C–191/16. sz. ügy

Romano Pisciotti

kontra

Bundesrepublik Deutschland

(a Landgericht Berlin [Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Előzetes döntéshozatal – Uniós polgárság – EUMSZ 18. és EUMSZ 21. cikk – Valamely tagállam szabad mozgáshoz való jogát gyakorló állampolgárának az Amerikai Egyesült Államok részére történő kiadatása – Az Európai Unió és valamely harmadik állam közötti kiadatási megállapodás – Az uniós jog hatálya – Csak a saját állampolgárokra vonatkozó kiadatási tilalom – A szabad mozgás korlátozása – A büntetlenség megelőzésén alapuló igazolás – Arányosság – Az uniós polgár származási tagállamának értesítése”

Összefoglaló – A Bíróság ítélete (nagytanács), 2018. április 10.

1. Uniós polgárság–A tagállamok területén való szabad mozgáshoz és szabad tartózkodáshoz való jog–Valamely tagállamhoz harmadik állam által intézett, olyan uniós polgár kiadatására vonatkozó kérelem, aki egy másik tagállam állampolgára és az első tagállamban élt a szabad mozgáshoz való jogával–Az EU–USA kiadatási megállapodás keretében kezdeményezett kiadatás iránti kérelem–Az uniós jog hatálya alá tartozó érintett polgár helyzete

   (EUMSZ 18. és EUMSZ 21. cikk)

2. Uniós polgárság–A tagállamok területén való szabad mozgáshoz és szabad tartózkodáshoz való jog–Valamely tagállamhoz harmadik állam által intézett, olyan uniós polgár kiadatására vonatkozó kérelem, aki egy másik tagállam állampolgára és az első tagállamban élt a szabad mozgáshoz való jogával–Az EU–USA kiadatási megállapodás keretében kezdeményezett kiadatás iránti kérelem–A megkeresett tagállam nemzeti joga által előírt, csak a saját állampolgárokra alkalmazott kiadatási tilalom–Megengedhetőség–Feltételek

   (EUMSZ 18. és EUMSZ 21. cikk)

1.  Az uniós jogot úgy kell értelmezni, hogy olyan esetben, mint amelyről az alapügyben szó van, amelyben egy, az Amerikai Egyesült Államoknak kiadni kért uniós polgárt e kérelem esetleges teljesítése céljából az állampolgársága szerinti tagállamtól eltérő tagállamban letartóztattak, e polgár helyzete az uniós jog hatálya alá tartozik, mivel az említett polgár az Európai Unión belüli szabad mozgáshoz való jogával élt, és mivel az említett kiadatás iránti kérelmet az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok között a kiadatásról szóló, 2003. június 25‑i megállapodás keretében kezdeményezték.

   (lásd: 35. pont, és a rendelkező rész 1. pontja)

2.  Olyan esetben, mint amely az alapügy tárgyát képezi, amelyben egy, az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok között a kiadatásról szóló, 2003. június 25‑i megállapodás keretében az Amerikai Egyesült Államoknak kiadni kért uniós polgárt e kérelem esetleges teljesítése céljából az állampolgársága szerinti tagállamtól eltérő tagállamban letartóztattak, az EUMSZ 18. és az EUMSZ 21. cikket úgy kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az, ha a megkeresett tagállam valamely alkotmányjogi szabály alapján harmadik államok kiadatás iránti megkeresései esetében eltérően kezeli a saját és más uniós tagállamok állampolgárait, és ez utóbbiak kiadatását engedélyezi, míg a saját állampolgárainak kiadatását nem, amennyiben előzőleg e polgár állampolgársága szerinti tagállam illetékes hatóságai számára lehetővé tette, hogy az átadását európai elfogatóparancs útján kérjék, és amennyiben ez utóbbi tagállam ennek érdekében nem tett intézkedéseket.

   E tekintetben a Bíróság már megállapította, hogy előnyben kell részesíteni az érintett személy állampolgársága szerinti tagállammal való információcserét, annak érdekében, hogy e tagállam hatóságai alkalmasint lehetőséget kapjanak európai elfogatóparancs kibocsátására büntetőeljárás lefolytatása céljából. Így ha valamely tagállam, amelybe egy uniós polgár – valamely másik tagállam állampolgára – beutazott, kiadatás iránti kérelmet kap valamely harmadik államtól, amelyikkel az előbbi tagállam kiadatási egyezményt kötött, tájékoztatnia kell az említett személy állampolgársága szerinti tagállamot, és adott esetben ez utóbbi tagállam kérelmére át kell adni számára ezt a személyt a 2002/584 kerethatározat rendelkezéseinek megfelelően, feltéve, hogy e tagállam a nemzeti joga szerint hatáskörrel rendelkezik a büntetőeljárás lefolytatására e személlyel szemben a területén kívül elkövetett cselekmények vonatkozásában (lásd ebben az értelemben: 2016. szeptember 6‑iPetruhhin ítélet, C‑182/15, EU:C:2016:630, 48. és 50. pont). Bár ez a megoldás, amint az a 2016. szeptember 6‑iPetruhhin ítélet (C‑182/15, EU:C:2016:630) 46. pontjából kitűnik, olyan kontextusban alakult ki, amelyben nem létezett nemzetközi kiadatási megállapodás az Unió és az érintett harmadik állam között, mégis alkalmazandó egy olyan helyzetre, mint amely az alapügy tárgyát képezi, amelyben az EU–USA megállapodás a megkeresett tagállamot felhatalmazza arra, hogy a saját állampolgárait ne adja ki. Ezt a megállapítást nem kérdőjelezheti meg az észrevételeket előterjesztő egyes kormányok azon érve, amely szerint lényegében az európai elfogatóparancs címén tett átadási kérelemnek az Amerikai Egyesült Államoktól érkező kiadatási kérelemmel szemben biztosított elsőbbsége megfosztaná az EU–USA megállapodás 10. cikkének (2) és (3) bekezdésében foglalt azon szabályt a hatékony érvényesülésétől, amelynek értelmében a megkeresett tagállam illetékes hatósága – az egymással versengő megkeresések esetén – valamennyi releváns körülményt figyelembe véve meghatározza, hogy melyik államnak adja át a személyt. Annak eshetősége ugyanis, hogy a jelen ítélet 51. pontjában hivatkozott együttműködés akadályát képezi a harmadik államba történő kiadatás iránti kérelemnek, előnyben részesítve az európai elfogatóparancsot, mégpedig azért, hogy a szabad mozgáshoz való jog gyakorlását kevésbé korlátozó módon járjon el (lásd ebben az értelemben: 2016. szeptember 6‑iPetruhhin ítélet, C‑182/15, EU:C:2016:630, 49. pont), nem automatikus jellegű. Így az annak elkerülésére irányuló célkitűzés megőrzéséhez, hogy az érintett személy a kiadatási kérelemben felrótt bűncselekmények miatt ne maradjon büntetlen, az szükséges, hogy a megkeresett tagállamtól eltérő más tagállam által alkalmasint kibocsátott európai elfogatóparancs legalábbis ugyanarra a tényállásra vonatkozzon, és hogy – amint a 2016. szeptember 6‑iPetruhhin ítélet (C‑182/15, EU:C:2016:630) 50. pontjából kitűnik – a kibocsátó tagállam a nemzeti joga szerint hatáskörrel rendelkezzen a büntetőeljárás lefolytatására e személlyel szemben a területén kívül elkövetett cselekmények vonatkozásában.

   (lásd: 51–54., 56. pont, és a rendelkező rész 2. pontja)