaglopást követett–e el, megállapítja, hogy nyomozati cselekményeket hajtottak végre és önvádló nyilatkozatokat gyűjtöttek be azelőtt, hogy K.B‑t és F. S‑t a 2012/13 irányelv 3. és 4. cikkében foglalt előírásnak megfelelően a jogaikról tájékoztatták volna. Tekintettel arra, hogy az őrizetbe vételre, az ügyészség értesítésére és a jogok – különösen a hallgatáshoz való jog – közlésére késedelmesen került sor, a jármű átvizsgálására, a gyanúsított őrizetbe vételére vonatkozó és az azokból eredő valamennyi cselekményt főszabály szerint semmissé kell nyilvánítani.

12.

A kérdést előterjesztő bíróság e tekintetben rámutat, hogy a Cour de cassation (semmítőszék, Franciaország) ítélkezési gyakorlata szerint, hacsak elháríthatatlan körülmények nem indokolják, a jogoknak az elfogott személyek részére történő közlésével vagy az ügyész értesítésével kapcsolatos bármely késedelem megalapozza e személyek őrizetbe vételének semmisségét.

13.

A Cour de cassation (semmítőszék) azonban arról is határozott, hogy az eljáró bíróság – kivéve ha a hatáskör hiányáról van szó – hivatalból nem hozhat fel az eljárásra vonatkozó semmisségi kifogást, a terhelt – akit megillet az ügyvédi segítség igénybe vételének a joga, amikor megjelenik vagy képviselteti magát az ítélkező bíróság előtt – hivatkozhat ilyen kifogásra, és ugyanez a lehetősége fellebbezés esetén is fennáll, ha az első fokú bíróság előtt nem jelent meg vagy nem képviseltette magát ( 5 ).

14.

Márpedig K.B. és F.S. tárgyalásán az ügyvédeik nem hivatkoztak eljárásra vonatkozó semmisségi kifogásra.

15.

A kérdést előterjesztő bíróság szerint a Cour de cassation (semmítőszék) ezen ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy nem a büntetőbíróság gondoskodik arról, hogy az uniós jog elsőbbségét és hatékony érvényesülését biztosítsa a jogalany számára, hanem az ügyvédje. Ennélfogva a kisebb súlyú bűncselekmények és/vagy olyan jogalanyok esetében, akik nem vesznek igénybe ügyvédet, az ítélkezési gyakorlat jelenlegi állása szerint a bíróság nem tudja biztosítani az uniós jog tényleges érvényesülését.

16.

E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság a Bíróság ítélkezési gyakorlatára hivatkozik, amely szerint az adott területre vonatkozó uniós szabályozás hiányában – mint a jelen ügyben is – a jogalanyok számára biztosított jogok védelmének biztosítására irányuló bírósági felülvizsgálatra vonatkozó eljárási szabályok meghozatala az eljárási autonómia elve alapján az egyes tagállamok belső jogrendjébe tartozik, azzal a feltétellel azonban, hogy e szabályok nem lehetnek kedvezőtlenebbek a hasonló jellegű belső jogi helyzetekre vonatkozókhoz képest (az egyenértékűség elve), és nem tehetik gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az uniós jog által biztosított jogok gyakorlását (a tényleges érvényesülés elve). Márpedig az 1995. december 14‑i Peterbroeck ítéletében ( 6 ) a Bíróság kimondta, hogy az uniós joggal ellentétes az olyan nemzeti eljárási szabály alkalmazása, megtiltja a hatáskörében eljáró nemzeti bíróságnak, hogy hivatalból vizsgálja a belső jogi aktus valamely közösségi rendelkezéssel való összeegyeztethetőségét, amennyiben erre a jogalany meghatározott határidőn belül nem hivatkozott.

17.

Emellett a nemzeti bíróság a Bíróság fogyasztóvédelemmel kapcsolatos ítélkezési gyakorlatára hivatkozik, amelyben a Bíróság kimondta, hogy a nemzeti bíróság köteles hivatalból megvizsgálni a 93/13/EGK irányelv ( 7 ) megsértését, amennyiben ez a vizsgálat lehetővé teszi az említett irányelvben előírt eredmények elérését. Ez az ítélkezési gyakorlat elismeri a nemzeti bíróság tagállami hatósági státuszát és ezzel összefüggésben az irányelvek átültetési folyamatának teljes jogú szereplőjeként őt terhelő feladatot olyan sajátos kontextusban, amelyet az eljárásban részt vevő egyik fél alárendeltségi helyzete jellemez. Márpedig ez a fogyasztóra vonatkozó érvelés a büntetőügyekben a vádlottra is alkalmazható, mivel a vádlottat nem feltétlenül segíti ügyvéd a jogai érvényesítésében.

18.

A kérdést előterjesztő bíróság hangsúlyozza, hogy amennyiben a Bíróság úgy döntene, hogy az irányelv átültetésére irányuló nemzeti rendelkezés megsértésének hivatalból történő figyelembevételének tilalma ellentétes az uniós joggal, a nemzeti bíróság e jog hatékony érvényesülését fogja tudni biztosítani még akkor is, ha a jogalanynak nincs ügyvédje, vagy ha az ügyvédje nem mutat rá az uniós jog megsértésére. A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság rámutat, hogy ha hivatalból megállapíthatná, hogy a hallgatáshoz való jogról késedelmesen adtak tájékoztatást, akkor a vádlottak bűnösségének megállapítása szempontjából döntő jelentőségű cselekményeket, nevezetesen a jármű átvizsgálását, az önvádló nyilatkozatokat, az őrizetbe vételi intézkedést és az abból fakadó cselekményeket is semmisnek nyilváníthatná.

19.

E körülmények között a tribunal correctionnel de Villefranche-sur-Saône (villefranche-sur-saône‑i büntetőbíróság, Franciaország) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:

„Úgy kell‑e értelmezni [a 2012/13 irányelv] 3. cikkét (A jogokra vonatkozó tájékoztatáshoz való jog) és 4. cikkét (A jogokról szóló írásbeli tájékoztató az őrizetbe vételkor), [az (EU) 2016/343 irányelv] 7. cikkét (a hallgatáshoz való jog) a [Charta] 48. cikkével (Az ártatlanság vélelme és a védelemhez való jog) együttesen, hogy azokkal ellentétes annak megtiltása, hogy a nemzeti bíróság hivatalból vizsgálja [az ezen irányelvek általn] biztosított védelemhez való jog megsértését, különösen pedig annak megtiltása, hogy – az eljárás semmissé nyilvánítása céljából – hivatalból vizsgálja, hogy az elfogás időpontjában a hallgatáshoz való jogról történő tájékoztatásra nem vagy csak késedelmesen került sor?”

20.

Az alapeljárás alperesei, a francia és az ír kormány, valamint az Európai Bizottság írásbeli észrevételeket nyújtottak be, és a 2022. szeptember 20‑i tárgyaláson szóbeli észrevételeket tettek.

21.

Kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kérdezi, hogy a 2012/13 irányelv 3. és 4. cikkét és a 2016/343 irányelv ( 8 ) 7. cikkét a Charta 48. cikkével összefüggésben úgy kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan bírói gyakorlat, amely megtiltja a vádlott bűnösségének megállapításáért felelős büntetőbíróságnak, hogy az eljárás semmissé nyilvánítása céljából ( 9 ) hivatalból vizsgálja a vádlott hallgatáshoz való jogára vonatkozó tájékoztatáshoz való jogának megsértését.

22.

A tárgyaláson felmerült az a kérdés, hogy alkalmazható‑e a 2012/13 irányelv a 2. cikke (1) bekezdése értelmében, amely szerint ezt az irányelvet „attól az időponttól kezdve kell alkalmazni, amikor valamely tagállam illetékes hatóságai az érintett személy tudomására hozzák azt, hogy bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják vagy vádolják”. Ez a megfogalmazás jellegénél fogva kizárná az irányelv időbeli hatályú alkalmazását minden olyan helyzetre, amely az információ hivatalos közlését megelőzően állt elő.

23.

Emlékeztetni kell arra, hogy a 2012/13 irányelv célja az 1. cikke szerint a gyanúsítottaknak és a vádlottaknak a büntetőeljárás során az őket megillető jogokra, különösen a jogaikról való tájékoztatáshoz való jogukkal kapcsolatos szabályok megállapítása. Ezen irányelv hatályát a fent említett irányelv 2. cikke határozza meg. Az említett irányelv 3. cikke előírja, hogy „[a] tagállamok biztosítják, hogy a gyanúsítottak és a vádlottak [az] eljárási jogokról haladéktalanul tájékoztatást kapjanak e jogaik eredményes gyakorlásának lehetővé tétele érdekében”.

24.

Amint azt a 2012/13 irányelv (19) preambulumbekezdése megemlíti, a tájékoztatáshoz való jog célja a büntetőeljárás méltányosságának megóvása és a védelemhez való jog érvényesülésének biztosítása ezen eljárás első szakaszától kezdve. Amint az ugyanis a Bizottságnak a 2012/13 irányelv alapjául szolgáló, 2010. július 20–i irányelvjavaslatának (COM(2010) 392 végleges) 24. pontjából következik, hogy a letartóztatott a megfélemlítés és nem megfelelő fizikai bánásmód tekintetében közvetlenül a szabadságtól való megfosztást követő időszakban a legkiszolgáltatottabb, ezért „alapvető fontosságú, hogy a gyanúsított vagy vádlott jogairól azonnal, azaz letartóztatása után késedelem nélkül tájékoztatást kapjon a leghatékonyabb módon”. A 2012/13 irányelv (19) preambulumbekezdése egyébiránt hangsúlyozza, hogy a jogokra vonatkozó tájékoztatáshoz való jogot „legkésőbb a gyanúsított vagy a vádlott első hivatalos – rendőrség […] általi – kihallgatását megelőzően” érvényesíteni kell, és ezen irányelv (22) preambulumbekezdésének megfelelően az érintett személy őrizetbe vétele vagy fogva tartása esetén az alkalmazandó eljárási jogokra vonatkozó írásbeli tájékoztatót „haladéktalanul” át kell nyújtani ( 10 ).

25.

Mindezekből az következik, hogy a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személyeket a lehető leghamarabb – de legkésőbb az első hivatalos, rendőrség általi kikérdezésük előtt – tájékoztatni kell a jogaikról azon időpontot követően, hogy a velük kapcsolatos gyanú – a sürgősségtől eltérő összefüggésben – indokolja, hogy a hatáskörrel rendelkező hatóságok kényszerintézkedések útján korlátozzák a szabadságukat ( 11 ). Mivel tehát a hatékony érvényesülés érdekében a jogok közlésének az eljárás korai szakaszában kell megtörténnie, a Bíróság kimondta, hogy a tagállam illetékes hatóságai hivatalos értesítés útján vagy „bármely más módon”, illetve„módtól függetlenül” tájékoztatják az érintett személyeket arról, hogy bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják vagy vádolják őket, és nem releváns, hogy a tájékoztatás milyen módon jut el hozzájuk ( 12 ).

26.

Fontos továbbá hangsúlyozni, hogy a 2012/13/EK irányelv (14) preambulumbekezdésének megfelelően ezen irányelv a Chartában és különösen annak 6., 47. és 48. cikkében megállapított jogokra épül, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4‑én aláírt egyezmény (a továbbiakban: EJEE; kihirdette: az 1993. évi XXXI. törvény) 5. és 6. cikkének az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) általi értelmezésére támaszkodva, és hogy ezen irányelvben a „vád” kifejezés az EJEE 6. cikkének (1) bekezdése szerinti „vád” kifejezéssel megegyező értelemben szerepel. „Büntetőjogi vádról” akkor beszélünk, ha valamely személlyel szemben az illetékes hatóságok hivatalosan vádat emelnek, vagy ha az e hatóságok által a személyt terhelő gyanú miatt foganatosított cselekmények jelentős hatással vannak a helyzetére. Így például az a személy, akit bűncselekmény elkövetésének gyanúja miatt elfognak, „bűncselekmény elkövetésével vádolt” személynek tekinthető, és hivatkozhat az EJEE 6. cikkének védelmére ( 13 ). Különösen, minden e cikk értelmében vett „bűncselekménnyel gyanúsított személnek” joga van ahhoz, hogy tájékoztassák a hallgatáshoz való jogáról ( 14 ).

27.

Márpedig az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy 2021. március 22‑én este két személy jelenléte keltette fel a rendőrség figyelmét egy vállalat parkolójában, amint egy tehergépkocsi körül foglalatoskodtak, amelynek az üzemanyag tartálya nyitva volt, a közelében kannákat találtak, és e személyek megpróbáltak elrejtőzni a rendőrök elől, ami letartóztatásukhoz és megbilincselésükhöz vezetett. Ezen egyértelmű kényszerítő intézkedések révén e személyek tudomására hozták, hogy bűncselekmény – jelen esetben üzemanyaglopás – elkövetésével gyanúsítják őket, ami meghatározza a 2012/13 irányelv alkalmazását. Ezért a 2012/13 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének e) pontjával összhangban a két érintett személy jogosult volt arra, hogy haladéktalanul tájékoztassák őket a jogaikról, beleértve a hallgatáshoz való jogukat is.

28.

Végezetül rámutatok, hogy a 2012/13 irányelv 2. cikke (1) bekezdésének a jelen indítvány 22. pontjában említett értelmezése azt jelentené, hogy az irányelvben előírt jogokra vonatkozó információ késedelmes és ezért szabálytalan közlése az irányelv alkalmazása elmaradásának indokává válna, ami logikailag és jogilag nem elfogadható.

29.

Úgy tűnik, hogy először is az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés pontos értelmét kell megvizsgálni annak megfogalmazása alapján. E megfogalmazásból kitűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság a vizsgálódását a jelek szerint kizárólag arra a kérdésre korlátozza, hogy összeegyeztethetetlen‑e az uniós joggal a hivatalból történő figyelembe vételre vonatkozó, ítélkezési gyakorlatból eredő nemzeti tilalom, ami ellentétes e bíróság azon szándékával, hogy gyakorolhassa e hatáskörét. Az előzetes döntéshozatalra a Bíróság elé terjesztett kérdés tehát nem arra vonatkozik, hogy az uniós jog alapján az alapügy körülményei között fennáll‑e a nemzeti bíróságnak a hivatalból történő figyelembe vételre irányuló esetleges kötelezettsége.

30.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésnek ez az értelmezése megkérdőjelezhetőnek tűnik számomra, mivel a nemzeti bíróság az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben kifejezetten hivatkozik a Bíróság azon ítélkezési gyakorlatára, amely azt állapítja meg, hogy a nemzeti bíróság „köteles” hivatalból megvizsgálni, hogy a fogyasztók tisztességtelen feltételekkel szembeni védelme terén fennáll‑e az uniós jog megsértése. Ez a bíróság úgy véli, hogy – tekintettel arra, hogy az érintett eljárásokban elfoglalt hasonlóan alárendelt helyzetük miatt a terheltek helyzete a fogyasztókéhoz hasonlítható –, a fent említett ítélkezési gyakorlatot az alapeljárásban alkalmazni kell. E tekintetben jellemző, hogy mind az alapeljárás alperesei, a francia és az ír kormány, mind a Bizottság felvetett észrevételeikben az uniós jog szerinti hivatalból történő figyelembe vételre vonatkozó kötelezettség fennállására vonatkozó válasz elemeket, e kérdést ugyanis az előterjesztésről szóló határozat alapján nehéznek tűnik egyszerűen elvetni.

31.

Másodszor, meg kell jegyezni, hogy az uniós jog két külön jogi aktusban, nevezetesen a 2012/13 irányelvben és a 2016/343 irányelvben rendelkezik a gyanúsítottak vagy vádlottak hallgatáshoz való jogáról. Az előbbi a 3. és 4. cikkében rendelkezik a tájékoztatáshoz való jogról és a hallgatáshoz való jogról, míg az utóbbi a 7. cikkében az önvádra kötelezés tilalmának érvényesítéséhez való joggal együtt anyagi jogként rögzíti a hallgatáshoz való jogot, és mindkét jogot az ártatlanság vélelmének egyes vonatkozásaiként írja le. A 2016/343 irányelv (26) és (27) preambulumbekezdése szerint a hallgatáshoz való jog és az önvádra kötelezés tilalma a felrótt bűncselekménnyel kapcsolatos kérdésekre vonatkozik, és e jogokból az következik, hogy az illetékes hatóságoknak nem szabad a gyanúsítottakat vagy a vádlottakat arra kényszeríteniük, hogy akaratuk ellenére információkat közöljenek; ez utóbbi preambulumbekezdés az EJEB által meghatározott értelmezésre hivatkozik ( 15 )

32.

E bíróság úgy véli, hogy az önvádra kötelezés tilalma elsősorban a vádlott hallgatásra vonatkozó akaratának tiszteletben tartásáról szól, és azon az előfeltevésen alapul, hogy egy büntetőügyben az ügyészség arra törekszik, hogy érvelését ne a vádlott akaratának figyelmen kívül hagyásával, kényszerítéssel vagy elnyomással szerzett bizonyítékokra alapítsa. E jogok célja többek között az, hogy megvédje a vádlottat a hatóságok visszaélésszerű kényszerítésétől, ami lehetővé teszi a bírói tévedések elkerülését és az EJEE 6. cikke által elérni kívánt eredmény biztosítását ( 16 ). Így a 2016/343 irányelv 7. cikke és az EJEE 6. cikke az említett jogokat azonosan értelmezi, vagyis védelmet jelentenek azzal szemben, hogy a kihallgatás során a gyanúsított által előzetesen kifejezett hallgatásra vonatkozó szándékkal ellentétben, erőszakkal szerezzenek bizonyítékot.

33.

Megjegyzem, hogy az alapügynek az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnő tényállására tekintettel közvetlenül nem vitatott a 2016/343 irányelv 7. cikkében foglalt, a hallgatáshoz való jognak az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésben említett és fent ismertetett lényege. A jelen ügyben felmerülő kérdés háttere az, hogy a gyanúsítottakat késedelmesen tájékoztatták a hallgatáshoz való jogukról, megsértve ezzel a 2012/13 irányelvnek a nemzeti jogba átültetett 3. és 4. cikkét, amely előírja, hogy az ilyen tájékoztatást haladéktalanul meg kell adni. Ilyen körülmények között a 2016/343 irányelv 7. cikke nem tűnik relevánsnak a Bíróság által a jelen ügyben adandó válasz szempontjából.

34.

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból továbbá kitűnik, hogy az alapeljárás a 2012/13 irányelv 8. cikkének (2) bekezdésében – amely előírja, hogy „a gyanúsítottaknak és a vádlottaknak, illetve ügyvédjüknek joga legyen ahhoz, hogy a nemzeti jog eljárásaival összhangban jogorvoslattal élhessenek, ha az illetékes hatóságok elmulasztják vagy megtagadják az ezen irányelv szerinti tájékoztatást” – szabályozott hatékony jogorvoslati lehetőség fennállásáról szól.

35.

Ennélfogva meg kell állapítani ( 17 ), hogy egyrészt az alapügy különösen a 2012/13 irányelv 3. és 4. cikkére valamint 8. cikkére vonatkozik, másrészt pedig, hogy e rendelkezések konkretizálják a többek között a Charta 47. cikkében és 48. cikkének (2) bekezdésében rögzített tisztességes eljáráshoz és védelemhez való jog tiszteletben tartásához való alapvető jogokat, és e rendelkezéseket a Charta e cikkeinek fényében kell értelmezni ( 18 ).Ezzel összefüggésben a Chartához fűzött magyarázatokból – amelyeket az EUSZ 6. cikk (1) bekezdése harmadik albekezdésének és a Charta 52. cikke (7) bekezdésének megfelelően figyelembe kell venni az említett cikk értelmezése során – kiderül, hogy a Charta 47. és 48. cikke az EJEE 6. cikkében és 13. cikkében nyújtott védelmet biztosítja az uniós jogban ( 19 ). Így a Bíróságnak biztosítania kell, hogy a Charta e cikkeire vonatkozó értelmezése olyan védelmi szintet biztosítson, amely nem sérti az EJEE‑nek az Emberi Jogok Európai Bírósága által értelmezett 6. és 13. cikkében biztosított védelem szintjét ( 20 ).

36.

Ilyen körülmények között meg kell állapítani, hogy a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kérdezi, hogy a 2012/13 irányelv 3. és 4. cikkét, valamint 8. cikkének (2) bekezdését a Charta 47. cikkével és 48. cikkének (2) bekezdésével összefüggésben úgy kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes egy nemzeti rendelkezés olyan értelmezése, amely szerint e rendelkezés megtiltja, hogy a bíróság az előkészítő vizsgálat nélküli tárgyalási szakaszban ( 21 ) hivatalból vegye figyelembe a vádlottnak a hallgatáshoz való jogára vonatkozó tájékoztatáshoz való jogának megsértését, ami az eljárásra vonatkozó semmisségi kifogásnak minősül, és ha igen, az uniós jog a nemzeti bíróságot feljogosítja, vagy kötelezi‑e e jogsértés hivatalból történő figyelembe vételére.

37.

Az erre a kérdésre adott válasz véleményem szerint azt jelenti, hogy a 2012/13 irányelv rendelkezéseinek értelmezésénél figyelembe kell venni az ezen irányelv elfogadásának jogalapjában rejlő korlátokat is.

38.

Először is emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 67. cikk kimondja, hogy „[a]z Unió egy, a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térséget alkot, amelyben tiszteletben tartják az alapvető jogokat és a tagállamok eltérő jogrendszereit és jogi hagyományait”. Az EUMSZ harmadik része V. címének „Büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés” című 4. fejezetébe tartozó, 82. cikk (2) bekezdése a következőképpen rendelkezik: „[a]milyen mértékben az a több államra kiterjedő vonatkozású büntetőügyekben a bírósági ítéletek és határozatok kölcsönös elismerésének, valamint a rendőrségi és igazságügyi együttműködésnek a megkönnyítése érdekében szükséges, az Európai Parlament és a Tanács rendes jogalkotási eljárás keretében elfogadott irányelvekben szabályozási minimumokat állapíthat meg. E szabályoknak figyelembe kell venniük a tagállamok jogi hagyományai és jogrendszerei közötti különbségeket”.

39.

Az EUMSZ 82. cikk (2) bekezdésének b) pontja, amely a 2012/13 irányelv jogalapját képezi, a büntetőeljárásban csak az „egyének jogaira” vonatkozó minimumszabályok megállapítását teszi lehetővé, és ezért ez az irányelv nem tartalmazhat olyan rendelkezéseket, amelyek meghatározzák az ezen irányelvben elismert anyagi jogok állítólagos megsértése esetén hatáskörrel rendelkező bíróságot, vagy a bírósági felülvizsgálat jellegét és terjedelmét, mivel az uniós jogalkotó e tekintetben nem rendelkezik hatáskörrel ( 22 ).

40.

Ezért a 2012/13/EK irányelv hozzájárul a büntetőeljárásoknak az Európai Unión belüli minimális harmonizációjához, és nem értelmezhető akként, hogy teljes és kimerítő jogi aktus. A (40) preambulumbekezdésben foglalt pontosításnak megfelelően a tagállamok szabadon kiterjeszthetik az ezen irányelvben meghatározott jogokat annak érdekében, hogy magasabb szintű védelmet biztosítsanak az említett irányelv által kifejezetten nem szabályozott helyzetekben is, mivel a védelem szintje soha nem csökkenhet az EJEE által biztosított, az EJEB esetjogában értelmezett standardok alá ( 23 ).

41.

Amint arra a Bizottság helyesen rámutat, az elsődleges jog fent említett rendelkezései a nemzeti büntetőeljárás sajátosságainak megőrzésére irányulnak, és azt jelentik, hogy az ezen eljárásokra vonatkozó szabályok az uniós jogba csak korlátozottan avatkozhatnak be, ami számomra nehezen összeegyeztethetőnek tűnik a 2012/13 irányelv Bíróság általi olyan értelmezésével, amely szerint a nemzeti bíróság jogosult, sőt köteles az előkészítő vizsgálat nélküli tárgyalási szakaszban hivatalból figyelembe venni az irányelvben elismert eljárási jogok megsértését.

42.

Másodszor, emlékeztetni kell arra, hogy az uniós jog azon az alapvető előfeltevésen alapul, amely szerint minden tagállam osztozik az összes többi tagállammal az Unió alapjául szolgáló számos közös értékben, és elismeri, hogy azok osztják ezen értékeket vele, amint azt az EUSZ 2. cikk kimondja. Ezen előfeltevés maga után vonja és igazolja a tagállamok közötti kölcsönös bizalom fennállását ezen értékek elismerése, és így az azokat végrehajtó uniós jog tiszteletben tartása tekintetében. Mind a tagállamok közötti kölcsönös bizalom elve, mind pedig az előbbin alapuló kölcsönös elismerés elve alapvető jelentőséggel bír az uniós jogban, mivel lehetővé teszik egy belső határok nélküli térség létrehozását és fenntartását ( 24 )

43.

E tekintetben a 2012/13 irányelv (3), (4), (10) és (14) preambulumbekezdéséből egyértelműen kitűnik, hogy ezen irányelv a büntetőeljárás során a tájékoztatáshoz való jogra vonatkozó közös minimumszabályok megállapításával a tagállamok közötti kölcsönös bizalom megerősítésére törekszik a büntető igazságszolgáltatási rendszereikben a büntetőügyekben hozott határozatok elismerésének megkönnyítése érdekében. A 2012/13 irányelv (4) preambulumbekezdése szerint „[a] büntetőügyekben hozott határozatok kölcsönös elismerése csak a bizalom szellemében működhet eredményesen, amelynek keretében nemcsak az igazságügyi hatóságok, hanem a büntetőeljárás összes szereplője is egyenértékűnek tekinti a többi tagállam igazságügyi hatóságai által hozott határozatokat a sajátjaival, ami nemcsak a másik tagállam szabályainak helyénvalóságába, hanem a szabályok megfelelő alkalmazásába vetett bizalmat is feltételezi”.

44.

Hozzá kell tenni, hogy tagállamok közötti kölcsönös bizalom elve, különösen a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség tekintetében mindegyik államtól megköveteli, hogy – kivételes körülményektől eltekintve – úgy tekintse, hogy az összes többi tagállam tiszteletben tartja az uniós jogot, és különösen az uniós jog által elismert alapvető jogokat. Így a tagállamok az uniós jog végrehajtásakor az uniós jog alapján kötelesek lehetnek arra, hogy feltételezzék, a többi tagállam tiszteletben tartja az alapvető jogokat, és így nemcsak az nem lehetséges, hogy valamely másik tagállamtól az alapvető jogok uniós jog által biztosított védelmi szintjénél magasabb nemzeti védelmi szintet követeljenek meg, hanem – a kivételes esetektől eltekintve – azt sem vizsgálhatják meg, hogy ezen másik tagállam a konkrét esetben ténylegesen tiszteletben tartotta‑e az Unió által biztosított alapvető jogokat ( 25 ).

45.

Ez az ítélkezési gyakorlat az alapvető jogok védelmét szolgáló nemzeti rendszerekbe vetett kölcsönös bizalom vélelmét tükrözi, amely csak rendkívül korlátozott „kivételes eseteknek” minősülő körülmények között dönthető meg. Ezt az ítélkezési gyakorlatot a büntetőjogi ítéletek végrehajtásáról szóló valamennyi másodlagos jogszabályra, nevezetesen a 2002/584/IB kerethatározatra ( 26 ), a 2008/909/IB kerethatározatra ( 27 ) és a 2008/675/IB kerethatározatra ( 28 ) alkalmazni kell.

46.

A nemzeti jogrendszerek sajátosságainak és e jogrendszereknek az alapvető jogok védelme tekintetében fennálló egyenértékűsége vélelmének megőrzése mellett a kérdést előterjesztő bíróság által felvetett jogi problémát a tagállamok eljárási autonómiájának elve alapján is meg kell vizsgálni, amely az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvéből eredő követelmények betartásának szükségessége keretei között érvényesül ( 29 ).

47.

Nem vitatott, hogy a KB‑t és FS‑t a 2012/13 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének e) pontja és 4. cikkének (2) bekezdése alapján megillető jogokat megsértették az alapügyben folyó büntetőeljárás során. Az e rendelkezések által a nemzeti hatóságokra rótt azon kötelezettség, hogy tájékoztassák a gyanúsítottakat és vádlottakat a hallgatáshoz való jogukról, alapvető fontosságú e jogok hatékony biztosítása és így a Charta 47. cikkének és 48. cikke (2) bekezdésének tiszteletben tartása szempontjából. E tájékoztatás hiányában ugyanis az érintett személy nem tudhat e jogok fennállásáról és nem ismerheti azok terjedelmét, valamint nem követelheti azok tiszteletben tartását, így nem élhet teljes mértékben a védelemhez való jogával, és nem részesülhet tisztességes eljárásban ( 30 ). Emlékeztetni kell azonban arra, hogy a jelen ügyben ugyan a két letartóztatott személyt valóban értesítették a jogaikról, de késedelmesen, ami e jogok megsértésére enged következtetni, mivel a késedelmet semmilyen elháríthatatlan körülmény nem indokolta ( 31 ).

48.

E jogsértés következményeit illetően a francia kormány észrevételeiből kitűnik, hogy a nemzeti jog különbséget tesz a bíróságok szervezetét, összetételét és hatáskörét érintő közjogi jellegű semmisségi okok és a felek érdekében megállapított magánjellegű semmisségi okok között. Ez utóbbiakhoz – bizonyos különösen fontos garanciák kivételével, mint például a hallgatáshoz való jog, amelynek megsértése szükségszerűen sérelmet okoz – csak akkor fűződik szankció, ha bizonyítottan sérülnek a rájuk hivatkozó személy érdekei, a bíróság hivatalból nem veheti figyelembe azokat. Ez utóbbi szabály a CPP 385. cikke első albekezdésére vonatkozóan a Cour de cassation (semmítőszék) általi megfogalmazott értelmezésből következik.

49.

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a 2012/13 irányelv 8. cikkének (2) bekezdése előírja a tagállamok számára annak biztosítását, hogy a gyanúsítottaknak és a vádlottaknak, illetve ügyvédjüknek joga legyen ahhoz, hogy a nemzeti jog eljárásaival összhangban jogorvoslattal élhessenek, ha az illetékes hatóságok elmulasztják vagy megtagadják az ezen irányelv szerinti tájékoztatást. Így az uniós jogalkotó a tagállamokra bízta az érintett személyek rendelkezésére álló jogorvoslatok jellegének és konkrét módozatainak, valamint a 2012/13 irányelvben előírt jogok megsértéséből eredő következményeknek a meghatározását.

50.

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatának értelmében az ilyen tárgyú uniós jogszabályok hiányában a tagállamok eljárási autonómiája elvének értelmében minden tagállam belső jogrendjének feladata kijelölni a hatáskörrel és/vagy illetékességgel rendelkező bíróságot, és meghatározni a keresetindítás azon eljárási szabályait, amelyek a jogalanyok uniós jogból eredő jogainak védelmét hivatottak biztosítani. Ennek alapján az EUSZ 4. cikk (3) bekezdésében kimondott jóhiszemű együttműködés elve értelmében azon keresetek eljárási szabályai, amelyek az egyén uniós jogból származó jogai védelmét hivatottak biztosítani, nem lehetnek kevésbé kedvezőek, mint a megfelelő belső jogi keresetek esetében (az egyenértékűség elve), és az uniós jogrend által biztosított jogok gyakorlását nem lehet gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tenni (a tényleges érvényesülés elve). Ezek az egyenértékűségre és tényleges érvényesülésre vonatkozó követelmények a jogalanyok uniós jogból eredő jogai védelmének biztosítására vonatkozó általános tagállami kötelezettséget fejezik ki ( 32 ).

51.

Ami az egyenértékűség elvét illeti, a Bíróság rendelkezésére álló iratokban semmi nem utal eleve arra, hogy a CPP 385. cikke első bekezdésének a 2012/13 irányelvből eredő jogok megsértésére történő alkalmazása sértené ezt az elvet. E cikk – a kifogásolt bírói gyakorlat értelmezése szerint – ugyanis azokat a feltételeket szabályozza, amelyek mellett a semmisségre a büntetőbíróság előtt hivatkozni lehet, függetlenül attól, hogy a semmisség a nemzeti jogi rendelkezéseken vagy az uniós jogi rendelkezéseken alapuló személyiséghez fűződő jog megsértéséből ered‑e ( 33 ).

52.

Ami a tényleges érvényesülés elvét illeti, emlékeztetni kell arra, hogy az uniós jog nem kötelezi a tagállamokat arra, hogy a nemzeti jogban megállapítottaktól eltérő jogorvoslati lehetőségeket hozzanak létre, kivéve azonban azt az esetet, ha a szóban forgó nemzeti jogrend egészéből az következik, hogy nem létezik olyan bírósági jogorvoslat, amellyel akár közvetett módon biztosítható lenne a jogalanyok uniós jogból eredő jogainak tiszteletben tartása, illetve ha a jogalanyok bírósághoz fordulásának az lenne az egyetlen módja, hogy kénytelenek lennének jogot sérteni ( 34 ).

53.

A Bíróság ítélkezési gyakorlatából az is kitűnik, hogy minden esetben, amikor felmerül a kérdés, hogy egy nemzeti eljárási rendelkezés lehetetlenné, vagy rendkívül nehézzé teszi‑e a közösségi jogrend által a magánszemélyekre ruházott jogok gyakorlását, azt kell megvizsgálni, hogy milyen e rendelkezésnek az egész eljárásban betöltött helye, az eljárás lefolytatása, és az eljárás sajátosságai a különböző nemzeti fórumok előtt. Ebből a szempontból adott esetben azokat az alapelveket is figyelembe kell venni, amelyek a nemzeti bírósági rendszer alapjául szolgálnak, mint például a védelemhez való jog, a jogbiztonság elve, és az eljárás szabályos lefolytatásának elve ( 35 ).

54.

Ezen ítélkezési gyakorlat szerint a tényleges érvényesülés elve tiszteletben tartásának értékelése nem a valamely tagállamban rendelkezésre álló valamennyi jogorvoslati lehetőség vizsgálatát követeli meg, hanem az ezen elvet állítólagosan sértő rendelkezés kontextuális elemzését, ami magában foglalhatja más olyan eljárási rendelkezések elemzését is, amelyek azon jogorvoslattal – vagy azzal azonos tárgyú jogorvoslatokkal – összefüggésben alkalmazandók, amelynek hatékonyságát kétségbe vonják ( 36 ). A Bíróság úgy véli, hogy a meghozott ítéletek ezért csak az adott ügy összes ténybeli és jogi összefüggésének figyelembevételével elvégzett és a hátterüket képező területtől eltérő területekre automatikusan nem alkalmazható egyedi mérlegelés eredményei ( 37 ).

55.

Fontosnak tartom hangsúlyozni az ilyen értékelés nehézségét a Bíróság elé terjesztés módjára, jelen esetben az előzetes döntéshozatalra irányuló kérelemre tekintettel. Ebben az összefüggésben annak megállapításához, hogy melyik nemzeti szabályozást kell alkalmazni, mindenekelőtt az előzetes döntéshozatalra utaló határozatra kell hivatkozni, amelyet – ha ez a határozat, mint a jelen ügyben, hiányos – az érintett felek írásbeli észrevételei és adott esetben a tárgyaláson elhangzottak egészítenek ki. A jelen ügyben úgy tűnik, hogy a szükséges összefüggésbe helyezéshez a nemzeti jog több rendelkezését is figyelembe kell venni.

56.

Először is az ügyészség franciaországi szerepét illetően, a francia kormány arra hivatkozik, hogy a CPP vonatkozó rendelkezéseiből ( 38 ) következően az ügyésznek az a feladata, hogy összeegyeztesse a társadalom általános érdekeinek védelmét, amelyet a büntetőjog elleni bűncselekmények üldözésével végez, és az egyéni szabadságjogok tiszteletben tartását, amelyet az eljárás során az eljárás alá vont személyek jogainak védelmezőjeként valósít meg. Bár a 2012/13 irányelv vonatkozó rendelkezéseinek értelmezése szigorúan véve valóban nem jár az „igazságügyi hatóság” fogalmának értékelésével, mégis fontos hangsúlyozni, hogy ez a minősítés a francia ügyészség tekintetében rendkívül ellentmondásos.

57.

A Cour de cassation (semmítőszék), amelynek arról kell döntenie, hogy az ügyészség képes‑e érvényesen ellenőrizni az őrizetbe vételre irányuló intézkedéseket az EJEE 5. cikkének (3) bekezdése értelmében, amely szerint minden „[…] letartóztatott vagy őrizetbe vett […] személyt haladéktalanul bíró, vagy a törvény által bírói hatáskörrel felruházott más tisztségviselő elé kell állítani […]”, az EJEB ítélkezési gyakorlatára ( 39 ) támaszkodva kimondta, hogy az ügyészség, mivel nem rendelkezik a függetlenség és pártatlanság garanciáival, és a vádat képviseli, a fent említett cikk értelmében nem igazságügyi hatóság ( 40 ) Ezzel szemben a Conseil constitutionnel (alkotmánytanács, Franciaország) mindig is úgy vélte, hogy az egyéni szabadság tiszteletben tartását biztosító igazságügyi hatóság a bírósági tanács tagjait és az ügyészt egyaránt magában foglalja, és hogy a rendőrségi őrizet első 48 órájának az ügyész általi ellenőrzése nem ellentétes az Alkotmánnyal ( 41 ). Ehhez hozzáteszem még, hogy a Bíróság elismerte, hogy a francia ügyészség kizárólag az európai elfogatóparancs kibocsátásának sajátos összefüggésében minősül a 2002/584 kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett igazságügyi hatóságnak. A Bíróság úgy ítélte meg, hogy az ügyészség tagjai, akik Franciaországban „magistrat” jogállással bírnak, önállóan járnak el az elfogatóparancs kibocsátásával járó feladatok gyakorlása során ( 42 ).

58.

Az igazságügyi hatóság meghatározásával kapcsolatos – még az egyazon államon belül is fennálló – jogi relativizmuson és az ezzel összefüggő, a nemzeti jogrendszer megértése során felmerülő objektív nehézségekre vonatkozó megállapításon túlmenően, ebben az összefüggésben nehezen tudom úgy tekinteni, hogy a francia ügyészség által végzett, a jelen ügyben hiányos megelőző ellenőrzés, önmagában alkalmas arra, hogy biztosítsa a 2012/13 irányelv által garantált védelem hatékony érvényesülését.

59.

Másodszor, a francia kormány írásbeli és szóbeli észrevételeiből kitűnik, hogy az ügyvédi segítséghez való jog a büntetőeljárás teljes időtartama alatt biztosított ( 43 ), ami a jelen ügyben nem vitatott, és ezt elősegíti a költségmentesség rendszere, amely lehetővé teszi, hogy a vagyonnal nem rendelkező vagy szerény jövedelemmel rendelkező személyek eljárási költségeit – ideértve az ügyvédi költségeket is – az állam teljes egészében vagy részben átvállalja, és a kirendelt védelmet, amelyet egy, a kamara elnöke vagy a bíróság elnöke által az eljárás alá vont személy számára a büntetőeljárás során történő segítségnyújtás céljából kijelölt ügyvéd lát el akár azért, mert nincs ügyvédje, vagy nem volt ideje ügyvédet választani, akár azért, mert az eljárás ügyvéd jelenlétét igényli, és az eljárás alá vont személynek nincs ügyvédje.

60.

Ami az ügyvéd szerepét illeti, megjegyzem, hogy az ügyvéd a rendőrségi őrizetben lévő személlyel folytatott minden egyes kihallgatás és minden egyes meghallgatás vagy szembesítés végén, amelyen részt vett, írásbeli észrevételeket tehet, amelyeket az eljáráshoz csatolnak, és a rendőrségi őrizet időtartama alatt megküldik azokat az ügyésznek. Márpedig az ügyvéd betekinthet különösen a rendőrségi őrizetbe vételről szóló értesítést és az ahhoz kapcsolódó jogokat rögzítő jegyzőkönyvbe, amely lehetővé teszi számára, hogy ellenőrizze azok betartását, beleértve az időbeli vetületet is ( 44 ).

61.

Az érdemi tárgyalás ( 45 ) során az ügyvéd jelenléte kötelezővé válik bizonyos eljárásokban, például az előállításra irányuló eljárásban, amely a bűnösségnek a büntető esküdtbíróság előtti előzetes beismerésén alapuló, és a tényállást követő rövid időn belüli ítélethozatalt vonja maga után, vagy a kiskorúakra vonatkozó eljárásban. Amennyiben az ügyvéd nem kötelező, a vádlott saját kezdeményezésére igénybe veheti az általa választott ügyvéd segítségét vagy képviseletét, illetve – adott esetben akár a tárgyalás napján – ügyvéd kirendelését. Emlékeztetni kell arra, hogy ha a távolmaradó vagy nem képviselt eljárás alá vont személy első fokon nem terjesztett elő az eljárásra vonatkozó semmisségi kifogást, ugyanez a joga megilleti őt a fellebbezés során is.

62.

Harmadszor, hangsúlyozni kell, hogy a CPP első cikke tartalmaz egy bekezdést, amely szerint büntető‑ és büntetés-végrehajtási ügyekben nem lehet elítélni valamely személyt kizárólag az általa tett vallomások alapján anélkül, hogy lehetősége lett volna ügyvéddel találkozni és ügyvédi segítséget igénybe venni. Ezen túlmenően és mindenekelőtt egy 2021. december 22‑én hozott és ugyanezen év december 31‑én hatályba lépett törvény óta a fent említett cikk egy új bekezdést tartalmaz, amely szerint „[b]űncselekmény vagy szabálysértés esetén a gyanúsított vagy vádlott személyt a vallomásának felvételét és minden egyes – ideértve a személyére vonatkozó információk megismerésére vagy biztonsági intézkedés bejelentésére irányuló – kihallgatását megelőzően, a nyomozati szervek, egy bíró, a bíróság, vagy az igazságügyi hatóság által megbízott bármely személy illetve szerv előtti megjelenése során tájékoztatni kell a neki felrótt tényeket illetően őt megillető hallgatáshoz való jogáról”.

63.

Ezek a rendelkezések alapvető fontosságúak, mivel lehetővé teszik a gyanúsítottaknak vagy vádlottaknak a 2012/13 irányelv szerinti jogaikról, különösen a jogi képviselőhöz és a hallgatáshoz való jogról szóló tájékoztatáshoz való joga megsértésének automatikus orvoslását azzal, hogy „semlegesítik” az érintett személyek azon nyilatkozatait, amelyeket a nyomozási szakaszban szabálytalanul vettek fel büntetőjogi felelősségük megállapítása céljából.

64.

Negyedszer, bár kétségtelen, hogy a bíróságnak nincs hatásköre arra, hogy hivatalból semmisnek nyilvánítsa a szabálytalanul felvett jegyzőkönyveket, ugyanakkor a megállapított szabálytalanságból azt a következtetést kell levonnia, hogy a jegyzőkönyvek nem rendelkeznek bizonyító erővel. Így a CPP‑nek a tárgyaláson említett 429. cikke előírja, hogy a jegyzőkönyvek csak akkor bírnak bizonyító erővel, ha szabályos formában készülnek, ha készítőjük a feladatai ellátása során járt el, és a hatáskörébe tartozó ügyről számolt be ( 46 ). A szabálytalan jogi aktusoknak nincs bizonyító ereje. A kérdést előterjesztő bíróságnak ezért a szabálytalan eljárási iratokat figyelmen kívül kell hagynia, nem fogadhatja el azok bizonyító erejét, ugyanakkor egy jegyzőkönyv bizonyító erejének elvesztése nem jár a semmisségének megállapításával. Az ügyirat továbbra is érvényes elemeinek értékelésétől függően, saját meggyőződése alapján dönthet úgy, hogy szükség esetén felmenti a két vádlottat. Meg kell állapítani, hogy ez a rendelkezés lehetővé teszi az uniós jog, jelen esetben a 2012/13/EK irányelv 3. és 4. cikke követelményeinek figyelmen kívül hagyásával szerzett információk és bizonyítékok kizárását. A megállapított szabálytalanság tehát nem orvosolhatatlan ( 47 ).

65.

Úgy tűnik tehát, hogy a francia jogrendszerben az ilyen eljárási szabályok megléte garantálja az uniós jog hatékonyságát, továbbá az, hogy a kérdést előterjesztő bíróság hivatalból nem hozhat fel az eljárásra vonatkozó semmisségi kifogást a két alperesnek a hallgatáshoz való jogról történő késedelmes tájékoztatására alapított, magánjogi jellegű semmisségi ok miatt, nem sérti a hatékony érvényesülés elvét, mivel ez a szabály önmagában nem alkalmas arra, hogy gyakorlatilag lehetetlenné tegye vagy túlzottan megnehezítse a gyanúsítottak vagy vádlottak számára azon jogaik gyakorlását, amelyek a 2012/13 irányelvnek a 8. cikke (2) bekezdésével összefüggésben értelmezett 3. cikke (1) bekezdésének e) pontjából és 4. cikkének (2) bekezdéséből erednek.

66.

Ez a következtetés nem kérdőjelezhető meg a Charta 47. cikke és 48. cikkének (2) bekezdése alapján. E tekintetben elegendő megjegyezni, hogy amennyiben a magánszemélyek az érintett uniós jog területén rendelkeznek olyan jogorvoslati lehetőséggel, amely lehetővé teszi számukra, hogy biztosítsák az uniós jog szerinti jogaik tiszteletben tartását, ami a francia jogrendszerben a jelek szerint fennáll a nemzeti jog olyan szabálya, amely megakadályozza, hogy az eljáró bíróság hivatalból vizsgálja az eljárás semmisségére vonatkozó, az ilyen személyek magánérdekeit védő rendelkezések megsértése miatt fennálló kifogást, nem értelmezhető a Charta 52. cikkének (1) bekezdése értelmében vett, a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz való jog, illetve a Charta 47. cikkében és 48. cikkének (2) bekezdésében biztosított védelemhez való jog korlátozásaként ( 48 ).

67.

Úgy vélem, hogy az uniós jog e javasolt értelmezése összeegyeztethető a Bíróság és az EJEB által a hivatalból történő figyelembe vételérdésében kialakított ítélkezési gyakorlattal.

68.

Polgári és közigazgatási ügyekben a Bíróság kimondta, hogy az uniós jog és különösen a tényleges érvényesülés elve főszabály szerint nem írja elő a nemzeti bíróságok számára, hogy – az adott európai jogi rendelkezésnek az európai jogban betöltött jelentőségétől függetlenül – hivatalból vegyék figyelembe az uniós rendelkezések megsértésére alapított jogalapot, amennyiben e jogalap vizsgálatával túllépnék a felek által körülhatárolt jogvita kereteit, és más tényeket és körülményeket vennének alapul, mint amelyekre az említett rendelkezések alkalmazásában érdekelt fél a kérelmét alapította. A nemzeti bíróság hatáskörének ilyetén korlátozását az az elv indokolja, miszerint a feleknek kell kezdeményezniük az eljárást, és ebből következően amennyiben a nemzeti eljárásjog tényleges lehetőséget biztosít az érintett fél számára, hogy az uniós jogon alapuló jogalapra hivatkozzon, a nemzeti bíróság csak olyan kivételes esetekben járhat el hivatalból, amikor beavatkozását a közérdek követeli meg ( 49 ).

69.

A Bíróság arra is rámutatott ( 50 ), hogy ezt az ítélkezési gyakorlatot nem vonja kétségbe az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban hivatkozott 1995 december 11‑iPeterbroeck ítélet (C‑312/93, EU:C:1995:437), amelyet az adott ügyhöz kapcsolódó egyedi körülmények jellemzik, amelyek azt eredményezik, hogy az alapügy felperese nem hivatkozhat eredményesen arra, hogy valamely nemzeti rendelkezés összeegyeztethetetlen az uniós joggal, sem a 2000. június 27‑iOcéano Grupo Editorial ítélet (C‑240/98, EU:C:2000:346), amelyet a 93/13 irányelvben foglalt tényleges védelem fogyasztók számára történő biztosításának szükségessége igazol ( 51 ).

70.

Kétségtelen, hogy a tisztességtelen kikötések területéről kiindulva alakult ki a fogyasztóvédelem területén a nemzeti bíróság hivatalból való eljárása; e bíróságot először hatáskörrel, majd kötelezettséggel ruházták fel annak hivatalból való megállapítására, hogy egy szerződési feltétel tisztességtelen-e vagy sem ( 52 ). A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata értelmében a 93/13 irányelv által létrehozott védelmi rendszer azon az elven alapszik, amely szerint a fogyasztó az eladóhoz vagy szolgáltatóhoz képest hátrányos helyzetben van, mind tárgyalási lehetőségei, mind pedig tájékozottsági szintje tekintetében, amely helyzet az eladó vagy szolgáltató által előzetesen meghatározott feltételek elfogadásához vezet, anélkül hogy a fogyasztó befolyásolni tudná ezek tartalmát. E hátrányos helyzet tekintetében ezen irányelv 6. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy a tisztességtelen feltételek nem jelentenek kötelezettséget a fogyasztóra nézve. Amint az az ítélkezési gyakorlatból következik, olyan kógens rendelkezésről van szó, amely arra irányul, hogy a szerződő felek jogai és kötelezettségei tekintetében a szerződés által megállapított formális egyensúlyt a szerződő felek egyenlőségét helyreállító, valódi egyensúllyal helyettesítse ( 53 ).

71.

E tekintetben a nemzeti bíróság – amennyiben a rendelkezésére állnak az e tekintetben szükséges jogi és ténybeli elemek – hivatalból köteles vizsgálni a 93/13 irányelv hatálya alá tartozó szerződési feltétel tisztességtelen jellegét, ezzel ellensúlyozván a fogyasztó és az eladó vagy szolgáltató közötti egyenlőtlen helyzetet. Ezenfelül, a 93/13 irányelv – amint az a huszonnegyedik preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezett 7. cikkének (1) bekezdéséből következik – arra kötelezi a tagállamokat, hogy rendelkezzenek megfelelő és hatékony eszközökről annak érdekében, hogy megszüntessék az eladók vagy szolgáltatók fogyasztókkal kötött szerződéseiben a tisztességtelen feltételek alkalmazását. Figyelembe véve a 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdésében és 7. cikkének (1) bekezdésében foglalt követelményeket, amely szabályozási kombinációnak a 2012/13 irányelvben nincs megfelelője, a Bíróság meghatározta, hogy a nemzeti bíróságnak milyen módon kell biztosítania a fogyasztók ezen irányelvből eredő jogainak védelmét, ugyanakkor leszögezte, hogy a fogyasztóvédelem nem abszolút ( 54 ). A Bíróság így pontosította, hogy a tényleges érvényesülés elvének tiszteletben tartása nem terjeszkedhet annak megköveteléséig, hogy a nemzeti bíróság nem csak egy jogait nem ismerő fogyasztó eljárási jellegű mulasztását pótolja, hanem az érintett fogyasztó tétlenségét is teljes egészében kompenzálja ( 55 ).

72.

A kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy a fenti ítélkezési gyakorlatot át lehet ültetni az alapeljárásra, különösen a fogyasztók és az alperesek közös alárendeltségi helyzetére hivatkozva ( 56 ), amely megközelítés számomra nem tűnik elfogadhatónak. Emlékeztetni kell arra, hogy az alapügy a büntetőjog területére tartozik, amely nem áll kapcsolatban szerződéses kötelezettségekkel, és ahol mind a jogalkotónak, mind a bíróságnak az a feladata, hogy biztosítsa az egyensúlyt egyrészt a közrend megsértésének megelőzése, a bűnelkövetők felderítése és megbüntetése, másrészt a vádlott alapvető jogai között oly módon, hogy ugyanakkor az eljárást észszerű időn belül folytatja le. Ezen túlmenően az állam a bűnüldözési jogköreinek gyakorlása során nemcsak a bűncselekmények áldozatainak érdekeit kívánja védeni, hanem a társadalom tágabb értelemben vett, közérdeknek számító érdekeit is.

73.

Ebben az összefüggésben fontos hangsúlyozni, hogy a 2002/584 kerethatározat elfogadása óta a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés fokozatosan olyan jogi eszközöket hozott létre, amelyek összehangolt alkalmazása arra irányul, hogy erősítse a tagállamok között az egymás nemzeti jogrendjeibe vetett bizalmat annak érdekében, hogy biztosítsa a büntetőügyekben hozott ítéletek Unión belüli elismerését és végrehajtását, hogy ezáltal elkerülhető legyen a bűncselekmények elkövetőinek büntetlensége ( 57 ), miközben biztosított a büntetőeljárás tisztességes jellege. A 2012/13/EK irányelv – amint arra a (11), (12) és (14) preambulumbekezdése rámutat – ezen jogi eszközök közé tartozik, amelyek pontosítják a Tanács által 2009‑ben elfogadott, a gyanúsítottak és vádlottak jogainak az eljárás során történő megerősítését célzó ütemtervet ( 58 ). Ezeknek, a Chartának, az EJEE‑nek és az EJEB‑Bíróság ítélkezési gyakorlatának a rendelkezéseit, valamint a nemzeti rendelkezéseket kiegészítő eszközöknek a kumulatív hatása valós és széles körű védelmet nyújt az érintett személyeknek, akiknek a jogi helyzete ezért – többek között a tájékoztatás szintjét tekintve – nem hasonlítható össze egy fogyasztónak a szolgáltatóval való szerződéses viszonyában fennálló helyzetével ( 59 ). Ilyen körülmények között a jelen ügyben kizártnak tűnik a 93/13 irányelv 6. cikkére alkalmazott azon megoldás bármilyen formája, hogy az európai normát a közrendre vonatkozó nemzeti szabályokhoz igazítsák.

74.

Végezetül e szakaszban hivatkozni kell a Bíróság közelmúltbeli ítélkezési gyakorlatára, amely a bíróság azon szerepére vonatkozik, amelyet az egyrészt a 2002/58/EK irányelvből ( 60 ) eredő követelmények figyelmen kívül hagyásával szerzett információkon vagy bizonyítékokon alapuló büntetőeljárásokban, másrészt a harmadik országbeli állampolgárok fogva tartása jogszerűségének az uniós jogból eredő feltételeinek felülvizsgálatára irányuló eljárások keretében betölt.

75.

Először is, a Bíróság megállapította, hogy a 2002/58 irányelv 15. cikkének a tényleges érvényesülés elvének tükrében értelmezett (1) bekezdése alapján a nemzeti büntetőbíróság köteles a bűncselekmények elkövetésével gyanúsított személyekkel szemben indított büntetőeljárásban figyelmen kívül hagyni azokat az információkat és bizonyítékokat, amelyekhez a forgalmi és helymeghatározó adatoknak az uniós joggal összeegyeztethetetlen, általános és különbségtétel nélküli megőrzésével jutottak, ha a gyanúsított személyek nem tudnak hatékony módon észrevételt tenni ezekkel az információkkal és bizonyítékokkal kapcsolatban, amelyek a bíróság tudomásán kívüli területről származnak és döntő befolyással lehetnek a tényállás megállapítására ( 61 ). Noha valóban a hatékony érvényesülés elvének a büntetőeljárásban – így az alapügyben is – történő alkalmazásáról van szó, a jelen ügy mégsem a bíróság tudomásán kívüli területről származó bizonyítékoka vonatkozik, amelynek elfogadhatósága veszélyeztetné a kontradiktórius elv tiszteletben tartását, és ezáltal a tisztességes eljáráshoz való jogot.

76.

Másodszor, a Bíróság kimondta, hogy a 2008/115/EK irányelv ( 62 ) 15. cikkének (2) és (3) bekezdését, a 2013/33/EU irányelv ( 63 ) 9. cikkének (3) és (5) bekezdését, valamint a 604/2013/EU rendelet ( 64 ) 28. cikkének (4) bekezdését a Charta 6. és 47. cikkével összefüggésben úgy kell értelmezni, hogy a harmadik országbeli állampolgár őrizetének a jogszerűségére vonatkozó, az uniós jogból eredő feltételek tiszteletben tartásának az igazságügyi hatóság általi vizsgálata keretében e hatóságnak az iratanyagnak a tudomására hozott, az előtte folyamatban lévő kontradiktórius eljárás során kiegészített vagy tisztázott információi alapján hivatalból meg kell állapítania az olyan jogszerűségi feltétel tiszteletben tartásának az esetleges elmulasztását, amelyre az érintett személy nem hivatkozott ( 65 ).

77.

Úgy tűnik, hogy ezt a megoldást egy sajátos jogszabályi környezet indokolja, amely gyökeresen különbözik a jelen esettől. A Bíróság mindenekelőtt pontosította, hogy bár egy harmadik ország állampolgárának őrizetbe vétele súlyos beavatkozást jelent a szabadsághoz való, a Charta 6. cikkében előírt jogba, az ilyen intézkedésnek a 2008/115 irányelv, a 2013/33 irányelv és a 604/2013 rendelet értelmében vett célja nem bűncselekmények üldözése vagy szankcionálása. A Bíróság ezt követően és elsősorban rámutatott, hogy az uniós jogalkotó az őrizetbe vétel feltételeit illetően nem szorítkozott a közös anyagi jogi normák megállapítására, hanem olyan közös eljárási szabályokat is bevezetett, amelyek célja annak biztosítása, hogy minden tagállamban álljon fenn olyan rendszer, amely lehetővé teszi az illetékes igazságügyi hatóság számára, hogy adott esetben hivatalból történő vizsgálatot követően szabadon bocsássa az érintett személyt, amint úgy tűnik, hogy az őrizete nem vagy már nem jogszerű ( 66 ). A Bíróság kiemelte, hogy a közigazgatási hatóság által elrendelt őrizetbe vétel vagy hivatalból, vagy az érintett személy kérelmére indított bírósági felülvizsgálat tárgyát képezi, míg az intézkedés fenntartása esetén az illetékes hatóság köteles hivatalból elvégezni a felülvizsgálatot, még akkor is, ha az érintett személy nem kéri azt. Egy olyan jogszabályi környezetben, amelyet az jellemez, hogy hivatalból a bírósághoz fordulnak, ha úgy tűnik, hogy a fogva tartás jogszerűségének feltételei nem vagy már nem teljesülnek, ami a fogva tartott személy távollétében is lefolytatott eljárást eredményezhet, elméletileg nehéz volt más megoldáshoz jutni, mint hogy a bíróság hivatalból megállapítja a fogva tartás jogszerűségére vonatkozó valamely olyan feltétel nem teljesülését, „amelyre az érintett személy nem hivatkozott”.

78.

A fogva tartási intézkedésnek a fentiekben emlékeztetett szigorú kerete alapján a Bíróság figyelmen kívül hagyta azt a szokásos ítélkezési gyakorlatát, amely a közigazgatási perekben – ahol a rendelkezési elvet kell alkalmazni –, a hivatalból való figyelembe vétel a priori hiányára és a tényleges érvényesülés elvének végrehajtására vonatkozik ( 67 ). Márpedig a jelen ügyben eljárási szempontból nyilvánvalóan hiányzik az uniós jogi keret, ami véleményem szerint kizárja az őrizetbe vétel bírósági felülvizsgálatára elfogadott megoldás bármilyen formában történő átültetését.

79.

Az EJEE 6. cikke szerinti kifogás vizsgálata során az EJEB‑nek alapvetően azt kell megállapítania, hogy a büntetőeljárás egésze az egyes esetek körülményeitől függően tisztességes volt‑e. A tisztességes eljárás követelményeinek való megfelelést tehát esetenként, az eljárás egészének fényében kell értékelni, nem pedig egy adott elem vagy esemény elszigetelt vizsgálata alapján, jóllehet nem zárható ki, hogy egy adott elem olyannyira döntő jelentőségű, hogy az eljárás tisztességességét már korai szakaszban meg lehet ítélni ( 68 ). Tekintettel az önvádra kötelezés tilalmának és a hallgatáshoz való jognak a természetére, ez bíróság úgy véli, hogy főszabály szerint nem indokolható az, ha e jogokról nem tájékoztatják a gyanúsítottat. Ha azonban e személy nem kapta meg ezt a tájékoztatást, akkor e bíróságnak azt kell megvizsgálnia, hogy az eljárás e hiányosság ellenére összességében tisztességes volt‑e ( 69 ).

80.

Ez az átfogó értékelés magában foglalhatja az EJEE 6. cikke (3) bekezdésének c) pontja által biztosított jogi segítségnyújtáshoz való jog hatékony érvényesülésének ellenőrzését is. Az EJEB úgy véli, hogy az ügyvédi kamarának az államtól való függetlenségével összhangban a védelem megvalósítása alapvetően a vádlott és ügyvédje feladata, függetlenül attól, hogy az ügyvédet a bíróság rendeli ki, vagy az ügyfele fizeti‑e. Ha azonban a kirendelt védő mulasztása nyilvánvaló, vagy erre más módon kellőképpen felhívják a hatóságok figyelmét, a hatóságoknak lépéseket kell tenniük annak biztosítására, hogy a vádlott ténylegesen jogi segítségnyújtásban részesüljön. Az állam azonban nem tehető felelőssé a jogi segítségnyújtás céljából kirendelt ügyvéd esetleges mulasztásaiért ( 70 ).

81.

Így az állam tehát akkor vonható felelősségre, ha az ügyvéd egészen egyszerűen nem jár el a vádlott nevében ( 71 ), vagy elmulasztja a jogorvoslat gyakorlásához szükséges tisztán alaki szabály betartását, amennyiben ez nem tévedésnek vagy puszta érvelési hibának felel meg, ami nem vezethet ilyen felelősségre; az EJEB a körülmények összességének részeként azt is figyelembe veszi, hogy a kérelmező külföldi volt, aki nem ismerte az eljárás nyelvét, és akivel szemben súlyos börtönbüntetéssel járó vádakat hoztak fel. Ilyen esetben az EJEB úgy ítélte meg, hogy a nemzeti bíróság a fellebbezést elfogadhatatlannak nyilvánítása helyett hivatalból is felkérhette volna az ügyvédet, hogy egészítse ki, vagy helyesbítse az ügyiratot ( 72 ).

82.

Eltekintve attól a ténytől, hogy az EJEB‑nek az a feladata, hogy az elé terjesztett jogvitákkal foglalkozzon, és nem az, hogy in abstracto döntsön, vagy hogy az egyes esetek sajátos körülményeinek figyelembevételével egységesítse a különböző jogrendszereket ( 73 ), megjegyzem, hogy a fent említett, megszorító megközelítésnek megfelelő helyzetek eltérnek az alapeljárás körülményeitől. E tekintetben fontos hangsúlyozni, hogy az eljárási jogokról és a hallgatáshoz való jogról való tájékoztatáshoz való jog olyan személyes jog, amelykről a jogosultak szabadon dönthetnek, és kizárólag a vádlott és védője határozza meg a védelmi stratégiát, amely azt is jelentheti, hogy az érdekelt személyek saját indokai alapján nem hivatkoznak e jogok megsértésére ( 74 ). Ez a helyzet önmagában nem feltétlenül hasonlítható össze a „nyilvánvaló mulasztással”, amely az illetékes bíróság részéről pozitív intézkedéseket igényel ( 75 ). A tárgyaláson a bírónak a védekezési stratégia megválasztásában nem kell a felek helyébe lépnie.

83.

A fentiekre tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság állapítsa meg, hogy a 2012/13 irányelv 3. és 4. cikkével, valamint 8. cikkének (2) bekezdésével – a Charta 47. cikkével és 48. cikkének (2) bekezdésével, továbbá az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elveivel összefüggésben – nem ellentétes egy nemzeti rendelkezés olyan értelmezése, amely szerint e rendelkezés megtiltja, hogy a bíróság az előkészítő vizsgálat nélküli tárgyalási szakaszban hivatalból figyelembe vegye a vádlott hallgatáshoz való jogára vonatkozó tájékoztatáshoz való jogának megsértését.

84.

Véleményem szerint a nemzeti jog vizsgálata ( 76 ) nem vezethet ettől eltérő értelmezéshez. A különböző nemzeti jogrendszerek ütköztetése, amely távolról sem tükrözi az akkuzatórius rendszer – amelyben a bíróság látszólag passzív szerepet vállal – és az inkvizitórius rendszer – amely a bíróság látszólag aktív szerepére épül – közötti klasszikus különbségtételt, e két rendszer egymásba fonódására, valamint a büntetőeljárásoknak a szabályok kombinációin alapuló sokféleségére és összetettségére világít rá, ami az összehasonlítást kényessé, sőt viszonylagossá teszi. A nemzeti rendszerek, akár a bizonyítékok elfogadhatóságára vonatkozó szabályok alapján, akár a szabálytalan eljárási cselekmények semmisségének megállapítására, akár a tájékoztatáshoz való jog megsértésének szankcionálására szolgáló – esetenként automatikus – mechanizmusokról rendelkeznek, különböző szigorúsággal határozhatják meg a vádlottnak, és következésképpen a bírónak e mechanizmusok végrehajtásában betöltött szerepét.

85.

Tény, hogy a figyelembe vett nemzeti jogrendszerek mindegyike a bizonyítás szabadságának rendszerét rögzíti, amely a bíróságot a bizonyítékok értékelése során megillető szabadságra is utal, és hogy bár e jogrendszerek eltérő eljárási utakat követhetnek, ugyanazon aggodalmon, illetve célkitűzésen osztoznak, vagyis azon, hogy a tájékoztatáshoz – többek között a hallgatáshoz való jogról szóló tájékoztatáshoz – való jogot sértő szabálytalan eljárási cselekmény ne válthasson ki joghatást. Amint az a 22/006. számú „kutatási feljegyzésben” helyesen szerepel, egy bizonyítási eszköz bíróság általi formális kizárásának hiányában a bizonyíték megszerzésével összefüggésben felmerülő eljárási szabálytalanság mindig figyelembe vehető az érdemi határozatban, tekintettel az adott eszköz bizonyító erejére, pont úgy, amint azt a francia jogrendszer kapcsán a jelen indítvány előző pontjaiban megállapítottam.

86.

Szükséges‑e tehát, sőt, helyénvaló‑e, hogy a Bíróság olyan megoldást fogadjon el, amely feljogosítja, vagy akár kötelezi a bíróságot a hivatalból való figyelembevételre, aminek a nemzeti eljárásoknak a bűnüldözés szükségletei és a vádlottak tisztességes eljáráshoz való joga ( 77 ) közötti egyensúly oly nehéz megteremtésére irányuló célt kifejező bonyolult finom felépítésére és a nemzeti igazságszolgáltatási szervezetre kifejtett következményei teljes körűen jelenleg felmérhetetlenek ( 78 )? Egyébiránt a bíróság általi hivatalból való figyelembevétel nyilvánvalóan csak a kontradiktórius elv szigorú betartásával képzelhető el, ami az eljárás elhúzódását eredményezheti ( 79 ).

87.

Úgy vélem nincs szükség ilyen megoldásra a kölcsönös elismerésből fakadó kölcsönös bizalom legitimitásának megerősítéséhez. Kétségtelen, hogy az uniós jog lényeges fejlődésen ment keresztül a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés terén, olyannyira, hogy ma már jelentős vívmányokról vagy közös örökségről beszélhetünk, amely lehetővé teszi a nemzeti jogrendszerek összehangolását a gyanúsítottak és vádlottak eljárási jogainak védelme tekintetében, és valódi előrelépést tesz lehetővé e rendszerek uniós integrációja terén. Ebben az összefüggésben egyrészt – a francia kormányhoz hasonlóan – fontos hangsúlyozni, hogy a probléma a jelen ügyben nem az, hogy egy államok közötti álverseny keretében nem tudható, melyik nemzeti rendszer védi leginkább ezeket a jogokat ( 80 ), másrészt – amint a jogtudomány tette – ki kell emelni, hogy nincs olyan szubjektív jog, amely biztosítja az egyéni jogokat leginkább védő rendszer igénybevételét ( 81 ).

88.

Mivel ez a kérdés a nemzeti jogrendszerek sajátosságait fejezi ki, amelyek megőrzésére a szerződések aláírói kötelezettséget vállaltak ( 82 ), és mivel egy irányelv értelmezése szó szerint a gyanúsítottak vagy vádlottak, illetve azok ügyvédjei számára tartja fenn a jogot, hogy az abban foglalt jogok megsértését szankcionálják, úgy tűnik számomra, hogy a Bíróságnak óvatosan és gondosan kell eljárnia a nemzeti jogrendekre adott válaszának elfogadhatóságát illetően ( 83 ). A francia felvilágosodás filozófusa és írója, Montesquieu szerint „olykor szükségessé válik egyes törvények megváltoztatása. Ez azonban ritka eset; ha mégis bekövetkezik, csak remegő kézzel szabad a dologhoz nyúlni” ( 84 ). Ennek a konspirációnak a jelen ügyben és az ítélkezési gyakorlaton alapuló megközelítésre való alkalmazása alapján mindenképpen el kell utasítani a hivatalból való figyelembe vételi kötelezettségre vonatkozó megoldást, amely súlyosbítaná a nemzeti bírák feladatait, akik a belső normák, az elsődleges és másodlagos uniós jog – beleértve a Chartát – és a hagyományos normák – beleértve az EJEE-t – egyidejű alkalmazásával szembesülnek, jelentős eltérésekkel ( 85 ) jellemezhető intézményi körülmények között dolgoznak, és akiket az a veszély fenyeget, hogy törvényességi kötelezettségük tekintetében felelősségre vonhatók. A bíróság ugyanis – emlékeztetek a bírósági eljárás elkerülhetetlen emberi összetevőjére – ugyanúgy tévedhet, mint a büntetőeljárás többi szereplője, akiket nem lehet felmenteni a felelősség alól.

89.

A fenti megfontolásokra tekintettel javaslom, hogy a Bíróság a következőképpen válaszoljon a tribunal correctionnel de Villefranche-sur-Saône-nak (villefranche-sur-saône‑i büntetőbíróság, Franciaország):

A büntetőeljárás során a tájékoztatáshoz való jogról szóló, 2012. május 22‑i 2012/13/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv 3. és 4. cikkét, valamint 8. cikkének (2) bekezdését az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47. cikkével és 48. cikkének (2) bekezdésével, továbbá az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvével összefüggésben

a következőképpen kell értelmezni:

azokkal nem ellentétes egy nemzeti rendelkezés olyan értelmezése, amely szerint e rendelkezés megtiltja, hogy a bíróság az előkészítő vizsgálat nélküli tárgyalási szakaszban hivatalból vizsgálja a vádlott hallgatáshoz való jogára vonatkozó tájékoztatáshoz való jogának megsértését, amennyiben a nemzeti eljárási szabályok egyrészt ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogot biztosítanak a gyanúsítottak vagy vádlottak részére a tárgyalási szakasz előtt és alatt, másrészt biztosítják az e jog figyelmen kívül hagyásával végrehajtott eljárási cselekmények vagy megszerzett bizonyítékok jogellenességének figyelembevételét azok semmisségének vagy elfogadhatatlanságának mechanizmusai révén, illetve a bizonyító erejük értékelése során.