1

Az EUMSZ 263. cikken alapuló kereseteikben a felperesek, a European Food SA, a Starmill SRL, a Multipack SRL és a Scandic Distilleries SA a T‑624/15. sz. ügyben, Ioan Micula a T‑694/15. sz. ügyben, Viorel Micula, a European Drinks SA, a Rieni Drinks SA, a Transilvania General Import‑Export SRL és a West Leasing SRL a T‑704/15. sz. ügyben a Románia által nyújtott SA.38517 (2014/C) (korábbi 2014/NN) számú állami támogatásról – 2013. december 11‑i választottbírósági ítélet a Micula kontra Románia ügyben – szóló, 2015. március 30‑i (EU) 2015/1470 bizottsági határozat (HL 2015. L 232., 43. o.; a továbbiakban: megtámadott határozat) megsemmisítését kérik.

2

A felpereseket az ARB/05/20. sz. Micula és társai kontra Románia ügyben egy, a Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központja (ICSID) égisze alatt létrejött választottbíróság (a továbbiakban: választottbíróság) által 2013. december 11‑én hozott választottbírósági ítéletben (a továbbiakban: választottbírósági ítélet) megítélt kártérítés kedvezményezettjeiként jelölték meg a megtámadott határozatban.

3

Ioan és Viorel Micula, Romániában lakóhellyel rendelkező svéd állampolgárok, akik a többségi részvényesei a European Food and Drinks Groupnak (EFDG), amely Romániában, Bihar megyében a Ștei‑Nucet régióban élelmiszer és italok előállításával foglalkozik. Az EFDG‑hez tartozik a European Food, a Starmill, a Multipack, a Scandic Distilleries, a European Drinks, a Rieni Drinks, a Transilvania General Import‑Export és a West Leasing.

4

A román hatóságok 1998. október 2‑án elfogadták a 24/1998. sz. sürgősségi kormányrendeletet, amely a hátrányos helyzetű régiókban bizonyos adóösztönzőket, többek között olyan eszközöket biztosított meghatározott, tartós befektetői tanúsítvánnyal rendelkező befektetők számára, mint a gépekre kivetett vámok és hozzáadottérték‑adó megfizetése alóli mentesség, a nyersanyagokra kivetett vámok visszatérítése, vagy a társasági adó megfizetése alóli mentesség mindaddig, amíg a beruházási terület „hátrányos helyzetű régiónak” minősül.

5

A román kormány az 1999. március 25‑i határozatában, amely 1999. április 1‑jén lépett hatályba, a Ștei‑Nucet bányászati területét tíz évre „hátrányos helyzetű régiónak” nyilvánította.

6

A 2000. július 1‑jei 75/2000. sz. sürgősségi kormányrendelet, amely módosította a 24/1998. sz. sürgősségi kormányrendeletet, fenntartotta a szóban forgó adóösztönzőket (a továbbiakban együttesen: szóban forgó adóösztönző rendszer).

7

A European Food a 2000. június 1‑jén, a Starmill és a Multipack pedig a 2002. május 17‑én kapott tartós befektetői tanúsítvány alapján beruházásokat valósított meg Ștei‑Nucet bányászati térségében.

8

2000 februárjában megkezdődtek a Románia Európai Unióhoz történő csatlakozására irányuló tárgyalások. Ezzel összefüggésben az Unió a 2001. november 21‑i közös álláspontban megállapította, hogy Romániában „van néhány olyan létező és új összeegyeztethetetlen támogatási rendszer, amelyet nem hoztak összhangba a közösségi vívmányokkal”, ideértve „[a szóban forgó adóösztönző rendszer] alapján biztosított eszközöket”.

9

2002. május 29‑én a svéd és a román kormány kétoldalú beruházási megállapodást (a továbbiakban: BIT) kötött a beruházások előmozdításáról és kölcsönös védelméről. E megállapodás 2003. július 1‑jén lépett hatályba, és mindkét ország beruházói számára (ideértve a BIT hatálybalépése előtt megkezdett beruházásokat) bizonyos védelmi intézkedéseket biztosított az egyik ország beruházói által a másik országban történő beruházás esetén.

10

A BIT 2. cikkének (3) bekezdése többek között úgy rendelkezik, hogy „[m]inden szerződő fél köteles a másik szerződő fél beruházói által megvalósított beruházásokkal kapcsolatban mindenkor tisztességes és méltányos bánásmódot biztosítani, továbbá önkényes vagy diszkriminatív intézkedésekkel nem akadályozza az említett beruházók ezen beruházásainak igazgatását, irányítását, fenntartását, használatát, haszonélvezetét vagy átruházását”. Emellett a BIT 7. cikke előírja, hogy a beruházók és az aláíró országok közötti jogvitákat többek között az ICSID védnöksége alatt létrejött választottbíróság előtt kell rendezni. E tekintetben az Államok és más államok természetes és jogi személyei közötti beruházási viták rendezéséről szóló, 1965. március 18‑án kötött egyezmény (a továbbiakban: ICSID‑egyezmény, kihirdette: az 1987. évi 27. tvr.) 54. cikkének (1) bekezdése értelmében minden szerződő állam köteles végrehajtani az annak alapján hozott választottbírósági ítéleteket, mivel az ítélet kötelező a felekre nézve, amelyek ugyanezen egyezmény 53. cikke (1) bekezdésének megfelelően kötelesek tartani magukat az ítélet rendelkezéseihez.

11

Románia 2004. augusztus 26‑án, megállapítva, hogy „[a]z állami támogatásokra vonatkozó közösségi szabályokban foglalt feltételeknek való megfelelés, valamint a (versenypolitikáról szóló) 6. fejezet szerinti tárgyalások lezárása érdekében az ezen a területen a közösségi vívmányokkal összeegyeztethetetlen, nemzeti jogban meghatározott állami támogatás minden formáját meg kell szüntetni”, a szóban forgó adóösztönző rendszer alapján biztosított összes intézkedést – a társasági adó alóli mentesség kivételével – hatályon kívül helyezte. E hatályon kívül helyezésre 2005. február 22‑i hatállyal került sor.

12

A szóban forgó adóösztönző rendszer hatályon kívül helyezésével okozott kár megtérítése céljából Ioan és Viorel Micula, a European Food, a Starmill és a Multipack (a továbbiakban: a választottbírósági eljárás felperesei) 2005. július 28‑án a BIT 7. cikkének megfelelően választottbíróság felállítását kérelmezte.

13

2007. január 1‑jén Románia belépett az Unióba.

14

A választottbíróság a 2008. szeptember 24‑i határozatában a választottbírósági eljárás iránti kérelmet elfogadhatónak nyilvánította.

15

A választottbíróság a választottbírósági ítélettel megállapította, hogy a szóban forgó adóösztönző rendszer 2009. április 1. előtti hatályon kívül helyezésével Románia megsértette a választottbírósági eljárás felpereseinek azzal kapcsolatos jogos bizalmát, hogy ezek az ösztönzők lényegében azonos formában 2009. március 31‑ig elérhetőek lesznek, továbbá nem járt el átlátható módon, mivel nem tájékoztatta kellő időben a felpereseket, és az említett felperesek beruházásai tekintetében nem biztosította a tisztességes és méltányos bánásmódot a BIT 2. cikkének (3) bekezdése értelmében. Következésképpen arra kötelezte Romániát, hogy kártérítés címén 791882452 román lejt (RON) (hozzávetőleg 178 millió euró) fizessen a választottbírósági eljárás felperesei részére, amely összeg megállapításakor elsősorban az e felpereseket a 2005. február 22. és 2009. március 31. közötti időszakban állítólagosan ért károkat vette figyelembe.

[omissis]

19

A 2014. október 1‑jei levelében a Bizottság tájékoztatta Romániát, hogy a választottbírósági ítéletben foglaltak Románia által 2014 elején történt részleges teljesítése, valamint a választottbírósági ítéletben foglaltak további teljesítése, illetve az említett ítélet további végrehajtása tekintetében az EUMSZ 108. cikk (2) bekezdése szerinti hivatalos vizsgálati eljárás megindításáról határozott (a továbbiakban: az eljárás megindításáról szóló határozat). E határozatában, amelyet 2014. november 7‑én közzétettek az Európai Unió Hivatalos Lapjában, a Bizottság felkérte az érintett feleket, hogy nyújtsák be észrevételeiket.

[omissis]

25

2015. március 30‑án a Bizottság elfogadta a megtámadott határozatot, amelynek 1. cikke értelmében a választottbírósági ítéletben a választottbíróság által az Ioan és Viorel Micula, a European Food, a Starmill, a Multipack, a European Drinks, a Rieni Drinks, a Scandic Distilleries, a Transilvania General Import‑Export és a West Leasing vállalatokból álló egyetlen gazdasági egységnek megítélt kártérítés az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében állami támogatásnak minősül, amely nem egyeztethető össze a belső piaccal. E határozat 2. cikke (1) bekezdésének értelmében Románia nem fizethet ki az említett határozat 1. cikkében említett semmiféle összeegyeztethetetlen támogatást, és vissza kell követelnie az e gazdasági egységet alkotó jogalanyoknak már kifizetett támogatásokat, az e jogalanyoknak kifizetett bármely olyan támogatást, amelyet az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdése alapján nem jelentettek be a Bizottságnak, valamint az ugyanezen határozat időpontját követően kifizetett minden támogatást. E cikk (2) bekezdése pontosítja, hogy a felperesek egyetemlegesen felelősek az általuk kapott állami támogatás visszafizetéséért. Ugyanezen cikk harmadik és negyedik bekezdésének megfelelően a visszafizetendő összegek az említett ítéletben foglaltak teljesítéséből, illetve az ítélet végrehajtásából erednek, és azok után kamatot kell fizetni attól az időponttól kezdve, amikor azokat a kedvezményezettek rendelkezésére bocsátják.

28

A 2019. június 18‑iEuropean Food és társai kontra Bizottság ítéletben (T‑624/15, T‑694/15 és T‑704/15, a továbbiakban: eredeti ítélet, EU:T:2019:423) a Törvényszék megsemmisítette a megtámadott határozatot. Helyt adott a felperesek kérelmeinek, helyt adva a T‑704/15. sz. ügyben előterjesztett első jogalap első részének, valamint a T‑624/15. és a T‑694/15. sz. ügyben előterjesztett második jogalap első részének, amennyiben a felperesek az azok alátámasztására felhozott érvekkel vitatták a Bizottságnak az említett határozat elfogadására vonatkozó hatáskörét. Helyt adott továbbá a T‑624/15. és a T‑694/15. sz. ügyben felhozott második jogalap második részének, valamint a T‑704/15. sz. ügyben felhozott második jogalap első részének is, amelyek lényegében az EUMSZ 107. cikk értelmében vett „előny” és „támogatás” fogalmára tekintettel a választottbírósági ítéletben foglalt téves jogi minősítésre vonatkoztak.

[omissis]

32

A 2022. január 25‑iBizottság kontra European Food és társai ítéletben (C‑638/19 P, a továbbiakban: fellebbezés tárgyában hozott ítélet, EU:C:2022:50) a Bíróság hatályon kívül helyezte az eredeti ítéletet, megállapította, hogy a csatlakozó fellebbezésről nem szükséges határozni, az ügyet visszautalta a Törvényszék elé, hogy az határozzon az előtte felhozott azon jogalapokról és érvekről, amelyekről nem határozott, a költségekről pedig nem határozott.

33

A Németországi Szövetségi Köztársaság, a Lett Köztársaság, Magyarország és a Lengyel Köztársaság nem nyújtott be a Törvényszék eljárási szabályzatának 217. cikke alapján írásbeli észrevételeket a fellebbezés tárgyában hozott ítéletből levonandó következtetésekre vonatkozóan.

34

A T‑624/15. RENV. és a T‑694/15. RENV. sz. ügy felperesei azt kérik, hogy a Törvényszék:

35

A T‑704/15. RENV. sz. ügy felperesei azt kérik, hogy a Törvényszék:

36

A T‑624/15. RENV., T‑694/15. RENV. és T‑704/15. RENV. sz. ügyekben a Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

37

A T‑624/15. RENV., T‑694/15. RENV. és T‑704/15. RENV. sz. ügyekben a Spanyol Királyság azt kéri, hogy a Törvényszék:

42

A Spanyol Királyság által támogatott Bizottság a felperesek eljáráshoz fűződő érdekének hiányára alapított elfogadhatatlansági kifogást hoz fel.

43

A Bizottság szerint a Bíróság a 2018. március 6‑iAchmea ítéletre (C‑284/16, EU:C:2018:158) támaszkodva a fellebbezés tárgyában hozott ítéletben elismerte, hogy a szóban forgó kártérítés alapjául szolgáló választottbírósági ítélet összeegyeztethetetlen az uniós joggal. Ezenkívül a 2022. szeptember 21‑iRomatsa és társai végzésnek (C‑333/19, nem tették közzé, EU:C:2022:749) megfelelően az uniós bíróságok kötelesek figyelmen kívül hagyni az említett ítéletet, és semmi esetre sem biztosíthatják annak végrehajtását. E körülmények között lényegében a felpereseknek nem fűződik „jogos” érdeke a megtámadott határozat megsemmisítéséhez.

44

A tárgyaláson az érvének pontosítására felkért Bizottság lényegében arra hivatkozott, hogy az eljáráshoz fűződő érdek akkor jogos, ha az nem ellentétes az Unió közrendjének valamely alapvető érdekével.

45

A fellebbezés tárgyában hozott ítéletből levonandó következtetésekre vonatkozó kiegészítő észrevételeikben a felperesek azt állítják, hogy a keresetek elfogadhatók.

46

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy valamely természetes vagy jogi személy által indított megsemmisítés iránti kereset csupán abban az esetben elfogadható, amennyiben a felperesnek érdeke fűződik a megtámadott jogi aktus megsemmisítéséhez. Ez az érdek feltételezi, hogy a megtámadott aktus megsemmisítése önmagában jogi következményekkel járhat, és a kereset ezért – eredményét tekintve – az azt indító fél javára szolgálhat (2014. február 27‑iStichting Woonpunt és társai kontra Bizottság ítélet, C‑132/12 P, EU:C:2014:100, 67. pont). Az eljáráshoz fűződő érdek így minden bírósági jogorvoslat lényeges és elsődleges feltételének minősül (2023. június 15‑iShindler és társai kontra Tanács ítélet, C‑501/21 P, EU:C:2023:480, 63. pont).

47

Ezzel szemben hiányzik az eljáráshoz fűződő érdek, ha valamely kereset sikeressége semmiképpen sem vezethetne a felperes számára kedvező eredmény elérésére (lásd ebben az értelemben: 2011. június 9‑iEvropaïki Dynamiki kontra EKB ítélet, C‑401/09 P, EU:C:2011:370, 49. pont; 2017. november 23‑iBionorica és Diapharm kontra Bizottság ítélet, C‑596/15 P és C‑597/15 P, EU:C:2017:886, 85. pont).

48

Egyébként a felperes eljáráshoz fűződő érdeke nem függ a keresetének megalapozottságától (lásd ebben az értelemben: 2017. július 4‑iEuropean Dynamics Luxembourg és társai kontra az Európai Unió Vasúti Ügynöksége ítélet, T‑392/15, EU:T:2017:462, 41. pont).

49

A jelen ügyben emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban a vitatott összegek kifizetését a belső piaccal összeegyeztethetetlen állami támogatásnak minősítette, és arra kötelezte Romániát, hogy téríttesse vissza a felperesekkel, vagyis a választottbírósági eljárás felpereseivel és öt másik társasággal a már kifizetett összegeket azzal az indokkal, hogy azok együttesen gazdasági egységet alkotnak. Az ilyen határozat nyilvánvalóan sérelmet okoz a felpereseknek, mivel arra kötelezi Romániát, hogy téríttesse vissza velük a kifizetett összegeket, valamint azokat a kamatokat, amelyek ezen összegek tényleges visszatéríttetésének időpontjáig esedékesek. E tekintetben meg kell állapítani, hogy a Bizottság szerint, amint az az említett határozat (42) preambulumbekezdéséből kitűnik, a román hatóságok teljes mértékben teljesítették a választottbírósági ítéletben foglaltakat.

50

Az a körülmény, hogy a Bíróság megállapította, hogy a választottbírósági ítélet Románia uniós csatlakozása óta összeegyeztethetetlen az uniós joggal, különösen az EUMSZ 267. és EUMSZ 344. cikkel, és így semmilyen joghatást nem válthat ki (2022. szeptember 21‑iRomatsa és társai végzés, C‑333/19, nem tették közzé, EU:C:2022:749, 42. és 43. pont), nem fosztja meg a felpereseket az eljáráshoz fűződő érdeküktől.

51

Egyrészt ugyanis, amint azt a felperesek megjegyzik, az a tény, hogy valamely tagállami bíróság a 2022. szeptember 21‑iRomatsa és társai végzésnek (C‑333/19, nem tették közzé, EU:C:2022:749, 44. pont) megfelelően semmiképpen nem hajthatja végre a választottbírósági ítéletet, független attól a kérdéstől, hogy a Bizottság által hozott megtámadott határozat megfelel‑e az uniós jognak, és különösen, hogy az abban említett intézkedés anyagi jogi szempontból megfelel‑e az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésében meghatározott, ahhoz szükséges feltételeknek, hogy azt az említett rendelkezés értelmében vett állami támogatásnak lehessen minősíteni, és ennek alapján az a Romániát terhelő visszatéríttetési kötelezettség alá tartozzon.

52

Másrészt az a tény, hogy a vitatott összegek kifizetése a Bizottság szerint „az uniós jog alapelveit sértő ítélet végrehajtásához” vezetett, keresetük megalapozottságától függetlenül nem fosztja meg a felpereseket attól a joguktól, hogy vitassák a nekik sérelmet okozó aktus jogszerűségét.

53

Egyébiránt meg kell jegyezni, hogy a Bíróság, amikor a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 154. és 155. pontjában úgy ítélte meg, hogy a jogvita állása, noha már módjában áll annak elfogadhatóságát értékelni, a megtámadott határozat megalapozottságára vonatkozó érvek, részek és jogalapok tekintetében nem teszi lehetővé az érdemi határozathozatalt, és ezért az ügyet vissza kell utalni a Törvényszék elé, hogy az azokról határozzon, hallgatólagosan, de szükségszerűen úgy ítélte meg, hogy a jelen jogvita elfogadható.

54

E körülmények között a Bizottság által a felperesek eljáráshoz fűződő érdekének hiánya miatt felhozott elfogadhatatlansági kifogást el kell utasítani.

65

A felperesek lényegében azt állítják, hogy Románia köteles volt tiszteletben tartani azokat a kötelezettségeket, amelyeket az Unióba való belépését megelőzően a BIT és az ICSID‑egyezmény, különösen az említett egyezmény 53. és 54. cikke alapján vállalt, amelyek arra kötelezik, hogy teljesítse a választottbírósági ítéletet, még abban az esetben is, ha a vitatott összegek kifizetése az uniós jog értelmében vett állami támogatásnak minősült volna.

66

A felperesek szerint az ICSID‑egyezmény Románia általi tiszteletben tartása az említett egyezményt aláíró valamennyi állammal szemben kötelező, így erre az egyezményre bármely harmadik állam hivatkozhat, anélkül hogy szükség lenne a jogvita megoldásához fűződő különös érdekre hivatkozni.

67

A felperesek különösen a Supreme Court of the United Kingdom (az Egyesült Királyság legfelsőbb bírósága) Micula és társai kontra Románia ügyben 2020. február 19‑én hozott ítéletére hivatkoznak, amely engedélyezte a választottbírósági ítélet végrehajtását, elismerve, hogy „az [ICSID‑egyezményben részes] szerződő államok 53., 54. és 69. cikkből eredő kötelezettségeit abszolút módon fogalmazták meg, anélkül hogy bármilyen korlátot szabnának azon személyek tekintetében, akik felé azok teljesítendők”.

68

E körülmények között a felperesek szerint, még ha a BIT nem is tartozna az EUMSZ 351. cikk hatálya alá, e körülmény akkor sem lenne hatással Románia azon kötelezettségére, hogy az ICSID‑egyezmény alapján még az Unióhoz való csatlakozását követően is végrehajtsa a választottbírósági ítéletet. A Románia által a választottbírósági eljáráshoz adott hozzájárulás tehát továbbra is köti ezt az országot az említett egyezmény 25. cikkének (1) bekezdése alapján, amely úgy rendelkezik, hogy ha valamely szerződő állam hozzájárult a választottbíráskodáshoz, azt többé nem vonhatja vissza egyoldalúan.

69

A felperesek e tekintetben a T‑624/15. RENV. és a T‑694/15. RENV. sz. ügyben hozzáteszik, hogy amennyiben Románia nem teljesíti kötelezettségeit, bármely szerződő állam, ideértve a nem uniós szerződő államokat is, keresetet indíthat Románia ellen a Nemzetközi Bíróság előtt az ICSID‑egyezmény 64. cikke alapján.

70

Következésképpen a megtámadott határozat a szóban forgó támogatási intézkedés visszatéríttetésének elrendelésével megakadályozza Romániát abban, hogy eleget tegyen e kötelezettségeknek, és ezért ellentétes az EUMSZ 351. cikk első bekezdésével, amelynek értelmében a Szerződések rendelkezései nem érintik a valamely tagállam által a csatlakozását megelőzően harmadik államokkal kötött megállapodásokból eredő jogokat és kötelezettségeket.

71

A megtámadott határozat a pacta sunt servanda uniós jogi alapelvvel is ellentétes, amelynek kifejeződése az EUMSZ 351. cikk első bekezdése. Ezenfelül sérti az Unió és a tagállamok közötti lojális együttműködés elvét, amelynek kölcsönös jellegét az EUSZ 4. cikk (3) bekezdése hangsúlyozza, és amely az EUMSZ 351. cikkben is „tükröződik”.

72

A Spanyol Királyság által támogatott Bizottság vitatja a felperesek érvelését.

73

Az EUMSZ 351. cikk első bekezdése úgy rendelkezik, hogy „[a]z egyrészről egy vagy több tagállam, másrészről egy vagy több harmadik állam által egymás között 1958. január 1. előtt, illetve a csatlakozó államok esetében a csatlakozásukat megelőzően kötött megállapodásokból eredő jogokat és kötelezettségeket a Szerződések rendelkezései nem érintik”.

74

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének az a célja, hogy a nemzetközi jog olyan elveivel összhangban, mint amelyek például a szerződések jogáról szóló 1969. május 23‑i bécsi egyezmény (Recueil des traités des Nations unies, 1155. kötet, 331. o.; kihirdette: az 1987. évi 12. tvr.) 30. cikke (4) bekezdésének b) pontjából következnek, egyértelművé tegye, hogy az EUM‑Szerződés alkalmazása nem érinti az érintett tagállam arra vonatkozó kötelezettségvállalását, hogy tiszteletben tartsa harmadik országoknak egy korábban létrejött megállapodásból eredő jogait, valamint hogy teljesítse az abból következő kötelezettségeit (lásd: 2011. szeptember 15‑iBizottság kontra Szlovákia ítélet, C‑264/09, EU:C:2011:580, 41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

75

Az EUMSZ 351. cikk első bekezdése általános hatályú abban az értelemben, hogy tárgyától függetlenül alkalmazandó minden olyan nemzetközi egyezményre, amely hatással lehet az uniós szerződésekre (lásd ebben az értelemben: 1993. augusztus 2‑iLevy ítélet, C‑158/91, EU:C:1993:332, 11. pont).

76

Az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének célja tehát a harmadik államok jogainak védelme (1966. július 13‑iConsten és Grundig kontra Bizottság ítélet, 56/64 és 58/64, EU:C:1966:41, 500. o.), lehetővé téve az érintett tagállamok számára, hogy tiszteletben tartsák a korábbi nemzetközi egyezmény értelmében rájuk háruló kötelezettségeket (lásd ebben az értelemben: 2011. december 21‑iAir Transport Association of America és társai ítélet, C‑366/10, EU:C:2011:864, 61. pont).

77

Az EUMSZ 351. cikk első bekezdése ezzel szemben nem jogosítja fel a tagállamokat arra, hogy az ilyen egyezményekből eredő jogaikat az Unión belüli viszonyaikban érvényesítsék (lásd ebben az értelemben: 1996. július 2‑iBizottság kontra Luxemburg ítélet, C‑473/93, EU:C:1996:263, 40. pont; 2005. július 7‑iBizottság kontra Ausztria ítélet, C‑147/03, EU:C:2005:427, 58. pont).

78

Ebből következik, hogy az EUMSZ 351. cikk első bekezdésében a „jogokat és kötelezettségeket” kifejezés a „jogokat” illetően a harmadik államok jogaira, a „kötelezettségek” tekintetében pedig a tagállamok kötelezettségeire utal (1993. augusztus 2‑iLevy ítélet, C‑158/91, EU:C:1993:332, 12. pont).

79

Következésképpen annak meghatározása érdekében, hogy valamely uniós jogi normát meghiúsíthat‑e valamely korábbi nemzetközi egyezmény, meg kell vizsgálni, hogy ezen egyezmény olyan kötelezettségeket ró‑e az érintett tagállamra, amelyek végrehajtását az egyezményben részes harmadik államok még megkövetelhetik (1993. augusztus 2‑iLevy ítélet, C‑158/91, EU:C:1993:332, 13. pont; 2011. szeptember 15‑iBizottság kontra Szlovákia ítélet, C‑264/09, EU:C:2011:580, 42. pont).

80

Ennélfogva, ha valamely uniós jogi szabályt valamely nemzetközi egyezmény meghiúsíthat az EUMSZ 351. cikk első bekezdése értelmében, ennek kettős feltétele az, hogy az uniós szerződéseknek az érintett tagállamban történő hatálybalépését megelőzően kötött egyezményről legyen szó, és hogy az érintett harmadik állam ebből eredően olyan jogokat élvezzen, amelyeknek az e tagállam általi tiszteletben tartását megkövetelheti (lásd ebben az értelemben: 1998. március 10‑iT. Port ítélet, C‑364/95 és C‑365/95, EU:C:1998:95, 61. pont).

81

Az EUMSZ 351. cikk első bekezdését, mivel olyan szabálynak minősül, amely eltérést engedhet az uniós jog – ideértve az elsődleges jogot is – alkalmazása alól, szigorúan kell értelmezni annak érdekében, hogy az uniós szerződésekben előírt általános szabályokat ne fosszák meg tartalmuktól (2024. március 14‑iBizottság kontra Egyesült Királyság [A legfelsőbb bíróság ítélete] ítélet, C‑516/22, EU:C:2024:231, 78. és 81. pont).

82

Az ICSID‑egyezmény, amely Románia tekintetében 1975. október 12‑én lépett hatályba, 25. cikkének (1) bekezdésében kimondja:

„A Központ joghatósága kiterjed minden olyan beruházásból közvetlenül keletkező jogvitára, amely egyik Szerződő Állam (vagy ezen Szerződő Állam bármely olyan alárendelt szerve vagy ügynöksége, amelyet az a Központnak bejelent) és egy másik Szerződő Állam természetes és jogi személyei között jött létre, amennyiben a vitában álló felek írásban hozzájárulnak a jogvitának a Központ elé terjesztéséhez. Amennyiben a felek hozzájárulásukat adták, azt egyik fél sem vonhatja vissza egyoldalúan.”

83

Az ICSID‑egyezmény 53. cikke (1) bekezdésének szövege a következő:

„Az ítélet kötelező a felekre és semmiféle fellebbezésnek vagy bármilyen más jogorvoslatnak helye nincs, kivéve az Egyezményben biztosítottakat. Mindegyik fél köteles tartani magát az ítélet rendelkezéseihez […]”.

84

Az ICSID‑egyezmény 54. cikkének (1) bekezdése előírja:

Mindegyik Szerződő Állam az Egyezmény értelmében meghozott ítéletet kötelezőnek ismeri el, és a területén az említett ítélet által megállapított pénzbeni kötelezettségeknek úgy tesz eleget, mintha az saját bíróságának jogerős ítélete volna. […]”

85

Az ICSID‑egyezmény 64. cikke kimondja, hogy „[a] Szerződő Államok között az Egyezmény értelmezésével vagy alkalmazásával kapcsolatban felmerülő vitákat, amelyeket tárgyalások útján nem rendeznek, a vitában álló bármelyik fél kérelmére a Nemzetközi Bíróság elé terjesztik, kivéve, ha az érintett Államok a rendezés egyéb módjában állapodnak meg”.

86

A BIT 7. cikke előírja, hogy a beruházók és az aláíró országok közötti jogvitákat többek között az ICSID‑egyezményt alkalmazó választottbíróság előtt kell rendezni.

87

A jelen ügyben a Bizottság a megtámadott határozat (126) és (127) preambulumbekezdésében jelezte, hogy a választottbírósági eljárás felperesei által hivatkozott jogok és kötelezettségek a BIT alkalmazásából erednek. A Bizottság, miután megállapította, hogy e megállapodást két tagállam, nem pedig egy vagy több tagállam és egy vagy több harmadik állam kötötte, arra a következtetésre jutott, hogy az EUMSZ 351. cikk a jelen ügyben nem alkalmazható. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy az állami támogatásokra vonatkozó szabályok alkalmazása a jelen ügy körülményei között nem érinti az EUMSZ 351. cikkében előírt jogokat és kötelezettségeket.

88

A Bizottság a megtámadott határozat (129) preambulumbekezdésében hozzátette, hogy mivel az ICSID‑egyezmény harmadik országbeli szerződő felei közül egyik sem részes fele a választottbírósági eljárásban érintett BIT‑nek, az EUMSZ 351. cikk a jelen ügyben nem releváns.

89

Figyelembe véve a felperesek érvelését és a megtámadott határozat erre vonatkozó indokolását, a jelen rész elemzése annak előzetes vizsgálatához vezet, hogy a jelen ügyben a Románia által egyrészt a BIT, másrészt az ICSID‑egyezmény alapján vállalt kötelezettségek az EUMSZ 351. cikk hatálya alá tartoznak‑e.

90

Az EUMSZ 351. cikk – amint az a fenti 74. és 78. pontból kitűnik – a harmadik államok jogaira és a tagállamok ennek megfelelő kötelezettségeire vonatkozik. Romániának a BIT alapján a csatlakozását megelőzően vállalt kötelezettségei megfelelnek a Svéd Királyság ugyanezen alapuló jogainak.

91

A BIT aláírásának időpontjában a Svéd Királyság tagállam, nem pedig az Unión kívüli harmadik állam volt. Az ilyen kétoldalú szerződést Románia uniós csatlakozása óta tehát olyan szerződésnek kell tekinteni, amely két tagállamot érint (2024. március 14‑iBizottság kontra Egyesült Királyság [A legfelsőbb bíróság ítélete] ítélet, C‑516/22, EU:C:2024:231, 72. pont).

92

Márpedig az EUMSZ 351. cikk nem alkalmazható két tagállam között létrejött kétoldalú szerződésre, mivel annak egyetlen harmadik állam sem részese (lásd ebben az értelemben: 2009. szeptember 8‑iBudějovický Budvar ítélet, C‑478/07, EU:C:2009:521, 99. pont).

93

E körülmények között a támogatás nyújtásának időpontjában, amely az EUMSZ 351. cikk alkalmazhatóságának megítélése szempontjából meghatározó, vagyis jelen esetben a választottbírósági ítélet meghozatalának időpontjában (lásd a fenti 62. pontot) a BIT nem tekinthető olyan megállapodásnak, amelyből az említett cikk értelmében harmadik államok olyan jogai, valamint e tagállam olyan kötelezettségei eredhetnek, amelyeket a megtámadott határozat alapján az EUMSZ 107. és EUMSZ 108. cikk végrehajtása érinthet.

94

Az a körülmény, hogy a kárt okozó esemény, vagyis a szóban forgó adóösztönző rendszernek az állítólagosan a BIT megsértésével történő hatályon kívül helyezése, amely után a választottbírósági ítélet kártérítést ítélt meg, Románia uniós csatlakozását megelőzően következett be, nem kérdőjelezheti meg ezt az értelmezést.

95

Ugyanez vonatkozik arra a körülményre is, amely szerint a Románia felelősségének alapjául szolgáló események – legalábbis részben – az Unióhoz való csatlakozását megelőzően következtek be, amikor ezen állam még az EUMSZ 351. cikk értelmében vett harmadik állam volt.

96

Amint azt a Bíróság a fellebbezés tárgyában hozott ítéletében hangsúlyozta, kétségtelenül nem zárható ki, hogy a polgári jogi felelősségre vonatkozó nemzeti jogokból fakadó elvek alapján a megtérítéshez való jog keletkezésének időpontja a szóban forgó adóösztönző rendszer hatályon kívül helyezésének időpontja, amelyet kárt okozó eseményként ismertek el (a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 117. és 118. pontja). Ezzel szemben e megtérítéshez való jog különbözik a választottbírósági ítéletben megítélt kártérítéshez való jogtól, így a szóban forgó támogatási intézkedést nem az említett hatályon kívül helyezés időpontjában biztosították (a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 119–127. pontja).

97

A fentiekre tekintettel meg kell állapítani, hogy Romániának a BIT alapján vállalt és a jelen jogvita keretében vizsgált kötelezettségei nem tartoznak az EUMSZ 351. cikk rendelkezéseinek hatálya alá.

98

A felperesek tehát nem állíthatják, hogy a Bizottság a megtámadott határozattal megsértette az EUMSZ 351. cikket, amennyiben megakadályozta, hogy Románia teljesítse a BIT alapján vállalt kötelezettségeit.

99

A fellebbezés tárgyában hozott ítéletnek megfelelően Románia uniós csatlakozásától, azaz 2007. január 1‑jétől kezdve az EU‑Szerződésben és az EUM‑Szerződésben előírt bírósági jogorvoslati rendszer lépett a BIT‑ben előírt választottbírósági eljárás helyébe (a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 145. pontja).

100

Nem vitatott, hogy az ICSID‑egyezményt alkalmazó választottbíróság, amely elé a választottbírósági eljárás felperesei és Románia közötti jogvitát terjesztették, nem része az uniós bírósági rendszernek (a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 141. pontja).

101

A választottbíróság által 2013. december 11‑én, azaz Románia uniós csatlakozását követően hozott választottbírósági ítélet tehát nem fejthet ki semmilyen joghatást, és így nem hajtható végre az abban megítélt kártérítés kifizetése érdekében (lásd ebben az értelemben: 2022. szeptember 21‑iRomatsa és társai végzés, C‑333/19, nem tették közzé, EU:C:2022:749, 43. pont).

102

Következésképpen az a tagállami bíróság, amelyhez valamely választottbírósági ítélet végrehajtása iránti kérelmet nyújtottak be, köteles ezt az ítéletet mellőzni, ennélfogva pedig semmilyen körülmények között nem rendelheti el ezen ítélet annak érdekében történő végrehajtását, hogy a kedvezményezettjei számára lehetővé tegye, hogy hozzájussanak az ezen ítéletben részükre megítélt kártérítéshez (2022. szeptember 21‑iRomatsa és társai végzés, C‑333/19, nem tették közzé, EU:C:2022:749, 44. pont). Ez a megállapítás Romániára mint tagállamra nézve kötelező.

103

Románia tehát nem volt köteles végrehajtani a választottbírósági ítéletet, még kevésbé pedig teljesíteni az abban foglaltakat, függetlenül bármiféle végrehajtástól.

104

Ennélfogva meg kell állapítani, hogy az ICSID‑egyezmény 53. cikke, amelynek értelmében az ítélet által kötelezett mindegyik fél köteles tartani magát az ítélet rendelkezéseihez, amint arra a fenti 83. pont emlékeztetett, a jelen ügyben nem keletkeztetett az EUMSZ 351. cikk hatálya alá tartozó kötelezettségeket Romániával szemben.

105

Következésképpen meg kell állapítani, hogy az ICSID‑egyezmény 54. cikke, amely szerint „[m]indegyik Szerződő Állam az Egyezmény értelmében meghozott ítéletet kötelezőnek ismeri el, és a területén az említett ítélet által megállapított pénzbeni kötelezettségeknek úgy tesz eleget, mintha az saját bíróságának jogerős ítélete volna”, amint az a fenti 84. pontban kifejtésre került, nem keletkeztethetett olyan jogokat harmadik államok számára, amelyeknek Románia kötelezettségei megfeleltek volna, mely utóbbiak a jelen ügyben nem állnak fenn.

106

Ezenkívül, amint azt a Bíróság megállapította, az ICSID‑egyezmény célja multilaterális jellege ellenére a szerződő felek közötti kétoldalú kapcsolatoknak a bilaterális szerződésekhez hasonló szabályozása. Noha a felperesek lényegében azt állítják, hogy az ICSID‑egyezményt megkötő harmadik államoknak érdeke fűződhet ahhoz, hogy Románia tiszteletben tartsa a valamely másik tagállammal szemben fennálló kötelezettségeit azáltal, hogy ezen egyezmény rendelkezéseinek megfelelően végrehajtja az ezen egyezmény hatálya alá tartozó választottbírósági ítéletet, az ilyen tisztán ténybeli érdek nem tekinthető az EUMSZ 351. cikk első bekezdése értelmében vett olyan „jognak”, amely igazolhatná e rendelkezés alkalmazását (lásd ebben az értelemben: 2024. március 14‑iBizottság kontra Egyesült Királyság [A legfelsőbb bíróság ítélete] ítélet, C‑516/22, EU:C:2024:231, 75. és 76. pont).

107

Ennélfogva az ICSID‑egyezmény 53. és 54. cikkét nem lehet úgy értelmezni, hogy azok az EUMSZ 351. cikk első bekezdése értelmében vett olyan „jogokat” keletkeztettek az ezen egyezményt aláíró harmadik államok javára, amelyek megfeleltek Románia választottbírósági ítélet végrehajtására vonatkozó kötelezettségeinek.

108

E körülmények között, és anélkül, hogy határozni kellene arról, hogy az ICSID‑egyezmény 25. cikkének (1) bekezdése és 64. cikke milyen hatással van Romániának a választottbírósági ítélet ugyanezen egyezmény alapján történő végrehajtására irányuló kötelezettségére, a megtámadott határozat a támogatás visszatéríttetésének elrendelésével nem akadályozhatta meg e tagállamot abban, hogy eleget tegyen az EUMSZ 351. cikk hatálya alá tartozó kötelezettségeknek. Következésképpen az ilyen határozat nem sértette meg ez utóbbi cikket, amelynek értelmében a valamely tagállam által a csatlakozását megelőzően harmadik államokkal kötött egyezményből eredő jogokat és kötelezettségeket a Szerződések rendelkezései nem érintik.

109

A Bizottság tehát nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor úgy ítélte meg, hogy „[a]z állami támogatási szabályok alkalmazása nem érinti az EUMSZ 351. cikk által védett jogokat és kötelezettségeket”.

110

Az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének megsértésére alapított kifogást tehát el kell utasítani, következésképpen pedig a pacta sunt servanda elv megsértésére alapított kifogást is, amelynek az említett cikk a kifejeződése.

111

Ugyanez vonatkozik az EUMSZ 351. cikk első bekezdése által végrehajtott lojális együttműködés elvének megsértésére alapított kifogásra is.

112

A fentiek összességére tekintettel a jelen részt, következésképpen pedig az első jogalapot teljes egészében el kell utasítani.

113

A felperesek azt állítják, hogy a Bizottság nem bizonyította, hogy a jelen ügyben teljesülnek az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésében előírt feltételek. Jogalapjukat három részre bontják.

114

A Spanyol Királyság által támogatott Bizottság vitatja a felperesek érvelését.

115

Emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében „a belső piaccal összeegyeztethetetlen a tagállamok által vagy állami forrásból bármilyen formában nyújtott olyan támogatás, amely bizonyos vállalkozásoknak vagy bizonyos áruk termelésének előnyben részesítése által torzítja a versenyt, vagy azzal fenyeget, amennyiben ez érinti a tagállamok közötti kereskedelmet”.

116

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatásnak minősítéshez az e rendelkezésben írt valamennyi feltétel teljesülése szükséges. Így ahhoz, hogy valamely állami intézkedést állami támogatásnak lehessen minősíteni, először is állami beavatkozásról vagy állami forrásból történő beavatkozásról kell, hogy szó legyen, másodszor ennek a beavatkozásnak alkalmasnak kell lennie arra, hogy érintse a tagállamok közötti kereskedelmet, harmadszor a kedvezményezettjét előnyben kell részesítenie, negyedszer pedig torzítania kell a versenyt, vagy a verseny torzításával kell fenyegetnie (lásd: 2013. november 12‑iMOL kontra Bizottság ítélet, T‑499/10, EU:T:2013:592, 51. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

117

A felperesek azt állítják, hogy a szóban forgó támogatási intézkedés semmilyen gazdasági előnyt nem biztosít számukra. Három fő kifogást terjesztenek elő.

118

Először is a felperesek arra hivatkoznak, hogy a Bizottság álláspontjával ellentétben a választottbírósági ítélet nem kártalanította a választottbírósági eljárás felpereseit a szóban forgó adóösztönző rendszer hatályon kívül helyezésének következményeiért, hanem kártérítést ítélt meg számukra az amiatt elszenvedett kár kompenzációjaként, hogy Románia nem biztosította számukra a tisztességes és méltányos bánásmódot, megsértve ezzel a BIT 2. cikkének (3) bekezdését. Legalábbis azt feltételezve, hogy a Bizottság helyesen értelmezte az említett ítéletet, az e hatályon kívül helyezés olyan közvetett következményeinek ellentételezése, mint az elmaradt haszon vagy az új piacok megszerzésével kapcsolatos esély elvesztése, nem minősíthető az állami támogatásokra vonatkozó szabályozás értelmében vett előnynek.

119

Másodszor a felperesek azt állítják, hogy az 1988. szeptember 27‑iAsteris és társai ítéletből (106/87–120/87, EU:C:1988:457, 23. és 24. pont) eredő ítélkezési gyakorlat alapján a választottbírósági ítéletben megítélt kártérítés nem minősül az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett előnynek.

120

Harmadszor és utolsósorban, még ha feltételezzük is, hogy a választottbírósági ítélet előnynek minősülhetett, a megtámadott határozat tévesen jelöli meg a szóban forgó támogatási intézkedésként a vitatott összegek kifizetését, nem pedig az említett ítéletet. Márpedig e kifizetés ezen ítélet végrehajtásának vagy az abban foglaltak teljesítésének „rendes menetébe” illeszkedik, így a kártérítés Románia marasztalásával történő kifizetése nem minősülhet az ugyanezen ítéletben állítólagosan nyújtott előnytől eltérő előnynek.

121

Rá kell mutatni arra, hogy formájától függetlenül állami támogatásnak minősül minden olyan beavatkozás, amely közvetlenül vagy közvetve alkalmas vállalkozások előnyben részesítésére, illetve amely olyan gazdasági előnynek tekintendő, amelyben a kedvezményezett vállalkozás rendes piaci feltételek között nem részesülhetett volna (lásd: 2019. május 15‑iAchema és társai ítélet, C‑706/17, EU:C:2019:407, 83. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2020. szeptember 17‑iCompagnie des pêches de Saint‑Malo ítélet, C‑212/19, EU:C:2020:726, 39. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

122

E tekintetben annak értékeléséhez, hogy egy tagállam előnyt biztosított‑e egy adott vállalkozásnak, össze kell hasonlítani a vállalkozásnak az intézkedés bevezetését követő pénzügyi helyzetét azzal a pénzügyi helyzettel, amelyben akkor lett volna, ha az intézkedést nem hozták volna meg. Támogatásoknak kell tekinteni különösen azokat a beavatkozásokat, amelyek különböző formában mérséklik azokat a terheket, amelyek egy vállalkozás költségvetésére rendszerint nehezednek. Előny tehát akkor áll fenn, ha az intézkedés következtében – anélkül, hogy azt az érintett rendszer természete vagy szerkezete igazolná – a kedvezményezett nettó pénzügyi helyzete javul (lásd ebben az értelemben: 2020. szeptember 17‑iCompagnie des pêches de Saint‑Malo ítélet, C‑212/19, EU:C:2020:726, 40. pont).

123

A Törvényszék célszerűnek tartja először is megvizsgálni a szóban forgó támogatási intézkedés téves megjelölésére alapított harmadik kifogást – mielőtt elemezné az első és a második kifogást –, amely azon az előfeltevésen alapul, amely szerint a választottbírósági ítéletben biztosított kártérítés megítélése minősül az említett intézkedésnek.

124

A felperesek lényegében azt állítják, amint arra a Törvényszék a fenti 120. pontban emlékeztetett, hogy a szóban forgó támogatási intézkedés nem a vitatott összegek kifizetése, hanem a választottbírósági ítélet. A Bizottság tehát a megtámadott határozatban tévesen alkalmazta a jogot, amikor tévesen jelölte meg a vizsgálatának tárgyát képező intézkedést, így mérlegelési hiba nélkül nem minősíthette az említett kifizetést az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett előnynek.

125

A jelen ügyben a szóban forgó támogatási intézkedést a megtámadott határozat (39) preambulumbekezdése így határozza meg: „[a] vizsgálat tárgyát képező intézkedés […] akár [a választottbírósági] ítéletben foglaltak teljesítése, akár az ítélet végrehajtása révén a [vitatott összegek], valamint az ítélet kihirdetése óta felhalmozódott kamatok kifizetése”.

126

A megtámadott határozatnak „Az intézkedés ismertetése” című (39) preambulumbekezdéséből, amely e határozatnak „Az intézkedés ismertetése és az eljárás megindításának indokolása” című 3. részébe tartozik, egyértelműen kitűnik, hogy az említett határozat által érintett intézkedés a vitatott összegek kifizetése, nem pedig a választottbírósági ítélet.

127

Azt, hogy a Bizottság a szóban forgó támogatási intézkedést a vitatott összegek kifizetéseként azonosította, megerősíti a megtámadott határozat (123) preambulumbekezdése, amely kimondja, hogy „[a választottbírósági eljárás felperesei] számára történő [említett kifizetés] – függetlenül attól, hogy arra az ítéletben foglaltak teljesítése vagy az ítélet végrehajtása révén kerül sor – megerősítené a felperesek versenyhelyzetét”.

128

E megállapítást nem kérdőjelezheti meg a felpereseknek a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 124. pontjára alapított érve, amely szerint „csak a választottbírósági ítélet biztosította az azon kár megtérítéseként megítélt, kártérítéshez való […] jogot, amely a választottbírósági eljárás felpereseit állításuk szerint amiatt érte, hogy a szóban forgó adóösztönző rendszert állítólagosan a BIT megsértésével helyezték hatályon kívül”.

129

Pontosítani kell ugyanis, hogy a Bíróság azáltal, hogy így járt el, kizárólag a Bizottságnak a megtámadott határozat EUMSZ 108. cikk alapján történő elfogadására vonatkozó, rationae temporis hatásköréről határozott. Így a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 124. pontjában csak arról az időpontról határozott, amikor a felpereseknek biztosították a kártérítéshez való jogot, nem pedig az említett határozatban vizsgált vitatott összegek kifizetése EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatásnak minősítéséről.

130

E tekintetben nincs hatással a szóban forgó támogatási intézkedésnek a vitatott összegek kifizetéseként történő megjelölésére az a kérdés, hogy a vizsgált kifizetésektől függetlenül a választottbírósági ítélet önmagában olyan előnynek minősül‑e, amely az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésének értelmében vett állami támogatásnak minősíthető.

131

A Bíróság egyébként a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 135. pontjában kifejezetten megállapította, hogy a megtámadott határozatban a Bizottság az EUM‑Szerződés állami támogatásokra vonatkozó szabályai alapján megvizsgálta a vitatott összegeknek a választottbírósági ítélet végrehajtásaként teljesített kifizetését.

132

A Bizottság végeredményben nem hívhatja fel a Törvényszéket annak megállapítására, hogy – amint az az írásbeli észrevételeket tartalmazó kiegészítő beadványaiból és a tárgyaláson folytatott vitákból kitűnik – a vizsgálatának tárgyát képező intézkedést a választottbírósági ítélet és annak végrehajtása által alkotott egyetlen intézkedésnek kell tekinteni. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis a Törvényszék egy megsemmisítés iránti kereset keretében nem helyettesítheti saját indokolásával a megtámadott jogi aktust kibocsátó intézmény indokolását (lásd: 2016. október 26‑iPT Musim Mas kontra Tanács ítélet, C‑468/15 P, EU:C:2016:803, 64. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

133

Bár a felperesek azt is állítják, hogy a kártérítés megfizetése csupán a választottbírósági ítélet „automatikus következménye”, ezen állítással pusztán azt állapítják meg, hogy ez az ítélet képezi a vitatott összegek Románia általi kifizetésének okát, és e megállapítás révén nem állíthatják megalapozottan, hogy az említett kifizetés nem minősült az említett ítélettől eltérő előnynek.

134

Az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése ugyanis nem tesz különbséget az állami beavatkozás okai szerint, hanem – amint arra a Bizottság a megtámadott határozat (80) preambulumbekezdésében emlékeztetett – azt annak hatásai alapján határozza meg (2021. március 4‑iBizottság kontra Fútbol Club Barcelona ítélet, C‑362/19 P, EU:C:2021:169, 61. pont; fellebbezés tárgyában hozott ítélet, 122. pont).

135

Még ha feltételezzük is, hogy a választottbírósági ítélet nem választható el annak végrehajtásától, ez nem változtat azon, hogy a vitatott összegeknek az említett ítélet végrehajtása vagy az abban foglaltak teljesítése révén történő kifizetése képezte a Bizottság által a megtámadott határozatban mérlegelendő intézkedést.

136

E körülmények között a Bizottság a felperesek állításával ellentétben helyesen határozhatta meg a szóban forgó támogatási intézkedést a vitatott összegek kifizetéseként annak érdekében, hogy az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatás fennállásának értékelése keretében megvizsgálja, hogy az ilyen kifizetés olyan gazdasági előnyt jelent‑e, amelyben a felperesek rendes piaci körülmények között nem részesültek volna.

137

A fentiek összességére tekintettel a jelen kifogást el kell utasítani.

138

Amint az a fenti 118. pontból kitűnik, a jelen kifogás két fő érven alapul.

139

A fenti 131. pontból kitűnik, hogy a Bizottság az EUM‑Szerződés állami támogatásokra vonatkozó szabályai alapján a vitatott összegek kifizetését, nem pedig a szóban forgó adóösztönző rendszert vizsgálta, amely, mivel Románia uniós csatlakozását megelőzően hatályát vesztette, a megtámadott határozat elfogadásának időpontjában egyébként már nem volt hatályban (a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 135. pontja).

140

E célból, amint az a megtámadott határozat (93) preambulumbekezdéséből kitűnik, a Bizottság megvizsgálta azokat az elemeket, amelyekre a választottbíróság a választottbírósági eljárás felpereseinek nyújtott támogatás meghatározását alapozta, valamint megvizsgálta az állítólagosan elszenvedett károk ismertetését.

141

A megtámadott határozat (94) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a Bizottság mindenekelőtt úgy ítélte meg, hogy a választottbíróság kompenzálta a szóban forgó adóösztönző rendszer idő előtti hatályon kívül helyezéséből eredő kárt. Ezt követően megállapította, hogy a választottbírósági ítéletben foglaltak Románia általi teljesítése vagy annak végrehajtása – amint az az említett határozat (95) preambulumbekezdéséből kitűnik – olyan összeget biztosít a választottbírósági eljárás felperesei számára, amely megfelel azoknak az előnyöknek, amelyekben ez utóbbiak az említett rendszer keretében a hatályon kívül helyezésének időpontja, 2005. február 22. és az annak lejáratának tervezett időpontja, azaz 2009. április 1. közötti időszakban részesültek volna. Végül megállapította, hogy a kár összege lényegében egyrészt a cukorra és más nyersanyagokra kivetett azon vámok összegének visszatérítését jelenti, amelyeket a választottbírósági eljárás felperesei elkerültek volna, ha az említett hatályon kívül helyezésre nem került volna sor, másrészt pedig az e hatályon kívül helyezésből eredő, a végtermékek értékesítéséből származó elmaradt haszon összegét.

142

A Bizottság ebből következően a megtámadott határozat (96) preambulumbekezdésében a vitatott összegek kifizetését olyan gazdasági előnynek minősítette, amelyben a választottbírósági eljárás felperesei rendes piaci körülmények között nem részesülhettek volna, mivel e kifizetés célja a szóban forgó adóösztönző rendszer hatályon kívül helyezése miatt őket ért károk kompenzálása volt.

143

A választottbírósági ítélet Bizottság általi értelmezésének vitatása érdekében a felperesek azt állítják, hogy a választottbíróság kártérítést ítélt meg a választottbírósági eljárás felperesei számára azon kár kompenzációjaként, amely őket – amint arra a Törvényszék a fenti 118. pontban emlékeztetett – amiatt érte, hogy Románia – a BIT 2. cikkének (3) bekezdését megsértve – nem biztosított ez utóbbiak beruházásai tekintetében tisztességes és méltányos bánásmódot. E tekintetben kifejtik, hogy Románia megsértette ezt a cikket, mivel egyrészt megszüntette a szóban forgó adóösztönző rendszer fő előnyeit, miközben hatályban tartotta az ezzel járó kötelezettségeket, másrészt pedig nem járt el átláthatóan, mivel nem tájékoztatta megfelelő időben a választottbírósági eljárás felpereseit az említett rendszer hatályon kívül helyezéséről.

144

A felperesek hozzáteszik, hogy bár a választottbíróság a szóban forgó adóösztönző rendszerre hivatkozott az elszenvedett kár számszerűsítése érdekében, e körülmény önmagában nem jelentheti azt, hogy a választottbírósági ítélet újra bevezette az említett rendszert.

145

A jelen ügyben a választottbírósági ítéletnek a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 27. pontjában és a megtámadott határozat (26) preambulumbekezdésében megismételt 872. pontjából kitűnik, hogy a választottbíróság megállapította, hogy a szóban forgó adóösztönző rendszer 2009. április 1. előtti hatályon kívül helyezésével Románia először is megsértette a választottbírósági eljárás felpereseinek azzal kapcsolatos jogos bizalmát, hogy ezek az ösztönzők lényegében azonos formában 2009. március 31‑ig elérhetőek lesznek, másodszor nem járt el átlátható módon, mivel nem tájékoztatta kellő időben e felpereseket, és harmadszor, ebből következően az említett felperesek beruházásai tekintetében nem biztosította a tisztességes és méltányos bánásmódot a BIT 2. cikkének (3) bekezdése értelmében. Következésképpen az említett bíróság arra kötelezte Romániát, hogy fizessen számukra kártérítést, amely összeg megállapításakor elsősorban az e felpereseket a 2005. február 22. és 2009. március 31. közötti időszakban állítólagosan ért károkat vette figyelembe.

146

Ennek felidézését követően először is meg kell állapítani, hogy a választottbírósági ítélet által kompenzált károk, amint azok az említett ítélet rendelkező részében megjelennek, illetve amint azok a megtámadott határozat (27) preambulumbekezdésében összefoglalásra kerültek, a következő károknak felelnek meg: a cukor esetében megemelkedett költségek (amelynek behozataláért a választottbírósági eljárás felpereseinek behozatali vámot kellett fizetnie a nyersanyagokra létrehozott eszköz visszavonása után); a cukortól és a polietilén‑tereftalátok (PET) egyes típusaitól eltérő nyersanyagok esetében megemelkedett költségek (a PET egyes típusai esetében a kártérítési igényt a választottbíróság azzal az indokkal utasította el, hogy a felperesek soha nem részesültek a behozatalukkal kapcsolatos nyersanyagok tekintetében létrehozott eszközből); a cukor alacsonyabb áron történő felhalmozására vonatkozó lehetőség elvesztése (amelynek összegét az importált cukorra kivetett vámok alapján számították ki, amelyeket el lehetett volna kerülni, ha a választottbírósági eljárás felperesei 2009. április 1. előtt felhalmozhatták volna a cukrot); a késztermékek értékesítésének elvesztéséből eredő elmaradt haszon (amely a 2004 és 2008 közötti időszakban a piaci részesedések csökkenésének felel meg az üdítőitalok és cukortartalmú egyéb termékek esetében: a cukor drágulása az említett termékek árának emelkedéséhez vezetett, ez az emelkedés pedig ugyanezen termékek értékesítésének csökkenéséhez vezetett).

147

Az így azonosított károk megtérítéseként kifizetett összegek után a cukor és az egyéb nyersanyagok megemelkedett költségei miatt 2007. március 1‑jétől, a cukor felhalmozására vonatkozó lehetőség elvesztése miatt 2009. november 1‑jétől, az elmaradt haszon miatt pedig 2008. május 1‑jétől kamatot számítottak fel.

148

Másodszor emlékeztetni kell arra, hogy – amint az a megtámadott határozatból kitűnik – a szóban forgó adóösztönző rendszer a román kormány által hátrányos helyzetűnek tekintett régiók bizonyos befektetői számára biztosította az érintett hátrányos helyzetű régióban megvalósított beruházáshoz szükséges alapanyagok vámmentességét, mivel a vámmentesség a rendszer módosítását követően e vámok eredetileg előírt visszafizetését váltotta fel.

149

Amint az a fenti 7. pontban megállapításra került, a választottbírósági eljárás felperesei a hátrányos helyzetűnek tekintett Ștei‑Nucet bányászati régió befektetőiként a 2000‑es évek elejétől kezdődően a szóban forgó adóösztönző rendszerben előírt, nyersanyagokra vonatkozó vámmentességben részesültek annak 2005. február 22‑i hatályon kívül helyezéséig.

150

Harmadszor hozzá kell tenni, hogy bár a felperesek vitatják a kártérítésnek a választottbíróság által alkalmazott számítási módjából levonható következtetéseket, nem vitatják, hogy a kártérítés összegét a szóban forgó adóösztönző rendszer figyelembevételével állapították meg.

151

A választottbírósági ítélet 944. és 945. pontjából kitűnik, hogy a választottbíróság által az elszenvedett károk kiszámítására alkalmazott módszert a választottbírósági eljárás felperesei javasolták, és az abban állt, hogy számszerűsítették a költségnövekedést és a választottbírósági eljárás felpereseinek amiatt elmaradt hasznát, hogy nem tudták a terveik szerint fejleszteni vállalkozásukat, további beruházások végrehajtása és cukoralapú termékek értékesítése révén.

152

E tekintetben a választottbíróság a választottbírósági ítéletnek a megtámadott határozat (94) preambulumbekezdésében megismételt 917. pontjában jelezte, hogy a kártérítést azon elv alapján kell megítélni, amely szerint „a felperest ugyanolyan helyzetbe kell hozni, mint amelyben »minden valószínűség szerint« akkor lenne, ha a nemzetközi jogsértésre nem került volna sor”. A választottbíróság azt is megállapította – amint az az említett ítélet 928. pontjából kitűnik –, hogy csak a nemzetközi jogsértésnek minősülő cselekmény által okozott veszteségek kompenzálhatók kártérítés nyújtásával, és hogy „a BIT valamennyi, [a választottbírósági eljárás felperesei] által [hivatkozott] megsértése ugyanazon tényből ered[, vagyis a szóban forgó adóösztönző rendszer által előírt] ösztönzők korai visszavonásából vagy közvetlen kapcsolatban van az említett korai visszavonással”.

153

E körülmények között, amint arra a Bizottság a megtámadott határozat (94) preambulumbekezdésében rámutatott, a választottbíróság a felpereseknek járó pontos kártérítés meghatározásakor figyelembe vette, hogy valójában felmerültek‑e veszteségek, és ezek közvetlenül kapcsolódnak‑e a szóban forgó adóösztönző rendszer visszavonásához, amint az kitűnik különösen a választottbírósági ítélet 953. pontjából a cukor árának emelése miatti kártérítés megítélését illetően, az említett ítélet 971. pontjából a cukortól és PET‑től eltérő nyersanyagok árának emelése miatti kártérítés megítélése kapcsán, ezen ítélet 982–985. pontjából a cukor felhalmozására vonatkozó lehetőség elvesztéséért járó kártérítés megítélése vonatkozásában, és ugyanezen ítélet 1016–1020. pontjából a késztermékek eladásából származó elmaradt haszon miatti kártérítést illetően.

154

Negyedszer és utolsósorban, amint azt a Bíróság a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 117. pontjában hangsúlyozta, a választottbírósági ítéletben megítélt kártérítés – mivel az azon kár megtérítésére irányul, amely a választottbírósági eljárás felpereseit állításuk szerint a szóban forgó adóösztönző rendszer Románia általi, állítólagosan a BIT megsértésével történt hatályon kívül helyezése miatt érte – e hatályon kívül helyezésből ered, és e hatályon kívül helyezés képezi a kárt okozó eseményt azon kár vonatkozásában, amely miatt a választottbíróság e kártérítést megítélte.

155

A fenti 146–154. pontból kitűnik, hogy a választottbíróság, mivel úgy ítélte meg, hogy Románia, amint arra a Törvényszék a fenti 145. pontban emlékeztetett, a BIT 2. cikkének (3) bekezdése értelmében nem biztosította a választottbírósági eljárás felperesei által végrehajtott beruházások tekintetében a tisztességes és méltányos bánásmódot, ez utóbbiakat a szóban forgó adóösztönző rendszer hatályon kívül helyezéséből eredő pénzügyi következmények miatt kívánta kártalanítani.

156

Amint azt a Bizottság a tárgyaláson hangsúlyozta, a választottbíróság végeredményben nem határozta meg, és nem is számszerűsítette egyrészt azt a kárt, amely a szóban forgó adóösztönző rendszer kedvezményezettjei számára előírt kötelezettségeknek az azokhoz korábban kapcsolódó előnyök megszüntetése ellenére történő fenntartásából eredt volna, másrészt pedig azt a kárt, amely Románia nem átlátható magatartásából eredt, mivel nem figyelmeztette megfelelően a befektetőket arra, hogy e rendszer a bejelentett lejárati időpontja előtt meg fog szűnni.

157

A felperesek tehát megalapozatlanul állítják, hogy a választottbírósági ítélet nem kompenzálta a választottbírósági eljárás felpereseit a szóban forgó adóösztönző rendszer hatályon kívül helyezésének következményei miatt, hanem kártérítést ítélt meg számukra a Románia magatartása miatt abból következően elszenvedett kár megtérítéseként, hogy egyrészt e rendszer hatályon kívül helyezése ellenére fenntartotta az említett rendszer által bevezetett előnyökhöz kapcsolódó kötelezettségeket, másrészt pedig azért, mert nem értesítette őket kellő időben a hatályon kívül helyezésről, megsértve ezzel a BIT 2. cikke (3) bekezdésének megfelelően a beruházók beruházásai tekintetében a tisztességes és méltányos bánásmód biztosítására vonatkozó kötelezettségét.

158

A felperesek hozzáteszik, amint az a fenti 118. pontban pontosításra került, hogy legalábbis abban az esetben, ha a Törvényszék úgy ítélné meg, hogy a választottbírósági ítélet a választottbírósági eljárás felpereseit a szóban forgó adóösztönző rendszer hatályon kívül helyezésének következményeiért kompenzálta, az e hatályon kívül helyezés közvetett következményeinek – mint például az elmaradt haszonnak vagy az új piacok megszerzésével kapcsolatos esély elvesztésének – ellentételezése nem minősíthető az állami támogatásokra vonatkozó szabályozás értelmében vett előnynek.

159

E tekintetben a felperesek megjegyzik, hogy a vitatott összegek nem felelnek meg azoknak az összegeknek, amelyeket akkor szereztek volna meg, ha a szóban forgó adóösztönző rendszert nem helyezték volna hatályon kívül. Álláspontjuk szerint a választottbíróság által a választottbírósági ítélet értelmében megítélt kártérítés az említett rendszer hatályon kívül helyezésének közvetett következményeit ellentételezi, vagyis a költségek amiatti emelkedését, hogy e rendszer lejártának tervezett időpontja előtt nem tudtak cukrot felhalmozni, valamint az amiatt bekövetkező nyereségcsökkenést, hogy az importált nyersanyagok költségének a vámfizetés miatti növekedése folytán csökkent a piaci részesedésük.

160

E körülmények között, még ha feltételezzük is, hogy a vitatott összegek kifizetése egy olyan jogellenes vagy összeegyeztethetetlen támogatás visszavonása miatti kártérítéshez vezetett, amelyet a szóban forgó adóösztönző rendszer jelentett, a T‑704/15. RENV. sz. ügy felperesei hangsúlyozzák, hogy a választottbíróság által az e rendszer hatályon kívül helyezését követően elmaradt haszon vagy esély elvesztése ellentételezéseként megítélt összegek a releváns ítélkezési gyakorlat értelmében semmiképpen sem minősülhetnek az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett „előnynek”.

161

A felperesek által hivatkozott ítélkezési gyakorlat szerint valamely jogellenes támogatásnak a korábbi helyzet visszaállítása céljából történő visszatéríttetése nem jelenti azt, hogy a múltbeli helyzetet hipotetikus tényezők alapján kell eltérő módon rekonstruálni, hanem pusztán a támogatással a kedvezményezettjének biztosított előny visszatérítését jelenti, nem pedig a kedvezményezett által ezen előny kihasználásával megszerzett esetleges gazdasági előny visszatérítését (2016. december 21‑iBizottság kontra Aer Lingus és Ryanair Designated Activity ítélet, C‑164/15 P és C‑165/15 P, EU:C:2016:990, 91. és 92. pont).

162

Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a választottbíróság által a választottbírósági ítélet alapján megítélt kártérítés minősítése szempontjából közömbös az a bizonyított vagy nem bizonyított körülmény, hogy e kártérítés megfelelt a jogellenes vagy összeegyeztethetetlen támogatás visszavonása miatti kompenzációnak, mivel e tekintetben kizárólag az a kérdés releváns, hogy a megítélt kártérítés az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatásnak minősülhet‑e. Ezenkívül az a tény, hogy valamely jogellenes támogatás visszatéríttetése – a felperesek által hivatkozott ítélkezési gyakorlatnak megfelelően – csak az általa a kedvezményezettje számára biztosított előny visszatérítését foglalja magában, szintén nem befolyásolja az említett ítéletben nyújtott kártérítésnek a Bizottság által e rendelkezésre tekintettel elvégzendő minősítését.

163

Ezt követően meg kell állapítani, hogy a fenti 161. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlattal ellentétes, ha valamely jogellenes támogatás visszatéríttetése a jogellenes támogatás kedvezményezett által történő felhasználásából származó esetleges gazdasági előny visszatérítésére irányul. Márpedig a megtámadott határozat mindenféleképpen a vitatott összegek visszatéríttetését rendeli el, nem pedig egy olyan feltételezett előny visszatéríttetését, amely ezen összegek kedvezményezett általi felhasználásából származott volna.

164

A jelen jogvita felperesei által élvezett előny ugyanis a választottbírósági ítélet alapján megítélt kártérítés kifizetése.

165

Ráadásul az olyan kártérítési kereset, mint amelyet a választottbírósági eljárás felperesei a választottbíróság előtt indítottak, nem vezethet az állami támogatásokra vonatkozó szabályok hatékony alkalmazásának megkerüléséhez (lásd ebben az értelemben: 2015. november 11‑iKlausner Holz Niedersachsen ítélet, C‑505/14, EU:C:2015:742, 42–44. pont). A piaci részesedésvesztés ellentételezéseként vagy a nyersanyag‑felhalmozási veszteségek ellentételezéseként, illetve végső soron a támogatási program hatályon kívül helyezéséből eredő bármely kár ellentételezéseként fizetett kártérítés így nem kerülheti el az állami támogatásnak minősítést, mivel az ilyen kártérítés megfelel az említett szabályok értelmében vett gazdasági előny meghatározásának.

166

E tekintetben a Bizottság a megtámadott határozat (96) preambulumbekezdésében a következőket állapította meg:

„[…] [A választottbírósági eljárás felperesei] számára az elmaradt haszonért – mivel saját maguknak kellett saját működési költségeiket viselniük – megítélt kártérítés hasonlóképpen rendes piaci feltételek mellett nem elérhető gazdasági előnyt jelent, és a vállalkozásnak az ítélet hiányában, rendes piaci feltételek mellett magának kellett volna viselnie a gazdasági tevékenységével járó költségeket, és így nem érte volna el az említett nyereséget. Harmadszor, az állítólagosan a múltban esedékes, azonban már önmagukban előnyt keletkeztető kifizetések utáni kamat felpereseknek történő kifizetése kiegészítő és elkülönült előnyhöz juttatja a [választottbírósági eljárás felpereseit].”

167

Márpedig meg kell állapítani, hogy a felperesek nem terjesztettek elő egyetlen olyan érvet sem, amely megkérdőjelezhetné a Bizottságnak a megtámadott határozat (96) preambulumbekezdésében szereplő azon következtetéseit, amelyek szerint a választottbíróság által nyújtott kártérítés az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett gazdasági előnynek minősül, miután megvizsgálta azokat az előnyöket, amelyeket a szóban forgó adóösztönző rendszer keretében a felperesek részére a rendszer hatályon kívül helyezésének időpontja és lejáratának tervezett időpontja közötti időszakra biztosítottak volna.

168

A fentiek összességére figyelemmel a felperesek nem bizonyítják, hogy a Bizottság tévesen tekintette úgy, hogy a szóban forgó támogatási intézkedés az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett gazdasági előnynek minősül, amelyet a választottbírósági eljárás felperesei részére a szóban forgó adóösztönző rendszer hatályon kívül helyezéséből eredő következmények ellentételezéseként nyújtottak.

169

Következésképpen a jelen kifogást teljes egészében el kell utasítani.

170

A jelen kifogás – amint az a fenti 119. pontból kitűnik – azon az előfeltevésen alapul, amely szerint a választottbírósági ítélet joghatásokat váltott ki a felperesekkel szemben azáltal, hogy kártérítést ítélt meg számukra a BIT állítólagos megsértése miatt elszenvedett kár kompenzációjaként, amely jogsértés képezte az említett ítéletben biztosított kártérítéshez való joguk alapját. Ennélfogva az 1988. szeptember 27‑iAsteris és társai ítélet (106/87–120/87, EU:C:1988:457, 23. és 24. pont) alapján a kártérítés kifizetése nem minősül állami támogatásnak.

171

Emlékeztetni kell arra, hogy az állami támogatás, amely bizonyos vállalkozásokat vagy bizonyos áruk termelését előnyben részesítő hatósági intézkedésnek minősül, jogi jellegét tekintve alapvetően különbözik azon kártérítéstől, amelyet adott esetben a nemzeti hatóságok kötelesek magánszemélyek részére, az általuk e személyeknek okozott kár megtérítése érdekében megfizetni. Továbbá a kártérítés nem minősül az uniós jog értelmében vett állami támogatásnak (lásd ebben az értelemben: 1988. szeptember 27‑iAsteris és társai ítélet, 106/87–120/87, EU:C:1988:457, 23. és 24. pont).

172

Az állandó ítélkezési gyakorlatnak megfelelően ezenkívül különbséget kell tenni a jogellenességből eredő kár megtérítése iránti kérelmek és a szabályozás alapján járó összegek megfizetése iránti kereset között (lásd ebben az értelemben: 1988. szeptember 27‑iAsteris és társai ítélet, 106/87–120/87, EU:C:1988:457, 25. és 26. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

173

Abban az esetben ugyanis, ha a bíróság előtt követelt összegek – még ha alakilag a kártérítés területén is – olyan előny kifizetésének felelnek meg, amelyet a felperes valamely jogszabály alapján kér, a kereset nem azon előny teljes meg nem fizetésében álló kártól eltérő kár megtérítésére irányul, amely előnyre a felperes álláspontja szerint ugyanezen jogszabály alapján jogosul volt (lásd ebben az értelemben: 2023. január 12‑iDOBELES HES ítélet, C‑702/20 és C‑17/21, EU:C:2023:1, 61. és 62. pont).

174

Ennélfogva, ha valamely nemzeti szabályozás az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett „állami támogatást” vezetett be, az e szabályozás alapján bíróság előtt követelt összeg megfizetése szintén ilyen támogatásnak minősül (2023. január 12‑iDOBELES HES ítélet, C‑702/20 és C‑17/21, EU:C:2023:1, 65. pont).

175

Valamely támogatás kedvezményezettje tehát – amint arra a Törvényszék a fenti 165. pontban emlékeztetett – nem kerülheti meg az állami támogatásokra vonatkozó szabályok hatékony alkalmazását azáltal, hogy az állami támogatásokra vonatkozó uniós jogra való hivatkozás nélkül olyan kártérítési ítéletet eszközöl ki, amely végeredményben lehetővé tenné a szóban forgó támogatás több éven át tartó végrehajtását (lásd ebben az értelemben, analógia útján: 2015. november 11‑iKlausner Holz Niedersachsen ítélet, C‑505/14, EU:C:2015:742, 42–44. pont).

176

A jelen ügyben, amint az a fenti 99–101. pontból kitűnik, az uniós bírósági rendszer, amelynek a választottbíróság nem része (a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 141. pontja), Románia uniós csatlakozását, azaz 2007. január 1‑jét követően lépett a BIT‑ben előírt választottbírósági eljárás helyébe, így az említett bíróság által e csatlakozást követően hozott választottbírósági ítélet a felperesek tekintetében nem válthatott ki joghatásokat (2022. szeptember 21‑iRomatsa és társai végzés, C‑333/19, nem tették közzé, EU:C:2022:749, 40–43. pont).

177

E körülmények között és mindenesetre a választottbírósági ítéletben elfogadott minősítés nem meghatározó az állami támogatás fennállásának elemzése szempontjából. A vitatott összegeknek az említett ítélet végrehajtásaként történő kifizetése tehát jogilag nem minősíthető az uniós jog értelmében vett kártérítésnek pusztán amiatt, hogy e minősítés következik a választottbírósági ítéletből.

178

E tekintetben a Bizottság tehát jogosan elemezte az állami támogatás fennállását a választottbíróság által elfogadott jogi minősítéstől függetlenül, amint azt a megtámadott határozatban is tette.

179

Márpedig, amint az a második jogalap első része első kifogásának elemzéséből kitűnik, a Bizottság arra a következtetésre jutott – anélkül, hogy a felpereseknek sikerült volna megkérdőjelezniük ezt az értékelést –, hogy a szóban forgó támogatási intézkedés a választottbírósági eljárás felpereseinek a szóban forgó adóösztönző rendszer hatályon kívül helyezéséből eredő következmények ellentételezéseként, nem pedig azon kár ellentételezéseként nyújtott gazdasági előnynek minősül, amelyet Románia magatartása folytán szenvedtek el amiatt, hogy Románia egyrészt e rendszer hatályon kívül helyezése ellenére fenntartotta az említett rendszer által bevezetett előnyökhöz kapcsolódó kötelezettségeket, másrészt pedig azért, mert nem értesítette őket kellő időben a hatályon kívül helyezésről.

180

Mivel nem bizonyított, hogy a vitatott összegek kifizetése Románia állítólagosan vétkes, a fenti 157. pontban ismertetett magatartásából eredő kár megtérítésével járt, a felperesek nem állíthatják eredményesen, hogy a szóban forgó támogatási intézkedés nem minősíthető állami támogatásnak az 1988. szeptember 27‑iAsteris és társai ítélet (106/87–120/87, EU:C:1988:457, 23. és 24. pont) alkalmazásában.

181

A felperesek ugyanakkor hozzáteszik, hogy a választottbírósági ítélet nem kompenzálhatta volna őket egy olyan jogellenes vagy összeegyeztethetetlen támogatás visszavonása miatt sem, amelyet a szóban forgó adóösztönző rendszer jelentett volna. Ez lényegében azért van így, mert e rendszer, amelyet Románia uniós csatlakozása előtt hajtottak végre, soha nem tartozott az állami támogatásokra vonatkozó uniós szabályozás hatálya alá, valamint a Bizottság hatáskörébe.

182

Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy az 1988. szeptember 27‑iAsteris és társai ítéletből (106/87–120/87, EU:C:1988:457, 23. és 24. pont) eredő ítélkezési gyakorlat, amelynek megsértésére a felperesek hivatkoznak, kizárólag az állami támogatásnak minősítésre vonatkozik, mivel csak úgy rendelkezik, hogy az állami támogatások jogi jellege alapvetően eltér a kártérítéstől.

183

Amint az a fenti 139–157. pontból kitűnik, a Bizottság helyesen állapította meg, hogy a választottbírósági eljárás felperesei által szerzett előny nem minősül az 1988. szeptember 27‑iAsteris és társai ítélet (106/87–120/87, EU:C:1988:457, 23. és 24. pont) értelmében vett jogellenességből eredő kár megtérítésének. Ennélfogva a felperesek azon érvei, amelyek a megtámadott határozatnak a támogatás jogellenességére vonatkozó – a Bizottság által az 1988. szeptember 27‑iAsteris és társai ítélet (106/87–120/87, EU:C:1988:457) alkalmazásának kizárása érdekében előadott – kiegészítő indokolásának megkérdőjelezésére irányulnak, e tekintetben nem kérdőjelezhetik meg az említett határozat megalapozottságát.

184

Mindenesetre a teljesség kedvéért emlékeztetni kell arra, hogy az egyrészről az Európai Közösségek és tagállamaik, másrészről Románia közötti társulás létrehozásáról szóló, a Közösség nevében az 1994. december 19‑i 94/907/ESZAK, Euratom tanácsi és bizottsági határozattal (HL 1994. L 357., 2. o.; magyar nyelvű különkiadás 11. fejezet, 21. kötet, 528. o.) megkötött és jóváhagyott Európa‑megállapodás (a továbbiakban: Európa‑megállapodás) 64. cikke (1) bekezdésének iii. pontja értelmében bármely állami támogatás, amely bizonyos vállalkozásoknak vagy bizonyos áruk termelésének előnyben részesítése által torzítja vagy torzíthatja a versenyt, összeegyeztethetetlen az említett megállapodás megfelelő működésével, amennyiben érintheti az Európai Közösségek és Románia közötti kereskedelmet. E megállapodás 64. cikkének (2) bekezdése szerint az említett cikkel ellentétes bármely magatartást „a[z EGK‑]Szerződés 85., 86. és 92. cikkében [jelenleg EUMSZ 101., EUMSZ 102. és EUMSZ 107. cikk] foglalt szabályok alkalmazásából eredő kritériumok alapján” kell elbírálni.

185

Az Európa‑megállapodás szerinti harmonizációs kötelezettségének betartása érdekében Románia 1999‑ben elfogadta a lege nr. 143/1999 privind ajutorul de statot (az állami támogatásokról szóló 143/1999. sz. törvény), amely az említett megállapodás 64. cikkében és az európai uniós jogban foglaltakkal megegyező módon határozta meg az állami támogatás fogalmát. E törvény a Consiliul Concurenţeit (versenytanács, Románia) és az Oficiul Concurențeit (versenyhivatal, Románia) jelölte ki a Románia által a vállalkozásoknak nyújtott állami támogatások összeegyeztethetőségének értékeléséért felelős, állami támogatásokat felügyelő nemzeti hatóságokként.

186

A jelen ügyben a Bizottság pontosította, hogy a jelen jogvita nem tartozik az 1988. szeptember 27‑iAsteris és társai ítéletből (106/87–120/87, EU:C:1988:457, 23. és 24. pont) eredő ítélkezési gyakorlat hatálya alá, azzal az indokkal – amint az lényegében a megtámadott határozat (103) preambulumbekezdéséből kitűnik –, hogy mivel a szóban forgó adóösztönző rendszer jogellenes állami támogatás nyújtását eredményezte, a választottbírósági eljárás felpereseinek nyújtott kártérítés, amelynek összege megfelelt azoknak az adózási ösztönzőknek, amelyektől az említett rendszer hatályon kívül helyezését követően megfosztották őket, maga is jogellenes állami támogatásnak minősül.

187

E tekintetben az iratokból kitűnik, hogy a román versenytanács 2000. május 15‑i határozatában megállapította, hogy „[a] nyersanyagokra kivetett vámok alóli mentesség[nek] működési […] állami támogatásnak [kell minősülnie]”, e határozatot pedig nem vitatták, és nem is semmisítették meg.

188

E körülmények között a fenti 181. pontban felidézett érvük alátámasztása érdekében hivatkozott azon egyedüli körülmény, amely szerint a szóban forgó adóösztönző rendszert Románia uniós csatlakozását megelőzően vezették be, nem jelenti azt, hogy e rendszert nem vizsgálták meg az állami támogatások területén az Unióban alkalmazandó szabályokra tekintettel. E tekintetben nincs jelentősége annak a ténynek, hogy a Bizottság nem rendelkezett hatáskörrel ilyen értékelés elvégzésére, mivel ezt az értékelést olyan hatóság végezte, amelynek hatásköre a jelen jogvitában nem vitatott.

189

A felperesek tehát pusztán ezen indok alapján nem állíthatják érvényesen, hogy a Bizottság tévesen alkalmazta a jogot, amikor – amint az a megtámadott határozat (103) preambulumbekezdéséből kitűnik – megállapította, hogy a választottbírósági ítéletben megítélt kártérítés azzal a hatással járt, hogy kompenzálta a választottbírósági eljárás felpereseit egy olyan jogellenes vagy összeegyeztethetetlen támogatás visszavonása miatt, amelyet a szóban forgó adóösztönző rendszer jelentett a fenti 172–174. pontban felidézett ítélkezési gyakorlat elveinek megfelelően.

190

A fentiek összességére tekintettel a jelen kifogást, következésképpen pedig a jelen részt teljes egészében el kell utasítani.

[omissis]

201

A felperesek lényegében azt állítják, hogy az ICSID‑egyezmény 53. és 54. cikkének megfelelően a választottbírósági ítéletben foglaltak Románia általi teljesítése vagy az ítélet végrehajtása az ezen egyezmény többi aláírójával szemben fennálló jogi kötelezettségeinek nem szándékos és automatikus következménye. Mivel Románia köteles teljesíteni az említett ítéletben foglaltakat vagy végrehajtani azt, a vitatott összegek kifizetése nem e tagállam egyoldalú és önálló döntése. Következésképpen az állítólagos támogatás nem tudható be neki annak megállapítása érdekében, hogy az az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatásnak minősül.

202

Érvelésük alátámasztása érdekében a felperesek a 2006. április 5‑iDeutsche Bahn kontra Bizottság ítéletből (T‑351/02, EU:T:2006:104, 100–102. pont) eredő ítélkezési gyakorlatra hivatkoznak, amely szerint azok az intézkedések, amelyeket a tagállamok az uniós jog értelmében kötelesek meghozni, és amelyek tekintetében nem rendelkeznek mérlegelési jogkörrel, nem tudhatók be nekik. Azzal érvelnek, hogy ugyanennek kell vonatkoznia a nemzetközi jog által előírt intézkedésekre is.

203

Ezenkívül a választottbírósági ítélet az ICSID‑egyezménynek megfelelően valamennyi szerződő országban végrehajtható, az Unión kívül is. Mivel a választottbírósági eljárás felpereseinek ily módon jogukban áll a Románia által külföldön birtokolt eszközök tekintetében végrehajtást foganatosítani, e végrehajtást nem szükségképpen csak román bíróság rendelheti el, így az állítólagos támogatás ezen okból sem tudható be Romániának.

204

A fellebbezés tárgyában hozott ítéletből levonandó következtetésekre vonatkozó írásbeli észrevételeikben a felperesek hozzáteszik, hogy maga a választottbírósági ítélet semmiképpen nem tudható be Romániának. Az említett ítéletet ugyanis független bíróság hozta, mivel Románia semmilyen felülvizsgálatot nem gyakorol a határozatai felett, amelyekkel szemben a román bíróságok előtt nem lehet jogorvoslattal élni. Ezért ez a választottbírósági ítélet nem tudható be e tagállamnak.

205

A Spanyol Királyság által támogatott Bizottság vitatja a felperesek érvelését.

206

Az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy ahhoz, hogy az előnyöket az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett „támogatásoknak” lehessen minősíteni, szükséges, hogy azok az államnak betudhatók legyenek (lásd: 2017. szeptember 13‑iENEA ítélet, C‑329/15, EU:C:2017:671, 20. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). E tekintetben ki kell emelni, hogy ha valamely előnyt közigazgatási szerv nyújt, ez az előny per definitionem betudható az államnak (lásd: 2021. december 15‑iOltchim kontra Bizottság ítélet, T‑565/19, EU:T:2021:904, 160. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

207

A jelen ügyben a Bizottság a megtámadott határozat (43) preambulumbekezdésének ötödik franciabekezdésében emlékeztet arra, hogy az eljárást megindító határozatban úgy ítélte meg, hogy az előny nyújtásáról szóló határozat betudható Romániának, akár önként, akár bíróság utasítására hajtotta végre a választottbírósági ítéletet.

208

A megtámadott határozat (118)–(120) preambulumbekezdésében a Bizottság mindenekelőtt megállapítja, hogy Románia azon önkéntes döntése, hogy megköti a BIT‑et, kedvező feltételeket teremtett a szelektív előny számára.

209

A Bizottság ezt követően pontosítja, hogy a választottbírósági ítélet alapján a választottbírósági eljárás felpereseinek megítélt kártérítés egy részének az egyik felperes által a román hatóságoknak fizetendő adók és vámok beszámítása útján történő kifizetése, valamint a fennmaradó összeg ugyanezen hatóságok által történő kifizetése e tagállamnak tudható be, mivel e cselekményeket önkéntesen, az említett ítéletben foglaltak teljesítése keretében hajtották végre.

210

A Bizottság ezenkívül úgy véli, hogy a kártérítés azon részének Románia általi kifizetése, amelyet a választottbírósági eljárás felpereseinek kérelmére a nemzeti bíróságok és az általuk kijelölt bírósági végrehajtók cselekményeinek eredményeként teljesítettek, szintén betudható e tagállamnak, mivel az ilyen cselekmények a román állam hatóságainak tudhatók be.

211

A Bizottság, miután megállapította, hogy Romániát az uniós jog nem kötelezte a választottbírósági ítélet végrehajtására, arra a következtetésre jut, hogy „[e]zért az ítélet végrehajtására, illetve az abban foglaltak teljesítésére vonatkozó, a román kormány vagy a román belföldi bíróságok által elfogadott bármely határozat betudható a román államnak”.

212

A szóban forgó támogatási intézkedés Romániának való betudhatóságára vonatkozó bizottsági értékelés vitatása érdekében a felperesek lényegében arra az előfeltevésre támaszkodnak, amely szerint a választottbírósági ítéletben foglaltak Románia általi teljesítése vagy annak végrehajtása e tagállam számára az ICSID‑egyezmény többi aláírójával szemben fennálló kötelezettségnek minősült.

213

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy Románia uniós csatlakozása óta az EU‑Szerződés és az EUM‑Szerződés által előírt bírósági jogorvoslati rendszer a BIT‑ben előírt választottbírósági eljárás helyébe lépett (a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 145. pontja), így az e csatlakozást követően hozott választottbírósági ítélet semmilyen joghatást nem váltott ki Románia tekintetében, és nem hajtható végre (2022. szeptember 21‑iRomatsa és társai végzés, C‑333/19, nem tették közzé, EU:C:2022:749, 43. pont).

214

E körülmények között Románia köteles lett volna figyelmen kívül hagyni a választottbírósági ítéletet (lásd ebben az értelemben: 2022. szeptember 21‑iRomatsa és társai végzés, C‑333/19, nem tették közzé, EU:C:2022:749, 44. pont). Következésképpen, a fortiori, a felperesek megalapozatlanul állítják, hogy Románia köteles volt teljesíteni az ezen ítéletben foglaltakat vagy végrehajtani azt (lásd ebben az értelemben: 2022. szeptember 21‑iRomatsa és társai végzés, C‑333/19, nem tették közzé, EU:C:2022:749, 43. pont).

215

Mindenesetre az ICSID‑egyezmény a jelen ügyben a választottbírósági ítélet végrehajtását illetően nem írhat elő Romániával szemben olyan kötelezettségeket, amelyek e tagállamot harmadik államokkal szemben terhelik, és amelyekre ez utóbbiak Romániával szemben hivatkozhatnak. Amint azt a Törvényszék a fenti 106. pontban pontosította, az ICSID‑egyezményt megkötő harmadik államnak az ilyen ítélet végrehajtásához fűződő tisztán ténybeli érdeke nem azonosítható e harmadik állam tekintetében olyan „joggal”, amely Romániának az említett végrehajtásra vonatkozó kötelezettségét keletkezteti (lásd ebben az értelemben: 2024. március 14‑iBizottság kontra Egyesült Királyság [A legfelsőbb bíróság ítélete] ítélet, C‑516/22, EU:C:2024:231, 76. pont).

216

Mivel a felperesek által a jelen rész alátámasztása érdekében hivatkozott előfeltevés téves, az annak alapjául szolgáló érvek tehát nem befolyásolják a megtámadott határozat jogszerűségét.

217

Végeredményben a felperesek azáltal, hogy egy pusztán az uniós jogra vonatkozó ítélkezési gyakorlatra hivatkoznak, nem terjesztenek elő olyan bizonyítékot, amely – amint azt állítják – bizonyítaná, hogy a valamely tagállam belső jogrendjén kívül álló kötelezettségekből eredő jogi aktust nem lehet az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésének alkalmazása szempontjából ezen államnak betudható határozatnak tekinteni. Amint azt a Bizottság megjegyzi, a felperesek érvelésének elfogadása valójában azt jelentené, hogy valamennyi tagállam kibújhatna az állami támogatások ellenőrzése alól azáltal, hogy egy adott állami támogatási intézkedés nyújtását előíró nemzetközi kötelezettséget vállal.

218

Ezenkívül az, hogy Románia megpróbálta megakadályozni a választottbírósági ítélet végrehajtását, vagy hogy a Bizottság az intézkedés betudhatóságára vonatkozó értékelését nem alapíthatta volna Románia BIT‑hez való csatlakozásának önkéntes jellegére, amint azt a felperesek állítják, nem jelentheti azt, hogy az említett ítéletben foglaltak teljesítése vagy annak végrehajtása ne lett volna betudható Romániának a Bizottság által a megtámadott határozatban hivatkozott egyéb okok miatt. Nem vitatott ugyanis, hogy – amint az az említett határozatnak a fenti 210. pontban megismételt (120) preambulumbekezdéséből kitűnik – e tagállam hatóságai ténylegesen megfizették a kártérítést, így részt vettek az ítéletben foglaltak teljesítésében vagy annak végrehajtásában (lásd ebben az értelemben: 2019. május 15‑iAchema és társai ítélet, C‑706/17, EU:C:2019:407, 48. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

219

Egyébiránt a felperesek által hivatkozott azon körülményt illetően, amely szerint a választottbírósági ítéletnek valamely harmadik állam bírósága által hozott bírósági határozatot követő végrehajtása Románia vagyonára külföldön történő lefoglalást eredményezne, elegendő megállapítani, hogy ilyen végrehajtásra a megtámadott határozat elfogadásának időpontjában nem került sor, így ez az érv a jelen jogvitában nem releváns.

220

Végül az, hogy a választottbírósági ítéletet független bíróság hozta meg, nem befolyásolja a szóban forgó támogatási intézkedés betudhatóságának értékelését. Amint ugyanis a fenti 125–136. pontból kitűnik, a megtámadott határozat tárgyát képező intézkedés nem az említett ítélet, hanem a vitatott összegek kifizetése az ezen ítéletben foglaltak teljesítése vagy annak végrehajtása révén.

221

A fentiek összességére tekintettel a jelen részt, következésképpen pedig a második jogalapot teljes egészében el kell utasítani.

[omissis]

284

A felperesek azt állítják, hogy a Bizottság a szóban forgó támogatási intézkedés kedvezményezettjeinek értékelése során nyilvánvaló hibát követett el, és megsértette az indokolási kötelezettséget, amikor arra a következtetésre jutott, hogy először is Ioan és Viorel Micula mint természetes személyek a többi felperessel egy gazdasági egység részét képezték, anélkül hogy bizonyította volna, hogy e felperesek maguk folytattak gazdasági tevékenységet, hogy az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett vállalkozásoknak minősülhessenek, másodszor, hogy valamennyi felperes egyetlen gazdasági egységet alkotott, harmadszor pedig, hogy azok a felperes vállalkozások, amelyek nem vettek részt a választottbírósági eljárásban, a szóban forgó támogatási intézkedés kedvezményezettjei voltak.

285

A Bizottság vitatja a felperesek érvelését.

286

A megfelelő igazságszolgáltatás érdekében a jelen jogalapnak a megtámadott határozat megalapozottságára vonatkozó első része előtt annak második részét kell megvizsgálni, amely az említett határozat indokolásának hiányára vonatkozik.

287

Figyelembe véve a jelen jogalap alátámasztására felhozott érveket, célszerű megvizsgálni e jogalap minden egyes részét, egyrészt Ioan és Viorel Micula tekintetében, másrészt pedig a választottbírósági eljárásban félként részt nem vevő felperes vállalkozások tekintetében,

288

Emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 296. cikk – amely szerint a jogi aktusoknak indokolást kell tartalmazniuk – által megkövetelt indokolás lényeges eljárási szabálynak minősül (2015. június 18‑iIpatau kontra Tanács ítélet, C‑535/14 P, EU:C:2015:407, 37. pont), valamint annak a kérdéses jogi aktus jellegéhez kell igazodnia, és abból világosan és egyértelműen ki kell tűnnie az aktust kibocsátó intézmény érvelésének oly módon, hogy az érdekeltek megismerhessék a meghozott intézkedés indokait, illetve hogy a hatáskörrel rendelkező bíróság gyakorolhassa felülvizsgálati jogkörét. Így az indokolás követelményét az ügy körülményeire, többek között a jogi aktus tartalmára, az előadott indokok jellegére, valamint a címzettek, illetve az említett jogi aktus által az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése értelmében vett más érintett személyek magyarázathoz jutás iránti érdekére figyelemmel kell értékelni. Nem szükséges, hogy az indokolás valamennyi jelentőséggel bíró tény‑ és jogkérdésre külön kitérjen, mivel azt, hogy valamely aktus indokolása megfelel‑e az EUMSZ 296. cikk követelményeinek, nem pusztán a szövegére figyelemmel kell megítélni, hanem az összefüggéseire, valamint az érintett tárgyra vonatkozó jogszabályok összességére való tekintettel is (1998. április 2‑iBizottság kontra Sytraval és Brink’s France ítélet, C‑367/95 P, EU:C:1998:154, 63. pont; 2008. április 15‑iNuova Agricast ítélet, C‑390/06, EU:C:2008:224, 79. pont).

289

E tekintetben előzetesen meg kell állapítani, hogy a felperesek állításával ellentétben a Bizottság a Törvényszék előtti peres eljárás során a felperesek által előadott érvekre válaszul a megtámadott határozat indokolásának módosítása nélkül hivatkozhatott a választottbírósági ítéletből eredő elemekre, amely ítéletet a felperesek maguk csatolták a keresetlevélhez, de amely elemeket az említett határozat indokolása nem vett át.

290

Amint arra a Törvényszék a fenti 288. pontban emlékeztetett, valamely jogi aktus indokolását ugyanis nemcsak magának a megtámadott jogi aktusnak a tartalma alapján kell értékelni, hanem azon összefüggés alapján is, amelybe ezen aktus illeszkedik, amely összefüggést a jelen ügyben a választottbírósági eljárás és az azt követő választottbírósági ítélet alkotja.

291

Ezek az elemek egyébként ismertek voltak a választottbírósági eljárás felperesei előtt, akik a választottbírósági ítélet címzettjei voltak. Ezenkívül meg kell állapítani, hogy a választottbírósági eljárásban félként részt nem vevő felperes vállalkozások közvetetten, Ioan és Viorel Micula, vagyis többségi részvényeseik révén megismerhették ezeket az elemeket (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2007. szeptember 12‑iOlympiaki Aeroporia Ypiresies kontra Bizottság ítélet, T‑68/03, EU:T:2007:253, 45. pont).

292

E körülmények között a felperesek nem állíthatják eredményesen, hogy a Bizottság az általuk a keresetlevélben és a válaszban kifejtett érvekre válaszolva a választottbírósági ítélet tartalmára hivatkozva kiegészítette a megtámadott határozat indokolását.

293

A jelen ügyben a Bizottság – amint az a megtámadott határozat (91) preambulumbekezdéséből kitűnik – a következőket állapította meg:

„[A] Micula testvérek és a [választottbírósági eljárás] három [felperes vállalkozása] együttesen egyetlen gazdasági egységet alkot, amely [az EUMSZ 107. cikk] (1) bekezdésének alkalmazása céljából vállalkozásnak minősül. Az egyéb EFDG‑vállalatok (European Drinks S. A., Rieni Drinks S. A., Scandic Distilleries S. A., Transilvania General Import‑Export S. R. L., West Leasing S. R.L), amelyek állítólagos veszteségei miatt a Micula testvérek az ítélet alapján kártérítésben részesültek, hasonlóképpen az említett egyetlen gazdasági egység részét képezik. [A választottbírósági eljárás öt felpereséből] és az említett EFDG‑vállalatokból álló említett egyetlen gazdasági egység a támogatási intézkedés végső kedvezményezettje.”

294

Miután a megtámadott határozat (85) preambulumbekezdésében kiemelte, hogy a választottbírósági eljárás három felperes vállalkozása, valamint Ioan és Viorel Micula együttesen egyetlen gazdasági egységet alkotnak az állami támogatásokra vonatkozó szabályok alkalmazása szempontjából, a Bizottság ebből azt a következtetést vonta le, hogy ezt az egyetlen gazdasági egységet kell a szóban forgó vállalkozásnak tekinteni, és e határozat (85)–(89) preambulumbekezdésében kifejtette azokat az okokat, amelyek miatt úgy vélte, hogy a választottbírósági eljárás öt felperese egyetlen gazdasági egységet alkot. Közelebbről rámutatott arra, hogy Ioan és Viorel Micula közvetlenül vagy közvetve szinte teljes tőkerészesedéssel rendelkezett a felperes vállalkozásokban, így „szinte kizárólagos” tulajdonjoguk alapján „teljes mértékben ellenőrzést” gyakoroltak ugyanezen vállalkozások felett. Az említett határozat (88) preambulumbekezdésében hozzátette, hogy a választottbírósági eljárás felperes vállalkozásai azt kérték, hogy a vitatott összegeket Ioan és Viorel Micula részére fizessék ki, és ebből azt a következtetést vonta le, hogy ez a magatartás bizonyítja a választottbírósági eljárás felperes vállalkozásainak ez utóbbiakkal szembeni autonómiájának hiányát.

295

Végül a felperesek érveire válaszolva a Bizottság a jelen eljárásban a választottbírósági ítéletre hivatkozott, és saját tanúvallomásaikat adta elő, amelyekből kitűnik, hogy a felperesek a választottbírósági eljárás felperes vállalkozásaival egy és ugyanazon vállalkozást alkották. Így hangsúlyozta, hogy a választottbírósági eljárás során a választottbírósági eljárás felperesei vállalkozási szervezetüket „integrált vállalkozási modellnek”, „olyan családi vállalkozásnak, amelynek döntéseit szóban hozták meg, és amelynek nem szokása írásbeli tervek alapján működni”, illetve „termelő vállalkozások integrált rendszerének” minősítették.

296

E körülmények között a megtámadott határozat kellő indokolással rendelkezik ahhoz, hogy lehetővé tegye Ioan és Viorel Micula számára azon indokok megismerését, amelyek alapján a Bizottság úgy ítélte meg, hogy őket úgy kell tekinteni, mint akik a választottbírósági eljárásban részt vevő felperes vállalkozásokkal együtt egyetlen gazdasági egységet alkotnak az állami támogatásokra vonatkozó szabályozás alkalmazása szempontjából, és így őket a szóban forgó támogatási intézkedés kedvezményezettjeinek kell tekinteni. Az említett határozat indokolása annál is inkább elegendő volt, mivel azt az utóbbiak által jól ismert körülmények között fogadták el (lásd ebben az értelemben: 2017. december 13‑iGörögország kontra Bizottság ítélet, T‑314/15, nem tették közzé, EU:T:2017:903, 110. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

297

A jelen rész első kifogását tehát el kell utasítani.

298

Amint az a megtámadott határozatból kitűnik, a Bizottság, miután az említett határozat (81) és (82) preambulumbekezdésében felidézte a vállalkozás ítélkezési gyakorlat értelmében vett meghatározását, valamint azokat a feltételeket, amelyek alapján megállapítható, hogy természetes vagy jogi személyek együttesen egyetlen gazdasági egységet alkothatnak az állami támogatásokra vonatkozó szabályok alkalmazása szempontjából, megjelölte azokat az okokat, amelyek alapján úgy vélte, hogy valamennyi felperes, beleértve a választottbírósági eljárásban félként részt nem vevő felperes vállalkozásokat is, egyetlen gazdasági egységet alkot.

299

A választottbírósági eljárásban félként részt nem vevő felperes vállalkozások egyetlen gazdasági egységhez való tartozását illetően a Bizottság, miután rámutatott, hogy e vállalkozások egy szélesebb vállalkozáscsoporthoz, nevezetesen az EFDG‑csoporthoz tartoznak, a megtámadott határozat (87) preambulumbekezdésében megállapította, hogy a választottbírósági eljárás felperesei az eljárás során kártérítést kértek azon felperes vállalkozások után, amelyek nem vettek részt a választottbírósági eljárásban, és számszerűsítette az említett csoport egésze által állítólagosan elszenvedett veszteségek után kért kártérítés összegét. Ugyanebben a preambulumbekezdésben arra is rámutatott, hogy a választottbíróság megállapította, hogy Ioan és Viorel Micula legalább 99,96%‑os tőkerészesedéssel rendelkezik bennük, és hangsúlyozta, hogy a választottbírósági eljárás felpereseinek magatartása és a kártérítésnek az említett bíróság általi értékelése azt bizonyítja, hogy „a Micula testvérek és a [választottbírósági eljárás három felperes vállalkozása], valamint az EFDG[‑csoport] részét képező[, a választottbírósági eljárásban félként részt nem vevő] vállalatok egyetlen gazdasági érdekkel bíró egyetlen gazdasági egységet képeznek”. Az említett határozat (89) preambulumbekezdésében pontosította, hogy tulajdonjoguk alapján Ioan és Viorel Micula valójában „teljes mértékben ellenőrzést” gyakoroltak a választottbírósági eljárásban félként részt nem vevő vállalkozások felett. E körülmények között, amint azt a Törvényszék a fenti 293. pontban kiemelte, a Bizottság megállapította, hogy „[a választottbírósági eljárás öt felpereséből] és az említett [csoport érintett vállalkozásaiból] álló említett egyetlen gazdasági egység a támogatási intézkedés végső kedvezményezettje”.

300

A jelen eljárás felpereseinek érveire válaszul a Bizottság a felperesek által a választottbírósági eljárás során tett nyilatkozatokra hivatkozva ezenkívül úgy ítélte meg, hogy az EFDG‑csoport fejlesztése integrált és egységes üzleti tervet követett, mivel „az új vállalkozásokat és az új beruházásokat a meglévő vállalkozásokba és beruházásokba integrálták oly módon, hogy valamennyi vállalkozás együttműködött a termékek hatékony előállítása, gyártása, csomagolása és forgalmazása terén”.

301

A megtámadott határozat indokolásából és meghozatalának körülményeiből kitűnik, hogy a választottbírósági eljárásban félként részt nem vevő felperes vállalkozások, megérthették azokat az indokokat, amelyek alapján a Bizottság úgy ítélte meg, hogy őket is a szóban forgó támogatási intézkedés kedvezményezettjeinek kell tekinteni.

302

E tekintetben a felperesek arra alapított érve, hogy a megtámadott határozat nem tartalmaz semmilyen indokolást a választottbírósági eljárásban félként részt nem vevő felperes vállalkozások szóban forgó támogatási intézkedésben való állítólagos „tényleges részesülését” illetően, ezenfelül hatástalan is, mivel a Bizottság az említett határozatban sehol nem támaszkodott a „tényleges részesülés” fogalmára ezen intézkedés kedvezményezettjeinek azonosítása érdekében.

303

A fentiek összességére tekintettel a jelen rész második kifogását, következésképpen pedig az említett részt teljes egészében el kell utasítani.

304

A felperesek előadják, hogy a Bizottság nem bizonyította a jogilag megkövetelt módon és érdemben, hogy Ioan és Viorel Micula az EFDG‑csoporthoz tartozó vállalkozások tőkéjében való részesedésük, valamint az őket az említett vállalkozásokhoz fűző kapcsolatok miatt az e vállalkozásokban fennálló részvényesi jogaik gyakorlásán túl ténylegesen beavatkozhattak volna e csoport vállalkozásainak konkrét ügyvezetésébe oly módon, hogy az ilyen vállalkozásokkal egyetlen gazdasági egységet alkottak.

305

A felperesek közelebbről arra hivatkoznak, hogy a megtámadott határozat indokolása (a következők vonatkozásban: a választottbírósági eljárásban félként részt nem vevő felperes vállalkozások tőkéjében fennálló – ráadásul nem bizonyított – többségi érdekeltség fennállása; azon tény, hogy Ioan és Viorel Micula a választottbírósági eljárás során jogosult volt kártérítést kérni az e vállalkozásokon keresztül általuk elszenvedett veszteségek miatt; valamint azon körülmény, hogy a választottbíróság „együttesen” kompenzálta a választottbírósági eljárás öt felperesét) nem elegendő annak bizonyításához, hogy Ioan és Viorel Micula ellenőrzést gyakorolt az EFDG‑csoporthoz tartozó vállalkozások és általuk alkotott állítólagos gazdasági egység felett.

306

A felperesek szerint, mivel állami támogatásból nem részesülhetnek azok a természetes személyek, akik maguk nem vállalkozások, a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el a megtámadott határozatban, amikor a szóban forgó támogatási intézkedés kedvezményezettjeiként Ioan és Viorel Miculát, akik semmilyen gazdasági tevékenységet nem folytattak, a szóban forgó támogatási intézkedés kedvezményezettjeiként jelölte meg.

307

A felperesek hozzáteszik, hogy míg a választottbírósági ítélet a Ioan és Viorel Miculát kizárólag mint a választottbírósági eljárásban félként részt nem vevő felperes vállalkozások részvényeseit ért kárt kompenzálta, ez utóbbi vállalkozások, amelyek semmilyen összeget nem kaptak, szintén nem tekinthetők a szóban forgó támogatási intézkedés kedvezményezettjeinek.

308

Végeredményben a választottbíróság által a választottbírósági ítéletben elvégzett elemzés a 2000 és 2009 közötti időszakra vonatkozik, nem pedig a megtámadott határozatban figyelembe vett időszakra.

309

Emlékeztetni kell arra, hogy az uniós versenyjog, különösen pedig az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésében meghatározott tilalom a vállalkozások tevékenységeire vonatkozik (2018. július 25‑iBizottság kontra Spanyolország és társai ítélet, C‑128/16 P, EU:C:2018:591, 34. pont).

310

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a versenyjogban a vállalkozás fogalma minden gazdasági tevékenységet folytató jogalanyra kiterjed, függetlenül azok jogállásától és finanszírozási módjuktól (lásd: 2006. január 10‑iCassa di Risparmio di Firenze és társai ítélet, C‑222/04, EU:C:2006:8, 107. pont).

311

Minden olyan tevékenység gazdasági tevékenységnek minősül, amely áruk vagy szolgáltatások adott piacon történő kínálatával jár (lásd: 2017. június 27‑iCongregación de Escuelas Pías Provincia Betania ítélet, C‑74/16, EU:C:2017:496., 45. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

312

Ennek révén az uniós versenyjog, azáltal hogy a vállalkozások tevékenységeire vonatkozik, döntő szempontként határozza meg a piaci magatartás egységességét, anélkül hogy a különböző társaságoknak a külön jogi személyiségükből eredő formális elkülönülése kizárhatna egy ilyen, a versenyszabályok alkalmazása szempontjából fennálló egységet (2024. június 27‑iUnichem Laboratories kontra Bizottság ítélet, C‑166/19 P, nem tették közzé, EU:C:2024:548, 52. pont).

313

Ennélfogva, amennyiben a jogilag önálló természetes vagy jogi személyek gazdasági egységet alkotnak, az uniós versenyszabályok alkalmazása szempontjából egyetlen vállalkozásnak kell tekinteni őket. Az állami támogatások körében akkor merül fel az a kérdés, hogy gazdasági egységről van‑e szó, ha a támogatás kedvezményezettjét kell azonosítani (lásd: 2021. május 19‑iRyanair kontra Bizottság ítélet [KLM; Covid19], T‑643/20, EU:T:2021:286, 46. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

314

Azon tényezők között, amelyeket az ítélkezési gyakorlat az állami támogatások területén a gazdasági egység fennállásának vagy hiányának meghatározása érdekében figyelembe vesz, szerepel többek között az érintett vállalkozásnak az olyan vállalatcsoportban való részvétele, amely felett az irányítást közvetlenül vagy közvetve valamelyikük gyakorolja, az azonos vagy párhuzamos gazdasági tevékenységek folytatása, az érintett társaságok gazdasági önállóságának hiánya, egyetlen jogalany által irányított egységes csoport létrehozása, a más társaságban irányítást megalapozó részesedéssel rendelkező jogalany azon lehetősége, hogy ellenőrzési, irányítási és pénzügyi támogatási funkciókat gyakoroljon e társasággal szemben, valamint az e társaságok között fennálló szervezeti és funkcionális kapcsolatok (lásd: 2021. május 19‑iRyanair kontra Bizottság ítélet [KLM; Covid19], T‑643/20, EU:T:2021:286, 47. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

315

Bár a legtöbb esetben a gazdasági tevékenységet közvetlenül a piacon gyakorolják, nem lehet kizárni azt az esetet, hogy valamely gazdasági szereplő közvetlen kapcsolatban van a piaccal, és közvetetten egy másik jogalany irányítja e szereplőt olyan gazdasági egység keretében, amelyet együtt alkotnak (2006. január 10‑iCassa di Risparmio di Firenze és társai ítélet, C‑222/04, EU:C:2006:8, 109. és 110. pont).

316

Hangsúlyozni kell azonban, hogy a részesedések – még ha irányítást megalapozó részesedésekről is van szó – birtoklása önmagában nem elegendő ahhoz, hogy gazdasági tevékenységnek lehessen minősíteni a részesedéseket birtokló jogalany tevékenységét, ha az csak a részvényes vagy tag jogállásához kapcsolódó jogok gyakorlásával jár, és az osztalékban részesülés adott esetben csupán a vagyon tulajdonjogának egyszerű haszna (2006. január 10‑iCassa di Risparmio di Firenze és társai ítélet, C‑222/04, EU:C:2006:8, 111. pont).

317

Azt a jogalanyt azonban, amelyik irányítást megalapozó részesedéssel rendelkezik valamely társaságban, és ténylegesen gyakorolja ezen irányítást azáltal, hogy közvetlenül vagy közvetve beavatkozik a társaság ügyvezetésébe, úgy kell tekinteni, hogy részt vesz az irányított vállalkozás gazdasági tevékenységében, tehát e jogalanyt az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett vállalkozásnak kell minősíteni (2006. január 10‑iCassa di Risparmio di Firenze és társai ítélet, C‑222/04, EU:C:2006:8, 112. és 113. pont).

318

A Bizottság széles körű mérlegelési joggal rendelkezik annak eldöntése során, hogy az állami támogatásokra vonatkozó szabályrendszer alkalmazása szempontjából az egy vállalatcsoport részét képező vállalkozásokat gazdasági egységként vagy jogilag és pénzügyileg független társaságokként kell‑e kezelni (2000. június 29‑iDSG kontra Bizottság ítélet, T‑234/95, EU:T:2000:174, 124. pont).

319

Az uniós bíróság felülvizsgálatának az eljárási szabályok és az indokolási kötelezettség betartásán túl a tényállás‑megállapítás pontosságának, valamint annak ellenőrzésére kell szorítkoznia, hogy nem történt‑e nyilvánvaló mérlegelési hiba vagy hatáskörrel való visszaélés. E célból az uniós bíróságnak nem csupán a hivatkozott bizonyítékok tárgyi valószerűségét, megbízhatóságát és koherenciáját kell vizsgálnia, hanem azt is ellenőriznie kell, hogy e bizonyítékok tartalmazzák‑e az összetett helyzet értékeléséhez figyelembe veendő összes releváns adatot, valamint hogy e bizonyítékok alátámasztják‑e a belőlük levont következtetéseket (lásd: 2021. május 19‑iRyanair kontra Bizottság ítélet [KLM; Covid19], T‑643/20, EU:T:2021:286, 69. és 70. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

320

E tekintetben az uniós bíróságnak az állami támogatással kapcsolatos határozat jogszerűségét azon információk alapján kell megítélnie, amelyek a határozat meghozatalakor a Bizottság rendelkezésére állhattak, és amelyek magukban foglalják azokat az információkat, amelyek relevánsaknak tűntek az elvégzendő értékeléshez, és amelyek benyújtását kérhette volna a Bizottság a közigazgatási eljárás során (lásd ebben az értelemben: 2017. szeptember 20‑iBizottság kontra Frucona Košice ítélet, C‑300/16 P, EU:C:2017:706, 70. és 71. pont).

321

A jelen ügyben nem vitatott, hogy a választottbírósági eljárás valamennyi felperese címzettje volt a vitatott összegek kifizetésének. Ioan és Viorel Micula a Törvényszék által az eljárási szabályzat 89. cikke alapján hozott pervezető intézkedéssel 2023. május 30‑án hozzájuk intézett írásbeli kérdésekre (a továbbiakban: 2023. május 30‑i pervezető intézkedés) adott válaszaikban kifejezetten elismerik, hogy az említett kifizetés kedvezményezettjei voltak.

322

Az a tény, hogy az összegek egy részét a választottbírósági eljárás öt felperese nevére nyitott számlán „blokkolták”, nem kérdőjelezheti meg ezt a megállapítást. Az állami források tényleges átruházása ugyanis nem szükséges, ha a jogot már biztosították a kedvezményezettek számára (lásd ebben az értelemben: 2019. december 19‑iArriva Italia és társai ítélet, C‑385/18, EU:C:2019:1121, 36. pont).

323

Ioan és Viorel Micula ugyanakkor azt állítja, hogy a vitatott összegekből lényegében csak az EFDG‑csoporthoz tartozó vállalkozások részvényeseiként, nem pedig gazdasági tevékenységet folytató jogalanyokként részesülhettek. Ez különösen kitűnik a választottbíróság által a választottbírósági ítélet alátámasztása érdekében követett érvelésből.

324

Először is, anélkül hogy a felperesek kétségbe vonnák a választottbíróság által tett és a megtámadott határozat alátámasztására átvett ténybeli megállapításokat, az iratokból kitűnik, hogy a választottbírósági eljárás során, amint azt a választottbírósági eljárás felperesei által 2009. december 22‑én benyújtott és a választottbírósági ítélet alátámasztására átvett észrevételek és tanúvallomások tanúsítják, Ioan és Viorel Micula eredeti befektetéseik sikerét követően – amint az az említett ítélet 160. pontjából kitűnik – kiterjesztették italgyártási tevékenységeiket, létrehozva azt, ami később majd az integrált termelési rendszerré válik. E tekintetben a választottbírósági eljárás felperesei azzal érveltek, hogy – amint az ezen ítélet 161. pontjából kitűnik – termelési tevékenységük új vállalkozások létrehozása révén történő kiterjesztését úgy irányozták elő, hogy az egybeessen a korábbi vállalkozások számára előírt adózási ösztönzők lejártával. Ily módon az új vállalkozásokat és az új beruházásokat integrálták a meglévő vállalkozásokba és beruházásokba, így valamennyi vállalkozás együttműködött „a termékek hatékony előállítása, gyártása, csomagolása és forgalmazása terén”. Közelebbről, az ugyanezen választottbírósági ítélet 164. pontjában megismételt 2009. december 22‑i válaszukból kitűnik, hogy a választottbírósági eljárás felperesei lepárlóüzemüket – amely később a Scandic Distilleries társasággá vált – Bihar megyébe helyezték át, hogy a szóban forgó adóösztönző rendszer hatálya alá tartozzon.

325

Míg Ioan és Viorel Micula eredetileg azt tervezte, hogy tevékenységüket a Ștei‑Nucet bányászati régiójába helyezik át, a választottbírósági ítélet 554. pontjában foglaltaknak megfelelően úgy döntöttek, hogy Bihar megyében maradnak annak érdekében, hogy a szóban forgó adóösztönző rendszer előnyeiben részesüljenek. E tekintetben kijelentették, hogy a felperes European Food, Starmill és Multipack vállalkozások közül az elsőt azért hozták létre, hogy importálják a nyersanyagok többségét, a másodikat azért, hogy csoporton belüli integrált malomipari létesítményeket hozzanak létre, a harmadikat pedig a csoporthoz tartozó társaságok szinte valamennyi terméke csomagolásának és címkézésének biztosítására. Azt is kiemelték – amint az a 2009. december 22‑én benyújtott tanúvallomásaikból is kitűnik –, hogy üzleti stratégiájuk modellje a létesítményeik vertikális integrációjának köszönhetően arra irányul, hogy az említett rendszer előnyeiből hasznot húzva hosszú távú jövedelmezőséget érjen el. A választottbírósági eljárás felpereseinek ezért egy kezdeti beruházást kellett végrehajtaniuk annak érdekében, hogy kihasználják a hosszú távon integrált, versenyképes és hatékony tevékenység fejlesztésére irányuló ösztönzők előnyeit.

326

A választottbírósági eljárás felperesei által 2011. május 13‑án benyújtott, a választottbírósági ítélet 555. pontjában megismételt észrevételekből az is kitűnik, hogy „családi vállalkozásnak” tekintették magukat, és hogy Ioan és Viorel Micula gondosan megvizsgálták a szóban forgó adóösztönző rendszer hatását, illetve azt a módot, ahogyan azt ki tudták használni, és az e rendszer által nyújtott előnyöket az ott való befektetésre vonatkozó döntés meghozatala előtt összehasonlították az infrastruktúrával és szakképzett munkavállalókkal nem rendelkező, hátrányos helyzetű régióban való működéssel járó hátrányokkal.

327

A választottbírósági eljárás felperesei – amint az a választottbírósági ítélet 1067. pontjából kitűnik – a választottbírósági eljárás során a szóban forgó adóösztönző rendszer lejártakor fenntartható „termelési platform” kialakításából álló „globális gazdasági modelljükre” is utaltak.

328

Az egyik beavatkozó fél tanúvallomásából – amelyre a választottbírósági ítélet ellenkérelemben hivatkozott 1072. pontja hivatkozik, és amely az említett ítélet 1071. pontjában szerepel – kitűnik, hogy az utóbbi az első nyilatkozatába a „különböző létesítmények integrálását” bemutató diagramokat foglalt bele, amelyek lényegében annak hangsúlyozását tették lehetővé, hogy az EFDG‑csoportnak az ezen infrastruktúra megosztására vonatkozó eredeti terve jelentős megtakarításokat tett lehetővé, amelyeket „a vállalkozás bővítésébe és integrációjába” forgattak vissza.

329

A választottbírósági eljárás felperesei által a választottbírósági eljárás során ily módon tett tanúvallomásokból és észrevételekből kitűnik, hogy Ioan és Viorel Micula az említett eljárásban félként részt vevő felperes vállalkozások gazdasági tevékenységeibe beavatkoztak azáltal, hogy közvetlenül vagy közvetve beavatkoztak azok ügyvezetésébe.

330

Másodszor hozzá kell tenni, hogy a választottbírósági ítéletben megítélt kollektív kártérítés, valamint az a tény, hogy a választottbírósági eljárásban felperes vállalkozások azt kérték, hogy a vitatott összegeket Ioan és Viorel Micula részére fizessék meg, amit ez utóbbiak nem vitatnak, megerősíti a választottbírósági eljárásban felperes vállalkozások ez utóbbiakkal szembeni működési és szervezeti önállóságának hiányát.

331

Harmadszor és utolsósorban, a választottbírósági ítéletnek a Bizottság által hivatkozott 1245. pontjából kitűnik, hogy a választottbíróságnak nem állt szándékában „megfontolni azt a kérdést, hogy a részvényesek kártérítése egyenértékű‑e a mögöttes társaság által elszenvedett kárral”, és hozzátette, hogy meg van győződve arról, hogy „tekintettel [az EFDG‑csoporthoz] tartozó társaságokban fennálló részesedésük mértékére […] a közvetlenül a felperes társaságok által elszenvedett kárnak legalább egy nagy részét, vagy akár csaknem teljességét közvetett módon [Ioan és Viorel Micula] viselte”. E körülmények között a felperesek nem állíthatják, hogy Ioan és Viorel Micula kizárólag a szóban forgó vállalkozások részvényeseiként részesült kártérítésben.

332

A felperesek többi érve sem alkalmas az állításaik alátámasztására.

333

Először is az a tény, hogy önmagában sem Ioan Micula, sem Viorel Micula nem rendelkezik többségi részesedéssel az EFDG‑csoporthoz tartozó egyik vállalkozásban sem, nem befolyásolja a közöttük és az említett vállalkozások közötti gazdasági egység fennállását, mivel együttesen ugyanazon vállalkozások többségi részvényesei.

334

A felperesek ezt követően előadják, hogy a választottbírósági ítéletből származó elemek kizárólag a 2000 és 2009 közötti időszakra vonatkoznak, tehát nem relevánsak annak értékelése szempontjából, hogy a megtámadott határozat meghozatalakor fennállt‑e egyetlen gazdasági egység.

335

E tekintetben meg kell állapítani, hogy a 2023. május 30‑i pervezető intézkedés keretében hozzá intézett írásbeli kérdésekre adott válaszaiban a Bizottság jelezte, hogy „a felperesek a hivatalos vizsgálati eljárás során soha nem állították, hogy az Ioan és Viorel Miculának az [EFDG‑csoport] azon társaságaival fennálló [irányítási] kapcsolatai, amelyek tekintetében kártérítést ítéltek meg, [a kártérítéssel érintett] időszakot követően megváltoztak”. A Bizottság hozzátette, hogy bár a hivatalos vizsgálati eljárás során felmerült az egyetlen gazdasági egység fennállásának kérdése, „a választottbírósági eljárás felperesei semmilyen tényt vagy bizonyítékot nem terjesztettek elő, amely ellentmondana a Bizottság azon előzetes következtetésének, amely szerint Ioan és Viorel Micula irányította azokat a társaságokat, amelyek veszteségeit a választottbíróság kártérítésben kompenzálta, sem pedig azoknak az indokoknak, amelyek miatt [az említett bíróság] e természetes személyek részére is megítélte a kártérítést”.

336

A felperesek, akik nem vitatták ezeket az állításokat, nem bizonyítják, és még csak nem is állítják, hogy tőkeszerkezetük vagy belső működési módjuk változott volna azon időszak vége, amelyre tekintettel kártérítésben részesültek, és a megtámadott határozat elfogadása között.

337

Végül, noha a Bizottság – amint azt egyébként maga is elismeri – a megtámadott határozatban nem állapította meg, hogy Ioan és Viorel Micula mint természetes személyek maguk is külön‑külön is vállalkozásnak tekintendők az állami támogatásokra vonatkozó szabályozás alkalmazása szempontjából, e körülmény nem befolyásolja a szóban forgó támogatási intézkedés kedvezményezettjeinek való minősítésüket, mivel az említett határozat (85) preambulumbekezdésében úgy ítélte meg, hogy valamennyi felperes vállalkozással együtt egyetlen gazdasági egységet alkotnak, amely az említett szabályozás alkalmazása szempontjából a szóban forgó vállalkozást képezte.

338

Ioan és Viorel Micula tehát nem állíthatják, hogy nem folytatnak gazdasági tevékenységet, azért, hogy vitassák, hogy állami támogatási intézkedés kedvezményezettjei lettek volna a vitatott összegek kifizetése révén.

339

A fentiek összességére és a Bizottság számára elismert széles mérlegelési jogkörre tekintettel a jelen rész első kifogását el kell utasítani.

340

A jelen ügyben először is az EFDG‑csoport szerkezetét ábrázoló és a választottbírósági eljárás során a választottbírósági eljárás felperesei által felkért szakértők egyike által benyújtott diagramból – amelyet a választottbírósági ítélet 937. pontja átvett, és amelyet a Bizottság ellenkérelmében idéz – kitűnik, hogy Ioan és Viorel Micula 95%‑os részesedéssel rendelkezik a Transilvania General Import‑Export társaság tőkéjében, amely társaság egyrészt a European Drinks tőkéjének 20%‑ával rendelkezik, míg a fennmaradó 80% közvetlenül a Micula testvérek tulajdonában van, másrészt pedig a West Leasing társaság tőkéjének 58%‑ával, míg a fennmaradó 42% a testvérek közvetlen tulajdonában van.

341

Ezenkívül az EFDG‑csoporthoz tartozó vállalkozások tőkeszerkezetének diagramjából kitűnik, hogy Ioan és Viorel Micula a Rieni Drinks társaságban 99%‑os, a Scandic Distilleries társaságban pedig 96%‑os részesedéssel rendelkezik.

342

A választottbírósági eljárás során, amint az a választottbírósági ítélet 156. pontjából kitűnik, anélkül hogy a felperesek vitatták volna annak pontosságát, Ioan és Viorel Micula kifejezetten azt állították, hogy ők az EFDG‑csoporthoz tartozó vállalkozások többségi részvényesei.

343

Ioan és Viorel Micula, akik nem bizonyítják, és még csak nem is állítják, hogy részesedésük az EFDG‑csoporthoz tartozó vállalkozások tőkéjében a választottbírósági ítélet elfogadása óta megváltozott, amint az a fenti 336. pontból kitűnik, tehát közvetlenül és közvetve szinte valamennyi, a választottbírósági eljárásban félként részt nem vevő felperes vállalkozás tulajdonosai. Egyébiránt nem vitatott egyrészt az, hogy e felperesek vállalkozások, mivel ténylegesen gazdasági tevékenységet folytatnak, másrészt az, hogy e vállalkozások az említett csoporthoz tartoznak, amely többek között élelmiszeripari termékek, malomipari termékek és műanyag csomagolások ipari szinten történő gyártásában vesz részt.

344

E körülmények között meg kell állapítani, hogy a választottbírósági eljárásban félként részt nem vevő valamennyi felperes vállalkozás feletti tulajdonjogukra tekintettel Ioan és Viorel Micula a teljes vagy majdnem kizárólagos tőkerészesedésük révén ösztönzési és pénzügyi támogatási feladatokat látnak el valamennyi említett vállalkozás felett, ily módon kizárólagos vagy szinte kizárólagos irányítással bírnak felettük.

345

Ezenkívül az Ioan és Viorel Micula által irányított vállalkozások – amelyek azonos vagy párhuzamos gazdasági tevékenységeket folytatnak – koherens egészet alkotnak mind pénzügyi, mind ipari szempontból, és így az említett személyek által irányított egységes csoportot alkotnak.

346

Másodszor, a választottbírósági eljárás felpereseinek a választottbírósági eljárás során benyújtott saját tanúvallomásaiból kitűnik, hogy üzleti stratégiájuk modellje a létesítményeik vertikális integrációjára irányult, hogy ez utóbbiakat olyan „családi vállalkozásnak” tekintették, amelynek döntéseit szóban hozták meg, és hogy nem szoktak írásbeli tervek alapján működni, végül pedig, hogy „átfogó gazdasági modelljük” abból állt, hogy a szóban forgó adóösztönző rendszer lejártát követően is tartósan fennálló termelési platformot építenek ki, oly módon, hogy Ioan és Viorel Micula közvetlenül részt vett az új létesítményekbe való beruházásról szóló döntésben, megvizsgálva az említett rendszer hatását, előnyeit és hátrányait, amint az a fenti 325–327. pontban szerepelt.

347

A választottbírósági eljárás felperesei közelebbről azzal érveltek, hogy termelési tevékenységük kiterjesztése keretében, amint az a fenti 324. pontban kifejtésre került, az új vállalkozásokat és az új beruházásokat integrálták a meglévő vállalkozásokba és beruházásokba, így valamennyi vállalkozás együttműködik „a termékek hatékony előállítása, gyártása, csomagolása és forgalmazása” terén. E tekintetben, amint az a fenti 328. pontban is szerepel, az EFDG‑csoportnak a különböző létesítmények megosztására vonatkozó kezdeti terve jelentős megtakarításokat eredményezett, amelyeket „a vállalkozás bővítésébe és integrációjába” forgattak vissza.

348

Így a jelen rész első kifogásának elemzéséből kitűnik, hogy az ügy irataiban szereplő, a fenti 324–328. pontban ismertetett bizonyítékok lehetővé teszik annak megerősítését, hogy léteznek az ugyanazon a piacon ugyanazon integrált tevékenységet folytató felpereseket – ideértve a választottbírósági eljárásban részt nem vevő felperes vállalkozásokat is – egyesítő gazdasági és szervezeti kapcsolatok, abból a célból, hogy hosszú távon versenyképesek és hatékonyak legyenek.

349

Bár a felperesek azt állítják, hogy Ioan és Viorel Micula nem avatkoztak be az EFDG‑csoport vállalkozásainak közvetlen ügyvezetésébe, e tekintetben annak kijelentésére szorítkoznak, hogy ők „függetlenül” jártak el saját piaci magatartásuk meghatározása során, de semmilyen konkrét és dokumentált bizonyítékot nem terjesztenek elő ezen állítás alátámasztására.

350

Harmadszor és utolsósorban megállapítható, hogy a választottbírósági eljárásban félként nem szereplő felperes vállalkozások gazdasági önállóságának hiányát – a felperesek állításával ellentétben – megerősíti az a tény, hogy ezen eljárás során a választottbírósági eljárás felperesei azt kérték, hogy a káruk megállapítása során vegyék figyelembe az e vállalkozásokat ért kárt is.

351

E körülmények között és az ítélkezési gyakorlatban kialakított, a fenti 314. pontban felidézett elveknek megfelelően meg kell állapítani, hogy Ioan és Viorel Micula a választottbírósági eljárásban félként részt nem vevő felperes vállalkozásokkal együtt az állami támogatásokra vonatkozó szabályozás alkalmazása szempontjából egy és ugyanazon vállalkozáshoz tartoznak.

352

A felperesek ugyanakkor hozzáteszik, hogy azok a felperes vállalkozások, amelyek nem vettek részt félként a választottbírósági eljárásban, nem tekinthetők a szóban forgó támogatási intézkedés kedvezményezettjeinek, mivel a választottbíróság semmilyen kártérítést nem ítélt meg számukra.

353

E tekintetben mindenesetre elegendő megállapítani, hogy a Bizottság nem tekintette úgy, hogy azok a vállalkozások, amelyek nem vettek részt a választottbírósági eljárásban, a szóban forgó támogatási intézkedés kedvezményezettjei azon oknál fogva, hogy ténylegesen részesültek a vitatott összegek kifizetésében. A Bizottság úgy ítélte meg, hogy e vállalkozások pusztán azon az alapon e támogatási intézkedés kedvezményezettjei, hogy a többi felperessel együtt egyetlen gazdasági egységet alkotnak, amely az állami támogatásokra vonatkozó szabályok alkalmazása szempontjából a szóban forgó vállalkozást alkotja, amint az a megtámadott határozat (85)–(91) preambulumbekezdéséből kitűnik.

354

Márpedig a fenti 340–351. pontból következik, hogy a Bizottság helyesen tekinthette úgy, hogy azok a vállalkozások, amelyek nem vettek részt a választottbírósági eljárásban, a többi felperessel együtt egy és ugyanazon vállalkozást alkotják az állami támogatásokra vonatkozó szabályozás alkalmazása szempontjából.

355

A választottbírósági ítélet végrehajtása vagy az abban foglaltak teljesítése során a választottbírósági eljárás felperesei részére kifizetett összegekből tehát közvetlenül vagy közvetve részesülhettek azok a vállalkozások, amelyek nem vettek részt félként a választottbírósági eljárásban. Ez különösen így van, mivel Ioan és Viorel Micula, akik ugyanezen vállalkozások tekintetében ösztönzési és pénzügyi támogatási feladatokat látnak el, az EFDG‑csoporthoz tartozó vállalkozások számára kitűzött gazdasági cél tartós megvalósítása érdekében szükségesnek tarthatták, hogy ezen összegek egészét vagy egy részét az említett vállalkozások pénzügyi konszolidációjába vagy gazdasági fejlődésébe fektessék be.

356

Ennélfogva az a tény, hogy a választottbírósági eljárásban félként részt nem vevő felperes vállalkozásokat nem jelölték meg a választottbíróság által a választottbírósági ítélet alapján megítélt kártérítés kedvezményezettjeiként, nincs hatással a szóban forgó támogatási intézkedés kedvezményezettjeiként való megjelölésükre.

357

A fentiek összességére tekintettel a jelen rész második kifogását, következésképpen pedig e részt, következésképpen pedig az ötödik jogalap egészét el kell utasítani.

360

A második részben a felperesek arra hivatkoznak, hogy a vitatott összegek visszatéríttetésére nem kerülhet sor a megtámadott határozatban említett bizonyos jogalanyoktól, nevezetesen a T‑704/15. sz. ügyben Viorel Miculától, aki nem tekinthető vállalkozásnak, a három egyesített ügyben pedig a választottbírósági eljárásban félként részt nem vevő vállalkozásoktól, mivel őket a választottbírósági ítélet nem jelölte meg kedvezményezettként.

361

E tekintetben a felperesek hozzáteszik, hogy a vitatott összegek visszatéríttetésére közülük csak azoktól kerülhet sor, akik ezek tényleges kedvezményezettjei voltak, vagyis kizárólag a választottbírósági eljárás felpereseinek egy részétől vagy e felperesek mindegyikétől.

362

A felperesek szerint a Bizottságnak tehát nem azt kellett volna megállapítania, hogy valamennyien egyetemlegesen felelősek a visszatérítésért, hanem bizonyítania kellett volna, hogy a felperesek közül melyek részesültek ténylegesen a támogatásban.

363

A Bizottság vitatja a felperesek érvelését.

364

Emlékeztetni kell arra, hogy az uniós jognak megfelelően, ha megállapítja a támogatások belső piaccal való összeegyeztethetetlenségét, a Bizottság előírhatja valamely tagállamnak, hogy a támogatásokat a kedvezményezettektől követelje vissza (2003. május 8‑iOlaszország és SIM 2 Multimedia kontra Bizottság ítélet, C‑328/99 és C‑399/00, EU:C:2003:252, 65. pont).

365

A jogellenes támogatás visszatéríttetés útján történő megszüntetése logikus következménye a jogellenesség megállapításának, és célja a korábbi helyzet visszaállítása. E cél akkor valósul meg, ha a kedvezményezettek, vagy másként fogalmazva a támogatást ténylegesen élvező vállalkozások visszatérítették a szóban forgó – adott esetben késedelmi kamatokkal növelt – támogatásokat (2016. december 21‑iBizottság kontra Aer Lingus és Ryanair Designated Activity ítélet, C‑164/15 P és C‑165/15 P, EU:C:2016:990, 89. és 90. pont; 2018. december 13‑iTransavia Airlines kontra Bizottság ítélet, T‑591/15, EU:T:2018:946, 299. pont). E visszatérítéssel ugyanis a kedvezményezett elveszíti azt az előnyt, amellyel a piacon versenytársaihoz képest rendelkezett, és helyreáll a támogatás folyósítását megelőző helyzet (2015. október 1‑jei Electrabel és Dunamenti Erőmű kontra Bizottság ítélet, C‑357/14 P, EU:C:2015:642, 110. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

366

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a gazdasági egység fennállása lehetővé teszi a vállalkozás azonosítását, még akkor is, ha jogi szempontból e gazdasági egység több olyan jogi vagy természetes személyből áll, amelyek a szóban forgó támogatás kedvezményezettjei (lásd ebben az értelemben: 2015. március 17‑iPollmeier Massivholz kontra Bizottság ítélet, T‑89/09, EU:T:2015:153, 122. és 123. pont [nem tették közzé]).

367

A támogatásnak az eredeti állapot helyreállítása céljából való visszatéríttetése egyébként főszabály szerint nem tekinthető az EUM‑Szerződés állami támogatásokra vonatkozó rendelkezéseinek céljaihoz képest aránytalan intézkedésnek (lásd: 2010. március 11‑iCELF és ministre de la Culture et de la Communication ítélet, C‑1/09, EU:C:2010:136, 54. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2016. december 21‑iBizottság kontra Aer Lingus és Ryanair Designated Activity ítélet, C‑164/15 P és C‑165/15 P, EU:C:2016:990, 116. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

368

A Törvényszék célszerűnek tartja megvizsgálni először is a jelen jogalapnak a támogatás kedvezményezettjeire vonatkozó, második részét, másodszor pedig e jogalapnak a támogatás összegére vonatkozó, első részét.

369

A Bizottság a megtámadott határozat (160) preambulumbekezdésében jelezte, hogy „Romániának vissza kell követelnie a választottbíróság által a felpereseknek megítélt bármely kifizetett kártérítést, mivel az említett kifizetés jogellenes és összeegyeztethetetlen állami támogatásnak minősül”, és megállapította, hogy „[m]ivel [a választottbírósági eljárás] öt felperes[e], a többi érintett EFDG‑vállalattal együttesen egyetlen gazdasági egységnek minősül, […] az öt felperes és a többi érintett EFDG‑vállalat együttesen felel a bármelyikük által a román államtól kapott állami támogatás visszafizetéséért”.

370

Előzetesen, mivel az ötödik jogalap első része első kifogása elemzésének alátámasztásaként megállapítást nyert, hogy Ioan és Viorel Micula egyetlen gazdasági egység részét képezi, el kell utasítani azt az érvet, amely szerint a szóban forgó támogatási intézkedést nem lehetett visszatéríttetni Viorel Miculától, amint azt a felperesek a T‑704/15. sz. ügyben állították, azzal az indokkal, hogy őt nem lehet az állami támogatásokra vonatkozó szabályozás alkalmazása szempontjából vállalkozásnak tekinteni.

371

Ezenkívül, noha az e területre vonatkozó uniós szabályozás hiányában a jogellenes támogatást az alkalmazandó nemzeti jogban előírt végrehajtási szabályoknak megfelelően kell visszatéríttetni (lásd ebben az értelemben: 2019. március 5‑iEesti Pagar ítélet, C‑349/17, EU:C:2019:172, 108. pont), a T‑624/15. RENV. és T‑694/15. RENV. sz. ügy felperesei ezzel szemben nem állíthatják eredményesen a megtámadott határozat jogszerűségének vitatása érdekében, hogy „a [felperes vállalkozások] tartozásainak” Ioan Miculától való visszatéríttetése „jogellenesen figyelmen kívül hagyja a jogi személyiséget, és sérti a társaságokra vonatkozó, a részvényesek jogaira vonatkozó különböző irányelvekben tükröződő román szabályozást”.

372

Ezzel együtt, a Bizottság értékelésének megkérdőjelezése érdekében a felperesek lényegében azt állítják, hogy a vitatott összegek visszatéríttetésére csak azon vállalkozásoktól kerülhetett volna sor, amelyek azokban „ténylegesen részesültek”, vagyis kizárólag a választottbírósági eljárás azon felpereseitől, akiket a választottbírósági ítélet kedvezményezettnek minősített. Úgy érvelnek, hogy nincs jelentősége annak a ténynek – feltéve, hogy megalapozott –, hogy valamennyi felperes vállalkozás egyetlen gazdasági egységhez tartozott.

373

A felperesek érvelésüket a 2005. május 11‑iSaxonia Edelmetalle és ZEMAG kontra Bizottság ítéletre (T‑111/01 és T‑133/01, EU:T:2005:166, 113. pont), valamint a 2005. október 19‑iFreistaat Thüringen kontra Bizottság ítéletre (T‑318/00, EU:T:2005:363, 324. pont) alapozzák, amelyek átveszik a Bíróság fenti 365. pontban felidézett ítélkezési gyakorlatát.

374

A felperesek állításával ellentétben azonban a fenti 373. pontban hivatkozott ítéletek nem akadályozhatják meg a támogatási intézkedés egyetlen gazdasági egységet képező valamennyi jogalanytól való visszatéríttetését.

375

Egyrészt ugyanis a fenti 373. pontban hivatkozott ítéletek alapjául szolgáló ügyek – a jelen ügytől eltérően – nem egy és ugyanazon vállalkozást egyetlen gazdasági egység keretében alkotó gazdasági szereplőkre vonatkoznak.

376

Másrészt, amint arra a Törvényszék a fenti 312. pontban emlékeztetett, az uniós versenyjog, azáltal hogy a vállalkozások tevékenységeire vonatkozik, döntő szempontként határozza meg a piaci magatartás egységességét, anélkül hogy a különböző társaságoknak a külön jogi személyiségükből eredő formális elkülönülése kizárhatna egy ilyen, a versenyszabályok alkalmazása szempontjából fennálló egységet.

377

A jelen ügyben, amint az az ötödik jogalap elemzéséből, és különösen a fenti 344. és 355. pontból kitűnik, az EFDG‑csoport valamennyi vállalkozása számára ösztönző és pénzügyi támogatási funkciókat ellátó Ioan és Viorel Micula közvetlenül vagy közvetetten részesíthetik e vállalkozásokat a szóban forgó támogatási intézkedésből, ugyanezen vállalkozások bármilyen önálló döntésének hiányában. A szóban forgó támogatási intézkedés visszatérítésével a felperesek által együttesen alkotott egyetlen gazdasági egység így elveszíti azt az előnyt, amelyet a piacon versenytársaival szemben élvezett, és helyreáll a támogatás kifizetése előtti helyzet.

378

A fentiek összességére tekintettel a jelen részt el kell utasítani.

[omissis]

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített második tanács)

a következőképpen határozott: