–

a France Télévisions SA képviseletében E. Piwnica avocat,

–

a Playmédia képviseletében T. Haas avocat,

–

a francia kormány képviseletében R. Coesme, D. Colas és D. Segoin, meghatalmazotti minőségben,

–

a litván kormány képviseletében R. Krasuckaitė, D. Kriaučiūnas és R. Dzikovič, meghatalmazotti minőségben,

–

a lengyel kormány képviseletében B. Majczyna, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében G. Braun, L. Nicolae és J. Hottiaux, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a 2009. november 25‑i 2009/136/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvvel (HL 2009. L 337., 11. o.) módosított, az egyetemes szolgáltatásról, valamint az elektronikus hírközlő hálózatokhoz és elektronikus hírközlési szolgáltatásokhoz kapcsolódó felhasználói jogokról szóló, 2002. március 7‑i 2002/22/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (Egyetemes szolgáltatási irányelv) (HL 2002. L 108., 51. o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 29. kötet, 367. o.; a továbbiakban: egyetemes szolgáltatási irányelv) 31. cikke (1) bekezdésének értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet a France Télévisions SA és a Conseil supérieur de l’audiovisuel (CSA) (legfelsőbb audiovizuális tanács, Franciaország) között azon 2015. május 27‑i 2015‑232. sz. határozat kapcsán folyamatban lévő jogvita tárgyában terjesztették elő, amellyel az utóbbi felszólította a France Télévisions‑t arra, hogy a jövőben tegyen eleget a loi no86‑1067, du 30 septembre 1986, relative à la liberté de communication (a közlési szabadságról szóló, 1986. szeptember 30‑i 86‑1067. sz. törvény) 34‑2. cikke rendelkezéseinek azzal, hogy nem lép fel a France Télévisions által szerkesztett műsoroknak a Playmedia által élő, megszakítás nélküli adatfolyamban az utóbbi internetes oldalán történő átvételével szemben.

3

A 2009. november 25‑i 2009/140/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvvel (HL 2009. L 337., 37. o.) módosított, az elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások közös keretszabályozásáról szóló, 2002. március 7‑i 2002/21/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (Keretirányelv) (HL 2002. L 108., 33. o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 29. kötet, 349. o.; a továbbiakban: keretirányelv) (5) preambulumbekezdése az alábbiak szerint rendelkezik:

„A távközlési ágazat, a médiaágazat és az információtechnológiai ágazat konvergenciája magában foglalja azt, hogy minden átviteli hálózatnak és szolgáltatásnak egy egységes keretszabályozás hatálya alá kell tartoznia. Ez a keretszabályozás jelen irányelvből és négy különös irányelvből áll: az elektronikus hírközlő hálózatok és az elektronikus hírközlési szolgáltatások engedélyezéséről szóló,2002. március 7‑i 2002/20/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (»engedélyezési irányelv«) [(HL 2002. L 108., 21. o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 29. kötet, 337. o.)], az elektronikus hírközlő hálózatokhoz és kapcsolódó eszközökhöz való hozzáférésről, valamint azok összekapcsolásáról szóló, 2002. március 7‑i 2002/19/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (»hozzáférési irányelv«) [(HL 2002. L 108., 7. o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 29. kötet, 323. o.)], az [egyetemes szolgáltatási irányelv és] a távközlési ágazatban a személyes adatok kezeléséről és a magánélet védelméről szóló, 1997. december 15‑i 97/66/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv [(HL 1998. L 24., 1. o.)] (a továbbiakban: a különös irányelvek). Az átvitel szabályozását el kell választani a tartalom szabályozásától. Ez a keretszabályozás ennélfogva nem terjed ki az elektronikus hírközlő hálózatokon elektronikus hírközlési szolgáltatások igénybevételével nyújtott szolgáltatások tartalmára, így a műsorszolgáltatási tartalomra, pénzügyi szolgáltatásokra és egyes információs társadalommal összefüggő szolgáltatásokra, ezért tehát nem sérti az ilyen szolgáltatások tekintetében – a közösségi jognak megfelelően – közösségi vagy nemzeti szinten a kulturális és nyelvi sokszínűség előmozdítása, valamint a médiapluralizmus védelme érdekében hozott intézkedéseket. A televízió‑műsorok tartalmára a tagállamok törvényi, rendeleti vagy közigazgatási intézkedésekben megállapított, televíziós műsorszolgáltató tevékenységre vonatkozó egyes rendelkezéseinek összehangolásáról szóló, 1989. október 3‑i 89/552/EGK tanácsi irányelv [(HL 1989. L 298., 23. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 1. kötet, 224. o.; helyesbítés: HL 2006. L 227., 62. o.)] vonatkozik. Az átvitel szabályozásának és a tartalom szabályozásának egymástól való elválasztása nem sérti az ezek között meglévő kapcsolatok figyelembevételét, különösen a médiapluralizmus, a kulturális sokszínűség és a fogyasztóvédelem biztosítása érdekében.”

4

A keretirányelv „Hatály és cél” című 1. cikkének (2) és (3) bekezdése a következőket írja elő:

„(2)   Ez az irányelv és a különös irányelvek nem sértik a nemzeti jog által a közösségi jognak megfelelően megállapított, illetve a közösségi jog által megállapított, az elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások felhasználásával nyújtott szolgáltatásokra vonatkozó kötelezettségeket.

(3)   Ez az irányelv és a különös irányelvek nem sértik a közösségi, illetve nemzeti szinten a közösségi jognak megfelelően hozott, az általános érdekű célkitűzések elérésére irányuló intézkedéseket, különösen a tartalomszabályozással és az audiovizuális politikával kapcsolatos intézkedéseket.”

5

A keretirányelv „Fogalommeghatározások” című 2. cikke kimondja:

„Ennek az irányelvnek az alkalmazásában:

[…]

[…]”

6

Az egyetemes szolgáltatási irányelv (45) preambulumbekezdése értelmében:

„A tartalomszolgáltatások – mint például a hang‑ vagy televízióműsor‑szolgáltatási tartalomcsomag értékesítésére vonatkozó ajánlat – nem tartoznak az elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások közös keretszabályozásának hatálya alá. Az ilyen szolgáltatások nyújtóira e tevékenységek tekintetében nem vonatkozhatnak egyetemes szolgáltatási kötelezettségek. Ez az irányelv nem sérti azokat az intézkedéseket, amelyeket ilyen szolgáltatások tekintetében nemzeti szinten – a közösségi jognak megfelelően – fogadnak el.”

7

Ezen irányelv „Fogalommeghatározások” című 2. cikke a következőket mondja ki:

„Ezen irányelv alkalmazásában [a keretirányelv] 2. cikkében szereplő fogalommeghatározásokat kell alkalmazni.

[…]”

8

Az egyetemes szolgáltatási irányelv „Továbbítási kötelezettség” című 31. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„A tagállamok meghatározott rádióműsor‑ és televízióműsor‑terjesztő szolgáltatások továbbítására és kiegészítő – különösen a fogyatékkal élő végfelhasználók megfelelő hozzáférését biztosító – hozzáférhetőségi szolgáltatások továbbítására vonatkozóan észszerű továbbítási kötelezettségeket írhatnak elő a joghatóságuk alá tartozó, a nyilvánosság számára rádió‑ vagy televízió‑műsorok terjesztésére szolgáló elektronikus hírközlő hálózatokat működtető vállalkozások számára abban az esetben, ha az ilyen hálózatok végfelhasználóinak jelentős hányada ezeket a hálózatokat használja a rádió‑ és televízió‑műsorok vételének fő eszközeként. Ilyen kötelezettségek csak abban az esetben írhatók elő, ha az egyes tagállamok által egyértelműen meghatározott közérdekű célok eléréséhez szükségesek, továbbá arányosak és átláthatók.

Az első albekezdésben említett kötelezettségeket a tagállamok legkésőbb 2011. május 25‑ét követő egy éven belül felülvizsgálják, kivéve, ha ezt a felülvizsgálatot a megelőző két évben a tagállamok már elvégezték.

A tagállamok a továbbítási kötelezettséget rendszeresen felülvizsgálják.”

9

A közlési szabadságról szóló törvény 2‑1. cikke az alábbiak szerint rendelkezik:

„A jelen törvény alkalmazásában: műsorszolgáltató minden olyan személy, aki a felelős szerkesztőkkel arra figyelemmel köt szerződést, hogy a nyilvánosság számára elektronikus hírközlési hálózat útján a code des postes et des communications électroniques [(a postákról és az elektronikus hírközlési szolgáltatásokról szóló törvénykönyv)] L. 32. cikkének (2) bekezdése szerinti audiovizuális hírközlési szolgáltatás nyújtására vonatkozó ajánlatot tegyen. Ugyancsak műsorszolgáltatónak tekintendő minden olyan személy, aki ilyen ajánlatot más műsorszolgáltatókkal való szerződéses jogviszony létesítésével hoz létre.”

10

E törvény 34‑2. cikkének I. pontja értelmében:

„Az európai államterületen az összes, nem a [CSA] [(legfelsőbb audiovizuális tanács, Franciaország)] által kijelölt földi frekvenciát használó hálózat műsorszolgáltatója ingyenesen hozzáférhetővé teszi előfizetői számára a 44. cikk I. [pontjában] említett társaságok és az Arte csatorna földfelszíni rádióhullámon analóg módon sugárzott szolgáltatásait, valamint a TV 5 csatornát, továbbá a földfelszíni rádióhullámon digitális módon továbbított, a 44. cikk I. [pontjában] meghatározott társaság által szerkesztett azon televíziós műsorszolgáltatást, amelynek célja a tengerentúli államterületekről való ismeretek közvetítése, különösen az európai államterületet célozva, kivéve, ha e szerkesztők úgy ítélik meg, hogy a szolgáltatások nyújtására vonatkozó ajánlat nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen közszolgálati feladataik tiszteletben tartásával. Ha a műsorszolgáltató digitális szolgáltatások nyújtására vonatkozó ajánlatot tesz, ingyenesen ezen ajánlat előfizetőinek rendelkezésére bocsátja e társaságok azon szolgáltatásait is, amelyeket földfelszíni rádióhullámon digitális módon terjesztenek.

[…]”

11

A Playmédia élő, megszakítás nélküli adatfolyamban egy internetes oldalon kínálja televíziós műsorok megtekintését, és elsődlegesen az e megtekintést megelőző és kísérő reklámok közvetítéséből tartja fenn magát. Mivel arra hivatkozik, hogy a közlés szabadságról szóló törvény 2‑1. cikke értelmében vett műsorszolgáltatónak minősül, a Playmédia úgy véli, hogy e törvény 34‑2. cikkének rendelkezései alapján megilleti őt a France Télévisions társaság által szerkesztett műsorok továbbításának joga. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a France Télévisions társaság az általa a nyilvánosság számára rendelkezésre bocsátott internetes oldalon élő, megszakítás nélküli adatfolyamban maga is terjeszti ezeket a műsorokat.

12

A CSA 2015. május 27‑i határozatával felszólította a France Télévisions társaságot, hogy feleljen meg a közlés szabadságáról szóló törvény 34‑2. cikkében foglalt rendelkezéseknek azzal, hogy nem lép fel azzal szemben, hogy műsorait a Playmédia társaság megszakítás nélküli adatfolyamban internetes honlapján továbbítsa.

13

A Conseil d’État (államtanács, Franciaország) peres ügyekkel foglalkozó titkárságánál 2015. július 6‑án nyilvántartásba vett keresetlevelével a France Télévisions e felszólítás hatályon kívül helyezését kéri arra hivatkozással, hogy a Playmédia társaság nem juthat előnyhöz a fent hivatkozott törvény 34‑2. cikkében előírt kötelezettség teljesítése révén. A France Télévisions e tekintetben előadja, hogy az egyetemes szolgáltatási irányelv 31. cikkének (1) bekezdésében előírt feltételek nem teljesülnek, különösen mivel nem lehet azt állítani, hogy az internetes hálózatot végfelhasználóinak jelentős hányada használja a televízió‑műsorok vételének fő eszközeként.

14

E körülmények között a Conseil d’État (államtanács) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

15

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy az egyetemes szolgáltatási irányelv 31. cikkének (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy azt a vállalkozást, amely élő, megszakítás nélküli adatfolyamban az interneten kínálja televíziós műsorok megtekintését, kizárólag e körülmény folytán a nyilvánosság számára rádió‑ vagy televíziócsatornák továbbítására szolgáló elektronikus hírközlő hálózatokat szolgáltató vállalkozásnak kell tekinteni.

16

E tekintetben rá kell mutatni, hogy az egyetemes szolgáltatási irányelv 31. cikkének (1) bekezdése alapján a tagállamok bizonyos feltételek mellett továbbítási kötelezettségeket írhatnak elő a joghatóságuk alá tartozó, a nyilvánosság számára rádió‑ vagy televízió‑műsorok terjesztésére szolgáló elektronikus hírközlő hálózatokat működtető vállalkozások számára.

17

Márpedig „az elektronikus hírközlő hálózat szolgáltatása” a keretirányelv 2. cikkének m) pontjában foglalt meghatározás szerint „az ilyen hálózat létrehozása, üzemeltetése, ellenőrzése vagy rendelkezésre bocsátása”. Ezt a meghatározást az egyetemes szolgáltatási irányelv 2. cikke értelmében az utóbbi irányelv keretében is alkalmazni kell.

18

Az abban álló tevékenység, hogy élő, megszakítás nélküli adatfolyamban egy internetes oldalon kínálják televíziós műsorok megtekintését, nem tartozik e meghatározás körébe. Azon egyedüli körülmény ugyanis, hogy valamely vállalkozás a szolgáltatásainak nyújtása során a keretirányelv 2. cikkének a) pontjában meghatározott elektronikus hírközlő hálózat, azaz az internet felhasználójának minősül, nem teszi lehetővé annak megállapítását, hogy ő maga is ilyen hálózat szolgáltatója.

19

A jelen esetben az olyan vállalkozás, mint a Playmédia, amely arra szorítkozik, hogy élő, megszakítás nélküli adatfolyamban és közvetlenül az interneten televíziós műsorok megtekintését kínálja, nem elektronikus hírközlési hálózatot szolgáltat, hanem ezzel szemben az elektronikus hírközlő hálózatokon szolgáltatott audiovizuális tartalmakhoz biztosít hozzáférést, ahogyan arra a főtanácsnok indítványának 23. pontjában rámutatott.

20

Márpedig a keretirányelv (5) preambulumbekezdéséből egyértelműen kitűnik, hogy az átvitel szabályozását el kell választani a tartalom szabályozásától, és hogy azon közös szabályozási keret, amelynek az egyetemes szolgáltatási irányelv a részét képezi, nem terjed ki az elektronikus hírközlő hálózatokon elektronikus hírközlési szolgáltatások igénybevételével nyújtott szolgáltatások tartalmára (lásd ebben az értelemben: 2013. november 7‑iUPC Nederland ítélet, C‑518/11, EU:C:2013:709, 38. pont).

21

Ezenkívül az egyetemes szolgáltatási irányelv (45) preambulumbekezdése alapján a tartalomszolgáltatások nem tartoznak az elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások közös keretszabályozásának hatálya alá, és ilyen szolgáltatások nyújtóira e tevékenységek tekintetében nem vonatkoznak az egyetemes szolgáltatási kötelezettségek. Ebből következik, hogy azon vállalkozás, amely valamely internetes oldal útján csupán hozzáférést kínál az interneten szolgáltatott tartalmakhoz, nem tartozik az egyetemes szolgáltatási irányelv 31. cikke (1) bekezdésének hatálya alá.

22

E körülmények között az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy az egyetemes szolgáltatási irányelv 31. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azt a vállalkozást, amely élő, megszakítás nélküli adatfolyamban az interneten kínálja televíziós műsorok megtekintését, pusztán e ténynél fogva a nyilvánosság számára rádió‑ vagy televíziócsatornák továbbítására szolgáló elektronikus hírközlő hálózatokat szolgáltató vállalkozásnak tekinteni.

23

Második, harmadik és a negyedik kérdésével, amelyeket célszerű együttesen vizsgálni, a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy az egyetemes szolgáltatási irányelv rendelkezéseit vagy egyéb uniós jogi szabályokat úgy kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes, ha valamely tagállam olyan helyzetben, mint amely az alapügyben szerepel, továbbítási kötelezettséget ír elő azon vállalkozások számára, amelyek anélkül, hogy elektronikus hírközlő hálózatokat szolgáltatnának, élő, megszakítás nélküli adatfolyamban az interneten kínálják televíziós műsorok megtekintését.

24

E kérdések relevanciáját az indokolja, hogy az alapügyben úgy tűnik, hogy a nemzeti jog alapján továbbítási kötelezettséget írtak elő olyan vállalkozások számára, amelyek nem tartoznak az egyetemes szolgáltatási irányelv 31. cikke (1) bekezdésének hatálya alá. Ahogyan ugyanis az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, a közlési szabadságról szóló törvény 2‑1. és 34‑2. cikkében említett továbbítási kötelezettség hatálya eltér az említett 31. cikk (1) bekezdésben előírtaktól. Alapjogvita keretében a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak megállapítása, hogy ténylegesen írtak‑e elő továbbítási kötelezettséget olyan vállalkozások számára, mint a Playmédia.

25

E vonatkozásban rá kell mutatni, hogy a keretirányelv 1. cikkének (3) bekezdése szerint a közös szabályozási keret körébe tartozó irányelvek nem sértik a nemzeti szinten az uniós jognak megfelelően hozott, a közérdekű célok elérésére irányuló intézkedéseket, különösen a tartalomszabályozással és az audiovizuális politikával kapcsolatos intézkedéseket.

26

Ezenkívül a keretirányelv (5) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy azon szabályozási keret, amelynek az egyetemes szolgáltatási irányelv a részét képezi, nem terjed ki az elektronikus hírközlő hálózatokon elektronikus hírközlési szolgáltatások igénybevételével nyújtott szolgáltatások tartalmára, ezért tehát nem sérti az ilyen szolgáltatások tekintetében – az uniós jognak megfelelően – uniós vagy nemzeti szinten a kulturális és nyelvi sokszínűség előmozdítása, valamint a médiapluralizmus védelme érdekében hozott intézkedéseket.

27

Következésképpen az egyetemes szolgáltatási irányelv lehetővé teszi a tagállamoknak, hogy az említett irányelv 31. cikkének (1) bekezdésében szereplő kötelezettségeken kívül továbbítási kötelezettségeket írjanak elő többek között azon vállalkozások számára, amelyek anélkül, hogy elektronikus hírközlő hálózatokat szolgáltatnának, élő, megszakítás nélküli adatfolyamban az interneten kínálják televíziós műsorok megtekintését.

28

Amennyiben a kérdést előterjesztő bíróság „az Európai Unió jogának más szabályaira” utal, rá kell mutatni, hogy az előzetes döntéshozatali kérelem nem teszi lehetővé azon uniós jogi rendelkezések pontosabb azonosítását, amelyek értelmezését e bíróság kéri.

29

Kétségtelen, hogy a továbbítási kötelezettség olyan vállalkozások részére történő előírása során, amelyek nem tartoznak az egyetemes szolgáltatási irányelv 31. cikke (1) bekezdésének hatálya alá, a tagállamoknak tiszteletben tartaniuk az uniós jogot, különösen a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó, az EUMSZ 56. cikkben kimondott szabályokat.

30

Feltételezve, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban szereplő, „az Európai Unió jogának más szabályaira” való hivatkozást úgy kell érteni, mint amely az utóbbi rendelkezésre utal, mindazonáltal emlékeztetni kell arra, hogy az EUM‑Szerződésnek a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó rendelkezései nem alkalmazandók olyan tényállásra, amelynek minden eleme egyetlen tagállamon belül valósul meg (lásd ebben az értelemben: 2016. november 15‑iUllens de Schooten ítélet, C‑268/15, EU:C:2016:874, 47. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

31

A jelen esetben úgy tűnik, hogy az alapjogvita tényállásának minden eleme Franciaország területén belül valósul meg. E jogvitában ugyanis egy francia vállalkozás és a CSA áll egymással szemben annak kapcsán, hogy az előbbi fellépett azzal szemben, hogy az általa szerkesztett műsorokat egy másik francia vállalkozás átvegye.

32

A 2016. november 15‑iUllens de Schooten ítélet (C‑268/15, EU:C:2016:874) 50–53. pontjában a Bíróság emlékeztetett arra a négy esetre, amelyekben azonban szükségessé válhat, hogy – habár az említett jogviták minden eleme egyetlen tagállamra korlátozódik – az alapügyben szereplő jogvita elbírálásának segítése érdekében értelmezze a Szerződéseknek az alapvető szabadságokról szóló rendelkezéseit (2018. szeptember 20‑iFremoluc ítélet, C‑343/17, EU:C:2018:754, 20. pont).

33

Mindazonáltal a Bíróság rámutatott, hogy olyan helyzet összefüggésében, mint amelyről az alapügyben is szó van, amelynek minden eleme az érintett tagállamon belül valósul meg, a kérdést előterjesztő bíróság feladata a Bíróság eljárási szabályzatának 94. cikkében megköveteltekkel összhangban jelezze a Bíróságnak, hogy – a tisztán belső jellege ellenére – az előtte folyamatban lévő jogvita milyen, az alapvető szabadságokra vonatkozó uniós jogi rendelkezésekkel való kapcsolódási elemet tartalmaz, amely a kért előzetes döntéshozatali értelmezést e jogvita megoldásához szükségessé teszi (2016. november 15‑iUllens de Schooten végzés, C‑268/15, EU:C:2016:874, 55. pont).

34

Márpedig a jelen esetben a kérdést előterjesztő bíróság nem jelezte, hogy az előtte folyamatban lévő jogvita, tisztán belső jellege ellenére, milyen tekintetben tartalmaz olyan kapcsolódási elemet a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó uniós jogi rendelkezések tekintetében, amely e jogvita megoldásához az EUMSZ 56. cikk értelmezését szükségessé teszi.

35

E feltételek mellett meg kell állapítani, hogy a második, a harmadik és a negyedik kérdés elfogadhatatlan annyiban, amennyiben „az Európai Unió jogának más szabályaira” vonatkozik.

36

E feltételek mellett a második, harmadik és negyedik kérdésre azt a választ kell adni, hogy az egyetemes szolgáltatási irányelv rendelkezéseit úgy kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes, ha valamely tagállam olyan helyzetben, mint amely az alapügyben szerepel, továbbítási kötelezettséget ír elő azon vállalkozások számára, amelyek anélkül, hogy elektronikus hírközlő hálózatokat szolgáltatnának, élő, megszakítás nélküli adatfolyamban az interneten kínálják televíziós műsorok megtekintését.

37

Ötödik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy az alapügyhöz hasonló ügyben az egyetemes szolgáltatási irányelv 31. cikkének (1) bekezdésében előírt azon feltételt, amely szerint a továbbítási kötelezettség alá tartozó hálózatok végfelhasználói jelentős hányadának kell e hálózatokat a televízió‑műsorok vételének fő eszközeként használnia, az összes, a televíziós műsorokat az interneten megtekintő felhasználóra, vagy csak a továbbítási kötelezettség alá tartozó vállalkozás honlapjának felhasználóira tekintettel kell‑e értékelni.

38

A jelen esetben, ahogyan az a jelen ítélet 19. és 21. pontjából kitűnik, az olyan vállalkozás, mint a Playmedia, nem tartozik az egyetemes szolgáltatási irányelv 31. cikke (1) bekezdésének hatálya alá. Márpedig azon vállalkozásokat illetően, amelyek nem tartoznak az említett rendelkezés hatálya alá, az uniós jog nem írja elő azon feltétel tiszteletben tartását, amely szerint a továbbítási kötelezettség alá tartozó hálózatok végfelhasználói jelentős hányadának kell e hálózatokat a televízió‑műsorok vételének fő eszközeként használnia.

39

E körülmények között az ötödik kérdésre nem kell válaszolni.

40

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (negyedik tanács) a következőképpen határozott: