1.

A jelen ügyben azt kérik a Bíróságtól, hogy adjon iránymutatást a fogyasztóvédelem terén különösen a telefonos kommunikációval és pontosabban valamely ügyfélszolgálati telefonvonalnak egy kereskedő által az ügyfelei részére történő rendelkezésre bocsátásával kapcsolatban.

2.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések a 2011/83/EU irányelv ( 2 ) 21. cikke szerinti „alapdíj” fogalmának értelmezésére vonatkoznak, mivel ez az irányelv nem tartalmazza e fogalom meghatározását. Ez az ügy tehát alkalmat ad a Bíróságnak, hogy először döntsön e cikk és különösen az abban foglalt „alapdíj” fogalmának értelmezésével kapcsolatban.

3.

A 2011/83 irányelvnek „A harmonizáció szintje” című 4. cikkének szövege a következő:

„Ha ez az irányelv másként nem rendelkezik, a tagállamok nem tarthatnak fenn és nem vezethetnek be nemzeti jogukba az ebben az irányelvben megállapított rendelkezésektől eltérő – ideértve az eltérő szintű fogyasztóvédelmet biztosító szigorúbb vagy kevésbé szigorú – rendelkezéseket.”

4.

Ezen irányelv „Tájékoztatási követelmények a távollevők között és az üzlethelyiségen kívül kötött szerződések esetében” című 6. cikke az (1) bekezdésben a következőket mondja ki:

„(1)   A fogyasztót a távollevők között vagy az üzlethelyiségen kívül kötött szerződés, illetve annak megfelelő ajánlat mindaddig nem köti, amíg a kereskedő egyértelműen és érthető módon tájékoztatást nem nyújt a fogyasztónak a következőkről:

[...]

[...]”

5.

Ezen irányelv „Telefonos kapcsolat” című 21. cikke értelmében:

„A tagállamok biztosítják, hogy ha a kereskedő telefonvonalat használ a megkötött szerződés céljaira történő kapcsolattartásra, akkor a fogyasztót – amennyiben ő lép kapcsolatba a kereskedővel – az alapdíjnál magasabb összeg ne terhelje.

Az első albekezdés nem érinti a távközlési szolgáltatók azon jogát, hogy az ilyen hívásokért díjat számítsanak fel.”

6.

A Bürgerliches Gesetzbuch (polgári törvénykönyv, a továbbiakban: BGB) „A fogyasztói szerződésekre vonatkozó általános kötelezettségek és alapelvek; a díjakban történő megállapodás korlátai” című 312a. §‑a, amely a 2011/83 irányelv 21. cikkét ülteti át, az (5) bekezdésben a következőkről rendelkezik:

„Érvénytelen az a megállapodás, amelynek értelmében a fogyasztó díjat köteles fizetni azért, hogy a kereskedővel kötött szerződéssel kapcsolatos kérdések megválaszolása vagy azzal kapcsolatos tájékoztatás érdekében a kereskedő által e célra rendelkezésre bocsátott telefonszámon felhívja a kereskedőt, ha a megállapodás szerinti díj meghaladja a távközlési szolgáltatás puszta igénybevételéért fizetendő díjat. Ha valamely megállapodás az első mondat értelmében érvénytelen, akkor a fogyasztó a távközlési szolgáltatónak sem köteles díjat fizetni a hívásért. A távközlési szolgáltató a fogyasztóval érvénytelen megállapodást kötő kereskedőtől követelheti a távközlési szolgáltatás puszta igénybevételéért fizetendő díjat.”

7.

A comtech GmbH egy német társaság, amelynek gazdasági tevékenységét elektromos és elektronikus cikkek értékesítése képezi. A honlapján egy ügyfélszolgálati telefonszámot tüntet fel, amely azon ügyfeleknek szól, akik már adásvételi szerződést kötöttek vele, és szeretnének azzal összefüggésben kérdéseket tisztázni, illetve magyarázatot kapni. Ez a telefonszám egy 0180‑as előtagot tartalmazó speciális szám, amelyet Németországban ügyfélszolgálati célokra használnak, egységes nemzeti díjszabás alapján. E speciális (nem földrajzi) szám felhívásának költsége magasabb annál, mint amely a fogyasztót szabvány (földrajzi) helyhez kötött vagy mobil hívószám felhívása esetén terhelné. ( 3 )

8.

A Zentrale zur Bekämpfung unlauteren Wettbewerbs Frankfurt am Main e.V. (a továbbiakban: Zentrale) egy, a tagjainak – többek között szövetségeknek és vállalkozásoknak – a kereskedelmi érdekeit támogató szövetség. A Zentrale a kérdést előterjesztő bírósághoz eltiltás iránti keresetet nyújtott be a comtechhel szemben a BGB 312a. §‑a (5) bekezdésének megsértése miatt, amely a 2011/83 irányelv 21. cikkét ülteti át. E kereset keretében a Zentrale arra hivatkozott, hogy egy ügyfélszolgálati telefonvonalnak a szabványhívásokénál magasabb díjon történő biztosítása tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatnak minősül. ( 4 )

9.

A comtech nem ért egyet a keresetben foglaltakkal. Ez a társaság arra hivatkozott, hogy a BGB 312a. §‑a (5) bekezdésének a 2011/83 irányelv 21. cikke alapján történő értelmezése magában foglalja, hogy a kereskedő az ügyfélszolgálati telefonvonal révén nem tehet szert nyereségre. Ennélfogva e társaság szerint nem tilos, hogy a hívásdíjak magasabbak legyenek a „szabvány”‑nak nevezett hívások díjánál annak érdekében, hogy azok fedezzék a telefonszolgáltatónak az ügyfélszolgálati telefonvonal rendelkezésre bocsátásért fizetendő díjat, feltéve, hogy a kereskedő ebből nem szerez nyereséget. ( 5 )

10.

A kérdést előterjesztő bíróság előadja, hogy az alapügybeli jogvita megoldása érdekében szükséges a BGB 312a. §‑ának (5) bekezdésében foglalt „távközlési szolgáltatás puszta igénybevételéért fizetendő díj” fogalmának értelmezése. Mivel a telefonvonalaknak az alapügyben szóban forgóhoz hasonló díjait európai szinten a 2011/83 irányelv 21. cikkében harmonizálták, értelmezni kell továbbá a 2011/83 irányelv e rendelkezését is. Márpedig ez utóbbi akként rendelkezik, hogy a fogyasztót a telefonos kapcsolatfelvételért a szerződés megkötése után az „alapdíjnál” magasabb összeg nem terhelheti.

11.

A kérdést előterjesztő bíróság szerint a német jogalkotó célja annak elkerülése volt, hogy a kereskedő a nem földrajzi helyhez kötött telefonos kapcsolatfelvételi lehetőség biztosításából külön nyereséget szerezhessen. A 2011/83 irányelv 21. cikkének és ennélfogva a BGB 312a. §‑a (5) bekezdésének ilyen értelmezése nem zárja ki azt, hogy a fogyasztó többet fizessen egy nem földrajzi helyhez kötött hívásért, mint egy szabvány hívásért feltéve, hogy a bevételek nem haladják meg az ilyen telefonos kapcsolatfelvételi lehetőség biztosításának költségét.

12.

Márpedig a kérdést előterjesztő bíróságnak kétségei vannak ezzel az értelmezéssel kapcsolatban, és azt kérdezi, hogy az „alapdíj” fogalmának a német jogalkotóénál szigorúbb értelmezése felmerül‑e a fogyasztók védelme magas szintjének biztosítása érdekében. Úgy véli, hogy a 2011/83 irányelv 21. cikkének szövege, valamint annak célja egy ilyen szigorúbb értelmezés irányába mutatnak. Ugyanis, bár a vitatott nemzeti rendelkezés – ahogyan láttuk – megtiltja a nem földrajzi telefonvonal működtetéséből történő nyereségszerzést, azonban azt nem akadályozza meg, hogy az említett vonalon keresztül történő hívások után magasabb díjakat számítsanak fel azon díjakhoz képest, amelyeket a szabvány vonalakon keresztül történő hívások esetében alkalmaznak.

13.

Ezen kérdésfelvetésekkel szembesülve a Landgericht Stuttgart (stuttgarti területi bíróság, Németország) a 2015. október 15‑i, a Bíróság Hivatalához 2015. november 5‑én érkezett ítéletével felfüggesztette az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

14.

Írásbeli észrevételeket nyújtott be a Zentrale, az észt, a litván, a holland és a finn kormány, valamint az Európai Bizottság. Mivel egyik fél sem kérte tárgyalás tartását, a Bíróság úgy döntött, hogy tárgyalás nélkül határoz.

15.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseivel a kérdést előterjesztő bíróság egyrészt azt kérdezi, hogy úgy kell‑e értelmezni az „alapdíj” fogalmát, hogy a fogyasztót, ha a kereskedőt ügyfélszolgálati telefonvonalon hívja fel, nem terhelheti magasabb költség annál, mint amely szabvány (földrajzi) helyhez kötött vagy mobil hívószám felhívása esetén terhelné, másrészt pedig, hogy mekkora jelentőséget kell tulajdonítani annak a kérdésnek, hogy a kereskedő e telefonvonal révén szerez‑e nyereséget, vagy sem.

16.

Célszerűnek tűnik számomra – ahogyan azt a Bizottság hallgatólagosan sugallta – ezeket a kérdéseket együttesen vizsgálni, mivel azok egy és ugyanazon fogalom értelmezésére vonatkoznak.

17.

Ekképpen a kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett két kérdésével lényegében arra keres választ, hogy hogyan kell értelmezni a 2011/83 irányelv 21. cikkében foglalt „alapdíj” fogalmát.

18.

Kiindulásként rá kell mutatni, hogy a Zentrale, az észt és a litván kormány, valamint a Bizottság az írásbeli észrevételeikben azt az álláspontot képviselték, hogy a fogyasztó, ha a kereskedőt ügyfélszolgálati telefonvonalon hívja fel, a telefonos kommunikációért nem fizethet annál magasabb összeget, mint amelyet szabvány (földrajzi) helyhez kötött vagy mobil hívószám felhívása esetén fizetne.

19.

A 2011/83 irányelv 21. cikkének (1) bekezdése alapján „[a] tagállamok biztosítják, hogy ha a kereskedő telefonvonalat használ a megkötött szerződés céljaira történő kapcsolattartásra, akkor a fogyasztót – amennyiben ő lép kapcsolatba a kereskedővel – az alapdíjnál magasabb összeg ne terhelje”.

20.

A 2011/83 irányelv 21. cikkében foglalt „alapdíj” fogalmának bármilyen meghatározása hiányában, valamint az uniós jogalkotó által a távközlési szolgáltatások nyújtása terén létrehozott jogszabályi keretben ( 6 ) a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy azon kifejezések értelmét és terjedelmét, amelyekre az uniós jog semmilyen meghatározást nem ad, az általános nyelvhasználatban elfogadott szokásos jelentésük szerint kell meghatározni, figyelembe véve azon szövegkörnyezetet, amelyben a kifejezéseket használják, és azon szabályozás célkitűzéseit, amelynek részét képezik. ( 7 )

21.

Ami a német nyelvben az „alapdíj” kifejezésnek tulajdonított szokásos jelentést illeti, ez a kifejezés – amint arra a kérdést előterjesztő bíróság is hivatkozott – a „helyi hívások díja” kifejezésre emlékeztet, amely azokat a költségeket jelenti, amelyek szabvány helyhez kötött hívószámok hívásakor merülnek fel. A kérdést előterjesztő bíróság ezenkívül kiemeli, hogy e fogalom értelmezése nem egységes Németországban. ( 8 )

22.

Ebben a tekintetben az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy egy uniós jogi rendelkezés valamely nyelvi változatának megfogalmazása nem szolgálhat e rendelkezés értelmezésének kizárólagos alapjául, illetve e tekintetben nem élvezhet elsőbbséget más nyelvi változatokkal szemben. Az uniós jog rendelkezéseit ugyanis egységesen kell értelmezni és alkalmazni az Európai Unió valamennyi nyelvén készült változatok figyelembevételével. Az uniós jogi szövegek egyes nyelvi változatai közötti eltérés esetén a szóban forgó rendelkezést azon szabályozás általános rendszerére és céljára tekintettel kell értelmezni, amelynek az a részét képezi. ( 9 )

23.

A jelen ügyben, amint a Bizottság helyesen megjegyezte, bár a különböző nyelvi változatokban a szöveg lényegében nem ellentmondásos, ( 10 ) tekintettel arra, hogy a tagállamokban a végfelhasználók számára a távközlési szolgáltatás nyújtása tekintetében rendelkezésre álló díjszabás különböző, ( 11 ) valamint arra, hogy a dinamikusan változó távközlési szektorban gyors fejlődés figyelhető meg, úgy tűnik, hogy nem lehet megállapítani, hogy az „alapdíj” fogalma az általános nyelvhasználatban hogyan jelenik meg. Következésképpen a többi nyelvi változatban használt kifejezés szokásos értelme alapján nem lehet választ adni az előzetes döntéshozatal céljából előterjesztett kérdésre.

24.

Az „alapdíj” fogalmát tehát a 2011/83 irányelv általános rendszerére, céljára, valamint a szabályozási összefüggéseire tekintettel kell értelmezni. Ezen irányelv keletkezése is megbízható forrása lehet a jogalkotó szándéka bizonyos mértékű nyomon követésének egy olyan érzékeny területen, mint a fogyasztók védelme.

25.

A 2011/83 irányelv 21. cikkét azon rendelkezések figyelembevételével kell értelmezni, amelyek ezt a cikket ebben az irányelvben körülveszik.

26.

Ebben a tekintetben ki kell emelni, hogy a 2011/83 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének f) pontja, amely a távollevők között és az üzlethelyiségen kívül kötött szerződések esetében fennálló, a szerződéskötést megelőző tájékoztatásra vonatkozó követelményeket foglalja magában, ugyancsak az „alapdíj” kifejezést használja. Ez a rendelkezés kimondja, hogy a kereskedő köteles a fogyasztót a szerződéskötést megelőzően tájékoztatni „a szerződés megkötéséhez alkalmazott távközlő eszköz használatának díj[áról], ha azt az alapdíjtól eltérően állapítják meg” ( 12 ).

27.

A Bizottság szerint ez a fogyasztók tájékoztatására vonatkozó kötelezettség lehetővé teszi a fogyasztó számára, hogy döntsön arról, hogy a távközlő eszközökkel kapcsolatos díjak ismeretében köt‑e szerződést a kereskedővel, vagy sem. ( 13 ) A Bizottság továbbá azt állítja, hogy a 2011/83 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének f) pontja szerinti „alapdíjnak” csak azok a költségek tekinthetők, amelyekkel a fogyasztónak számolnia kell, azaz a szokásos telefonos kommunikáció költségei, amely őt szabvány (földrajzi) helyhez kötött vagy mobil hívószám felhívása esetén terheli. Mivel a fogyasztó a távközlési szolgáltatójával kötött szerződés alapján ismeri ezeket a költségeket, a kereskedőt e cikk keretében semmilyen tájékoztatási kötelezettség nem terheli. Ugyanakkor, ha fogyasztó és a kereskedő közötti telefonos kommunikációra egy olyan hívószámon keresztül kerül sor, amely a fogyasztó számára a szabvány (földrajzi) helyhez kötött vagy mobil hívószám felhívásával történő telefonos kommunikáció költségeinél magasabb költségeket eredményez, a kereskedő köteles a fogyasztót erről egyértelműen és közérthető módon tájékoztatni.

28.

Ha a 2011/83 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének f) pontja keretében e rendelkezésnek és az abban foglalt „alapdíj” fogalmának értelmezése amellett szól, hogy abba kizárólag a szabvány (földrajzi) helyhez kötött vagy mobil hívószám felhívásával történő telefonos kommunikáció szokásosan felmerülő költségei tartoznak bele, álláspontom szerint ez nem történhet másként az ezen irányelv 21. cikke szerinti „alapdíj” fogalmának értelmezésével kapcsolatban sem.

29.

Ennélfogva a 2011/83 irányelv 21. cikkét annak szövegkörnyezetében úgy kell értelmezni, hogy az csak azokat a költségeket foglalja magában, amelyek a fogyasztót szabvány (földrajzi) helyhez kötött vagy mobil hívószám felhívása esetén terhelik.

30.

Ez az értelmezés az egyetlen, amely biztosíthatja a 2011/83 irányelv által követett célok elérését a továbbiakban kifejtettek szerint.

31.

A 2011/83 irányelvnek az 1. cikkében megfogalmazott célkitűzése az, hogy „a fogyasztóvédelem magas szintjének elérése révén hozzájáruljon a belső piac megfelelő működéséhez” ( 14 ).

32.

Ebben a tekintetben a 2011/83 irányelv (3) ( 15 )–(5) és (7) preambulumbekezdése emlékeztet arra, hogy ennek az irányelvnek az a célja, hogy hozzájáruljon a „fogyasztóvédelem magas szintjé[hez]”. Különösen ezen irányelv (7) preambulumbekezdése megállapítja, hogy „a fogyasztóknak magas szintű védelemben kell részesülniük az Unió egész területén”. ( 16 )

33.

A holland kormány szerint az alapügyben szóban forgó német szabályozás nem ellentétes a 2011/83 irányelv 21. cikkével és különösen a fogyasztók védelmének az ezen irányelv (3)–(5) és (7) preambulumbekezdésében, valamint az 1. cikkében elismert céljával. Ugyanis az észt ( 17 ) és a litván kormánnyal ellentétben a holland kormány álláspontja szerint az „alapdíj” fogalma magában foglalja a tájékoztatás azon további költségeit, amelyek az érintett ügyfélszolgálati szám rendelkezésre bocsátásából erednek. ( 18 )

34.

Ezt az érvelést nem találom meggyőzőnek.

35.

A 2011/83 irányelv (2) preambulumbekezdése kiemeli, hogy ez az irányelv a teljes harmonizáció érdekében eltér a 85/577/EGK ( 19 ) és a 97/7 irányelvek minimális harmonizációs megközelítésétől. Ennélfogva a jogbiztonság érdekében az a cél, hogy a fogyasztóknak „magas szintű védelemben kell részesülniük az Unió egész területén”, a vállalkozások és a fogyasztók közötti szerződések egyes szempontjainak teljes harmonizációjával érhető el. ( 20 ) Következésképpen a 2011/83 irányelv 4. cikkének megfelelően „a tagállamok nem tarthatnak fenn és nem vezethetnek be nemzeti jogukba az ebben az irányelvben megállapított rendelkezésektől eltérő – ideértve az eltérő szintű fogyasztóvédelmet biztosító szigorúbb vagy kevésbé szigorú – rendelkezéseket”, ami – emlékeztetek rá – a 21. cikke tekintetében nincs előírva. ( 21 )

36.

Ahogyan arra az észt és a litván kormány, valamint a Bizottság helyesen rámutatott, a 2011/83 irányelv 21. cikke arra a helyzetre vonatkozik, amikor a szerződés megkötését követően a fogyasztó e szerződéssel kapcsolatban a kereskedőhöz fordul, különösen azért, hogy annak teljesítésével kapcsolatos kérdéseket tisztázzon, ( 22 ) vagy a szerződés teljesítését követően azért, hogy szavatossági jogokat érvényesítsen, illetve keresetet nyújtson be. Mivel a kereskedő az, aki létrehozza az [ügyfélszolgálati] telefonvonalat, amin keresztül elérhető, befolyásolni tudja a fogyasztóra a kereskedő által fogadott híváskor háruló költségek összegét. Ugyanis, ha a kereskedő egy szabvány (földrajzi) helyhez kötött vagy mobil hívószámot választ, akkor a fogyasztó által a kereskedő felé kezdeményezett hívás alapján csak olyan költségek keletkeznek, amelyek kiszámítására a fogyasztó és a távközlési szolgáltatója közötti szerződés alapján kerül sor. Ezzel szemben, ha a kereskedő egy olyan speciális telefonvonalat választ, amelynek hívásdíjai magasabbak a szokásos piaci díjaknál, fennáll annak veszélye, hogy a fogyasztó gazdasági megfontolásokból a saját hátrányára mellőzi a kereskedővel való telefonos kapcsolatfelvételt, mert az számára további költségeket keletkeztet.

37.

Következésképpen, ha a fizetendő díj magasabb a hagyományos telefonvonal díjánál, ez az ebből eredő további költségek miatt visszatarthatja a fogyasztókat attól, hogy a kereskedővel kapcsolatba lépjenek. ( 23 ) Ezenkívül az irányelv általános rendszeréből következik, hogy a telefonos ügyfélszolgálattal kapcsolatban az a megdönthetetlen vélelem áll fenn, hogy azzal a felek előzetesen számolnak, és így az megjelenik a fogyasztó által már kifizetett árban. Egy túlárazott szám használata a fogyasztót arra kötelezné, hogy kétszer fizessen ugyanazért a szolgáltatásért. ( 24 ) Ez még inkább igaz akkor, ha alacsony a szerződés tárgyának értéke.

38.

A 2011/83 irányelv 21. cikke (1) bekezdésének ilyen értelmezését nem vonja kétségbe a (2) bekezdése, ami egyszerűen pontosítja, hogy ez „az első albekezdés nem érinti a távközlési szolgáltatók azon jogát, hogy az ilyen hívásokért díjat számítsanak fel”. Egyetértek a litván kormány és a Bizottság azon érvével, hogy a meghatározó tényező az, hogy a fogyasztónak felszámított díj nem lehet magasabb a szokásos piaci áron történő szabvány hívás díjánál.

39.

Véleményem szerint fennáll a veszélye annak, hogy a 2011/83 irányelv által létrehozott teljes harmonizáció rendszerének, és a fogyasztók számára biztosított magas szintű védelemnek a hatékony érvényesülése elvész, ha a Bíróság a jelen ügyben a 2011/83 irányelv 21. cikkének egy olyan értelmezését fogadná el, amely lehetővé tenné a tagállamok számára azt, hogy nemzeti szinten az alapügyben szóban forgóhoz hasonló olyan rendelkezéseket vezessenek be, amelyek nemcsak a szabvány (földrajzi) helyhez kötött vagy mobil hívószámon történő telefonos kommunikáció szokásos piaci költségeit foglalják magukba.

40.

Ahogy azt alább kifejtem, ezt az értelmezést támasztja alá a 2011/83 irányelv 21. cikkének keletkezése is.

41.

A 2011/83 irányelv 21. cikkének a jelen indítvány 29. és 39. pontjában bemutatott rendszertani és teleologikus értelmezése ugyancsak összhangban állnak e rendelkezés keletkezésével.

42.

Ugyanis az Európai Parlament – miután a jogalkotási eljárásban megállapította, ( 25 ) hogy nincsenek egységes szabályok az ügyfelek számára díjazás ellenében rendelkezésre álló telefonos ügyfélszolgálatokkal kapcsolatos kérdések tekintetében – az 1378. sz. módosító javaslatában egy új, „Kommunikáció és elérhetőség” című 28a. cikk beiktatását javasolta. ( 26 ) E módosítás indokolása az volt, hogy „[a] kereskedők az ügyfélszolgálattal és a panaszkezeléssel kapcsolatos szolgáltatásaikat egyre inkább telefonos ügyfélszolgálatokra ruházzák. A fogyasztóknak tehát olykor nem elhanyagolható költségeket számítanak fel, amikor térítés ellenében hívható ügyfélszolgálati számokat kell felhívniuk [...]. A kommunikációt és a rendelkezésre állást tehát jogszabályban kell előírni olyan kiegészítő jellegű szerződéses kötelezettségként, amelyért semmilyen további díj nem követelhető a fennálló szerződéses viszony időtartama vagy a szavatosság időtartama alatt” ( 27 ).

43.

Ebben a tekintetben a Bizottság az írásbeli beadványaiban arra hivatkozik, hogy az „alapdíj” fogalmát a Parlament javaslatának elfogadása és módosítása során vezették be. ( 28 ) Ekképpen első olvasatban a Parlament és az Európai Unió Tanácsa közötti megállapodást követően a 21. cikket tartalmazó irányelvjavaslatot elfogadták. ( 29 ) Az uniós jogalkotó célja tehát az volt, hogy megvédje a fogyasztókat a túl magas kommunikációs költségektől azokban az esetekben, amikor fel akarják hívni a kereskedőt vagy annak ügyfélszolgálatát a megkötött szerződéssel kapcsolatban.

44.

Az uniós jogalkotó ezen szándékát ezenkívül alátámasztja a Jogérvényesülési Főigazgatóságnak a 2011/83/EU irányelvvel kapcsolatos iránymutatása. ( 30 ) E dokumentum 10. pontja először is emlékeztet arra, hogy ezen irányelv 21. cikkének célja, hogy „megvédje a fogyasztót a további költségektől, ha fel akarja hívni a kereskedőt, akivel szerződést kötött, amennyiben például panasszal szeretne élni[, másodsorban pedig az, hogy az] ilyen telefonhívások ne kerül[je]nek többe a fogyasztó számára az »alapdíjnál«. Bár az irányelv nem adja meg az alapdíj kifejezett meghatározását, észszerű elvárni a kereskedőktől, hogy biztosítsák, hogy a fogyasztók ne fizessenek többet a 21. cikk hatálya alá tartozó hívások elektronikus távközlési szolgáltatásának tiszta költségénél”. ( 31 ) Ez a dokumentum ezenkívül kifejti, hogy ezen alapdíj‑követelménynek való megfelelés érdekében „a kereskedőknek olyan telefonszámot kell használniuk, amelyek nem tartoznak semmifajta speciális tarifarendszer alá, például szabvány (földrajzi) vonalas vagy mobiltelefonszámokat. A nem földrajzi számok, amelyeket az elektronikus távközlési szolgáltatók általában fix havidíjas »csomagjaik« ajánlatába foglalnak, és a földrajzi számok díjainál nem magasabb díjért hívható telefonszámok szintén alapdíjas költségű számoknak minősülnek”. ( 32 )

45.

Álláspontom szerint a jelen indítvány 25–40. pontjából egyértelműen következik, hogy a 2011/83 irányelv 21. cikkének olyan értelmezése, amely szerint az „alapdíj” fogalma a távközlési szolgáltatás igénybevétele során keletkezett valamennyi költséget magában foglalja e költségek összegétől függetlenül, ellentétes lenne az uniós jogalkotó által követett szabályozási céllal.

46.

Ahogyan azt a jelen indítvány 38. pontjában kifejtettem, a 2011/83 irányelv 21. cikkének, valamint az „alapdíj” fogalmának értelmezése szempontjából meghatározó tényező az, hogy a fogyasztónak felszámított díj nem lehet magasabb a szokásos piaci áron történő szabvány hívás díjánál. Következésképpen, ahogyan azt e rendelkezés rendszertani és teleologikus értelmezése, valamint keletkezése is alátámasztotta, ha a fogyasztót terhelő költségek magasabbak a szabvány telefonhívások során létrejött kommunikáció szokásos költségeinél, ez esetben nem a 2011/83 irányelv 21. cikke szerinti „alapdíjról” van szó.

47.

Ugyanis, ahogyan azt az észt, a litván és a finn kormány, valamint a Bizottság helyesen megjegyezték, a fogyasztónak a kereskedővel kötött szerződéssel kapcsolatos és a szerződéskötés utáni kommunikáció keretében felmerült túl magas kommunikációs díjakkal szembeni védelmére irányuló cél attól a kérdéstől függetlenül érvényesül, hogy végül ki szedi be azt a díjat, amely a fogyasztót a távközlési szolgáltatás igénybevétele következtében terheli. ( 33 ) Ezenkívül a 2011/83 irányelv 21. cikkének hatékony érvényesülése veszne el, ha a fogyasztónak a túl magas kommunikációs költségekkel szembeni védelme attól függne, hogy a kereskedő a kapott díjból bizonyos mértékben részesül‑e, vagy sem.

48.

A fenti megfontolások összességére tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság a Landgericht Stuttgart (stuttgarti területi bíróság, Németország) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre a következő választ adja:

A fogyasztók jogairól, a 93/13/EGK tanácsi irányelv és az 1999/44/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv módosításáról, valamint a 85/577/EGK tanácsi irányelv és a 97/7/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2011. október 25‑i 2011/83/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv 21. cikkében foglalt „alapdíj” fogalmát úgy kell értelmezni, hogy a fogyasztót, ha a kereskedőt ügyfélszolgálati telefonvonalon hívja fel – ha a kereskedő telefonvonalat használ a megkötött szerződés céljaira a fogyasztóval történő kapcsolattartásra – nem terhelheti magasabb költség annál, mint amekkora szabvány (földrajzi) helyhez kötött vagy mobil hívószám felhívása esetén terhelné.