1

Fellebbezésükkel egyrészről María Álvarez y Bejarano, Ana‑Maria Enescu, Angelica Livia Salanta, Svetla Shulga, Soldimar Urena de Poznanski, Angela Vakalis, Luz Anamaria Chu, Marli Bertolete, María Castro Capcha és Evelyne Vandevoorde, valamint Lucian Micu és Hassan Orfe El (C‑517/19 P), másrészről pedig Jakov Ardalic, Christian Stouraitis, Abdelhamid Azbair, Abdel Bouzanih, Bob Kitenge Ya Musenga, El Miloud Sadiki és Cam Tran Thi, valamint Liliana Bicanova, Monica Brunetto, Claudia Istoc, Sylvie Jamet és Despina Kanellou (C‑518/19 P) az Európai Unió Törvényszéke 2019. április 30‑i Alvarez y Bejarano és társai kontra Bizottság ítéletének (T‑516/16 és T‑536/16, nem tették közzé, a továbbiakban: az első megtámadott ítélet, EU:T:2019:267), valamint 2019. április 30‑i Ardalic és társai kontra Tanács ítéletének (T‑523/16 és T‑542/16, nem tették közzé, a továbbiakban: a második megtámadott ítélet, EU:T:2019:272) hatályon kívül helyezését kéri, amely ítéletekben a Törvényszék elutasította az Európai Bizottság és az Európai Unió Tanácsa azon határozatainak megsemmisítése iránt benyújtott keresetüket, amelyek szerint 2014. január 1‑jétől már nem biztosítják számukra a származási országukba való utazás céljából évi két és fél nap utazási pótszabadsághoz (a továbbiakban: utazási idő) való jogot és az alkalmazás helyéről a származási helyre való éves utazás költségeinek átalánykifizetéséhez való jogot (a továbbiakban: az éves utazás költségeinek megtérítése) (a továbbiakban: vitatott határozatok).

2

Az Európai Unió tisztviselői személyzeti szabályzatának az Európai Unió tisztviselői személyzeti szabályzatának és az Európai Unió egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételeknek a módosításáról szóló, 2013. október 22‑i 1023/2013/EU, Euratom európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2013. L 287., 15. o.) hatálybalépése előtti változata (a továbbiakban: korábbi személyzeti szabályzat) „Szabadság” címet viselő V. melléklete 7. cikkének szövege a következő volt:

„Az [éves szabadság] időtartama kiegészül a szabadság eltöltésének helye és az alkalmazási hely közötti vasúti távolságon alapuló utazási idővel, amit az alábbiak szerint kell kiszámítani:

[…]

E cikk alkalmazásában az éves szabadság eltöltésének helye a tisztviselő származási helye.

Az előző rendelkezéseket azokra a tisztviselőkre kell alkalmazni, akiknek az alkalmazási helye a tagállamok területén belül található. Amennyiben az alkalmazási hely e területeken kívül található, az utazási időt egyedi határozattal, a különös igények figyelembevételével kell megállapítani.”

3

A korábbi személyzeti szabályzat 57. cikkében szereplő – az Európai Unió egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételek 1023/2013 rendelet hatálybalépése előtti változatának 16. és 91. cikkében szereplő rendelkezésekkel összefüggésben értelmezett – rendelkezések alapján a korábbi személyzeti szabályzat V. mellékletének 7. cikkét analógia útján a szerződéses alkalmazottakra is alkalmazni kellett.

4

A korábbi személyzeti szabályzat „Díjazás és költségtérítés” címet viselő VII. mellékletének 7. cikke a következőket írta elő:

„(1)   A tisztviselő jogosult saját maga, a ténylegesen a háztartásában élő házastársa és az általa eltartott személyek utazási költségeinek megtérítésére:

[…]

(3)   A tisztviselő származási helyét a szolgálatba lépésekor kell meghatározni felvételének helye vagy érdekeltségei központjának figyelembevételével. Az így meghatározott származási hely a kinevezésre jogosult hatóság külön határozatával a tisztviselő szolgálati ideje alatt, vagy a szolgálatból történő távozásakor módosítható. A szolgálati idő alatt azonban ilyen határozatot csak kivételes esetben, és a tisztviselő által bemutatott, megfelelő igazoló okmányok alapján lehet hozni.”

5

A korábbi személyzeti szabályzat VII. mellékletének 8. cikke a következőképpen rendelkezett:

„(1)   A tisztviselő minden naptári évben jogosult az alkalmazási helye és a 7. cikkben meghatározott származási helye közötti utazás költségének megfelelő összegre saját maga és – ha háztartási támogatásra jogosult – házastársa és a 2. cikk szerinti eltartottjai részére.

[…]

(2)   Az átalánymegtérítés alapja a tisztviselő alkalmazásának helye és a felvétel helye vagy a származási helye közötti távolság utáni kilométerenkénti juttatás;

[…]

(4)   Az előző rendelkezések azon tisztviselőkre vonatkoznak, akiknek alkalmazási helye a tagállamok területén található. […]

Ezen utazási költségeket átalányfizetéssel térítik meg, a közvetlenül a turista osztály feletti kategóriájú légi utazás költségei alapján.”

6

Az Európai Unió egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételek – 1023/2013 rendelet hatálybalépése előtti változatának – 22., 26. és 92. cikkében szereplő, együttesen értelmezett rendelkezések alapján a korábbi személyzeti szabályzat VII. mellékletének 7. és 8. cikkét analógia útján – főszabály szerint – a szerződéses alkalmazottakra is alkalmazni kellett.

7

Az Európai Unió tisztviselői személyzeti szabályzatának az 1023/2013 rendeletből eredő változata (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) 2014. január 1‑jén lépett hatályba.

8

Az 1023/2013 rendelet (2), (12) és (24) preambulumbekezdése értelmében:

[…]

[…]

9

A személyzeti szabályzat „Szabadság” címet viselő V. mellékletének 7. cikke a következőképpen rendelkezik:

„A külföldi munkavégzési támogatásra vagy külföldi tartózkodási támogatásra jogosult tisztviselők saját országukba való utazás céljából évi két és fél nap éves kiegészítő szabadságra jogosultak.

Az első bekezdés azon tisztviselőkre vonatkozik, akiknek alkalmazási helye a tagállamok területén található. Amennyiben az alkalmazási hely e területeken kívül található, a hazautazási szabadság időtartamát egyedi határozattal, a különleges igények figyelembevételével kell megállapítani.”

10

Az Európai Unió egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételek 1023/2013 rendeletből eredő változatának (a továbbiakban: az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek) 16. és 91. cikkében szereplő, együttesen értelmezett rendelkezések értelmében a személyzeti szabályzat V. mellékletének 7. cikkét analógia útján az ideiglenes és a szerződéses alkalmazottakra is alkalmazni kell.

11

A személyzeti szabályzat „Díjazás és költségtérítés” címet viselő VII. melléklete – az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 21. és 92. cikkében szereplő, együttesen értelmezett rendelkezések értelmében analógia útján a szerződéses alkalmazottakra is alkalmazandó – 4. cikkének szövege a következő:

„(1)   A háztartási támogatással és az eltartott gyermek után nyújtott támogatással növelt alapilletmény 16%‑ának megfelelő külföldi munkavégzési támogatást kell folyósítani.

[…]

(2)   Az a tisztviselő, aki nem állampolgára és soha nem volt állampolgára annak az államnak, amelynek területén alkalmazzák, és aki nem felel meg az (1) bekezdésben megállapított feltételeknek, a külföldi munkavégzési támogatás egynegyedével egyenlő külföldi tartózkodási támogatásra jogosult.

(3)   Az (1) és (2) bekezdés alkalmazásában azt a tisztviselőt, aki házasságkötéssel, az arról való lemondás lehetősége nélkül, automatikusan megszerezte azon állam állampolgárságát, amelynek területén alkalmazási helye található, az (1) bekezdés a) pontja első francia bekezdésének hatálya alá tartozó tisztviselőként kell kezelni.”

12

A személyzeti szabályzat VII. mellékletének 7. cikke a következőket írja elő:

„(1)   A tisztviselő az alábbi esetekben átalányösszegre jogosult, amely a saját maga, a ténylegesen a háztartásában élő házastársa és az általa eltartott személyek utazási költségének felel meg:

A tisztviselő halála esetén a túlélő házastárs és az eltartott személyek ugyanezen feltételek szerint jogosultak az átalányösszegre.

[…]

(4)   A tisztviselő származási helyét a kinevezésekor kell meghatározni felvétele elvi helyének, vagy kifejezett és kellően indokolt kérése esetén érdekeltségei központjának figyelembevételével. Az így meghatározott származási hely a kinevezésre jogosult hatóság külön határozatával a tisztviselő szolgálati ideje alatt, vagy a szolgálatból történő távozásakor módosítható. A szolgálati idő alatt azonban ilyen határozatot csak kivételes esetben, és a tisztviselő által bemutatott, megfelelő igazoló okmányok alapján lehet hozni.

[…]”

13

A személyzeti szabályzat VII. mellékletének 8. cikke a következőket mondja ki:

„(1)   A külföldi munkavégzési támogatásra vagy külföldi tartózkodási támogatásra jogosult tisztviselők a (2) bekezdésben foglalt korlátozások keretein belül minden naptári évben jogosultak az alkalmazási helyük és a 7. cikkben meghatározott származási helyük közötti utazás költségének megfelelő átalányösszegre saját maguk és – ha háztartási támogatásra jogosultak – házastársaik és a 2. cikk szerinti eltartottjaik részére.

[…]

(2)   […]

Ha a 7. cikk szerint meghatározott származási hely az Unió tagállamainak területén kívül eső, vagy az Európai Unió működéséről szóló szerződés II. mellékletében felsorolt országokon és felségterületeken, illetve az Európai Szabadkereskedelmi Társulás tagállamainak felségterületein kívül eső hely, az átalányösszeg a tisztviselő alkalmazási helye és a tisztviselő állampolgársága szerinti tagállam fővárosa között kilométerben számított földrajzi távolságon alapuló juttatás szerint jár.

[…]

(4)   E cikk (1), (2) és (3) bekezdését azokra a tisztviselőkre kell alkalmazni, akiknek az alkalmazási helye a tagállamok területén belül található. […]

Az átalányfizetés alapja a turistaosztályon történő légi utazás költsége.”

14

Az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 22., 26. és 92. cikkében szereplő, együttesen értelmezett rendelkezések alapján a személyzeti szabályzat VII. mellékletének 7. és 8. cikkét bizonyos feltételek mellett az ideiglenes alkalmazottakra és analógia útján a szerződéses alkalmazottakra is alkalmazni kell.

15

A jogvitáknak az első megtámadott ítélet 8–14. pontjában és a második megtámadott ítélet 8–14. pontjában ismertetett előzményei a következőképpen foglalhatók össze.

16

A C‑517/19. P. és a C‑518/19. P. sz. ügy fellebbezőit – akik a Bizottság, illetve a Tanács tisztviselői vagy szerződéses alkalmazottai – Belgiumban alkalmazzák. Származási helyük e tagállam területén kívül található. Kettős állampolgársággal rendelkeznek, amelyből az egyik belga állampolgárság. Egyikük sem kap külföldi munkavégzési vagy külföldi tartózkodási támogatást.

17

Jóllehet a fellebbezők az 1023/2013 rendelet hatálybalépése előtt jogosultak voltak az utazási időre és az éves utazás költségeinek megtérítésére, e rendelet hatálybalépése óta már nem jogosultak ezekre a kedvezményekre, mivel esetükben nem teljesül a személyzeti szabályzat V. mellékletének 7. cikkében és VII. mellékletének 8. cikkében immár előírt azon feltétel, amely szerint az említett kedvezményeket kizárólag a külföldi munkavégzési vagy külföldi tartózkodási támogatásra jogosult tisztviselők számára biztosítják.

18

A fellebbezők – akik személyi aktájukból értesültek ezekről a módosításokról – panaszt nyújtottak be intézményüknél a személyzeti szabályzat 91. cikke alapján. Ezeket a panaszokat elutasították.

19

Az Európai Unió Közszolgálati Törvényszékének Hivatalához 2014. augusztus 26‑án és 2015. január 26‑án benyújtott két keresetlevéllel a C‑517/19. P. sz. ügy fellebbezői az őket érintő vitatott határozatok megsemmisítése iránt két keresetet indítottak, amelyeket F‑85/14. és F‑13/15. ügyszám alatt vettek nyilvántartásba.

20

A Közszolgálati Törvényszék Hivatalához 2014. szeptember 29‑én benyújtott keresetlevéllel a C‑518/19. P. sz. ügy fellebbezői az őket érintő vitatott határozatok megsemmisítése iránt indítottak keresetet, amelyet F‑100/14. ügyszám alatt vettek nyilvántartásba. A Közszolgálati Törvényszék Hivatalához 2015. február 16‑án benyújtott másik keresetlevéllel e fellebbezők közül kilenc keresetet indított azon határozatok megsemmisítése iránt, amelyek értelmében többé nem biztosítják számukra az éves utazás költségeinek megtérítését, ezt a keresetet F‑27/15. ügyszám alatt vették nyilvántartásba.

21

Az Európai Unió és alkalmazottai közötti jogviták elsőfokú elbírálásával kapcsolatos hatáskörnek a Törvényszékre történő átruházásáról szóló, 2016. július 6‑i (EU, Euratom) 2016/1192 európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2016. L 200., 137. o.) 3. cikke alapján ezt a négy keresetet – az ügyek 2016. augusztus 31‑i állása szerint – a Törvényszékhez tették át. Ezeket az ügyeket T‑516/16., T‑523/16., T‑536/16. és T‑542/16. ügyszám alatt vették nyilvántartásba.

22

Keresetük alátámasztására a C‑517/19. P. és a C‑518/19. P. sz. ügy fellebbezői három, azonos módon megfogalmazott jogalapot hoztak fel, amelyekkel a személyzeti szabályzat V. melléklete 7. cikkének és VII. melléklete 8. cikkének jogellenességére hivatkoztak. Az első jogalap e rendelkezéseknek „a fellebbezők származási helyének kétségbe vonásából” eredő jogellenességén, a második a külföldi munkavégzési vagy külföldi tartózkodási támogatásra való jogosultsághoz kötött feltétel jogellenességén, a harmadik pedig az arányosság és a jogbiztonság elvének, a szerzett jogoknak, a bizalomvédelem elvének, valamint a családi élet tiszteletben tartásához való jognak a megsértésén alapult.

23

Az első és a második megtámadott ítéletben a Törvényszék – lényegében azonos indokolással – elutasította a fellebbezők által előadott összes jogalapot és keresetüket.

24

Az első jogalapot illetően a Törvényszék lényegében megállapította, hogy az 1023/2013 rendelettel bevezetett módosítások nem vonták kétségbe a fellebbezők származási helyének meghatározását, mivel az továbbra is joghatásokat vált ki, többek között a tisztviselőnek a szolgálati jogviszony fennállása alatt bekövetkező halála esetén a holttestnek a származási helyre történő szállítását, valamint a szolgálati jogviszony megszűnésekor a származási helyre való visszaköltözést illetően (az első megtámadott ítélet 49–54. pontja, valamint a második megtámadott ítélet 47–52. pontja).

25

Ami a második jogalapot illeti – amelyben a fellebbezők azt rótták fel az uniós jogalkotóval szemben, hogy az egyenlő bánásmód elvének megsértésével a külföldi munkavégzési vagy külföldi tartózkodási támogatásra való jogosultságtól tette függővé az éves utazás költségeinek megtérítését és az utazási idő biztosítását –, a Törvényszék a Közszolgálati Törvényszék 2007. január 23‑iChassagne kontra Bizottság ítéletére (F‑43/05, EU:F:2007:14, 61. pont) hivatkozva mindenekelőtt megállapította, hogy az ilyen költségek megtérítése és az utazási idő biztosítása alkalmazási feltételeinek és az alkalmazás részletes szabályainak meghatározása olyan szabályozási területre tartozik, ahol az uniós jogalkotó széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik (az első megtámadott ítélet 66. pontja és a második megtámadott ítélet 64. pontja). A Törvényszék hangsúlyozta, hogy ezen a területen „az egyenlő bánásmód elvét és a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvét illetően” az uniós bíróságnak annak vizsgálatára kell szorítkoznia, hogy „az érintett intézmény nem alkalmazott‑e önkényes vagy nyilvánvalóan nem megfelelő megkülönböztetést, az arányosság elvével kapcsolatban pedig arra, hogy az elfogadott intézkedés nem volt‑e nyilvánvalóan alkalmatlan a szabályozás céljának elérésére” (az első megtámadott ítélet 67. pontja és a második megtámadott ítélet 65. pontja).

26

Ezután – a személyzeti szabályzat V. mellékletének 7. cikkével és VII. mellékletének 8. cikkével elérni kívánt célkitűzést illetően – a Törvényszék emlékeztetett arra, hogy az uniós közszolgálati jog egyik általános elvé vált a tisztviselő azon lehetősége, hogy megőrizze személyes kapcsolatát a fő érdekeltségeinek helyével, hangsúlyozta ugyanakkor, hogy e célkitűzés elérése érdekében az uniós jogalkotó modernizálni és észszerűsíteni akarta az utazási idővel és az éves utazás költségeinek megtérítésével kapcsolatos szabályokat, és azokat – az egyszerűbb alkalmazhatóság és az átláthatóság fokozása céljából – a „külföldön tartózkodó” vagy a „külföldön munkát végző” jogálláshoz akarta kötni (az első megtámadott ítélet 68. és 69. pontja, valamint a második megtámadott ítélet 66. és 67. pontja).

27

E célkitűzésre és az e jogalkotó rendelkezésére álló széles mérlegelési jogkörre figyelemmel a Törvényszék hangsúlyozta, hogy a külföldi tartózkodási vagy külföldi munkavégzési támogatásban részesülő tisztviselők és alkalmazottak helyzetét nem lehet azon tisztviselők és alkalmazottak helyzetéhez hasonlítani, akik – a fellebbezőkhöz hasonlóan – kettős állampolgársággal rendelkeznek, amelyek közül az egyik az alkalmazási helyük szerinti állam állampolgársága, még ha származási helyük nem is ebben az államban van. Míg ugyanis az a tisztviselő vagy alkalmazott, aki nem szerzi meg az alkalmazási helye szerinti állam állampolgárságát, bizonyos szándékot mutat arra, hogy megőrizze a származási helyével fennálló kapcsolatokat, az, hogy egy tisztviselő vagy alkalmazott kérte és meg is szerezte az alkalmazás helye szerinti tagállam állampolgárságát, ha nem is az ezen államban fennálló házassági köteléket, de legalábbis azt bizonyítja, hogy ebben az államban szándékozik kialakítani fő érdekeltségeinek központját. A Törvényszék ebből azt a következtetést vonta le, hogy a külföldön tartózkodók vagy külföldön munkát végzők helyzete és a fellebbezők helyzete két, jogilag eltérő helyzetet képez, amelyek igazolják az azon a vélelmen alapuló eltérő bánásmódot, amely szerint valamely személy állampolgársága az e személy és az állampolgársága szerinti ország közötti sokrétű és szoros kapcsolatok fennállására vonatkozó komoly valószínűsítő körülménynek minősül (az első megtámadott ítélet 71–73. pontja, valamint a második megtámadott ítélet 69–71. pontja).

28

A Törvényszék emellett megállapította, hogy a külföldi tartózkodási vagy külföldi munkavégzési támogatáshoz való jog az igen pontos és az érintett tisztviselő helyzetét illetően a származási helye vonatkozásában sajátos ténybeli körülmények megállapításától is függ, valamint hogy az alkalmazási helye szerinti államban teljes mértékben beilleszkedett tisztviselő – aki tehát nem részesül külföldi munkavégzési vagy külföldi tartózkodási támogatásban – nem hivatkozhat arra, hogy szorosabb kapcsolata van származási helyével, mint annak a tisztviselőnek, aki jogosult erre a támogatásra. Ily módon, a Törvényszék szerint, nem a tisztviselő állampolgársága – amely mindössze jelzéssel szolgál az alkalmazási hellyel fennálló kapcsolatáról –, hanem a tényszerű helyzet igazolja az ilyen támogatás juttatását, amelynek célja tehát az alkalmazási hely szerinti állam társadalmába beilleszkedett tisztviselők és az abba nem beilleszkedett tisztviselők között felmerülő de facto egyenlőtlenségek orvoslása (az első megtámadott ítélet 73. pontja és a második megtámadott ítélet 71. pontja).

29

A Törvényszék végezetül megállapította, hogy „figyelemmel a teljes rendszer logikájára és tekintettel a jogalkotó széles mérlegelési jogkörére, meg kell állapítani, hogy az utazási idő biztosítását és az éves utazás költségeinek megtérítését a külföldi munkavégzési vagy külföldi tartózkodási támogatásra való jogosultságtól függővé tevő rendszer nem nyilvánvalóan helytelen, és nem is nyilvánvalóan alkalmatlan a célja szempontjából”, valamint hogy ennélfogva „nem sértették meg azt az elvet, amely szerint minden alkalmazottnak lehetőséggel kell rendelkeznie arra, hogy megőrizze a személyes kapcsolatot a fő érdekeltségeinek központjával, nem sértették meg továbbá az egyenlő bánásmód, illetve a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvét sem” (az első megtámadott ítélet 75. pontja és a második megtámadott ítélet 73. pontja).

30

A többek között az arányosság elvének megsértésére alapított harmadik jogalapot illetően a Törvényszék megállapította, hogy nem állítható, hogy széles mérlegelési jogkörének gyakorlása során a jogalkotó az általa elérni kívánt célkitűzéshez képest nyilvánvalóan aránytalan intézkedéseket vezetett be (az első megtámadott ítélet 86. pontja és a második megtámadott ítélet 84. pontja).

31

A Törvényszék konkrétan úgy vélte, hogy az 1023/2013 rendelet (24) preambulumbekezdésében felidézett célkitűzéshez képest felettébb arányos volt előírni azt, hogy az alkalmazási helye szerinti állampolgársággal rendelkező tisztviselő nem minősülhet a szó szoros értelmében vett, külföldön tartózkodó alkalmazottnak, valamint hogy egyebekben a személyzeti szabályzatban szereplő új szabályok lehetővé teszik a fellebbezők számára egyrészről, hogy fenntartsák a kapcsolatot a származási helyükkel, mivel annak meghatározása nem változott ezen új szabályok bevezetését követően, másrészről pedig, hogy az állampolgárságuk szerinti azon tagállammal is fenntartsák a kapcsolatot, amellyel kapcsolataik a legszorosabbnak minősülnek (az első megtámadott ítélet 82. pontja és a második megtámadott ítélet 80. pontja).

32

Figyelemmel ráadásul az 1023/2013 rendelet (2) és (12) preambulumbekezdésére, amelyek szerint a magasan képzett személyzet felvétele keretében a jogalkotó feladata „a tagállamok állampolgárai közül földrajzi szempontból a lehető legszélesebb körből” kiválasztani ezt a személyzetet, feladata továbbá „a költséghatékonyság [biztosítása]”, a Törvényszék hangsúlyozta, hogy a jogalkotó – széles mérlegelési jogkörében – úgy határozott, hogy az éves utazás költségeinek megtérítését azon alkalmazottak javára korlátozza, „akiknek arra a leginkább szükségük van”, azaz „akik külföldön tartózkodnak vagy külföldön végeznek munkát, és akik a legkevésbé illeszkedtek be az alkalmazási helyük szerinti országba, azzal a céllal, hogy fenntarthassák a kapcsolatot az állampolgárságuk szerinti tagállammal, azaz azzal a tagállammal, amellyel a legszorosabb a kapcsolatuk” (az első megtámadott ítélet 84. pontja és a második megtámadott ítélet 82. pontja).

33

A Törvényszék végül – az 1980. október 16‑iHochstrass kontra Bíróság ítélet (147/79, EU:C:1980:238) 14. pontjára hivatkozva – emlékeztetett arra, hogy még ha marginális helyzetekben okozhat is esetleges hátrányt az általános és elvont szabályozás kialakítása, nem róható fel a jogalkotónak, hogy kategorizálást alkalmazott, mivel az jellegénél fogva nem jelent hátrányos megkülönböztetést az általa követett célra tekintettel (az első megtámadott ítélet 85. pontja és a második megtámadott ítélet 83. pontja).

34

A C‑517/19. P. sz. ügyben a fellebbezők azt kérik, hogy a Bíróság:

35

A Bizottság azt kéri, hogy a Bíróság:

36

Az Európai Parlament és a Tanács, amelyek az elsőfokú eljárásba beavatkozó felekként a Bíróság eljárási szabályzata 172. cikkének megfelelően válaszbeadványt nyújtottak be, szintén azt kérik, hogy a Bíróság utasítsa el a fellebbezést és a fellebbezőket kötelezze a költségek viselésére.

37

A C‑518/19. P. sz. ügyben a fellebbezők azt kérik, hogy a Bíróság:

38

A Tanács azt kéri, hogy a Bíróság:

39

A Parlament, amely az elsőfokú eljárásba beavatkozó félként az eljárási szabályzat 172. cikkének megfelelően válaszbeadványt nyújtott be, szintén azt kéri, hogy a Bíróság utasítsa el a fellebbezést és a fellebbezőket kötelezze a költségek viselésére.

40

Az eljárási szabályzat 54. cikkének (2) bekezdése értelmében a Bíróság elnöke 2019. október 1‑jén úgy határozott, hogy az eljárás írásbeli és szóbeli szakaszának lefolytatása, valamint az ítélet meghozatala céljából egyesíti a C‑517/19. P. és a C‑518/19. P. sz. ügyet.

41

Fellebbezésük alátámasztása céljából a C‑517/19. P. és a C‑518/19. P. sz. ügy fellebbezői három azonos jogalapot hoznak fel, amelyek közül az első a bírósági felülvizsgálat terjedelmének meghatározásával összefüggésben a jog téves alkalmazásán, a második az egyenlő bánásmód elvének megsértésén és az ezen utóbbi elvre jellemző összehasonlíthatóság fogalmának megsértésén, a harmadik pedig az arányosság elvének a megsértésén alapul.

42

E tekintetben – és jóllehet a harmadik fellebbezési jogalapot a másodikhoz hasonlóan a keresetlevélben az egyenlőség elvének megsértésével kapcsolatos általánosabb cím alatt terjesztik elő – mind az e harmadik jogalap alátámasztására előadott érvekből, mind pedig a keresetlevélnek az előterjesztett jogalapok összefoglalását tartalmazó mellékletéből kitűnik, hogy az említett harmadik jogalap kizárólag az arányosság elvének megsértésén, nem pedig az egyenlő bánásmód elvének megsértésén alapul.

43

A fellebbezők előadják, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor az 1023/2013 rendelet jogszerűségének az egyenlő bánásmód elvére tekintettel történő, általa elvégzett felülvizsgálatát a szóban forgó intézkedésekkel elérni kívánt célkitűzéshez képest „önkényes”, illetve „nyilvánvalóan” nem megfelelő vagy alkalmatlan jelleg vizsgálatára korlátozta. E tekintetben pontosítják, hogy az első megtámadott ítélet 67. pontjában és a második megtámadott ítélet 65. pontjában a Törvényszék tévesen állapította meg, hogy korlátozott felülvizsgálat elvégzésére kell szorítkoznia azokon a területeken, amelyeken a jogalkotó széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik.

44

A fellebbezők álláspontja szerint az 1023/2013 rendelet utazási idő biztosításával és az éves utazás költségeinek megtérítésével kapcsolatos rendelkezéseinek az egyenlő bánásmód elvével való összeegyeztethetősége vizsgálata céljából nem releváns az a körülmény, hogy a jogalkotó széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik.

45

Mivel ugyanis az egyenlő bánásmód az uniós közszolgálatra alkalmazandó általános elvet képez, az említett jogalkotó köteles azt minden esetben tiszteletben tartani, a jogszerűségnek az uniós bíróság által elvégzendő teljes körű felülvizsgálata mellett.

46

A fellebbezők hozzáfűzik, hogy a jelen ügyek különböznek a Közszolgálati Törvényszék azon 2007. január 23‑iChassagne kontra Bizottság ítéletének (F‑43/05, EU:F:2007:14) alapjául szolgáló ügytől, amely ítéletre a Törvényszék a megtámadott ítéletekben szereplő indokolását alapította. Míg ugyanis ezen utóbbi ügy kizárólag az éves utazás költségeinek megtérítésével kapcsolatos részletes szabályok módosításának jogszerűségére vonatkozott, a jelen ügyek magára a megtérítéshez való jog lényegére vonatkoznak.

47

Végezetül azzal, hogy a Törvényszék a jogalkotó mérlegelési jogkörét az egyenlő bánásmód elve fölé helyezte, „indokolatlan tiszteletet” tanúsított az említett jogkör irányában, amely döntően befolyásolta a jogviták kimenetelét. A fellebbezők e tekintetben megjegyzik, hogy a Törvényszék „igen általánosan” állapította meg, hogy figyelemmel „a teljes rendszer logikájára” és „a jogalkotó széles mérlegelési jogkörére” az 1023/2013 rendelet – tekintettel célkitűzésére – nem „nyilvánvalóan” összeegyeztethetetlen az egyenlő bánásmód általános elvével.

48

A Bizottság a C‑517/19. P. sz. ügyben, a Tanács és a Parlament pedig a C‑517/19. P. és C‑518/19. P. sz. ügyben az első jogalap elutasítását kéri.

49

Emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint a tisztviselők és az adminisztráció közötti jogviszony nem szerződéses jellegű, hanem a személyzeti szabályzaton alapul. Ennélfogva a tisztviselők jogait és kötelezettségeit a jogalkotó az uniós jogból eredő követelmények tiszteletben tartása mellett bármikor módosíthatja (2008. december 22‑iCenteno Mediavilla és társai kontra Bizottság ítélet, C‑443/07 P, EU:C:2008:767, 60. pont; 2010. március 4‑iAngé Serrano és társai kontra Parlament ítélet, C‑496/08 P, EU:C:2010:116, 82. pont).

50

Ugyanez igaz a szerződéses alkalmazottakra a személyzeti szabályzat azon rendelkezéseit illetően, amelyeket rájuk analógia útján alkalmazni kell.

51

E követelmények körében szerepel az egyenlő bánásmódnak az Európai Unió Alapjogi Chartájának 20. cikkében kimondott elve (lásd ebben az értelemben: 2008. december 22‑iCenteno Mediavilla és társai kontra Bizottság ítélet, C‑443/07 P, EU:C:2008:767, 78. pont; 2010. március 4‑iAngé Serrano és társai kontra Parlament ítélet, C‑496/08 P, EU:C:2010:116, 100. pont).

52

Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében ez az elv megköveteli, hogy az összehasonlítható helyzeteket ne kezeljék eltérő módon, és hogy az eltérő helyzeteket ne kezeljék ugyanúgy, hacsak ez a különbségtétel objektív módon nem igazolható (2008. július 17‑iCampoli kontra Bizottság ítélet, C‑71/07 P, EU:C:2008:424, 50. pont; 2019. december 19‑iHK kontra Bizottság ítélet, C‑460/18 P, EU:C:2019:1119, 66. pont; 2020. szeptember 8‑iBizottság és Tanács kontra Carreras Sequeros és társai ítélet, C‑119/19 P és C‑126/19 P, EU:C:2020:676, 137. pont).

53

A Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik egyebekben, hogy a személyzeti szabályzatnak a jelen ügyekben szóban forgókhoz hasonló szabályai esetén és figyelemmel az e tekintetben az uniós jogalkotó rendelkezésére álló széles mérlegelési jogkörre, az egyenlő bánásmód elve csak abban az esetben sérül, ha a jogalkotó a szóban forgó szabályozással elérni kívánt célkitűzéshez képest önkényes vagy nyilvánvalóan nem megfelelő megkülönböztetést alkalmaz (lásd ebben az értelemben: 1983. július 14‑iFerrario és társai kontra Bizottság ítélet, 152/81, 158/81, 162/81, 166/81, 170/81, 173/81, 175/81, 177/81–179/81, 182/81 és 186/81, EU:C:1983:208, 13. pont; 2008. július 17‑iCampoli kontra Bizottság ítélet, C‑71/07 P, EU:C:2008:424, 64. pont; 2010. április 15‑iGualtieri kontra Bizottság ítélet, C‑485/08 P, EU:C:2010:188, 72. pont; 2019. december 19‑iHK kontra Bizottság ítélet, C‑460/18 P, EU:C:2019:1119, 85. pont).

54

Következésképpen ezen ítélkezési gyakorlat tükrében a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor az első megtámadott ítélet 67. pontjában és a második megtámadott ítélet 65. pontjában megállapította, hogy annak az – egyenlő bánásmód elvére tekintettel – történő vizsgálatára kell szorítkoznia, hogy az 1023/2013 rendelet vitatott rendelkezéseinek elfogadásával a jogalkotó nem alkalmazott‑e önkényes vagy nyilvánvalóan nem megfelelő megkülönböztetést.

55

Az arra alapított érvet illetően, hogy a Törvényszék az első megtámadott ítélet 75. pontjában és a második megtámadott ítélet 73. pontjában igen általánosan állapította meg, hogy figyelemmel „a teljes rendszer logikájára” és „a jogalkotó széles mérlegelési jogkörére” az 1023/2013 rendelet – tekintettel célkitűzésére – nem „nyilvánvalóan” összeegyeztethetetlen az egyenlő bánásmód általános elvével, meg kell állapítani, hogy ez az érv az említett ítéletek téves értelmezésén alapul, következésképpen pedig azt mint nyilvánvalóan megalapozatlant kell elutasítani.

56

A Törvényszék ugyanis csak annak az első megtámadott ítélet 65–74. pontjában, valamint a második megtámadott ítélet 63–72. pontjában – a jelen ítélet 53. pontjában említett ítélkezési gyakorlatnak megfelelően – történő megállapítását követően, hogy a külföldi munkavégzési vagy külföldi tartózkodási támogatásban részesülő tisztviselők és alkalmazottak nincsenek a fellebbezőkével összehasonlítható helyzetben, állapította meg, hogy az utazási idő – személyzeti szabályzat V. mellékletének 7. cikkében előírt – biztosításának, illetve az éves utazás költségei – személyzeti szabályzat VII. mellékletének 8. cikkében előírt – megtérítésének a külföldi munkavégzési vagy külföldi tartózkodási támogatásra való jogosultságtól való függővé tétele e rendelkezések célkitűzésére tekintettel nem nyilvánvalóan helytelen és nem is nyilvánvalóan alkalmatlan, ekként pedig nem sérti az egyenlő bánásmód elvét.

57

A fentiekből következik, hogy az első jogalapot mint megalapozatlant kell elutasítani.

58

Az első megtámadott ítélet 70–73. pontjával, valamint a második megtámadott ítélet 68–71. pontjával szemben előterjesztett második jogalapjukban a fellebbezők azzal érvelnek, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot annak megállapításakor, hogy a külföldi munkavégzési vagy külföldi tartózkodási támogatásra nem jogosult tisztviselők és alkalmazottak helyzete nem összehasonlítható az ilyen támogatásra jogosult tisztviselők és alkalmazottak helyzetével, holott az előbbieket – az utóbbiakhoz hasonlóan – a származási helyüktől eltérő helyen alkalmazzák.

59

A fellebbezők e tekintetben előadják, hogy az eltérő helyzetek összehasonlíthatóságának meghatározásához figyelembe kell venni a különbségtételt létrehozó jogi aktus tárgyát és célját, valamint azon terület elveit és célkitűzéseit, amelyre az említett jogi aktus tartozik. Az 1023/2013 rendelet azonban a tisztviselőnek vagy alkalmazottnak a származási helyével fennálló személyes kapcsolatok fenntartásához való jogát az alkalmazása helyén való beilleszkedésének mértékétől teszi függővé, holott – amint azt a Törvényszék az első megtámadott ítélet 68. pontjában és a második megtámadott ítélet 66. pontjában megállapította – a személyzeti szabályzat V. mellékletének 7. cikke és VII. mellékletének 8. cikke továbbra is ugyanazon cél elérésére törekszik, és azoknak továbbra is ugyanaz a tárgya, jelesül lehetővé tenni a tisztviselők és alkalmazottak, valamint az általuk eltartott személyek számára, hogy évente legalább egyszer a származási helyükre utazzanak azért, hogy családi, társadalmi és kulturális kapcsolataikat fenntartsák. Ez a lehetőség egyébként – amint arra a Törvényszék a megtámadott ítéletekben szintén emlékeztetett – az uniós közszolgálati jog egyik általános elvévé vált.

60

Következésképpen – a fellebbezők álláspontja szerint – az 1023/2013 rendelet szóban forgó rendelkezéseinek tárgyára és céljára figyelemmel, összehasonlítható helyzetben van minden olyan uniós tisztviselő és alkalmazott, akinek származási helye az alkalmazás helye szerintitől eltérő tagállamban található, függetlenül attól, hogy részesülnek‑e külföldi munkavégzési vagy külföldi tartózkodási támogatásban, vagy sem. Ily módon a jogalkotó – annak előírásával, hogy kizárólag az ezekben a támogatásokban részesülő tisztviselők és alkalmazottak lehetnek jogosultak utazási időre és az éves utazás költségeinek a megtérítésére – ezen utóbbi kedvezményeket e tisztviselők és alkalmazottak alkalmazási helyükön való beilleszkedésének mértékétől, azaz egy szubjektív kritériumtól teszi függővé.

61

A fellebbezők előadják, hogy egy tisztviselő vagy alkalmazott származási helyének az alkalmazási helyének szerintitől eltérő állam területén való meghatározása egyáltalán nem befolyásolja külföldi munkavégzési vagy külföldi tartózkodási támogatáshoz való jogát, és ez fordítva is így van. Álláspontjuk szerint ugyanis más‑más igényekre és érdekekre reagál egy tisztviselő vagy alkalmazott származási helyének meghatározása, valamint a külföldi munkavégzési vagy külföldi tartózkodási támogatás biztosítása.

62

Ennélfogva a Törvényszék tévesen feltételezte az első megtámadott ítélet 71. és 73. pontjában, valamint a második megtámadott ítélet 69. és 71. pontjában, hogy a külföldi munkavégzési támogatásban azért nem részesülő tisztviselő vagy alkalmazott, mert a szolgálatba lépésének időpontját megelőző hat hónappal záródó ötéves időszakban lakóhellyel rendelkezett, illetve főfoglalkozásként végzett tevékenységet folytatott azon állam területén, amelyen alkalmazási helye található, fő érdekeltségei központjának az alkalmazás helyére való áthelyezésével meg akarta szakítani a származási helyével fennálló kapcsolatait. Ugyanígy az, hogy egy tisztviselő vagy alkalmazott megszerzi az alkalmazási helye szerinti állam állampolgárságát, nem jelenti azt, hogy érdekeltségeinek központját át akarta helyezni, és meg akarta szakítani a származási helyen fennálló családi vagy házassági kapcsolatait.

63

A Bizottság a C‑517/19. P. sz. ügyben, a Tanács és a Parlament pedig a C‑517/19. P. és C‑518/19. P. sz. ügyben a második jogalap elutasítását kéri.

64

A jelen ítélet 52. pontjában említetteknek megfelelően az egyenlő bánásmód elvének tiszteletben tartása megköveteli, hogy az összehasonlítható helyzeteket ne kezeljék eltérő módon, és hogy az eltérő helyzeteket ne kezeljék ugyanúgy, hacsak ez a különbségtétel objektív módon nem igazolható.

65

Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében ahhoz, hogy meg lehessen határozni, hogy sor került‑e ezen elv megsértésére, figyelembe kell venni többek között azon rendelkezés tárgyát és célját, amelyről azt állítják, hogy sérti ezt az elvet (2018. szeptember 6‑i Piessevaux kontra Tanács ítélet, C‑454/17 P, nem tették közzé, EU:C:2018:680, 79. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

66

E tekintetben hangsúlyozni kell – amint arra a főtanácsnok indítványának 61. pontjában szintén rámutatott –, hogy a személyzeti szabályzat V. melléklete 7. cikkének és VII. melléklete 8. cikkének tárgya és célja az 1023/2013 rendelet hatálybalépésével lényegében változatlan maradt, mivel e rendelkezések továbbra is olyan kedvezmények biztosítását célozzák, amelyek lehetővé teszik a tisztviselő és az általa eltartott személyek számára, hogy évente legalább egyszer a származási helyükre utazzanak azért, hogy családi, társadalmi és kulturális kapcsolataikat fenntartsák, amellett hogy ezt a helyet – a VII. melléklet 7. cikkének (4) bekezdése értelmében – a tisztviselő kinevezésekor kell meghatározni felvétele elvi helyének, vagy kifejezett és kellően indokolt kérése esetén érdekeltségei központjának figyelembevételével.

67

Ugyanakkor, amint az az 1023/2013 rendelet (24) preambulumbekezdéséből kitűnik, a személyzeti szabályzat V. melléklete 7. cikkének és VII. melléklete 8. cikkének módosításával az uniós jogalkotó – a tisztviselők személyzeti szabályzatának és az Unió egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételeknek a reformja keretében – modernizálni és észszerűsíteni akarta az utazási időre és az éves utazás költségeinek megtérítésére vonatkozó szabályokat, és ezeket a külföldön munkát végző vagy a külföldön tartózkodó jogálláshoz kötötte, hogy alkalmazásuk egyszerűbb és átláthatóbb legyen. Ez a különös célkitűzés egyébként abba az általánosabb célkitűzésbe illeszkedik, amely – amint az az e rendelet (2) és (12) preambulumbekezdéséből kitűnik – az európai gazdasági és szociális környezetben a költséghatékonyság biztosítására törekszik megkövetelve a költségvetés konszolidálását, és azt, hogy minden közigazgatás és azok személyi állománya külön erőfeszítést tegyen a hatékonyság és az eredményesség növelése érdekében, a földrajzi szempontból a lehető legszélesebb körből válogatott, magasan képzett személyzet felvételének biztosítására irányuló célkitűzés fenntartása mellett.

68

Ebből a szempontból az 1023/2013 rendelet elfogadásakor a jogalkotó úgy döntött, hogy az utazási időhöz és az éves utazás költségeinek megtérítéséhez való jogot a tág értelemben vett „külföldön tartózkodó jogálláshoz” köti, azaz hogy ezt a jogot kizárólag azon tisztviselők és alkalmazottak számára biztosítja, akik esetében teljesülnek a külföldi munkavégzési vagy külföldi tartózkodási támogatásra való jogosultság vonatkozásában a személyzeti szabályzat VII. mellékletének 4. cikkében előírt feltételek, mégpedig azért, hogy ezek az intézkedések célirányosabbak legyenek, és hogy azokra csak azon személyek legyenek jogosultak, akiknek arra – a külföldön munkát végző vagy a külföldön tartózkodó jogállásra tekintettel – a leginkább szükségük van.

69

E tekintetben emlékeztetni kell arra egyrészről, hogy a külföldi munkavégzési támogatás nyújtásának célja azon különös költségek és hátrányok ellentételezése, amelyek abból származnak, hogy a tisztviselők az uniós intézménynél történő munkába lépésük miatt kötelesek a lakóhelyüket a lakóhelyük szerint országból az alkalmazási helyük szerinti országba áthelyezni, és egy új környezetbe beilleszkedni. A külföldi munkavégzés fogalma a tisztviselő személyes helyzetétől is függ, tudniillik az új környezetébe való beilleszkedésének mértékétől, amely például szokásos lakóhelyéből vagy egy korábban főfoglalkozásszerűen gyakorolt tevékenységből következik. A külföldi munkavégzési támogatás nyújtásának célja ily módon az alkalmazási hely szerinti ország társadalmába teljes mértékben beilleszkedett és az oda még nem teljesen beilleszkedett tisztviselők között felmerülő egyenlőtlenségek kiegyenlítése (2008. január 24‑iAdam kontra Bizottság ítélet, C‑211/06 P, EU:C:2008:34, 38. és 39. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

70

Másrészről magát a külföldi tartózkodási támogatást – a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikkének (2) bekezdése alapján – annak a tisztviselőnek biztosítják, aki nem állampolgára és soha nem volt állampolgára annak az államnak, amelynek területén alkalmazzák, és aki nem felel meg a külföldi munkavégzési támogatás megszerzését illetően megállapított feltételeknek. E támogatás célja tehát azon hátrányok ellentételezése, amelyeket a tisztviselők külföldi jogállásuk miatt szenvednek el, azaz néhány olyan – mind jogi, mind tényleges – társadalmi, családi, oktatási, kulturális, politikai hátrány ellentételezése, amelyekkel ezen állam állampolgárai nem szembesülnek (lásd ebben az értelemben: 1980. október 16‑iHochstrass kontra Bíróság ítélet, 147/79, EU:C:1980:238, 12. pont).

71

A fentiekből következik, hogy a személyzeti szabályzat VII. mellékletének 4. cikke olyan objektív kritériumokat állapít meg, amelyek értelmében az ott előírt támogatásokra való jogosultság azon tisztviselőkre korlátozódik, akik – főszabály szerint – nem vagy kevéssé illeszkedtek be az alkalmazás helye szerinti állam társadalmába, ugyanakkor pedig amely alapján feltételezhető, hogy azok a tisztviselők, akik esetében nem teljesülnek az említett támogatásokra való jogosultság feltételei, elegendő mértékben illeszkedtek be az alkalmazás helye szerinti tagállamba, ami miatt így nincsenek kitéve a jelen ítélet 69. és 70. pontjában említett hátrányoknak.

72

Ily módon még ha származási helyüket nem is az alkalmazási helyük szerinti államban határozták meg, a fellebbezőkhöz hasonló azon tisztviselőknek és alkalmazottaknak, akik esetében nem teljesülnek a külföldi munkavégzési vagy külföldi tartózkodási támogatásra való jogosultság feltételei, szorosabbak a kapcsolataik az említett állammal, mint azoknak a tisztviselőknek és alkalmazottaknak, akik esetében teljesülnek az említett feltételek, és akik – amint azt a Törvényszék az első megtámadott ítélet 70. pontjában és a második megtámadott ítélet 68. pontjában hangsúlyozta – eleve nem rendelkeznek semmiféle kapcsolattal az alkalmazási helyükkel, mivel egyrészről nem állampolgárai és soha nem voltak állampolgárai az alkalmazás helye szerinti államnak, illetve másrészről – legalábbis hosszú ideig – soha nem éltek vagy nem folytattak szakmai tevékenységet ebben az államban.

73

Ily módon – és amint azt a Törvényszék lényegében helytállóan állapította meg az első megtámadott ítélet 73. pontjában és a második megtámadott ítélet 71. pontjában – a fellebbezőkhöz hasonló tisztviselők és alkalmazottak nem hivatkozhatnak arra, hogy szorosabb a kapcsolatuk a származási helyükkel, mint a külföldi munkavégzési vagy külföldi tartózkodási támogatásra jogosult tisztviselőnek vagy alkalmazottnak. Ezen utóbbiak illeszkedtek be ugyanis a legkevésbé az alkalmazási helyükre, ekként pedig nekik van a leginkább szükségük arra, hogy megőrizzék kapcsolataikat a származási helyükkel.

74

Ennélfogva a Törvényszék helytállóan állapította meg az első megtámadott ítélet 71. pontjában és a második megtámadott ítélet 69. pontjában, hogy a külföldi munkavégzési vagy külföldi tartózkodási támogatásban részesülő tisztviselők és alkalmazottak nincsenek a fellebbezőkével összehasonlítható helyzetben.

75

A fenti megfontolásokra tekintettel a második jogalapot mint megalapozatlant kell elutasítani.

76

Harmadik jogalapjukban a fellebbezők azt állítják, hogy az első megtámadott ítélet 69. és 80–86. pontjában, valamint a második megtámadott ítélet 67. és 78–84. pontjában a Törvényszék tévesen értékelte a személyzeti szabályzat V. melléklete 7. cikkének és VII. melléklete 8. cikkének célkitűzését és arányosságát.

77

Egyrészről rámutatnak, hogy – ellentétben a Törvényszék által az első megtámadott ítélet 69. pontjában és a második megtámadott ítélet 67. pontjában megállapítottakkal – az 1023/2013 rendeletből eredő rendszert nehezebb alkalmazni, és az kevésbé átlátható, mint az e rendelet hatálybalépése előtti rendszer. Míg ugyanis ezen utóbbi rendszer biztosította az éves utazás költségeinek a megtérítését minden olyan tisztviselő vagy alkalmazott számára, akinek származási helyét az alkalmazás helyétől eltérő helyen állapították meg, a megtérítésre való jogosultság immár a szóban forgó tisztviselő vagy alkalmazott állampolgárságának, származási helyének, alkalmazási helyének és az ezen utóbbiba való beilleszkedése mértékének függvényében változik. A Törvényszék tehát összemosta a külföldi munkavégzés és a származási hely fogalmát, aminek következtében nyilvánvalóan és tisztán önkényes helyzetek jöttek létre, amennyiben a megtérítés nem áll kapcsolatban a származási hely és az alkalmazás helye közötti távolsággal.

78

A fellebbezők e tekintetben kettejük példáját említik, akik származási helye Peruban és Brazíliában van. Kifejtik, hogy amennyiben őket az Unió valamely dél‑amerikai küldöttségén alkalmaznák, az éves utazási költségeiket az alkalmazási helyük és az állampolgárságuk szerinti tagállam fővárosa, azaz Brüsszel (Belgium) közötti távolság alapján térítenék meg. A megtérített összeg magasabb lenne, mint a korábbi személyzeti szabályzat értelmében az alkalmazási helyük és származási helyük közötti távolság alapján kiszámított összeg, mivel e két hely a dél‑amerikai kontinensen található.

79

A fellebbezők ugyanígy megemlítik egyikük példáját, akinek származási helye Marokkóban van. Kifejtik, hogy ha ezen utóbbit az Európai Unió Szellemi Tulajdoni Hivatalánál (EUIPO), Alicantéban (Spanyolország), vagy a Bizottság Közös Kutatóközpontjának (JRC) „Technológiai Jövőkutatási Intézetében”, Sevillában (Spanyolország) alkalmaznák, az éves utazási költségeik megtérítését az alkalmazás helye és Brüsszel közötti, körülbelül 1800 km távolság alapján számítanák ki, holott Rabat (Marokkó) kevesebb mint 1000 km‑re fekszik Alicantétól vagy Sevillától.

80

A fellebbezők egyebekben hangsúlyozzák, hogy ezt az érvelést a Törvényszék elégtelen és tömör indokolással utasította el, és mindössze annyira szorítkozott, hogy az első megtámadott ítélet 85. pontjában és a második megtámadott ítélet 83. pontjában – az 1980. október 16‑iHochstrass kontra Bíróság ítéletre (147/79, EU:C:1980:238) hivatkozva – ezeket „alkalmi kellemetlenségnek” minősítse.

81

A fellebbezők másrészről azzal érvelnek, hogy az 1023/2013 rendelet arra sem alkalmas, hogy megvalósítsa azt az állítólagos célkitűzést, amely – amint azt a Törvényszék az első megtámadott ítélet 84. pontjában és a második megtámadott ítélet 82. pontjában hangsúlyozta – arra irányul, hogy az éves utazás költségeinek megtérítésére való jogosultságot azon tisztviselők és alkalmazottak számára tartsa fenn, akiknek arra „a leginkább szükségük” van, azaz a „külföldön munkát végző vagy külföldön tartózkodó” tisztviselők és alkalmazottak számára.

82

A fellebbezők e tekintetben kiemelik, hogy az a tisztviselő vagy alkalmazott, akinek származási helye az Unión kívül található, és aki külföldi munkavégzési vagy külföldi tartózkodási támogatásban részesül, nem jogosult az éves utazás költségeinek megtérítésére abban az esetben, ha alkalmazási helye és az állampolgársága szerinti tagállam fővárosa közötti távolság kevesebb mint 200 km, annak ellenére, hogy – az uniós jogalkotó nézőpontjából – azok körébe tartozik, akiknek arra a leginkább szükségük van.

83

A Bizottság a C‑517/19. P. sz. ügyben, a Tanács és a Parlament pedig a C‑517/19. P. és C‑518/19. P. sz. ügyben a harmadik jogalap elutasítását kéri.

84

Emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az arányosság elve az uniós jog általános elvei közé tartozik, és megköveteli, hogy az uniós jog valamely rendelkezése által alkalmazott eszközök alkalmasak legyenek az érintett szabályozással kitűzött jogszerű célok megvalósítására, és ne menjenek túl az azok eléréséhez szükséges mértéken (2019. december 3‑iCseh Köztársaság kontra Parlament és Tanács ítélet, C‑482/17, EU:C:2019:1035, 76. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

85

E feltételek tiszteletben tartásának bírósági felülvizsgálatát illetően a jelen ítélet 53. pontjában a Bíróság már megállapította, hogy az uniós jogalkotó a személyzeti szabályzatnak a jelen ügyben szóban forgókhoz hasonló szabályaival kapcsolatban széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik.

86

Így nem az a kérdés, hogy az ilyen területen meghozott valamely intézkedés volt‑e az egyetlen vagy a lehető legjobb, mivel csupán ennek a hatáskörrel rendelkező intézmények által elérni kívánt célhoz képest nyilvánvalóan alkalmatlan jellege lehet kihatással ezen intézkedés jogszerűségére (2019. december 3‑iCseh Köztársaság kontra Parlament és Tanács ítélet, C‑482/17, EU:C:2019:1035, 77. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

87

A jelen ügyben, a jelen ítélet 67. pontjában megállapítottaknak megfelelően, az 1023/2013 rendelet (24) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy az uniós jogalkotó – a tisztviselők személyzeti szabályzatának és az Unió egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételeknek a reformja keretében – modernizálni és észszerűsíteni akarta az utazási időre és az éves utazás költségeinek megtérítésére vonatkozó szabályokat, és ezeket a külföldön munkát végző vagy a külföldön tartózkodó jogálláshoz kötötte, hogy alkalmazásuk egyszerűbb és átláthatóbb legyen.

88

A fellebbezők e tekintetben előadják egyrészről, hogy – ellentétben a Törvényszék által az első megtámadott ítélet 84. pontjában és a második megtámadott ítélet 82. pontjában megállapítottakkal – e rendelkezések nem felelnek meg ennek a célkitűzésnek. Az 1023/2013 rendeletből eredő reformot megelőző rendszer alkalmazása ugyanis egyszerűbb és átláthatóbb volt, amennyiben az új rendszerben az utazási idő biztosítása és az éves utazás költségeinek megtérítése a jelen ítélet 77. pontjában említett számos különféle tényszerű kritériumtól függ.

89

Ezt a kifogást azonban nem lehet elfogadni. Amint arra ugyanis a főtanácsnok indítványának 78. pontjában lényegében rámutatott, noha a személyzeti szabályzat V. mellékletének 7. cikkét és VII. mellékletének 8. cikkét e mellékletnek a külföldi munkavégzési vagy külföldi tartózkodási támogatás nyújtására vonatkozó 4. cikkével összefüggésben kell értelmezni, ezen utóbbi rendelkezést objektív kritériumok alapján kell alkalmazni és annak szövege kellően pontos és egyértelmű, ami – a jogalkotó 1023/2013 rendelet (24) preambulumbekezdésében említett célkitűzésének megfelelően –biztosítja a személyzeti szabályzat előbbi rendelkezéseinek egyszerű és átlátható alkalmazását.

90

Ami egyebekben a fellebbezők által előirányzott és a jelen ítélet 78. és 79. pontjában leírt helyzeteket illeti, meg kell állapítani, hogy azok hipotetikus, illetve elméleti jellegűek, mivel a fellebbezők nem állították, hogy néhányukat az Unió valamely dél‑amerikai küldöttségén, az EUIPO‑nál Alicantéban, vagy a JRC „Technológiai Jövőkutatási Intézetében” Sevillában alkalmaznák.

91

Márpedig az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a tisztviselők, illetve az alkalmazottak nem jogosultak a törvény vagy az intézmények érdekében való fellépésre, és a megsemmisítés iránti keresetük alátámasztására csak a személyükkel összefüggő kifogásokra hivatkozhatnak (2007. március 8‑iStrack kontra Bizottság végzés, C‑237/06 P, EU:C:2007:156, 64. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

92

Ami másrészről a fellebbezők azon, a jelen ítélet 81. pontjában ismertetett érvét illeti, amely szerint az 1023/2013 rendelet nem alkalmas arra, hogy megvalósítsa azt a célkitűzést, amely arra irányul, hogy az éves utazás költségeinek megtérítésére való jogosultságot azon tisztviselők és alkalmazottak számára tartsa fenn, akiknek arra „a leginkább szükségük” van, azaz a „külföldön munkát végző vagy külföldön tartózkodó” tisztviselők és alkalmazottak számára, hangsúlyozni kell, hogy – a jelen ítélet 67. pontjában felidézetteknek megfelelően – többek között az éves utazás költségeinek megtérítésére vonatkozó szabályoknak a külföldön munkát végző vagy a külföldön tartózkodó jogálláshoz kötésével történő modernizálására és észszerűsítésére irányuló célkitűzés abba az általánosabb célkitűzésbe illeszkedik, amely az európai gazdasági és szociális környezetben a költséghatékonyság biztosítására törekszik megkövetelve a költségvetés konszolidálását, és azt, hogy minden közigazgatás és azok személyi állománya külön erőfeszítést tegyen a hatékonyság és az eredményesség növelése érdekében, a földrajzi szempontból a lehető legszélesebb körből válogatott, magasan képzett személyzet felvételének biztosítására irányuló célkitűzés fenntartása mellett.

93

Az éves utazás költségei megtérítésének a kizárólag a külföldi munkavégzési vagy külföldi tartózkodási támogatásra jogosult tisztviselők és alkalmazottak, azaz azon személyek javára történő korlátozása, akik az alkalmazási helyük szerinti országba a legkevésbé illeszkedtek be, és akiknek emiatt a leginkább szükségük van arra, hogy megőrizzék a származási helyükkel fennálló kapcsolatokat, alkalmas az uniós jogalkotó által elérni kívánt általánosabb – és az előző pontban felidézett – azon célkitűzés megvalósításához való hozzájárulásra, amely az uniós közszolgálat vonatkozásában a költséghatékonyság biztosítására irányul, a földrajzi szempontból a lehető legszélesebb körből válogatott, magasan képzett személyzet felvételének megőrzése mellett.

94

Amint arra ugyanis a főtanácsnok indítványának 77. pontjában rámutatott, széles mérlegelési mozgásterének keretein belül választotta a jogalkotó a különféle lehetséges megoldások közül azt, hogy korlátozza a szóban forgó kedvezmények jogosultjainak számát azáltal, hogy kizárja a fellebbezőkhöz hasonló tisztviselőket és alkalmazottakat, akik vonatkozásában úgy ítélte meg, hogy a származási hellyel való kapcsolat kevésbé szoros.

95

Következésképpen a Törvényszék helytállóan állapította meg az első megtámadott ítélet 86. pontjában és a második megtámadott ítélet 84. pontjában, hogy nem állítható, hogy széles mérlegelési jogkörének gyakorlása során a jogalkotó az általa elérni kívánt célkitűzéshez képest nyilvánvalóan aránytalan intézkedéseket vezetett be.

96

E tekintetben a fellebbezők által előirányzott és a jelen ítélet 82. pontjában leírt helyzet nem kérdőjelezheti meg ezt a következtetést.

97

Az a helyzet ugyanis, amely feltételezi a külföldi munkavégzési vagy külföldi tartózkodási támogatáshoz való jogot, hipotetikus, illetve elméleti jellegű, mivel a fellebbezők egyike sem részesül ilyen támogatásban.

98

A harmadik jogalapot tehát mint megalapozatlant kell elutasítani.

99

A fentiek összességére tekintettel a fellebbezéseket teljes egészükben el kell utasítani.

100

Az eljárási szabályzat 184. cikkének (2) bekezdése értelmében, ha a fellebbezés megalapozatlan, a Bíróság határoz a költségekről.

101

E szabályzat 138. cikkének (1) bekezdése alapján, amelyet az említett szabályzat 184. cikkének (1) bekezdése értelmében a fellebbezési eljárásban is alkalmazni kell, a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Ha az elsőfokú eljárásban beavatkozó fél, aki maga nem nyújtott be fellebbezést, részt vesz a Bíróság előtti eljárásban, a Bíróság – az eljárási szabályzat 184. cikkének (4) bekezdése értelmében – dönthet úgy, hogy e fél maga viseli saját költségeit. Végül e szabályzat 140. cikkének (1) bekezdése – amelyet ugyanezen szabályzat 184. cikkének (1) bekezdése értelmében alkalmazni kell a fellebbezési eljárásban is – előírja, hogy az eljárásba beavatkozó tagállamok és intézmények maguk viselik saját költségeiket.

102

A C‑517/19. P. sz. ügyet illetően, a fellebbezőket, mivel pervesztesek lettek, a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell a saját költségeiken felül a Bizottság részéről felmerült költségek viselésére.

103

A Parlament és a Tanács mint a Törvényszék előtti eljárásba beavatkozó felek maguk viselik saját költségeiket.

104

A C‑518/19. P. sz. ügyet illetően, a fellebbezőket, mivel pervesztesek lettek, a Tanács kérelmének megfelelően kötelezni kell a saját költségeiken felül a Tanács részéről felmerült költségek viselésére.

105

A Parlament mint a Törvényszék előtti eljárásba beavatkozó fél maga viseli saját költségeit.

A fenti indokok alapján a Bíróság (harmadik tanács) a következőképpen határozott: