1. 

Az Okresní soud v Českých Budějovicích (České Budějovice‑i járásbíróság, Cseh Köztársaság) által előterjesztett jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem a 2011/7/EU irányelv ( 2 ) 6. cikkének (1) és (3) bekezdésére vonatkozik. Előterjesztésére egy a Česká pojišťovna a.s. biztosítótársaság és a WCZ, spol. s r.o. társaság között a WCZ által fizetendő biztosítási díjak kapcsán a Česká pojišťovna által viselt behajtási költségek megtérítése tárgyában folyó jogvita keretében került sor.

2.

A 2011/7 irányelv (19)–(21) preambulumbekezdése kimondja:

3.

Az említett irányelv „A behajtási költségek megtérítése” című 6. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A tagállamok biztosítják, hogy amennyiben kereskedelmi ügyletekben a 3. vagy a 4. cikkel összhangban késedelmi kamat válik esedékessé, a hitelező jogosult az adóstól legalább 40 [euró] összegű átalány megfizetését követelni.

(2)   A tagállamok biztosítják, hogy az (1) bekezdésben említett átalányösszeg külön fizetési felszólítás nélkül, a hitelező számára felmerült behajtási költségekért kártérítésként váljon esedékessé.

(3)   A hitelező az (1) bekezdésben említett átalányösszegen felül megfelelő kártérítésre jogosult az adós késedelmes fizetése következtében felmerült és az átalányösszeget meghaladó összes fennmaradó behajtási költsége miatt. E költségek közé tartozhatnak többek között az ügyvéd vagy behajtással foglalkozó cég megbízása miatt felmerülő költségek.”

4.

Ugyanezen irányelv 12. cikke a következőképpen rendelkezik:

„[…]

(3)   A tagállamok fenntarthatnak vagy hatályba léptethetnek a hitelező számára az ezen irányelvnek való megfeleléshez szükségesnél kedvezőbb rendelkezéseket.

(4)   Az irányelv átültetésekor a tagállamok határoznak arról, hogy kizárják‑e a 2013. március 16. előtt kötött szerződéseket.”

5.

A zákon č. 179/2013 (a 179/2013. sz. törvény) által módosított, zákon č. 513/1991, obchodní zákoník (a kereskedelmi törvénykönyvről szóló 513/1991. sz. törvény) 369. cikke (1) bekezdésének utolsó mondata a következőképpen rendelkezik:

„A késedelmi kamatokon kívül a hitelező jogosult a követelés behajtási költségei minimális átalányösszegének megtérítésére; ennek szintjét és a megtérítés feltételeit kormányrendelet határozza meg.”

6.

A nařízení vlády č. 351/2013 (351/2013 sz. kormányrendelet) (a továbbiakban: kormányrendelet) 3. cikke, amely a kérdést előterjesztő bíróság szerint a 2011/7 irányelv 6. cikkét ülteti át a nemzeti jogba, a következőképpen rendelkezik:

„Amennyiben a vállalkozásoknak egymással szemben kölcsönös kötelezettségei vannak, […] a minimális behajtási költsége az egyes igényeknek 1200 [cseh korona (CZK) (hozzávetőleg 47 euró)].”

7.

A zákon č. 40/1964, občanský zákoník (a polgári törvénykönyvről szóló 40/1964. sz. törvény) 121. cikkének (3) bekezdése szerint:

„A tartozáshoz kapcsolódik a kamat, a késedelmi kamat, a kötbér és a behajtási költségek.”

8.

A zákon č. 99/1963, občanský soudní řád (a polgári perrendtartásról szóló 99/1963. sz. törvény) 142. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„A bíróság a teljes mértékben pernyertes fél javára a pervesztes féllel szemben a jogai hatékony kikényszerítése vagy megvédése érdekében felmerült költségeinek megtérítését ítéli meg.”

9.

Az említett törvény 142a. cikkének (1) bekezdése szerint:

„A kötelezettség teljesítésére irányuló perben pernyertes felperes csak abban az esetben jogosult költségei megtérítését kérni az alperestől, ha legalább hét nappal az eljárás megindítására irányuló kérelem benyújtását megelőzően annak kézbesítési címére vagy utolsó ismert címére teljesítési felszólítást küldött.”

10.

A Česká pojišťovna és a WCZ 2012. november 7‑én biztosítási szerződést kötöttek, amely ugyanezen a napon hatályba is lépett.

11.

2015. március 10‑i levelében a Česká pojišťovna tájékoztatta a WCZ‑t a biztosítási szerződés 2015. február 25‑i hatállyal történő felmondásáról – mivel a WCZ nem fizette a biztosítási díjakat –, és utóbbitól kérte a 2014. november 7. és 2015. február 26. közötti időszakra járó, 1160 CZK (hozzávetőleg 45 euró) összegű biztosítási díj megfizetését. Összességében a Česká pojišťovna négy fizetési felszólítást intézett a WCZ‑hez, mielőtt a kérdést előterjesztő bírósághoz fordult volna.

12.

A Česká pojišťovna azt kéri az említett bíróságtól, hogy kötelezze a WCZ‑t egyrészt az említett 1160 CZK (hozzávetőleg 45 euró) összeg és a 2015. február 25‑től a fizetendő biztosítási díj megfizetéséig terjedő időszak utáni törvényes késedelmi kamatai megfizetésére, másrészt pedig a követelése behajtásához kapcsolódó költségek megfizetésére, 1200 CZK (hozzávetőleg 47 euró) értékben. Ezenfelül a Česká pojišťovna eljárási költségei megtérítését követeli a WCZ‑től.

13.

Miután megállapította, hogy a nemzeti jog azt írja elő a bíróságok számára, hogy eljárási költségként az alperes részére a bírósági kereset benyújtását megelőzően egyetlen felszólítás megküldéséhez kapcsolódó költségeket ismerjék el, a kérdést előterjesztő bíróság azt a kérdést veti fel, hogy a behajtási költségeknek a 2011/7 irányelv 6. cikkéből eredő átalány‑kártérítése mellett el kell‑e ismerni a felszólítás költségeinek megtérítését a nemzeti eljárási szabályok alapján. Az említett bíróság ugyanis rámutat arra, hogy az említett irányelv (19) preambulumbekezdése alapján az ugyanezen irányelv 6. cikke alapján járó átalány‑kártérítésnek pontosan a felperes felszólítási költségeit kell fedeznie. Ebből álláspontja szerint az következik, hogy a két megtérítés elismerése (az említett 6. cikk és a nemzeti eljárási szabályok alapján) lehetővé teszi a felperes számára, hogy kétszer részesüljön ugyanabban a kártérítésben.

14.

E kérdés alapvető jelentőségű a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyó jogvitával összefüggésben, mivel a Česká pojišťovna a kormányrendelet 3. cikke és a 2011/7 irányelv 6. cikke alapján 1200 CZK (hozzávetőleg 47 euró) összegben követel átalány‑kártérítést, a nemzeti jog alapján pedig a jogi képviselet költségeinek megtérítését, beleértve a kereset benyújtását megelőzően a fizetési felszólítás költségeit, a nemzeti jogból következően.

15.

Ilyen körülmények között a kérdést előterjesztő bíróság úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:

„Úgy kell‑e értelmezni a [2011/7] irányelv 6. cikkének (1) és (3) bekezdését, hogy a felperes ugyanezen irányelv 3. és 4. cikke szerinti kereskedelmi ügyletekkel kapcsolatos követelés behajtására irányuló keresetének sikeressége esetén a bíróság köteles a felperes javára a bíróság előtti eljárás költségeinek az adott tagállam eljárásjogi rendelkezései szerinti összegben – amelybe beleszámít az alperesnek a kereset benyújtását megelőzően kiküldött fizetési felszólítás költsége is – történő megtérítésén felül 40 euró (vagy nemzeti fizetőeszközben megállapított, azzal azonos mértékű) összeget is megítélni?”

16.

Az alapeljárás egyik fele sem tartotta szükségesnek, hogy írásbeli észrevételeket tegyen a jelen eljárásban. Kizárólag az Európai Bizottság küldte meg ugyanis észrevételeit a Bíróság részére. Ezenfelül tárgyalás tartását sem kérték, és a Bíróság sem szervezett hivatalból ilyet. Mindazonáltal annak érdekében, hogy hasznos választ lehessen adni a kérdést előterjesztő bíróság részére, érdemesnek tartottam felhívni a feleket, valamint a cseh kormányt arra, hogy írásban válaszoljanak meg néhány kérdést, amelyekre a cseh kormány és a Bizottság adott választ.

17.

A 2017. február 16‑iIOS Finance EFC ítélet (C‑555/14, EU:C:2017:121) 21. és 22. pontjában megjelölt okokból a 2011/7 irányelv ratione temporis alkalmazhatósága nem kérdőjelezhető meg a jelen ügyben. Ellentétben azzal, amit az említett ítélet alapjául szolgáló ügyben előadott, a Bizottság észrevételeiben a 2011/7 irányelv ilyen alkalmazhatóságára hivatkozik, annak ellenére, hogy a Cseh Köztársaság élt a tagállamok számára az említett irányelv 12. cikkének (4) bekezdésében biztosított lehetőséggel, amely szerint a tagállamok kizárhatják az irányelv alkalmazásából a 12. cikk (1) bekezdésében meghatározott átültetési határidő előtt kötött szerződéseket. A Bíróság kérdéseire adott válaszaiban a Cseh Köztársaság sem vitatta a 2011/7 irányelv alkalmazhatóságát.

18.

Ha nem tévedek, a 2011/7 irányelv 6. cikkét még nem értelmezte a Bíróság. ( 3 )

19.

Ugyanakkor a jelen irányelvet megelőző irányelv, vagyis a 2000/35/EK irányelv ( 4 ) kapcsán a 2005. március 10‑iQDQ Media ítélet (C‑235/03, EU:C:2005:147) értelmezte az utóbbi irányelv 3. cikke (1) bekezdésének e) pontját, amely bizonyos mértékben megfelel a 2011/7 irányelv 6. cikke (3) bekezdésének.

20.

A Bíróságot ebben az ügyben azzal a kérdéssel keresték meg, hogy a 2000/35 irányelvben előírt hitelezővédelemmel összefüggésben a tartozás behajtási költségeinek lehet‑e minősíteni az említett tartozás behajtása érdekében indított fizetési meghagyásos eljárásban az ügyvéd eljárásából következő költségeket. A Bíróság kimondta, hogy ha a nemzeti jog alapján azokhoz a költségekhez, amelyek megtérítésére egy szakmai tartozás magánszemély adósát esetlegesen köteleznék, nem számíthatók hozzá az ezen adósság behajtására indított eljárásban a hitelező érdekében fellépő ügyvéd közreműködése révén felmerült költségek, a 2000/35 irányelv önmagában nem alapozhatja meg ennek lehetőségét.

21.

E költségtípusra kifejezetten hivatkozik a 2011/7 irányelv 6. cikkének (3) bekezdése „az adós késedelmes fizetése következtében felmerült és az átalányösszeget meghaladó összes fennmaradó behajtási költségek” között.

22.

A 2011/7 irányelv céljának, szövegének, valamint összefüggésének és keletkezéstörténetének elemzése alapján úgy vélem, hogy ellentétben azzal, amire az említett irányelv (20) preambulumbekezdése utalhatna, az irányelv 6. cikkének (1) bekezdésében előírt 40 eurós átalányösszeget – mint a tagállamok számára előírt minimumot – nem lehet úgy értelmezni, hogy az kimerítő jelleggel le kívánja fedni a behajtási költségek egyes típusainak (a jelen esetben a felszólításokkal kapcsolatos költségeket is magukban foglaló „belső” és „adminisztratív” behajtási költségeknek) a megtérítését. Ebből következik, hogy az említett irányelv 6. cikkének (3) bekezdésében hivatkozott megfelelő kártérítés nem értelmezhető úgy, mint amely csak a hitelező által viselt „más” behajtási költségeket érinti.

23.

A 2011/7 irányelv célja az 1. cikkének megfogalmazása szerint a kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetések elleni fellépés a belső piac megfelelő működésének biztosítása érdekében, ily módon ösztönözve a vállalkozások, különösen pedig a kkv‑k (kis‑ és középvállalkozások) versenyképességét.

24.

Amint az az említett irányelv (12) preambulumbekezdésében szerepel, a késedelmes fizetés olyan szerződésszegés, amelyet a legtöbb tagállamban az alacsony vagy fel nem számított késedelmi kamatok ( 5 ) és/vagy hosszadalmas jogorvoslati eljárások az adósok számára pénzügyi szempontból vonzóvá tettek. A jogalkotó szükségesnek ítélte e folyamat visszafordítását és a késedelmes fizetés előnytelenné tételét.

25.

Ez az irányelv tehát arra irányul, hogy hatékony védelmet biztosítson a hitelező számára a késedelmes fizetéssel szemben; ( 6 ) e védelem szükségképpen kiterjed arra, hogy utóbbi részére az általa viselt behajtási költségek lehető legteljesebb megtérítését biztosítsák.

26.

A 2011/7 irányelv 6. cikkének (3) bekezdésén alapuló kártérítés kizárólag a hitelező költségeinek egyes kategóriáira való korlátozása már ezen az alapon is ellentétes lenne azzal a szabállyal, amely szerint a hitelező jogosult a késedelmes fizetés valamennyi behajtási költségének megfelelő megtérítésére. ( 7 )

27.

A gyakorlatban az ilyen korlátozás azt jelentené, hogy a hitelező egyes költségeit egyáltalán nem térítenék meg, ami nyilvánvalóan ellentétes lenne az irányelv azon céljával, hogy a fizetési késedelmeket pénzügyi szempontból kevésbé vonzóvá és előnytelenebbé tegye. ( 8 )

28.

A 2011/7 irányelv szövege megfelel a céljának.

29.

A 2011/7 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése szerint a hitelező jogosult az adóstól legalább 40 euró összegű átalány megfizetését követelni (ezt a cseh jogban 1200 CZK‑ban [hozzávetőleg 47 euró] rögzíti a kormányrendelet 3. cikke).

30.

Ezen irányelv 6. cikkének (2) bekezdése szerint a tagállamok biztosítják, hogy az említett irányelv 6. cikkének (1) bekezdésében említett átalányösszeg külön fizetési felszólítás nélkül, a hitelező számára felmerült behajtási költségekért kártérítésként váljon esedékessé, anélkül hogy megkülönböztetést tenne e költségek között. ( 9 )

31.

A hitelező joga a 40 eurós átalányösszeget meghaladó költségei megtérítésének követelésére egyértelműen kitűnik a 2011/7 irányelv 6. cikkének (3) bekezdéséből, amely kártérítést ír elő „az adós késedelmes fizetése következtében felmerült és az átalányösszeget meghaladó összes fennmaradó behajtási költsége miatt”. E kártérítés tehát az átalányösszeg által lefedettek mellett „fennmaradó” költségekre vonatkozik.

32.

Egyébként a 2011/7 irányelv 12. cikkének (3) bekezdését, amely szerint a tagállamok fenntarthatnak vagy hatályba léptethetnek a hitelező számára az ezen irányelvnek való megfeleléshez szükségesnél kedvezőbb rendelkezéseket, úgy kell értelmezni, hogy ezen irányelv többek között nem akadályozza meg azt, hogy a nemzeti szabályozások a 40 euróban megállapított minimumnál magasabb összegű átalány‑kártérítést ismerjenek el a hitelező részére.

33.

Ugyanakkor, ha a nemzeti jogalkotó ezt az utat követi, neki kell megválasztania a megfelelő módszereket, például a tartozás szintjétől függő összeg előírását. ( 10 )

34.

Tudva, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint „[az uniós] jogi aktusok preambulumának nincs kötelező hatálya, és arra nem lehet hivatkozni sem az adott jogi aktus rendelkezéseitől való eltérés, sem az e rendelkezések szövegétől nyilvánvalóan eltérő értelmezés céljából” ( 11 ), célszerűnek tartom, hogy észrevételeket fűzzek a 2011/7 irányelv (19) és (20) preambulumbekezdéséhez, amelyek megkülönböztetik a hitelezői költségek típusait; úgy tűnik, hogy a „belső” vagy „adminisztratív” költségek fogalmát az átalány‑kártérítésre korlátozzák, amelynek teljes mértékben fedeznie kell ezeket, míg a „más” behajtási költségeket a 40 eurót meghaladó kártérítéshez rendelik.

35.

A „belső költségek” és az „adminisztratív költségek” említett fogalmai az irányelv megalkotása során jelentek meg.

36.

Javaslatában a Bizottság egyrészt a másként meg nem határozott, a meg nem fizetett tartozás összege alapján számított behajtási költségek (amelyek a legalább 10000 eurós tartozások 1%‑áig is terjedhettek) automatikus megtérítése, másrészt pedig minden „más” behajtási költség megfelelő összegű ellentételezése mellett döntött. Az indokolás szerint e módosítás lehetővé teszi, hogy „a »behajtási költségek« homályos fogalmának helyébe a meghatározott összegű belső behajtási költségekből álló új rendszer” ( 12 ) lépjen.

37.

Az Európai Parlamentnek az említett javaslat vizsgálatát végző bizottsága építette be a 40 eurós felső határt, a fennálló tartozás összegétől függetlenül, azzal az indokkal, hogy „a 10000 [euró] összegű vagy annál nagyobb tartozás esetén fizetendő, nyílt végű 1%‑os kártérítési arány a nagy volumenű ügyletek esetén jelentős és aránytalan költséget jelent, és nem tükrözi a valós költségeket” ( 13 ).

38.

Első olvasatban elfogadott álláspontjában a Parlament fenntartotta a 40 eurós felső határt. Egyebekben pontosította, hogy a 2011/7 irányelv 6. cikkének (3) bekezdésében előírt megfelelő kártérítésre az említett 40 eurós összeget meghaladóan kerül sor. E pontosítás megerősíti, hogy a 40 eurós átalányösszeg nem a „belső” vagy „adminisztratív” behajtási költségek kimerítő megtérítését célozza. Ugyanakkor szintén a Parlament iktatta be első olvasatban elfogadott álláspontjában azt az említett irányelv (19) preambulumbekezdésében található elgondolást, amely szerint az átalány‑kártérítés a belső vagy adminisztratív behajtási költségek korlátozására irányul, valamint azt is a Parlament javasolta (lásd az említett irányelv (20) preambulumbekezdését), hogy az átalányösszegre való jogosultság a belső behajtási költségekre vonatkozzon. ( 14 )

39.

E fogalmak tehát a 2011/7 irányelv (19) és (20) preambulumbekezdésében szerepelnek, és azok alapján úgy vélhető, hogy az említett irányelv 6. cikkének (3) bekezdésében hivatkozott „más” költségek „külső” költségek, annál is inkább, mivel mind a (20) preambulumbekezdés, mind az említett irányelv 6. cikkének (3) bekezdése hivatkozik az ügyvéd vagy behajtással foglalkozó cég megbízása – vagyis a vállalkozáshoz képest „külső” szolgáltatások igénybevétele – következtében a hitelezőnél felmerülő költségekre.

40.

Több érv miatt el kell vetnem azt az álláspontot, amely szerint az említett irányelv a hitelezői költségeket oly módon kategorizálta, hogy vannak egyfelől a „belső” vagy „adminisztratív” költségek, amelyeket kizárólag az átalány‑kártérítés fedez és a „más” ( 15 ) (vagy „külső”) költségek, amelyeket további (a 2011/7 irányelv 6. cikkének (3) bekezdése szerint megfelelő) kártérítés fedez. ( 16 )

41.

Mindenekelőtt e fogalmak nem szerepeltek a 2000/35 irányelvben, amely 3. cikke (1) bekezdésének e) pontjában azt írta elő, hogy a hitelező jogosult „megfelelő összegű ellentételezésre az adós késedelmes fizetése következtében felmerült összes indokolt behajtási költsége miatt” (kiemelés tőlem). Márpedig a 2000/35 irányelvet felváltó 2011/7 irányelv célja a kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetések elleni fellépés, és bizonyosan nem a hitelező kártérítésének bonyolultabbá tétele volt.

42.

Ezt követően, a hitelezői költségek kategorizálásának nincs semmilyen alapja a 2011/7 irányelv 6. cikkének szövegezésében. Ezen irányelv (1) bekezdése szerint az átalányösszeg egy minimum. Az említett irányelv 6. cikkének (2) bekezdése szerint ez az összeg külön fizetési felszólítás nélkül, a hitelező behajtási költségei kártérítéseként válik esedékessé. Ugyanezen irányelv 6. cikkének (3) bekezdése szerint a „más” (vagyis az átalányösszeg által fedezettektől eltérő más) költségeket a hitelező oly módon követelheti, hogy az „megfelelő kártérítést” eredményezzen.

43.

Ezenkívül, amint arra rámutat a cseh kormány, a költségek kategorizálása nem vezethető le a hitelező által a 2011/7 irányelv 6. cikkének (3) bekezdése által bizonyítható tények példálózó felsorolásából sem. E felsorolás ugyanis, amelyet az irányelv szövegébe a Parlament módosító javaslatai alapján iktattak be, kizárólag annak megvilágítására irányult, hogy milyen költségekről lehet szó, ( 17 ) nem pedig az addig a 2000/35 irányelv alapján alkalmazandó szabály módosítására, amely szerint a hitelező megfelelő kártérítésre jogosult minden költség után. Talán e példa tükröződött a 2005. március 10‑iQDQ Media ítéletben (C‑235/03, EU:C:2005:147) (lásd a jelen indítvány 19. és 21. pontját).

44.

Végül a költségek kategorizálása ezenkívül egy paradoxonhoz vezetne. Úgy vélem (a cseh kormányhoz hasonlóan), hogy késedelmes fizetés esetén a hitelező a tartozás vállalkozásának jogásza segítségével történő behajtása esetén csak 40 euró átalány‑kártérítést igényelhetne, holott bizonyítani tudná, hogy költségei ténylegesen magasabbak voltak. Ezzel szemben külső ügyvéd szolgáltatásainak igénybevétele esetén lehetséges lenne az összes költség megfelelő megtérítése a hitelező belső költségeire vonatkozó 40 eurós átalány‑kártérítés felett. Ez az értelmezés tehát összehasonlítható helyzetek igazolatlan eltérő kezelését eredményezné. Ezenkívül az ilyen értelmezés a gyakorlatban arra ösztönözné a hitelezőt, hogy saját jogászainak általában kevésbé költséges szolgáltatásai helyett egy ügyvéd külső szolgáltatásait vegye igénybe. Másként fogalmazva, a költségek kategorizálása a késedelmes fizetéssel érintett tartozások mesterséges és indokolatlan növelését, sőt túlkompenzációt eredményezhetne.

45.

Következésképpen úgy vélem, hogy a 2011/7 irányelv 6. cikkének (3) bekezdésében hivatkozott költségek „más” költségek, mint az átalányösszeg által fedezettek, valamint, hogy ennélfogva a hitelező számára megtéríthetők az ezen összeget meghaladó „belső” vagy „adminisztratív” költségek.

46.

Egyébként a 40 eurós átalányösszeg anélkül fizetendő, hogy bizonyítani kellene a felmerült költségeket (a 2011/7 irányelv 6. cikkének (2) bekezdésének szövege szerint „külön fizetési felszólítás nélkül”), függetlenül attól, hogy azok „belső” költségek‑e, vagy sem, szemben más összegekkel, amelyeket bizonyítani kell.

47.

E vonatkozásban a 2011/7 irányelv nem pontosítja, hogy az adós fizetési késedelmét követően a hitelezőnek milyen módon kell előadnia, illetve bizonyítania a 40 eurós átalányösszegen felült felmerült behajtási költségeket, amelyek vonatkozásában az irányelv 6. cikkének (3) bekezdése részére kártérítéshez való jogot biztosít. E részletszabályok elfogadását a nemzeti jogalkotó megítélésére bízzák, amely a 2011/7 irányelv 12. cikke (3) bekezdésének megfelelően „[fenntarthat] vagy hatályba [léptethet] a hitelező számára az ezen irányelvnek való megfeleléshez szükségesnél kedvezőbb rendelkezéseket”.

48.

A fenti okok miatt azt javaslom, hogy a Bíróság az Okresní soud v Českých Budějovicích (České Budějovice‑i járásbíróság, Cseh Köztársaság) által előzetes döntéshozatal céljából előterjesztett kérdésre a következő választ adja:

A kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetések elleni fellépésről szóló, 2011. február 16‑i 2011/7/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv 6. cikkének (1) és (3) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a hitelező jogosult arra, hogy az adós késedelmes fizetése esetén az adóstól 40 euró átalányösszeg megfizetését, valamint valamennyi felmerült behajtási költség megtérítését követelje, de kizárólag e költségeknek az említett 40 eurós átalányösszeget meghaladó része után.