1.

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem az EUMSZ 107. cikknek és az EUMSZ 191. cikk (2) bekezdésének, a vízpolitika terén a közösségi fellépés kereteinek meghatározásáról szóló, 2000. október 23‑i 2000/60/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv ( 2 ) 9. cikke (1) bekezdésének, valamint a villamos energia belső piacára vonatkozó közös szabályokról és a 2003/54/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2009. július 13‑i 2009/72/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv ( 3 ) 3. cikke (1) és (2) bekezdésének értelmezésére irányul.

2.

A kérelmeket egyfelől az autonóm közösségek közötti vízgyűjtők, vagyis az egyszerre több spanyol comunidad autónoma (autonóm közösség) területén lévő vízgyűjtők hidrológiai hasznosítására jogosító koncessziókkal rendelkező villamosenergia‑termelő vállalatok, és másfelől az Iberdrola Generación SAU és a Hidroeléctrica del Cantábrico SA támogatása mellett az Administración General del Estado (általános államigazgatás, Spanyolország) közötti, a szárazföldi vizeknek az autonóm közösségek közötti vízgyűjtőkben történő, villamosenergia‑termeléshez való hasznosítására kivetett díj érvényességére vonatkozó eljárások keretében terjesztették elő.

3.

Ezek az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek lehetőséget adnak a Bíróságnak arra, hogy pontosítsa a szennyező fizet elvének következményeit, a 2009/72 irányelv hatályát, valamint az állami támogatás tilalmának alkalmazását egy olyan díjjal kapcsolatban, amelyet a szárazföldi vizeknek a villamosenergia‑előállításhoz való felhasználására vagy hasznosítására vetettek ki. Ezenfelül a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelemben felvetett egyik fő kérdés az, hogy a 2009/72 irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében szereplő, hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó rendelkezés alkalmazható‑e az olyan adóügyi intézkedésre, mint amelyet a Spanyol Királyság 2012‑ben elfogadott. Ugyanakkor mielőtt e kérdések bármelyikét megvizsgálnánk, először is meg kell határozni a releváns uniós és nemzeti jogi rendelkezéseket.

4.

A 2000/60 irányelv „A vízszolgáltatások költségeinek megtérülése” című 9. cikkének (1) bekezdése az alábbiak szerint rendelkezik:

„A tagállamok figyelembe veszik a vízszolgáltatások megtérülésének [helyesen: költségei megtérülésének] elvét, beleértve a környezeti és a vízkészletekkel összefüggő költségeket, tekintettel a III. melléklet szerint elvégzett gazdasági elemzésekre és különösen a szennyező fizet elvének megfelelően.

A tagállamok 2010‑ig biztosítják,

A tagállamok ennek során tekintettel lehetnek a költségek megtérítésének szociális, környezeti és gazdasági hatásaira, továbbá az érintett régió vagy régiók földrajzi és éghajlati jellemzőire.”

5.

A 2009/72 irányelv 3. cikkének (1) bekezdése a következőképpen szól:

„A tagállamok intézményi szervezetükre építve és a szubszidiaritás elvét figyelembe véve gondoskodnak arról, hogy a villamosenergia‑ipari vállalkozásokat ennek az irányelvnek az elvei szerint működtessék a (2) bekezdés sérelme nélkül, azzal a céllal, hogy versenyző, biztonságos és környezeti szempontból fenntartható villamosenergia‑piac alakuljon ki, továbbá nem alkalmaznak megkülönböztetést [hátrányos megkülönböztetést] ezekkel a vállalkozásokkal szemben sem a jogok, sem a kötelezettségek tekintetében.”

6.

A spanyol alkotmány 149. cikke, amely a „kizárólagos állami hatáskörbe tartozó ügyek” címet viseli, a következőket írja elő:

„1.   Az államnak kizárólagos hatásköre van a következő területeken:

[…]

14. Általános pénzügyek és államadósság;

[…]

22. Vízi erőforrásokra és fejlesztésekre vonatkozó törvényi és rendeleti rendelkezések, továbbá koncesszió, ha a víz több autonóm közösség területén folyik keresztül, valamint a vízerőművek engedélyezése, ha a működésük más autonóm közösségeket érint vagy az energiaszállítási hálózat más autonóm közösségek területére is kiterjed;

[…]”

7.

A Real Decreto 125/2007, de 2 de febrero, por el que se fija el ámbito territorial de las demarcaciones hidrográficas ( 4 ) (a vízgyűjtő kerületek területi kiterjedését megállapító, 2007. február 2‑i 125/2007 királyi rendelet) a vízgyűjtő kerületet úgy határozza meg, mint olyan terület, amely egy vagy több szomszédos vízgyűjtőből áll azok átmeneti vizeivel, felszín alatti vizeivel és parti tengervizeivel együtt. A vízgyűjtők földrajzi elhelyezkedésétől függően a vízgyűjtő kerületnek Spanyolországban két fő fajtája van: az autonóm közösségek közötti vízgyűjtők, amelyek a több autonóm közösség területén elhelyezkedő vízgyűjtők, valamint az autonóm közösségeken belüli vízgyűjtők, amelyek területe nem nyúlik túl az autonóm közösség határán.

8.

A Ley 15/2012, de 27 de diciembre, de medidas fiscales para la sostenibilidad energética ( 5 ) (az energetikai fenntarthatóságra irányuló adójogi intézkedésekről szóló, 2012. december 27‑i 15/2012. sz. törvény; a továbbiakban: energiaadóról szóló törvény) preambuluma a következőket írja elő:

„I.

A jelen törvény célkitűzése, hogy adórendszerünket az ezen adóreform alapjául szolgáló értékekhez, a hatékonyabb és környezetbarátabb felhasználáshoz és a fenntartható fejlődéshez igazítsuk, és így az összhangba kerüljön azon alapelvekkel, amelyek az Európai Unió adó‑ és energiaügyi, valamint természetesen környezetvédelmi politikáját is irányítják.

Napjaink társadalmában az energiatermelés és ‑fogyasztás által a környezetvédelmi fenntarthatóságra gyakorolt növekvő hatás olyan normatív és jogszabályi hátteret igényel, amely minden résztvevőnek garantálja az energiamodell megfelelő működését, ami gazdag környezeti örökségünk megóvásához is hozzájárul.

A jelen törvény az alkotmány 45. cikkén alapul, mely rendelkezés szerint a környezetünk védelme a társadalom‑ és gazdaságpolitikák egyik vezérelve. Így ezen adóreform egyik fő célja a villamosenergia‑termelésből származó környezetvédelmi költségek internalizálása. […] Ily módon [a jelen] törvénynek ösztönzőként kell szolgálnia energiahatékonysági szintünk növelésére, miközben biztosítja a természeti erőforrások jobb kezelését és a fenntartható fejlődés új modelljének további javítását, mind gazdasági, mind társadalmi, mind pedig környezetvédelmi szempontból.

[…]

Ennek érdekében a jelen törvény három új adót vezet be: a villamosenergia‑termelés értékére kivetett adót, az atomenergia előállításából származó kiégett nukleáris fűtőelemek és radioaktív hulladék termelésére kivetett adót, valamint a kiégett nukleáris fűtőelemek és radioaktív hulladék centralizált létesítményekben történő tárolására kivetett adót; bevezetésre kerül a szárazföldi vizek villamosenergia‑termeléshez történő hasznosítása után fizetendő díj; a földgáz és szén adómértéke módosul, és megszűnik a villamosenergia‑termeléshez, valamint a villamos energia és hasznos hő kapcsolt energiatermeléséhez használt energiatermékek mentessége.

[…]

V.

Végezetül a jelen törvény IV. címe módosítja a 2001. július 20‑i 1/2001. sz. királyi törvényerejű rendelet által jóváhagyott vízügyi törvény egységes szerkezetbe foglalt szövegét.

Az említett cím különösen a köztulajdonban álló vízkészletek felhasználásához szükséges gazdasági‑pénzügyi rendszert szabályozza. Így előírja, hogy a hatáskörrel rendelkező igazgatási szerveknek a költségmegtérülés elvénél fogva, és figyelembe véve a hosszú távú gazdasági előrejelzéseket, megfelelő mechanizmusokat kell létrehozniuk arra, hogy a vízgazdálkodással kapcsolatos szolgáltatások költségeit, így a környezetvédelmi és erőforrásbeli költségeket is, továbbhárítsák a különböző végfelhasználókra.

[…]

A vízügyi törvény egységes szerkezetbe foglalt szövegének 112. cikke konkrétan előírja, hogy a használat után fizetendő díj csak az ugyanazon törvény 2. cikkének b) és c) pontjában meghatározott köztulajdonban álló vízkészletek birtoklására, felhasználására vagy hasznosítására alkalmazandó, azaz, a természetes, állandó vagy időszakos vízellátással rendelkező vízfolyamoknak, és a tómedrek és lagúnák medreinek, valamint a köztulajdonban álló vízfolyamok felszíni tárolói medreinek a használatára. Így a vízügyi törvény egységes szerkezetbe foglalt szövege ugyanazon 2. cikkének a) pontjában említett szárazföldi vizek felhasználása nem tartozik e díj fogalommeghatározásának a körébe.

Ez a helyzet, amely a köztulajdonban álló készleteket illetően kivételnek tekintendő, történelmi okokból maradt fenn, bár manapság gazdaságilag nem indokolt, legalábbis a tisztán ipari felhasználás szempontjából és egy olyan piaci rendszerben, mint a villamosenergia‑termelés.

Jelenleg a spanyol szárazföldi vizek általános minősége miatt szükség van azok védelmére ahhoz, hogy a társadalom számára szükséges természeti erőforrások egyike fennmaradjon. E tekintetben a közvizek védelmére vonatkozó szakpolitikákat erősíteni kell. Ennek érdekében forrásokat kell szerezni, amelyeket azoknak kell biztosítaniuk, akik e vizek magáncélú használatából vagy kifejezetten villamosenergia‑termeléshez történő felhasználásukból előnyhöz jutnak.

A jelen módosítás célja ezért az, hogy az ugyanezen törvény 2. cikkének a) pontjában leírt közvagyonra, vagyis a szárazföldi vizek hidroelektromos hasznosítás céljából történő használatára vagy fejlesztésére új díjat vessen ki.”

9.

A 15/2012. sz. törvény 29. cikke különösen egy új 112bis cikkel egészíti ki a Real Decreto Legislativo 1/2001, de 20 de julio, por el que se aprueba el texto refundido de la Ley de Aguast ( 6 ) (a vízügyi törvény egységes szerkezetbe foglalt szövegét jóváhagyó, 2001. július 20‑i 1/2001 királyi törvényerejű rendelet).

10.

A 15/2012. sz. törvény a „kiegészítő rendelkezések” cím alatt számos rendelkezést tartalmaz, amelyek a következőket írják elő:

„Első kiegészítő rendelkezés. A jelen törvényben szabályozott adókötelezettséget keletkeztető, az autonóm közösségek adóztatási jogkörébe tartozó események.

1. Amennyiben a jelen törvényben meghatározott adókat az autonóm közösségek adóztatási jogkörébe tartozó események után vetik ki és ez bevételük csökkenését eredményezi, az autonóm közösségek finanszírozásáról szóló, 1980. szeptember 22‑i 8/1980. sz. alkotmányos törvény 6.2 cikkének rendelkezéseit kell alkalmazni.

2. Az előző pont rendelkezései csak az autonóm közösségeknek a 2012. szeptember 28. előtt jóváhagyott törvényekben bevezetett sajátos adóira alkalmazandó.

Második kiegészítő rendelkezés. Az elektromos rendszer költségei.

Az állami általános költségvetési törvényekben a villamosenergia‑rendszer számára a Ley 54/1997, de 27 de noviembre, del Sector Eléctricoban (a villamosenergia‑ágazatról szóló, 1997. november 27‑i 54/1997. sz. törvény) 16. cikkében meghatározott költségek fedezése céljából minden évben a következőknek megfelelő pénzösszegeket különítik el:

a) a jelen törvényben foglalt adókból és díjakból származó, az államot illető becsült adóbevétel;

b) az üvegházhatású gázok kibocsátási egységeinek árverés útján történő értékesítéséből eredő becsült bevétel, legfeljebb 500 millió euró összeg erejéig.”

11.

A Real Decreto Legislativo 1/2001, de 20 de julio, por el que se aprueba el texto refundido de la Ley de Aguas (a vízügyi törvény egységes szerkezetbe foglalt szövegét jóváhagyó 2001. július 20‑i 1/2001 királyi törvényerejű rendelet) „A köztulajdonban álló vízkészletek meghatározása” című 2. cikke a következőket írja elő:

„A jelen törvényben kifejezetten meghatározott kivételektől eltekintve köztulajdonban álló vízkészleteknek minősülnek:

[…]”

12.

Az energiaadóról szóló törvénnyel módosított 1/2001 királyi törvényerejű rendelet „A köztulajdonban álló vízkészleteket magukban foglaló javak használati díja” címet viselő 112. cikke értelmében:

„1.   A jelen törvény 2. cikkének b) és c) pontjában szereplő, köztulajdonban álló vízkészleteknek minősülő javak koncessziót vagy engedélyt igénylő birtoklása, felhasználása és fejlesztése után a fent említett erőforrások védelme és javítása érdekében a vízgyűjtő területekért felelős illetékes szervezet részére köztulajdonban álló vízkészlet használata utáni díj elnevezésű adót kell fizetni. A vízügyi koncesszió jogosultjai mentesülnek a koncesszió hasznosításához szükséges köztulajdonú föld birtoklása vagy használata miatt fizetendő díj alól.

[…]

4.   A díj adóalapját a vízgyűjtő területekért felelős szervezet a következő vélelmek alapján határozza meg:

[…]”

13.

Az 1/2001 királyi törvényerejű rendeletnek a 15/2012. sz. törvénnyel bevezetett 112bis cikke, amely „A szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után kivetett díj” címet viseli, a következőket írja elő: Az 1/2001 királyi törvényerejű rendelet „Köztulajdonban álló vízkészletnek minősülő javak használati díja” címet viselő 112. cikke értelmében:

„1.   Az e törvény 2. cikkének a) pontjában hivatkozott közjavak erőművekben történő villamosenergia‑termelés során való felhasználása és hasznosítása után díjat kell fizetni, amelyet a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után kivetett díjnak neveznek, és e díj a köztulajdonban álló vízkészletek védelmére és fejlesztésére szolgál.

2.   A díj a vízerőművekre vonatkozó koncessziók első ízben történő megadásának és éves meghosszabbításának időpontjában kerül felszámításra, az említett koncesszió vagy engedély feltételeiben megállapított összeg erejéig, és az a megjelölt határidőig követelhető.

3.   A díjfizetésre kötelezettek a koncesszió jogosultjai vagy adott esetben a jogutódok.

4.   A díj adóalapját a vízgyűjtő területekért felelős szervezet határozza meg, és az a koncesszió jogosultja által a köztulajdonban álló vízkészlet felhasználásával és hasznosításával a vízerőművekben adóévenként hidroelektromos úton előállított, az erőmű gyűjtősínénél mért energiának a költségei szerint meghatározott gazdasági értékének felel meg.

5.   Az adó éves mértéke az adóalap értékének 22%‑a, és a díj teljes összege az adókulcsnak az adóalapra vetítéséből eredő összegnek felel meg.

[…]

8.   A díj kezelése és beszedése a vízgyűjtő területekért felelős illetékes szervezet vagy az előbbivel létrejött megállapodás alapján az állami adóhatóság feladata.

[…]”

14.

Real Decreto 198/2015, de 23 de marzo, por el que se desarrolla el artículo 112 bis del texto refundido de la Ley de Aguas y se regula el canon por utilización de las aguas continentales para la producción de energía eléctrica en las demarcaciones intercomunitarias ( 7 ) (az egységes szerkezetbe foglalt vízügyi törvény 112bis cikkének végrehajtásáról és a több autonóm közösséghez tartozó vízgyűjtő kerületekben a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után kivetett díj szabályozásáról szóló, 2015. március 23‑i 198/2015. sz. királyi rendelet; a továbbiakban: megtámadott királyi rendelet) preambuluma a következőket írta elő:

„[…] A jelen királyi rendelet a 2012. december 27‑i 15/2012. sz. törvény második és harmadik záró rendelkezése alapján kerül elfogadásra. Egyfelől a második záró rendelkezés megállapítja, hogy a gyakorolt hatáskörök jogalapja a spanyol alkotmány 149.1.22.a cikke, amely a vízkészletekre és azok használatára vonatkozó jogalkotás, szabályozás és koncesszió hatáskörével az államot ruházza fel, amennyiben e vízkészletek több autonóm közösség területén helyezkednek el. Másfelől a harmadik záró rendelkezés felhatalmazza a kormányt, hogy saját hatáskörén belül fogadja el az e törvény kidolgozásához és alkalmazásához szükséges jogszabályi rendelkezéseket […]”

15.

A 198/2015 királyi törvényerejű rendelet „A szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után kivetett díj” címet viselő 1. cikke a következőt írja elő:

„A vízügyi törvény felülvizsgált szövege 2. cikkének a) pontjában hivatkozott köztulajdonban álló vízkészleteknek az erőmű gyűjtősínénél mért villamos energia megtermelése céljából való felhasználása és hasznosítása után díjat kell fizetni, amelyet a szárazföldi vizek villamos energia előállításához való felhasználása után kivetett díjnak neveznek, és amely a köztulajdonban álló vízkészletek védelmére és fejlesztésére szolgál.

Ez a díj csak az autonóm közösségek közötti vízgyűjtőkben alkalmazandó.”

16.

A 198/2015. sz. királyi rendelet „A beszedett díjakból származó bevételek” címet viselő 12. cikke a következőket írja elő:

„1.   A 2001. július 20‑i 1/2001. sz. királyi törvényerejű rendelet által jóváhagyott vízügyi törvény egységes szerkezetbe foglalt szövegének 112bis cikkének rendelkezése értelmében a beszedett díjakból származó bevétel összege a vízgyűjtő területekért felelős szervezetet illeti. Mindezek érdekében figyelembe kell venni a vízügyi hatóság rendeleteit jóváhagyó 1988. július 29‑i 927/1988. sz. királyi rendelet 59. cikkének d) pontját, valamint 63.3. és 67. cikkét.

[…]

3.   A beszedett díjból származó nettó bevétel 2%‑a a vízgyűjtő területekért felelős szervezet bevételének tekintendő.

4.   A beszedett díjból származó nettó bevétel 98%‑át az államkincstár számára kell befizetni. A 14. cikk rendelkezései értelmében az általános állami költségvetésben legalább az előírt összegnek megfelelő összeget a köztulajdonban álló vízkészletek védelmére és fejlesztésére irányuló tevékenységekre kell fordítani. Ennek érdekében a köztulajdonban álló vízkészletek védelmét és fejlesztését biztosító beruházási projekteket az állami általános költségvetési törvényekben évente meg kell határozni.

[…]”.

17.

Az említett törvénynek „A közkincsek védelmének biztosítása” címet viselő 13. cikke értelmében

„A vízügyi keretirányelvben, valamint a vízügyi törvény egységes szerkezetbe foglalt szövegének 98. cikkében és azt követő cikkeiben meghatározott környezetvédelmi célkitűzéseknek való megfelelés biztosítása érdekében, továbbá a vízügyi törvény egységes szerkezetbe foglalt szövegének 111bis cikkében meghatározott költségmegtérülés elve értelmében az általános állami költségvetés a 14. cikkben foglaltakkal összhangban legalább az előző 13. cikk 4. pontjában meghatározott összegnek megfelelő összeget elkülönít a köztulajdonban álló vízkészletek és a hidroelektromos fejlesztések által érintett víztestek védelmére és fejlesztésére irányuló tevékenységekre.

18.

Az alapeljárás felperesei közigazgatási eljárást indítottak a Tribunal Supremo (legfelsőbb bíróság, Spanyolország) előtt és a vízügyi törvény átdolgozott szövegének 112bis cikkét végrehajtó 198/2015 királyi rendelet megsemmisítését kérték. Keresetükben a felperesek a 112bis cikket az 1/2001 királyi törvényerejű rendeletbe beillesztő 15/2012. sz. törvény 29. cikkének érvényességét vitatják.

19.

A kérdést előterjesztő bíróságnak kétségei vannak azt illetően, hogy az említett jogszabályok összeegyeztethetők‑e először is az EUMSZ 191. cikk (2) bekezdésében szereplő és a 2000/60 irányelvben kifejezésre jutó „szennyező fizet” elvével, másodszor a 2009/72 irányelv 3. cikkében foglalt, hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó elvvel, harmadszor pedig az állami támogatásnak az EUMSZ 107. cikkben szereplő tilalmával. ( 8 )

20.

Azzal kapcsolatban, hogy egy ilyen adó megfelel‑e a „szennyező fizet” elvének, a kérdést előterjesztő bíróság hangsúlyozza, hogy annak ellenére, hogy az energiaadóról szóló törvény preambuluma környezetvédelmi okokkal, nevezetesen a köztulajdonban álló vízkészletek védelmével és fejlesztésével igazolja ezt az adót, maga az adó szerkezete alapján úgy tűnik, hogy valójában tisztán gazdasági célkitűzést követ és a villamosenergia‑hálózat pénzügyi hiányának fedezésére szolgál. Ezenfelül a kérdést előterjesztő bíróság szerint úgy tűnik, hogy ezt a célkitűzést inkoherens és következetlen módon kívánja elérni. Először is ez az adó a termelt energia értékén alapul, amelyet a villamosenergia‑hálózatba bevezetett energia által termelt bevétel alapján kell kiszámítani, nem pedig a felhasznált víz mennyisége szerint. Másodszor az adó mértéke 22%, míg más természetes vízfolyamok birtoklása, használata és hasznosítása esetén ez az adókulcs csupán 5%. Harmadszor a behajtott összeg 98%‑át a spanyol állam általános költségvetésébe fizetik be és így a villamosenergia‑rendszer további bevételének minősül. Amennyiben a királyi rendelet előírja, hogy az általános állami költségvetés legalább az említett díj révén szerzett bevételek 98%‑ának megfelelő összeget elkülönít a köztulajdonban álló vízkészletek védelmére és fejlesztésére, a kérdést előterjesztő bíróság azt állítja, hogy a 2016. évre vonatkozó általános állami költségvetésben ezt az elkülönítést nem vették figyelembe, ugyanis az ezen adó révén behajtott bevételeket a villamosenergia‑rendszer veszteségére fordították. Így a 2000/60 irányelv 9. cikkének (1) bekezdésében szereplő követelményekkel ellentétben az adó nem vette figyelembe a vízszolgáltatások költségei megtérülésének elvét.

21.

Azzal kapcsolatban, hogy az adó összeegyeztethető‑e a 2009/72 irányelv 3. cikkében foglalt, a hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó elvvel, a kérdést előterjesztő bíróság hangsúlyozza, hogy a szárazföldi vizek használata után fizetendő adó kizárólag a hidroelektromos úton előállított energia termelőire vonatkozik, a más technológiát használó energiatermelőkre nem. Ezenfelül kizárólag azokkal a termelőkkel szemben vetik ki, akik az autonóm közösségek közötti vízgyűjtők területén rendelkeznek közigazgatási koncesszióval, az autonóm közösségen belüli vízgyűjtők koncessziójogosultjaival szemben nem.

22.

Az állami támogatást illetően a kérdést előterjesztő bíróság hangsúlyozza, hogy a szóban forgó adó aszimmetrikus jellege miatt az eltérő bánásmód azok javára nyújtott tiltott állami támogatásnak minősülhet, akikre ez az adó nem vonatkozik.

23.

Ilyen körülmények között Tribunal Supremo (legfelsőbb bíróság, Spanyolország) a C‑105/18 – C‑108/18, valamint a C‑110/18 – C‑113/18. sz. ügyben úgy döntött, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

24.

A C‑109/18. sz. ügyben az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első két kérdés lényegében megegyezik az előző bekezdésben említett ügyekben előterjesztett első két kérdéssel. Ugyanakkor a harmadik kérdést a következőképpen fogalmazták meg:

25.

Írásbeli észrevételt az Asociación Española de la Industria Eléctrica (UNESA), a Corporación Acciona Hidráulica (Acciona) SLU, az Associació de Productors i Usuaris d’Energia Elèctrica, az Endesa Generación SA, az Asociación de Empresas de Energías Renovables (APPA), az Iberdrola Generación SAU, a spanyol és a német kormány, valamint az Európai Bizottság nyújtott be. Ezenkívül a német kormány kivételével valamennyien szóban is előadták észrevételeiket a 2018. február 28‑án tartott tárgyaláson.

26.

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság azt kérdezi, hogy úgy kell‑e értelmezni „szennyező fizet” környezetvédelmi elvét, amelyet az EUMSZ 191. cikk (2) bekezdése és a 2000/60 irányelv 9. cikkének (1) bekezdése ír elő, amely utóbbi megállapítja a vízszolgáltatás költségei megtérülésének elvét, valamint a vízhasználat megfelelő gazdasági mérlegelését, hogy azzal ellentétes a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után kivetett, a jelen ügyben vitatotthoz hasonló díj bevezetése.

27.

Mielőtt értékelném, hogy e két rendelkezés valamelyikével ellentétes‑e egy ilyen adó, el kell dönteni, hogy lehet‑e hivatkozni rájuk valamely nemzeti bíróság előtt.

28.

Az EUMSZ 191. cikk (2) bekezdését illetően a Bíróság már megállapította, hogy mivel a „szennyező fizet” elvét megfogalmazó e rendelkezés uniós fellépésre vonatkozik, e rendelkezésre nem hivatkozhatnak a magánszemélyek a nemzeti szabályozás alkalmazásának kizárása céljából. ( 9 )

29.

Igaz, hogy az ilyen magánszemélyek hivatkozhatnak olyan rendelkezésre, amely ezen elvet hajtja végre egy adott területen, amennyiben ez a rendelkezés úgy tekinthető, hogy közvetlen hatállyal bír. ( 10 ) Ugyanakkor még ha a 2000/60 irányelv 9. cikkének (1) bekezdése a vízgazdálkodás terén konkrét formát is ad a „szennyező fizet” elvének, erre e rendelkezésre nem lehet közvetlenül hivatkozni valamely nemzeti bíróság előtt, mivel véleményem szerint e rendelkezés nem bír közvetlen hatállyal, és rövidesen kifejtem, miért nem. Ugyanis az, hogy a 2000/60 irányelv 9. cikkének (1) bekezdése minden körülmények között előírja, hogy a tagállamok figyelembe veszik a vízszolgáltatások költségei megtérülésének elvét, beleértve a környezeti és a vízkészletekkel összefüggő költségeket, különösen a „szennyező fizet” elvének megfelelően ( 11 ) ez a kötelezettség nem nyújt számukra konkrét védelmet vagy jogot.

30.

Ez magának a 9. cikk (1) bekezdésének a megfogalmazásából következik, mivel nem rendelkezik az egyértelműség, pontosság és feltétel nélküliség jellemzőivel, amelyek szükségesek lennének ahhoz, hogy a közvetlen hatály elmélete alkalmazható legyen. A 9. cikk (1) bekezdésének első része csupán azt állítja, hogy a tagállamok „figyelembe veszik” a vízszolgáltatások költségei megtérülésének elvét, azt azonban nem részletezi, hogy ezt hogyan kellene megtenni.

31.

Igaz, hogy a második része konkrét kötelezettségeket ír elő a tagállamoknak arra vonatkozóan, hogy 2010‑ig bizonyos célokat el kell érniük. Azonban az ezzel összefüggésben használt nyelvezet („A tagállamok 2010‑ig biztosítják, hogy a vízzel kapcsolatos árpolitika biztosítson megfelelő késztetést a vízhasználók számára, hogy a vízkészleteket hatékonyan használják […]”) megint csak nem elég pontos ahhoz, hogy a közvetlen hatály elmélete alkalmazható legyen. ( 12 ) Feltehetjük a kérdést, hogy valamely nemzeti bíróság, ha valamely magánszemély egy adott adóra vonatkozóan keresetet indít előtte, hogyan tudná a szokásos jogelvekre hivatkozva felmérni, hogy a tagállam biztosított‑e „megfelelő” késztetést a vízhasználók számára, hogy a vízkészleteket „hatékonyan” használják?

32.

A 9. cikk (1) bekezdésében előírt kötelezettségnek való megfelelés csak a vízárak alakítására vonatkozó összes szabály figyelembevételével értékelhető. A 9. cikk (1) bekezdése nem azt mondja ki ugyanis, hogy a vízre kivetett minden adót vagy díjat a vízhasználattal arányosan kell fizetni, hanem azt, hogy a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a vízzel kapcsolatos árpolitika általánosságban megfelelő késztetést biztosít. Ahhoz, hogy értékelni lehessen, hogy valamely tagállam megfelelt‑e ennek a cikknek, a vízfelhasználók által viselt minden adót vagy díjat figyelembe kell venni, és nem csak azt, amelyről egy konkrét helyzetben szó van.

33.

Ennek megfelelően az első kérdésre azt a választ javaslom, hogy sem az EUMSZ 191. cikk (2) bekezdése, sem pedig a 9. cikk (1) bekezdése nem rendelkezik közvetlen hatállyal, és ezért magánszemély egyik rendelkezésre sem hivatkozhat a nemzeti bíróság előtt annak érdekében, hogy az energiatermeléshez használt szárazföldi vizek használatára kivetett adót megtámadja.

34.

Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság azt kérdezi, hogy a 2009/72 irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében előírt, a vállalkozásokkal szemben alkalmazott hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó elvvel ellentétes‑e egy olyan adó, mint amely az alapügy tárgyát képezi, amely az autonóm közösségek közötti vízgyűjtő villamosenergia‑termelés céljára történő hasznosítására koncesszióval rendelkező vállalkozásokat érinti, azonban az autonóm közösségeken belüli vízgyűjtők koncessziójogosultjait nem, ahogy a más technológiákat használó villamosenergia‑termelőket sem.

35.

Amint azt a C‑80/18 – C‑83/18. sz., UNESA és társai kontra Administración General del Estado egyesített ügyekre vonatkozó, szintén ma reggel ismertetett indítványomban kifejtettem, úgy vélem, hogy a 2009/72 irányelv alkalmazási köre a villamos energia termelésére, átvitelére, elosztására és a villamosenergia‑ellátásra korlátozódik, a rendelkezés nyelvezetének általánosságától függetlenül. Ez abból következik, hogy először is, a „termelés” fogalmát úgy kell értelmezni, amint arra a 2009/72 irányelv 7. és 8. cikkéből következtetni lehet, hogy az kizárólag az új villamosenergia‑termelői kapacitásra vonatkozik, másodszor pedig, az irányelvet kizárólag az EK 95. cikk (jelenleg EUMSZ 114. cikk) alapján fogadták el, amelynek második bekezdése kimondja, hogy ez a cikk nem alkalmazható uniós adójogi intézkedések elfogadására.

36.

Ezenfelül az adóharmonizáció kérdése különösen jelentős. Ugyanis a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint a hátrányos megkülönböztetés tilalmának általános elve (e fogalom különleges uniós jogi jelentésével és értelmében) kizárólag az uniós jog hatályán belül alkalmazandó. ( 13 ) Ennek megfelelően, ha az irányelvet úgy kellene értelmezni, hogy ez az elv a villamosenergia‑piacra kivetett adókra alkalmazandó, akkor harmonizációs intézkedésnek kellene tekinteni.

37.

Itt meg kell jegyezni, hogy mivel az Unió az EUMSZ 114. cikk alapján nem rendelkezik hatáskörrel ilyen adóügyi intézkedések elfogadására, értelemszerűen jogellenes lenne a 3. cikk (1) bekezdésének valamely nemzeti adóügyi intézkedésre való alkalmazása. Következésképpen a rendelkezést megszorítóbban kell értelmezni, mint ahogy az általános megfogalmazása egyébként sejtetné. Ezért úgy kell tekinteni, hogy az irányelvnek nincs olyan joghatása, hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalmának uniós elvét a nemzeti adóügyi intézkedésekre alkalmazhatóvá tegye. Véleményem szerint minden ettől eltérő következtetéshez arra lenne szükség, hogy az irányelv jogalapja az EUMSZ 115. cikk legyen, és ezért a Tanácsnak egyhangúlag kellett volna elfogadnia.

38.

Ilyen körülmények között kénytelen vagyok arra a következtetésre jutni, hogy a nemzeti adóügyi intézkedések nem tartoznak a 2009/72 irányelv hatálya alá.

39.

Ha azonban a Bíróság nem osztja a fenti értelmezést és arra a következtetésre jut, hogy a 3. cikk (1) bekezdése valójában alkalmazandó az adókra, másodlagosan annak vizsgálatát javaslom, hogy az említett rendelkezést úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az alapeljárás tárgyát képező adó. A jelen indítvány hátralévő része ennek megfelelően abból indul ki, hogy – saját véleményemmel ellentétben – a 2009/72 irányelv 3. cikkének (1) bekezdése valójában alkalmazandó az ilyen adóügyi intézkedésekre.

40.

E tekintetben emlékeztetnem kell arra, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem kontextusában a Bíróság nem rendelkezik hatáskörrel arra, hogy a szerződéseket vagy valamely uniós aktust egy adott ügyre alkalmazzon, vagy döntsön valamely nemzeti jogi rendelkezés érvényességéről vagy értelmezéséről, mint ahogyan az EUMSZ 258. cikk alapján megtehetné. Végső soron az alapeljárás tárgyát képező tényállás értékelésére és a nemzeti jogszabály értelmezésére egyedül hatáskörrel rendelkező nemzeti bíróság feladata annak meghatározása, hogy a vitatott nemzeti intézkedés érvényes‑e. A nemzeti bíróság számára hasznos válaszokat adni hivatott Bíróság hatásköre azonban az előzetes döntéshozatal keretében kiterjed arra, hogy az alapeljárás iratai, valamint a hozzá előterjesztett észrevételek alapján olyan iránymutatásokat nyújtson a kérdést előterjesztő bíróságnak, amelyek lehetővé teszik számára a határozathozatalt. ( 14 )

41.

Amint a Bíróság a villamos energia belső piacára vonatkozó közös szabályokról szóló korábbi irányelvvel kapcsolatban már megállapította, ( 15 ) az említett irányelvben a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvére utaló rendelkezések „az egyenlőség általános elvének különös kifejeződései”. ( 16 )Ezért főszabály szerint a Bíróságnak az egyenlőség általános elvére vonatkozó ítélkezési gyakorlatát relevánsnak kell tekinteni a 3. cikk (1) bekezdésének értelmezéséhez.

42.

Az egyenlő bánásmód általános elve megköveteli, hogy a hasonló helyzeteket ne kezeljék eltérő módon, és hogy az eltérő helyzeteket ne kezeljék egyenlő módon, kivéve ha az ilyen bánásmód objektíven igazolható. ( 17 )

43.

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint az eltérő helyzeteket megkülönböztető tényezőket, valamint e helyzetek esetlegesen hasonló jellegét uniós jogi szempontból az állítólagos hátrányos megkülönböztetést megvalósító jogszabály tárgya és elérni kívánt célja alapján kell meghatározni és értékelni. ( 18 )

44.

Olyan helyzetben azonban, amelyben nem az egyenlő bánásmód általános elvéről, hanem az említett elv tartalmát meghatározó rendelkezésről van szó, azt a kérdést, hogy két helyzet hasonló‑e, nem a szóban forgó rendelkezés által elérni kívánt célt figyelembe véve, hanem a szóban forgó nemzeti jogszabály lényeges célkitűzései és joghatásai alapján kell értékelni.

45.

Véleményem szerint az erre a kérdésre adandó válasz annak függvénye, hogy az ezen elv tartalmát meghatározó rendelkezésben hogyan utaltak az egyenlő bánásmód elvére. Amennyiben az említett rendelkezés kifejezetten előírja, hogy a személyek két kategóriáját azonos bánásmódban kell részesíteni, a nemzeti bíróságoknak úgy kell tekinteniük, hogy e személyek helyzete hasonló. ( 19 ) Ha azonban az uniós jog csupán azt mondja ki, hogy a tagállam a személyek egy bizonyos kategóriáját nem részesítheti hátrányos megkülönböztetésben, akkor a tagállamok nem kötelesek mindenkit olyan bánásmódban részesíteni, mintha mind azonos helyzetben lennének, hanem azt kell biztosítaniuk, hogy normatív hatáskörük gyakorlása során nem alkalmaznak önkényes hátrányos megkülönböztetést, valamint hogy az egyenlő bánásmód lényegét megőrzik. ( 20 )

46.

A jelen ügyben, mivel a 3. cikk (1) bekezdése nem azt írja elő, hogy minden villamosenergia‑termelőt azonos bánásmódban kell részesíteni, hanem azt, hogy „[a] tagállamok […] nem alkalmaznak hátrányos megkülönböztetést [a villamosenergia‑termelő] vállalkozásokkal szemben sem a jogok, sem a kötelezettségek tekintetében”, a helyzetek hasonlóságát valójában a nemzeti jogszabály tárgyára és a követett célra tekintettel kell meghatározni.

47.

A 15/2012 törvény preambuluma szerint a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után kivetett díj két célkitűzést szolgál, nevezetesen hogy:

48.

Az első célkitűzést illetően, mivel mind az adóalap, mind pedig a vízügyi törvény 112. cikkében megállapított adómérték eltér attól, ami a 112bis cikkben szerepel, teljesen nyilvánvaló, hogy a szóban forgó törvény preambulumában említett első célkitűzés nem tekinthető úgy, mint amelynek az elérésére a szóban forgó cikk valóban törekedne. Ennek megfelelően ez a célkitűzés nem vehető figyelembe a szóban forgó helyzetek hasonlóságának meghatározásához.

49.

A második célkitűzést illetően, az utóbb említett célkitűzés tükrében a köztulajdonban álló vízkészletek valamennyi felhasználója azonos helyzetben lévőnek tekinthető. Ugyanis bár a 15/2012 törvény preambuluma szerint az adó alkalmazási köre a villamosenergia‑termelésre korlátozódik, az ezen adó által követendő konkrét célkitűzés, vagyis a köztulajdonban álló vizek védelmének erősítése oly módon, hogy a vízgazdálkodással kapcsolatos szolgáltatási költségeket a végfelhasználókra hárítják, ténylegesen a szárazföldi vizek valamennyi felhasználójára vonatkozik.

50.

A kérdést előterjesztő bíróság komoly kétségeket vet fel azzal kapcsolatban, hogy a kinyilvánított jogalkotási célkitűzés valódi‑e. Állítása szerint a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után kivetett díj célkitűzése esetleg kizárólag az, hogy a villamosenergia‑ágazat pénzügyi rendszerében a bevételek mennyiségét növeljék az árveszteség kiegyenlítése érdekében, amely a spanyol villamosenergia‑vállalatok által a fogyasztóktól kapott bevételek és a villamosenergia‑ellátásnak a nemzeti jogszabályok által elismert költségei közötti különbözet eredménye, mely utóbbi költségek megtérítését a spanyol állam garantálja. Az alábbi indokok miatt véli így:

51.

A felperesek is kifejezték az említett célkitűzés valódi jellegével kapcsolatos aggályaikat, mivel ezen adó alkalmazása azzal jár, hogy a hidroelektromos energiára kétszer olyan mértékű adók vonatkoznak, mint a más forrásból származó villamos energiára, ideértve az olyan forrásokból származókat is, amelyeket szennyezőbbnek tekintenek.

52.

Aligha férhet hozzá kétség, hogy a szóban forgó adó elsődleges célja a villamosenergia‑ágazat által termelt állami bevételek mennyiségének növelése. Elfogadhatjuk azonban, hogy a hidroelektromos energia előállítása konkrét problémákat jelent a nemzeti erőforrások felhasználását illetően, ami indokolhatja, hogy adózási szempontból ez az ágazat némileg eltérő bánásmódban részesül.

53.

Végsősoron a szárazföldi vizekre kivetett adó konkrétabb célja nem általában a környezet védelme, hanem a köztulajdonban álló vizek védelmének erősítése, és a vízgazdálkodással kapcsolatos szolgáltatások költségeinek a különböző végfelhasználókra való továbbhárítása. ( 21 ) Ezért az, hogy ennek az adónak a mértéke magasabb, mint a más természetes vízfolyamok használatára alkalmazandó adóké, nem feltétlenül mond ellent a nemzeti jogszabály által kitűzött célnak, amely nevezetesen a vízszolgáltatások költségeinek a fogyasztókra terhelése, mivel nem minden vízfelhasználó fejt ki ugyanolyan hatást rájuk. ( 22 )

54.

A kérdést előterjesztő bíróság által előterjesztett második körülményt illetően, bár az adó e konkrét jogalapjának megválasztása szokatlannak tűnhet, emlékeztetni kell arra, hogy a villamos energia hidroelektromos technológia révén történő előállítása feltételez egyfajta kapcsolatot a felhasznált víz és az előállított villamos energia mennyisége között. Ez a mennyiség ugyanis az átömlő víz mennyiségétől, valamint a vízerőműben lévő turbináktól a duzzasztógát által létrehozott vízfelszínig mért magasságtól függ. ( 23 ) Ezért az, hogy valamely adónak az előállított villamos energia mennyisége – nem pedig a felhasznált víz – az alapja, önmagában nem tűnik ellentétesnek azzal a célkitűzéssel, hogy a vízgazdálkodási szolgáltatás költségeit a végfelhasználókra hárítsák.

55.

A kérdést előterjesztő bíróság által említett harmadik körülményt illetően, mely szerint a szárazföldi vizekre kivetett adó révén elért jövedelmek 98%‑át a 2016. évi költségvetésben nem különítették el köztulajdonban álló vízkészletek védelmére és fejlesztésére, ( 24 ) az adó által elérni kívánt azon cél, hogy a köztulajdonban lévő vizek védelmét erősítsék, és a vízgazdálkodási szolgáltatások költségét a különböző végfelhasználókra hárítsák, valóban azt sugallja, hogy a behajtott összegek legalább egy – a vízhasználati költségeknek megfelelő – részét elkülönítik a létesítmények fenntartására és fejlesztésére. ( 25 )

56.

Ugyanakkor az, hogy 2016‑ban nem különítettek el a szárazföldi vizek használatára kivetett adóból származó bevételeket az említett módon, önmagában nem elégséges annak bizonyítására, hogy az adó nem ilyen célkitűzés elérésére irányul. Ugyanis még ezen körülmények megállapítása esetén is addig, amíg ez csak egy adott évre szorítkozik, nem lehet eldönteni, hogy a kinyilvánított célkitűzés nem valódi‑e, vagy a probléma csak a 2016. évi költségvetésre korlátozódik.

57.

A felperesek azon érvét illetően, amely szerint a hidroelektromos energiára olyan végfelhasználói adókat vetnek ki, amelyek jelentősen magasabbak, mint a más – így a környezetre nézve általában szennyezőbbnek tartott – úton előállított villamos energiára kivetett adók, igaz, hogy az ilyen körülmények, amennyiben valóban fennállnak, kétségessé teszik a spanyol környezetvédelmi politikát. Ugyanakkor megint csak emlékeztetni kell arra, hogy a szóban forgó adó célja nem általában a környezet védelme, hanem a köztulajdonban álló vizek védelmének erősítése és a vízgazdálkodással kapcsolatos szolgáltatások költségeinek a különböző végfelhasználókra való továbbhárítása. Nem ellentétes ezzel a célkitűzéssel, ha az adómérték magasabb, mint amelyet a más úton előállított villamos energiára vetnek ki.

58.

Ebből következik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság és a felperesek által előterjesztett érvek alapján nem nyilvánvaló, hogy a törvény preambulumában említett második célkitűzés nem valódi jogalkotási célkitűzés. Ugyanakkor a kérdést előterjesztő bíróságnak kell értékelnie, hogy az alapeljárás tárgyát képező törvény célja valóban a köztulajdonban álló vizek fokozottabb védelmére és a vízgazdálkodással kapcsolatos szolgáltatások költségeinek a különböző végfelhasználókra való továbbhárítására irányul‑e.

59.

Ha ragaszkodunk a nemzeti jogszabályban meghatározott célkitűzéshez, akkor úgy kell tekinteni, hogy a szárazföldi víz minden használója azonos helyzetben van annak eldöntése szempontjából, hogy megvalósul‑e eltérő bánásmód,. Ez a jogszabály azzal, hogy bevezetett egy olyan adót, amely csak a villamosenergia‑termelés céljára történő vízhasználatra vonatkozik, eltérő bánásmódot hoz létre ez utóbbiak és a szárazföldi vizek más használója között.

60.

Amennyiben a kérdést előterjesztő bíróság által a nemzeti szabályozás által követett célokat illetően kifejezett kétség megerősítést nyer, a jogszabály is eltérő bánásmódot valósít meg, azonban ez nem azok között állna fenn, akik a vizet villamosenergia‑termelés céljára, illetve akik más célra használják, hanem inkább a hidroelektromos energia‑termelők és a más villamosenergiát termelők között. Ugyanis ha a szárazföldi vizek használatára kivetett adó célja a bevételek mennyiségének növelése a villamosenergia‑ágazat pénzügyi rendszerében, akkor minden energiatermelőt hasonló helyzetben lévőnek kell tekinteni, mivel a hiány a spanyol villamosenergia‑vállalatok által a fogyasztóktól kapott bevételek és a villamosenergia‑ellátás nemzeti jogszabályok által elismert költségei közötti különbségnek tudható be.

61.

Amennyiben két, egyébként hasonló helyzet esetében eltérő bánásmódot alkalmaznak, az egyenlő bánásmód elve nem sérül, amennyiben a szóban forgó különbség megfelelő módon igazolható. ( 26 ) A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata alapján ez akkor van így, ha objektív okkal igazolható, ha az eltérő bánásmód arányos ezzel az okkal, és ha a nemzeti jogalkotó ezt az okot következetesen figyelembe veszi. ( 27 )

62.

A jelen ügyben a nemzeti bíróság és a felek három lehetséges igazolásra hivatkoztak, nevezetesen:

63.

A természeti erőforrások védelmét illetően, mivel a hidroelektromos úton előállított energia előállításának szárazföldi vizekre gyakorolt hatása olyan, köztulajdonban lévő környezetvédelmi erőforrások használatával jár, amelyeket Spanyolország meg kíván óvni, az ilyen célkitűzés igazolhatja a hidroelektromos úton előállított energia termelői és a köztulajdonban lévő más vizek használói közötti eltérő bánásmódot, ( 28 ) amennyiben az ilyen eltérés valóban a fenti technológiák környezetre gyakorolt konkrét hatásával függ össze és azzal arányos, és ha ezt az okot következetesen figyelembe veszik. Még ha ezeket a kérdéseket alapvetően a kérdést előterjesztő bíróságnak kell is ellenőriznie és értékelnie, én nem látom, hogyan igazolhatná egy ilyen célkitűzés azt, hogy a hidroelektromos úton előállított energia termelőivel szemben eltérő bánásmódot alkalmaznak attól függően, hogy a birtokukban lévő koncesszió valamely autonóm közösségen belüli, vagy a különböző spanyolországi regionális autonóm közösségek közötti vízgyűjtőre vonatkozik‑e. Ebből következik ezért, hogy ez a konkrét magyarázat nem igazolhatja a korábban leírt eltérő bánásmódot.

64.

Ugyanez az indoklás vonatkozik arra, hogy biztosítani kell, hogy a villamosenergia‑termelők adózásának szintje nagyjából hasonló legyen. Ugyanis annak ellenére, hogy a célkitűzés jogszerűnek tekinthető, a cél követése csak akkor tekinthető következetesnek és arányosnak, ha a 112bis cikk alapján fizetendő adó megállapításához az egyes villamosenergia‑termelők már meglévő adóterhének összegét – akár közvetve, akár közvetlenül – szintén figyelembe veszik, itt azonban úgy tűnik, nem így történt. Nem tűnik úgy ugyanis, hogy a 112bis cikk szerint fizetendő adó kiszámítása bármiképpen is összefüggne a villamosenergia‑termelők által már eleve fizetett adók összegével, bár ismétlem, ezt a kérdést a kérdést előterjesztő bíróságnak kell értékelnie és ellenőriznie.

65.

A tárgyaláson a spanyol kormány azt állította, hogy ezt az eltérést az magyarázza, hogy a vízfolyamok vízhozama eltér attól függően, hogy több autonóm közösség területén folynak‑e át. Én azonban úgy vélem, hogy ez a magyarázat nem igazán meggyőző. Azon kívül, hogy valamely vízfolyam vízhozama a hosszán kívül más tényezőktől is függ, a különbségtételt létrehozó 198/2015. sz. királyi rendelet preambulumában nem szerepel olyan rendelkezés, amely ezt az indokolást megemlíti.

66.

Végezetül az állam és a spanyolországi autonóm közösségek közötti hatáskörmegosztást illetően, amennyiben az y ilyen célkitűzés objektív oknak tekintendő, az alapeljárásban részt vevő felek nem értenek egyet abban, hogy a spanyol alkotmány valójában minden egyes autonóm közösségnek fenntartja‑e a hatáskört a közösségen belüli vízgyűjtők használatáért fizetendő adó elfogadására vagy díj összegének meghatározására. ( 29 ) A felperesek azt állítják, hogy az alkotmány 149. cikkének 2. és 14. pontja szerinti adóügyekben az állam általános hatáskörrel rendelkezik, míg a spanyol kormány azt állítja, hogy az alkotmány 149. cikkének 1. és 22. pontjának a contrario értelmezéséből az következik, hogy az állam nem rendelkezik hatáskörrel egyetlen autonóm közösség területére folyó szárazföldi vizek magáncélú használatára kivetett adó vagy díj ( 30 ) megállapítására.

67.

E tekintetben megjegyzem, hogy először is, az állam azon hatáskörének kizárólagos jellegéből, hogy kizárólag az autonóm közösségek közötti vízgyűjtőkre vonatkozóan koncessziókat szervezzen vagy ítéljen oda, logikusan nem következik, hogy ugyanezen állam nem rendelkezik hatáskörrel az autonóm közösségeken belüli vízgyűjtőkről előállított villamos energia megadóztatására, mivel ez a hatáskör lehetne együttesen is gyakorolható. Másodszor, a 15/2012. sz. törvényben szereplő „első kiegészítő rendelkezés” értelmezéséből úgy tűnik, hogy a nemzeti jogalkotó először úgy vélte, hogy rendelkezik hatáskörrel az autonóm közösségek adóztatási jogkörének csorbítására.

68.

Azonban emlékeztetni kell arra, hogy amikor a Bíróság elé előzetes döntéshozatal iránti kérelmet terjesztenek, a Bíróság feladata az, hogy megvilágítsa a nemzeti bíróság számára az uniós jogszabályok hatályát, hogy lehetővé tegye az utóbbi számára e szabályoknak az elé terjesztett tényekre történő helyes alkalmazását, és nem az, hogy a Bíróság maga végezze el ezt az alkalmazást, annál is inkább, mivel nem áll feltétlenül a Bíróság rendelkezésére az ehhez szükséges valamennyi adat. ( 31 ) Ezért a kérdést előterjesztő bíróság feladata elbírálni, hogy a spanyol alkotmányt úgy kell‑e értelmezni, hogy az államnak nem állt jogában, hogy a szóban forgó adót az autonóm közösségeken belüli vízgyűjtőre alkalmazza.

69.

Amennyiben a kérdést előterjesztő bíróság által a nemzeti szabályozás által követett cél valóságosságát érintően kifejezett kétségek megerősítést nyernének, bár elképzelhető, hogy a hidroelektromos úton előállított energia az általa szükségszerűen használt természeti erőforrások miatt a villamosenergia‑termelés egyéb formáihoz képest más problémákat jelent, ez nem változtat azon, hogy a villamosenergia‑termelők különböző csoportjaival szemben az adóztatás terén alkalmazott, egyértelműen egyenlőtlen bánásmód valószínűleg alapvető módon érinti az egyenlőség elvét és a hátrányos megkülönböztetés tilalmát. Ezért egyáltalán nem kétséges, hogy a különböző típusú villamos‑energiák termelőivel szemben adózási szempontból alkalmazott ilyen eltérő bánásmódot objektív módon igazolni kell. Ez a hidroelektromos úton előállított energia termelőivel szemben a más villamosenergia‑termelőkhöz képest adóztatási szempontból alkalmazott, különösen jelentős mértékű eltérő bánásmódot. figyelembe véve is igaz lehet. ( 32 )

70.

Összefoglalva ezt a kérdést, mivel úgy vélem, hogy a 3. cikk (1) bekezdése nem alkalmazandó a nemzeti adóügyi intézkedésekre, azt javaslom, hogy a Bíróság a második kérdést úgy válaszolja meg, hogy a vállalkozások közötti hátrányos megkülönböztetés tilalmának a 2009/72 irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében előírt elve nem alkalmazandó az olyan adóra, mint amely az alapeljárás tárgyát képezi, amely az autonóm közösségek közötti vízgyűjtő villamosenergia‑termelés céljára való használatára koncesszióval rendelkező vállalkozásokra vonatkozik, azonban az autonóm közösségeken belüli vízgyűjtők villamosenergia‑termelés céljával való használatára koncesszióval rendelkezőkre vagy a más technológiákat alkalmazó villamosenergia‑termelőkre nem.

71.

Amennyiben a Bíróság nem osztja a véleményemet a 2009/72 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének hatályát illetően, akkor másodlagosan azt a választ adnám a kérdésre, hogy ezt a rendelkezést úgy kell értelmezni, hogy azzal főszabály szerint nem ellentétes az olyan nemzeti intézkedés, mint az alapeljárás tárgyát képező adóügyi intézkedések, feltéve azonban, hogy a különböző villamosenergia‑termelőkkel szemben adóügyi szempontból alkalmazott eltérő bánásmód az imént leírtak szerint objektív módon igazolható. Ugyanakkor a kérdést előterjesztő bíróságnak kell értékelnie, hogy az alapeljárásban szereplő jogszabály által hivatkozott cél valóban az állami erőforrások használatából eredő megalapozott aggodalomból fakad‑e, és különösen, hogy a különböző villamosenergia‑termelőkkel szembeni nyilvánvalóan eltérő bánásmód objektív módon igazolható‑e.

72.

A harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kérdi, hogy az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy állami támogatásnak minősül az, hogy a szárazföldi vizek használatára kivetett adó az autonóm közösségeken belüli vízgyűjtőkön villamosenergia‑termelésre koncesszióval rendelkező vállalkozásokra nem alkalmazandó.

73.

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint ahhoz, hogy valamely nemzeti intézkedés az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatásnak minősüljön, valamennyi alábbi feltétel együttes teljesülése szükséges:

74.

A spanyol adóügyi intézkedések természetét figyelembe véve egyértelmű, hogy ezek a feltételek teljesítettnek tekinthetők. Az alábbiakban ismertetett indokok alapján jutottam erre a következtetésre.

75.

Először is a Bíróság már megállapította, hogy az az intézkedés, amellyel a hatóságok olyan sajátos adójogi bánásmódot biztosítanak egyes vállalkozásoknak, amely ugyan nem jár együtt állami források átruházásával, de pénzügyileg kedvezőbb helyzetbe hozza azokat, mint a többi adóalanyt, az érintett állam beavatkozásának minősül. ( 34 )

76.

Másodszor, valamely intézkedés érintheti a tagállamok közötti kereskedelmet, amennyiben ilyen kereskedelem akár hipotetikusan fennáll az adott gazdasági tevékenységben. Konkrétan a Bíróság már megállapította, hogy ha a tagállam által nyújtott támogatás valamely vállalkozás helyzetét megerősíti az Unión belüli kereskedelemben versenytársaival szemben, a támogatást olyannak kell tekinteni, mint amely érinti az utóbbiakat. E tekintetben tehát nem szükséges, hogy a kedvezményezett vállalkozások saját maguk részt vegyenek az Unión belüli kereskedelemben. Ha valamely tagállam támogatást nyújt a vállalkozásoknak, a belső termelés szintje emiatt fennmaradhat vagy növekedhet, ami azzal a következménnyel jár, hogy a többi tagállamban letelepedett vállalkozásoknak az e tagállam piacára való belépési esélyei csökkennek. ( 35 ) A gyakorlatban ezért ez azt jelenti, hogy különleges körülmények kivételével valamely intézkedés csak abban az esetben nem érintheti az Unión belüli kereskedelmet, ha a nemzeti piacok nem nyitottak a versenyre és a kedvezményezettek kizárólag ennek keretén belül tevékenykednek. ( 36 )

77.

Harmadszor, a Bíróság ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy főszabály szerint azok a támogatások, amelyeknek célja, hogy egy vállalkozást olyan költségek alól mentesítsenek, amelyeket egyébként saját ügymenete és rendes tevékenysége során neki kellett volna viselnie, torzítják a versenykörülményeket. ( 37 ) Ez a feltétel nem követeli meg annak megállapítását, hogy az ilyen támogatásnak tényleges hatása van a tagállamok közötti kereskedelemre, és a verseny ténylegesen torzul, hanem csak annak vizsgálatát követeli meg, hogy e támogatás alkalmas‑e hatást gyakorolni a kereskedelemre, és torzítani a versenyt. Ennek megfelelően az olyan támogatás, amelynek célja, hogy egy vállalkozást mentesítsen olyan költségek megfizetése alól, amelyeket egyébként napi gazdálkodása vagy szokásos tevékenységei során viselnie kell, mesterséges anyagi támogatást jelent ennek a vállalkozásnak, és főszabály szerint torzítják a versenyfeltételeket azon a gazdasági területen, amelyen nyújtották azokat. ( 38 )

78.

A jelen ügyben a szóban forgó intézkedés, amely abban áll, hogy az autonóm közösségek közötti vízgyűjtők használatától eltérő módon termelt villamos energiára nem alkalmazzák az adót, olyan különleges adóügyi bánásmódnak minősül, amely az ily módon előállított villamos energia termelőit kedvezőbb anyagi helyzetbe hozza. Ez pedig alkalmas arra, hogy a tagállamok közötti kereskedelmet érintse, mivel a villamosenergia‑piac nyílt a verseny számára, és ezenfelül ezeket a termelőket mentesíti egy olyan adóteher alól, amelyet egyébként viselniük kellene. Ennek megfelelően úgy kell tekinteni, hogy az első három feltétel teljesült.

79.

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a valamennyi gazdasági szereplőre megkülönböztetés nélkül alkalmazandó, általános intézkedésből eredő előnyök nem minősülnek az EUMSZ 107. cikk értelmében vett állami támogatásnak. ( 39 ) Ezért ahhoz, hogy valamely adót szelektív előnyt nyújtónak lehessen minősíteni, egy három lépésből álló tesztet kell elvégezni. Ezt a tesztet a Bíróság az A‑Brauerei ítéletben nemrég megerősítette a következőképpen: ( 40 )

80.

A referenciakeret tárgyi határait illetően a Bíróság a 2018. december 19‑iA‑Brauerei ítélet (C‑374/17, EU:C:2018:1024) 37. pontjában megállapította, hogy ezt nem a szóban forgó intézkedés által elérni kívánt célkitűzés, hanem azon adó tárgya alapján kell meghatározni, amely alól a szóban forgó intézkedés eltérést jelent. ( 42 ) Emellett az adó tárgyára vonatkozó valamennyi szabályt figyelembe kell venni, nem csak azt az adót, amely alól a szóban forgó intézkedés eltérést jelent. ( 43 )

81.

A jelen ügyben annak ellenére, hogy a szárazföldi vizek használatára kivetett adó célkitűzése a köztulajdonban lévő vizek védelmének erősítése és a vízgazdálkodási szolgáltatások költségeinek a végső fogyasztóra terhelése, ez nem változtat azon, hogy a potenciális állami támogatás tárgya a villamos energiára vonatkozó adózási szabályok összessége. ( 44 ) Ugyanis a termelt villamos energia mennyisége képezi az adóalapot, és a villamosenergia‑termelés piacán fog érződni a versenyre gyakorolt hatás. ( 45 ) Ennek megfelelően a referenciakeretet tárgyi szempontból a villamosenergia‑termeléssel kapcsolatos nemzeti adórendelkezések összessége képezi.

82.

A referenciakeret területi határait illetően a Bíróság az ANGED-ítéletben megállapította, hogy „a valamely intézkedés szelektivitásának értékelésekor referenciaként szolgáló jogi keretet nem kell szükségképpen az érintett tagállam területi korlátain belül meghatározni, hanem e keret azon terület jogi kerete is lehet, amely területen valamely regionális vagy helyi hatóság az alkotmány vagy törvény által ráruházott hatáskörét gyakorolja. Erről van szó akkor, ha e testület de iure és de facto olyan jogállással rendelkezik, amely a tagállam központi kormányával szemben kellő autonómiát biztosít számára ahhoz, hogy az általa elfogadott intézkedések révén ez a testület, nem pedig a központi kormány játszik meghatározó szerepet azon politikai és gazdasági környezet kialakításában, amelyben a vállalkozások működnek”. ( 46 )

83.

A magam részéről azonban úgy vélem, hogy a hatáskörök nemzeti megosztása csak abban a helyzetben releváns a referenciakeret meghatározásához, amelyben az esetleg állami támogatásnak minősülő intézkedést valamely regionális vagy helyi hatóság fogadta el, abban az esetben azonban nem lehet releváns, ha – amint a jelen eseten – ténylegesen az állam fogadta el az adott intézkedést, de ezen utóbbi úgyszólván a hatáskörmegosztásról szóló szabályai mögé bújik annak érdekében, hogy az említett intézkedés területi hatályának korlátozását igazolja. Ilyen helyzetben a hatáskörmegosztást igazolásként, nem pedig a referenciakeret területi határát meghatározó elemként kell vizsgálni.

84.

A jelen ügyben, mivel azon intézkedést, amely a nemzeti bíróság szerint állami támogatásnak minősülhet, az képezi, hogy a spanyol állam nem adóztatja az autonóm közösségek közötti vízgyűjtők vizének használata nélküli, hidroelektromos úton termelt energiát, a referenciakeret területi határát a Spanyol Királyság teljes területe jelenti.

85.

Ebből következik, hogy a referenciakeret tárgyi szempontból a villamos energia adóztatására vonatkozó szabályok összessége, területi szempontból pedig ez a keret Spanyolország teljes területére vonatkozik.

86.

A teszt következő eleme annak vizsgálata, hogy az adó előnyben részesít‑e „bizonyos vállalkozásokat”, vagy előnyben részesíti‑e „bizonyos áruk termelését” az ugyanazon piacon tevékenykedő más vállalkozásokkal szemben, és ezt a referenciakeret célkitűzése tükrében kell értékelni. ( 47 ) Ezt a tesztet nem mindig könnyű alkalmazni, mivel az adók túlnyomó többségének nincs más célkitűzése, mint az állami költségvetés feltöltése.

87.

A közelmúlt ítélkezési gyakorlatának áttekintéséből kiderül, hogy a Bíróság csak abban az esetben használja a referenciakeret célkitűzését a szelektív mentesség vagy adókkal kapcsolatos más hasonló megkülönböztető bánásmód vagy az általános adójog alóli eltérés meglétének megállapításához, ha a referenciakeret egy konkrét célra irányul. ( 48 ) Abban az esetben, ha az adóintézkedés nem irányul másra, mint az állami költségvetés finanszírozására, a Bíróság, bár néha használja a „célkitűzés” szót, a referenciakeretet az adóintézkedés tárgya alapján határozza meg. ( 49 )

88.

Ennek megfelelően úgy vélem, hogy a teszt második lépése egyszerűen abból áll, hogy a szelektív mentesség vagy eltérés fennállását levezetem abból, hogy a szóban forgó adóügyi intézkedés csupán a referencia‑adórendszer hatálya alatt álló áruk vagy szolgáltatások egy részére vonatkozik.

89.

Az alapeljárásban a villamos energia előállítására alkalmazandó adók alapján meglehetősen egyértelmű, hogy a nemzeti jogszabály különbséget tesz az autonóm közösségek közötti vízgyűjtő használatával hidroelektromos úton előállított energia és a más módon vagy az autonóm közösségeken belüli vízgyűjtő használatával előállított villamos energia között.

90.

Történetesen azonban a kérdést előterjesztő bíróság nem adott információt a más módon vagy az autonóm közösségeken belüli vízgyűjtő használatával történő villamosenergia‑termelésre vonatkozó adókról, különösen azokról nem, amelyeket Spanyolországban az autonóm közösségek alkalmaznak, holott, ahogy azt már korábban kifejtettem, annak értékeléséhez, hogy egy adott adómentesség szelektív‑e, az általánosan alkalmazandó adójogszabályokat átfogóan kell értékelni. Ahogy a Bíróság a Portugália kontra Bizottság ítéletben ( 50 ) megállapította, „[a]z „általános” adókulcs a viszonyítási alapot képező földrajzi területen hatályban lévő adókulcs.” Az A‑Brauerei ítéletben a Bíróság hasonlóképpen azt fejtette ki, hogy „[…]ahhoz, hogy valamely nemzeti adóintézkedés »szelektívnek« minősülhessen, […] bizonyítani kell, hogy a szóban forgó adóintézkedés eltér az említett általános rendszertől […]” ( 51 )

91.

Ilyen körülmények között és mivel nem áll rendelkezésre ez a különleges fontosságú információ, amely ezt az átfogó értékelést lehetővé tenné, a Bíróság egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy ő maga értékelje, hogy a más technológiát vagy az autonóm közösségen belüli vízgyűjtőből származó vizet használó termelők kedvezőbb helyzetben vannak‑e az autonóm közösségek közötti vízgyűjtőből származó vizet használó termelőkhöz képest. Bár az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből implicit módon úgy tűnik, hogy az autonóm közösségeken belüli vízgyűjtők termelői valóban jelentős adóelőnyt élveznek az autonóm közösségek közötti vízgyűjtők termelőihez képest, ezt a kérdést végső soron a nemzeti bíróságnak kell értékelnie és ellenőriznie.

92.

Ezenfelül nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy az állami támogatás fogalma alkalmazható‑e olyan helyzetben, mint amely az alapeljárás tárgyát képezi. Abban a helyzetben ugyanis az állítólagos előny minden villamosenergia‑termelőre vonatkozik, kivéve, akik az adó hatálya alá tartoznak, ami azt jelenti, hogy maga a keretrendszer alkotja. Más szóval, ilyen körülmények között nem az előny, hanem a hátrány szelektív. ( 52 )

93.

Ha azonban a Bíróság azt állapítaná meg, hogy az állami támogatás fogalma alkalmazható ilyen helyzetben, figyelembe kell venni, hogy amint az a 15/2012. sz. törvény első kiegészítő rendelkezéséből kitűnik, a szárazföldi vizek használatára kivetett adót először minden vízgyűjtőre – az autonóm közösségek közötti és az autonóm közösségeken belüli vízgyűjtőre is – ki akarták vetni. Úgy tűnik, hogy csak a 198/2015 rendelet 1. cikkének elfogadása korlátozta az említett adó alkalmazását az autonóm közösségek közötti vízgyűjtőkre.

94.

Ha ez így van, az 1. cikk olyan intézkedésnek tekinthető, amely mentességet ad a 15/2012. sz. törvény alkotta referenciakeret alól, amely bevezette az 1/2001 királyi törvényerejű rendelet 112bis cikkébe egy szárazföldi vizek használatára kivetett adót, és ezt az eltérést az A‑Brauerei ítélet értelmében szelektívnek kell tekinteni, mivel alkalmazása alkalmazási feltételektől függ. Ennek megfelelően meg kell vizsgálni, hogy ezen adóügyi intézkedés vonatkozásában milyen igazolás fogadható el.

95.

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint az „állami támogatás” fogalma nem vonatkozik egy olyan intézkedésre, amely különbséget tesz a szóban forgó jogrendszer által kitűzött célra tekintettel összehasonlítható ténybeli és jogi helyzetben lévő vállalkozások között, és ezért a priori szelektív jellegű, amennyiben az érintett tagállam bizonyítani tudja, hogy e megkülönböztetés igazolt, mivel az az intézkedést magában foglaló rendszer jellegéből vagy felépítéséből ered. ( 53 )

96.

Ebben a tekintetben szintén az ítélkezési gyakorlat szerint különbséget kell tenni egyrészt az adott adórendszer – azon kívülálló – céljai, másrészt a magában az adórendszerben rejlő mechanizmusok között, amelyek szükségesek a fenti célok eléréséhez. Ezért lényegében csak az adórendszeren belüli célkitűzés igazolhat egy szelektív adóügyi intézkedést. ( 54 )

97.

A jelen ügyben azonban a felek nem terjesztettek elő bizonyítékot annak megállapítására, hogy a villamos energia adóztatására vonatkozó szabályok jellege vagy általános szerkezete indokolja, hogy az autonóm közösségeken belüli és közötti vízgyűjtőket különböző bánásmódban részesítsék.

98.

Hangsúlyozni kell, hogy a fentiekben említett ítélkezési gyakorlat az adóügyi intézkedés szelektív jellegének igazolására vonatkozik. Az erre vonatkozó igazolás hiánya tehát nem érinti a tagállamok azon lehetőségét, hogy igazolják az állami támogatás elfogadását, amennyiben bizonyították, hogy teljesül az EUMSZ 107. cikk (2) és (3) bekezdésében említett azon négy feltétel, amelyek szükségesek ahhoz, hogy valamely intézkedés állami támogatásnak minősülhessen. Már az EUMSZ 107. cikk (2) és (3) bekezdésének szövegéből is egyértelmű ugyanis, hogy a tagállamok által elfogadott egyes támogatások bizonyos feltételek mellett igazolhatók.

99.

A Bíróság által már elfogadott igazolások között szerepel a környezetvédelem. ( 55 ) Igaz, hogy egy ilyen célkitűzés nem indokolhatja a hidroelektromos úton előállított energia termelői közötti aszerinti eltérő bánásmódot, hogy autonóm közösségeken belüli vagy autonóm közösségek közötti vízgyűjtőre vonatkozik‑e a koncessziója.

100.

Ugyanakkor az ilyen eltérő bánásmód igazolható a Spanyolországban az e tagállam és autonóm közösségei között fennálló hatáskörmegosztással. ( 56 ) Ugyanis a hatáskörök fenti megosztása az EUSZ 4. cikk (2) bekezdésében biztosított védelmet élvezi, amely rendelkezés szerint az Uniónak tiszteletben kell tartania a tagállamok nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének, ideértve a regionális és helyi önkormányzatokat is. ( 57 )

101.

Természetesen igaz, hogy valamely tagállam belső alkotmányos szerkezetét általában nem lehet segítségül hívni olyan intézkedés igazolására, amely egyébként az uniós jog megsértését jelentené. Azonban amint azt a Bíróság a Portugália kontra Bizottság ítéletben ( 58 ) megállapította, abból, hogy egy adott adókedvezmény az állam területének csak egy részére korlátozódik, „nem lehet azt a következtetést levonni”, hogy az adott intézkedés az [EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése] értelmében szelektív, csupán amiatt, hogy kizárólag a tagállam egy meghatározott területére vonatkozik”.

102.

Bár úgy tűnhet, hogy ez az érvelés azt sugallja, hogy a regionális adóztatás és az állami támogatás különleges – az uniós jog teljes joganyagában szinte sui generis – helyzetet élvez, érdemes megjegyezni, hogy más uniós jogi szabályozás esetén a tagállamok nem ruházhatnának kizárólagos adóügyi hatáskört a regionális szervekre és helyi önkormányzatokra. Ez egyben azt is jelentené, hogy a tagállam belső szerkezete miatt a terület csupán egy részére vonatkozó adóügyi intézkedések ipso facto az említett területen élő személyek és szervezetek javára nyújtott állami támogatás egy formájának minősülnének, összehasonlítva a szóban forgó tagállam egyéb területén élő személyekkel és szervekkel.

103.

Ennek megfelelően ha a kérdést előterjesztő bíróság arra a következtetésre jut, hogy a nemzeti alkotmány nem jogosítja fel az államot, hogy (akár kizárólagos, akár szubszidiárius vagy kiegészítő hatáskörben) valamely autonóm közösségen belüli vízgyűjtő működtetéséért adóügyi intézkedéseket fogadjon el vagy díjat szabjon ki, ez a körülmény igazolhatja azt, hogy az autonóm közösségen belüli koncesszióval rendelkező villamosenergia‑termelőkre nem vonatkozik az említett adó, és ezért a 198/2005. sz. királyi rendelet 1. cikke nem minősül állami támogatásnak.

104.

Ezzel szemben, és ha az EUMSZ 107. cikk (2) és (3) bekezdésének hatálya alá tartozó más igazolás nem áll fenn, a 198/2015. sz. királyi rendelet 1. cikkét állami támogatásnak kell tekinteni, mivel mentesíti az autonóm közösségeken belüli vízgyűjtőre koncesszióval rendelkező villamosenergia‑termelőket a szárazföldi vizek használata után fizetendő adó alól.

105.

Így a harmadik kérdésre azt a választ javaslom, hogy az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy állami támogatásnak minősül az, hogy a szárazföldi vizek használatára kivetett adó az autonóm közösségeken belüli vízgyűjtőkön villamosenergia‑termelésre koncesszióval rendelkező vállalkozásokra nem alkalmazandó, kivéve, ha úgy tűnik, hogy az érintett tagállam nem rendelkezik adóügyi hatáskörrel, és nem rendelkezik hatáskörrel annak eldöntésére sem, hogy az ilyen autonóm közösségeken belüli vízgyűjtőkre vonatkozó koncessziók megadásáért milyen mértékű díj fizetendő.

106.

A fenti megfontolások tükrében azt javaslom, hogy a Bíróság a következőképpen válaszolja meg a Tribunal Supremo (legfelsőbb bíróság, Spanyolország) által előterjesztett kérdéseket: