–

S. Nogueira, V. Perez-Ortega, V. Mauguit, M. Sanchez-Odogherty, J. Sanchez‑Navarro és M.‑J. Moreno Osacar képviseletében S. Gilson és F. Lambinet avocats,

–

a Crewlink Ireland Ltd. képviseletében S. Corbanie advocaat és F. Harmel avocat,

–

a Ryanair Designated Activity Company, korábban Ryanair Ltd, képviseletében S. Corbanie advocaat, F. Harmel és E. Vahida avocats, valamint G. Metaxas‑Maranghidis dikigoros,

–

a belga kormány képviseletében C. Pochet, M. Jacobs és L. Van den Broeck, meghatalmazotti minőségben,

–

Írország képviseletében A. Joyce, meghatalmazotti minőségben, segítője: S. Kingston barrister,

–

a francia kormány képviseletében D. Colas, D. Segoin és C. David, meghatalmazotti minőségben,

–

a holland kormány képviseletében M. Bulterman és C. Schillemans, meghatalmazotti minőségben,

–

a svéd kormány képviseletében kezdetben C. Meyer‑Seitz, A. Falk, U. Persson és N. Otte Widgren, meghatalmazotti minőségben, később C. Meyer‑Seitz és A. Falk, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében M. Wilderspin, M. Heller és P. Costa de Oliveira, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2000. december 22‑i 44/2001/EK tanácsi rendelet (HL 2001. L 12., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 4. kötet, 42. o.; helyesbítés: HL 2006. L 242., 6. o., HL 2011. L 124., 47. o.; a továbbiakban: „Brüsszel I” rendelet) 19. cikke 2. pontja a) alpontjának értelmezésére vonatkoznak.

2

E kérelmeket a C‑168/16. sz. ügyben Sandra Nogueira, Victor Perez‑Ortega, Virginie Mauguit, Maria Sanchez‑Odogherty és José Sanchez‑Navarro (a továbbiakban együtt: S. Nogueira és társai) és a Crewlink Ireland Ltd (a továbbiakban: Crewlink) között, illetve a C‑169/16. sz. ügyben Miguel José Moreno Osacar és a Ryanair Designated Activity Company, korábban Ryanair Ltd (a továbbiakban: Ryanair) között, S. Nogueira és társai, valamint M.‑J. Moreno Osacar egyedi munkaszerződéseinek teljesítését és megszüntetését érintő feltételekkel, valamint a belga bíróságok ezen jogviták elbírálására fennálló joghatóságával kapcsolatban folyamatban lévő két jogvitában terjesztették elő.

3

Az 1944. december 7‑én Chicagóban (Egyesült Államok) aláírt, a nemzetközi polgári repülésről szóló egyezményt (kihirdette: az 1971. évi 25. tvr.; a továbbiakban: Chicagói Egyezmény) az Európai Unió valamennyi tagállama ratifikálta, maga az Európai Unió azonban nem részese az említett egyezménynek.

4

Ezen egyezmény 17. cikke a következőképpen rendelkezik:

„A légi jármű ahhoz az Államhoz tartozik, amelynek lajstromába be van jegyezve.”

5

A „Brüsszel I” rendelet (13) és (19) preambulumbekezdése a következőképpen szól:

[…]

6

E rendelet II. fejezetének a 18–21. cikket tartalmazó 5. szakasza az egyedi munkaszerződésekkel kapcsolatos jogvitákra vonatkozó joghatósági szabályokat tartalmazza.

7

Az említett rendelet 18. cikkének 1. pontja a következőképpen rendelkezik:

„A 4. cikk és az 5. cikk 5. pontjának sérelme nélkül az egyedi munkaszerződéssel kapcsolatos ügyekben a joghatóságot e szakasz határozza meg.”

8

Ugyanezen rendelet 19. cikke előírja:

„Valamely tagállamban lakóhellyel vagy székhellyel rendelkező munkaadó perelhető:

9

A rendelet 21. cikkének szövege a következő:

„E szakasz rendelkezéseitől kizárólag olyan, a joghatóságot kikötő megállapodással lehet eltérni, amely:

10

A szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló, Rómában, 1980. június 19‑én aláírásra megnyitott egyezmény (HL 1980. L 266., 1. o.; magyar nyelven: HL 2005. C 169., 10. o.; a továbbiakban: Római Egyezmény) preambuluma kimondja:

„Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó szerződés magas szerződő felei,

törekedve arra, hogy a Közösségen belül – különösen a bírósági joghatóság és a bírósági határozatok végrehajtása tekintetében – megkezdődött jogegységesítés folytatódjon a nemzetközi magánjog területén,

azzal a szándékkal, hogy egységes szabályokat alakítsanak ki a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó joggal kapcsolatosan,

a következőkben állapodtak meg […].”

11

A 2006. december 12‑i 1899/2006/EK európai parlamenti és tanácsi rendelettel (HL 2006. L 377., 1. o.) módosított, a polgári légi közlekedés területén a műszaki előírások és a közigazgatási eljárások összehangolásáról szóló, 1991. december 16‑i 3922/91/EGK tanácsi rendeletet (HL 1991. L 373., 4. o.; magyar nyelvű különkiadás 7. fejezet, 1. kötet, 348. o.; a továbbiakban: 3922/91 rendelet) kell alkalmazni – az 1. cikke értelmében – „a polgári légi közlekedés biztonsága területén a műszaki előírások és közigazgatási eljárások összehangolására a légi járművek üzemeltetése és karbantartása terén, valamint az e feladatokban érintett személyekre és szervezetekre vonatkozóan”.

12

E rendelet részét képezte egy III. melléklet, amelynek Q. része a „Repülési és szolgálati időre vonatkozó korlátozások és pihenési követelmények” címet viselte, mielőtt azt a polgári repülés területén közös szabályokról és az Európai Repülésbiztonsági Ügynökség létrehozásáról, valamint a 91/670/EGK tanácsi irányelv, az 1592/2002/EK rendelet és a 2004/36/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2008. február 20‑i 216/2008/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2008. L 79., 1. o.; helyesbítés: HL 2012. L 257., 22. o.) hatályon kívül helyezte. A légi közlekedési előírás (OPS) 1.1090 3.1. pontja, amely e részben volt található, a következőképpen rendelkezett:

„Az üzemben tartó a személyzet minden tagja számára jelöljön ki egy bázishelyet.”

13

A hivatkozott rész ugyancsak tartalmazta az OPS 1.1095 előírást, amelynek 1.7. pontja a „bázishely” fogalmát a következőképpen határozta meg: „[a]z üzemben tartó által a személyzet tagja számára kijelölt hely, ahol az rendszerint megkezdi és befejezi szolgálati idejét vagy szolgálati idejeinek egy sorozatát és ahol normál körülmények között az üzemben tartó nem felelős a személyzet érintett tagjának elszállásolásáért”.

14

Egyébiránt, az OPS 1.1110, amely szintén a 3922/91 rendelet III. melléklete Q. részében szerepelt, „Pihenés” címmel, a következőképpen rendelkezett:

„1. Minimális pihenés

[…]”

15

A szociális biztonság terén, a 2012. május 22‑i 465/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelettel (HL 2012. L 149., 4. o.) módosított, a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló, 2004. április 29‑i 883/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2004. L 166., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 5. kötet, 72. o.) (18b) preambulumbekezdése szintén hivatkozik a „bázishely” fogalmára. Az említett preambulumbekezdés a következőképpen szól:

„A [3922/91] rendelet III. melléklete szerint a hajózószemélyzet és a légiutas‑kísérő személyzet tagjaira vonatkozóan a „bázishely” az üzemben tartó által a személyzet tagja számára kijelölt hely, ahol az rendszerint megkezdi és befejezi szolgálati idejét vagy szolgálati idejeinek egy sorozatát, és ahol normál körülmények között az üzemben tartó nem felelős a személyzet érintett tagjának elszállásolásáért. Az e rendelet II. címének a hajózószemélyzet és a légiutas‑kísérő személyzet tagjai esetében történő alkalmazásának megkönnyítése érdekében helyénvaló a „bázishely” e fogalmát kritériumként használni a hajózószemélyzet és a légiutas‑kísérő személyzet tagjaira alkalmazandó jog meghatározásához. A hajózószemélyzet és a légiutas‑kísérő személyzet tagjaira alkalmazandó jognak azonban stabilnak kell maradnia, és a bázishely elvének alkalmazása nem eredményezheti azt, hogy az ágazat munkaszervezése vagy a szezonális szükségletek következtében gyakran változzon az alkalmazandó jog.”

16

A 883/2004 rendelet 11. cikke, amely az alkalmazandó jogszabályok meghatározásával kapcsolatos II. cím alá tartozik, az alábbiak szerint rendelkezik:

„(1)   Az e rendelet hatálya alá tartozó személyekre csak egy tagállam jogszabályai alkalmazandóak. E jogszabályokat e cím rendelkezései szerint kell meghatározni.

[…]

(3)   A 12–16. cikkre is figyelemmel:

[…]

(5)   A hajózószemélyzet és a légiutas‑kísérő személyzet légi személy‑ vagy árufuvarozási szolgáltatásokat lebonyolító tagjainak tevékenységét azon tagállamban végzett tevékenységnek kell tekinteni, amelyben a 3922/91/EGK rendelet III. mellékletében meghatározottak szerint a bázishelyük található.”

17

A 465/2012 rendelet 3. cikke előírja, hogy a 883/2004 rendelet 11. cikkének (5) bekezdése az Európai Unió Hivatalos Lapjában való kihirdetését követő huszadik napon lép hatályba. Minthogy az említett kihirdetés 2012. június 8‑án történt meg, az e rendelet által hatályba léptetett módosítások az időbeli hatály alapján nem alkalmazhatók az alapeljárásokra.

18

2008. április 21‑én M.‑J. Moreno Osacar Spanyolországban munkaszerződést kötött a Ryanair légitársasággal (székhely: Írország).

19

E szerződés értelmében a feladatkörébe tartozott „az utasok biztonságáról, elsősegélyben való részesítéséről, támogatásáról és ellenőrzéséről való gondoskodás, a beszállásban való segédkezés és a földi feladatok ellátása […], a fedélzeti árusítás, a repülőgép belsejének takarítása, a biztonsági ellenőrzések elvégzése, valamint minden olyan feladat ellátása, amelyet a társaság […] előírhat”.

20

E szerződés értelmében, amely angol nyelven készült, az ír bíróságok rendelkeztek joghatósággal a felek között esetlegesen felmerülő, a szerződés teljesítésével és megszüntetésével kapcsolatos jogviták elbírálására, és e tagállam joga volt irányadó a felek közötti munkaviszony szabályozására. E szerződés ugyancsak kimondta, hogy mivel M.‑J. Moreno Osacar légiutas‑kísérőként feladatait az e társaság tulajdonában álló, Írországban lajstromozott repülőgépek fedélzetén látta el, úgy tekintették, hogy M.‑J. Moreno Osacar munkáját Írországban végezte.

21

Másfelől, M.‑J. Moreno Osacar munkaszerződése a charleroi‑i repülőteret (Belgium) jelölte ki „bázishelyeként”, és arra kötelezte M.‑J. Moreno Osacart, hogy legfeljebb egy órányi távolságra lakjon a bázishelyétől, így ő Belgiumban lakott.

22

2009. április 1‑jén M.‑J. Moreno Osacart „felügyelővé” léptették elő. 2011. június 16‑án M.‑J. Moreno Osacar beadta felmondását.

23

Ezt követően, úgy vélve, hogy korábbi munkáltatójának a belga jogszabályokat kell tiszteletben tartania és végrehajtania, és úgy tekintve, hogy e tagállam bíróságai jogosultak kérelmeinek elbírálására, M.‑J. Moreno Osacar 2011. december 8‑én keresetet indított a Ryanairrel szemben a tribunal du travail de Charleroi (charleroi‑i munkaügyi bíróság, Belgium) előtt, keresetében kérve, hogy a bíróság kötelezze a korábbi munkáltatóját többféle kártérítés megfizetésére.

24

A Ryanair vitatta, hogy a belga bíróságoknak lenne joghatósága e jogvita elbírálására. E tekintetben a társaság arra hivatkozott, hogy szoros és tényleges kapcsolat áll fenn a jogvita és az ír bíróságok között. Ekképpen a szóban forgó társaság rámutat arra, hogy – a joghatóság és az ír jog mint alkalmazandó jog kikötésén túlmenően – M.‑J. Moreno Osacar az ír adózási és társadalombiztosítási jogszabályok alá tartozott, munkaszerződését Írországban lajstromozott, e tagállam jogának hatálya alá tartozó repülőgépek fedélzetén teljesítette, és bár M.‑J. Moreno Osacar a munkaszerződését Spanyolországban írta alá, e szerződés kizárólag akkor lépett hatályba, amikor a Ryanair azt az írországi székhelyén szintén aláírta.

25

2013. november 4‑i ítéletében a tribunal du travail de Charleroi (charleroi‑i munkaügyi bíróság) úgy határozott, hogy a belga bíróságok nem rendelkeznek joghatósággal M.‑J. Moreno Osacar kérelmének az elbírálására. M.‑J. Moreno Osacar e határozat ellen fellebbezést nyújtott be a kérdést előterjesztő bíróság, a cour du travail de Mons (monsi munkaügyi bíróság, Belgium) előtt.

26

A kérdést előterjesztő bíróság először is egyes ténymegállapításokat vesz számba. A kérdést előterjesztő bíróság kiemeli, hogy M.‑J. Moreno Osacar minden munkanapját a charleroi‑i repülőtéren kezdte, illetve fejezte be. Hasonlóképpen, néha köteles volt ügyeletben ott maradni az esetlegesen hiányzó személyzeti tagok helyettesítése érdekében.

27

E pontosításokat követően e bíróság rámutat arra, hogy az ügy érdemében való határozathozatalt megelőzően, a bíróságnak először a belga bíróságoknak a jogvita elbírálására vonatkozó joghatóságával kapcsolatban kell állást foglalnia.

28

Miután a „Brüsszel I” rendelet 21. cikke értelmében a joghatósági kikötés alkalmazhatatlanságát mondta ki M.‑J. Moreno Osacar esetében, e bíróság úgy határozott, hogy e kérdés vizsgálatát e rendelet 19. cikkének 2. pontja alapján kell elvégezni. A kérdést előterjesztő bíróság emlékeztet arra, hogy e rendelkezés különböző, joghatósággal rendelkező bírságokat jelöl meg a munkaszerződéssel kapcsolatos jogviták elbírálására. Ezek közül a kérdést előterjesztő bíróság úgy ítéli, hogy a munkavégzés szokásos helye rég óta lényeges eleme a Bíróság ítélkezési gyakorlatának.

29

E tekintetben, abban az esetben, ha a munkavállalóra bízott munka elvégzése több tagállam területét érinti, a Bíróság ítélkezési gyakorlatából – és különösen az 1993. július 13‑iMulox IBC ítélet (C‑125/92, EU:C:1993:306) 24. pontjából – kitűnik, hogy a szokásos munkavégzési helyet úgy lehet meghatározni, hogy „ez a hely ott található, ahol vagy ahonnan a munkavállaló a munkáltatója felé fennálló kötelezettségeit alapvetően teljesíti”. Ebből következően, e hely meghatározása céljából a nemzeti bíróságoknak a valószínűsítő körülmények módszerét kellene alkalmaznia, azaz az adott ügy körülményeinek az összességét kell figyelembe venniük annak meghatározása érdekében, hogy a szakmai tevékenység mely állammal mutatja a legszorosabb kapcsolatot.

30

Ugyanakkor a légitársaságok légiutas‑kísérő személyzete által a tagállamok bíróságai előtt indított eljárások elbírálására joghatósággal rendelkező bíróság meghatározása különös nehézséget jelent.

31

Minthogy konkrétabban e személyek esetében a „szakmai tevékenység tényleges központjának” a meghatározása a kérdés, a kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy ez a hely végül is nem jelent‑e a 3922/91 rendelet III. mellékletében meghatározott „bázishelyhez” nagyon hasonló fogalmat, amint azt úgy tűnik, a szociális biztonságra vonatkozó uniós jogban e fogalomra történő hivatkozás is megállapítja.

32

Ilyen körülmények között a cour de travail de Mons (monsi munkaügyi bíróság) felfüggesztette az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjesztette a Bíróság elé:

„Figyelembe véve

33

S. Nogueira és társai, akik portugál, spanyol, illetve belga állampolgárok, 2009 és 2010 folyamán munkaszerződést kötöttek az írországi székhelyű Crewlink társasággal.

34

Mindannyiuk szerződésében az szerepelt, hogy őket munkavállalóként a Crewlink alkalmazza, és légiutas‑kísérőként a Ryanairhez küldi ki, az M.‑J. Moreno Osacar által betöltött pozícióhoz hasonló munkakörbe.

35

Ezek az angol nyelven készített munkaszerződések szintén azt tartalmazták, hogy e munkavállalók munkaviszonyára az ír jog irányadó, és hogy e tagállam bíróságai rendelkeznek joghatósággal az e szerződések teljesítésével vagy megszüntetésével kapcsolatos minden jogvita elbírálására. Hasonlóképpen, e szerződések úgy rendelkeztek, hogy a díjazásuk egy ír bankszámlára kerül átutalásra.

36

A munkaviszonyok 2011‑ben értek véget, felmondás vagy elbocsátás útján.

37

Az M.‑J. Moreno Osacar által hivatkozott indokokhoz hasonló indokok alapján, S. Nogueira és társai a tribunal du travail de Charleroi (charleroi‑i munkaügyi bíróság) előtt eljárást indítottak többféle, kártérítés megfizetése tárgyában.

38

2013. november 4‑i ítéletében e bíróság úgy határozott, hogy a belga bíróságok nem rendelkeznek joghatósággal a keresetek elbírálására. Az alapügyek felperesei az ítélettel szemben a kérdést előterjesztő bírósághoz fellebbeztek.

39

A kérdést előterjesztő bíróság hangsúlyozza ezenkívül, hogy S. Nogueira és társainak munkaszerződése kikötötte, hogy „az ügyfél repülőgépeit Írországban lajstromozták, és tekintettel arra, hogy a feladataikat ezeken a repülőgépeken látják el, munkavégzési helyük Írország”, hogy a charleroi‑i repülőtér a munkavállalók „állomáshelye”, és hogy a munkavállalók legfeljebb egy órás távolságra lakhatnak a bázishelyüktől.

40

Ezenkívül a szóban forgó bíróság hivatkozik néhány, általa megállapított releváns tényre. Először – bár a munkaszerződés lehetővé tette a munkáltató számára, hogy S. Nogueirát és társait egy másik repülőtérre helyezze át – a jelen ügyben nem kétséges, hogy a Crewlink rendelkezésére álló egyetlen bázishely a charleroi‑i repülőtér volt. Másodszor, mindegyik munkavállaló a munkanapját a charleroi‑i repülőtéren kezdte, és minden munkanap végén következetesen a bázishelyére tért vissza. Harmadszor, mindegyikükkel előfordult, hogy a charleroi‑i repülőtéren kellett maradnia ügyeletben, az esetlegesen hiányzó személyzeti tagok helyettesítése érdekében.

41

Érintőlegesen a kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy S. Nogueira és társainak a munkaszerződése a Ryanair által követett repülésbiztonsági politika betartására kötelezte a munkavállalókat. Hasonlóképpen, az a tény, hogy a Ryanair és a Crewlink közös irodát tart fent a charleroi‑i repülőtéren, valamint hogy a Crewlink által rendelkezésre bocsátott munkavállaló felett a Ryanair vezetősége gyakorolt fegyelmi jogkört, elegendő bizonyságot szolgáltat arra, hogy a két vállalkozás személyzete egy munkaközösség tagja volt.

42

E bíróság a C‑169/16. sz. ügyben előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelemben szereplőhöz hasonló megfogalmazással igazolja az előzetes döntéshozatalra utalás szükségességét. Ezért a cour du travail de Mons úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából egy lényegében hasonló kérdést terjeszt a Bíróság elé.

43

A Bíróság elnöke 2016. április 11‑i határozatával elrendelte a C‑168/16. és a C‑169/16. sz. ügyek egyesítését az írásbeli és a szóbeli szakasz lefolytatása, valamint az ítélet meghozatala céljából.

44

Kérdéseivel a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy egy légitársaság saját, vagy a rendelkezésére bocsátott légiutas‑kísérő személyzetének tagja által indított eljárás esetén, és az eljáró bíróság joghatóságának megállapítása végett, a „Brüsszel I” rendelet 19. cikke 2. pontjának a) alpontja szerinti „munkavállaló szokásos munkavégzési helye” fogalom azonosítható‑e a 3922/91 rendelet III. melléklete szerinti „bázishely” fogalommal.

45

Mindenekelőtt pontosítani kell először is, hogy – amint az a Brüsszel I. rendelet (19) preambulumbekezdéséből kitűnik, és annyiban, amennyiben e rendelet a tagállamok közötti kapcsolatokban az új tagállamoknak az alábbi egyezményhez való csatlakozásáról szóló későbbi egyezményekkel módosított, a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok végrehajtásáról szóló, 1968. szeptember 27‑i egyezmény (a továbbiakban: Brüsszeli Egyezmény) helyébe lépett – a Bíróság által az ezen egyezmény rendelkezéseire vonatkozóan adott értelmezés az említett rendelet rendelkezéseire is érvényes, amennyiben e jogszabályok rendelkezései egyenértékűnek tekinthetők (2016. július 7‑iHőszig ítélet, C‑222/15, EU:C:2016:525, 30. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

46

E tekintetben – bár eredeti változatában ez az egyezmény nem tartalmazott a munkaszerződésre irányadó konkrét rendelkezést – a „Brüsszel I” rendelet 19. cikkének 2. pontja szinte teljesen megegyezik a szóban forgó egyezménynek a Spanyol Királyságnak és a Portugál Köztársaságnak a Dán Királyság, Írország, valamint Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága csatlakozásáról szóló egyezménnyel, és a Görög Köztársaság csatlakozásáról szóló egyezménnyel módosított, a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról és a bírósági határozatok végrehajtásáról szóló Egyezményhez, valamint az Egyezménynek a Bíróság általi értelmezésére vonatkozó jegyzőkönyvhöz való csatlakozásáról szóló 89/535/EGK egyezményből (HL 1989. L 285., 1. o.) eredő változata 5. cikke 1. pontjának második és harmadik mondatával, így – az előző pontban felidézett ítélkezési gyakorlattal összhangban – továbbra is biztosítani kell az e két jogszabály értelmezése közötti folyamatosságot.

47

Másfelől, minthogy egyedi munkaszerződésről van szó, a kérelem alapjául szolgáló kötelezettség teljesítési helyét, a Brüsszeli Egyezmény 5. cikke 1. pontjának második mondata értelmében, olyan egységes kritériumok alapján kell megállapítani, amelyeket a Bíróságnak kell meghatározni ezen egyezmény rendszerének és céljainak megfelelően. A Bíróság ugyanis hangsúlyozta, hogy egyedül egy ilyen önálló értelmezés képes biztosítani a szóban forgó egyezmény egységes alkalmazását, amely egyezmény célja, többek között, a szerződő államok bíróságainak a joghatóságára vonatkozó szabályok egységesítése, elkerülve – amennyire lehetséges – hogy ugyanazon jogviszony tekintetében halmozódjanak a joghatósági okok, valamint a Közösségben letelepedett személyek jogi védelmének megerősítése, egyszerre lehetővé téve mind a felperesnek, hogy könnyen azonosíthassa, mely bíróság előtt indíthat keresetet, mind pedig az alperesnek, hogy észszerűen kiszámíthassa, mely bíróság előtt indítható ellene kereset (2003. április 10‑iPugliese ítélet, C‑437/00, EU:C:2003:219, 16. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

48

Ebből következik, hogy az önálló értelmezés követelménye szintén alkalmazandó a „Brüsszel I” rendelet 19. cikkének 2. pontjára (lásd ebben az értelemben: 2015. szeptember 10‑iHolterman Ferho Exploitatie és társai ítélet, C‑47/14, EU:C:2015:574, 37. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

49

Másodszor, a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából következik, hogy egyfelől, a munkaszerződésekkel kapcsolatos jogviták esetén, a „Brüsszel I” rendelet II. fejezetének 5. szakasza olyan szabályokat tartalmaz, amelyek célja az – amint e rendelet (13) preambulumbekezdéséből is kitűnik –, hogy a gyengébb szerződő felet az érdekeinek megfelelő, kedvezőbb joghatósági szabályokkal védje (lásd ebben az értelemben: 2012. július 19‑iMahamdia ítélet, C‑154/11, EU:C:2012:491, 44. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2015. szeptember 10‑iHolterman Ferho Exploitatie és társai ítélet, C‑47/14, EU:C:2015:574, 43. pont).

50

E szabályok ugyanis többek között lehetővé teszik a munkavállaló számára, hogy azon bíróság előtt perelje be a munkáltatót, amelyről úgy véli, hogy az érdekeinek leginkább megfelelő, és elismerik számára azt a lehetőséget, hogy azon tagállamnak a bíróságai előtt perelje a munkáltatót, ahol az lakóhellyel vagy székhellyel rendelkezik, vagy a munkavállaló a szokásos munkavégzési helyének bíróságai előtt vagy – abban az esetben, ha e munkát nem egy országon belül kell elvégezni – annak a helynek a bíróságai előtt, ahol a munkavállalót foglalkoztató telephely található. Az említett szakasz rendelkezései ugyancsak korlátozzák a munkavállalóval szemben fellépő munkáltató fórumválasztási, illetve azon lehetőségét, hogy a szóban forgó rendeletben megállapított joghatósági szabályoktól eltérjen (2012. július 19‑iMahamdia ítélet, C‑154/11, EU:C:2012:491, 45. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

51

Másfelől, a „Brüsszel I” rendelet II. fejezetének 5. szakaszában szereplő rendelkezések nemcsak sajátos, hanem kimerítő jelleggel is rendelkeznek (lásd ebben az értelemben: 2015. szeptember 10‑iHolterman Ferho Exploitatie és társai ítélet, C‑47/14, EU:C:2015:574, 44. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

52

Harmadszor, a „Brüsszel I” rendelet 21. cikke korlátozza a munkaszerződést kötő felek azon lehetőségét, hogy joghatóságot kikötő megállapodást kössenek. Ennek megfelelően az ilyen megállapodást a jogvita keletkezését követően kell megkötni, vagy ha korábban kötötték, a megállapodásnak lehetővé kell tennie a munkavállaló számára, hogy az említett szabályok által joghatósággal felruházott bíróságoktól eltérő bíróságokhoz forduljon (2012. július 19‑iMahamdia ítélet, C‑154/11, EU:C:2012:491, 61. pont).

53

Következésképpen e rendelkezést nem lehet úgy értelmezni, hogy a joghatóságot kikötő valamely megállapodás kizárólagos módon alkalmazható, és így megtilthatja a munkavállaló számára, hogy a „Brüsszel I” rendelet 18. és 19. cikke alapján joghatósággal rendelkező bíróságokhoz forduljon (lásd ebben az értelemben: 2012. július 19‑iMahamdia ítélet, C‑154/11, EU:C:2012:491, 63. pont).

54

A jelen esetben, meg kell állapítani, ahogyan a főtanácsnok indítványának 57. és 58. pontjában is kiemelte, hogy valamely bíróság joghatóságának az alapügyek tárgyát képezőkhöz hasonló szerződésekben való kikötése nem felel meg a „Brüsszel I” rendelet 21. cikkében megállapított követelmények közül egyiknek sem, és ennek következtében erre a kikötésre nem lehet hivatkozni a fellebbezőkkel szemben.

55

Végül negyedszer, meg kell jegyezni, hogy a „Brüsszel I” rendelet 19. cikke 2. pontjának önálló értelmezésével nem ellentétes, hogy a Római Egyezmény megfelelő rendelkezéseit figyelembe vegyék, minthogy ezen Egyezménynek a célja – amint az a preambulumából is kiderül – szintén az, hogy az Unión belül – különösen a bírósági joghatóság és a bírósági határozatok végrehajtása tekintetében – megkezdődött jogegységesítés folytatódjon a nemzetközi magánjog területén.

56

Ugyanis, amint azt a főtanácsnok indítványának 77. pontjában megállapította, a Bíróság már a 2011. március 15‑iKoelzsch ítéletben (C‑29/10, EU:C:2011:151), valamint a 2011. december 15‑iVoogsgeerd ítéletben (C‑384/10, EU:C:2011:842) a Római Egyezményt többek között a Brüsszeli Egyezmény egyedi munkaszerződésekre vonatkozó rendelkezéseire tekintettel értelmezte.

57

Ami a „munkavállaló szokásos munkavégzési helyének” a „Brüsszel I” rendelet 19. cikke 2. pontjának a) alpontja értelmében vett fogalmát illeti, a Bíróság már több alkalommal megállapította, hogy azon tagállam szerinti kapcsolóelvet, ahol a munkavállaló rendszerint a munkáját végzi, tágan kell értelmezni (lásd analógia útján: 2013. szeptember 12‑iSchlecker ítélet, C‑64/12, EU:C:2013:551, 31. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

58

Ami az egy több szerződő állam területén teljesített munkaszerződést illeti, amikor nincs a munkavállaló szakmai tevékenységeinek tényleges központja, ahonnan a munkavállaló a munkáltatója felé fennálló kötelezettségeinek lényegét teljesíti, a Bíróság úgy ítélte, hogy a Brüsszeli Egyezmény 5. cikkének 1. pontját úgy kell értelmezni, mint amely arra a helyre vonatkozik, ahol, vagy ahonnan a munkavállaló a munkáltatója felé fennálló kötelezettségeinek lényegét teljesíti, tekintettel arra, hogy szükség van mind annak a helynek a meghatározására, amellyel a jogvita a legszorosabb kapcsolatot mutatja annak érdekében, hogy a döntésre legmegfelelőbb bíróság kerüljön kijelölésre, mind a munkavállaló mint a gyengébb szerződő fél megfelelő védelmének biztosítására, és annak az elkerülésére, hogy több bíróság rendelkezzen joghatósággal. Ugyanis ez az a hely, ahol a munkavállaló a legalacsonyabb költséggel tud bírósági eljárást indítani a munkáltatója ellen, illetve védekezni, és az e helyen eljáró bíróság a legmegfelelőbb arra, hogy a munkaszerződéssel kapcsolatos jogvitákat elbírálja (lásd ebben az értelemben: 2002. február 27‑iWeber ítélet, C‑37/00, EU:C:2002:122, 49. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

59

Ekképpen hasonló körülmények között a Brüsszel I. rendelet 19. cikke 2. pontjának a) alpontjában szereplő a „munkavállaló szokásos munkavégzési helye” fogalmat úgy kell értelmezni, mint amely arra a helyre vonatkozik, ahol vagy ahonnan a munkavállaló a munkáltatója felé fennálló kötelezettségeinek lényegét teljesíti.

60

A jelen ügyben, az alapeljárások olyan munkavállalókat érintenek, akiket egy légitársaság a saját vagy a rendelkezésére bocsátott légiutas‑kísérő személyzet tagjaként alkalmazott. Ekképpen azon tagállami bíróság, amelyhez ilyen jogvitákkal fordultak, amennyiben nem tudja kétséget kizáróan meghatározni a „munkavállaló szokásos munkavégzési helyét”, a saját joghatóságának a megvizsgálása végett be kell, hogy azonosítsa azt „a helyet, ahonnan” e munkavállaló a munkáltatója felé fennálló kötelezettségeit elsősorban teljesítette.

61

Amint arra a főtanácsnok indítványának 95. pontjában emlékeztetett, szintén a Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, hogy e hely pontos meghatározása céljából a nemzeti bíróságnak valószínűsítő körülmények együttesére kell hivatkoznia.

62

Ennek a valószínűsítő körülmények módszerének az alkalmazása nem csupán a jogviszonyok valódiságának a pontosabb tükrözését teszi lehetővé annyiban, amennyiben e módszernek a munkavállaló tevékenységével összefüggő összes elemet figyelembe kell vennie (lásd analógia útján: 2011. március 15‑iKoelzsch ítélet, C‑29/10, EU:C:2011:151, 48. pont), hanem azt is megakadályozza, hogy a „munkavállaló szokásos munkavégzési helye” fogalmához hasonló fogalmat használják eszközül, illetve hogy az hozzájáruljon az előírt kötelezettségek megkerüléséhez vezető lehetséges stratégiák megvalósításához (lásd analógia útján: 2016. október 27‑iD’Oultremont és társai ítélet, C‑290/15, EU:C:2016:816, 48. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

63

Amint azt a főtanácsnok indítványának 85. pontjában hangsúlyozta, a közlekedési ágazatbeli munkaviszonyok különleges természetét illetően, a Bíróság a 2011. március 15‑iKoelzsch ítéletben (C‑29/10, EU:C:2011:151, 49. pont), valamint a 2011. december 15‑iVoogsgeerd ítéletben (C‑384/10, EU:C:2011:842, 38–41. pont) számos olyan támpontot határozott meg, amelyeket a nemzeti bíróságok a fent figyelembe vehetnek. E bíróságoknak többek között meg kell állapítaniuk, hogy melyik tagállamban található az a hely, ahonnan a munkavállaló a fuvarozási feladatait végzi, az a hely, ahová a munkavállaló feladatai elvégzését követően visszatér, ahol a feladataival kapcsolatos utasításokat kapja, és a munkáját szervezi, valamint azt a helyet is meg kell határoznia, ahol a munkaeszközök találhatók.

64

E tekintetben az alapeljárásokhoz hasonló körülmények között, és amint azt a főtanácsnok is hangsúlyozta indítványának 102. pontjában, azt is figyelembe kell venni, hogy hol állomásoztak azok a repülőgépek, amelyek fedélzetén a munkát szokásosan végezték.

65

Következésképpen az a „hely, ahol, vagy ahonnan a munkavállaló a munkáltatója felé fennálló kötelezettségeinek lényegét teljesíti” fogalom nem azonosítható egy másik uniós jogi aktusban szereplő fogalommal.

66

Ami valamely légitársaság saját, illetve a rendelkezésére bocsátott légiutas‑kísérő személyzetet illeti, ezen fogalom nem azonosítható a 3922/91 rendelet III. melléklete szerinti „bázishely” fogalmával. A „Brüsszel I” rendelet ugyanis se nem hivatkozik a 3922/91 rendeletre, se nem kívánja ugyanazon célkitűzéseket megvalósítani, minthogy ez utóbbi rendelet a polgári légi közlekedés biztonsága területén a műszaki előírások és közigazgatási eljárások összehangolására irányul.

67

Az a körülmény, hogy a „Brüsszel I” rendelet 19. cikke 2. pontjának a) alpontja szerint „munkavállaló szokásos munkavégzési helye” fogalmat nem lehet a 3922/91 rendelet III. melléklete szerinti „bázishely” fogalommal azonosnak tekinteni, nem jelenti ugyanakkor azt – amint azt a főtanácsnok indítványának 115. pontjában hangsúlyozta – hogy ez utóbbi fogalom egyáltalán nem rendelkezik relevanciával az alapügyekhez hasonló körülmények között annak megállapítására, hogy melyik az a hely, amelyből kiindulva a munkavállaló szokásosan végzi a munkáját.

68

Különösen, amint az a jelen ítélet 61–64. pontjából kitűnik, a Bíróság már rámutatott arra, hogy e hely megállapítása tekintetében a valószínűsítő körülmények módszerét szükséges alkalmazni.

69

E tekintetben a „bázishely” fogalma egy olyan tényező, amely jelentős szerepet játszhat a jelen ítélet 63. és 64. pontjában felidézett valószínűsítő körülmények azonosításában, lehetővé téve, hogy az alapügyekhez hasonló körülmények között meghatározzák azt a helyet, amelyből kiindulva a munkavállalók szokásosan végzik a munkájukat, következésképpen annak a bíróságnak a joghatóságát, amely a „Brüsszel I” rendelet 19. cikke 2. pontjának a) alpontja értelmében jogosult lehet az általuk előterjesztett kereset elbírálására.

70

E fogalmat ugyanis a 3922/91 rendelet III. melléklete az OPS 1.1095 előírásban úgy határozza meg, mint az a hely, amelyből kiindulva a légiutas‑kísérő személyzet rendszerint megkezdi munkanapját, és ahol azt befejezi, szervezve a napi munkáját, és amelynek közelében a munkavállalók a munkaszerződésük teljesítése ideje alatt laknak, valamint a légi fuvarozó rendelkezésére állnak.

71

E melléklet OPS 1.1110 előírása szerint, az alapeljárások fellebbezőihez hasonló munkavállalók esetén a minimális pihenési időszakok eltérnek aszerint, hogy a 3922/91 rendelet III. melléklete szerinti „bázishelyen” vagy attól eltérő helyen biztosítják‑e azokat.

72

Ezen túlmenően meg kell állapítani, hogy e hely nem véletlenszerűen, vagy a munkavállaló döntése alapján kerül kijelölésre, hanem az említett melléklet OPS 1.1090 előírásának 3.1. pontja alapján az üzemben tartó által, a személyzet minden tagja számára.

73

Csupán abban az esetben szűnne meg a „bázishely” relevanciája „azon hely, amelyből kiindulva a munkavállalók szokásosan végzik a munkájukat” meghatározása szempontjából, ha – az adott ügy tényállását figyelembe véve – az alapügyek tárgyát képezőkhöz hasonló kérelmek a „bázishelytől” eltérő hellyel állnának szorosabb kapcsolatban (lásd e tekintetben: 2002. február 27‑iWeber ítélet, C‑37/00, EU:C:2002:122, 53. pont; analógia útján: 2013. szeptember 12‑iSchlecker ítélet, C‑64/12, EU:C:2013:551, 38. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

74

Továbbá, a „munkavállaló szokásos munkavégzési helye” fogalom önálló természetét nem kérdőjelezi meg az e rendelet értelmében vett, a 883/2004 rendelet szövegében szereplő „bázishely” fogalomra történő hivatkozás, mivel ez utóbbi rendelet és a „Brüsszel I” rendelet eltérő célkitűzéseket kívánnak megvalósítani. Ugyanis, míg a „Brüsszel I” rendelet a jelen ítélet 47. pontjában hivatkozott célkitűzést kívánja megvalósítani, a 883/2004 rendelet célja – amint arra az (1) preambulumbekezdése utal – a személyek szabad mozgásán túlmenően „az életszínvonal és az alkalmazási feltételek javításához való hozzájárulás”.

75

Egyébként az a megállapítás, miszerint a Brüsszel I. rendelet 19. cikke 2. pontjának a) alpontjában hivatkozott azon hely fogalma, ahol, vagy ahonnan a munkavállaló szokásosan végzi munkáját, a jelen ítélet 65. pontja alapján nem tekinthető azonosnak semmilyen más fogalommal, szintén irányadó a Chicagói Egyezmény 17. cikkében szabályozott, a légi járművek „állami hovatartozására”.

76

Ekképpen a Ryanair és a Crewlink által az észrevételeik keretében előadottakkal ellentétben, az a tagállam, amelyből kiindulva egy légitársaság saját vagy a rendelkezésére bocsátott légiutas‑kísérő személyzetének tagja szokásosan végzi a munkáját, szintén nem tekinthető azonosnak annak a tagállamnak a területével, amelynek a lajstromába e légitársaság légi járművei a Chicagói Egyezmény 17. cikke alapján be vannak jegyezve.

77

A fenti megfontolásokra tekintettel, az előterjesztett kérdésekre azt a választ kell adni, hogy a „Brüsszel I” rendelet 19. cikke 2. pontjának a) alpontját úgy kell értelmezni, hogy egy légitársaság saját, vagy a rendelkezésére bocsátott légiutas‑kísérő személyzetének tagja által indított kereset esetén a jogvita elbírálására joghatósággal rendelkező bíróság megállapítása céljából az e rendelkezés értelmében vett, a „munkavállaló szokásos munkavégzési helye” fogalom nem tekinthető azonosnak a 3922/91 rendelet III. melléklete szerinti „bázishely” fogalommal. A „bázishely” fogalom ugyanakkor egy fontos valószínűsítő körülménynek minősül annak meghatározása céljából, hogy hol található a „munkavállaló szokásos munkavégzési helye”.

78

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (második tanács) a következőképpen határozott:

A polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2000. december 22‑i 44/2001/EK tanácsi rendelet 19. cikke 2. pontjának a) alpontját úgy kell értelmezni, hogy egy légitársaság saját, vagy a rendelkezésére bocsátott légiutas‑kísérő személyzetének tagja által indított kereset esetén a jogvita elbírálására joghatósággal rendelkező bíróság megállapítása céljából az e rendelkezés értelmében vett, a „munkavállaló szokásos munkavégzési helye” fogalom nem tekinthető azonosnak a 2006. december 12‑i 1899/2006/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet által módosított, a polgári légi közlekedés területén a műszaki előírások és a közigazgatási eljárások összehangolásáról szóló, 1991. december 16‑i 3922/91/EGK tanácsi rendelet III. melléklete szerinti „bázishely” fogalommal. A „bázishely” fogalom ugyanakkor egy fontos valószínűsítő körülménynek minősül annak meghatározása céljából, hogy hol található a „munkavállaló szokásos munkavégzési helye”.