C–569/16. és C–570/16. sz. egyesített ügyek

Stadt Wuppertal
kontra
Maria Elisabeth Bauer

és

Volker Willmeroth
kontra
Martina Broßonn

(a Bundesarbeitsgericht [Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelmek)

„Előzetes döntéshozatal – Szociálpolitika – Munkaidő‑szervezés – 2003/88/EK irányelv – 7. cikk – A fizetett éves szabadsághoz való jog – A munkavállaló halála miatt megszűnő munkaviszony – A munkavállaló által ki nem vett fizetett éves szabadság pénzbeli megváltásának a munkavállaló örökösei részére történő kifizetését akadályozó nemzeti szabályozás – A nemzeti jognak az uniós joggal összhangban álló értelmezésére vonatkozó kötelezettség – Az Európai Unió Alapjogi Chartája – A 31. cikk (2) bekezdése – Magánszemélyek közötti jogvitákban való felhívhatóság”

Összefoglaló – A Bíróság ítélete (nagytanács), 2018. november 6.

  1. Szociálpolitika – A munkavállalók biztonságának és egészségének védelme – Munkaidő‑szervezés – A fizetett éves szabadsághoz való jog – Terjedelem – Ki nem vett szabadság után a munkaviszony megszűnésekor járó pénzbeli megváltás – Nemzeti szabályozás, amely a pénzbeli megváltáshoz való jog megszűnését írja elő a munkavállaló halála esetére – Megengedhetetlenség

    (Az Európai Unió Alapjogi Chartája, 31. cikk, (2) bekezdés, és 52. cikk, (1) bekezdés; 2003/88 európai parlamenti és tanácsi irányelv, 7. cikk; 93/104 tanácsi irányelv, 7. cikk)

  2. Szociálpolitika – A munkavállalók biztonságának és egészségének védelme – Munkaidő‑szervezés – A fizetett éves szabadsághoz való jog – 2003/88 irányelv – 7. cikk – Közvetlen hatály – Erre való hivatkozás lehetősége magánszemélyek közötti jogvitában – Hiány

    (2003/88 európai parlamenti és tanácsi irányelv, 7. cikk)

  3. Szociálpolitika – A munkavállalók biztonságának és egészségének védelme – Munkaidő‑szervezés – A fizetett éves szabadsághoz való jog – Az uniós szociális jog különleges fontossággal bíró elve – Terjedelem

    (EUMSZ 151. cikk; az Európai Unió Alapjogi Chartája, 21. cikk, (1) bekezdés, 27. cikk, 31. cikk, (2) bekezdés, és 52. cikk, (1) bekezdés; 2003/88 európai parlamenti és tanácsi irányelv, 7. cikk; 93/104 tanácsi irányelv, 7. cikk)

  4. Szociálpolitika – A munkavállalók biztonságának és egészségének védelme – Munkaidő‑szervezés – A fizetett éves szabadsághoz való jog – Ki nem vett szabadság után a munkaviszony megszűnésekor járó pénzbeli megváltás – A 2003/88 irányelvvel és az Európai Unió Alapjogi Chartájával ellentétesnek ítélt nemzeti szabályozás – Magánszemélyek közötti jogvitában eljáró nemzeti bíróság kötelezettségei – Az említett nemzeti szabályozás alkalmazásának mellőzése és az elhunyt munkavállaló örököse részére pénzbeli megváltás nyújtása

    (Az Európai Unió Alapjogi Chartája, 31. cikk, (2) bekezdés, és 51. cikk, (1) bekezdés; 2003/88 európai parlamenti és tanácsi irányelv, 7. cikk)

  1.  A munkaidő‑szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4‑i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 7. cikkét és az Európai Unió Alapjogi Chartája 31. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, mint amely az alapügyek tárgyát képezi, amelynek alkalmazása keretében a munkaviszonynak a munkavállaló halála miatti megszűnése esetén az e rendelkezések alapján megszerzett, az e munkavállaló által a halálát megelőzően ki nem vett fizetett éves szabadsághoz való jog megszűnik, anélkül hogy az említett szabadság pénzbeli megváltásához való, olyan jog keletkezhetne, amely az említett munkavállaló örököseire öröklés útján átszállhat.

    Az ugyanis, ha a munkavállalónak a fizetett éves szabadsághoz való szerzett joga vagy a ki nem vett szabadság után járó pénzbeli megváltásnak a kifizetéséhez való, ehhez kapcsolódó joga a munkaviszony megszűnése esetén megszűnik, anélkül hogy az érdekeltnek ténylegesen lehetősége lett volna e fizetett éves szabadsághoz való jog gyakorlására, e jognak magát a lényegét sértené (lásd ebben az értelemben: 2013. szeptember 19‑iBizottság kontra Strack [felülvizsgálat] ítélet, C‑579/12 RX–II, EU:C:2013:570, 32. pont).

    Így, abban az esetben, ha a munkaviszony a munkavállaló halálával szűnt meg, a pénzbeli kompenzáció elengedhetetlennek bizonyul a munkavállalót megillető fizetett éves szabadsághoz való jog hatékony érvényesülésének biztosítása érdekében (lásd ebben az értelemben: 2014. június 12‑iBollacke ítélet, C‑118/13, EU:C:2014:1755, 24. pont).

    Ebben a kontextusban végezetül emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróságnak már volt alkalma annak pontosítására, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésében szereplő „fizetett éves szabadság” kifejezés, amelyet ugyanúgy kell értelmezni, mint a Charta 31. cikkének (2) bekezdésében szereplő „éves fizetett szabadság” kifejezést, azt jelenti, hogy az e rendelkezések értelmében vett éves szabadság idejére a munkabért továbbra is folyósítani kell, és hogy más szóval a munkavállalónak erre a pihenőidőre meg kell kapnia a rendes munkabérét (lásd ebben az értelemben: 2011. szeptember 15‑iWilliams és társai ítélet, C‑155/10, EU:C:2011:588, 18. és 19. pont).

    Amint azt a Bíróság a jelen ítélet 39. pontjában felidézte, az éves szabadsághoz való jog a fizetett éves szabadsághoz való jognak, mint az uniós szociális jog egyik alapvető – a 93/104 irányelv 7. cikke és a 2003/88 irányelv 7. cikke által rögzített, időközben a Charta 31. cikkének (2) bekezdésében kifejezetten alapvető jogként előírt – elvének a két alkotórésze közül csupán az egyiket képezi. Az említett alapvető jog tehát magában foglalja a bér kifizetéséhez való jogot is, valamint a „fizetett” éves szabadsághoz való e jog lényegéhez tartozó jogként annak a jogát is, hogy a munkaviszony megszűnésekor ki nem vett éves szabadságért pénzbeli megváltást nyújtsanak.

    E tekintetben e jog csak a Charta 52. cikkének (1) bekezdésében előírt szigorú feltételeknek és többek között az említett jog lényeges tartalmának a tiszteletben tartása mellett korlátozható. Így a tagállamok nem térhetnek el a 2003/88 irányelvnek a Charta 31. cikkének (2) bekezdésével összefüggésben értelmezett 7. cikkéből következő, azon elvtől, amely szerint a megszerzett, fizetett éves szabadsághoz való jog nem szűnhet meg a nemzeti jog által meghatározott referencia‑időszak és/vagy átviteli időszak lejártakor, ha a munkavállaló nem volt abban a helyzetben, hogy kivegye a szabadságát (lásd ebben az értelemben: 2017. november 29‑iKing ítélet, C‑214/16, EU:C:2017:914, 56. pont).

    (lásd: 49., 50., 57–59., 61., 63. pont és a rendelkező rész 1. pontja)

  2.  Lásd a határozat szövegét.

    (lásd: 72., 73., 77., 78. pont)

  3.  Lásd a határozat szövegét.

    (lásd: 80., 81., 83., 84. pont)

  4.  Abban az esetben, ha az olyan nemzeti szabályozást, mint amely az alapügyek tárgyát képezi, nem lehetséges oly módon értelmezni, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkével és az Alapjogi Charta 31. cikkének (2) bekezdésével való összhang biztosított legyen, az elhunyt munkavállaló örököse és az e munkavállaló volt munkáltatója közötti jogvitában eljáró nemzeti bíróságnak az említett nemzeti szabályozás alkalmazását mellőznie kell, és gondoskodnia kell arról, hogy az elhunyt munkavállaló örököse e munkáltató terhére pénzbeli megváltásban részesüljön az említett rendelkezések alapján megszerzett, és az említett munkavállaló által a halálát megelőzően ki nem vett fizetett éves szabadságért. Ez a kötelezettség a nemzeti bíróság tekintetében a 2003/88 irányelv 7. cikke és az Alapjogi Charta 31. cikkének (2) bekezdése alapján fennáll abban az esetben, ha a jogvita az ilyen örökös, valamint decentralizált hatóságnak minősülő munkáltató között folyik, és az utóbbi rendelkezés alapján abban az esetben is, ha az örökös és magánszemélynek minősülő munkáltató közötti jogvitáról van szó.

    A fizetett éves szabadsághoz való jog, amelyet a Charta 31. cikkének (2) bekezdése minden munkavállaló tekintetében előír, magát a létezését tekintve tehát egyidejűleg kógens és feltétel nélküli jellegű, ezen utóbbi ugyanis nem igényel az uniós vagy a nemzeti jogi rendelkezések általi konkretizálást, és e rendelkezések csupán részletezhetik az éves szabadság pontos tartamát, valamint adott esetben e jog gyakorlásának bizonyos feltételeit. Következésképpen az említett rendelkezés önmagában elegendő ahhoz, hogy a munkavállalókra olyan jogot ruházzon, amelyre önmagában hivatkozhatnak a munkáltatóval szemben indított jogvitáik keretében olyan helyzetekben, amelyek az uniós jog, és következésképpen a Charta hatálya alá tartoznak (lásd analógia útján: 2018. április 17‑iEgenberger ítélet, C‑414/16, EU:C:2018:257, 76. pont).

    A Charta 31. cikkének (2) bekezdése által a magánszemélynek minősülő munkáltatók tekintetében ily módon kiváltott joghatásokat illetően meg kell állapítani, hogy bár e Charta 51. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy a rendelkezéseinek címzettjei – a szubszidiaritás elvének megfelelő figyelembevétele mellett – az Unió intézményei, szervei és hivatalai, valamint a tagállamok annyiban, amennyiben az Unió jogát hajtják végre, az említett 51. cikk (1) bekezdése nem tér ki arra a kérdésre, hogy az ilyen magánszemélyek adott esetben közvetlenül kötelezhetők‑e az említett Charta bizonyos rendelkezéseinek a tiszteletben tartására, és így az nem értelmezhető úgy, hogy az szisztematikusan kizárja ennek a lehetőségét.

    Először is, amint arra a főtanácsnok az indítványának a 78. pontjában emlékezetett, az, hogy az elsődleges jog bizonyos rendelkezéseinek a címzettjei elsősorban a tagállamok, nem zárja ki, hogy azok a magánszemélyek közötti jogviszonyokra is alkalmazhatóak legyenek (lásd ebben az értelemben: 2018. április 17‑iEgenberger ítélet, C‑414/16, EU:C:2018:257, 77. pont).

    A Bíróság továbbá többek között már elismerte azt, hogy a Charta 21. cikkének (1) bekezdésében előírt tilalom önmagában elég ahhoz, hogy magánszemélyre olyan jogot ruházzon, amelyre hivatkozhat a más magánszeméllyel szemben folyamatban lévő jogvita keretében (2018. április 17‑iEgenberger ítélet, C‑414/16, EU:C:2018:257, 76. pont), anélkül tehát, hogy a Charta 51. cikkének (1) bekezdésével ez ellentétes lenne.

    Végezetül, pontosabban a Charta 31. cikkének (2) bekezdését illetően hangsúlyozni kell, hogy a fizetett éves szabadság időszakaihoz való, valamennyi munkavállalót megillető jog a jellegénél fogva megfelelő kötelezettséget ró a munkáltatóra, nevezetesen az ilyen fizetett szabadság biztosítására vonatkozó kötelezettséget.

    (lásd: 85., 87–90., 92. pont és a rendelkező rész 2. pontja)