–

E. S. Checa Honrado képviseletében A. de Oyagüe Collados abogada,

–

a spanyol kormány képviseletében S. Jiménez García, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében C. Valero és I. Galindo Martín, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelméről szóló, 2008. október 22‑i 2008/94/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2008. L 283., 36. o.) 3. cikke első bekezdésének értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet Eva Soraya Checa Honrado és a Fondo de Garantía Salarial (Bérgarancia Alap, a továbbiakban: Fogasa) között folyamatban lévő jogvitában terjesztették elő, amelynek tárgya Eva Soraya Checa Honrado munkáltatójának fizetésképtelensége folytán a részére a munkaszerződése megszűnéséért járó végkielégítés kifizetésének a Fogasa általi megtagadása.

3

A 2008/94 irányelv egységes szerkezetbe foglalta és hatályon kívül helyezte a legutóbb a 2002. szeptember 23‑i 2002/74/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvvel (HL 2002. L 270., 10.o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 4. kötet, 261.o.) módosított, a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelméről szóló, 1980. október 20‑i 80/987/EGK tanácsi irányelvet (HL 1980. L 283., 23. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 217. o.).

4

A 2008/94 irányelv (3) preambulumbekezdése az alábbiakat mondja ki:

„A munkáltató fizetésképtelensége esetén szükséges a munkavállalók védelméről rendelkezni és számukra egy minimális szintű védelmet biztosítani, különösen a fennálló követelések kifizetésének biztosítása érdekében, mindeközben figyelembe véve a[z Európai Unión] belüli kiegyensúlyozott gazdasági és szociális fejlődés szükségességét. E célból a tagállamok kötelesek egy olyan intézetet létrehozni, amely szavatolja az érintett munkavállalók fennálló követeléseinek teljesítését.”

5

A 2008/94 irányelv 1. cikkének (1) és (2) bekezdése értelmében:

„(1)   Ezen irányelvet a munkaszerződésből vagy munkaviszonyból származó, a 2. cikk (1) bekezdésének értelmében fizetésképtelen munkáltatókkal szembeni munkavállalói követelések esetén kell alkalmazni.

(2)   A tagállamok ezen irányelv hatálya alól kivételes esetekben kizárhatják a munkavállalók bizonyos kategóriáinak követeléseit egyéb olyan garanciaformák fennállása esetén, amelyekről megállapítást nyert, hogy a munkavállalónak az ezen irányelvből származó védelemmel azonos védelmet nyújtanak.”

6

A 2008/94 irányelv 2. cikke (2) bekezdésének első albekezdése az alábbiakat írja elő:

„Ezen irányelv nem sérti az egyes tagállamok jogszabályaiban szereplő »munkavállaló«, »munkáltató«, »díjazás«, »megszerzett jogosultság« és »jövőbeli jogosultság« kifejezések meghatározásait.”

7

A 2008/94 irányelv 3. cikke a következőképpen rendelkezik:

„A tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy a 4. cikk hatálya alá tartozó garanciaintézetek [helyesen: a garanciaintézetek a 4. cikk sérelme nélkül] biztosítsák a munkavállalók munkaszerződésből vagy munkaviszonyokból származó, fennálló követeléseinek a kielégítését, és amennyiben a nemzeti jog ezt előírja, a végkielégítést is a munkaviszony megszűnése esetén.

A garanciaintézet által átvállalt követelések azok a fennálló fizetési követelések [helyesen: bérkövetelések], amelyek a tagállamok által meghatározott időpont előtti és/vagy – adott esetben – utáni időszakra vonatkoznak.”

8

A 2008/94 irányelv 4. cikkének (1) bekezdése lehetőséget biztosít a tagállamoknak arra, hogy a garanciaintézetek 3. cikkben említett fizetési kötelezettségét korlátozzák. E 4. cikk (2) és (3) bekezdése értelmében e kötelezettség korlátozása ugyanúgy vonatkozhat annak az időszaknak a hosszára, amely alatt a garanciaintézet köteles kifizetni a fennálló követeléseket, mint a garanciaintézet által teljesítendő kifizetések felső határára.

9

A 2008/94 irányelv 12. cikke értelmében:

„Ez az irányelv nem érinti a tagállamoknak azt a lehetőségét, hogy

[…]”

10

Az 1995. március 24‑i Real Decreto Legislativo 1/1995, por el que se aprueba el texto refundido de la Ley del Estatuto de los Trabajadores (a munkavállalók jogállásáról szóló törvény egységes szerkezetbe foglalt szövegének elfogadásáról szóló 1/1995 sz. királyi törvényrendelet) az alapeljárásra alkalmazandó változatának (a továbbiakban: a munkavállalók jogállásáról szóló törvény) 33. cikke a következőket írja elő:

„(1)   A [Fogasa] […] folyósítja a munkavállalóknak járó azon munkabéreket, amelyeket nem lehetett kifizetni a munkáltató fizetésképtelensége […] miatt.

(2)   Az előző bekezdésben felsorolt esetekben a [Fogasa] az elbocsátott munkavállalónak, vagy annak a munkavállalónak, akinek munkaszerződése a jelen törvény 50., 51. és 52. cikke alapján szűnt meg, folyósítja az ítélettel, végzéssel, perbeli egyezségben vagy közigazgatási határozattal megállapított kártérítést.

[…]”

11

A munkavállalók jogállásáról szóló törvény 40. cikke az alábbiak szerint rendelkezik:

„(1)   A nem kifejezetten változó vagy vándorló munkavégzési hellyel rendelkező vállalkozásoknál teljesítendő szolgáltatásnyújtásra alkalmazott munkavállalóknak a lakóhely megváltoztatását igénylő, ugyanazon munkáltatóhoz tartozó, eltérő munkavégzési helyre való áthelyezéséhez gazdasági, műszaki, szervezeti vagy termelési okok fennállása szükséges. Ilyen okoknak minősülnek például a versenyképességgel, a termelékenységgel, illetve a vállalkozáson belüli műszaki szervezéssel vagy munkaszervezéssel, valamint a kereskedelmi tevékenységre vonatkozó kötelezettségvállalásokkal összefüggő okok.

[…]

Az áthelyezési határozatról szóló értesítést követően a munkavállaló választhat az áthelyezés, az útiköltségek megtérítése vagy a munkaszerződés megszüntetése között, ez utóbbi esetben a munkavállaló szolgálati évenként 20 napi munkabérnek megfelelő végkielégítésben részesül, amelyet az egy évnél rövidebb időszakok esetében a hónapok számával időarányosan kell számítani, legfeljebb 12 hónapra.

[…]”

12

E törvény 41. cikkének (3) bekezdése előírja, hogy az e cikk (1) bekezdésében említett bizonyos körülmények esetén a munkavállaló, amennyiben a munkáltató döntése hátrányosan érinti, jogosult a munkaszerződésének felmondására és szolgálati évenként 20 napi munkabérnek megfelelő végkielégítésre.

13

A munkavállalók jogállásáról szóló törvény szabályozza a munkaszerződés munkavállaló általi megszüntetését, és felsorolja annak eseteit. E cikk (1) bekezdésének a) pontja így a munkavállaló munkafeltételeinek az ugyanezen törvény 41. cikkében előírtakat és a munkavállaló méltóságát sértő, a munkáltató által történő lényeges megváltoztatására vonatkozik. Ezen (1) bekezdés b) és c) pontja a munkabér megfizetésének elmaradására vagy folytonos késedelmes megfizetésére, és a vis maior esetek kivételével a munkáltató minden egyéb súlyos kötelezettségszegésére vonatkozik. Az említett 50. cikk (2) bekezdése előírja, hogy ilyen esetekben a jogellenes elbocsátása esetén fizetendő kártérítésre jogosult.

14

A munkavállalók jogállásáról szóló törvény 51. cikke szabályozza a csoportos létszámcsökkentést, és e rendelkezés alapján úgy értelmezi, hogy csoportos létszámcsökkentésnek minősül a munkaszerződés gazdasági, műszaki, szervezeti vagy termelési okból történő megszüntetése, ha bizonyos időszakon belül meghatározott számú munkavállalót érint.

15

A munkavállalók jogállásáról szóló törvény 52. cikke szabályozza a munkaszerződés objektív okok miatti megszüntetését, és ezek között az alábbiakat határozza meg: a munkavállaló alkalmatlansága, a munkavállalónak a munkakörében bekövetkezett műszaki változásokhoz való alkalmazkodásának hiánya, objektív okok miatt történő egyéni elbocsátások (gazdasági, műszaki, szervezeti és termelési okok miatt), és a munkahelyről való – bár igazolt, de rendszeres – hiányzások, amelyek az egymást követő két hónapban bizonyos feltételek mellett elérik a munkanapok 20%‑át.

16

2000. november 1‑jétől E. S. Checa Honrado takarítóként dolgozott a Benidormban (Alicante tartomány, Spanyolország) található „Terra Mítica” elnevezésű tematikus élményparkban. 2010. március 1‑jéig a Cespa SA, majd a Soroma patrimonial SL (a továbbiakban: Soroma). alkalmazásában állt. Teljes munkaidőre szóló munkaszerződéssel rendelkezett.

17

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a Soroma írásban közölte E. S. Checa Honradóval és öt másik munkavállalóval arra vonatkozó szándékát, hogy 2011. május 15‑i hatállyal a munkavégzésük helyét átteszi egy San Martin de la Vegában (madridi közösség, Spanyolország) található másik tematikus élményparkba.

18

A kérdést előterjesztő bíróság által ismertetett tényállás szerint ez az áthelyezés E. S. Checa Honrado számára lakóhelyének megváltoztatásával járt, mivel a régi és az új munkavégzési hely közötti távolság többmint 450 km. E. S.Checa Honrado ekkor a munkavállalók jogállásáról szóló törvény 40. cikke alapján a munkaszerződésének a megszüntetése mellett döntött. A Soroma elfogadta e döntést.

19

Mivel azonban e társaság önként nem fizette meg a munkaszerződés megszűnése címén jogszabály alapján járó végkielégítést, E. S. Checa Honrado keresetet indított a Juzgado de lo Social no 1 de Benidorm (benidormi 1. sz. szociális és munkaügyi bíróság, Spanyolország) előtt. 2011. szeptember 16‑i határozatával e bíróság a munkavállalók jogállásáról szóló törvény 40. cikkének megfelelően 7453,77 euró összeg kifizetésére kötelezte a Soromát.

20

Mivel a Soroma csak részben tett eleget ezen ítéletnek, E. S. Checa Honrado bírósági végrehajtási eljárás megindítását kérte. Ezen eljárás keretében a Soromát 2013. június 11‑én fizetésképtelenné nyilvánították. A fizetésképtelenségről szóló határozatot kézbesítették a Fogasa részére. E. S. Checa Honrado ezt követően azt kérte a Fogasától, hogy teljesítse részére a végkielégítés azon részét, amelyet a Soroma fizetésképtelensége miatt elmulasztott megfizetni. A Fogasa azzal az indokkal utasította el e kérelmet, hogy a munkavállalók jogállásáról szóló törvény 33. cikkének (2) bekezdése nem biztosítja a munkaszerződés azon munkavállaló által kezdeményezett megszüntetéséből származó végkielégítéseket, aki a munkáltatónak a munkavégzési hely megváltoztatására vonatkozó határozata által érintett.

21

E. S. Checa Honrado keresetet nyújtott be ezen elutasító határozat ellen a Juzgado de lo Social no 2 de Alicante (alicantei 2. sz. szociális és munkaügyi bíróság, Spanyolország) előtt, amelyet ez utóbbi elutasított.

22

A kérdést előterjesztő, fellebbezés alapján eljáró bíróság, a Tribunal Superior de Justicia de la Comunidad Valenciana (a valenciai autonóm közösség felsőbírósága, Spanyolország) előadja, hogy kételyei merülnek fel a munkavállalók jogállásáról szóló törvény 33. cikke (2) bekezdésének az uniós joggal való összeegyeztethetőségét illetően, amiatt, hogy e rendelkezés a Fogasa által a végkielégítések fedezésére nyújtott garanciát az e törvény 50–52. cikkében foglalt elbocsátás vagy a munkaszerződés megszüntetése eseteire korlátozza. E bíróság előadja, hogy így nem tartoznak a garanciarendszer alá a munkaviszony megszüntetésének azon egyéb törvényes formáiból eredő követelések, amelyek az e törvény 40. cikkében előírthoz hasonlóan végkielégítéssel járnak, és amelyek bár választási lehetőségként, de valójában objektív okok miatt a munkaszerződés tényleges megszüntetését tartalmazzák.

23

A 2015. november 11‑iPujante Rivera ítéletre (C‑422/14, EU:C:2015:743) hivatkozva a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy a munkavállalók jogállásáról szóló törvény 33. cikke (2) bekezdésének tartalmaznia kellene a munkaszerződés megszüntetésének összes olyan esetét, amelyre nem a munkavállaló személyében rejlő ok miatt kerül sor. Ennélfogva, az említett törvény e rendelkezése, mivel nem említi a munkaviszony megszüntetésének egyéb olyan törvényes formáit, amelyek az ugyanezen jogi aktus 40. cikkében előírthoz hasonlóan jogszabályban meghatározott végkielégítéssel járnak, az említett bíróság szerint indokolatlan kizárásnak minősül, amelyet a 2008/94 irányelv nem tesz lehetővé.

24

A kérdést előterjesztő bíróság továbbá rámutat arra, hogy a 2008/94 irányelv spanyol jogba való helytelen átültetése késztette a Fogasát arra, hogy a jelen esetben „hátrányosan megkülönböztető bánásmódban részesítse az érintett munkavállalókat”.

25

E körülmények között a Tribunal Superior de Justicia de la Comunidad Valenciana (a valenciai autonóm közösség felsőbírósága) úgy határozott, hogy felfüggeszti az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:

„Értelmezhető‑e úgy, hogy a 2008/94 irányelv 3. cikkének első bekezdésében hivatkozott, »a munkaviszony megszűnése esetén járó végkielégítésnek« minősül a jogszabály szerint a munkáltató által a munkavállalónak fizetendő végkielégítés a munkaszerződés olyan lényeges elemének módosulása következtében történő munkaviszony‑megszüntetés miatt, mint a munkavállalót a lakóhely megváltoztatására kényszerítő földrajzi mobilitás?”

26

Kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy a 2008/94 irányelv 3. cikkének első bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy ha az érintett nemzeti szabályozás szerint a munkaszerződésnek a munkavállaló szándékából történő megszüntetése esetén, valamint – a kérdést előterjesztő bíróság által vizsgált – objektív okok miatti elbocsátás esetén jogszabály alapján járó bizonyos kártérítések e rendelkezés értelmében „a munkaviszony megszűnése esetén járó végkielégítések” fogalma alá tartoznak, akkor szintén ugyanezen fogalom alá kell tartozniuk a munkaszerződésnek a munkavállaló szándékából amiatt történő megszüntetéséért jogszabály alapján járó kártérítések, hogy a munkavégzési hely munkáltató általi áthelyezése a munkavállalót arra kötelezi, hogy lakóhelyét változtassa meg.

27

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a 2008/94 irányelv 1. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy ezen irányelvet a munkaszerződésből vagy munkaviszonyból származó, fizetésképtelen munkáltatókkal szemben fennálló munkavállalói követelések esetén kell alkalmazni.

28

A 2008/94 irányelv 3. cikkének első bekezdése szerint a tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy a garanciaintézetek – figyelemmel ugyanezen irányelv 4. cikkére is –biztosítsák a munkavállalók munkaszerződésből vagy munkaviszonyokból származó, fennálló követeléseinek a kielégítését, beleértve – amennyiben a nemzeti jog ezt előírja – a végkielégítést is a munkaviszony megszűnése esetén. E cikk második bekezdése pontosítja, hogy a garanciaintézet által átvállalt követelések azok a fennálló bérkövetelések, amelyek a tagállamok által meghatározott bizonyos időszakra vonatkoznak.

29

A 2008/94 irányelv 2. cikkének (2) bekezdése pontosítja, hogy ezen irányelv nem sérti az egyes tagállamok jogszabályaiban szereplő „díjazás” kifejezés meghatározását.

30

Így e rendelkezések együttes értelmezéséből az következik, hogy a nemzeti jogra tartozik a 2008/94 irányelv 3. cikke első bekezdésének hatálya alá tartozó kártérítések meghatározása (lásd ebben az értelemben: 2017. március 2‑iEschenbrenner ítélet, C‑496/15, EU:C:2017:152, 54. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

31

A Bíróság azonban több alkalommal kimondta, hogy a nemzeti jognak az említett irányelv által elismert azon hatásköre, hogy meghatározza a garanciaintézet által teljesítendő követeléseket, az egyenlőségnek és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának általános elvéből fakadó követelmények alá tartozik (2008. február 21‑iRobledillo Núñez ítélet, C‑498/06, EU:C:2008:109, 30. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

32

Ez az elv megköveteli, hogy a hasonló helyzeteket ne kezeljék eltérően, kivéve, ha a különbségtétel objektív módon igazolható (2002. december 12‑iRodríguez Caballero ítélet, C‑442/00, EU:C:2002:752, 32. pont; 2006. szeptember 7‑iCordero Alonso ítélet, C‑81/05, EU:C:2006:529, 37. pont; 2008. január 17‑iVelasco Navarro ítélet, C‑246/06, EU:C:2008:19, 36. pont).

33

A jelen esetben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a munkavállalók jogállásáról szóló törvény 33. cikkének (2) bekezdése kifejezetten előírja a Fogasa által az e törvény 50–52. cikkében foglalt elbocsátás vagy munkaszerződés megszüntetésének eseteire biztosított kártérítések kifizetésének garanciáját, azonban nem említi a munkaviszony jogszabályban meghatározott végkielégítéssel járó megszüntetésének egyéb törvényes formáit, köztük többek között az ugyanezen törvény 40. cikkében előírt azon esetet, amelynek értelmében az alapügy tárgyát képező munkaviszony megszűnt.

34

E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság mindenekelőtt pontosítja, hogy a munkavállalók jogállásáról szóló törvény 40. cikke előírja, hogy a munkavállalók munkáltató általi – ugyanazon munkáltatóhoz tartozó és a munkavállalók lakóhelyének megváltoztatását igénylő – másik munkavégzési helyre történő áthelyezésének gazdasági, műszaki, szervezeti és termelési okokon kell alapulnia, és ilyen esetben a munkavállaló választhatja a munkaszerződésének megszüntetését, amely esetben a munkavállaló szolgálati évenként 20 napi munkabérnek megfelelő végkielégítésben részesül.

35

A kérdést előterjesztő bíróság ezt követően rámutat, hogy a munkavállalók jogállásáról szóló törvény 33. cikkének (2) bekezdésében hivatkozott 50–52. cikke a munkaviszony munkavállaló általi megszüntetését, a munkaviszony csoportos létszámcsökkentés következtében történő megszűnését, illetve a munkaviszony objektív okok miatti megszűnését szabályozza.

36

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból pontosabban az tűnik ki, hogy a munkavállalók jogállásáról szóló törvény 50. cikke felsorolja azon eseteket, amelyek során a munkavállaló a munkaviszony megszüntetését kérheti, köztük többek között a munkafeltételeknek a munkáltató által az említett törvény 41. cikkében előírtak megsértésével történő lényeges megváltoztatását, amely sérti a munkavállaló méltóságát, valamint a munkáltató minden egyéb súlyos kötelezettségszegését, és hogy ilyen esetekben a munkavállaló jogellenes elbocsátás címén előírt kártérítésben részesül.

37

A munkavállalók jogállásáról szóló törvény 51. cikke pedig a csoportos létszámcsökkentést szabályozza, amely a munkaszerződés gazdasági, műszaki, szervezeti vagy termelési okból történő, olyan megszűnésére vonatkozik, amely bizonyos időszakon belül meghatározott számú munkavállalót érint. Ezzel szemben e törvény 52. cikke a szerződés objektív okok miatti megszüntetését szabályozza, ideértve többek között a munkavállaló alkalmatlanságát, a munkavállalónak a munkakörében bekövetkezett műszaki változásokhoz való alkalmazkodásának hiányát, és az objektív okok, azaz gazdasági, műszaki, szervezeti és termelési okok miatt történő egyéni elbocsátásokat.

38

A kérdést előterjesztő bíróság végül kifejti, hogy a munkaviszonynak a munkavállalók jogállásáról szóló törvény 40. cikkében meghatározott megszűnése a szerződés objektív okból történő valódi megszűnése, mivel e rendelkezés olyan gazdasági, műszaki, szervezeti és termelési okok fennállását írja elő, amelyek a munkafeltételek lényeges megváltoztatását igazolják, és a munkavállalónak a munkaviszony megszüntetésére nyújtott lehetőség azon nyilvánvaló kárhoz kapcsolódik, amelyet a munkavégzési helyének az őt a lakóhelye megváltoztatására késztető megváltoztatása neki okozott.

39

E körülmények között meg kell állapítani, hogy a munkavállalók jogállásáról szóló törvény 40. cikkének megfelelően a munkaviszony megszűnését választó munkavállalók összehasonlítható helyzetben vannak azon munkavállalókkal, akik a munkaviszonynak a munkavállalók jogállásáról szóló törvény 50. cikke szerinti megszűnése mellett döntenek, amennyiben azért döntenek a munkaviszony ilyen megszűnése mellett, mert a munkáltató olyan lényeges változtatásokat vezetett be a munkafeltételek tekintetében, amelyek a spanyol jogalkotó szerint nem követelhetők meg a munkavállalóktól, mivel mindkét említett esetben a munkavállaló választhatja a munkaviszony megszűnését, továbbá kártérítésben részesülhet.

40

Hangsúlyozni kell továbbá, hogy azon munkavállalók, akiknek a munkaviszonya a munkavállalók jogállásáról szóló törvény 40. cikke alapján szűnt meg, összehasonlítható helyzetben vannak azon munkavállalókkal, akiket az említett törvény 50–52. cikkében foglalt objektív okok egyike miatt bocsátottak el, mivel az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a munkaviszonynak az említett 40. cikkre alapított megszűnése szintén a szerződés objektív okból történő megszüntetésének minősül.

41

Márpedig a munkavállalók jogállásáról szóló törvény 33. cikkének (2) bekezdése értelmében csak az e törvény 50–52. cikkének hatálya alá tartozó munkavállalók részesülnek a munkaviszony megszűnése esetén járó végkielégítésekből származó fennálló követeléseknek a Fogasa által való átvállalásából, az említett törvény 40. cikkének hatálya alá tartozó munkavállalók nem.

42

Az e 33. cikk (2) bekezdése által azon munkavállalókra alkalmazott eltérő bánásmód, akiknek a követelései a munkaviszonynak a munkavállalók jogállásáról szóló törvény 40. cikkén alapuló megszűnése esetén járó végkielégítésekből származnak – a jelen ítélet 32. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlatnak megfelelően –, tehát csak akkor fogadható el, ha ez az eltérés objektív módon igazolható (lásd továbbá ebben az értelemben: 2004. december 16‑iOlaso Valero ítélet, C‑520/03, EU:C:2004:826, 36.pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

43

E tekintetben, nem fogadható el a spanyol kormány által előadott azon érvelés, amely szerint lényegében a 2008/94 irányelv által a tagállamok számára biztosított mérlegelési mozgástér alapján a spanyol jogalkotó dönthet úgy, hogy a garanciaintézet csak a munkaviszonynak „a munkavállaló szándékától független okok miatti megszűnése esetén járó végkielégítéseket teljesítse”, és így a garanciaintézet ne biztosítsa az érintett munkavállaló szabad választásából származó követeléseket.

44

Ugyanis ezen érv valójában annak vitatására irányul, hogy összehasonlítható azon munkavállalók helyzete, akik a munkaszerződésük megszűnését a munkavállalók jogállásáról szóló törvény 40. cikke alapján választották, és azon munkavállalók helyzete, akiknek a munkaszerződése ugyanezen törvény 50–52. cikke alapján szűnt meg. Márpedig az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a munkaszerződés ezen 40. cikk alapján történő megszűnése nem tekinthető úgy, mint amely a munkavállaló szándékából származik, mivel az azon tényből következik, hogy a munkáltató a munkaszerződésének olyan lényeges megváltoztatását tervezi, mint a munkavégzési hely olyan távolságban történő áthelyezése, amely a munkavállalót a lakóhelyének megváltoztatására kötelezi, és a törvény a munkáltató általi kártérítés kifizetését írja elő, ha a munkavállaló megtagadja ezen áthelyezés elfogadását, és a munkaviszony megszűnését választja.

45

Továbbá meg kell jegyezni, hogy a Bíróság által e tekintetben feltett kérdésre a spanyol kormány nem hozott fel más olyan érvet, amely igazolná a munkavállalók jogállásról szóló törvény 40. cikkében és e törvény 50–52. cikkében előírt kártérítésből származó követelések Fogasa általi teljesítésének eltérő módon történő kezelését.

46

A 2008/94 irányelv 3. cikke első bekezdésének a spanyol kormány által javasolt értelmezése végeredményben nem felel meg ezen irányelv szociális céljának, amely arra irányul – amint az ezen irányelv (3) preambulumbekezdésével együttesen értelmezett 1. cikke (1) bekezdéséből kitűnik –, hogy valamennyi munkavállaló számára garantáljon egy minimális szintű uniós védelmet a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkaszerződésből vagy munkaviszonyokból származó fennálló követelések kielégítése révén (lásd ebben az értelemben: 2017. március 2‑iEschenbrenner ítélet, C‑496/15, EU:C:2017:152, 52. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

47

Másfelől emlékeztetni kell arra, hogy egyrészt a 2008/94 irányelv 1. cikkének (2) bekezdése kimondja, hogy a tagállamok ezen irányelv hatálya alól kivételes esetekben kizárhatják a munkavállalók bizonyos kategóriáinak követeléseit egyéb olyan garanciaformák fennállása esetén, amelyekről megállapítást nyert, hogy a munkavállalónak az ezen irányelvből származó védelemmel azonos védelmet nyújtanak. Másrészt, az említett irányelv 12. cikkének a) pontja lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy megtegyék a visszaélések elkerüléséhez szükséges intézkedéseket.

48

Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy a Bírósághoz benyújtott iratokból, és különösen a spanyol kormány észrevételeiből nem tűnik ki, hogy az alapügyben szereplőkhöz hasonló körülményeket a 2008/94 irányelv 1. cikkének (2) bekezdése értelmében kivételesnek vagy ezen irányelv 12. cikkének a) pontja alkalmazása szempontjából visszaélésnek kell tekinteni.

49

Következésképpen a feltett kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2008/94 irányelv 3. cikkének első bekezdését úgy kell értelmezni, hogy ha az érintett nemzeti szabályozás szerint a munkaszerződésnek a munkavállaló szándékából történő megszüntetése esetén, valamint – a kérdést előterjesztő bíróság által vizsgált – objektív okok miatti elbocsátás esetén jogszabály alapján járó bizonyos kártérítések e rendelkezés értelmében „a munkaviszony megszűnése esetén járó végkielégítések” fogalma alá tartoznak, akkor szintén ugyanezen fogalom alá kell tartozniuk a munkaszerződésnek a munkavállaló szándékából amiatt történő megszüntetéséért jogszabály alapján járó kártérítéseknek, hogy a munkavégzési helynek a munkáltató általi áthelyezése a munkavállalót arra kötelezi, hogy a lakóhelyét változtassa meg.

50

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (hetedik tanács) a következőképpen határozott:

A munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelméről szóló, 2008. október 22‑i 2008/94/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 3. cikkének első bekezdését úgy kell értelmezni, hogy ha az érintett nemzeti szabályozás szerint a munkaszerződésnek a munkavállaló szándékából történő megszüntetése esetén, valamint – a kérdést előterjesztő bíróság által vizsgált – objektív okok miatti elbocsátás esetén jogszabály alapján járó bizonyos kártérítések e rendelkezés értelmében „a munkaviszony megszűnése esetén járó végkielégítések” fogalma alá tartoznak, akkor szintén ugyanezen fogalom alá kell tartozniuk a munkaszerződésnek a munkavállaló szándékából amiatt történő megszüntetéséért jogszabály alapján járó kártérítéseknek, hogy a munkavégzési hely munkáltató általi áthelyezése a munkavállalót arra kötelezi, hogy a lakóhelyét változtassa meg.