1. 

A jelen előzetes döntéshozatali kérelemben a Verwaltungsgericht Minden (mindeni közigazgatási bíróság, Németország) részletes iránymutatást kér a „Dublin III” rendelet ( 2 ) és a rendelet által megállapított eljárásokat alátámasztó bizonyos uniós aktusok különféle vonatkozásainak értelmezését illetően. ( 3 ) Először, olyan körülmények esetén, amelyek között valamely harmadik országbeli állampolgár nemzetközi védelem iránti kérelmet nyújt be „A” tagállamban, azonban e tagállam megkeresi „B” tagállamot e személy kérelme megvizsgálásának átvétele céljából, és „B” tagállam válik a „Dublin III” rendeletben foglalt szabályok alapján felelős tagállammá, az érintett személy jogosult‑e arra, hogy a rendelet 27. cikkének (1) bekezdése alapján megtámadja „A” tagállamnak az átadásra vonatkozó határozatát arra hivatkozással, hogy „A” tagállam az átvétel iránti megkeresést a „Dublin III” rendeletben rögzített határidő lejártát követően tette meg? Másodszor, pontosan mely esemény jelöli azon időszak kezdetét, amelyen belül az „A” tagállamnak (a megkereső tagállamnak) elő kell terjesztenie az átvétel iránti megkeresést? E tekintetben számos részkérdés merül fel, mint például: akkor kezdődik‑e meg az időszak, amikor a harmadik országbeli állampolgár megjelenik valamely tagállam hatóságai előtt, és előterjeszti a nemzetközi védelem iránti eredeti kérelmét? Avagy akkor, amikor valamely tagállam hatóságai olyan okmányt állítanak ki, amely igazolja, hogy az érintett személy a nemzetközi védelem iránti kérelmének elbírálásáig jogosult a tagállam területén maradni, és hogy ezen időszak alatt bizonyos segítségnyújtásra, köztük lakhatásra és társadalombiztosítási ellátásokra jogosult? Vagy akkor, amikor a nemzetközi védelem iránti kérelmet benyújtja az illetékes hatóságokhoz (és amennyiben ez a helyzet, mi minősül e kérelem „benyújtásának”)?

2.

Az Európai Unió Alapjogi Chartájának ( 4 ) 18. cikke a menekültek helyzetére vonatkozó, 1951. július 28‑i genfi egyezmény rendelkezéseivel, ( 5 ) valamint a Szerződésekkel összhangban biztosítja a menedékjogot.

3.

A Charta 47. cikkének első bekezdése szerint mindenkinek, akinek az Unió joga által biztosított jogait és szabadságait megsértették, joga van a bíróság előtti hatékony jogorvoslathoz. ( 6 )

4.

Az EJEE‑ben biztosított jogoknak megfelelő, a Charta által biztosított jogok tartalmát és terjedelmét a Charta 52. cikkének (3) bekezdésével összhangban azonosnak kell tekinteni.

5.

A dublini rendszer eredete a Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló egyezményben foglalt, államok közti mechanizmusra vezethető vissza. ( 7 ) A dublini rendszer rendelkezik az annak megállapítására vonatkozó kritériumokról és mechanizmusokról, hogy melyik tagállam felelős a nemzetközi védelem iránti kérelmek vizsgálatáért. Ezeket a rendelkezéseket a Dublini Egyezmény ( 8 ) tartalmazta, amelyet 1997‑ben az Amszterdami Szerződés illesztett az uniós vívmányok közé, majd azt a 343/2003/EK tanácsi rendelet váltotta fel. ( 9 )

6.

A preambulum a következő megállapításokat tartalmazza:

7.

A 2. cikk a következő fogalommeghatározásokat rögzíti:

[…]”

8.

A „Dublin III” rendelet 3. cikkének (1) bekezdésében rögzített általános elv szerint a tagállamoknak „[meg kell vizsgálniuk] azon harmadik országbeli állampolgárnak, vagy azon hontalan személynek a nemzetközi védelem iránti kérelmét, aki egy tagállam területén nyújtja be azt, ideértve annak határát és a tranzitzónákat. A kérelmet az a tagállam köteles megvizsgálni, amely a III. fejezetben előírt feltételek szerint felelős”. A 3. cikk (2) bekezdése szerint amennyiben a III. fejezetben foglalt feltételek alapján egyetlen tagállam sem jelölhető ki felelősként, a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért azon tagállam felelős, amelynél először nyújtották be azt. A 3. cikk (2) bekezdésének második albekezdése a Bíróság N. S. és társai ítéletben hozott ítéletét kodifikálja. ( 17 ) Ennek értelmében:

„Amennyiben egy kérelmezőt lehetetlen az elsődlegesen felelősnek kijelölt tagállamnak átadni, mivel megalapozott okokból feltételezhető, hogy az adott tagállamban a menekültügyi eljárásnak és a kérelmezőkre vonatkozó befogadási feltételeknek szisztematikus [helyesen: rendszerszintű] hiányosságai vannak, aminek eredményeként [a Charta] 4. cikke értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmód kockázata áll fenn, a felelős tagállam meghatározására vonatkozó eljárást lefolytató tagállam tovább vizsgálja a III. fejezetben meghatározott feltételeket annak megállapítása érdekében, hogy egy másik tagállam kijelölhető‑e felelős tagállamnak.”

9.

A 4. cikk (1) bekezdése szerint „a nemzetközi védelem iránti kérelemnek egy tagállamban a 20. cikk (2) bekezdése szerinti benyújtását követően, annak illetékes hatóságai azonnal tájékoztatják a kérelmezőt e rendelet alkalmazásáról […] ( 18 ). A tagállamoknak a kérelmezőket az 5. cikk (1) bekezdése értelmében meg is kell hallgatniuk. ( 19 )

10.

A III. fejezet a 7–15. cikket foglalja magában. A 7. cikk (1) bekezdése szerint a III. fejezetben foglalt feltételeket az említett fejezetben megállapított sorrendben kell alkalmazni. A felelős tagállam meghatározása során azt a helyzetet kell alapul venni, ami a kérelmező nemzetközi védelem iránti kérelmének valamely tagállamhoz történő első benyújtásakor fennállt (a 7. cikk (2) bekezdése).

11.

A hierarchia tetején a kiskorúakkal (8. cikk) és a családtagokkal (9., 10. és 11. cikk) kapcsolatos ilyen feltételek állnak. A kérdést előterjesztő bíróság nem jelezte, hogy ezek az alapeljárás tárgyát képezik.

12.

A 13. cikk (1) bekezdése szerint:

„Amennyiben [a »Dublin III« rendelet] 22. cikke (3) bekezdésében említett két listán ismertetett közvetlen vagy közvetett bizonyíték alapján, beleértve [az Eurodac‑rendeletben] említett adatokat, megállapítást nyer, hogy a kérelmező harmadik országból érkezve szabálytalanul lépte át egy tagállam határát szárazföldön, tengeri vagy a légi úton, az a tagállam felelős a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért, amelynek területére így lépett be. Ez a felelősség 12 hónappal a szabálytalan határátlépést követően megszűnik.”

13.

A 17. cikk (1) bekezdése értelmében „a 3. cikk (1) bekezdésétől eltérve minden tagállam határozhat úgy, hogy megvizsgálja a valamely harmadik országbeli állampolgár, vagy egy hontalan személy által hozzá benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelmet akkor is, ha annak megvizsgálásáért [a »Dublin III« rendeletben] megállapított feltételek szerint nem felelős”.

14.

A 18. cikk a) bekezdésének a) pontjával összhangban a felelős tagállam köteles átvenni azt a kérelmezőt, aki egy másik tagállamban nyújtotta be kérelmét. A 18. cikk (2) bekezdése szerint a felelős tagállam ilyen esetekben megvizsgálja a kérelmező által benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelmet vagy befejezi annak vizsgálatát.

15.

Az „átvételi” és a „visszavételi” eljárásokra irányadó szabályokat a IV. fejezet rögzíti. A 20. cikk szerint:

„(1)   A felelős tagállam meghatározására vonatkozó eljárás azonnal kezdetét veszi, amint a nemzetközi védelem iránti kérelmet először benyújtják a tagállamhoz.

(2)   A nemzetközi védelem iránti kérelem akkor tekintendő benyújtottnak, ha a kérelmezője által előterjesztett formanyomtatvány, vagy a hatóságok által készített jelentés megérkezik az érintett tagállam illetékes hatóságához. Ha a kérelmet nem írásban nyújtják be, a szándéknyilatkozat és a jelentés elkészítése között a lehető legrövidebb időnek kell eltelnie.

[…]”

16.

A 21. cikk (1) bekezdése szerint:

„Amennyiben az a tagállam, amelyben nemzetközi védelem iránti kérelmet nyújtottak be, úgy véli, hogy egy másik tagállam felelős a kérelem megvizsgálásáért, haladéktalanul, de minden esetben a 20. cikk (2) bekezdése értelmében benyújtott kérelem időpontját követő három hónapon belül megkeresheti e másik tagállamot, hogy vegye át a kérelmezőt.

Az első albekezdéstől eltérően, [az Eurodac‑rendelet] 14. cikke alapján nyilvántartott adatokra vonatkozó Eurodac‑találat esetén a megkeresést az említett rendelet 15. cikke (2) bekezdésének megfelelően a találat beérkezését követő két hónapon belül be kell nyújtani.

Amennyiben a kérelmező átvétele iránti megkeresésre az első és második albekezdésben meghatározott időszakon belül nem kerül sor, a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért az a tagállam felelős, ahol a kérelmet benyújtották.”

17.

A 22. cikk (1) bekezdése értelmében a megkeresett tagállam elvégzi a szükséges ellenőrzéseket, és az átvétel iránti megkeresésről annak kézhezvételétől számított két hónapon belül határozatot hoz. A 22. cikk (2) bekezdésénél fogva bizonyos bizonyítékokat és közvetett bizonyítékokat kell felhasználni. A 22. cikk (7) bekezdése szerint, ha a tagállam nem jár el a 22. cikk (1) bekezdésében meghatározott két hónapos határidőn belül, az az átvétel iránti megkereséssel kapcsolatban a felelős tagállam meghatározására irányuló eljárás keretében az átvétel iránti kérelem elfogadásával egyenértékű.

18.

A visszavétel iránti megkeresésekre vonatkozó eljárásokat a 23–25. cikk rögzíti. Amennyiben az a tagállam, amelyben a kérelmező új nemzetközi védelem iránti kérelmet nyújtott be, úgy véli, hogy egy másik tagállam felelős, visszavétel iránti megkeresést terjeszthet elő (a 23. cikk (1) bekezdése). E megkeresést haladéktalanul, de minden esetben a pozitív Eurodac‑találat beérkezését követő két hónapon belül kell megtenni. Ha a visszavétel iránti megkeresés az Eurodac‑rendszerből kapott adatoktól eltérő bizonyítékon alapul, a tagállamnak a nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtásának időpontját követően három hónap áll rendelkezésére a megkeresés előterjesztésére (a 23. cikk (2) bekezdése). Amennyiben a visszavétel iránti megkeresésre nem kerül sor a meghatározott határidőkön belül, a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért továbbra is az a tagállam felelős, amelyben az új kérelmet benyújtották (a 23. cikk (3) bekezdése).

19.

A visszavétel iránti megkeresés megtételére a 24. cikk (2) bekezdés alapján két hónapos határidő vonatkozik azokban az esetekben, amelyekben pozitív Eurodac‑találat érkezik, a megkereső tagállamban új kérelmet nem nyújtottak be, és az érintett harmadik országbeli állampolgár a szóban forgó tagállam területén tartózkodásra jogosító engedély nélkül tartózkodik. Az Eurodac rendszerből szerzett bizonyíték hiányában ez az időszak három hónapig tart attól a naptól kezdve, amelyen a megkereső tagállam tudomására jutott, hogy felelős lehet az érintett személyért. Amennyiben a visszavétel iránti megkeresésre nem kerül sor a 24. cikk (2) bekezdésében említett határidőkön belül, a megkereső tagállam lehetőséget ad az érintett személynek új kérelem benyújtására. ( 20 )

20.

A 26. cikk alapján amennyiben a megkeresett tagállam beleegyezik a kérelmező átvételébe (vagy visszavételébe), a megkereső tagállam értesíti az érintett személyt arról a határozatáról, hogy átadja a felelős tagállamnak. A határozatnak tartalmaznia kell a rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségekre vonatkozó információkat.

21.

A 27. cikk (1) bekezdése szerint a kérelmezőknek joguk van az átadásra vonatkozó határozatok elleni bíróság előtti hatékony jogorvoslathoz, amelyet fellebbezés, vagy tény‑ vagy jogkérdésben benyújtott felülvizsgálati kérelem formájában gyakorolhat. A 27. cikk (3) bekezdésével összhangban a tagállamok jogszabályaikban előírják, hogy az átadásra vonatkozó határozatok elleni fellebbezés vagy felülvizsgálat felfüggeszti e határozatokat, amelyek feljogosítják az érintettet, hogy azok elbírálásáig az adott tagállamban maradhasson.

22.

A 29. cikk az átadással kapcsolatos megállapodásokra és határidőkre vonatkozik. A 29. cikk (1) bekezdése szerint „a megkereső tagállam részéről a felelős tagállamnak történő [átadás] a megkereső tagállam nemzeti joga szerint történik az érintett tagállamok egymás közötti konzultációját követően, a lehető leghamarabb kivitelezhető időpontban, de legkésőbb hat hónappal az érintett személy átvétele vagy visszavétele iránti megkeresés másik tagállam általi elfogadását, vagy a 27. cikk (3) bekezdésének megfelelő halasztó hatály esetén hat hónappal a fellebbezéssel vagy felülvizsgálattal kapcsolatos jogerős határozatot követően”.

23.

A 35. cikk (1) bekezdése szerint „[m]inden tagállam haladéktalanul értesíti a Bizottságot az e rendeletből és annak bármely módosításából eredő kötelezettségek teljesítéséért felelős konkrét hatóságaikról. A tagállamok biztosítják, hogy az említett hatóságok rendelkezzenek a feladataik ellátásához és különösen az ahhoz szükséges forrásokkal, hogy az előírt határidőn belül válaszoljanak az információ iránti megkeresésekre, valamint a kérelmezők átvétele vagy visszavétele iránti megkeresésekre”.

24.

Az Eurodac‑rendelet által kialakított rendszer célja segítséget nyújtani annak megállapításában, hogy a „Dublin III” rendelet értelmében melyik tagállam felelős egy harmadik országbeli személy által előterjesztett nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálására, továbbá egyéb módon elősegíteni a „Dublin III” rendelet alkalmazását. ( 21 ) A „találat”„az adatbankban nyilvántartott ujjlenyomatadatok és a tagállam által valamely személy tekintetében továbbított ujjlenyomatadatok közötti összehasonlítás útján a központi egység által megállapított megfelelést vagy megfeleléseket jelenti […]” ( 22 ).

25.

A 9. cikk értelmében az egyes tagállamok a lehető leghamarabb, de legkésőbb a „Dublin III” rendelet 20. cikkének (2) bekezdésében meghatározott nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtásától számított 72 órán belül ujjlenyomatot vesznek minden, a 14. életévét betöltött nemzetközi védelmet kérelmező személy valamennyi ujjáról, és azt bizonyos egyéb adatokkal együtt továbbítják a központi rendszerbe. ( 23 ) Az adatok megőrzési ideje 10 év. Az ujjlenyomatadatok összegyűjtésének és továbbításának kötelezettsége a külső határok jogellenes átlépése miatt letartóztatott harmadik országbeli állampolgárokra is vonatkozik (a 14. cikk (1) és (2) bekezdése). Az összegyűjtött adatokat nyilvántartásba veszik a központi rendszerben. A statisztikák készítésére vonatkozó kötelezettség sérelme nélkül az így nyilvántartásba vett adatokat kizárólag arra a célra használják fel, hogy összehasonlítsák a nemzetközi védelmet kérelmező személyekre vonatkozó adatokkal. ( 24 )

26.

A dublini végrehajtási rendelet különleges rendelkezéseket határoz meg annak érdekében, hogy elősegítsék a „Dublin III” rendelet alkalmazásáért felelős tagállami hatóságok közötti együttműködést a nemzetközi védelmet kérelmezők átvétele vagy visszavétele iránti megkeresések továbbításával és feldolgozásával kapcsolatban. ( 25 ) Az átvétel iránti megkeresésre vonatkozó formanyomtatvány a végrehajtási rendelet mellékletét képezi. A megkeresés többek között tartalmazza minden olyan közvetlen és közvetett bizonyíték másolatát, amely igazolja, hogy a megkeresett tagállam felelős a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért, valamint a pozitív Eurodac‑találatra vonatkozó adatokat. ( 26 )

27.

A dublini végrehajtási rendelet II. melléklete „A. jegyzékből” és „B jegyzékből” áll, amelyek megjelölik a „Dublin III” rendelet alkalmazásában felelős tagállam meghatározását szolgáló bizonyítási eszközöket. Az A. jegyzék olyan hivatalos bizonyítékra vonatkozik, amely meghatározza a felelősséget mindaddig, amíg az ellenkezőjét nem bizonyítják. E jegyzék 7. pontjának első francia bekezdése a kérelmező ujjlenyomatainak az Eurodac‑rendelet 14. cikkének megfelelően felvett ujjlenyomatokkal történő összevetéséből eredő pozitív Eurodac‑találatot említi.

28.

Az elismerési irányelv megállapítja a harmadik országbeli állampolgárok és hontalan személyek nemzetközi védelemre jogosultként való elismerésére, a menekültek és a kiegészítő védelemre jogosultak egységes jogállására, valamint a nyújtott védelem tartalmára vonatkozó szabályokat. ( 27 ) A 2. cikkben felsorolt fogalommeghatározások között a következők szerepelnek:

[…]

[…]”

29.

Az eljárási irányelv megállapítja a nemzetközi védelem megadására és visszavonására vonatkozó közös eljárásokat. ( 28 ) Az irányelvet az EU területén benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelmekre kell alkalmazni. ( 29 ) A tagállamoknak ki kell jelölniük egy eljáró hatóságot, amely felelős valamennyi eljárásra keretében benyújtott kérelmek vizsgálatáért. A tagállamok mérlegelési jogkörrel rendelkeznek annak előírására, hogy az eljáró hatóság felelős‑e az esetek „Dublin III” rendelet alapján történő elbírálásáért is. ( 30 )

30.

A 6. cikk (1) bekezdése alapján, ha bárki nemzetközi védelemért folyamodik valamely, a nemzeti jog alapján az ilyen kérelmek nyilvántartásba vételére hatáskörrel rendelkező hatósághoz, a nyilvántartásba vételre a kérelmezést követő három munkanapon belül sor kell, hogy kerüljön. Ha olyan egyéb hatósághoz folyamodnak nemzetközi védelemért, amelynek a nemzeti jog alapján nincs hatásköre a nyilvántartásba vételre, a nyilvántartásba vételt a kérelmezést követő hat munkanapon belül akkor is el kell végezni. Az említett hatóságoknak tájékoztatniuk kell a kérelmezőket arról, hogy hová és hogyan kell benyújtani a nemzetközi védelem iránti kérelmet. A 6. cikk (2) bekezdésével összhangban a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a nemzetközi védelemért folyamodó személyeknek ténylegesen lehetőségük legyen arra, hogy kérelmüket mielőbb benyújtsák. ( 31 ) A 6. cikk (2) bekezdésének sérelme nélkül a tagállamok előírhatják, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelmek személyesen és/vagy valamely kijelölt helyen kerüljenek benyújtásra (a 6. cikk (3) bekezdése). A 6. cikk (4) bekezdése szerint „a (3) bekezdés sérelme nélkül a nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtottnak tekintendő, amint a kérelmező által benyújtott kérelem vagy amennyiben a nemzeti jog így rendelkezik, egy hivatalos jelentés beérkezett az érintett tagállam illetékes hatóságához”.

31.

A nemzetközi védelem kérelmezője részére engedélyezni kell, hogy kizárólag a kérelmének vizsgálatára irányuló eljárás lefolytatása céljából az érintett tagállamban maradhasson. ( 32 )

32.

Az elismerési irányelv 2. cikkének h) pontjában szereplő meghatározás szerinti nemzetközi védelmet kérelmezők befogadására vonatkozó szabályok megállapításáról szóló 2013/33/EU irányelv ( 33 ) előírja, hogy a tagállamoknak a kérelem „benyújtását” követő 15 napot meg nem haladó határidőn belül tájékoztatniuk kell a kérelmezőket minden őket megillető kedvezményről és a befogadási feltételekkel kapcsolatban rájuk háruló kötelezettségekről (az 5. cikk (1) bekezdése). A tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a kérelmezőt kérelmének benyújtását követő három napon belül olyan okmánnyal lássák el, amely igazolja nemzetközi védelmet kérelmezői jogállását, vagy tanúsítja, hogy kérelme elbírálásának vagy vizsgálatának ideje alatt az érintett tagállam területén tartózkodhat (a 6. cikk (1) bekezdése).

33.

A kérdést előterjesztő bíróság által az előzetes döntéshozatalra utaló végzésben adott magyarázat szerint, amennyiben valamely harmadik ország állampolgára Németországban nemzetközi védelem iránti kérelmet nyújt be, a nemzeti rendszer különbséget tesz egyrészről a hatóságokhoz (például a határellenőrzésért felelős hatóságokhoz, a rendőrséghez, bevándorlási tisztekhez vagy a menedékkérők befogadó állomásához) intézett nem hivatalos megkeresés, másrészt pedig a nemzetközi védelem iránti hivatalos kérelem Bundesamt für Migration und Flüchtlingéhez (szövetségi migrációs és menekültügyi hivatal, a továbbiakban: BAMF), vagyis a menedékjog iránti kérelmek elbírálására a nemzeti jog alapján kijelölt és a külföldi állampolgárokra vonatkozó jogszabály alapján határozathozatalra hatáskörrel rendelkező szervhez történő benyújtás között.

34.

A harmadik ország állampolgárát először a megfelelő befogadó állomáshoz irányítják, amely tájékoztatja a BAMF‑et. A német hatóságok a harmadik országbeli állampolgár részére menedékkérőként történő nyilvántartásba vételéről igazolást állítanak ki (továbbiakban: tanúsítvány). Ettől az időponttól kezdve a menedékjogi iránti kérelmével kapcsolatos eljárás befejezéséig Németországban tartózkodhat. A harmadik országbeli állampolgár időpontot kap, és a nemzetközi védelemre irányuló kérelmének benyújtása érdekében személyesen meg kell jelennie a BAMF helyi irodájában.

35.

Tsegezab Mengesteab (a továbbiakban: kérelmező) eritreai állampolgár. Előadta, hogy az EU területére először Líbiából a Földközi‑tengeren átkelve, Olaszországban lépett be 2015. szeptember 4‑én. Miután átutazott Olaszországon, 2015. szeptember 12‑én Németországba érkezett. A menedékjog iránti nem hivatalos kérelmére válaszként 2015. szeptember 14‑én a német hatóságok először a Felső‑Bajorország regionális kormányzata által kiállított tanúsítvánnyal látták el. 2015. október 8‑án a bielefeldi központi idegenrendészeti hatóság egy második tanúsítványt állított ki részére. 2016. január 14‑én T. Mengesteab a második tanúsítványt megküldte a BAMF részére, majd 2016. február 6‑án újra megküldte azt. 2016. július 22‑én T. Mengesteab a BAMF‑nél nemzetközi védelem iránti hivatalos kérelmet nyújtott be.

36.

2016. augusztus 19‑én az Eurodac‑adatbázisban végzett ellenőrzés azt mutatta ki, hogy T. Mengesteabtól Olaszországban ujjlenyomatot vettek (IT2LE01HRQ Eurodac‑találat), azonban Olaszországban nemzetközi védelem iránti kérelmet nem nyújtott be. Ugyanezen a napon a német hatóságok az olasz társhatósághoz átvételi iránti megkeresést intéztek. Az olasz hatóságok e megkeresésre nem válaszoltak.

37.

T. Mengesteab részére 2016. november 16‑án kézbesített, 2016. november 10‑i határozatával a BAMF megállapította, hogy T. Mengesteab nemzetközi védelem iránti kérelme elfogadhatatlan, ezért a menedékjog iránti kérelmét elutasította, és elrendelte, hogy toloncolják ki Olaszországba. A BAMF arra az álláspontra helyezkedett, hogy a T. Mengesteab kérelmének megvizsgálásáért felelős tagállam Németország helyett inkább Olaszország, azon az alapon, hogy T. Mengesteab szabálytalanul lépte át az EU külső határát, amikor Líbiából Olaszországba utazott, és hogy ennélfogva esete a „Dublin III” rendelet 13. cikke (1) bekezdésének hatálya alá tartozik.

38.

2016. november 17‑én T. Mengesteab ezt a határozatot a kérdést előterjesztő bíróság előtt megtámadta, és az átadásról szóló határozat felfüggesztését kérte. A bíróság a kitoloncolást elrendelő végzés végrehajtását 2016. december 22‑én felfüggesztette.

39.

T. Mengesteab azzal érvel, hogy Németország felelős a kérelmének megvizsgálásáért, mivel az átvétel iránti megkeresést a „Dublin III” rendelet 21. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében rögzített három hónapos időszak elteltét követően terjesztették elő. Véleménye szerint az átvétel iránti kérelem előterjesztésére vonatkozó határidő azt követően kezdődött meg, hogy 2016. szeptember 14‑én menedékjog iránti nem hivatalos kérelmet nyújtott be. Pozitív Eurodac‑találat esetén is ez marad a helyzet, mivel a 21. cikk második albekezdésében szereplő rövidebb, két hónapos határidő célja, hogy felgyorsítsa az átvételi eljárást.

40.

A BAMF először is előadja, hogy a „Dublin III” rendeletben foglalt határidőkre vonatkozó szabályok a kérelmezők által benyújtott fellebbezés vagy felülvizsgálati kérelem tárgyát nem képezhetik, mivel azok nem állapítanak meg egyéni jogokat. Másodszor pedig úgy véli, hogy a rögzített határidők a menedékjog iránti hivatalos kérelem megtételéig nem kezdődnek meg.

41.

A kérdést előterjesztő bíróság arról kívánt megbizonyosodni, hogy T. Mengesteab a „Dublin III” rendelet 27. cikkének (1) bekezdésén alapuló eljárásban megtámadhatja‑e az e rendelet 21. cikkének (1) bekezdésében rögzített határidők alkalmazását. Igenlő válasz esetén a kérdést előterjesztő bíróság iránymutatást kér különösen abban a kérdésben, hogy a „Dublin III” rendelet alapján mi minősül a nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtásának.

42.

Ennek megfelelően a kérdést előterjesztő bíróság a következő kérdéseket teszi fel:

43.

Németország, Magyarország és az Európai Bizottság nyújtott be írásbeli észrevételeket. E három fél a 2017. április 25‑i tárgyaláson T. Mengesteabhoz és az Egyesült Királysághoz hasonlóan szóbeli észrevételeket tett.

44.

Az előzetes döntéshozatalra utaló végzésében a kérdést előterjesztő bíróság előadja, hogy T. Mengesteab a Földközi‑tengeren át Líbiából Olaszországba utazva lépett be az EU területére. Eritreai állampolgárként T. Mengesteabnak az EU‑tagállamok külső határainak átlépésekor vízummal kellett volna rendelkeznie. ( 34 ) Feltehetőleg nem így történt, és T. Mengesteab az EU területére szabálytalanul utazott be annyiban, amennyiben nem felelt meg a Schengeni határellenőrzési kódex 5. cikkének (1) bekezdésében foglalt feltételeknek. ( 35 ) Ennek alapján a kérdést előterjesztő bíróság kérdései abból indulnak ki, hogy T. Mengesteab a „Dublin III” rendelet 13. cikke (1) bekezdésének hatálya alá tartozik, és hogy e rendelet alapján Olaszország a felelős tagállam.

45.

Megalapozott‑e a kérdést előterjesztő bíróság azon előfeltevése, amely szerint T. Mengesteab Olaszországba e rendelkezés értelmében véve szabálytalanul utazott be?

46.

A „Dublin III” rendelet 13. cikke (1) bekezdésének értelmezése a jelen eljárásban kifejezett kérdésként nem merül fel. A 2015 ősze és 2016 tavasza közötti időszakban a nyugat‑balkáni térségen átutazó harmadik országbeli állampolgárok szárazföldi határátlépésével kapcsolatos hasonló kérdés az A.S. ( 36 ) és a Jafari ( 37 ) ügyekben jelenleg a Bíróság előtt van. A Bíróságtól az említett ügyekben iránymutatást kértek a „Dublin III” rendelet 13. cikkének (1) bekezdésében szereplő „szabálytalanul lépte át egy tagállam határát” kifejezésnek a Schengeni határellenőrzési kódex 5. cikke (4) bekezdésének c) pontjával együttesen értelmezett jelentését illetően, amely utóbbi rendelkezés lehetővé teszi, hogy valamely tagállam az említett jogi aktus 5. cikkének (1) bekezdésében foglalt egy vagy több feltételtől (például az érvényes vízummal való rendelkezéstől) humanitárius okból vagy nemzetközi kötelezettségei következtében eltérjen azáltal, hogy az érintett harmadik országbeli állampolgárnak engedélyezi a területére történő beutazást.

47.

Megvizsgálták‑e ezt a kérdést T. Mengesteab ügyével kapcsolatban is? Nemleges válasz esetén kell‑e végezni ilyen jellegű vizsgálatot?

48.

Ez egyaránt nehéz és érzékeny kérdés, amely tele van kimondatlan politikai kérdőjelekkel, és amelyet a Földközi‑tengeren való átkelési kísérletekben meghalt emberek tragikus történetei igencsak kényelmetlenné tesznek. Habár a kérdést előterjesztő bíróság nem vetette fel e kérdést, mégis relevanciával rendelkezik annak meghatározása szempontjából, hogy a „Dublin III” rendelet hogyan alkalmazandó e konkrét ügyre. Amennyiben a 13. cikk (1) bekezdése nem a megfelelő, III. fejezetben rögzített feltétel, a feltett tényleges kérdések megválaszolására többé nincs szükség.

49.

A hátteret illetően emlékeztetek arra, hogy 2015 áprilisában az Európai Parlament sürgette az Európai Uniót és a tagállamokat, hogy tegyenek meg minden tőlük telhetőt a további tengeri halálesetek megakadályozása érdekében. ( 38 ) Következésképpen az EU és az Olaszországhoz hasonló part menti tagállamok gyakran a Frontexszel (az Európai Határ‑ és Partvédelmi Ügynökség) együttműködve számos összehangolt kutatási és mentési (a továbbiakban: SAR) műveletet, illetve az ilyen feladatokat is magában foglaló határellenőrzési műveletet végeztek. ( 39 )

50.

Láthatóan hallgatólagos vélelem áll fenn amellett, hogy a nemzetközi védelem jövőbeli, a tengeren történő átkelést követően valamely tagállam területére érkező kérelmezői a „Dublin III” rendelet 13. cikkének (1) bekezdése alkalmazásában e tagállam külső határát szükségszerűen „szabálytalanul” lépik át. Számomra úgy tűnik, hogy e feltételezés nem feltétlenül állja meg minden esetben a helyét.

51.

Ha valaki biztonságosan és a tengeri átkelést követően észrevétlenül kiköt, majd valamikor később megjelenik az adott tagállam vagy más tagállam hatóságai előtt abból a célból, hogy nemzetközi védelmet kérjen, észszerű – valójában szinte biztosan helyes – az a vélelem, miszerint az első tagállam határát „szabálytalanul” lépte át. Ha valakit a nyílt tengeren mentenek ki egy túlzsúfolt, süllyedő felfújható csónakról, a jogi helyzet lényegesen összetettebb. A helyzet még árnyaltabb lehet, ha a személyt valamely tagállam felségvizein mentik meg.

52.

A tengeren bajba jutott személyeknek történő segítségnyújtás kötelezettsége „a tengerjog egyik legősibb és legalapvetőbb jellemzője” ( 40 ). Az Egyesült Nemzetek Tengerjogi Egyezménye (UNCLOS) 98. cikke (1) bekezdésének b) pontja rögzíti, hogy minden állam a lobogója alatt közlekedő hajóparancsnokának kötelességévé teszi, hogy a hajó, a személyzet vagy az utasok súlyos veszélyeztetése nélkül megtehető mértékben többek közt a lehető legnagyobb sebességgel siessen a végszükségben lévő személyek megmentésére. Az UNCLOS 98. cikkének (2) bekezdése szerint minden parti állam előmozdítja egy megfelelő és hatékony felkutatási és mentőszolgálat létrehozását, működtetését és fenntartását, figyelemmel a tengeren és a felette való biztonságra. ( 41 )

53.

A „biztonságos hely” az a hely, ahol a mentési műveletek lezárultnak tekintendők. Az a hely is idetartozik, ahol a túlélők életének biztonsága nem veszélyeztetett, és ahol biztosíthatók alapvető emberi szükségleteik (például az élelem, menedék és orvosi ellátási szükségletek). Ezenfelül a biztonságos hely az a hely, ahonnan a túlélők következő vagy végleges úti céljával kapcsolatos szállítási intézkedések tehetők. ( 42 ) Nem jár ugyanakkor ez együtt valamely part menti tagállam (vagy a hajó lobogója szerinti állam, illetve a SAR műveletet szervező állam) azon kötelezettségével, hogy lehetővé tegye a megmentett személyeknek a területén való kiszállását. ( 43 ) Főszabály szerint (és nyilvánvalóan a visszaküldés tilalmának elvétől függően) valamely EU‑tagállam lobogójával rendelkező hajó által vagy valamely tagállam felségvizein kimentett, harmadik országbeli állampolgárok nem uniós ország területén kitehetők. ( 44 ) Tíz évvel ezelőtt, 2007‑ben a Bizottság rámutatott a legmegfelelőbb kiszállási kikötő azonosításához kapcsolódó problémákra. ( 45 ) A Nemzetközi Tengerészeti Szervezet könnyítési bizottsága 2009‑ben azt javasolta, hogy a SAR területért felelős kormány fogadja el a kimentett személyek kiszállását abban az esetben, ha semmilyen más biztonságos hely nem található, azonban e javaslatot később elvetették. ( 46 ) A Tanács egy, a Bíróság által eljárási jogalapon megsemmisített 2010. évi kezdeményezését ( 47 ) követően ( 48 ) a Frontex‑rendelet a következő alapvető szabályt állapította meg a SAR műveletek esetére: a fogadó és a részt vevő tagállamok együttműködnek a koordinációs egységgel egy biztonságos hely meghatározása céljából, ha azonban ez nem lehetséges az „ésszerűen lehetséges legrövidebb időn belül”, a megmentett személyek a fogadó tagállamban partra szállíthatók. ( 49 ) A Frontex‑rendelet ugyanakkor nem alkalmazandó harmadik országok felségvizein; ( 50 ) továbbá a rendelet kritikát kapott amiatt, hogy nem határoz meg „a kiszállást illetően egyértelmű jogi követelményeket a [SAR] helyzetekben” ( 51 ).

54.

Az általam nyújtott rövid áttekintésből egyértelműen kiderül, hogy a nemzetközi tengerjog, a nemzetközi humanitárius jog (az 1951. évi Genfi Egyezmény formájában) és az uniós jog metszete nem ad egyértelmű és kész választ arra a kérdésre, hogy a földközi‑tengeri átkelés során megmentett és part menti EU‑tagállamban (jellemzően, de nem kizárólagosan Görögországban vagy Olaszországban) kiszállt személyeket úgy kell‑e tekinteni, hogy az adott tagállam határát a „Dublin III” rendelet 13. cikkének (1) pontja alkalmazásában „szabálytalanul” lépték át.

55.

A fentiek előre bocsátását követően a Bíróság nincs megfelelő pozícióban ahhoz, hogy e kérdésben a kérdést előterjesztő bíróságot iránymutatással lássa el. Mivel a kérdést az előzetes döntéshozatalra utaló végzésben a kérdést előterjesztő bíróság nem vetette fel, a dublini államok ( 52 ) e kérdésről nem értesültek. Ezen államok ennélfogva nem voltak olyan helyzetben, hogy megalapozott döntést hozhassanak abban a kérdésben, hogy előterjesszenek‑e az e kérdéssel foglalkozó írásbeli észrevételeket.

56.

Az előzetes döntéshozatalra utaló végzés alapjául szolgáló tényállást illetően a Bíróság nem rendelkezik ismerettel arról, hogy T. Mengesteabot a tengerből mentették‑e ki, (és ha igen, akkor ki) vagy hogy humanitárius okokból vagy Olaszország nemzetközi jogon alapuló kötelezettségeinek értelmében ténylegesen jogosult volt‑e beutazni Olaszországba. Ezzel szemben előfordulhat, hogy mozgása teljes mértékben jogellenes volt. Ebben az esetben valószínűbb, hogy a „Dublin III” rendelet 13. cikkének (1) bekezdése egyértelműen vonatkozik T. Mengesteab helyzetére.

57.

Habár kötelességemnek éreztem, hogy rávilágítsak a problémára, ezen okokból úgy tűnik számomra, hogy valamely part menti tagállamba érkezéskor befejeződő tengeri átkelés kontextusában a „Dublin III” rendelet 13. cikke (1) bekezdésének az értelmezése olyan kérdés, amelynek elbírálásával várni kell egy olyan ügyig, amelyben azt közvetlenül a nemzeti bíróság terjeszti elő. Ennélfogva most rátérek a kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdésekre.

58.

Az első és a harmadik kérdés szorosan kapcsolódik egymáshoz. Lényegében azt kívánják megállapítani, hogy T. Mengesteab megtámadhatja‑e az őt Németországból Olaszországba, mint kérelme megvizsgálásáért felelős tagállamba való átadását elrendelő határozatot.

59.

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arról kíván megbizonyosodni, hogy a „Dublin III” rendelet 27. cikkének (1) bekezdése lehetővé teszi‑e a nemzetközi védelmet kérő számára, hogy megtámadja az átadásról szóló határozatot, amennyiben a megkereső tagállam (a jelen ügyben Németország) nem tartja be az e kérelem előterjesztésére a 21. cikk (1) bekezdésében rögzített három hónapos határidőt.

60.

Németország és az Egyesült Királyság előadják, hogy az első kérdésre „nemleges” választ kell adni. T. Mengesteab és Magyarország ezzel ellentétes álláspontot képviselnek. A Bizottság írásbeli észrevételeiben azzal érvelt, hogy a kérelmező ezen az alapon megtámadhatja az átadásról szóló határozatot. A tárgyaláson a Bizottság megváltoztatta álláspontját. Előadta, hogy valamely kérelmezőnek a „Dublin III” rendelet 27. cikkének (1) bekezdésén alapuló, fellebbezés vagy felülvizsgálat előterjesztésére vonatkozó joga nem terjed ki a rendelet azon rendelkezéseire, amelyek meghatározzák az átvétel iránti megkeresés tagállamok általi megtételére rendelkezésre álló határidőket.

61.

Úgy tűnik számomra, hogy az első kérdés két általános kérdést vet fel, ezek pedig a „Dublin III” rendelet 21. cikke (1) bekezdésének értelmezése és a 27. cikk (1) bekezdésében foglalt, hatékony jogorvoslathoz való jog. A kérdés lényegében az, hogy a tagállamok intézkedéseit, különösen a rendeletben rögzített, előírt határidőkön belüli eljárás elmulasztását az átadásról szóló határozatot megtámadó, nemzetközi védelmet kérő által a nemzeti bíróság előtt indított kereset révén bírósági felülvizsgálat alá kell‑e vonni.

62.

Számomra úgy tűnik, hogy e kérdések vizsgálata során alapvető fontosságú a „Dublin III” rendelet preambulumában rögzített, a Bíróság ítélkezési gyakorlatában szereplő egyes általános elvek figyelembevétele. ( 53 ) Az Európai Unió alapját ugyanis a jogállam képezi annyiban, amennyiben se a tagállamai, se az intézményei nem kerülhetik el annak felülvizsgálatát, hogy a jogi aktusaik megfelelnek‑e a Chartának vagy a Szerződéseknek, ami az uniós jog körébe tartozó jogi aktusok jogszerűsége bírósági vizsgálatának lehetővé tételét szolgáló, a jogorvoslatok és eljárások komplett rendszerét hozza létre. Az alapvető jogok ezenfelül az általános jogelvek szerves részét képezik, és azok tiszteletben tartását a Bíróság biztosítja. Ennek során a Bíróság a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból, valamint az EJEE‑ből merít, amely e tekintetben különös jelentőséggel bír. ( 54 )

63.

A szóban forgó konkrét alapvető jogok többek között a Charta 47. cikke által biztosított, védelemhez való jog és a hatékony bírói jogvédelemhez való jog tiszteletben tartása. Az előbbi a meghallgatáshoz való jog körébe tartozó eljárási jogok része. Az utóbbi magában foglalja azt a követelményt, hogy az adott hatóság az érintett személy számára tegye lehetővé jogainak megvédését és az uniós jog által biztosított jogok valamennyi megsértése tekintetében hatékony jogorvoslat álljon rendelkezésére. ( 55 ) E tekintetben a 47. cikk alkalmazási köre szélesebb, mint az EJEE 6. és 13. cikkében szereplő, ennek megfelelő jogok alkalmazási köre. ( 56 )

64.

A „Dublin III” rendelet 21. cikke (1) bekezdésének és 27. cikke (1) bekezdésének értelmezése során ezen általános elveket figyelembe véve úgy vélem, hogy az első kérdésre az alábbiakban kifejtett okokból „igenlő” választ kell adni. A T. Mengesteab ügyével kapcsolatos gyakorlati következmények az ötödik kérdésre adott választól függenek, amely kérdés azzal foglalkozik, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelmet mikor kell „benyújtottnak” tekinteni. Ez a lépés jelöli a 21. cikk (1) bekezdésének első albekezdésében rögzített három hónapos időszak kezdetét. ( 57 )

65.

Miközben igaz az, hogy a szöveg kifejezetten nem mondja ki, hogy a „Dublin III” rendelet 21. cikkének (1) bekezdésében rögzített határidők a 27. cikk (1) bekezdése alapján fellebbezés vagy felülvizsgálat tárgyát képezhetik, az ilyen értelmezés nem ellentétes a szöveggel és a jogszabály céljaival sem összeegyeztethetetlen. ( 58 )

66.

Az egyéni jogok és a dublini rendszer által szabályozott eljárások révén megállapított államközi mechanizmusok közötti feszültségeket már a rendszer megalkotásától kezdve felismerték. ( 59 ) Tekintettel arra, hogy a dublini rendszert eredetileg arra alakították ki, hogy a tagállamoknak mechanizmust biztosítson a menedékjog iránti kérelem kezeléséért felelős állam gyors meghatározása céljából, az említett feszültség létezése talán nem meglepő. ( 60 )

67.

Az ugyanakkor változott az idők során, hogy hogyan kell e feszültséget megfelelően feloldani. Először is a Chartában mint elsődleges jogban rögzített alapvető jogokat kell figyelembe venni. ( 61 ) Másodszor az előkészítő munkálatokból az tűnik ki, hogy az uniós jogalkotó a „Dublin III” rendelet bevezetésével azt kívánta biztosítani, hogy annak rendelkezései az alapvető jogokkal, mint az uniós jog általános elveivel, valamint a nemzetközi joggal teljeskörűen összhangban legyenek. E tekintetben „[k]ülönös hangsúlyt fektettek […] annak szükségességére, hogy megerősítsék a dublini eljárás hatálya alá tartozó személyekre vonatkozó jogi és eljárási biztosítékokat abból a célból, hogy az említettek hatékonyabban kiállhassanak jogaik mellett […]” ( 62 ). Az alapvető jogokra helyezett e hangsúly nyilvánvaló a „Dublin III” rendelet rendszerében és kontextusában. Ezek együttesen képezik azt a hátteret, amelynek alapján a 21. cikk (1) bekezdését értelmezni kell. ( 63 )

68.

A rendelet rendszeréből egyértelműen kitűnik, hogy az elsődleges célkitűzés a valamely tagállamban benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam lehető leghamarabb történő meghatározása. ( 64 ) Ezt a 35. cikk (1) bekezdése alapján e célra kijelölt, illetékes hatóságoknak kell megtenniük. Feladataik ellátása során az illetékes hatóságoknak tiszteletben kell tartaniuk a „Dublin III” rendeletben meghatározott határidőket.

69.

A 3. cikk (1) bekezdésével összhangban a kérelmet egyetlen tagállamnak, vagyis annak kell megvizsgálnia, amely a III. fejezetben foglalt feltételek szerint felelős. Az általános elv az, hogy a menedékjog iránti kérelem megvizsgálásáért az a tagállam felel, amely a kérelmezőnek az EU‑területre történő beutazásában vagy ott tartózkodásában a legnagyobb szerepet játszotta. A leggyakrabban a III. fejezetben foglalt, az EU területére történő szabálytalan beutazást illető feltételeket (vagyis a 13. cikk (1) bekezdését) alkalmazzák a nemzetközi kérelem megvizsgálásáért való felelősség meghatározása érdekében, míg a kiskorúakkal és a családi egységgel kapcsolatos, a III. fejezet 8–11. cikkében foglalt feltételeket kevésbé gyakran alkalmazzák. ( 65 ) A dublini rendszer annak biztosítását szolgálja, hogy a kérelmező ne ingázzon a tagállamok között, illetve ne keringjen anélkül, hogy volna a nemzetközi védelem iránti kérelmének megvizsgálására kész tagállam. Az „egyetlen tagállam” szavak azt jelölik, hogy a kérelmezők nem jogosultak több tagállamban több kérelem benyújtására (a továbbiakban: forum shopping ( 66 )).

70.

A felelős tagállam meghatározásának eljárását a nemzetközi védelem iránti kérelem valamely tagállamban történő benyújtását követően a lehető leghamarabb meg kell kezdeni (a „Dublin III” rendelet 20. cikkének (1) és (2) bekezdése). Amennyiben a nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtásának helye szerinti tagállam úgy véli, hogy egy másik tagállam felelős a kérelem megvizsgálásáért, kérheti e másik tagállamot, hogy vegye át a kérelmezőt. Az átvétel iránti megkeresést a lehető leggyorsabban, de legkésőbb a kérelem 20. cikk (2) bekezdése értelmében történő benyújtása napját követő három hónapon belül kell előterjeszteni. A benyújtás helye szerinti tagállam nem köteles így tenni, mivel az átvétel iránti eljárás mérlegelési jogkörön alapul. Ilyen megkeresés elmaradása esetén e tagállam marad a felelős tagállam.

71.

Ezenfelül a jogalkotási előzmények azt mutatják, hogy amikor a „Dublin II” rendelet felváltotta a dublini egyezményt, az átvételre irányuló megkeresések előterjesztésére vonatkozó határidő hatról három hónapra csökkent. ( 67 ) A „Dublin II” rendeletben szereplő felülvizsgált határidők (amelyeket a „Dublin III” rendelet tükröz) az (akkor még javaslat) eljárási irányelvben szereplő befogadási eljárásokhoz kapcsolódtak. ( 68 ) A Bizottság az akkori indokolásában előadta, hogy a felelős tagállam meghatározását szolgáló mechanizmus nem működhet, ha többek között a kérelmeket nem dolgozzák fel a megállapodás szerinti határidőkön belül. ( 69 )

72.

Amennyiben valamely tagállam úgy dönt, hogy átvétel iránti megkeresést terjeszt elő, a 21. cikk (1) bekezdésében rögzített határidők kötelező és szigorú határidők. E határidők tagállamok általi meghosszabbítására vonatkozó rendelkezés nincs, és a jogalkotó nem tette lehetővé a tagállamok számára, hogy azoktól kivételes körülmények esetén eltérjenek.

73.

A kérelem benyújtásának helye szerinti tagállam természetesen sikeres átvétel iránti megkeresést terjeszthet elő. Ebben az esetben megszűnik a menedékjog iránti kérelem megvizsgálásáért való felelőssége. Azonban i. határozhat úgy, hogy nem terjeszt elő átvétel iránti megkeresést; ii. a „Dublin III” rendelet 21. cikkének (1) bekezdésében rögzített három hónapos határidőn belül megkeresést terjeszt elő, amelyet a megkeresett tagállam jogszerűen elutasít (bizonyíték hiányában); vagy iii. e megkeresést a három hónapos határidő elteltét követően terjeszti elő. Bármely ilyen esetben a nemzetközi kérelem megvizsgálásáért felelős tagállammá válik. ( 70 ) Ez természetesen lényeges következménnyel jár magára a kérelmezőre nézve. A kérelmezőt nem adják át „A” tagállamból „B” tagállamba. A kérelmező az első tagállamban marad addig, amíg a nemzetközi védelem iránti kérelmét feldolgozzák és elbírálják. A kérelmezőre gyakorolt lényeges hatás az ügy körülményeitől függően változik. Olyan esetekben, amelyekben a dublini eljárás gyorsan halad előre, a folyamatnak a kérelmező nemzetközi védelem iránti kérelmének általános előre haladására gyakorolt hatása valószínűleg kisebb, mint olyan esetekben, ahol – különösen a felelős tagállam meghatározásának előzetes szakaszában – a kérelem elbírálása késik. ( 71 ) E tekintetben a rögzített határidők, köztük a 21. cikk (1) bekezdésében foglalt határidők bizonyos fokú bizonyosságot nyújtanak a kérelmezők és az érintett tagállamok számára is. A rögzített különféle határidők a dublini rendszer működésében általában véve központi szerepet töltenek be.

74.

Ezt a nézetet alátámasztják azok a rendelkezések, amelyeket egyéni jogok, köztük a „Dublin III” rendelet 4. cikkének (1) bekezdésében hivatkozott tájékoztatáshoz való jog, valamint 26. cikkének (1) és (2) bekezdésében rögzített, az átadásról szóló határozatról történő értesítéshez való jog biztosítása vagy megerősítése céljából vezettek be.

75.

Hozzáteszem, hogy a 29. cikk (3) bekezdésének megfogalmazása szerint a szabályozási rendszer figyelembe veszi azt, hogy előfordulhat, hogy egy adott személyt tévesen adnak át, és hogy az átadás fellebbezés vagy felülvizsgálat útján hatályon kívül helyezhető. ( 72 )

76.

Ennélfogva arra a következtetésre jutottam, hogy a „Dublin III” rendelet megfogalmazása és célja, valamint szabályozási rendszere együttesen azt mutatják, hogy olyan esetekben, amelyekben a tagállamok az átvétel iránti megkeresések előterjesztésére vonatkozó határidőket nem tartják be, a kérelmezőknek képeseknek kell lenniük az átadásról szóló határozat megtámadására különösen akkor, ha e határidők elmulasztása az érintett egyén nemzetközi védelem iránti kérelmének előre haladására hatást gyakorol.

77.

A kérdést előterjesztő bíróság iránymutatást kér abban a kérdésben, hogy a Bíróság Abdullahi ítéletét ( 73 ) T. Mengesteab ügyére is alkalmazni kell‑e. Az Abdullahi ítélet olyan szomáliai állampolgárra vonatkozott, aki először Görögországban utazott be az EU területére. S. Abdullahi ezt követően Magyarországra, majd Ausztriába ment, ahol menedékjogot kért. Az osztrák hatóságok arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a III. fejezetben foglalt releváns feltétel értelmében Magyarország volt a felelős tagállam. ( 74 ) A magyar hatóságok vállalták S. Abdullahi kérelmének megvizsgálását. S. Abdullahi ezzel szemben azzal érvelt, hogy Görögország a felelős tagállam, mivel ott utazott be először az EU területére. ( 75 ) A Bíróság határozata szerint a „Dublin II” rendelet 19. cikkének (2) bekezdésében foglalt fellebbezéshez vagy felülvizsgálathoz való jogot úgy kell értelmezni, hogy amennyiben a tagállam vállalta a menedékkérő átvételét, azon az alapon, hogy az Európai Unióba történő beutazás első tagállama volt, a kérelmező azt kizárólag úgy támadhatja meg, hogy az említett tagállamban a menedékjogi eljárásban és a menedékkérők befogadási feltételeiben fennálló olyan rendszerszintű hiányosságokra hivatkozik, amelyek kellő alapot nyújtanak ahhoz a feltételezéshez, hogy a menedékkérő a Charta 4. cikke értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmód tényleges kockázatával nézne szembe.

78.

Számomra úgy tűnik, hogy az Abdullahi ítélet az említett ügy konkrét tényállására korlátozódik. T. Mengesteab eltérő helyzetben van.

79.

Először is T. Mengesteab nem vitatja a III. fejezetben foglalt releváns feltétel alkalmazását (a „Dublin III” rendelet 13. cikkének (1) bekezdése). Másodszor, a „Dublin II” rendeletnek az Abdullahi ítéletben követett értelmezését a dublini rendelet következő változata során bevezetett változások nagy részben felváltják. ( 76 ) A rendelet célkitűzései és általános rendszere fejlődött. Ennek eredményeként a fellebbezéshez vagy felülvizsgálathoz való jog kevésbé korlátozott, mint a „Dublin II” rendelet 19. cikkének (2) bekezdése alapján. A „Dublin III” rendeletnek a tagállamok által a kérelmezők részére nyújtandó tájékoztatással kapcsolatban a kérelmezőket megillető biztosítékokra és a személyes meghallgatás lefolytatásával kapcsolatos kötelezettségre vonatkozó rendelkezéseit a korábbi rendelet sem tartalmazta. ( 77 ) A szabályozási rendszerben végzett változtatásokat megerősítik a dublini rendszerben a kérelmezők számára nyújtott védelem javítására, és az olyan hatékony jogorvoslat bevezetésére irányuló célok, amely jogorvoslat kiterjed mind a „Dublin III” rendelet alkalmazásának, mind pedig az azon tagállamban fennálló jogi és ténybeli helyzetnek a megvizsgálására, amelynek a kérelmezőt átadják. ( 78 )

80.

A „Dublin III” rendelet 27. cikkének (1) bekezdését – amely rögzíti, hogy a kérelmezőnek joga van az átadásra vonatkozó határozatok elleni hatékony jogorvoslathoz, amelyet fellebbezés vagy felülvizsgálati kérelem formájában gyakorolhat – a Bíróság nemrég a Ghezelbash ítéletben ( 79 ) és a Karim ítéletben ( 80 ) vizsgálta.

81.

A nemzetközi védelmet kérő mindkét esetben meg kívánta támadni az illetékes hatóságok azon határozatát a tartózkodási helye szerinti tagállamban, amelyben őt egy másik olyan államba adták át, amely megállapodott az első tagállammal abban, hogy vállalja a kérelmező kérelmének megvizsgálásáért való felelősséget. A Ghezelbash ítéletben a Bíróság megállapította (a III. fejezetben szereplő, vízummal kapcsolatos feltételek állítólagos helytelen alkalmazásával kapcsolatban [a „Dublin III” rendelet 12. cikke]), hogy a nemzetközi jog tiszteletben tartásának biztosítása érdekében a „Dublin III” rendelet által bevezetett, az átadásra vonatkozó határozatok elleni hatékony jogorvoslatnak ki kell terjednie i. e rendelet alkalmazásának vizsgálatára, és ii. az azon tagállamban fennálló jogi és ténybeli helyzetnek a megvizsgálására, amelynek a kérelmezőt átadják. ( 81 ) A Karim ítéletben a Bíróság megállapította, hogy a 19. cikk (2) bekezdésének helytelen alkalmazása (amely nem a III. fejezetben foglalt feltételek egyike, hanem a „Dublin III” rendelet V. fejezetének képezi részét) a rendelet 27. cikkének (1) bekezdése alapján fellebbezés vagy felülvizsgálat tárgyát képezheti azzal, hogy „[…] a [»Dublin III« rendelet] lényegében az e rendelet III. fejezetében szereplő feltételek alapján kijelölt felelős tagállam meghatározására irányuló eljáráson alapul […]” ( 82 ).

82.

T. Mengesteab és Magyarország előadják, hogy a jelen ügyben alkalmazandó a Ghezelbash ítélet és a Karim ítélet. Németország, az Egyesült Királyság és a Bizottság arra az álláspontra helyezkednek, hogy ezek az ügyek kizárólag korlátozott feltételek esetén alkalmazandók, mégpedig akkor, ha a nemzetközi védelmet kérő azt állítja, hogy a III. fejezetben foglalt feltételeket tévesen alkalmazták vagy ha a szóban forgó rendelkezés szorosan kapcsolódik e feltételek alkalmazásához. A Bizottság ezenfelül kéri a Bíróságot, hogy tisztázza a Ghezelbash ítéletet, és a Karim ítéletet és egyértelműen jelölje meg a „Dublin III” rendelet 27. cikkének (1) bekezdése alapján a kérelmezőt megillető jogokat.

83.

Számomra úgy tűnik, hogy bár a Ghezelbash ítélet és a Karim ítélet kifejezetten nem tért ki arra a kérdésre, hogy a menedékkérő a „Dublin III” rendelet 21. cikkének (1) bekezdésében rögzített határidők elmulasztását megtámadhatja‑e, az ezen ügyekben megállapított elvek a jelen ügyre mindazonáltal alkalmazandók. ( 83 )

84.

Hadd foglalkozzam ezzel egyidejűleg azokkal a kifogásokkal, amelyek szerint az átadásról szóló határozatok felülvizsgálatával vagy azokkal szemben benyújtott fellebbezéssel kapcsolatos eljárásban lehetővé kell tenni a T. Mengesteab helyzetében levő kérelmezők számára, hogy a 21. cikk (1) bekezdésére hivatkozhassanak.

85.

A Németország, az Egyesült Királyság és a Bizottság (ez utóbbi által a tárgyaláson) által felhozott első érv az, hogy a kérelmező nem hivatkozhat a 21. cikk (1) bekezdésében rögzített határidők elmulasztására, mivel a megállapított időszakok államközi, a megkereső tagállam és a megkeresett tagállam közötti viszonyokra vonatkoznak. Ebből az következik, hogy az ilyen jogviszonyokat magánszemély nem támadhatja meg.

86.

Számomra nem meggyőző ez az álláspont, mivel a dublini rendszer már nem tisztán államközi mechanizmus. Ez a helyzet megszűnt, amikor a dublini rendszert beépítették a „Dublin II” rendelethez hasonló uniós vívmányokba, ahogyan az az említett aktus előkészítő anyagaiból is kitűnik. ( 84 ) A helyzet a „Dublin III” rendelet bevezetésével még egyértelműbbé vált. ( 85 )

87.

A második, elsődlegesen az Egyesült Királyság által felhozott kifogás az, hogy a megállapított határidők eljárásjogi kérdésnek minősülnek. Az Egyesült Királyság arra kéri a Bíróságot, hogy tegyen különbséget az anyagi jogokkal kapcsolatos kérdések (például a III. fejezetben foglalt feltételek helytelen alkalmazása) és – a megítélése szerint – kizárólag az eljárással kapcsolatos kérdések között.

88.

Nézetem szerint a helyzet nem olyan egyértelmű, ahogyan azt az Egyesült Királyság sugallja. Számomra úgy tűnik, hogy az ilyen különbségtétel a rendelet mesterséges alkalmazásához vezethet, és előfordulhat, hogy valójában nem felel meg a Chartának.

89.

Igaz, hogy a határidők megállapítását széles körben eljárásjogi kérdésnek tekintik. A „Dublin III” rendelet 21. cikkének (1) bekezdésében foglalt határidő alkalmazása ugyanakkor a kérelmezők és az érintett tagállamok számára is anyagi jogi következményekkel jár. ( 86 )

90.

Az uniós intézmények által elfogadott jogi aktusokat illetően az uniós jogban általánosan elismert, hogy valamely alapvető eljárásjogi követelmény megszegése hibássá teszi a jogkör gyakorlását, amennyiben a jogkör gyakorlása érintheti az eljárás eredményét. E tekintetben a hatékony bírói jogvédelem elve és a meghallgatáshoz való jog is ilyen alapvető eljárásjogi követelménynek minősül. ( 87 ) Az átvétel iránti megkeresést illetően a 21. cikk (1) bekezdésének első albekezdésében meghatározott határidő túllépését követően a harmadik albekezdésben előírt következmények állnak be: mégpedig, hogy a megkereső tagállam továbbra is felelős a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért.

91.

A Bíróság a listára történő felvételről szóló határozatok érvényességének megtámadásával kapcsolatban megállapította, hogy a bírósági felülvizsgálat kiterjed többek között arra a kérdésre, hogy az eljárási szabályokat betartották‑e, valamint, hogy az uniós bíróságok hatáskörrel rendelkeznek annak elbírálására, hogy az uniós hatóság tiszteletben tartotta‑e a releváns eljárásjogi biztosítékokat. ( 88 ) Nézetem szerint az említett elvek ebben az ügyben is alkalmazandók.

92.

A „Dublin III” rendelet 21. cikkének (1) bekezdésében meghatározott határidők alkalmazása, amely határidők az átvétel iránti megkeresés és a megkeresés alapján hozott, átadásról szóló határozat jogszerűségét érintik, az említett rendelet alkalmazására vonatkozó olyan ténykérdésekhez és jogi kérdésekhez kapcsolódik, amelyeket illetően a „Dublin III” rendelet 27. cikkének (1) bekezdése értelmében a nemzeti bíróságoknak felülvizsgálatot kell tudniuk gyakorolni.

93.

Hangsúlyozom, hogy e Bíróság említett tekintetben hozott határozata soha nem előlegezi meg a nemzeti szintű eljárást. A „Dublin III” rendelet 27. cikkének (1) bekezdése rögzíti a jogorvoslathoz való hozzáférés jogát. Ebből nem következik, hogy az összes megtámadás érdemben sikeres lesz. Ahhoz azonban, hogy a 27. cikk (1) bekezdésében foglalt, hatékony jogorvoslathoz való jog gyakorlása értelmes legyen, a nemzeti bíróságoknak meg kell tudniuk állapítani, hogy a „Dublin III” rendelet 21. cikkének (1) bekezdésben foglalt átvételre vonatkozó megállapodáson alapuló, átadásról szóló határozatot az említett rendelkezésben rögzített eljárásoknak és a rendeletben meghatározott alapvető garanciáknak megfelelően hoztak‑e meg. ( 89 )

94.

Ahhoz, hogy ez a jog érvényesíthető legyen olyan helyzetekben, amelyekben a kérelmező megtámad valamely átadásról szóló határozatot azon az alapon, hogy a tagállam nem tartotta be az átvétel iránti megkeresés előterjesztésére a 21. cikk (1) bekezdésében előírt határidőt, a nemzeti bíróságnak meg kell vizsgálnia többek között a „Dublin III” rendelet alkalmazását, összhangban megfogalmazásával, rendszerével és a jogalkotó céljaival. Már megállapítottam, hogy a 21. cikk (1) bekezdésében rögzített határidők nem adnak teret a rugalmasságra. ( 90 ) A határidő megszegése esetén a kérelmező számára annak biztosítása, hogy bírósághoz fordulhasson, olyan bírósági felülvizsgálatot tesz lehetővé, amelynek célja annak elérése, hogy a kérelmező ténylegesen hatékony jogorvoslattal rendelkezzen, ha ezt a körülmények lehetővé teszik.

95.

Az Egyesült Királyság és a Bizottság helyesen állítják azt, hogy a 21. cikk (1) bekezdése egyéni jogokat nem biztosító módon van megfogalmazva. Ebből ugyanakkor nem következik az, hogy a jogalkotó ezért nem kívánta lehetővé tenni az egyének számára, hogy a „Dublin III” rendeletben rögzített határidő elmulasztására hivatkozhassanak. Kötelező határidőket először a „Dublin II” rendelet vezetett be, annak érdekében, hogy a tagállamokat ösztönözze a menedékjog iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam lehető leggyorsabb meghatározására, és hogy el lehessen kerülni azt a helyzetet, amelyben a nemzetközi védelmet kérők hosszú ideig „keringenek”. ( 91 ) A kérelmezőnek ezért érdeke fűződik egy hatékonyan működő dublini rendszerhez, annak érdekében, hogy gyorsan meg lehessen határozni a felelős tagállamot, és ügye a következő szakaszba érjen, amelyben érdemi kérelmét elbírálják. Az egyrészt a felelős tagállam megállapításával, másrészt pedig a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásával és elbírálásával kapcsolatos késedelmek elkerülése a tagállamok számára is előnyökkel jár. A gyors és hatékony eljárás csökkenti a dublini kérelmeket gyorsabban feldolgozóként érzékelt tagállamok felé történő másodlagos mozgások valószínűségét.

96.

Az átvétel iránti megkeresésnek a „Dublin III” rendelet 21. cikkének (1) bekezdésében meghatározott három hónapos határidő lejártát követő egy nappal történő előterjesztése elegendő‑e ahhoz, hogy bármely ezt követő átadást hatálytalanná tegyen, vagy az átadások kizárólag súlyos meg nem felelési esetekben, például egyéves vagy azt meghaladó késedelem esetén tiltottak?

97.

Itt megjegyzem, hogy az eljárási irányelv 31. cikkének (3) bekezdése hat hónapban rögzíti azt az időszakot, amelyen belül a nemzetközi védelem iránti érdemi kérelem vizsgálatát el kell végezni. Úgy tűnik számomra, hogy az átadás iránti megkeresés előterjesztésére vonatkozó határidő rendes körülmények között nem haladhatja meg az érdemi vizsgálatra rendelkezésre álló határidőt. ( 92 ) Ennélfogva egy hat hónapot meghaladó időszak (amely a jogalkotó által meghatározott határidő több mint kétszerese) jellemzően arra utalna, hogy a „Dublin III” rendelet céljait aláásták. A felelős tagállam meghatározása nem zajlana „gyorsan” és a kérelmező ténylegesen „keringene”, míg az érdemi kérelmének elbírálását megelőző előzetes fázisban történő határozathozatalra vár. Ennek alapján nyilvánvalóan a nemzeti bíróság feladata, hogy az összes körülmény tükrében megítélje az egyes ügyeket.

98.

Ezt azért teszem hozzá, hogy mivel a 27. cikk (1) bekezdése alapján történő megtámadás felfüggesztő hatállyal bír, a megkeresett tagállam helyzetét nem feltétlenül érinti az átadásról szóló határozat vitatása. Az azt sikeresen megtámadó kérelmezők, mint ilyenek nem részesülnek „jutalomban”. A sikeres megtámadás pusztán annyit jelent, hogy ezt követően a „Dublin III” rendeletben rögzített alapértelmezett helyzet érvényesül, és a megkereső tagállam marad felelős a nemzetközi védelem iránti kérelmek megvizsgálásáért.

99.

Az Egyesült Királyság és a Bizottság által felhozott harmadik kifogás szerint a határidők betartásának elmulasztásával kapcsolatos, fellebbezéshez vagy felülvizsgálathoz való jog elősegítené a „forum shoppingot”.

100.

Ezt az érvelést nem találom meggyőzőnek.

101.

Nincs arra mutató jel, hogy T. Mengesteabot ilyen tevékenység folytatásával gyanúsítanák. Ennélfogva e konkrét kérdés a jelen ügyben nem merül fel. Szem előtt kell tartani ugyanakkor, hogy a „Dublin III” rendelet konkrét rendelkezéseket tartalmaz e jelenség, különösen a 23–25. cikkben foglalt, visszavitel iránti megkeresésekkel kapcsolatos megállapodások korlátozására. ( 93 ) A 21. cikk (1) bekezdése alapján az átadásról szóló határozat arra való hivatkozással történő megtámadása, hogy a három hónapos határidő már letelt, a forum shoppingtól eltérő kérdés.

102.

Ha a kérelmező két különböző tagállamban két kérelmet nyújtott be, az eset valóban a „forum shopping” meghatározásának körébe tartozna. Ebben az esetben a 23. cikkben foglalt határidők alkalmazandók, és az illetékes hatóságokra a megállapított három hónapos határidő vonatkozik. A határidők be nem tartása esetén az a tagállam felelős, ahol az új kérelmet benyújtják. Ez a következmény ugyanakkor magából a szabályozási rendszerből és nem a fellebbezéshez vagy felülvizsgálathoz való jogból ered. ( 94 )

103.

A negyedik kifogást egyedül a Bizottság emeli. Azt kéri a Bíróságtól, hogy a 27. cikk (1) bekezdésén alapuló, fellebbezéshez vagy felülvizsgálathoz való jogot korlátozza azáltal, hogy azt kizárólag olyan rendelkezésekkel kapcsolja össze, amelyek tárgyát a kérelmező alapvető jogai képezik. ( 95 ) Értelmezésem szerint az érv azon az előfeltevésen alapul, hogy a menedékjog annyiban biztosított, amennyiben a visszaküldés tilalmának elve természetszerűleg nem sérül. A Bizottság ezért azzal érvel, hogy kizárólag abban az esetben kellene fennállnia a fellebbezéshez vagy felülvizsgálathoz való jognak, ha a családi élethez való jogról vagy a gyermekek jogairól van szó, illetve, ha rendszerszintű hiányosságokat tartalmaz annak a tagállamnak a menedékjogi rendszere, amelybe a kérelmezőt átadták. ( 96 )

104.

Ezekben az eljárásokban a Bíróság feladatainak nem képezi részét a „»Dublin IV« rendeletről” szóló bizottsági javaslat tartalmának felülvizsgálata. Ennek alapján személy szerint nem így értelmezem a „hatékony jogorvoslathoz való jog” kifejezéseket. E szavakat a Charta 41. és 47. cikkének alapulvételével kell értelmezni, ( 97 ) ahogyan azt a Bíróság is tette a Ghezelbash ítéletben és a Karim ítéletben. ( 98 )

105.

A Bizottság értelmezése szintén önkényes megkülönböztetést idézne elő a III. fejezetben foglalt feltételek alkalmazását illetően annyiban, amennyiben a kiskorúakkal kapcsolatos feltételek helytelen alkalmazásáról szóló ügyekre vagy családi köteléket érintő ügyekre (8–11. cikk) vonatkozna a 27. cikk (1) bekezdése, a 12–15. cikkben foglalt feltételek (vízum‑ és beutazási követelmények) téves alkalmazására azonban általában véve nem.

106.

Egyáltalán nem egyértelmű számomra, hogy az ilyen helyzet megfelelne‑e a Chartában foglalt követelményeknek.

107.

A „Dublin III” rendelet 27. cikkének (1) bekezdésén alapuló, hatékony jogorvoslathoz való jog vizsgálatához ezt a rendelkezést a 26. cikk (1) bekezdésével együttesen kell értelmezni. Az utóbbi arra kötelezi a tagállamokat, hogy értesítsék a kérelmezőt a vele szemben meghozott, átadásról szóló határozatról. A 27. cikk (1) bekezdése biztosítja a meghallgatáshoz való jogot, amely a védelemhez való jog részét képezi, és az átadásról szóló téves határozatokkal szembeni hatékony jogorvoslat biztosítását is szolgálja. ( 99 ) Ha a 26. cikk (1) bekezdése nem tartalmazná az értesítési követelményeket, a 27. cikk (1) bekezdése nem tudná ellátni e funkciókat. A 27. cikk (1) bekezdésének egyszerű megfogalmazásából – „tény‑ vagy jogkérdésben benyújtott fellebbezés vagy felülvizsgálati kérelem” – az következik, hogy a határidők alkalmazását e rendelkezés lefedi. Az ilyen értelmezés felel meg a védekezéshez való jognak és a hatékony bírói jogvédelem elvének, amelyek a Bíróság „Kadi II” ítéletben adott magyarázata szerint összefüggenek. ( 100 )

108.

A 27. cikk (1) bekezdésében a 21. cikk (1) bekezdésében rögzített határidőkkel kapcsolatos kifejezett kizárás hiányában úgy vélem, hogy a „Dublin III” rendelet megfogalmazásával, céljaival és rendszerével ellentétes lenne, ha a hatékony jogorvoslathoz való jogot és a bírói jogvédelemhez való hozzáférés jogát a javasolt módon korlátoznák.

109.

Egyértelmű, hogy a 2015 vége és 2016 eleje közötti menekültválság olyan rendkívüli helyzetet teremtett, amely a tagállamokat nehéz helyzetbe hozta, és kimerítette a rendelkezésre álló erőforrásokat. ( 101 ) Nem fogadom el ezt ugyanakkor indoklásként a „Dublin III” rendeletben rögzített szabályok által lehetővé tett bírói jogvédelem visszafogását illetően.

110.

Ennélfogva megállapítom, hogy a „Dublin III” rendeletnek a rendelet (19) preambulumbekezdése tükrében értelmezett 27. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a nemzetközi védelmet kérő az átvételre irányuló megkeresés eredményeként meghozott, átvételről szóló határozatot fellebbezéssel vagy felülvizsgálattal megtámadhatja, amennyiben a megkeresés előterjesztése során a megkereső tagállam nem tartotta be a rendelet 21. cikkének (1) bekezdésében rögzített határidőt.

111.

A kérdést előterjesztő bíróság arra kíván választ kapni, hogy a menedékkérő megtámadhatja‑e az átadásról szóló határozatot akkor is, ha a megkeresett tagállam vállalja az átvételt, és a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállammá válik.

112.

T. Mengesteab ügyében Olaszország nem válaszolt Németország átvétel iránti megkeresésére. A „Dublin III” rendelet 22. cikkének (7) bekezdése értelmében Olaszország a felelősként kijelölt tagállam, mivel az olasz hatóságok a rendelet 22. cikkének (1) bekezdésében rögzített két hónapos időszakon belül nem jártak el.

113.

Számomra úgy tűnik, hogy a kérelmezőnek a 27. cikk (1) bekezdésében rögzített, hatékony jogorvoslathoz való joga nem függ a megkeresett tagállam reakciójától (vagy a válaszadás elmulasztásától). A 27. cikk (1) bekezdésének megfogalmazása azt mutatja, hogy a rendelkezés által biztosított jogorvoslat a megkereső tagállam által meghozott, átadásról szóló határozattal kapcsolatos. E rendelkezés célja, hogy biztosítsa a bírósági felülvizsgálatot abban a kérdésben, hogy a szóban forgó határozatot megfelelő ténybeli és jogi alapon hozták‑e meg. Ezek azok az elemek, amelyek a fellebbezési vagy felülvizsgálati eljárásban a vizsgálat tárgyát képezik, és nem a megkeresett tagállam intézkedései, amely tagállamnak bizonyos ellenőrzéseket az átvétel iránti megkeresés kézhezvételét követő két hónapon belül el kell végeznie (a 22. cikk (1) bekezdése).

114.

Ezért amennyiben a kérelmező a „Dublin III” rendelet 21. cikkének (1) bekezdésében rögzített határidők be nem tartására hivatkozással megtámadja az átadásról szóló határozatot, nincs jelentősége annak, hogy a megkeresett tagállam elfogadja‑e az átvétel iránti megkeresést. Ugyanez marad a helyzet akkor is, ha a 22. cikk (7) bekezdésének erejénél fogva a megkeresett tagállam válik a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállammá.

115.

Az első és második kérdésre általam javasolt válasz tükrében a harmadik kérdés megválaszolása nem szükséges.

116.

A „Dublin III” rendelet 21. cikke (1) bekezdésének második albekezdése szerint pozitív Eurodac‑találat esetén, amely olyan harmadik országbeli állampolgárra vonatkozik, akit a tagállami hatóságok az Eurodac‑rendelet 14. cikkének (1) bekezdése értelmében vett szabálytalan határátlépéssel kapcsolatosan elfogtak, az átvétel iránti megkeresést a találat érkezését követő két hónapon belül el kell küldeni.

117.

A negyedik kérdéssel a kérdést előterjesztő bíróság arról kíván megbizonyosodni, hogy a két hónapos időszak a „Dublin III” rendelet 21. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében rögzített három hónapos határidő elteltét követően kezdődik‑e, ezáltal a megkereső tagállamnak öt hónapot biztosítva az átvétel iránti megkeresés előterjesztésére. Másodlagosan a 21. cikk (1) bekezdésének második albekezdése pozitív Eurodac‑találat esetén rendelkezik‑e rövidebb határidőről? ( 102 )

118.

Magyarország és a Bizottság előadja, hogy a két hónapos határidő önálló, és nem a „Dublin III” rendelet 21. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében szereplő három hónapos határidő végén kezdődik. Az Egyesült Királyság nem ért egyet ezzel az állásponttal. Véleménye szerint a 21. cikk (1) bekezdése második albekezdésének olyan értelmezése felel meg a rendelet megfogalmazásának, amely szerint a két hónapos időszak a három hónapos határidőhöz adódna hozzá.

119.

A „Dublin III” rendelet 21. cikke (1) bekezdése első albekezdésének megfogalmazása azt mutatja, hogy az átvétel iránti kérelem előterjesztésére rendelkezésre álló általános határidő három hónap. A második albekezdés elején szereplő „eltérően” szó azt jelenti, hogy az általános szabállyal ellentétben különös rendelkezés vonatkozik azokra az esetekre, amelyek pozitív Eurodac‑találatot foglalnak magukban. Értelmezésem szerint a két hónapos határidő alternatívaként az általános három hónapos határidő helyébe lép, és ahhoz nem adódik hozzá a következő okok miatt.

120.

Először is a kérelmező ujjlenyomatainak az Eurodac‑rendelet 14. cikkének (1) bekezdése alapján levett lenyomatokkal történő összevetéséből származó pozitív Eurodac‑találat az EU‑tagállamok külső határán történő szabálytalan beutazást illetően bizonyítékként szolgál. ( 103 ) Ez a bizonyíték olyan hivatalos bizonyíték, amely meghatározza, hogy a tagállam a „Dublin III” rendelet alkalmazásában ténylegesen felelős tagállam‑e. ( 104 ) A pozitív Eurodac‑találat lehetővé teszi, hogy a folyamat gyorsabban zajlódjon le, mint olyan esetekben, amelyekben nem áll rendelkezésre ilyen jellegű bizonyíték. ( 105 ) A megkereső államnak így kevesebb időre van szüksége annak eldöntéséhez, hogy terjeszt‑e elő átvétel iránti megkeresést.

121.

Másodszor, azon álláspontot, miszerint a pozitív Eurodac‑találat megkönnyíti a „Dublin III” eljárások gyors elbírálását, visszatükröződik a visszavétel iránti megkeresésekkel foglalkozó rendelkezésekben. ( 106 ) Ilyen esetekben a visszavétel iránti kérelmet a „Dublin III” rendelet 23. cikke (2) bekezdésének első albekezdésével összhangban a lehető leggyorsabban, de mindenesetre a pozitív Eurodac‑találat érkezését követő két hónapon belül kell előterjeszteni. Amennyiben a visszavétel iránti megkeresés a pozitív Eurodac‑találattól eltérő bizonyítékon alapul, ez az időszak a 23. cikk (2) bekezdése második albekezdésének erejénél fogva a nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtásának napjától számított három hónap.

122.

Hasonlóképpen a „Dublin III” rendelet 24. cikkének hatálya alá tartozó (valamely tagállam területén tartózkodásra jogosító engedély nélkül tartózkodó, nemzetközi védelem iránt új kérelmet be nem nyújtott személyekkel kapcsolatos visszavétel iránti megkeresésekre vonatkozó) esetekben különbség van az olyan esetek között, ahol van pozitív Eurodac‑találat, és azok között, ahol ilyen bizonyíték nem áll rendelkezésre. A 24. cikk (2) bekezdésének első albekezdése pozitív Eurodac‑találat esetén két hónapos időszakról rendelkezik. E rendelkezés második albekezdése három hónapos határidőt rögzít arra az esetre, ha nem áll rendelkezésre ilyen bizonyíték. A 25. cikk (1) bekezdése alapján a megkeresett tagállamnak a lehető leggyorsabban, de mindenesetre a megkeresést követő legfeljebb egy hónapon belül válaszolnia kell a megkeresésre. Pusztán két hete van ugyanakkor választ adni olyan esetekben, amelyekben a visszavétel iránti megkeresés pozitív Eurodac‑találaton alapul.

123.

Harmadszor, a 21. cikk (1) bekezdésének első és második albekezdésében szereplő határidők alkalmazását különböző események váltják ki. Az első határidő esetében a nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtása bír relevanciával. A második határidő esetében ez az esemény az Eurodac központi rendszerből a pozitív találatra vonatkozóan kapott tájékoztatás beérkezése. Az öt hónapos határidő eléréséhez a „Dublin III” rendelet 21. cikke (1) bekezdésének második albekezdésében említett két hónapos határidőt úgy kellene kezelni, hogy az a három hónapos időszak végén kezdődik el, tekintet nélkül arra, hogy a pozitív találatra vonatkozó információ mikor válik elérhetővé. Az ilyen értelmezés ugyanakkor ellentétben áll a jogszabály kifejezett megfogalmazásával.

124.

Az Egyesült Királyság aggodalmát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a tagállamok néha nehézséget tapasztalnak az Eurodac‑rendelet alkalmazása során. Kifejtette, hogy egyes esetekben az emberek szándékosan sérülést okoztak maguknak, annak érdekében, hogy megnehezítsék a hatóságok számára a lenyomatok levételét. Vannak olyan esetek is, amelyekben azért volt nehéz levenni a lenyomatokat, mivel az adott személy ujjlenyomatai idővel a kézzel végzett munka miatt károsodtak.

125.

Miközben nem vonom kétségbe az Egyesült Királyság aggályainak jogosságát, nem hiszem, hogy az általa azonosított problémák a „Dublin III” rendelet 21. cikke (1) bekezdése második albekezdésének – az általa javasoltak szerinti – értelmezésével orvosolhatók.

126.

Az Eurodac‑rendelet 9. cikkének (1) bekezdése rögzíti az ujjlenyomatok levételének kötelezettségét. ( 107 ) E rendelet alapján az ujjlenyomatokat azonnal, a nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtását követően leghamarabb, de mindenesetre legkésőbb 72 óra elteltével be kell nyújtani. ( 108 ) A „Dublin III” rendelet 21. cikke (1) bekezdésének második albekezdésében rögzített határidő kizárólag a tagállamoknak az átvétel iránti megkeresésekkel kapcsolatos kötelezettségeire vonatkozik. A rendelet nem rögzíti azt az időszakot, amely alatt a harmadik országbeli állampolgár ujjlenyomatait le kell venni azt követően, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelmét benyújtotta. Pozitív Eurodac‑találathoz az ujjlenyomatokat már elméletileg rögzíteni kellett az Eurodac központi rendszerben (mivel például azokat egy másik tagállamba történő szabálytalan határátlépéssel összefüggésben levették és továbbították [az Eurodac‑rendelet 14. cikkének (1) bekezdése alapján]). A folyamatban ez a szakasz megelőzi az átvétel iránti megkeresést. Ennélfogva számomra úgy tűnik, hogy annyiban, amennyiben az Egyesült Királyságot az aggasztja, hogy az említett rendelkezés második albekezdésében szereplő rövidebb, két hónapos időszak a tagállamok számára sérelmes lehet, álláspontja a „Dublin III” rendelet 21. cikke (1) bekezdésének téves értelmezésén alapul. A két hónapos határidő nem merülhet fel olyan esetekben, amelyekben az Eurodac‑rendelet 9. cikke alapján az Eurodac központi adatbázisban már létező lenyomatokkal való összevetés céljából nem vettek le ujjlenyomatokat, vagy amelyekben (bármilyen oknál fogva) nincs egyező ujjlenyomat a rendszerben. Ilyen esetekben a három hónapos általános határidő alkalmazandó.

127.

Igaz, hogy a rendelkezés szövegéből (vitathatóan) nem derül ki egyértelműen, hogy a 21. cikk (1) bekezdésének második albekezdésében rögzített két hónapos időszak átfedésben van‑e a három hónapos általános határidővel, vagy hogy ez az időszak az általános három hónapos határidő lejártát követően kezdődik meg.

128.

Azonban a dublini eljárás elsődleges célja az, hogy a felelős tagállamot gyorsan meg lehessen határozni. Összeegyeztethetetlen lenne ezzel a célkitűzéssel, ha úgy kellene értelmezni, hogy a két hónapos időszak a 21. cikk (1) bekezdésének első albekezdésében foglalt három hónapos határidő elteltét követően kezdődik meg (ezáltal öt hónapos időszakot alkotva). ( 109 ) Olyan esetekben ezért, amelyekben pozitív Eurodac‑találat van, az átvétel iránti megkeresés előterjesztésének határideje akkor kezdődik, amikor a megkereső tagállam az Eurodac központi adatbázisban az ujjlenyomatok egyezését igazoló tájékoztatást kap. Az ilyen pozitív Eurodac‑találat az EU‑tagállamok külső határán történő szabálytalan beutazás bizonyítékaként szolgál. Ennek megfelelően az átvétel iránti megkeresés ilyen körülmények között történő előterjesztésére vonatkozó időszaknak a három hónapos általános határidőnél rövidebbnek kell lennie.

129.

Ennélfogva arra a következtetésre jutottam, hogy a „Dublin III” rendelet 21. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében hivatkozott három hónapos időszak az átvétel iránti megkeresések előterjesztésére vonatkozó általános határidő. A 21. cikk (1) bekezdésének második albekezdésében szereplő rövidebb, két hónapos időszak olyan esetekre vonatkozik, amelyekben az Eurodac‑rendelet 9. cikkének (1) bekezdése értelmében levett ujjlenyomatok összevetése a rendelet 2. cikkének d) pontja és 14. cikkének (1) bekezdése értelmében pozitív találatot ad. E két hónapos időszak a három hónapos általános határidőhöz nem adódik hozzá, ennélfogva nem kezdődhet a „Dublin III” rendelet 21. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében rögzített időszak elteltét követően. Olyan esetekben, amelyekben az illetékes hatóságok pozitív találatot kapnak, a két hónapos határidő ettől az időponttól kezdődik, és a 21. cikk (1) bekezdésének első albekezdésében előírt három hónapos általános időszakot csökkentő hatással bír.

130.

Az ötödik kérdéssel a kérdést előterjesztő bíróság a „Dublin III” rendelet 20. cikkének (2) bekezdésében szereplő, „a nemzetközi védelem iránti kérelem akkor tekintendő benyújtottnak, ha a kérelmezője által előterjesztett formanyomtatvány, vagy a hatóságok által készített jelentés megérkezik az érintett tagállam illetékes hatóságához” szavak jelentését kívánja megállapítani. Előadja, hogy a német rendszerben az érintett harmadik országbeli állampolgár menedékkérői minőségét rögzítő tanúsítványt először a menedékjog iránti eredeti nem hivatalos kérelemre válaszként állítják ki. E kérelem nyilvántartásba vételét követően a harmadik országbeli állampolgár a BAMF‑hez, azaz a „Dublin III” rendelet 35. cikkének (1) bekezdése alapján kijelölt illetékes hatósághoz nemzetközi védelem iránti hivatalos kérelmet nyújt be. A nem hivatalos kérés előterjesztését követően a hatóságok által kiállított tanúsítvány a „Dublin III” rendeleten alapuló, nemzetközi védelem iránti kérelem „benyújtásának” minősül‑e, vagy a kérelem kizárólag akkor minősül benyújtottnak, amikor a hivatalos kérelmet az illetékes hatóságokhoz benyújtottként nyilvántartásba vették?

131.

Németország, az Egyesült Királyság és a Bizottság előadja, hogy a kérelem kizárólag akkor minősül benyújtottnak, ha a hivatalos kérelmet előterjesztették, és az megérkezett az illetékes hatóságokhoz. T. Mengesteab és Magyarország nem értenek egyet ezzel a nézettel. T. Mengesteab érvelése szerint a menedékjog iránti nem hivatalos kérelem benyújtása a „Dublin III” rendelet 20. cikkének (2) bekezdése alkalmazásában nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtásának minősül, és hogy ez az esemény a 21. cikk (1) bekezdésének első albekezdésében rögzített három hónapos időszak megkezdődését vonja maga után. Magyarország álláspontja szerint a menedékjog iránti nem hivatalos kérelem benyújtását követően kiállított tanúsítvány a „Dublin III” rendelet 20. cikkének (2) bekezdése értelmében vett hatóságok által elküldött „jelentésnek” minősül.

132.

A kérdést előterjesztő bíróság úgy ítéli meg, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelmet akkor kell benyújtottnak tekinteni, amikor a nemzeti hatóságok a kérelmező részére tanúsítványt állítanak ki, amelyben feltüntetik, hogy a kérelmező az érintett tagállam területén a menekültügyi eljárás befejezéséig tartózkodásra és szálláshoz, valamint bizonyos társadalombiztosítási ellátásokhoz hasonló támogatásra jogosult.

133.

Véleményem szerint Németország, az Egyesült Királyság és a Bizottság álláspontja a „Dublin III” rendelet 20. cikke (2) bekezdésének megfelelőbb értelmezését tükrözi.

134.

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint valamely uniós jogi rendelkezés értelmezéséhez nemcsak annak szövegét, hanem annak szövegkörnyezetét, és annak a szabályozásnak a célkitűzéseit is figyelembe kell venni, amelynek az részét képezi. ( 110 )

135.

A nemzetközi védelem iránti kérelem az elismerési irányelv 2. cikkének h) pontja szerint „egy harmadik országbeli állampolgár vagy hontalan személy által valamely tagállamnál előterjesztett olyan védelem iránti kérelem, amely a menekültjogállás, illetve a kiegészítő védelmi jogállás kérelmezéseként értelmezhető, és amely kapcsán a kérelmező nem kéri kifejezetten egy más jellegű, ezen irányelv hatálya alá nem tartozó olyan védelem biztosítását, amelynek megadását külön kell kérelmezni” ( 111 ). Ez a megfogalmazás kellően tág ahhoz, hogy magában foglalja a tagállamok hatóságainál (például a rendőrségnél, a határőröknél, idegenrendészeti hatóságoknál vagy befogadó központ személyzetének tagjainál) előterjesztett, nemzetközi védelem iránti nem hivatalos kérelmet és a „Dublin III” rendelet 35. cikkének (1) bekezdése alapján kijelölt illetékes hatóságoknál benyújtott hivatalos kérelmet.

136.

A „Dublin III” rendelet nem határozza meg, hogy mi minősül a nemzetközi védelem iránti kérelem „benyújtásának”. A nemzetközi védelem megadásával kapcsolatos eljárási kérdéseket illetően az eljárási irányelv nyilvánvalóan szorosan kapcsolódik a „Dublin III” rendeletben foglalt szabályokhoz. ( 112 )

137.

Az eljárási irányelv 6. cikke a kérelmezési folyamattal kapcsolatban két szakaszt különböztet meg: először is a személy nemzetközi védelemért folyamodik, majd azt követően lehetősége van e kérelmet benyújtani. ( 113 ) Az első szakasszal kapcsolatban a 6. cikk (1) bekezdése rögzíti, hogy a kérelmet a megtételét követő három munkanapon belül nyilvántartásba kell venni. ( 114 ) A második szakaszt illetően (amelyre vonatkoznak a 6. cikk (1) bekezdésében foglalt határidők) a 6. cikk (2) bekezdése rögzíti, hogy a védelemért folyamodó személynek lehetőséget kell adni arra, hogy kérelmét „a lehető leghamarabb” benyújthassa. ( 115 ) Az eljárási irányelv 6. cikkének (4) bekezdése megismételi a „Dublin III” rendelet 20. cikkének (2) bekezdését annak rögzítésével, hogy „nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtottnak tekintendő, amint a kérelmező által benyújtott kérelem vagy amennyiben a nemzeti jog így rendelkezik, egy hivatalos jelentés beérkezett az érintett tagállam illetékes hatóságához”. A „Dublin III” rendelethez hasonlóan az eljárási irányelv nem határozza meg, hogy mi minősül a nemzetközi védelem iránti kérelem „benyújtásának”, és erre vonatkozó konkrét szabályokat nem rögzít. Ezekre a kérdésekre ezért továbbra is a nemzeti szabályok vonatkoznak.

138.

A „Dublin III” rendelet 20. cikkének (2) bekezdésében szereplő „benyújtott” kifejezés a nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtásával kapcsolatos hivatalos eljárást sugall. ( 116 ) Ez a kérelem formanyomtatvány kitöltésével vagy a kérelmező képviseletében valaki más által készített hivatalos jelentés révén nyújtható be. Az eljárási irányelv, illetve az elismerési irányelv melléklete nem tartalmaz a nemzetközi védelem iránti kérelmekre vonatkozó szabványos formát. Ennélfogva az egyes tagállamoknak kell meghatározniuk a jelentés pontos tartalmát és formáját. Előfordulhat, hogy rendes esetben a kérelmezők feladata a formanyomtatványok kitöltése, amelyben talán segítséget nyújtanak nem kormányzati szervezetek, illetve a tagállam illetékes hatóságai. Lehetséges, hogy bizonyos kérelmezők képtelenek formanyomtatványt kitölteni, ugyanakkor erre az esetre létezik a harmadik fél által kitöltendő, a kérelem formanyomtatványa helyett használható jelentés. Számomra úgy tűnik, hogy ez a nézet a 20. cikk (2) bekezdéséből ered, amely szerint „ha a kérelmet nem írásban nyújtják be, a szándéknyilatkozat és a jelentés elkészítése között a lehető legrövidebb időnek kell eltelnie”. Amennyire meg tudom állapítani, a kérelmezők fogadásáért felelős hatóságok által kiállított tanúsítvány e rendelkezés alkalmazásában nem minősül formanyomtatványnak vagy jelentésnek. A tanúsítvány célja pusztán a kérelmező jogállásának igazolása addig is, amíg a kérelmének elbírálása folyamatban van, valamint annak biztosítása, hogy a befogadási irányelv követelményei teljesüljenek. ( 117 ) Nem szolgál arra, hogy a kérelmezőről olyan részletes adatokat rögzítsen, amelyekre ahhoz volna szükség, hogy az illetékes hatóságok a kérelmező érdemi menedékjog iránti kérelmét fel tudják dolgozni.

139.

A 20. cikk (2) bekezdésében foglalt további követelmény szerint ahhoz, hogy a kérelmet benyújtottnak lehessen tekinteni, a formanyomtatványnak vagy jelentésnek meg kell érkeznie az illetékes hatósághoz. A „Dublin III” rendelet összefüggésében a nemzetközi védelmet kérők befogadásával kapcsolatos tagállami rendszerben általános feladatokat ellátó nemzeti hatóság helyett hatáskörrel a 35. cikk (1) bekezdésében kijelölt hatóságok rendelkeznek. Ennek oka, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtásának mozzanata a dublini eljárás rendszerében bizonyos eseményeket vált ki. A következők kezdetét jelöli: i. a kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározására irányuló eljárás (1. cikk); ii. a kérelmező dublini eljárással kapcsolatban történő tájékoztatásának kötelezettsége (a 4. cikk (1) bekezdése); iii. a tagállam annak eldöntésére vonatkozó lehetősége, hogy a III. fejezetben foglalt feltételek alkalmazásával meghatározott felelősség alóli kivételként mérlegelési jogkörét gyakorolva felelős tagállammá váljon (a 17. cikk (1) bekezdése); valamint iv. az átvétel és a visszavétel iránti megkeresésekkel kapcsolatos határidők (a 21. cikk első albekezdése, illetve a 23. cikk második albekezdése értelmében). ( 118 )

140.

Ezért a nemzetközi védelem iránti kérelem akkor tartozik a „Dublin III” rendelet 20. cikke (2) bekezdésének hatálya alá, ha azt az eljárási szabályokkal összhangban álló formanyomtatványon vagy jelentésben nyújtják be, és a kérelem a „Dublin III” rendelet 35. cikkének (1) bekezdése értelmében kijelölt illetékes hatósághoz megérkezett. Ez a hatóság felel többek között a kérelem átvételéért. Az, hogy ez a hatóság megegyezik‑e a kérelmezőket a kérelem elkészítésében támogató hatósággal, az eljárási irányelv által szabályozott kérdés.

141.

A kérdés előterjesztő bíróság előadja, hogy a német rendszerben a nemzetközi védelem iránt a nemzeti hatóságokhoz, köztük a határellenőrzésért, rendészetért vagy idegenrendészetért felelős hatósághoz folyamodó (első szakasz) harmadik országbeli állampolgárt nyilvántartásba vétel céljából a befogadó központhoz kell irányítani. Ezt követően a befogadó központ feladata, hogy értesítse a BAMF‑et (a „Dublin III” rendelet 35. cikkének (1) bekezdése értelmében kijelölt illetékes hatóságot) a nemzetközi védelem iránti kérelemről. Az érintett személy részére tanúsítványt kell kiadni. Ezeket a lépéseket a nemzetközi védelem iránti kérelem (második szakasz) BAMF‑hez történő benyújtása előtt el kell végezni.

142.

Látható tehát, hogy a nemzetközi védelem iránti nem hivatalos kérelem (első szakasz) szempontjából releváns okiratot nem a BAMF‑nél nyújtják be. Arra sem utal semmi, hogy a nem hivatalos kérelmet a 20. cikk (2) bekezdése értelmében vett formanyomtatványon terjesztik elő. ( 119 ) A nem hivatalos kérelem e rendelkezés alkalmazásában nem minősül jelentésnek, mivel azt nem a nemzeti hatóságok készítik el. Ezzel szemben azt a kérelmező maga állítja elő.

143.

Számomra úgy tűnik, hogy a nem hivatalos kérelemre válaszként kiállított tanúsítvány szintén nem minősül a „Dublin III” rendelet 20. cikkének (2) bekezdése értelmében vett jelentésnek. Ennek oka, hogy a tanúsítvány nem az elismerési irányelv 2. cikkének h) pontja értelmében vett, harmadik országbeli állampolgár által benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem. Ezzel szemben a tanúsítvány inkább a kérelmező nem hivatalos kérelmére adott válasz. A tanúsítvány rögzíti az érintett személynek a nemzetközi védelem iránti kérelmének folyamatban léte alatt fennálló, ideiglenes jogállását, és igazolja, hogy a kérelmező jogosult arra a támogatásra, amelyet az elismerési irányelv értelmében biztosítani kell. ( 120 ) Valószínűnek tűnik, hogy ez valójában az befogadási irányelv 6. cikkének (1) bekezdésével összhangban a nemzeti jog alapján kiállított okirat, amely tanúsítja a kérelmező jogállását, és megerősíti, hogy a kérelmező a nemzetközi védelem iránti kérelmének elbírálásáig az érintett tagállam területén való tartózkodásra jogosult.

144.

A 20. cikk (2) bekezdésének a kérdést előterjesztő bíróság általi ellentétes értelmezése a német rendszer eljárásjogi sajátosságain alapul. Ezek ugyanakkor az Európai Unióban máshol nem tükröződnek. Más tagállamok nem feltétlenül állítanak ki hivatalos tanúsítványt a nemzetközi védelem iránti nem hivatalos kérelemre válaszként. Ennélfogva számomra úgy tűnik, hogy a tanúsítvány kiállításának napja nem minősülhet a kérelem benyújtása időpontjának.

145.

Magyarország előadja, hogy amennyiben a nemzetközi védelem iránti kérelmet akkor kellene benyújtottnak tekinteni, amikor az az illetékes hatóságokhoz érkezik, ez az értelmezés túl nagy szabadságot biztosítana a tagállamoknak. Konkrétabban lehetővé tenné számukra annak ellenőrzését, hogy mennyi idő telt el attól kezdve, hogy a harmadik országbeli állampolgár első ízben nemzetközi védelem iránt folyamodott, addig az időpontig, amíg adott esetben benyújtja a kérelmét, annak biztosítása érdekében, hogy a kérelmeket kizárólag olyan időpontban nyújtsák be, amikor a nemzeti hatóságok garantálni tudják, hogy az átvétel iránti megkeresésre és a visszavétel iránti megkeresésre vonatkozó határidőket tiszteletben tudják tartani. Ez egyes esetek önkényes kezeléséhez vezethet, és aláásná a dublini eljárások alkalmazását, különös tekintettel arra a követelményre, hogy a felelős tagállamot gyorsan meg kell határozni. A kérdést előterjesztő bíróság ehhez hasonló aggályait fejezi ki.

146.

Az igaz, hogy a „Dublin III” rendelet nem tartalmaz szabályt a nem hivatalos kérelem és a nemzetközi védelem iránti hivatalos kérelem benyújtása közötti időszak vonatkozásában. Nincs olyan előírás, amely szerint a tagállamoknak meghatározott határidőn belül kellene eljárniuk, az eljárási irányelv 6. cikkének (2) bekezdését kivéve, amely szerint a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a nemzetközi kérelmet benyújtó személynek ténylegesen legyen arra lehetősége, hogy a kérelmet mielőbb benyújthassa. Ennek eredményeként a tagállam valójában „befolyásolhatja” a menedékjog iránti kérelmek benyújtási sebességét.

147.

Az ilyen rugalmasságból származó, az egyéneket érintő esetleges hátrányok vizsgálatát azokkal a problémákkal összefüggésben kell elvégezni, amelyek a dublini eljárásban akkor merülnének fel, ha a 20. cikk (2) bekezdését és 35. cikkének (1) bekezdését figyelmen kívül kellene hagyni, és az utóbbi rendelkezésben kijelöltektől eltérő nemzeti hatóságokhoz benyújtott nem hivatalos megkereséseket a kérelem benyújtásával egyenértékűnek kellene tekinteni. Véleményem szerint ez utóbbi értelmezés kétségkívül nagyobb valószínűséggel megbontaná a dublini eljárást, és bizonytalansági elemet idézne elő azzal kapcsolatban, hogy a kérelmet mikor kell ténylegesen benyújtottnak tekinteni. Ráadásul a határidők számítását is alkalmazhatatlanná tenné.

148.

Véleményem szerint ezért a 20. cikk (2) bekezdésének megfelelőbb értelmezése az, amely a 35. cikk (1) bekezdésével együttesen értelmezett rendelkezés teljes súlyát figyelembe veszi.

149.

Számomra úgy tűnik, hogy a jogalkotó a nemzeti eljárási szabályokra hagyja annak megállapítását, hogy a 20. cikk (2) bekezdése értelmében vett formanyomtatvány vagy jelentés mikor érkezik meg az érintett tagállam illetékes hatóságaihoz. Azokban az esetekben, amelyekben a tagállamok alkalmazzák az eljárási irányelv 6. cikkének (3) bekezdését, az eljárás e szempontjával kapcsolatban kisebb mértékű a kavarodás, mivel a kérelmet (például Németország esetén) személyesen vagy az arra kijelölt helyen kell benyújtani. ( 121 ) Ez az az időpont, amikor a jelentés a 20. cikk (2) bekezdése értelmében „megérkezett” az illetékes hatóságokhoz.

150.

Ebből az következik, hogy T. Mengesteab nemzetközi védelem iránti nem hivatalos folyamodása és a nemzeti hatóságok által 2015. szeptember 14‑én és 2015. október 8‑án kiállított tanúsítványok nem minősülnek a nemzetközi védelem iránti kérelem „Dublin III” rendelet 20. cikkének (2) bekezdése értelmében vett benyújtásának, és ezek a tanúsítványok nem minősülnek az e rendelkezés értelmében vett jelentésnek sem. Ennek megfelelően az az időszak, amelyen belül az illetékes hatóságoknak az átvétel iránti megkeresést elő kell terjeszteniük, e dátumok egyikén sem kezdődött meg. A szóban forgó időszak 2016. július 22‑én kezdődött meg, amikor T. Mengesteab a BAMF‑nél benyújtotta nemzetközi védelem iránti hivatalos kérelmét. Ezért a 2016. augusztus 19‑én előterjesztett átvétel iránti megkeresés a 21. cikk (1) bekezdésének második albekezdésében rögzített határidőn belül történt.

151.

Ennélfogva arra a következtetésre jutottam, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelmet a „Dublin III” rendelet 20. cikkének (2) bekezdése értelmében akkor kell benyújtottnak tekinteni, amikor a formanyomtatvány vagy jelentés megérkezik a rendelet 35. cikkének (1) bekezdésében foglalt tagállami kötelezettségek teljesítésére kijelölt, illetékes hatóságokhoz. E tekintetben: i. a menedékkérőként való nyilvántartásba vételről szóló igazolás nem formanyomtatvány vagy jelentés; ii. az ekként kijelölt, illetékes hatóság felel az érintett tagállamban benyújtott, nemzetközi védelem iránti kérelmek fogadásáért; és iii. a kérelmet az eljárási irányelvet hatályba léptető nemzeti szabályokkal összhangban kell az illetékes hatósághoz megérkezettnek tekinteni.

152.

Az ötödik kérdésre adott válaszom tükrében, és azzal együtt, hogy ezt a kérdést végső soron a kérdést előterjesztő bíróság feladata eldönteni, számomra úgy tűnik, hogy T. Mengesteab ügyében az átvétel iránti megkeresés nem volt hatálytalan, és hogy ennélfogva a nemzetközi védelem iránti kérelmének megvizsgálásáért való felelősség automatikusan nem száll vissza Németországra a „Dublin III” rendelet 21. cikke (1) bekezdésének harmadik albekezdése alapján. Erre tekintettel a kérdést előterjesztő bíróság arról kíván megbizonyosodni, hogy a 2015. október 8. (a második tanúsítvány kiállításának napja) és 2016. augusztus 19. (az átvétel iránti megkeresés napja) között eltelt 10 hónapos késedelem azt jelenti‑e, hogy Németország a „Dublin III” rendelet 17. cikkének (1) bekezdése értelmében köteles T. Mengesteab kérelmét megvizsgálni (hatodik kérdés). Ha valójában ez a helyzet, a kérdést előterjesztő bíróság arra kíván választ kapni, hogy a tanúsítvány kiállítása és az átvétel iránti megkeresés között eltelt milyen hosszú időszak minősül a megkeresés előterjesztése során indokolatlan késedelemnek (hetedik kérdés).

153.

A rövid válasz az, hogy a tagállamok nem kötelezhetők arra, hogy a „Dublin III” rendelet 17. cikkének (1) bekezdésén alapuló mérlegelési jogkörüket a humanitárius okból benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálása érdekében gyakorolják. Ilyen körülmények között szigorú értelemben a hetedik kérdés megvizsgálására nincs szükség. ( 122 )

154.

A 17. cikk (1) bekezdésének értelmezése egyértelműen uniós jogi kérdés. ( 123 ) A megfogalmazásából az következik, hogy ez a rendelkezés a 3. cikk (1) bekezdésében foglalt azon általános szabály alóli kivétel, amely szerint a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállamot a III. fejezetben foglalt feltételek alapján kell meghatározni. A „minden tagállam határozhat úgy, hogy megvizsgálja a […] nemzetközi védelem iránti kérelmet […]” kifejezések arra utalnak, hogy a 17. cikk (1) bekezdését a tagállam saját belátása szerint alkalmazhatja. A „Dublin III” rendeletben nincs olyan mechanizmus, amely arra kötelezné a tagállamot, hogy e rendelkezésre hivatkozzon. Ezért téves a kérdést előterjesztő bíróság kérdése mögött meghúzódó azon előfeltevés, amely szerint a tanúsítás és az átadás iránti megkeresés közötti késedelem eredményeként előfordulhat, hogy a tagállamnak alkalmaznia kell a 17. cikk (1) bekezdését. ( 124 ) Hasonlóképpen a „Dublin III” rendelet nem tartalmaz jogalapot olyan határozat meghozatalára, amely szerint egy konkrét időszak indokolatlan.

155.

Véleményem szerint az egyén nemzetközi védelmet kérőként való nyilvántartásba vételét szolgáló igazolás kiállítása és az átvétel iránti megkeresés előterjesztése közötti késedelem nem eredményezheti azt, hogy a megkereső tagállamnak a „Dublin III” rendelet 17. cikkének (1) bekezdésén alapuló mérlegelési jogkörét kell gyakorolnia. E válasz tükrében a hetedik kérdés megválaszolása nem szükséges.

156.

Nyolcadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság iránymutatást kér abban a kérdésben, hogy milyen információnak kell szerepelnie az átadás iránti megkeresésben annak érdekében, hogy a megkeresés hatékony legyen. A kérdést előterjesztő bíróság különösen azt kívánja megtudni, hogy elegendő‑e pusztán a megkereső tagállamba történő beutazás napjával kapcsolatos adatokat és a nemzetközi védelem iránti hivatalos kérelem kérelmező által történt benyújtásának napját megadni, vagy a védelem iránti nem hivatalos kérelem időpontját és a tanúsítvány kiállításának időpontját is fel kell tüntetni.

157.

A dublini végrehajtási rendelet I. melléklete a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározását illetően szabványos formát határoz meg, amelyet az átadás iránti megkeresés előterjesztésekor ki kell tölteni. Ezen a formanyomtatványon nem szerepelnek a menedékjog iránti első nem hivatalos kérelemmel kapcsolatos adatok, illetve a tanúsítvány dátuma. Ezenfelül a 21. cikk sem tartalmaz ilyen jellegű követelményt.

158.

A kérdést előterjesztő bíróság által feltett mind a nyolc kérdés összekapcsolódik egymással. Erre tekintettel és figyelembe véve az általam különösen az 1–5. kérdésre válaszul kifejtett álláspontokat, az következik, hogy véleményem szerint az átvétel iránti megkeresésnek nem kell tartalmaznia a nemzetközi védelem iránti nem hivatalos kérelem adatait és a tanúsítvány dátumát.

159.

Ennélfogva arra a következtetésre jutottam, hogy amíg a „Dublin III” rendelet 21. cikkének (1) bekezdése értelmében vett, átadás iránti megkeresést a dublini végrehajtási rendelet I. mellékletében szereplőhöz hasonló formában kell előterjeszteni, a tagállamoknak nem kell a nemzetközi védelem iránti első nem hivatalos kérelem időpontját vagy a nemzetközi védelmet kérőként történő nyilvántartásba vételre vonatkozó igazolás kiállításának időpontját feltüntetniük.

160.

A fenti megfontolások alapján azon a véleményen vagyok, hogy a Bíróság a Verwaltungsgericht Minden (mindeni közigazgatási bíróság, Németország) által előterjesztett kérdéseket a következőképpen válaszolja meg: