1.

Az ügyvédi hivatás eredete az ókori Görögországba és Rómába vezethető vissza. ( 2 ) Ugyanakkor a büntetőeljárás alá vont személyek ügyvédi segítség igénybevételére való jogosultsága mint jog viszonylag modern, a 18. és 19. századra visszanyúló vívmány. ( 3 )

2.

Napjainkban a büntetőeljárásban az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog (amelyet egyes jogrendekben védőhöz való jogként említenek) a védelemhez való jog, és tágabb értelemben a tisztességes eljáráshoz való jog kulcsfontosságú alkotóeleme. ( 4 ) Azt többek között az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 47. cikkének második bekezdésében, az Emberi Jogok Európai Egyezménye (kihirdette: az 1993. évi XXXI. törvény; a továbbiakban: EJEE) 6. cikke (3) bekezdésének c) pontja, valamint a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (kihirdette: 1976. évi 8. törvényerejű rendelet) 14. cikke (3) bekezdésének b) pontja rögzíti. ( 5 )

3.

A Bíróságnak a jelen ügyben a büntetőeljárás során és az európai elfogatóparancshoz kapcsolódó eljárásokban ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogról, valamint valamely harmadik félnek a szabadságelvonáskor történő tájékoztatásához való jogról és a szabadságelvonás ideje alatt harmadik felekkel és a konzuli hatóságokkal való kommunikációhoz való jogról szóló, 2013. október 22‑i 2013/48/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv ( 6 ) szerinti ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog terjedelmét kell tisztáznia. A Bíróság elé terjesztett konkrét kérdés a következőkben foglalható össze: késleltethető‑e az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog a gyanúsított bíróság előtti személyes megjelenéséig, ha – bár a bíróság korábban idézte, de megjelenni elmulasztott – (nemzeti) elfogatóparancsot bocsátottak ki vele szemben.

4.

A 2013/48 irányelv (12), (19) és (38) preambulumbekezdései így rendelkeznek:

[…]

[…]

5.

A 2013/48 irányelv 1. cikke („Tárgy”) így rendelkezik:

„Ez az irányelv minimumszabályokat állapít meg a büntetőeljárás, illetve a 2002/584/IB kerethatározat szerinti eljárás (a továbbiakban: az európai elfogatóparancshoz kapcsolódó eljárások) során a gyanúsítottakat és a vádlottakat megillető, ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogra […]”

6.

Ugyanezen irányelv 2. cikkének (1) bekezdése így rendelkezik:

„Ezt az irányelvet attól az időponttól kezdve kell a büntetőeljárás során a gyanúsítottakra és vádlottakra alkalmazni, amikor valamely tagállam illetékes hatóságai – hivatalos értesítés útján vagy más módon – tudomásukra hozzák, hogy bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják vagy vádolják őket, függetlenül attól, hogy a szabadságuk elvonására sor kerül‑e. Ez az irányelv az eljárás befejezéséig alkalmazandó, azaz annak végső megállapításáig, hogy a gyanúsított vagy a vádlott elkövette‑e a bűncselekményt, beleértve adott esetben a büntetéskiszabást és a fellebbezés elbírálását is.”

7.

A 2013/48 irányelv 3. cikke („Ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog a büntetőeljárás során”) alapján:

„(1)   A tagállamok biztosítják, hogy a gyanúsítottak és a vádlottak ügyvédi segítséget vehessenek igénybe abban az időpontban és olyan módon, hogy az érintett személy a gyakorlatban hatékonyan érvényesíthesse a védelemhez való jogát.

(2)   A gyanúsított vagy vádlott számára indokolatlan késedelem nélkül kell biztosítani az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogot. A gyanúsított vagy vádlott számára minden esetben biztosítani kell az ügyvédi segítség igénybevételének lehetőségét az alábbi időpontok közül a legkorábbiban:

(3)   Az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog a következőket foglalja magában:

[…]

(5)   Rendkívüli körülmények esetén, és kizárólag a tárgyalást megelőző szakban a tagállamok ideiglenesen eltérhetnek a (2) bekezdés c) pontjának alkalmazásától, amennyiben a gyanúsított vagy a vádlott nagy földrajzi távolságban található, és ez lehetetlenné teszi azon jogának biztosítását, hogy a szabadságelvonás megkezdését követően indokolatlan késedelem nélkül igénybe vehessen ügyvédi segítséget.

(6)   Rendkívüli körülmények esetén, és kizárólag csak a tárgyalást megelőző szakaszban a tagállamok indokolt mértékben ideiglenesen eltérhetnek a (3) bekezdésben foglalt jogok alkalmazásától, amennyiben azt az eset egyedi körülményeinek fényében az alábbi nyomós okok egyike támasztja alá:

8.

A 2013/48 irányelv 8. cikkének (1) bekezdése („Az ideiglenes eltérések alkalmazásának általános feltételei”) így rendelkezik.

„A 3. cikk (5) vagy (6) bekezdésében […] foglaltak szerinti ideiglenes eltérésnek az alábbi követelményeknek kell megfelelnie:

9.

A spanyol alkotmány 24. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„1.   Mindenkinek joga van a bírák és bíróságok előtti hatékony jogorvoslathoz a jogai és törvényes érdekei gyakorlása során, anélkül hogy bármely esetben védelem nélkül maradna.

2.   Mindenkinek joga van továbbá a törvényben előre meghatározott rendes bírósághoz, a védelemhez és az ügyvédi segítség igénybevételéhez, a vele szemben felhozott vádról történő tájékoztatáshoz, az indokolatlan késedelem nélküli és minden garanciával biztosított nyilvános eljáráshoz, a védelméhez szükséges bizonyítási eszközök alkalmazásához, az önvádra kötelezés tilalmához, a vallomástétel megtagadásához és az ártatlanság vélelméhez.”

10.

A 2015‑ben módosított és jelenleg hatályos Ley de Enjuiciamiento Criminal (a büntetőeljárási törvény) 118. cikkének (1) bekezdése így rendelkezik:

„Mindenki, akit bűncselekmény elkövetésével gyanúsítanak, a védelemhez való jogát az eljárási cselekményekben történő részvétellel gyakorolhatja, a gyanú fennállásának közlésétől, az őrizetbe vételétől vagy bármilyen egyéb ideiglenes intézkedés elrendelésétől kezdődően, amelynek érdekében indokolatlan késedelem nélkül tájékoztatják az alábbi jogokról:

[…]

[…]”

11.

A büntetőeljárási törvény 527. cikkének (1) bekezdése így rendelkezik:

„(1)   Az 509. cikkben foglalt esetekben a letartóztatott vagy őrizetbe vett személyek megfoszthatók az alábbi jogoktól, ha az ügy körülményei azt indokolják:

[…]

12.

Az alapeljárás terheltjével (a továbbiakban: terhelt) szemben a badalonai (Spanyolország) rendőrség közúti ellenőrzést végzett. Mivel felmerült a gyanú, hogy a terhelt által bemutatott albán vezetői engedély nem eredeti, a rendőrség 2018. április 20‑án engedély nélküli vezetés bűncselekményének gyanúja, valamint közokirat‑hamisítás bűncselekményének gyanúja miatt jegyzőkönyvet vett fel a terhelttel szemben. A rendőrség által a szóban forgó vezetői engedélyről készített szakértői vélemény 2018. május 19‑én megerősítette, hogy a dokumentum hamisítvány.

13.

A terhelttel szembeni büntetőeljárásban eljáró Juzgado de Instrucción No 4 de Badalona (badalonai 4. sz. vizsgálóbíróság, Spanyolország) 2018. június 11‑i végzésében úgy határozott, hogy ügyvéd segítsége mellett meghallgatja a vádlottat. Ezért számára ügyvédet rendeltek ki. A terhelt több alkalommal megkísérelt idézése sikertelen maradt, mivel ismeretlen helyen tartózkodott. Végül 2018. szeptember 27‑én elfogatóparancsot bocsátottak az elfogása és bíróság elé állítása érdekében.

14.

2018. október 16‑án fax érkezett egy ügyvédtől, aki a terhelt képviseletében kívánt fellépni az eljárásban, és kérte, hogy a további eljárási cselekményeket közöljék vele. Csatolta a terhelt által adott meghatalmazást, valamint a korábbi kirendelt ügyvéd hozzájáruló nyilatkozatát. Az ügyvéd kérte továbbá az elfogatóparancs visszavonását, arra hivatkozva, hogy ügyfelének szándékában áll önként megjelenni a bíróság előtt.

15.

Mivel azonban a terhelt az első idézésre nem jelent meg, és továbbra is elfogatóparancs hatálya alatt áll, a Juzgado de Instrucción No 4 de Badalona (badalonai 4. sz. vizsgálóbíróság) számára kérdéses, hogy a büntetőeljárási törvény 118. cikkének megfelelően késleltethető‑e az elfogatóparancs végrehajtásáig a terhelt ügyvédi segítség igénybevételéhez való joga.

16.

Ahogy azt a kérdést előterjesztő bíróság kiemelte – és ezt a spanyol kormány az írásbeli beadványaiban nem vitatta –, a vonatkozó nemzeti rendelkezéseket a nemzeti bíróságok úgy értelmezték, hogy az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogot a gyanúsított személyes megjelenésének követelményéhez kötötték. Ez azt jelenti, hogy ez a jog megtagadható, ha a gyanúsított távol marad és nem lelhető fel. A kérdést előterjesztő bíróság álláspontja szerint ezt az elvet először a Tribunal Constitucional (alkotmánybíróság, Spanyolország) rögzítette 1984. július 27‑i ítéletében ( 7 ), és a büntetőeljárási törvény 118. cikkének a 2013/48 irányelv nemzeti jogba való átültetését követő módosítása ellenére máig alkalmazandó. A hivatkozott ítélkezési gyakorlat alapján a gyanúsított személyes megjelenésére vonatkozó követelmény észszerű és nem befolyásolja jelentősen a védelemhez való jogot. A vádlott jelenlétét lényegében azért kell megkövetelni, mert az szükséges lehet a tényállás tisztázásához. Ráadásul, ha a vádlott a nyomozás lezárásakor is távol marad, az az igazságszolgáltatás akadályozásához vezetne, mivel a tárgyalást nem lehetne megtartani és az ítéletet nem lehetne meghozni. A folyamatos távolmaradás ezért az eljárás megbénításához vezetne.

17.

A kérdést előterjesztő bíróság számára kétséges, hogy a hivatkozott nemzeti rendelkezések nemzeti bíróságok szerinti értelmezése összeegyeztethető‑e a 2013/48 irányelv 3. cikkének (2) bekezdésével és a Charta 47. cikkével. A Juzgado de Instrucción No 4 de Badalona (badalonai 4. sz. vizsgálóbíróság,) ezért úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:

„Úgy kell‑e értelmezni a [Charta] 47. cikkét, és különösen a [2013/48 irányelv] 3. cikkének (2) bekezdését, hogy az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog igazoltan késleltethető, ha a gyanúsított vagy a vádlott nem jelenik meg a bíróság első idézésére, és belföldi, európai vagy nemzetközi elfogatóparancs kibocsátására kerül sor, az ügyvédi segítség igénybevételét és az ügyben való eljárását pedig akkorra halasztják, amikor az elfogás megvalósul, és a gyanúsítottat rendőrségi erővel állítják bíróság elé?”

18.

A jelen eljárásban a spanyol kormány és az Európai Bizottság terjesztett elő írásbeli észrevételeket.

19.

Az előterjesztő bíróság kérdése lényegében arra irányul, hogy ellentétes‑e a 2013/48 irányelvvel és különösen annak a Charta 47. cikkével összefüggésben értelmezett 3. cikkének (2) bekezdésével az olyan nemzeti rendelkezés, vagy az azt értelmező ítélkezési gyakorlat, amely alapján, ha a gyanúsított a bíróság első idézésére nem jelenik meg, és vele szemben nemzeti elfogatóparancsot bocsátanak ki, akkor az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogot az elfogatóparancs végrehajtásáig és a gyanúsított bíróság előtt való megjelenéséig késleltethetik.

20.

A kérdés megválaszolásához először azt kell megállapítani, hogy alkalmazandó‑e a 2013/48 irányelv az alapeljárásban szóban forgóhoz hasonló körülmények esetén (A). Ezt követően az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog terjedelmét kell elemezni (B). Végül a 2013/48 irányelvben foglalt, lehetséges ideiglenes eltérésekkel foglalkozom (C).

21.

Elöljáróban két dolgot szükséges tisztázni.

22.

Az első, hogy a nemzeti bíróságok által a Bírósághoz előterjesztett kérdések releváns voltát vélelmezni kell. ( 8 ) Ennek megfelelően, még ha elsőre talán nem is nyilvánvaló, hogy a nemzeti bíróság előtt folyamatban lévő valamely ügy összes körülményére tekintettel egyes jogi kérdések miért szükségképpen relevánsak, a Bíróság jóhiszeműen választ ad a feltett kérdésre, hacsak – rendkívüli körülmények fennállása esetén – a relevancia vélelmét nem döntik meg, ( 9 ).

23.

A második, hogy ennek során a nemzeti jogot és annak a nemzeti bíróságok általi értelmezését a kérdést előterjesztő bíróság által megállapított ténynek kell tekinteni, amelyet a beavatkozó felek esetleg tovább tisztáznak. A jelen ügyben a szóban forgó nemzeti szabályt elsősorban az ítélkezési gyakorlat hozta létre. Írásbeli észrevételeiben a spanyol kormány hivatkozik a Tribunal Constitucionalnak (alkotmánybíróság) a témára vonatkozó újabb ítélkezési gyakorlatára. ( 10 ) Ugyan a kormány kiemeli, hogy értelmezése szerint a hivatkozott ítélkezési gyakorlat alapján az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog gyakorlásának késleltetése nem automatikus, ugyanakkor lényegében megerősíti, hogy az említett késleltetés valóban lehetséges, de a védelemhez való jog szükséges és arányos korlátozásának minősül. ( 11 )

24.

A 2103/48 irányelv hatályát 2. cikkének (1) bekezdése a következőképpen határozza meg: „Ezt az irányelvet attól az időponttól kezdve kell a büntetőeljárás során a gyanúsítottakra és vádlottakra alkalmazni, amikor valamely tagállam illetékes hatóságai – hivatalos értesítés útján vagy más módon – tudomásukra hozzák, hogy bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják vagy vádolják őket, függetlenül attól, hogy a szabadságuk elvonására sor kerül‑e. […]”

25.

Az ügy irataiban foglalt információkra figyelemmel úgy tűnik, hogy az alapeljárás tárgyát képező ügyben a hivatkozott rendelkezésben rögzített minden feltétel teljesül.

26.

Először is, az ügy tényállás megvalósulásának időpontjára és a 2013/48 irányelv 15. cikkére figyelemmel az időbeli hatály alapján a 2013/48 irányelv kétségtelenül alkalmazandó.

27.

Másodszor, a 2013/48 irányelv a személyi hatály alapján is alkalmazandó. A terhelt nyilvánvalóan a 2013/48 irányelv 2. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „gyanúsítottnak” minősül a nemzeti hatóságok előtt. Két bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják, és éppen ezért bíróság elé idézték. Nemzeti elfogatóparancsot bocsátottak ki vele szemben. Nem releváns, hogy az említett elfogatóparancsot időközben végrehajtották‑e, vagy sem: a gyanúsítottak vagy vádlottak akkortól kezdve jogosultak ügyvéd segítségét igénybe venni, hogy „bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják vagy vádolják őket, függetlenül attól, hogy a szabadságuk elvonására sor kerül‑e”.

28.

Harmadszor, kérdéses azonban a 2013/48 irányelv alkalmazhatósága a tárgyi hatály alapján. Egyfelől nem vitatott, hogy a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás büntető jellegű. A Bíróság azt is megerősítette, hogy a 2013/48 irányelvhez hasonló, a büntetőeljárásban minimumszabályokat biztosító irányelvek ( 12 ) alkalmazásához nem szükséges, hogy a nemzeti bíróság előtt folyamatban lévő egyedi ügy határokon átnyúló dimenzióval rendelkezzen. ( 13 )

29.

Másfelől a spanyol kormány megkérdőjelezi, hogy az illetékes hatóságok a 2013/48 irányelv 2. cikkének (1) bekezdése értelmében a terhelt „tudomására hozták‑e”, hogy bizonyos bűncselekmények elkövetésével gyanúsítják. Valóban, többször hivatalosan idézték, hogy ügyvédi segítséget igénybe véve jelenjen meg és szolgáltasson bizonyítékot. Mivel azonban az említett idézésék a terhelt ismeretlen helyen tartózkodása miatt sikertelenek voltak, a spanyol kormány álláspontja szerint a terheltet a hatóságok hivatalosan még nem tájékoztatták gyanúsítotti minőségéről, következésképpen pedig a 2013/48 irányelv rendelkezései nem alkalmazandók.

30.

Ez az érv nem meggyőző számomra.

31.

Álláspontom szerint a 2013/48 irányelv 2. cikke (1) bekezdésének középpontjában a tájékoztatás jellege áll, nem pedig a tájékoztatás közlésének módja. Az számít, hogy a szóban forgó személlyel szemben az illetékes hatóságok valóban hivatalos döntést hoztak vagy más eljárási cselekményt végeztek a nemzeti jognak megfelelően, annak érdekében, hogy tájékoztassák őt gyanúsítotti vagy vádlotti minőségéről. A hivatkozott rendelkezés azt viszont nem követeli meg, hogy a tájékoztatást valamely meghatározott módon közöljék. A hivatkozott rendelkezés kifejezetten kimondja, hogy az érintett személy az illetékes hatóság által hozott, említett határozatot „hivatalos értesítés útján”, de „más módon” is megkaphatja.

32.

Feltételezem, hogy a 2. cikk (1) bekezdése így próbál egyensúlyt teremteni egyfelől az egyének védelemhez való joga, másfelől a nyomozás teljességének és hatékonyságának szükségszerű védelme között. A hivatkozott rendelkezés ezért nem követeli meg, hogy a tagállamok azt megelőzően biztosítsák az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogot, hogy az illetékes hatóságok döntöttek volna arról, hogy formálisan tájékoztatják a gyanúsítottat vagy vádlottat ilyen minőségéről, még ha vele szemben nyomozás van is folyamatban. Ezért az olyan információk, amelyekről a gyanúsított vagy a vádlott a vele szemben folyamatban lévő nyomozás kapcsán például kiszivárogtatás útján vagy nem hivatalos úton tudomást szerez azt megelőzően, hogy az illetékes hatóságok bármit hivatalosan közöltek volna, nem felelnek meg a 2013/48 irányelv 2. cikkének (1) bekezdése szerinti feltételnek.

33.

Amikor azonban a hatóságok formális lépést tettek annak érdekében, hogy a szóban forgó személyt tájékoztassák gyanúsítotti vagy vádlotti minőségéről, az, hogy az érintett milyen módon szerez tudomást az említett tényről, korlátozott jelentőséggel bír abból a szempontból, hogy objektíve az irányelv értelmében vett helyzetben van‑e, vagy sem. Számomra érthetetlen, hogy miért kellene megfosztani az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogától azt a gyanúsítottat, aki a helyzetéről a sajtóból, a televízióból vagy az internetről értesül, miután észlelte vagy értesítették az illetékes hatóság által tett, és az említett médiumok valamelyikében közölt vagy rögzített hivatalos közleményekről, még ha a hatóságok által személyesen neki címzett formális értesítések sikertelenek voltak is. Számos olyan körülmény van, amely esetén valamely hivatalos értesítés nem jut el a címzetthez. Az ilyen körülmények egy része független lehet a gyanúsítottnak a hivatalos kézbesítés és az eljárás elkerülésére irányuló szándékától. Mindezekben a helyzetekben az illetékes hatóságok világosan közölték, hogy a szóban forgó személyt gyanúsítottként vagy vádlottként kívánják kezelni, amiről az érintett személy nem hivatalos értesítés útján, hanem más módon szerzett tudomást.

34.

Ezt követően szeretném hangsúlyozni, hogy a 2013/48 irányelv alkalmazása kezdő időpontjának ez az olvasata semmi esetre sem jogosít vagy utasít a büntetőeljárásban az iratok kézbesítésére, különösen pedig az írott dokumentumok kötelező kézbesítésére vonatkozó nemzeti büntetőeljárási szabályok figyelmen kívül hagyására. Figyelemmel azonban arra, hogy az erre vonatkozó nemzeti büntetőeljárási szabályok sokfélék lehetnek, természetes, hogy a tagállamokon átívelő uniós szabályozási aktus alkalmazása egy ténybeli helyzethez kötődik (mikor szerez valamely személy ténylegesen tudomást új helyzetéről), nem pedig a nemzeti jog szerinti valamely alaki követelmény teljesítéséhez.

35.

A rendelkezés fenti értelmezése jobban összeegyeztethetőnek tűnik az EJEB ítélkezési gyakorlatával is, amely alapján az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog nem függ a hatóságok által küldött hivatalos értesítéstől, hanem azt attól az időponttól kezdve kell biztosítani, hogy az adott személy helyzete jelentősen megváltozik. ( 14 )

36.

A jelen ügyben nem vitatott, hogy i. a terhelt a nyomozás során gyanúsítottá vált, ii. az illetékes hatóságok többször kísérletet tettek arra, hogy tájékoztassák őt az eljárásról, és iii. a terhelt ügyvédjének levelét a hatóságok a formális idézések kibocsátását követően kapták meg.

37.

Ezért úgy tűnik, hogy a terhelt valóban hivatalos értesítéstől eltérő, más módon szerzett tudomást a nyomozásról. Ezért a 2. cikk (1) bekezdése alapján a szóban forgó helyzet a 2013/48 irányelv hatálya alá tartozik.

38.

A következő tárgyalandó kérdés az, hogy összhangban van‑e a 2013/48 irányelv 3. cikkével az olyan nemzeti szabályozás vagy ítélkezési gyakorlat, amely arra az esetre, ha a gyanúsított bírósági idézésre nem jelenik meg, és nemzeti elfogatóparancsot bocsátanak ki, lehetővé teszi a nemzeti hatóságok számára, hogy az elfogatóparancs végrehajtásáig késleltessék az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog gyakorlását.

39.

A 2013/48 irányelv 3. cikkének (1) bekezdése kimondja azt az alapelvet, hogy a gyanúsítottak és a vádlottak „ügyvédi segítséget vehessenek igénybe abban az időpontban és olyan módon, hogy az érintett személy a gyakorlatban hatékonyan érvényesíthesse a védelemhez való jogát” ( 15 ).

40.

Ezt az elvet a 2013/48 irányelv 3. cikkének (2) bekezdése egészíti ki az eljárás azon időpontja tekintetében, amelytől kezdve a jogot biztosítani kell. Az említett rendelkezés alapján az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogot „indokolatlan késedelem nélkül” ( 16 ) kell biztosítani. Ezt követően meghatározza, hogy az igénybevétel jogát a felsorolt négy meghatározott időpont közül a legkorábbitól kezdve kell biztosítani.

41.

A jelen eljárás szempontjából elegendő kiemelni, hogy a felsorolás a) pontja alapján a gyanúsítottnak és a vádlottnak a „rendőrség vagy egyéb bűnüldöző vagy igazságügyi hatóság általi kihallgatásának megkezdését megelőzően” rendelkeznie kell az ügyvédi segítség igénybevételéhez való joggal. Ezenkívül az említett felsorolás d) pontja alapján a szóban forgó jogot „amennyiben büntetőügyekben hatáskörrel rendelkező bíróságra idézték be, az említett bíróság előtti megjelenés előtt kellő időben” kell biztosítani az érintett személyek számára.

42.

Úgy vélem az alapeljárás tárgyát képezőhöz hasonló ügy egyértelműen a d) pontban felvázolt esetkörbe tartozik, sőt, akár egyúttal az a) pont szerinti esetkörbe is. Ha jól értem az alkalmazandó nemzeti jogot, a terheltet valóban azért idézték a kérdést előterjesztő bíróság előtti megjelenésre, hogy megismerje az ellene felhozott vádakat, illetőleg hogy a hatóságok kihallgassák. A kérdést előterjesztő bíróság éppen azért kezdte el mérlegelni, hogy a nemzeti szabályozás vagy ítélkezési gyakorlat összeegyeztethető‑e az uniós joggal, mert a terhelt az idézések ellenére elmulasztott megjelenni.

43.

Igaz, hogy – ahogy a spanyol kormány felhívja rá a figyelmet – a 2013/48 irányelv nem határozza meg kimerítően az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog tartalmát, és azt nagymértékben a nemzeti jog határozza meg. Az irányelv 3. cikkének (3) bekezdése csak annak biztosítását követeli meg, hogy az ügyvéd bizonyos eljárási cselekményeken részt vegyen, amelyek közül a spanyol kormány szerint egyikre sem került sor a terhelt esetében.

44.

A jelen ügy tényállása alapján ugyanakkor nem világos, hogy a kihallgatásra történő bírósági idézés, és később az elfogatóparancs miért nem esik a foganatosítása időpontjától kezdve azonnal a 3. cikke (3) bekezdésének b) pontja alá, amely szerint „a tagállamok biztosítják, hogy a gyanúsítottnak vagy vádlottnak joga legyen ahhoz, hogy ügyvédje jelen legyen, és hatékonyan részt vegyen a kihallgatás során”. Mindkét intézkedés tulajdonképpeni célja az érintett személy kihallgatása.

45.

Igaz ugyan, hogy erre a bizonyos eljárási cselekményre, a bíróság előtti kihallgatásra még nem került sor, amikor a nemzeti bíróság a jelen ügyben előterjesztette az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet. A nemzeti ítélkezési gyakorlat alapján ugyanakkor úgy tűnik, hogy lehetőség van annak megtagadására, hogy a gyanúsított vagy a vádlott által választott ügyvéd kihallgatás céljából a bíróság előtt az érintett személy képviseletében megjelenjen. ( 17 )

46.

Ami a spanyol kormány által felvetett szerkezeti kérdést illeti, nem valószínű, hogy a 2013/48 irányelv 3. cikkének (3) bekezdésében foglalt felsorolás taxatív és kimerítő módon lefedi az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog minden elemét. Ahogy a 2013/48 irányelv preambulumbekezdései kimondják, a gyanúsítottnak és a vádlottnak lehetővé kell tenni, hogy „igénybe vehesse a kifejezetten a jogi segítségnyújtással összefüggő szolgáltatások teljes skáláját” (a (12) preambulumbekezdés), és hogy „szabadon kapcsolatba léphet egy ügyvéddel, szabadon konzultálhat vele, és igénybe veheti ügyvédi segítségét” (a (27) preambulumbekezdés). Másfelől az ügyvédnek lehetőséget kell biztosítani arra, „hogy a védelem alapvető vonatkozásait korlátozások nélkül biztosítsa” (a (12) preambulumbekezdés). ( 18 ) Ezek a szabályok világosan tükrözik a Charta 47. cikkének második bekezdésében előírtakat, amely alapján „[m]indenkinek biztosítani kell a lehetőséget tanácsadás, védelem és képviselet igénybevételéhez” ( 19 ).

47.

Ebben az összefüggésben az irányelv 3. cikke (3) bekezdésének a)‑c) pontjai sokkal inkább tekinthetők az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog által bizonyosan lefedett jogok példálózó szemléltetésének, mint taxatív felsorolásnak.

48.

A 2013/48 irányelv spanyol kormány által javasolt értelmezése továbbá ellentétes az EJEB ítélkezési gyakorlatával. Az említett bíróság következetesen megállapította, hogy az a tény, hogy a terhelt szabályszerű idézés ellenére nem jelenik meg a bíróságon, kimentés hiányában sem indokolhatja az ügyvédi képviselethez való jogától történő megfosztását. ( 20 ) Az említett értelmezés ezért nemcsak a Charta 52. cikkének (3) bekezdésében biztosított minimális védelemmel áll ellentétben, hanem a szóban forgó jogszabályban kifejezetten említett uniós jogalkotói szándékkal is szembe menne. A (12) preambulumbekezdés alapján a 2013/48 irányelv az „EJEE‑nek az [EJEB] által értelmezett 3., 5., 6., és 8. cikkére támaszkod[ik], amely az ítélkezési gyakorlatában rendszeresen normákat állapít meg az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogra vonatkozóan”.

49.

A 2013/48 irányelv 3. cikkének (2) és (3) bekezdése alapján ezért az alapeljárás tárgyát képezőhöz hasonló helyzetben a gyanúsítottnak biztosítani kell az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog gyakorlását. A fentieket követően azt kell megvizsgálni, hogy lehetővé teszi‑e a 2013/48 irányelv a tagállamok számára, hogy az alapeljárás tárgyát képezőhöz hasonló körülmények esetén eltérjenek a hivatkozott biztosítékoktól.

50.

A 2013/48 irányelv 3. cikkének (5) és (6) bekezdése három esetkört szabályoz, amelyekben a tagállamok ideiglenesen eltérhetnek a fentiekben bemutatott elvektől.

51.

Ez egy kimerítő felsorolás. A tagállamok a nemzeti jogban nem írhatnak elő a 2013/48 irányelvben rögzítetteken kívüli eltéréseket. Ha a tagállamok további eltéréseket adhatnának a felsoroláshoz, akkor a 3. cikkben rögzített, az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog nagyrészt csak „papíron” létezne. Amennyiben ugyanis az irányelv nem határoz meg erre vonatkozó követelményeket, elveket vagy korlátozásokat, a tagállamok belátásuk szerint szabadon szűkíthetnék a 3. cikk hatályát és terjedelmét. Így fennállna a kockázata, hogy a 2013/48 irányelv távolról sem minimális harmonizációt, ( 21 ) hanem csak látszólagos harmonizációt eredményezne. ( 22 )

52.

A jelen ügyben a három eltérés egyike sem tűnik alkalmazhatónak.

53.

Először is nem vitatott, hogy a terhelt nem tartozik sem a 2013/48 irányelv 3. cikkének (5) bekezdése, sem pedig a 3. cikke (6) bekezdésének a) pontjában szabályozott esetkörbe. Az előbbi eltérés olyan esetekre vonatkozik, amelyekben „a gyanúsított vagy a vádlott nagy földrajzi távolságban található, és ez lehetetlenné teszi azon jogának biztosítását, hogy a szabadságelvonás megkezdését követően indokolatlan késedelem nélkül igénybe vehessen ügyvédi segítséget”, míg az utóbbi eltérés akkor alkalmazandó, ha „sürgősen meg kell akadályozni a valamely személy életét, szabadságát vagy testi épségét fenyegető, súlyosan hátrányos következmények bekövetkeztét”.

54.

Hasonlóképpen az is nagyon valószínűtlen, hogy a jelen ügy körülményei megfelelnek a 2013/48 irányelv 3. cikke (6) bekezdése b) pontjában rögzítetteknek, amely rendelkezés olyan esetekre vonatkozik, amelyekben „a nyomozó hatóságok azonnali intézkedése elengedhetetlen ahhoz, hogy megakadályozzák a büntetőeljárás érdemi veszélyeztetését”.

55.

Először is nem látom, hogy miért lenne a hatóságok intézkedése a terheltéhez hasonló ügyben olyan sürgős, hogy az semmilyen körülmények között nem tűr halasztást („azonnali intézkedése elengedhetetlen”). Ráadásul nem világos, hogy hogyan segíthetné „a büntetőeljárás érdemi veszélyeztetésének” megelőzését az, ha megjelenéséig megfosztják a gyanúsítottat az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogától.

56.

Ugyan a 2013/48 irányelv nem határozza meg az eljárás „érdemi veszélyeztetésének” fogalmát, a (32) preambulumbekezdésben ad néhány példát, ahol az „alapvető bizonyítékok megsemmisítését vagy megváltoztatását” és „a tanúk befolyásolását” említi. Az említett példákra tekintettel a 2013/48 irányelv 3. cikke (6) bekezdésének b) pontját úgy kell értelmezni, hogy az olyan hitelt érdemlő kockázat fennállását követeli meg, amely sürgős intézkedés hiányában az eljárást helyrehozhatatlanul vagy jelentősen veszélyezteti. Az eljárás puszta késedelme azonban önmagában nem feltétlenül jár az említett kockázattal. Ezért pusztán az a tény, hogy az eljárás akadályoztatott és lelassult, amíg a gyanúsított (önként vagy az elfogatóparancs végrehajtása eredményeként) meg nem jelenik a bíróság előtt, álláspontom szerint nem tekinthető a hivatkozott rendelkezés értelmében vett „érdemi veszélyeztetésnek”.

57.

Természetesen nem becsülöm alá a büntetőeljárások hatékony, indokolatlan késedelem nélküli és észszerű időn belüli lefolytatásának fontosságát. Ez az elv azonban minden büntetőeljárásra vonatkozik, és nem látok olyan tényezőt, amely a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévőhöz hasonló ügyek különös sürgősségét indokolná. A 2013/48 irányelv 3. cikke (6) bekezdésének b) pontja nem értelmezhető úgy, hogy az lehetővé teszi az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog késleltetését minden olyan esetben, amikor a gyanúsított vagy a vádlott akadályozza az eljárás gördülékeny lefolytatását. Ez jelentősen kibővítené az eltérés terjedelmét, ami ellentétes mind a szabály szövegével, mind pedig annak céljával.

58.

A spanyol kormány felvetésétől eltérően az a tényező sem tekinthető „érdemi veszélyeztetésnek”, hogy a gyanúsítottnak a kérdést előterjesztő bíróság előtti megjelenése szükséges lehet a tényállás tisztázása érdekében. Meg kell jegyezni azt is, hogy a gyanúsítottnak és a vádlottnak joga van a hallgatáshoz, és ahhoz, hogy ne kelljen önmagára terhelő vallomást tennie. ( 23 ) A tagállamok hatóságai továbbá kötelesek biztosítani, hogy a gyanúsítottak és a vádlottak a terheltéhez hasonló helyzetben haladéktalanul tájékoztatást kapjanak többek között a hallgatáshoz való jogról. ( 24 )

59.

A fenti háttér fényében némi fejtörést okoz a spanyol kormány fő érve. Egyfelől a spanyol kormány arra hivatkozik, hogy az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog késleltetése a büntetőeljárás megfelelő és gördülékeny lefolytatásához szükséges, mert döntő jelentőségű lehet az érintett személy vallomásának beszerzése, és/vagy a tényállás tisztázása. Másfelől, még ha kényszerítik is a megjelenésre, az érintett személy nem köteles egy szót is szólni, az illetékes hatóságok pedig kötelesek erről még ügyvédje távollétében is tájékoztatni.

60.

Ebben az összefüggésben a szóban forgó nemzeti ítélkezési gyakorlat kimondott célja már egyáltalán nem felel meg a (rendes) büntetőeljárás (rendes) lefolytatásának. Nyíltan fogalmazva kezd sokkal inkább a bíróság előtti megjelenés kikényszerítése „zálogának” vagy az együttműködő gyanúsítottak „jutalmának” tűnni.

61.

Álláspontom szerint ez a logika nem csak a fent elemzett irányelv rendelkezéseivel nem egyeztethető össze, hanem a Charta 47. és 48. cikkében rögzített jogokkal sem (hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz való jog, valamint az ártatlanság vélelme és a védelemhez való jog). ( 25 ) Persze nem tagadom, hogy általánosságban vonzó az az erkölcsi elv, amely szerint a rosszfiúknak nem jár jutalom. A probléma viszont az, hogy a jelen ügyben szóban forgó bizonyos jutalom nyújtása az irányelv 3. cikkének (2) bekezdése és a Chartában rögzített, imént hivatkozott jogok világos szövegezése miatt nem lehet alku tárgya.

62.

Szeretném hangsúlyozni továbbá, hogy a 2013/48 irányelvben szabályozott eltéréseket megszorítóan kell értelmezni. Ezt az elvet támasztja alá a (38) preambulumbekezdés, amely alapján a tagállamok csak „korlátozott mértékben alkalmazhatják” az ideiglenes eltéréseket. Az említett elv nagyon egyértelműen levezethető a 3. cikk (5) és (6) bekezdéséből is, amelyek alapján az eltérések csak „rendkívüli körülmények” esetén alkalmazhatók. ( 26 ) Erősen kétlem, hogy az a körülmény, hogy a gyanúsított idézés ellenére elmulasztott megjelenni a bíróság előtt, „rendkívüli körülménynek” tekinthető.

63.

A 2013/48 irányelv 8. cikkének (1) bekezdése továbbá előírja, hogy az ideiglenes eltérések megfeleljenek többek között ezeknek a követelményeknek: „arányos, és nem terjed túl a szükséges mértéken”, „időben szigorúan korlátozott” és „nem sérti általában véve az eljárás tisztességes lefolytatását”. ( 27 ) Még ha az alapeljárás szerintihez hasonló intézkedés megengedhető is lenne a 2013/48 irányelv 3. cikke (6) bekezdésének b) pontja alapján, mint ahogy nem az, nehéz belátni, hogy miként felelne meg mindhárom említett követelménynek.

64.

A fentiekre figyelemmel a 2013/48 irányelvben szabályozott ideiglenes eltérések egyike sem alkalmazható az alapeljárás tárgyát képezőhöz hasonló helyzetre. Az, hogy – amint arra a spanyol kormány felhívja a figyelmet – a szóban forgó eltérés nem automatikusan, hanem esetről esetre alkalmazandó, nem változtat azon, hogy az említett eltérés első olvasatra nem felel meg a 2013/48 irányelvben foglaltak egyikének sem. Noha nem zárható ki, hogy egyes konkrét esetekben, amikor a szóban forgó nemzeti szabályt vagy ítélkezési gyakorlatot különösen komoly és sürgős ügyekre alkalmazzák, az megfelelhet a 2013/48 irányelv 3. cikke (6) bekezdése b) pontjának, ez nem változtat azon, hogy a jelen ügyben bemutatott különösen széles alkalmazási köre nem egyeztethető össze a 2013/48 irányelv szövegével és szellemével.

65.

A fentiekre figyelemmel álláspontom szerint a 2013/48 irányelv alapján az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog nem késleltethető az elfogatóparancs végrehajtásáig és a gyanúsított bíróság elé állításáig azzal az indokkal, hogy a gyanúsított elmulasztott megjelenni a bíróság idézésére.

66.

Azt javaslom, hogy a Bíróság a Juzgado de Instrucción No 4 de Badalona (badalonai 4. sz. vizsgálóbíróság,) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre a következő választ adja: