1.

Általánosan elfogadott igazság, hogy a lakóhelyre vonatkozó követelmény ellentétes a belső piacot alkotó alapvető szabadságokkal. Az alapvető szabadságok körében a lakóhelyre vonatkozó követelményen alapuló akadályok megszüntetése mind az uniós jogalkotó, ( 2 ) mind pedig a Bíróság tevékenységének a középpontjában állt. Ebben az összefüggésben a Bíróság következetesen megállapította, hogy az olyan nemzeti szabályok, amelyek a lakóhely alapján megkülönböztetést írnak elő, főként más tagállami állampolgárokra hátrányosak, mivel a külföldi illetőségűek az esetek többségében külföldi állampolgárok. ( 3 ) Tekintettel arra, hogy az alapvető szabadságokat elsődlegesen a tagállamok szintjén kezelik, a Bíróság által elbírált ügyek tárgyát főként a lakóhelyre vonatkozó (nemzeti) követelményt előíró állami intézkedések képezik.

2.

Sokkal kevesebbet lehet tudni az olyan helyzetekről, amelyekben valamely magánfél követeli meg egy másik magánféltől, hogy az egy adott helyen rendelkezzen lakóhellyel. Uniós jogi szempontból bizonytalanság uralkodik. Jogszerű‑e az, hogy azon ügyfél számára, aki nem ugyanabban a tagállamban rendelkezik lakóhellyel, amelyben a bank székhelye található, számos esetben gyakorlatilag lehetetlen jelzáloghitelt felvenni e banktól? A biztosító megtagadhatja‑e a fedezet nyújtását egy másik tagállambeli potenciális ügyféltől? A laikusok szerint az ilyen helyzetek legalábbis nehezen egyeztethetők össze a belső piac céljával. Míg egyesek szerint az ilyen gyakorlatok összeegyeztethetetlenek a belső piac alapját képező elgondolással – olyan belső piaccal, „amelyben a Szerződések rendelkezéseivel összhangban biztosított az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgása” ( 4 ) –, mások a közjogi és magánjogi jogalanyok tevékenysége közötti állítólagos alapvető különbségre, és arra hivatkoznak, hogy az alapelgondolás szerint – legalábbis eredetileg – a közjogi tevékenységre az alapvető szabadságok, míg a magánjogi tevékenységre a versenyjogi rendelkezések az irányadók. A többit magára a „piacra” hagyták.

3.

Nem a jelen indítvány feladata, hogy eldöntse ezt az alapvető vitát. ( 5 ) Elegendő annyit megjegyezni, hogy a „piac” számos esetben nem tudta rendezni a két magánfél közötti „horizontális” helyzeteket, ez indokolta, hogy az uniós jogalkotó aktív fellépésbe kezdett és korlátozta a magánautonómiát. ( 6 ) Ezen a területen erre klasszikus példa az Unión belüli roamingdíj‑szabályozás. ( 7 ) Itt ugyanis az uniós jogalkotó olyan magánszemélyek viszonyába avatkozott be, akik aszimmetrikus jogviszonyban vannak – a jogviszony egyik oldalán a telefontársaságok, másik oldalán pedig fogyasztók állnak –, és a horizontális helyzetekre közvetlenül a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvéhez hasonló, klasszikus belső piaci eszközöket alkalmazott. ( 8 )

4.

Az uniós jogalkotási beavatkozás másik példáját az Európai Unión belüli, határon átnyúló fizetési műveletekkel kapcsolatos jelen ügy képezi. Ebből a célból a Tanács az euróbankjegyek és ‑érmék törvényes fizetőeszközzé válásának előestéjén, ( 9 )2001. december 29‑én a határokon átnyúló, euróban történő fizetésekről rendeletet fogadott el; ez a 2560/2001/EK rendelet, ( 10 ) amelyet a 924/2009/EK rendelet ( 11 ) hatályon kívül helyezett. Ezt követően az uniós jogalkotó elfogadta az euróátutalások és ‑beszedések technikai és üzleti követelményeinek megállapításáról szóló 260/2012/EU rendeletet. ( 12 ) A jelen eljárásban a vita tárgyát ez utóbbi rendelet értelmezése képezi.

5.

Az Oberster Gerichtshof (legfelsőbb bíróság, Ausztria) azt kívánja megtudni, hogy a Deutsche Bahn Aktiengesellschaft német vasút‑üzemeltető (a továbbiakban: Deutsche Bahn) megkövetelheti‑e a beszedéssel fizetni kívánó ügyfeleitől azt, hogy Németországban rendelkezzenek lakóhellyel.

6.

A jelen indítványban azzal érvelek, hogy erre a kérdésre nemleges választ kell adni. A fő érvem a következőképpen foglalható össze: a társaságok nem kötelesek arra, hogy az ügyfelek részére felkínálják a beszedéssel történő fizetés lehetőségét. Ha azonban biztosítják e lehetőséget, ez nem történhet megkülönböztető jelleggel.

7.

A 260/2012 rendelet „Tárgy és hatály” című 1. cikke a következőképpen szól:

„(1)   Ez a rendelet megállapítja az Unión belüli, euróban denominált azon átutalási és beszedési műveletekre vonatkozó szabályokat, amelyeknél a fizető fél pénzforgalmi szolgáltatója és a kedvezményezett pénzforgalmi szolgáltatója is az Unió területén található, vagy amelyeknél a fizetési műveletben érintett egyetlen fizetési szolgáltató (a továbbiakban: PSZ) az Unió területén található.

(2)   Ez a rendeletet nem vonatkozik a következőkre:

(3)   Amennyiben a fizetési modellek átutalással vagy beszedéssel teljesített fizetési műveleteken alapulnak, de emellett további opcionális jellemzőkkel vagy szolgáltatásokkal is rendelkeznek, e rendelet csak az alapul szolgáló átutalásokra vagy beszedésekre vonatkozik.

8.

A 260/2012 rendelet „Fogalommeghatározások” című 2. cikke a következőképpen rendelkezik:

„E rendelet alkalmazásában az alábbi fogalommeghatározások érvényesek:

[…]

[…]

[…]”

9.

A 260/2012 rendelet „Elérhetőség” címet viselő 3. cikkének megfelelően:

„(1)   Egy kedvezményezett azon PSZ‑ének, amely egy fizetési modell keretében belföldi átutalás teljesítésére elérhető, egy uniós szintű fizetési modell szabályaival összhangban elérhetőnek kell lennie egy fizető fél által egy másik tagállamban található PSZ‑eken keresztül kezdeményezett átutalás teljesítésére.

(2)   Egy fizető fél azon PSZ‑ének, amely egy fizetési modell keretében belföldi beszedés teljesítésére elérhető, egy uniós szintű fizetési modell szabályaival összhangban elérhetőnek kell lennie egy kedvezményezett által egy másik tagállamban található PSZ‑en keresztül kezdeményezett beszedés teljesítésére is.

(3)   Az (2) bekezdést kizárólag azokra a beszedésekre kell alkalmazni, amelyek a fizetési modell keretében a fogyasztóknak minősülő fizető felek rendelkezésére állnak.”

10.

A 260/2012 rendeletnek „A fizetési művelet hozzáférhetősége” címet viselő 9. cikke szerint:

„(1)   Az a fizető fél, aki átutalást kezdeményez egy kedvezményezett részére az Unión belül található fizetési számlája javára, nem határozhatja meg azt a tagállamot, ahol annak a fizetési számlának léteznie kell, feltéve, hogy a fizetési számla a 3. cikkel összhangban elérhető.

(2)   Egy kedvezményezett, aki átutalást elfogad vagy beszedéssel pénzt szed be egy fizető féltől az Unión belül található fizetési számla terhére, nem határozhatja meg azt a tagállamot, ahol annak a fizetési számlának léteznie kell, feltéve, hogy a fizetési számla a 3. cikkel összhangban elérhető.”

11.

Az (EU) 2015/2366 irányelv ( 15 )„Visszatérítés igénylése a kedvezményezett által vagy rajta keresztül kezdeményezett fizetési művelek esetén” című 77. cikkének (1) bekezdése így szól:

„A tagállamok biztosítják, hogy a fizető fél a kedvezményezett által vagy a kedvezményezetten keresztül kezdeményezett, engedélyezett fizetési művelet összegének a 76. cikk szerinti visszatérítésére vonatkozó igényét az összeggel való megterhelés napjától számított nyolc héten belül benyújthassa.”

12.

Az (EU) 2018/302 rendelet, ( 16 ) amely 2018. december 3‑ától alkalmazandó, „A fizetéssel kapcsolatos okokból történő megkülönböztetés tilalma” címet viselő 5. cikkében a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A kereskedő – az általa elfogadott fizetési módok tekintetében – nem alkalmazhat eltérő feltételeket a fizetési műveletre a vevő állampolgárságával, lakóhelyével vagy letelepedési helyével, a fizetési számla számlavezetési helyével, a pénzforgalmi szolgáltató letelepedési helyével vagy a készpénz‑helyettesítő fizetési eszköz Unión belüli kibocsátásának helyével kapcsolatos okok miatt amennyiben:

(2)   Ha objektív okok indokolják, az (1) bekezdésben előírt tilalom nem zárja ki, hogy a kereskedő mindaddig az árukiszállítás vagy a szolgáltatásnyújtás teljesítését visszatartsa, amíg megerősítést nem kap arról, hogy a fizetési művelet kezdeményezése megfelelően megtörtént.

(3)   Az (1) bekezdésben előírt tilalom nem zárja ki, hogy a kereskedő díjat számítson fel olyan kártyaalapú készpénz‑helyettesítő fizetési eszközök használatáért, amelyek esetében a bankközi jutalékokat nem szabályozza az (EU) 2015/751 rendelet II. fejezete, valamint olyan fizetési szolgáltatásokért, amelyekre a 260/2012/EU rendelet[ ( 17 )] nem alkalmazandó, kivéve, ha a kereskedő tevékenységére irányadó tagállami jog az (EU) 2015/2366 irányelv 62. cikkének (5) bekezdésével összhangban tiltja, hogy a készpénz‑helyettesítő fizetési eszközök használatáért díjat számítsanak fel, vagy korlátozza az erre vonatkozó jogot. E díjak nem haladhatják meg a készpénz‑helyettesítő fizetési eszköz használata kapcsán a kereskedő által viselt közvetlen költségeket.”

13.

A Verein für Konsumenteninformation mint az alapeljárás felperese az osztrák joggal összhangban jogosult fogyasztóvédelmi keresetet indítani.

14.

A Deutsche Bahn mint az alapeljárás alperese egy németországi székhelyű vasúttársaság, amely többek között osztrák ügyfelek számára kínálja a vasúti jegyek interneten keresztüli foglalását. Ebből a célból a társaság a fogyasztókkal a szállítási feltételei szerint szerződést köt. Az említett szállítási feltételek olyan feltételt tartalmaznak, amelynek értelmében az internetes oldalon keresztül foglalt jegyek különösen hitelkártyával, azonnali banki átutalással vagy az egységes eurófizetési övezeti (SEPA) beszedéssel fizethetők ki azzal, hogy az utóbbi fizetési mód kizárólag a Németországban lakóhellyel rendelkező ügyfelek számára áll rendelkezésre. Ezenfelül a SEPA‑beszedés aktiválásához a bejelentkezés során hozzájárulás szükséges a hitelképességi vizsgálathoz.

15.

A Verein für Konsumenteninformation tiltás iránti keresetet terjesztett a Handelsgericht Wien (bécsi kereskedelmi bíróság, Ausztria) elé, amelyben a bíróságtól a Deutsche Bahnnak az e feltétel fogyasztói szerződésekben történő alkalmazásának mellőzésére kötelezését kéri arra hivatkozással, hogy az említett feltétel ellentétes a 260/2012 rendelet 9. cikkének (2) bekezdésével, mivel a fogyasztók általában a saját lakóhelyük tagállamában letelepedett banknál rendelkeznek fizetési számlával.

16.

A Handelsgericht Wien (bécsi kereskedelmi bíróság) 2016. július 13‑i ítéletével az Ausztriában lakóhellyel rendelkező fogyasztók vonatkozásában helyt adott a Verein für Konsumenteninformation keresetének, azon az alapon, hogy a vitatott feltétel ellentétes a 260/2012 rendelet 9. cikkének (2) bekezdésével.

17.

A fellebbviteli eljárásban az Oberlandesgericht Wien (bécsi regionális felsőbíróság, Ausztria) 2017. március 14‑i ítéletével megváltoztatta ezt az ítéletet és elutasította a Verein für Konsumenteninformation keresetét azon az alapon, hogy noha a 260/2012 rendelet 9. cikkének (2) bekezdése értelmében a nemzeti és határon átnyúló fizetési műveletek SEPA‑beszedéssel történő teljesítése érdekében a fizető felek és a kedvezményezettek kizárólag egy fizetési számlával kötelesek rendelkezni, a rendelet nem kötelezi arra a kedvezményezetteket, hogy a fogyasztókkal folytatott kereskedelmi ügyletekben minden esetben elfogadjanak speciális SEPA‑fizetési eszközöket.

18.

Az Oberster Gerichtshof (legfelsőbb bíróság) a Verein für Konsumenteninformation által az ezen ítélet ellen előterjesztett felülvizsgálati kérelmet illetően arra az álláspontra helyezkedett, hogy a 260/2012 rendelet 9. cikkének (2) bekezdése – azáltal, hogy annak értelmében a fizető fél és a kedvezményezett nem határozhatja meg azt a tagállamot, ahol a másik fél számlájának léteznie kell – nem vonatkozik a pénzforgalmi szolgáltatókra, azonban az alkalmazandó a fizető fél és a kedvezményezett jogviszonyára, így védi azokat. Bár igaz, hogy e rendelkezés szövege kizárólag a fizető fél fizetési számlája helyének kritériumként történő figyelembevételét tiltja, annak előírása, hogy a beszedéssel fizető félnek a kedvezményezettével azonos tagállamban kell lakóhellyel rendelkeznie, érintheti e rendelkezést, mivel a fizető felek főszabály szerint a lakóhelyük államában rendelkeznek számlával.

19.

E körülmények között az Oberster Gerichtshof (legfelsőbb bíróság) a 2017. december 20‑i – a Bírósághoz 2018. január 17‑én érkezett – végzésével úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:

„Úgy kell‑e értelmezni a 260/2012 rendelet 9. cikkének (2) bekezdését, hogy a kedvezményezett a SEPA‑beszedés útján történő fizetést nem teheti attól függővé, hogy a fizető fél lakóhellyel rendelkezzen abban a tagállamban, amelyben a kedvezményezett is lakóhellyel vagy székhellyel rendelkezik, ha a fizetésre más módon, például hitelkártyával is van mód?”

20.

Írásbeli észrevételeket az alapeljárás felei és az Európai Bizottság nyújtott be, és mindezek a felek a 2019. január 30‑án tartott tárgyaláson szóbeli észrevételt terjesztettek elő.

21.

A kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, úgy kell‑e értelmezni a 260/2012 rendelet 9. cikkének (2) bekezdését, hogy a kedvezményezett a SEPA‑beszedés útján történő fizetést nem teheti attól függővé, hogy a fizető fél lakóhellyel rendelkezzen abban a tagállamban, amelyben a kedvezményezett is lakóhellyel vagy székhellyel rendelkezik.

22.

A Verein für Konsumenteninformation úgy véli, hogy a 260/2012 rendelet 9. cikkének (2) bekezdése nem teszi lehetővé, hogy a kedvezményezett a SEPA‑beszedés útján történő fizetés elfogadását akkor is attól a feltételtől tegye függővé, hogy a fizető fél lakóhellyel rendelkezzen abban a tagállamban, amelyben a kedvezményezett is lakóhellyel vagy székhellyel rendelkezik, ha más fizetési módszer, például hitelkártya használata is elfogadott. A Bizottság egyetért ezzel az állásponttal.

23.

A Deutsche Bahn nem osztja ezt az álláspontot. Előadja, hogy noha a szóban forgó rendelet 9. cikkének (2) bekezdése szabályozza a fizető fél és a kedvezményezett jogviszonyát, azt nem írja elő, hogy a kedvezményezettnek lehetővé kellene tennie a beszedést, vagy hogy ne követelhetné meg a fizető féltől, hogy a beszedés igénybevétele érdekében egyéb feltételeket teljesítsen. Közelebbről, e rendelkezés nem írja elő azt, hogy a beszedéssel történő fizetést lehetővé tenni kívánó kedvezményezett ezt a lehetőséget köteles lenne felajánlani az összes ügyfelének, vagy hogy azt egyáltalán nem köteles felajánlani. E rendelkezésből ugyanis az tűnik ki, hogy a beszedési modell alkalmazásához a szerződő felek erre vonatkozó megállapodására van szükség. A kedvezményezett kizárólag ebben esetben nem követelheti meg, hogy a beszedés teljesítéséhez használt fizetési számla egy adott tagállamban legyen.

24.

A 260/2012 rendelet 9. cikkének (2) bekezdése szerint „egy kedvezményezett, aki átutalást elfogad vagy beszedéssel pénzt szed be egy fizető féltől az Unión belül található fizetési számla terhére, nem határozhatja meg azt a tagállamot, ahol annak a fizetési számlának léteznie kell, feltéve, hogy a fizetési számla [e rendelet 3. cikkével] összhangban elérhető”.

25.

Az e rendelkezésben szereplő fontosabb kifejezések jogi meghatározását a rendelet 2. cikke tartalmazza. Az átutalás tehát a kedvezményezett fizetési számlájának egy fizetési művelet útján történő jóváírására irányuló pénzforgalmi szolgáltatás, amelyet a fizető fél pénzforgalmi szolgáltatónál vezetett fizetési számlájáról indítanak, a fizető fél által adott megbízás alapján. ( 18 ) A beszedés viszont a fizető fél fizetési számlájának a megterhelésére irányuló pénzforgalmi szolgáltatás, amelynél a fizetési műveletet a kedvezményezett kezdeményezi a fizető fél jóváhagyása alapján.

26.

Úgy is lehet érvelni, hogy a Deutsche Bahn – kizárólag a 260/2012 rendelet 9. cikke (2) bekezdésének szövege alapján – nem járt el jogellenesen. A Deutsche Bahn ugyanis a beszedési modellt alkalmazni kívánó ügyfeleitől nem követeli meg, hogy egy adott tagállamban rendelkezzenek fizetési számlával.

27.

Ez azonban nem ennyire magától értetődő. Azzal kell érvelnem, hogy a szóban forgó rendelet szövegkörnyezete és annak célkitűzései alapján olyan kényszerítő okok állnak fenn, ( 19 ) amelyek a 260/2012 rendelet 9. cikke (2) bekezdésének ettől eltérő értelmezését támogatják.

28.

A 260/2012 rendeletet egy egységes eurófizetési övezet (SEPA) létrehozására irányuló projekt keretében fogadták el, amelynek célja olyan, közös uniós szintű pénzforgalmi szolgáltatások létrehozása volt, amelyek az euróban denominált fizetések terén felváltják a jelenlegi nemzeti pénzforgalmi szolgáltatásokat. E rendelet az uniós szintű euróátutalásokra és ‑beszedésekre való teljes körű átállás biztosítása érdekében technikai és üzleti követelményeket állapít meg azzal a céllal, hogy megteremtse az elektronikus fizetések olyan integrált piacát, „amelyen a belföldi és a határon átnyúló fizetési művelet nincs megkülönböztetve” ( 20 ). Ezek a követelmények a belföldi és a határon átnyúló SEPA‑fizetésekre is azonos alapfeltételek mellett és azonos jogokkal és kötelezettségekkel összhangban alkalmazandók „az Unión belüli tartózkodási helytől függetlenül” ( 21 ).

29.

Habár a 260/2012 rendelet fő célja az, hogy a közös uniós szintű pénzforgalmi szolgáltatások létrehozása érdekében megállapítsa az átutalások és beszedések technikai és üzleti követelményeit, vagyis elsődlegesen a kedvezményezetteket érinti, e rendelet figyelembe veszi a fizető feleket, pontosabban – bizonyos mértékben – figyelembe veszi a kedvezményezettek és a fizető felek jogviszonyát is. E tekintetben a 260/2012 rendelet 9. cikkének (2) bekezdése – amely e rendelet rendszerében „más” rendelkezésnek minősül – kifejezetten a kedvezményezettek és a fizető felek említett jogviszonyára vonatkozik. ( 22 ) Ebben az összefüggésben a rendelet preambuluma – különösen a beszedési műveleteket illetően – kiemeli a fizető felek magas szintű védelmének jelentőségét. ( 23 )

30.

Tény, hogy az Európai Unióban az adott személy fizetési számlája vezetésének helye az esetek döntő többségében megegyezik a lakóhelyével. Ez annyira magától értetődőnek tűnik, hogy nincs szükség további bizonyítékra vagy igazolásra. Ennélfogva annak előírása, hogy valamely fizető fél egy adott tagállamban rendelkezzen lakóhellyel, egyenértékű annak meghatározásával, hogy egy adott fizetési számlának mely tagállamban kell léteznie. Ezenfelül – ahogyan azt a Verein für Konsumenteninformation helyesen hangsúlyozta – a beszedéssel történő fizetés feltételeként annak megkövetelése a fogyasztótól, hogy Németországban rendelkezzen lakóhellyel, egy adott fizetési számla Németországban történő (puszta) megnyitásához képest még szigorúbb korlátozást eredményez.

31.

Úgy tűnik tehát, hogy a Deutsche Bahn gyakorlata ellentétes a 260/2012 rendelet 9. cikkének (2) bekezdésével.

32.

Mindazonáltal a Deutsche Bahn a saját gyakorlatának igazolása érdekében két érvet hoz fel. Először is, a társaság előadja, hogy figyelembe kell venni a 2018/302 rendelet rendelkezéseit és a rendelet szellemét. Másodszor, a Deutsche Bahn álláspontja szerint a gyakorlatát a hitelképességi vizsgálat elvégzésének állítólagos szükségessége igazolja. Ezt a két érvet egymást követően fogom megvizsgálni.

33.

A Deutsche Bahn teljes mértékben tudatában van annak, hogy a 2018/302 rendelet nem alkalmazandó a jelen ügyre.

34.

E rendelet 2018. december 3‑tól alkalmazandó, ( 24 ) ezért időbeli hatályánál fogva nem vonatkozik a jelen ügyre. Emellett e rendelet tárgyi hatályánál fogva sem alkalmazandó a jelen ügyre, mivel e rendelet 1. cikke (3) bekezdésének és a 2006/123 irányelv 2. cikke (2) bekezdése d) pontjának együttes értelmezéséből az következik, hogy a rendelet hatálya nem terjed ki a közlekedési szolgáltatásokra. Ezenfelül a 2018/302 rendelet (9) preambulumbekezdése rögzíti, hogy a megkülönböztetés a közlekedési szolgáltatások kapcsán is megvalósulhat, különösen a személyszállítás terén történő jegyértékesítések tekintetében. A (9) preambulumbekezdés e tekintetben négy, a közlekedési ágazattal foglalkozó rendeletre utal, amelyek közül három – az 1008/2008/EK rendelet, ( 25 ) az 1177/2010/EU rendelet ( 26 ) és a 181/2011/EU rendelet ( 27 ) – a közlekedéshez való hozzáférés terén kifejezetten kizárja az állampolgárság vagy a lakóhely szerinti megkülönböztetést. A negyedik rendeletet, vagyis az utasokat a vasúti ágazatban megillető jogokkal és az őket terhelő kötelezettségekkel foglalkozó 1371/2007/EK rendeletet ( 28 ) illetően a 2018/302 rendelet (9) preambulumbekezdése rögzíti, hogy „a tervek szerint a közeljövőben sor kerül [az 1371/2007] rendelet ennek megfelelő módosítására”.

35.

A Deutsche Bahn meggyőződése szerint azonban a 2018/302 rendeletet ennek ellenére azért kell figyelembe venni a 260/2012 rendelet 9. cikke (2) bekezdésének értelmezésénél, hogy a másodlagos uniós jog alkalmazása ne legyen ellentmondó vagy következetlen.

36.

A Deutsche Bahn e tekintetben előadja, hogy a 2018/302 rendelet 5. cikke részletes előírásokat tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a lakóhelyen alapuló megkülönböztetés megengedhető‑e, és ha igen, mely esetekben. A 2018/302 rendelet 5. cikkének (1) bekezdése szerint a kereskedő – az általa elfogadott fizetési módok tekintetében – nem alkalmazhat eltérő feltételeket a fizetési műveletre – többek között ( 29 ) – a vevő lakóhelyével kapcsolatos okok miatt, amennyiben a fizetési művelet elektronikus művelettel, átutalással, beszedéssel vagy ugyanahhoz a fizetési márkához és kategóriához tartozó kártyaalapú készpénz‑helyettesítő fizetési eszközzel történik, ( 30 ) és az azonosítási követelmények az (EU) 2015/2366 irányelv szerint teljesülnek. ( 31 ) A Deutsche Bahn előadja, hogy a jelen ügyben pontosan arról van szó, hogy ezek az azonosítási követelmények ( 32 ) nem teljesülnek, következésképpen lehetséges a lakóhely szerinti megkülönböztetés.

37.

A Deutsche Bahn álláspontja szerint, mivel a jelen ügyben – amennyiben az fiktív módon a 2018/302 rendelet hatálya alá tartozna – e rendelet 5. cikke lehetővé tenné a lakóhelyen alapuló megkülönböztetést, annak a 260/2012 rendelet 9. cikkének (2) bekezdése alapján is lehetségesnek kellene lennie. A Bíróságnak ezért a 260/2012 rendelet 9. cikkének (2) bekezdését akként kell értelmeznie, hogy az lehetővé teszi a lakóhely szerinti megkülönböztetést.

38.

A jelen ügy szempontjából nem győz meg a 2018/302 rendeletre történő hivatkozás és az abból levonandó esetleges negatív analógiák. ( 33 )

39.

A 2018/302 rendelet arra az esetre példa, amelyben az uniós jogalkotó pontosabban fogalmazott azzal kapcsolatban, hogy milyen szempontok alapján kell meghatározni a fizető felek lakóhelyén alapuló egyenlőtlen bánásmód tilalmának (vagy – ellenkező esetben – megengedhetőségének) feltételeit. Ez az előírás a 2018/302 rendelet – és kizárólag e rendelet – hatálya alatt alkalmazható. A szóban forgó előírás a területi alapú korlátozás sajátosságaihoz kapcsolódik; e sajátosságok teljes mértékben eltérnek a beszedéssel történő fizetés sajátosságaitól. Amennyiben az uniós jogalkotó a 260/2012 rendelet hatálya alá tartozó SEPA‑beszedéssel történő fizetésekkel kapcsolatban ugyanezeket az előírásokat kívánta meghatározni, ezt szabadon megtehette. Mivel azonban a 260/2012 rendelet más jogszabályszövegekre, például a 2018/302 rendeletre vonatkozó, egyértelmű kereszthivatkozást nem tartalmaz, számomra nehézkesnek tűnik a fogalmak átvitt alkalmazása; ez annál is inkább igaz, mert két magánfél horizontális jogviszonyáról van szó. Az a feltételezés, hogy az uniós jogalkotó már figyelembe vette és meghatározta az összes érdeket, ilyen esetben még erősebb, és annak megkérdőjelezése nem indokolt.

40.

Következésképpen tehát a 2018/302 rendelet – a Deutsche Bahn előadásával ellentétben – nem vehető figyelembe a 260/2012 rendelet 9. cikke (2) bekezdésének értelmezése során. A 2018/302 rendeletre való utalások és az azzal kapcsolatos állítólagos analógiák sokkal inkább zavarók, mint meggyőzők.

41.

Végezetül azzal a kérdéssel szeretnék foglalkozni, hogy a fizetési műveletek szabadságának a 260/2012 rendelet 9. cikkének (2) bekezdése által tiltott korlátozása igazolható‑e, másképpen megfogalmazva, a vállalkozások eltérhetnek‑e a 260/2012 rendelet 9. cikke (2) bekezdésének követelményeitől.

42.

A Deutsche Bahn a beszedéssel történő fizetéssel összefüggésben utal a visszaélés és a fizetés elmaradásának kockázatára. Ez a kockázat állítólagosan akkor magas, ha – az alapeljárásban foglaltakhoz hasonlóan – az ügyfél közvetlenül a kedvezményezett részére, a saját vagy a kedvezményezett pénzforgalmi szolgáltatójának közreműködése nélkül ad SEPA‑megbízást. A pénzforgalmi szolgáltató ugyanis más fizetési módszerek esetén valamely fizetési folyamat keretében kizárólag pozitív kifizetési előrejelzés esetében fogadná el az ügyfél fizetését. Ezzel szemben a beszedéssel történő fizetés esetén magának a kedvezményezettnek kell felmérnie a fizetés ügyfél általi elmulasztásának kockázatát. A jegy kiadásával először a kedvezményezett teljesíti a kötelezettségét. Ennek megfelelően a kedvezményezettet terheli a fizető fél nemfizetési kockázata.

43.

A Deutsche Bahn álláspontja szerint ezért lehetővé kell tenni a hitelképességi vizsgálatok elvégzését. Az ilyen szolgáltatásokat kínáló cégek szolgáltatásaikat jellemzően nemzeti szinten nyújtják. A Deutsche Bahn hangsúlyozza, hogy a SEPA‑térség nem mindegyik országában van mód azonos feltételekkel megfelelő hitelképességi vizsgálat elvégzésére. Az ausztriai lakóhellyel rendelkező ügyfelek számára egy hitelképességi vizsgálat tizenötször drágább, mint a németországi lakóhellyel rendelkező ügyfelek számára. A kedvezményezettől jelentős pénzügyi ráfordítás lenne szükséges, ha saját elszámolási rendszerét és kapcsolódási pontjait alkalmassá kellene tennie arra, hogy az egész SEPA‑térség hitelképességi vizsgálatait figyelembe tudja venni. Ezekre a költségekre tekintettel a beszedési modell sok esetben egyszerűen gazdaságtalan lenne, és azt nem érné meg többé felkínálni. Ez nem lehetett az uniós jogalkotó célja.

44.

Ezenfelül a Deutsche Bahn előadja, hogy e hitelképességi vizsgálatnak a pénzforgalmi szolgáltató által megszervezett fizetési módszerbe történő beépítése a SEPA‑térségben egyes kedvezményezettek számára nem megvalósítható és az számos tagállamban nem is lehetséges kereskedelmileg elfogadható feltételek mellett. Egyetlen pénzforgalmi szolgáltató sem szolgáltat hitelképességi információt a SEPA‑térség szintjén. Egyes SEPA‑tagállamok az ügyfelek hitelképességével kapcsolatos információhoz vagy akár részleges információhoz egyáltalán nem férnek hozzá. Ennélfogva a kedvezményezett nem tudja megfelelően csökkenteni a szóban forgó ügyfelek esetében a SEPA‑beszedés teljesítésének elmaradásából eredő kockázatot, és amennyiben a szóban forgó országokban letelepedett ügyfeleknek kell felajánlania a beszedéssel történő fizetés lehetőségét, tudatosan olyan kockázatot visel, amely felmérhetetlen. Ezenfelül a különböző SEPA‑országokban jellemző fizetési szokások és/vagy az ügyfelek elvárásai következtében az ügyfél hitelképességére vonatkozó információ beszerzésének költségei jelentősen eltérnek, így előfordulhat, hogy egy adott tagállamban nem költséghatékony a beszedést előnyben részesíteni más, kevésbé drága fizetési módszerekhez képest.

45.

Noha értem a Deutsche Bahn által előadott kereskedelmi érveket, jogi szempontból nem érthetek egyet ezzel az érveléssel.

46.

Azt a 260/2012 rendelet 9. cikkének (2) bekezdése és e rendelet más rendelkezése sem indokolja. Nem bátorítanám arra a Bíróságot, hogy esetleges igazolásokat értsen bele e rendelet szövegébe (feltételezhetően ellentétesen az uniós jogalkotó állítólagos szándékával, mivel az uniós jogalkotó máskülönben foglalkozott volna ezzel a kérdéssel).

47.

Ismételten hangsúlyozom, úgy értem, hogy a beszedéssel történő fizetést illetően a 260/2012 rendelet 9. cikkének (2) bekezdése foglalkozik a fizető felek és a kedvezményezettek különféle érdekeivel. Bárhogy is nézzük, e rendelkezés nem enged kivételeket. Az uniós jogalkotó elvégezte a munkáját és szabadon megváltoztathat bármely rendelkezést, ha szerinte például a rendelkezések nem megvalósíthatók.

48.

Ennek indoka, hogy a kereskedelmi gyakorlatban az adósok nyilvántartását illetően nem létezik belső piac és a hitelképesség vizsgálata önmagában nem indokolhatja a szóban forgó, lakóhelyre vonatkozó követelményt. Emellett ez az érvelés veszélyesen közel áll ahhoz, hogy a négy szabadsággal összefüggésben lévő, tisztán gazdasági érvnek minősüljön. Ezen érvnek nem adható hely. Amint az köztudott, a tagállamok közérdeken alapuló kényszerítő indokként nem hivatkozhatnak pusztán gazdasági érvekre. Vitathatatlan, hogy horizontális helyzetek esetében nincs szó közérdekről, a magánérdekek viszont jellemzően gazdasági jellegűek. Ennek ellenére továbbra sem elegendő pusztán arra hivatkozni, hogy az adósok nyilvántartását illetően nem létezik belső piac.

49.

Igaz, hogy számos olyan társaság létezhet, amelyek kedvezményezettekként – üzleti vagy egyéb okból – nem kívánják a fizető felek számára lehetővé tenni a beszedéssel történő fizetést. Ez a 260/2012 rendelet 9. cikkének (2) bekezdése alapján teljes mértékben jogszerű. E rendelkezés ugyanis kizárólag akkor alkalmazandó, ha a kedvezményezett a beszedés elfogadása mellett döntött. Ilyen esetben nem valósulhat meg megkülönböztetés. Amennyiben viszont a kedvezményezett megkülönböztető fizetési formák felkínálása helyett úgy dönt, hogy egy adott fizetési formát egyáltalán nem tesz lehetővé, olyan gazdasági realitásról van szó, amelyet el kell fogadni.

50.

A fenti megfontolások tükrében azt javaslom a Bíróságnak, hogy az Oberster Gerichtshof (legfelsőbb bíróság, Ausztria) által feltett kérdésre a következőképpen válaszoljon:

A 2014. február 26‑i 248/2014/EU európai parlamenti és tanácsi rendelettel módosított, az euróátutalások és ‑beszedések technikai és üzleti követelményeinek megállapításáról és a 924/2009/EK rendelet módosításáról szóló, 2012. március 14‑i 260/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet 9. cikke (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a kedvezményezett az egységes eurófizetési övezeti (SEPA) beszedés útján történő fizetést nem teheti attól függővé, hogy a fizető fél lakóhellyel rendelkezzen abban a tagállamban, amelyben a kedvezményezett is lakóhellyel vagy székhellyel rendelkezik.