–

JL képviseletében I. J. Tello Limaco abogada,

–

a spanyol kormány képviseletében S. Jiménez García, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében I. Galindo Martín és A. Szmytkowska, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmód elvének a szociális biztonság területén történő fokozatos megvalósításáról szóló, 1978. december 19‑i 79/7/EGK tanácsi irányelv (HL 1979. L 6., 24. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 215. o.) 4. cikke (1) bekezdésének, valamint a férfiak és nők közötti esélyegyenlőség és egyenlő bánásmód elvének a foglalkoztatás és munkavégzés területén történő megvalósításáról szóló, 2006. július 5‑i 2006/54/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2006. L 204., 23. o.) 2. cikke (1) bekezdésének az értelmezésére irányul.

2

E kérelmet JL és a Fondo de Garantía Salarial (Fogasa) (bérgarancia‑alap [Fogasa], Spanyolország) között folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő, amelynek tárgya a JL által a korábbi munkáltatójával szemben fennálló, az általa betöltött részmunkaidős foglalkoztatással kapcsolatos követelés összege, amelynek kifizetését a Fogasának e munkáltató fizetésképtelensége miatt biztosítania kell.

3

A 79/7 irányelv a 3. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében azokra a törvényileg szabályozott rendszerekre alkalmazandó, amelyek a betegség, a rokkantság, az idős kor, a munkahelyi balesetek és a foglalkozási megbetegedések, valamint a munkanélküliség kockázatával szemben nyújtanak védelmet.

4

Ezen irányelv 4. cikkének (1) bekezdése a következőket írja elő:

„Az egyenlő bánásmód elve azt jelenti, hogy semmilyen nemi megkülönböztetés [helyesen: nemen alapuló hátrányos megkülönböztetés] nem állhat fenn, sem közvetlenül, sem közvetetten, különös tekintettel a családi állapotra és a családi jogállásra történő hivatkozással a következő területeken:

5

Az 1998. április 7‑i 98/23/EK tanácsi irányelvvel (HL 1998. L 131., 10. o; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 3. kötet, 278. o.) módosított, az UNICE, a CEEP és az ESZSZ által a részmunkaidős foglalkoztatásról kötött keretmegállapodásról szóló, 1997. december 15‑i 97/81/EK tanácsi irányelv (HL 1998. L 14., 9. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 3. kötet, 267. o.) mellékletében szereplő, a részmunkaidős foglalkoztatásról 1997. június 6‑án kötött keretmegállapodás (a továbbiakban: a részmunkaidős foglalkoztatásról szóló keretmegállapodás) 4. szakaszának 1. és 2. pontja kimondja:

„(1) A foglalkoztatási feltételek szempontjából a részmunkaidőben foglalkoztatottak nem részesülhetnek kedvezőtlenebb bánásmódban, mint a velük összehasonlítható, teljes munkaidőben foglalkoztatottak, csupán azért, mert részmunkaidőben dolgoznak, kivéve, ha az eltérő bánásmód objektív alapon igazolható.

2. Adott esetben az időarányosság elvét (pro rata temporis) kell alkalmazni.”

6

A 2006/54 irányelv 1. cikkének első és második bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Ezen irányelv célja, hogy a foglalkoztatás és a munkavégzés területén biztosítsa az esélyegyenlőség, valamint a férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód elvének végrehajtását.

E célból az alábbiak vonatkozásában tartalmaz az egyenlő bánásmód elvének megvalósítására irányuló rendelkezéseket:

[…]

b) a díjazást is magában foglaló munkafeltételek;

[…]”

7

Ezen irányelv 2. cikke (1) bekezdésének értelmében:

„Ezen irányelv alkalmazásában:

[…]

[…]

[…]”

8

Az említett irányelv 4. cikke első bekezdésének szövege a következő:

„Ugyanazért a munkáért vagy azonos értékűnek tekintett munkáért járó díjazás minden vonatkozásában és minden feltételében meg kell szüntetni a nemi alapon történő közvetlen és közvetett megkülönböztetést [helyesen: hátrányos megkülönböztetést].”

9

A munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelméről szóló, 2008. október 22‑i 2008/94/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2008. L 283., 36. o.) (3) és (7) preambulumbekezdése a következőképpen szól:

[…]

10

Ezen irányelv 1. cikkének (1) bekezdése értelmében:

„Ezen irányelvet a munkaszerződésből vagy munkaviszonyból származó, a 2. cikk (1) bekezdésének értelmében fizetésképtelen munkáltatókkal szembeni munkavállalói követelések esetén kell alkalmazni.”

11

Az említett irányelv 3. cikke a következőképpen rendelkezik:

„A tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy a 4. cikk hatálya alá tartozó garanciaintézetek biztosítsák a munkavállalók munkaszerződésből vagy munkaviszonyokból származó, fennálló követeléseinek a kielégítését, és amennyiben a nemzeti jog ezt előírja, a végkielégítést is a munkaviszony megszűnése esetén.

A garanciaintézet által átvállalt követelések azok a fennálló fizetési követelések, amelyek a tagállamok által meghatározott időpont előtti és/vagy – adott esetben – utáni időszakra vonatkoznak.”

12

Ugyanezen irányelv 4. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A tagállamok korlátozhatják a garanciaintézetek 3. cikkben említett felelősségét.

(2)   Amennyiben a tagállamok élnek az (1) bekezdésben említett lehetőséggel, akkor meghatározzák annak az időszaknak a hosszát, amely alatt a garanciaintézet köteles kifizetni a fennálló követeléseket. Ez az időszak azonban nem lehet rövidebb, mint a 3. cikk második bekezdésében említett időpont előtt és/vagy után a munkaviszony utolsó három hónapjára járó fizetési igényre vonatkozó időszak.

A tagállamok ezt a három hónapos minimális időszakot beszámítják [helyesen: beszámíthatják] a legalább hat hónapos referencia‑időszakba.

A legalább 18 hónapos referencia‑időszakot előíró tagállamok nyolc hétre korlátozhatják azt az időszakot, amely alatt a garanciaintézet teljesíti a fennálló követeléseket. Ebben az esetben a munkavállaló számára a legkedvezőbb időszakokat alkalmazzák [helyesen: kell figyelembe venni] a minimális időszakok kiszámítása során.

(3)   A tagállamok felső határt állapíthatnak meg a garanciaintézet által teljesítendő kifizetésekre. Ezek a felső határok nem lehetnek alacsonyabb mértékűek, mint amely szociálisan összeegyeztethető ezen irányelv szociális céljával.

Amennyiben a tagállamok ezt a lehetőséget választják, tájékoztatják a Bizottságot a felső határ meghatározásának módszereiről.”

13

Az 2015. október 23‑i real decreto legislativo 2/2015 (2/2015 sz. királyi törvényrendelet) (a BOE 2015. október 24‑i 255. száma, 100224. o.) jóváhagyta a Ley del Estatuto de los Trabajadores (a munkavállalók jogállásáról szóló törvény) egységes szerkezetbe foglalt szövegét. E törvény 33. cikkének (1), (2) és (5) bekezdése a következőket írja elő:

„(1)   A Foglalkoztatásügyi és Társadalombiztosítási Minisztérium felügyelete alá tartozó [Fogasa], amely jogi személyiséggel és a célja eléréséhez szükséges cselekvőképességgel rendelkezik, folyósítja a munkavállalóknak járó azon munkabéreket, amelyeket nem lehetett kifizetni a munkáltató fizetésképtelensége, illetve a munkáltató részvételével zajló adósságrendezés miatt.

Az előző bekezdés alkalmazásában munkabérnek minősül az egyezségben vagy a bírósági határozatban ilyenként elismert összeg a 26. cikk (1) bekezdésében foglalt valamennyi esetben, valamint a munkáltatói felmondás jogellenességének megállapítására irányuló eljárás idején esedékessé vált munkabérek a törvényben előírt esetekben, ugyanakkor a [Fogasa] semmilyen jogcímen, sem együttesen, sem külön nem fizethet ki a szakmaközi napi minimálbér kétszeresét meghaladó összeget, ideértve a ki nem fizetett munkabérrel érintett napok arányában – legfeljebb százhúsz napig – a bónuszok arányos részét.

(2)   Az előző bekezdésben felsorolt esetekben a [Fogasa] az elbocsátott munkavállalónak, vagy azon munkavállalónak, akinek munkaszerződése a jelen törvény 50., 51., és 52. cikke alapján, illetve a 2003. július 9‑i 22/2003. sz. csődtörvény 64. cikke alapján szűnt meg, folyósítja az ítélettel, végzéssel, perbeli egyezségben vagy közigazgatási határozattal megállapított kártérítést, valamint – a törvényben meghatározott esetekben – az ideiglenes szerződések vagy a határozott időre szóló szerződések megszűnése miatti kártérítést. A kifizetés semmilyen esetben sem haladhatja meg a munkabér éves összegét, figyelemmel arra, hogy a számítás alapjául szolgáló napi munkabér – a bónuszok arányos részével együtt – nem haladhatja meg a szakmaközi minimálbér kétszeresét.

A kártérítés összege – a [Fogasa] által elbocsátás vagy a munkaszerződésnek a jelen törvény 50. cikke szerinti megszűnése esetén történő folyósítása céljából – szolgálati évenként 30 nap alapulvételével kerül kiszámításra és nem haladhatja meg az előző bekezdésben meghatározott maximumot.

[…]

(5)   A [Fogasát] az állami vagy magánmunkáltatók által fizetett járulékokból finanszírozzák.

A járulék mértékét a kormány határozza meg a társadalombiztosítási rendszerben a munkahelyi balesetekhez, foglalkozási megbetegedésekhez és munkanélküliséghez kapcsolódó kockázatok fedezésére szolgáló járulék kiszámításának alapjául szolgáló munkabérből.”

14

JL 2017. szeptember 27‑től dolgozott pincérként a Construcción y Obra Pública Toletum SL‑nél (a továbbiakban: szóban forgó vállalkozás) határozott időre szóló munkaszerződés alapján és 50%‑os részmunkaidős munkarendben, heti 20 órában. Az alkalmazandó kollektív szerződésben meghatározott díjazást kapott.

15

2017. december 26‑án a szóban forgó vállalkozás bezárta azt az üzlethelyiséget, ahol JL dolgozott. Elhagyta továbbá a telephelyeit, valamint az ismert székhelyét.

16

JL az elbocsátásának vitatására irányuló keresetet indított a kérdést előterjesztő bíróság, a Juzgado de lo Social no 41 de Madrid (madridi 41. sz. szociális és munkaügyi bíróság, Spanyolország) előtt. 2018. június 11‑i ítéletével e bíróság helyt adott e keresetnek, megállapítva, hogy JL elbocsátása jogellenes, és JL munkaszerződése megszűnt. E megállapításhoz 433,13 euró összegű végkielégítésre, valamint az elbocsátás időpontjától az ítélet meghozataláig számított, 6170,75 euró összegű munkabérre vonatkozó jogosultság megállapítása is kapcsolódott.

17

Mivel a szóban forgó vállalkozást 2018. december 20‑án fizetésképtelennek nyilvánították, a munkavállalók jogállásáról szóló törvény 33. cikkében meghatározott korlátok között a Fogasa felel egyetemlegesen e vállalkozásnak e végkielégítéssel és e munkabérekkel kapcsolatos tartozásaiért.

18

JL fizetésre kötelezés iránti kérelmet nyújtott be a kérdést előterjesztő bírósághoz a Fogasával szemben annak érdekében, hogy vitassa az összeget, amelyet ez utóbbi neki fizetni szándékozott.

19

A kérdést előterjesztő bíróság szerint a spanyol bíróságok úgy értelmezik a munkavállalók jogállásáról szóló törvény 33. cikkének (1) bekezdését, hogy a valamely vállalkozás fizetésképtelensége esetén a Fogasát terhelő béreknek és végkielégítéseknek a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók részére történő kifizetését illetően az e rendelkezésben előírt jogszabályi felső határt, amely a szakmaközi napi minimálbér kétszeresének felel meg, az e munkavállaló által teljesített munkaidő és az ugyanezen tevékenységet folytató teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállaló által teljesített rendes munkaidő arányában csökkenteni kell.

20

A kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy egy részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállaló esetében az így értelmezett rendelkezés kettős csökkentést eredményez. Egyrészt e munkavállaló munkabérének alapja már a tevékenységének részleges jellege miatt csökkentett. Másrészt a Fogasa felelősségbiztosítási mechanizmusának alkalmazása újabb csökkentést eredményezne a Fogasat terhelő összeg kiszámítása során.

21

A kérdést előterjesztő bíróság szerint e kétszeres csökkentés különös hátrányt jelent a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók számára. Mivel Spanyolországban, amint az a 2019. május 8‑iVillar Láiz ítéletben (C‑161/18, EU:C:2019:382) említett statisztikákból kitűnik, a nők jelentősen nagyobb arányban dolgoznak részmunkaidőben, mint a férfiak, e bíróság arra keresi a választ, hogy a munkavállalók jogállásáról szóló törvény 33. cikkének alkalmazása a 79/7 és 2006/54 irányelvvel ellentétes, nemen alapuló közvetett hátrányos megkülönböztetést eredményez‑e.

22

E körülmények között a Juzgado de lo Social no 41 de Madrid (madridi 41. sz. szociális és munkaügyi bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából az alábbi kérdést terjeszti a Bíróság elé:

„Úgy kell‑e értelmezni a 79/7 irányelv 4. cikkének (1) bekezdését és a [2006/54] irányelv 2. cikkének (1) bekezdését, hogy az olyan […] tagállami szabályozás, mint amely az alapjogvita tárgyát képezi, amely szerint a Fogasa részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalóval szemben fennálló felelősségének összege tekintetében a részmunkaidő miatt csökkentett fizetési alapot ismét csökkentik a Fogasa felelősségének a munkavállalók jogállásáról szóló törvény 33. cikke értelmében történő kiszámításánál úgy, hogy az összehasonlítható, teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalóhoz viszonyítva a részmunkaidő tényezőjét ismét alkalmazzák, ellentétes az említett rendelkezésekkel, ha e szabályozás különösen hátrányosan érinti a női munkavállalókat a férfi munkavállalókkal szemben?”

23

A spanyol kormány úgy véli, hogy a feltett kérdés hipotetikus jellegű, és ekképpen elfogadhatatlan. Egyrészt a kérdést előterjesztő bíróság nem bizonyította a női munkavállalókkal szembeni, a szóban forgó nemzeti szabályozásban szereplő esetleges közvetett hátrányos megkülönböztetés relevanciáját az alapügy megoldása szempontjából, hiszen az alapeljárás felperese férfi munkavállaló. Másrészt a kérdést előterjesztő bíróság által hivatkozott, a 2019. május 8‑iVillar Láiz ítéletben (C‑161/18, EU:C:2019:382) említett statisztikák nem relevánsak az említett jogvita szempontjából, amely az említett ítélet alapjául szolgáló ügytől több szempontból is különbözik.

24

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata értelmében a nemzeti bíróság által, a saját felelősségére meghatározott jogszabályi és ténybeli háttér alapján – amelynek helytállóságát a Bíróság nem vizsgálhatja – az uniós jog értelmezésére vonatkozóan előterjesztett kérdések releváns voltát vélelmezni kell. A Bíróság csak akkor utasíthatja el a nemzeti bíróságok által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelmet, ha nyilvánvaló, hogy az uniós jog értelmezése vagy az érvényesség vizsgálata, amelyet a nemzeti bíróság kért, nem függ össze az alapeljárás tényállásával vagy tárgyával, illetve ha a szóban forgó probléma hipotetikus jellegű, vagy a Bíróság nem rendelkezik azon ténybeli és jogi elemek ismeretével, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a feltett kérdésekre hasznos választ adjon, valamint ahhoz, hogy megértse azon indokokat, amelyek alapján a nemzeti bíróság úgy vélte, hogy az e kérdésekre adandó válaszok szükségesek az előtte folyamatban lévő jogvita eldöntéséhez (2021. február 2‑iConsob ítélet, C‑481/19, EU:C:2021:84, 29. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

25

A jelen ügyben egyrészt az előzetes döntéshozatalra utaló határozat indokolásából egyértelműen kitűnik, hogy JL úgy véli, hogy részmunkaidős munkavállalóként a munkavállalók jogállásáról szóló törvénynek a nemzeti bíróságok által értelmezett 33. cikke alapján hátrányba kerül. Ennélfogva meg kell állapítani, hogy az alapeljárás kimenetelét érinti a nemzeti bíróságok azon esetleges döntése, hogy nem alkalmazzák e rendelkezést abban az esetben, ha az, amint az az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés tárgyát képezi, nemen alapuló közvetett hátrányos megkülönböztetést tartalmaz.

26

Másrészt az a kérdés, hogy melyek a releváns statisztikák az ilyen közvetett hátrányos megkülönböztetés fennállásának vizsgálata szempontjából, nem az előterjesztett kérdés elfogadhatóságát befolyásolja, hanem az alapügy érdeméhez tartozik.

27

Következésképpen az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés elfogadható.

28

A Bíróság eljárási szabályzatának 99. cikke értelmében, ha az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre a válasz egyértelműen levezethető az ítélkezési gyakorlatból, vagy ha az előzetes döntéshozatalra elé terjesztett kérdésre adandó válasz nem enged teret semmilyen észszerű kétségnek, a Bíróság az előadó bíró javaslatára és a főtanácsnok meghallgatását követően az eljárás során bármikor indokolt végzéssel határozhat.

29

A jelen ügyben e rendelkezést kell alkalmazni.

30

Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság több alkalommal kimondta, hogy még ha a kérdést előterjesztő bíróság formálisan csupán egyes uniós jogi szempontok értelmezésére korlátozta is kérdéseit, ez a körülmény nem zárja ki, hogy a Bíróság a nemzeti bíróság részére az uniós jognak az előtte folyamatban lévő ügy elbírálásához hasznos, valamennyi értelmezési szempontját megadja, függetlenül attól, hogy a nemzeti bíróság kérdései megfogalmazásában utalt‑e azokra (2020. július 9‑iSanten ítélet, C‑673/18, EU:C:2020:531, 35. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

31

A jelen ügyben, noha a feltett kérdés említi a 79/7 irányelv 4. cikkének (1) bekezdését, meg kell állapítani, hogy az alapügyben szóban forgó ellátás, amely abban áll, hogy a Fogasa kifizeti az érintett munkavállaló számára a munkáltató fizetésképtelensége miatt meg nem fizetett munkabérből eredő követeléseket, nem vonatkozik azokra a törvényileg szabályozott rendszerekre, amelyek az ezen irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében felsorolt kockázatok – azaz betegség, rokkantság, idős kor, munkahelyi baleset és foglalkozási megbetegedés – ellen nyújtanak védelmet. Következésképpen a 79/7 irányelv nem alkalmazható az olyan helyzetre, mint amely az alapeljárásban szerepel.

32

Ezzel szemben – az említett kérdésben szintén hivatkozott – 2006/54 irányelv alkalmazandó az ilyen helyzetre. Ugyanis a munkabérek, amelyek kifizetését a Fogasa biztosítja, az ezen irányelv 1. cikke második bekezdésének b) pontja és 2. cikke (1) bekezdésének e) pontja értelmében vett „díjazás” fogalma alá tartoznak. Hasonlóképpen, e fogalom körébe tartozónak kell tekinteni a JL‑nek biztosított végkielégítést, amelynek kifizetését szintén a Fogasa biztosítja, mivel a munkavállalók jogállásáról szóló törvény 33. cikkének (2) bekezdéséből következik, hogy e végkielégítés összegét a korábbi munkáltató alkalmazásában végzett munka alapján határozzák meg (lásd ebben az értelemben: 2019. május 8‑iPraxair MRC ítélet, C‑486/18, EU:C:2019:379, 71. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

33

Mindemellett, bár a 2006/54 irányelv 2. cikkének – az előterjesztett kérdésben említett – (1) bekezdése, amely meghatározza ezen irányelv alkalmazásában többek között a „közvetett hátrányos megkülönböztetés” és a „díjazás” fogalmát, az irányelv 4. cikke írja elő a nemi alapon történő közvetlen vagy közvetett hátrányos megkülönböztetés megszüntetését az ugyanazért a munkáért vagy azonos értékűnek tekintett munkáért járó díjazás minden vonatkozásában és minden feltételében.

34

Ennélfogva meg kell állapítani, hogy kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2006/54 irányelv 2. cikkének (1) bekezdését és 4. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely a munkavállalóknak a munkáltatójuk fizetésképtelensége miatt meg nem fizetett munkabéreknek és végkielégítésnek a felelős nemzeti intézmény általi megfizetését illetően meghatározza e kifizetések felső határát a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalók tekintetében, és e felső határt a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók tekintetében az e munkavállaló által teljesített munkaidő és a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállaló által teljesített munkaidő arányában csökkenti, amennyiben e csökkentés különösen a női munkavállalókat érinti.

35

Meg kell jegyezni, hogy az alapügyben szóban forgó nemzeti szabályozás a 2008/94 irányelv hatálya alá tartozik. Ezen irányelvet ugyanis az 1. cikkének értelmében a munkaszerződésből vagy munkaviszonyból származó, fizetésképtelen munkáltatókkal szembeni munkavállalói követelések esetén kell alkalmazni. Ezenkívül az említett irányelv (3) preambulumbekezdésének és 3. cikkének együttes olvasatából az következik, hogy a tagállamok kötelesek egy garanciaintézetet létrehozni, amely biztosítja az ilyen fennálló követelések teljesítését, beleértve – amennyiben a nemzeti jog ezt előírja – a végkielégítést is a munkaviszony megszűnése esetén. A jelen esetben a Spanyol Királyság létrehozta a Fogasát mint garanciaintézetet ugyanezen irányelvvel összhangban.

36

A 2008/94 irányelv (7) preambulumbekezdése és 4. cikke (3) bekezdésének első albekezdése értelmében a tagállamok felső határt állapíthatnak meg a garanciaintézet által teljesítendő kifizetésekre, amennyiben azok nem alacsonyabb mértékűek, mint amely szociálisan összeegyeztethető ezen irányelv szociális céljával. Ennélfogva úgy tűnik, hogy amennyiben e feltételt tiszteletben tartják – aminek vizsgálata a kérdést előterjesztő bíróság feladata –, a munkavállalók követeléseinek teljesítésére meghatározott olyan felső határok, mint amilyeneket a munkavállalók jogállásáról szóló törvény 33. cikke ír elő, megfelelnek ennek az irányelvnek.

37

Mindazonáltal, amint az a jelen végzés 32. és 33. pontjából következik, meg kell vizsgálni, hogy az alapügyben az ilyen felső határok alkalmazása, különösen a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók tekintetében, összhangban van‑e a 2006/54 irányelvvel (lásd analógia útján: 2021. január 21‑iINSS ítélet, C‑843/19, EU:C:2021:55, 21. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

38

E tekintetben meg kell állapítani, hogy a kérdést előterjesztő bíróságnak a nemen alapuló közvetett hátrányos megkülönböztetés fennállására vonatkozó értékelése azon kettős előfeltevésen alapul, amely szerint a munkavállalók jogállásáról szóló törvénynek a nemzeti bíróságok által értelmezett 33. cikke hátrányosan érinti a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók csoportját, amely nagyrészt női munkavállalókból áll.

39

Amint az az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, az olyan részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállaló estében, mint JL, a ki nem fizetett munkabérek kifizetésének a munkavállalók jogállásáról szóló törvény 33. cikkének (1) bekezdésében előírt felső határa csökken. Míg ez a felső határ a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalók esetében a szakmaközi napi minimálbér kétszeresének felel meg, a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók esetében az az utóbbiak által teljesített munkaidő és az ugyanezen tevékenységet folytató, teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállaló által teljesített munkaidő arányában csökken.

40

Márpedig rá kell mutatni arra, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozat indokolásában erre vonatkozóan szereplő információk ellenére nem tűnik úgy, hogy a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállaló az említett szabályozás értelmében „kettős” csökkentésben részesülne, amely a tevékenységének részleges jellege miatt csökkentett munkabéren felül a Fogasa által biztosított kifizetés felső határára vonatkozó „új” csökkentésben áll. A munkavállalók jogállásáról szóló törvény 33. cikke (1) bekezdésének megfelelően ugyanis ez utóbbi csökkentés nem a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók csökkentett fizetése alapján történik, hanem a szakmaközi napi minimálbér kettővel megszorzott összege alapján. Ennélfogva nem jár további csökkentéssel, hanem azt ugyanúgy, mint a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállaló munkabérét, a munkavállaló munkaidejének figyelembevételével határozzák meg.

41

Annak meghatározása érdekében, hogy a kifizetés felső határának a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók tekintetében meghatározott ezen csökkentését a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalókhoz képest hátrányosnak kell‑e tekinteni, és ennek alapján – az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban szereplő, a jelen végzés 38. pontjában említett megfontolásokra tekintettel – úgy kell‑e tekinteni, hogy az esetleg ellentétes a 2006/54 irányelvvel, emlékeztetni kell arra, hogy a részmunkaidős foglalkoztatásról szóló keretmegállapodás 4. szakaszának 1. pontja úgy rendelkezik, hogy a foglalkoztatási feltételek szempontjából a részmunkaidőben foglalkoztatottak nem részesülhetnek kedvezőtlenebb bánásmódban, mint a velük összehasonlítható, teljes munkaidőben foglalkoztatottak, csupán azért, mert részmunkaidőben dolgoznak, kivéve, ha az eltérő bánásmód objektív alapon igazolható.

42

Mindazonáltal a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalók és a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók közötti egyenértékűségnek a munkafeltételek tekintetében fennálló ezen követelménye az időarányosság elve említett 4. szakasz 2. pontja szerinti megfelelő alkalmazásának sérelme nélkül került előírásra (lásd ebben az értelemben: 2010. június 10‑iBruno és társai ítélet, C‑395/08 és C‑396/08, EU:C:2010:329, 64. pont).

43

A részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállaló által ténylegesen teljesített munkaidőnek a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállaló által teljesítetthez képest történő figyelembevétele ugyanis a részmunkaidős foglalkoztatásról szóló keretmegállapodás 4. szakaszának 1. pontja értelmében vett objektív kritériumnak minősül, amely igazolja a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók jogosultságainak és munkakörülményeinek arányos csökkentését (lásd ebben az értelemben: 2010. június 10‑iBruno és társai ítélet, C‑395/08 és C‑396/08, EU:C:2010:329, 65. pont; 2014. november 5‑iÖsterreichischer Gewerkschaftsbund ítélet, C‑476/12, EU:C:2014:2332, 20. pont).

44

E tekintetben a Bíróság már alkalmazta az időarányosság elvét a részmunkaidős munkaviszonyhoz kapcsolódó ellátásokra. A Bíróság azt is kimondta, hogy az uniós joggal nem ellentétes sem az öregségi nyugdíj (lásd ebben az értelemben: 2003. október 23‑iSchönheit és Becker ítélet, C‑4/02 és C‑5/02, EU:C:2003:583, 90. és 91. pont), sem a fizetett éves szabadság (lásd ebben az értelemben: 2010. április 22‑iZentralbetriebsrat der Landeskrankenhäuser Tirols ítélet, C‑486/08, EU:C:2010:215, 33. pont), sem pedig a munkáltató által folyósított, eltartott gyermek után járó támogatás ezen elv alapján történő kiszámítása (lásd ebben az értelemben: 2014. november 5‑iÖsterreichischer Gewerkschaftsbund ítélet, C‑476/12, EU:C:2014:2332, 25. pont).

45

E körülmények között meg kell állapítani, hogy a részmunkaidős foglalkoztatásról szóló keretmegállapodás 4. szakaszának 2. pontja értelmében vett időarányosság elvének megfelelő alkalmazását jelenti a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók tekintetében a Fogasa által biztosított kifizetés felső határának a munkavállalók jogállásáról szóló törvény 33. cikkének (1) bekezdésében előírt kiigazítása, amely megfelel a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók által teljesített munkaidőnek az ugyanezen tevékenységet folytató, teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalók által teljesített munkaidőhöz viszonyított százalékos arányának.

46

Ugyanis, amint arra a spanyol kormány és az Európai Bizottság írásbeli észrevételeiben rámutatott, az említett kiigazítás alkalmas arra, hogy a munkavállalók követelései Fogasa általi kifizetésének munkaóránként azonos legmagasabb összegét biztosítsa, és ezáltal előmozdítsa az egyenlő bánásmódot (lásd analógia útján: 2015. november 17‑iPlaza Bravo végzés, C‑137/15, EU:C:2015:771, 28. pont).

47

Ezt a következtetést támasztja alá az a tény is, hogy a munkavállalók jogállásáról szóló törvény 33. cikkének (5) bekezdése értelmében a Fogasat a munkáltatók által fizetett járulékokból finanszírozzák, amelyek mértékét a nemzeti társadalombiztosítási rendszer által fedezett kockázatok finanszírozására szolgáló járulék kiszámításának alapjául szolgáló munkabérekre alkalmazzák.

48

E megfontolásokra tekintettel az alapügyben szóban forgó szabályozás nem tekinthető olyannak, mint amely hátrányos helyzetbe hozná a munkavállalók egy meghatározott csoportját, a jelen esetben a részmunkaidőben foglalkoztatottakat, és különösen a női munkavállalókat. E rendelkezés nem minősíthető tehát a 2006/54 irányelv 2. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „közvetett módon hátrányosan megkülönböztető” intézkedésnek.

49

Következésképpen az előterjesztett kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2006/54 irányelv 2. cikkének (1) bekezdését és 4. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely a munkavállalóknak a munkáltatójuk fizetésképtelensége miatt meg nem fizetett munkabéreknek és végkielégítésnek a felelős nemzeti intézmény általi megfizetését illetően meghatározza e kifizetések felső határát a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalók tekintetében, és e felső határt a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók tekintetében az e munkavállalók által teljesített munkaidő és a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalók által teljesített munkaidő arányában csökkenti.

50

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (nyolcadik tanács) a következőképpen határozott:

A férfiak és nők közötti esélyegyenlőség és egyenlő bánásmód elvének a foglalkoztatás és munkavégzés területén történő megvalósításáról szóló, 2006. július 5‑i 2006/54/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 2. cikkének (1) bekezdését és 4. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely a munkavállalóknak a munkáltatójuk fizetésképtelensége miatt meg nem fizetett munkabéreknek és végkielégítésnek a felelős nemzeti intézmény általi megfizetését illetően meghatározza e kifizetések felső határát a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalók tekintetében, és e felső határt a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók tekintetében az e munkavállalók által teljesített munkaidő és a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalók által teljesített munkaidő arányában csökkenti.