1.

A 2008‑ban kitört világméretű gazdasági és pénzügyi válság leküzdése változatos problémákhoz vezetett az Európai Unióban, amelyekkel a Bíróság is visszatérően foglalkozik. Az utóbbi években minden bizonnyal kiemelkedő jelentőséggel bírt két alkotmányjogi vetületű eljárás, amelyekben arra kérték a Bíróságot, hogy ítélje meg néhány, a gazdasági és monetáris unió megerősítése érdekében európai szinten hozott intézkedés jogszerűségét. ( 2 ) Kevésbé látványosak, de ugyancsak nagy gazdasági, társadalmi és politikai horderejűek a tagállamok saját nemzeti pénzügyi ágazatuk stabilizálására és az uniós polgárok takarékbetéteinek védelmére szolgáló bizonyos intézkedései. A jelen előzetes döntéshozatali eljárásban éppen egy ilyen intézkedésről van szó.

2.

A súlyos körülmények közé került belga–francia Dexia Bank (a továbbiakban: Dexia) feltőkésítésével összefüggésben a belga állam garanciát biztosított azon számos természetes személy ( 3 ) részére, akik annak idején az ARCO‑csoport ( 4 ) három pénzügyi szövetkezetének (a továbbiakban még: ARCO pénzügyi szövetkezetek vagy egyszerűen csak ARCO) részjegytulajdonosai voltak. Az ARCO akkoriban a Dexia legnagyobb részvényeseinek egyike volt.

3.

A magánszemélyeknek az ARCO‑csoport szövetkezeteiben meglévő részjegyeivel összefüggésben nyújtott említett garancia (a továbbiakban még: ARCO‑garancia) két szempontból ütközött jogi ellenállásba.

4.

Az ARCO‑garancia egyrészt foglalkoztatta az Európai Bizottságot, amely az annak alapjául szolgáló garanciaprogramot 2014‑ben a 2014/686/EU határozattal ( 5 ) állami támogatásnak minősítette, és a belső piaccal összeegyeztethetetlennek nyilvánította. A Bizottság arra kötelezte a Belga Királyságot, hogy fizettesse vissza az azzal összefüggő előnyöket, és tartózkodjon az ARCO‑garancia keretében való bármilyen kifizetés teljesítésétől. Az Európai Unió Törvényszéke előtt jelenleg két, e határozattal szemben benyújtott megsemmisítés iránti keresettel összefüggő eljárás van folyamatban. ( 6 )

5.

Az ARCO‑garancia másrészt számos olyan magán‑ és intézményi befektetőt késztetett cselekvésre Belgiumban, akik nem az ARCO‑csoport szövetkezeti részjegyeibe fektették pénzüket, hanem közvetlenül vagy holdingtársaságok közvetítésével a Dexia vagy más tőketársaságok részvényeibe, és most hátrányos helyzetben érezték magukat, mivel nem élvezhették ilyen garancia előnyeit. A belga állammal szemben előterjesztett kereseteikkel olyan jogvitát kezdeményeztek, amely időközben elérte a Grondwettelijk Hofot (a Belga Királyság alkotmánybírósága).

6.

A Bíróságnak a belga alkotmánybíróság kérelmére most az ARCO‑garancia mindkét szempontjával foglalkoznia kell. A 2014/686 bizottsági határozat érvényessége mellett a Bíróságnak azt is meg kell vizsgálnia, hogy a belgához hasonló garanciaprogram összeegyeztethető‑e az uniós jog 94/19/EK irányelvben ( 7 ) szereplő betétbiztosítási rendelkezéseivel, valamint az állami támogatások EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése és EUMSZ 108. cikk (3) bekezdése szerinti tilalmával.

7.

A jelen ügy uniós jogi hátterét egyrészt az EUMSZ 107. cikk, az EUMSZ 108. cikk, az EUMSZ 296. cikk, valamint az Alapjogi Charta 20. és 21. cikke határozza meg, másrészt a 94/19 irányelv. ( 8 ) A következőkben kizárólag az irányelv vonatkozó rendelkezéseinek ismertetésére szorítkozom.

8.

A 94/19 irányelv alkalmazása szempontjából annak 1. cikke többek között a következő fogalommeghatározásokat tartalmazza:

[…]

[…]”

9.

A 94/19 irányelv 3. cikke (1) bekezdése első albekezdésének szövege a következő:

„Valamennyi tagállam biztosítja, hogy területén egy vagy több betétbiztosítási rendszert vezessek [helyesen: vezessenek] be, és ismerjenek el hivatalosan. A második albekezdésben és a (4) bekezdésben foglalt körülmények kivételével valamely tagállamban a 77/780/EGK irányelv 3. cikke szerint engedéllyel rendelkező hitelintézet kizárólag akkor gyűjthet betétet, ha egy ilyen rendszer tagja.”

10.

Kiegészítésképpen utalni kell a 94/19 irányelv 2. cikkére:

„A biztosítási rendszerekből történő visszafizetésekből a következőket ki kell zárni:

11.

A belga jogból elsősorban a Belga Nemzeti Bank jogállásának meghatározásáról szóló, 1998. február 22‑i törvény (a továbbiakban: a nemzeti bankról szóló törvény) bír jelentőséggel.

12.

A később a belga parlament által ratifikált 2011. március 3‑i királyi rendelettel ( 9 )2011. április 1‑jétől új 36/24. cikket iktattak a nemzeti bankról szóló törvénybe, amely az alapjogvita tekintetében irányadó változatában kivonatosan a következőket tartalmazza:

[…]

[…]

A […] királyi rendeletek hatályukat vesztik, ha hatálybalépésük időpontjától számított tizenkét hónapon belül nem erősíti meg törvény azokat. A megerősítés a királyi rendeletek hatálybalépésének időpontjára visszaható hatállyal érvényesül. Az (1) bekezdés 2–6. pontja alapján meghozott királyi rendeleteket a minisztertanács vitatja meg.

[…]”

13.

Ahogyan az az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kiderül, a hivatkozott rendelkezést – az azt megelőző szabályokhoz ( 10 ) hasonlóan – a 2008‑as világméretű gazdasági és pénzügyi válsággal összefüggésben fogadták el. A rendelkezés célja olyan intézkedések időben történő meghozatalának lehetővé tétele, amelyekkel korlátozhatók a pénzügyi piacokon esetlegesen fellépő hirtelen válságnak vagy a rendszerválság komoly veszélyének a mértéke és következményei. Kifejezetten a pénzügyi szövetkezetek tekintetében a belga jogalkotó úgy vélte továbbá, hogy bizonyos esetekben azok részjegyei a megtakarítási termékek valamennyi jellemzőjével rendelkeznek, ezért a bankbetétekhez vagy az életbiztosítások bizonyos fajtáihoz hasonló védelemben kell részesülniük.

14.

Ezt követően a nemzeti bankról szóló törvény 36/24. cikke 1. §‑a (1) bekezdésének 3. pontja alapján meghozták a 2011. október 10‑i királyi rendeletet, amely a pénzügyi szektorban tevékenykedő, engedéllyel rendelkező szövetkezetek számára lehetővé tette, hogy önként csatlakozzanak a Belgiumban a betétek és életbiztosítások vonatkozásában 2008‑ban bevezetett, különleges védelmi alaphoz. Az említett alapot ugyanakkor átnevezték „a betéteket és életbiztosításokat, valamint az engedéllyel rendelkező szövetkezetek tőkéjét védelemben részesítő különleges alappá”.

15.

A 2011. november 7‑i királyi rendelet végül elfogadta az ARCO‑csoport három engedéllyel rendelkező szövetkezete, nevezetesen az Arcopar, az Arcofin és az Arcoplus tőkéjük védelmére irányuló kérelmét. Ilyen garancia biztosítására irányuló kérelem nem érkezett más szövetkezettől.

16.

A Belga Királyság alkotmánybíróságától jelenleg három egyesített ügyben vár választ a Raad van State (államtanács, Belgium) a nemzeti bankról szóló törvény 36/24. cikkének alkotmányosságával összefüggésben, amely rendelkezést a fentebb említettekkel összhangban a 2008‑ban kitört világméretű gazdasági és pénzügyi válságra válaszul fogadott el a belga jogalkotó.

17.

E normakontroll‑eljárás alapjául a belga állam által a nemzeti bankról szóló törvény 36/24. cikke 1. §‑a (1) bekezdésének 3. pontja alapján, a meghatározott, engedéllyel rendelkező pénzügyi szövetkezetek természetes személyek tulajdonában álló részjegyeinek törvényben meghatározott, tagonként 100000 euró összegű biztosítására létrehozott garanciaprogram szolgál.

18.

Az ilyen garancia biztosítására irányuló szándék már kevéssel ezt megelőzően szerepelt két kormányzati közleményben, mégpedig először 2008. október 10‑én, majd ismételten 2009. január 21‑én. ( 11 ) A 2009. január 21‑i közleményt ugyanazon a napon az ARCO‑csoport is közzétette az internetes honlapján.

19.

A belga állam csak 2011. november 7‑én értesítette az Európai Bizottságot a hivatkozott garanciaprogramról, az ARCO pénzügyi szövetkezeteknek a belga betétbiztosítási rendszerbe királyi rendelet útján történő felvétele napján. ( 12 )

20.

Az alkotmánybíróságnak az államtanács megkeresésére azt kell tisztáznia, hogy a nemzeti bankról szóló törvény 36/24. cikke 1. §‑a (1) bekezdésének 3. pontjában szereplő garanciaprogram összeegyeztethető‑e az egyenlő bánásmódnak és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának a belga alkotmány 10. és 11. cikkében rögzített elvével. A felperesek államtanács előtti kifogása lényegében úgy szól, hogy ez a garanciaprogram a pénzügyi szövetkezetekben tagsággal rendelkező természetes személyek, valamint a piacon tevékenykedő egyéb tőketársaságokban és intézményekben részesedéssel rendelkező különböző személyek közötti hátrányos megkülönböztetéshez vezet.

21.

Az alkotmánybíróság a nemzeti bankról szóló törvény 36/24. cikkének alkotmányjogi megítélését megelőző kérdésként arról kér felvilágosítást, hogy megsértette‑e a belga állam az uniós jogot a vitatott garanciaprogrammal, mégpedig egyrészt a betétbiztosítási rendelkezéseket, másrészt pedig az állami támogatások jogát. Ezen előzetes kérdés tisztázásához szükségesnek véli a Bíróság előzetes döntéshozatalát.

22.

A belga alkotmánybíróság a 2015. február 5‑én meghozott és 2015. február 19‑én beérkezett ítéletével ( 13 ) az EUMSZ 267. cikk alapján előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

23.

A Bíróság kérésére a kérdést előterjesztő bíróság 2016 januárjában az eljárási szabályzat 101. cikke alapján részletesebben kifejtette a 2)–6) kérdés alapügy szempontjából fennálló relevanciáját.

24.

A Bíróság előtti írásbeli eljárás során közreműködtek az alapeljárás felperesei (egyrészt P. Vervloet és társai, másrészt Schaerbeek település és a Pensionsfonds Ogeo Fund), az ARCO‑csoportnak az alapeljárásban beavatkozóként részt vevő három pénzügyi szövetkezete (Arcopar, Arcofin és Arcoplus), valamint a Belga Királyság és az Európai Bizottság. Ugyanezen résztvevők képviseltették magukat a 2016. április 6‑i tárgyaláson is.

25.

Terjedelmes kérdéslistájával a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy megsértette‑e a belga állam az uniós jogot, amikor a 2008‑ban kitört gazdasági és pénzügyi válsággal összefüggésben életre hívta a meghatározott pénzügyi szövetkezetekben tagsággal rendelkező természetes személyeket védő garanciaprogramot.

26.

Mielőtt az előterjesztett kérdések tartalmi értékelésébe kezdek, szólnom kell az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatóságáról. Az eljárás néhány résztvevője ugyanis kétségbe vonta az uniós jogi problémák releváns voltát azzal az indokolással, hogy az alapügyben kizárólag a belga alkotmányjog bír jelentőséggel, és ehhez semmi köze a 94/19 irányelvnek és az állami támogatások jogának, még a támogatások szelektív jellegére irányuló kérdésnek sem.

27.

Ezzel összefüggésben megjegyzendő, hogy az uniós jogra vonatkozó előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések releváns voltát vélelmezni kell. A Bíróság csak akkor utasíthatja el a nemzeti bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés megválaszolását, ha az uniós jogi rendelkezés kért értelmezése vagy érvényességének értékelése nyilvánvalóan semmilyen összefüggésben nincs az alapügy tényállásával vagy tárgyával, ha a probléma hipotetikus jellegű, vagy ha nem állnak a Bíróság rendelkezésére azok a ténybeli vagy jogi elemek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az elé terjesztett kérdésekre hasznos választ adhasson. ( 14 )

28.

A jelen ügyben nem lehet erről szó.

29.

Bizonyára arra kérték fel itt a belga alkotmánybíróságot, hogy az egyenlő bánásmódnak és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának a belga alkotmány 10. és 11. cikkében rögzített elvének szempontjából vizsgálja meg a nemzeti bankról szóló törvény 36/24. cikke 1. §‑a (1) bekezdésének 3. pontja szerinti vitatott garanciaprogramot. Az alkotmánybíróság azonban nyilvánvalóan ezt megelőzőnek tekinti az általa előterjesztett uniós jogi kérdéseket. Erre már az előzetes döntéshozatalra utaló végzésében hivatkozott, és tovább részletezte az eljárási szabályzat 101. cikke szerinti kiegészítő felvilágosításában. A Bíróság előtti tárgyaláson is egyértelműen kifejtették ezt az eljárásban részt vevő felek, különösen Schaerbeek település és az Ogeo Fund.

30.

Az alkotmánybíróság nagyon meggyőző módon először azzal az előzetes kérdéssel foglalkozik, hogy a szóban forgó garanciaprogram összeegyeztethető‑e az uniós joggal. Ebből azután következtetéseket von le a belga alkotmány szerinti, tiltott eltérő bánásmód fennállása vagy hiánya vonatkozásában.

31.

Amennyiben ugyanis az következik az uniós jogból, hogy uniós jogi szempontból megengedhető az említett garanciaprogram (például azért, mert a 94/19 irányelv szerinti betétbiztosítási rendelkezésekből a belga állam megfelelő kötelezettsége következik), úgy ez igazolhatja a befektetők esetleges eltérő kezelését. Ha azonban bebizonyosodik, hogy az ilyen garanciaprogram ellentétes az uniós joggal (például azért, mert a 94/19 irányelv előírásainak vagy az állami támogatásokra vonatkozó jog követelményeinek figyelmen kívül hagyásával vezették be), akkor ez a program vélhetően nem igazolhatja a befektetők belga alkotmány szerinti eltérő kezelését sem.

32.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések így nem nyilvánvalóan lényegtelenek az alapügy eldöntése szempontjából, ezáltal nem lehet komolyan kétségbe vonni az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatóságát.

33.

A Bíróságtól tartalmi szempontból azt kérik, hogy egyrészt a betétbiztosításról szóló uniós jogi előírások alapján mérlegelje a belgához hasonló garanciaprogramot (az első előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés, lásd erről közvetlenül az 1. pontot), másrészt pedig, hogy az állami támogatások uniós jogi tilalmának szempontjából ítélje meg azt (a 2)–6) előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés, lásd erről a 2. pontot).

34.

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arról kér felvilágosítást, hogy a jelen ügyben vitatotthoz hasonló garanciaprogram összhangban áll‑e a betétbiztosításra vonatkozó uniós jogi követelményekkel. E célból az alkotmánybíróság a 94/19 irányelvnek az Alapjogi Charta 20. és 21. cikkével és az egyenlő bánásmód általános elvével összefüggésben értelmezett 2. és 3. cikkének jelentésére kérdez rá a Bíróság előtt.

35.

Míg az ARCO úgy véli, hogy a garanciaprogram a 94/19 irányelv szerinti betétbiztosítás értelme és célja alapján megengedett, addig Schaerbeek település és az Ogeo Fund ellenkező állásponton van. Belgium és a Bizottság úgy véli, hogy az irányelv alapvetően nem írja elő és nem is tiltja az ilyen garanciaprogramot. P. Vervloet természetes személy felperes társai a maguk részéről hangsúlyozzák, hogy a garanciaprogram nem a 94/19 irányelv átültetése, és ellentétes a rendszerrel a betétbiztosításnak a pénzügyi szövetkezetek részjegyeire való kiterjesztése.

36.

Ahogyan a következőkben bemutatom, a 94/19 irányelv alapvetően semlegesen áll az itt szóban forgóhoz hasonló problémához. Az irányelv nem követeli meg (lásd erről közvetlenül az a) pontot) és nem is tiltja (lásd erről lentebb a b) pontot) a betétbiztosítás pénzügyi szövetkezetek részjegyeire való kiterjesztését.

37.

Elsőként azt kell tisztázni, hogy a 94/19 irányelv megkövetelte‑e a belgához hasonló nemzeti betétbiztosítási rendszernek a pénzügyi szövetkezetek természetes személyek tulajdonában lévő részjegyeire való kiterjesztését.

38.

A 94/19 irányelv 3. cikkének (1) bekezdéséből következik a tagállamok azon kötelezettsége, hogy biztosítsák, hogy területükön betétbiztosítási rendszereket vezessenek be és ismerjenek el hivatalosan. E kötelezettség terjedelmét az irányelv tárgyi és személyi hatályára tekintettel kell megítélni.

39.

Tárgyi szempontból a 94/19 irányelvet a betétekre kell alkalmazni. Az irányelv 1. cikkének 1. pontjában szereplő fogalommeghatározás értelmében ez a tulajdonosnak visszafizetendő, számlán tartott pénzeszközöket jelenti, valamint okirattal tanúsított tartozásokat.

40.

A rendelkezésemre álló információ alapján egyik sem igaz az ARCO‑csoportéhoz hasonló belga pénzügyi szövetkezetek részjegyeire. Az ilyen részjegyek esetében ugyanis lényegében az érintett vállalkozás saját tőkéjében való részesedésről van szó, míg a betéteket az jellemzi, hogy valamely hitelintézet idegen tőkéjéhez tartoznak.

41.

Ezen túlmenően a betéteket esedékességkor névértéken kell visszafizetni a tulajdonosuknak, adott esetben hozzászámítva a megállapodás szerinti kamatokat, és levonva abból az esetleges díjakat és adókat, míg az adott szövetkezetből való kilépéskor a tagnak kifizetett pénzösszeg e vállalkozás pénzügyi fejlődését tükrözi, és ennek megfelelően esetenként magasabb vagy alacsonyabb lehet.

42.

Következésképpen a szövetkezeti részjegy befektető általi megszerzése még megtakarítási terméknek tekintése esetén is kevésbé hasonlítható össze egy bankszámlára való befizetéssel vagy valamely kötvény megszerzésével, mint inkább olyan részvény megvásárlásával, amelynek tekintetében a 94/19 irányelv nem ír elő semmilyen garanciát.

43.

A belga pénzügyi szövetkezetek szóban forgó részjegyei egyébként nem azonosíthatók a 94/19 irányelv 1. cikke 1. pontjának második bekezdése szerinti lakás‑takarékpénztárak részvényeivel sem. Egyrészt ugyanis a betét fogalmának ez a különös kiterjesztése már szövege szerint is kizárólag csak az Egyesült Királyság és Írország lakás‑takarékpénztárainak részvényeire vonatkozik, és a hivatkozott rendelkezésben nincs szó a belga jog szerinti pénzügyi szövetkezetekről. Másrészt pedig ez a különös szabályozás kifejezetten nem vonatkozik olyan részvényekre, amelyek a tőke részét képezik. Az ARCO‑csoportéhoz hasonló pénzügyi szövetkezetek jelen ügyben vitatott részjegyei esetében azonban, ahogyan már korábban említettem, éppen erről – a saját tőkéből való részesedésről – van szó.

44.

Személyi szempontból a 94/19 irányelvet kizárólag hitelintézetekre kell alkalmazni. Az irányelv 1. cikkének 4. pontja szerinti fogalommeghatározás értelmében ez olyan vállalkozásokat jelent, amelyek tevékenysége betétek vagy más visszafizetendő pénzeszközök nyilvános gyűjtése és hitelek nyújtása saját számlára.

45.

A szóban forgó belga garanciaprogrammal érintett pénzügyi szövetkezetek esetében ez sem teljesül. Az alapeljárás valamennyi résztvevőjének – beleértve magát az ARCO‑t is – egybehangzó állítása szerint ugyanis az ARCO‑csoportéhoz hasonló pénzügyi szövetkezetek nem hitelintézetek. Nem végzik betétek nyilvános gyűjtését, és nem is nyújtanak rendszeresen, a bankokra jellemző módon saját számlára hiteleket.

46.

Abból sem következik más, ha az egyenlő bánásmód általános uniós jogi elvével összefüggésben értelmezzük a 94/19 irányelvet, ahogyan a belga alkotmánybíróság utal erre az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésében.

47.

Az egyenlő bánásmód elve az uniós jog általános elve, amelyet az Alapjogi Charta 20. és 21. cikke rögzít. ( 15 ) Az nem értelmezhető és alkalmazható jogterületenként eltérően.

48.

Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében ezen elv megköveteli, hogy hasonló helyzeteket ne kezeljenek eltérő módon, és hogy az eltérő helyzeteket ne kezeljék ugyanolyan módon, kivéve ha az ilyen bánásmód objektíven igazolható. ( 16 )

49.

Ahogyan fent kifejtettem, ( 17 ) a pénzügyi szövetkezetek szóban forgó részjegyei az uniós jogi betétbiztosítás tárgyára tekintettel alapvetően különböznek a hitelintézetek klasszikus betéteitől, még ha néhány szempontból – például az adózás, az állami szabályozás és a nyilvánosság körében való kedveltség tekintetében – hasonlíthatnak is a klasszikus megtakarítási termékekre. Ennek megfelelően az egyenlő bánásmód alapján semmiképpen nem követeli meg az uniós jog a belgához hasonló nemzeti betétbiztosítási rendszer kiterjesztését az ilyen szövetkezeti részjegyekre.

50.

Következésképpen Belgiumot sem a 94/19 irányelv, sem az egyenlő bánásmód általános elve nem kötelezte uniós jogi szinten arra, hogy a nemzeti betétbiztosítási rendszerét kiterjessze e tőkebefektetési formára.

51.

A továbbiakban azt kell megvizsgálni, hogy a 94/19 irányelv megtiltotta‑e a belgához hasonló nemzeti betétbiztosítási rendszernek a pénzügyi szövetkezetek természetes személyek tulajdonában lévő részjegyeire való kiterjesztését.

52.

E kérdés megválaszolása elsősorban a 94/19 irányelv 2. cikkének második francia bekezdésétől függ. E rendelkezés értelmében a biztosítási rendszerekből történő visszafizetésekből ki kell zárni valamennyi olyan eszközt, amely a szavatoló tőke meghatározás alá tartozik a 89/299 irányelv 2. cikke alapján, amelybe nem utolsósorban beletartozik a „befizetett tőke” is.

53.

Első pillantásra valóban alkalmazandónak tűnik ez a kizáró ok a jelen ügyben. Ahogyan ugyanis már fent kifejtettem, a pénzügyi szövetkezetek szóban forgó részjegyei esetében olyan eszközről van szó, amellyel a befektető a részvényvásárláshoz hasonlóan az adott vállalkozás saját tőkéjében szerez részesedést. ( 18 )

54.

Közelebbről vizsgálva azonban kiderül, hogy a 94/19 irányelv 2. cikkének második francia bekezdésében szereplő kizáró ok csak a hitelintézetek saját tőkéjére vonatkozik. Ott ugyanis kifejezetten olyan „szavatoló tőkéről” van szó, amely „a hitelintézetek saját tőkéjéről szóló […] 89/299[…] irányelv 2. cikke [szerinti meghatározás alá tartozik]”. Ahogyan már említettem, ( 19 ) a belga jog szerinti, engedéllyel rendelkező pénzügyi szövetkezetek esetében azonban éppen nem ilyen hitelintézetekről van szó.

55.

Így főszabály szerint nem ellentétes a 94/19 irányelv 2. cikkének második franciabekezdésével a nemzeti betétbiztosítási rendszernek a pénzügyi szövetkezetek természetes személyek tulajdonában lévő részjegyeire való kiterjesztése.

56.

Továbbá: az a körülmény, hogy az irányelv betétbiztosítási kérdésekben csupán minimumharmonizációt ír elő, ( 20 ) a tagállamok arra vonatkozó mozgástere mellett szól, hogy további, az uniós jogban nem szereplő tényállásokat is bevonjanak nemzeti betétbiztosítási rendszereikbe.

57.

A tagállamok ugyanakkor nem terjeszthetik ki teljesen szabadon, szándékuk szerint a nemzeti betétbiztosítási rendszereiket a 94/19 irányelv által védelemben részesített tárgyon – a hitelintézeteknél meglévő betéteken – túli más tényállásokra. Ennyiben ugyan nem kötelező figyelembe venniük az egyenlő bánásmód uniós jogi elvét, mert ez csak az uniós jog végrehajtása során kötelezi a nemzeti hatóságokat (lásd: az Alapjogi Charta 51. cikkének (1) bekezdése). Nem korlátozhatják azonban a 94/19 irányelvvel a teljes belső piacon megvalósítandó betétbiztosítási rendszer hatékony érvényesülését.

58.

Ahogyan azt a Bizottság ezzel összefüggésben helyesen hangsúlyozza, a betétbiztosítás hatékony érvényesülésének ilyen korlátozására kerülhet sor, ha valamely tagállam olyan nagyobb mértékű kockázatnak teszi ki nemzeti betétbiztosítási rendszerét, amely nem kapcsolódik közvetlenül e rendszer céljához. Minél magasabb ugyanis a kivédendő kockázat, annál jobban felhígul a betétbiztosítás, és annál kevésbé képes a betétbiztosítási rendszer – lényegében változatlan eszközök mellett – hozzájárulni a 94/19 irányelv céljának megvalósításához, amely arra irányul, hogy előmozdítsák a hitelintézetek tevékenységének harmonikus fejlődését, és megnöveljék a bankrendszer stabilitását és a betétesek védelmét. ( 21 )

59.

A nemzeti bíróságok feladata annak megítélése, hogy a szóban forgó garanciaprogram ténylegesen korlátozza‑e a belga betétbiztosítási rendszer hatékony érvényesülését. Azt kell mindeközben figyelembe venniük, hogy az ARCO‑garanciához hasonló garancia nagy számú kisbefektetőt von a betétbiztosítási rendszerbe, hogy a pénzügyi szövetkezetek a múltban egyáltalán nem járultak hozzá a rendszer finanszírozásához, ( 22 ) és hogy egyébként is csupán pár nappal – mégpedig az önkéntes felszámolásukról szóló határozatot körülbelül egy hónappal megelőzően – a biztosítási esemény bekövetkezése előtt vették fel azokat a rendszerbe. Így a nemzeti betétbiztosítási rendszerből egyértelműen előnyösebb ellenszolgáltatásban részesülnek a rendszerhez már régóta díjfizetőként csatlakozott vállalkozásokhoz képest.

60.

Egyébként magától értetődő, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni más – különösen az EUMSZ 107. és az EUMSZ 108. cikk szerinti állami támogatásokra vonatkozó jog követelményeit tartalmazó – uniós jogi előírásokat sem. ( 23 )

61.

Mindent egybevetve tehát úgy kell értelmezni a 94/19 irányelvet, hogy az nem kötelezi, de nem is akadályozza a tagállamokat a tekintetben, hogy a mindenkori nemzeti betétbiztosítási rendszerükbe bevonják az engedéllyel rendelkező pénzügyi szövetkezetek természetes személyek tulajdonában lévő részjegyeit, amennyiben ez nem korlátozza a betétbiztosítás hatékony érvényesülését, és nem hagy figyelmen kívül más uniós jogi előírásokat.

62.

A 2)–6) előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra keres választ, hogy a jelen ügyben vitatotthoz hasonló garanciaprogram ellentétes‑e az állami támogatásokra vonatkozó jogból eredő uniós jogi követelményekkel. Az alkotmánybíróság lényegében annak tisztázását kéri, hogy e garanciaprogram az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdése szerinti új állami támogatás‑e, amelyet be kellett volna jelenteni a Bizottságnak, és a Bizottság általi jóváhagyása előtt nem lehetett végrehajtani azt: ez a probléma vezérfonalként vonul végig a 2)–6) kérdésen.

63.

Az alkotmánybíróság előzetes döntéshozatal iránti kérelmének azonban nem tárgya a garanciaprogram belső piaccal, különösen az EUMSZ 107. cikk (3) bekezdésének b) pontjára tekintettel való összeegyeztethetősége, amellyel kapcsolatban az eljárás több résztvevője is nyilatkozott a Bíróság előtt.

64.

Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság először a 2014/686 határozatot teszi vizsgálat tárgyává, és e határozat érvényességének vizsgálatát kéri a Bíróságtól. Mindaddig ugyanis, amíg e határozatot kereset nyomán nem nyilvánítja semmisnek az uniós bíróság, vagy előzetes döntéshozatal iránti kérelem nyomán nem nyilvánítja érvénytelennek azt, az alkotmánybíróságot kötelezi a Bizottság abban szereplő álláspontja, ( 24 ) amelynek értelmében az ARCO‑garancia új állami támogatás, amelyet jogellenesen hajtottak végre, amelynek előnyeit vissza kell fizettetni, és amelynek keretében tartózkodni kell bármilyen kifizetés teljesítésétől.

65.

Ahogyan az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből kiderül, az ARCO‑csoport három pénzügyi szövetkezete lényegében ugyanazon érvekkel kérdőjelezi meg a belga bíróságok (alkotmánybíróság és államtanács) előtt folyamatban lévő alapeljárásban a 2014/686 határozat érvényességét, mint amelyekkel az Európai Unió Törvényszéke előtt az említett határozat megsemmisítése iránt indított keresetüket is indokolták. ( 25 ) Végső soron tehát a Bíróság e határozat érvényességének vizsgálatával nem csupán a nemzeti bíróság előtt folyamatban lévő eljárás szempontjából nyújt fontos állásfoglalást, hanem egyfajta előzetes döntést is hoz az uniós bíróság előtt folyamatban lévő elsőfokú eljáráshoz. ( 26 )

66.

Az ARCO által a 2014/686 határozattal szemben felhozott, az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban összefoglalt kifogások egyrészt a tiltott állami támogatás EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése szerinti fogalmára, másrészt pedig a Bizottságot az EUMSZ 296. cikk második bekezdése alapján terhelő indokolási kötelezettségre vonatkoznak. Mindkét szempontot megvizsgálom egymás után.

67.

Az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében „[h]a a Szerződések másként nem rendelkeznek, a belső piaccal összeegyeztethetetlen a tagállamok által vagy állami forrásból bármilyen formában nyújtott olyan támogatás, amely bizonyos vállalkozásoknak vagy bizonyos áruk termelésének előnyben részesítése által torzítja a versenyt, vagy azzal fenyeget, amennyiben ez érinti a tagállamok közötti kereskedelmet”.

68.

Az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett „támogatásnak” minősítéshez az e rendelkezés szerinti minden feltételnek teljesülnie kell. ( 27 )

69.

Először is állami beavatkozásról vagy legalábbis állami forrásból történő beavatkozásról kell hogy szó legyen. Másodszor ennek a beavatkozásnak alkalmasnak kell lennie arra, hogy érintse a tagállamok közötti kereskedelmet. Harmadszor a kedvezményezettjét előnyben kell részesítenie. Negyedszer torzítania kell a versenyt, vagy azzal kell fenyegetnie. ( 28 )

70.

E feltételek vizsgálata során az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében nem annyira a nemzeti hatóságok szubjektív célkitűzése (a vitatott garanciaprogram kétségtelenül azon a jóhiszemű szándékon alapul, hogy a magánszemélyeket megóvja megtakarításaik elvesztésétől, és ugyanakkor hozzájáruljon a nemzeti pénzügyi rendszer stabilizálásához) döntő, hanem a meghozott intézkedés hatásai. ( 29 )

71.

A jelen ügyben egyrészt vitatott, hogy a belga garanciaprogram szelektív előnyt jelent‑e az ARCO‑szövetkezeteknek (a támogatás fogalmának harmadik feltétele), és másrészt, hogy alkalmas‑e arra, hogy érintse a tagállamok közötti kereskedelmet, valamint hogy torzítsa a belső piaci versenyt (a támogatás fogalmának második és negyedik feltétele). ( 30 )

72.

A Bizottság a 2014/686 határozat (80)–(84) preambulumbekezdésében először is kifejti, hogy „az intézkedés egyetlen valódi kedvezményezettjének az ARCO számított”.

73.

Az ARCO ellenérve szerint a garanciaprogram valódi kedvezményezettjei egyrészt az ARCO pénzügyi szövetkezetekben tagsággal rendelkező természetes személyek, mivel számukra kifejezetten biztosították tőkéjük 100000 euró összegig való visszafizetését, és másrészt a Dexia, amelynek megmentéséhez a hivatkozott garanciaprogram hozzá kívánt járulni.

74.

E kifogás mindazonáltal nem célravezető. Ugyanis önmagában az a körülmény, hogy más érintettek – a pénzügyi szövetkezetekben tagsággal rendelkező természetes személyek és a Dexia – részesülhettek a vitatott garanciaprogram előnyeiből, semmiképpen nem zárja ki, hogy az ARCO maga is a szóban forgó program kedvezményezettjének vagy akár fő kedvezményezettjének (vagy a Bizottság szavaival élve „egyetlen valódi kedvezményezettnek”) tekinthető.

75.

Az ARCO ezzel összefüggésben különösen azt hagyja figyelmen kívül, hogy az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése szerinti támogatásnak minősül formájától függetlenül az a beavatkozás, amely közvetlenül vagy közvetve alkalmas vállalkozások előnyben részesítésére. ( 31 ) Az ARCO mint a pénzügyi ágazatban tevékenykedő vállalkozás számára kétségtelenül legalább közvetett előny származott a belga garanciaprogramból. Az ARCO‑csoportot ugyanis csak ez a garanciaprogram óvta meg magánbefektetőinek a három ARCO pénzügyi szövetkezetből való fenyegető kivonulásától, ( 32 ) és ugyanakkor olyan helyzetbe hozta, hogy fő részvényesként közreműködhessen a Dexia akkoriban tervezett feltőkésítésében. Egyebekben emlékeztetni kell arra, hogy – valamennyi más pénzügyi szövetkezettel ellentétben – maguk az ARCO pénzügyi szövetkezetek kérték a garanciaprogramhoz csatlakozást. Aligha nyújtottak volna be ilyen kérelmet, ha nem hittek volna annak konkrét gazdasági előnyében.

76.

Kevésbé meggyőző az ARCO azon ellenérve is, hogy a három ARCO pénzügyi szövetkezet számára nem járt volna szükségszerűen hátrányos hatással a saját tőke csökkenése. Ha ugyanis csökken valamely vállalkozás saját tőkéje, ezzel megnő eladósodásának aránya, és romlik a hitele, így ez a vállalkozás a jövőben már csak kevésbé előnyös feltételek mellett juthat új tőkéhez. Éppen az ARCO helyzetében nem lehet ezt a szempontot elhanyagolni, amely akkoriban jelentős gazdasági elköteleződést vállalt a Dexia megmentésére tett kísérletekben való közreműködésével.

77.

Az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése tiltja az olyan támogatásokat, amelyek „bizonyos vállalkozások[at] vagy bizonyos áruk termelésé[t] előnyben részesít[ik]”, vagyis a szelektív támogatásokat. ( 33 ) Az ítélkezési gyakorlat szerint az előny szelektív jellegének ismertetőjele, hogy előnyben részesít bizonyos vállalkozásokat vagy bizonyos árukat az említett rendszer által kitűzött célra tekintettel hasonló ténybeli és jogi helyzetben lévő más vállalkozásokhoz vagy árukhoz képest. ( 34 )

78.

A 2014/686 határozat (100)–(107) preambulumbekezdésében a Bizottság kifejti, hogy a vitatott garanciaprogram olyan előnyt teremtett az ARCO számára, amely „egyértelműen szelektív”. ( 35 )

79.

Az ARCO azonban vitatja, hogy ilyen szelektív előnyben részesült volna. Álláspontja szerint a pénzügyi szövetkezetek ténybeli és jogi szempontból olyan helyzetben vannak, amely nem összehasonlítható a klasszikus megtakarítási termékek kínálóinak helyzetével, ezért teljes mértékben összeegyeztethető volt a rendszerrel a belga betétbiztosítás ilyen pénzügyi szövetkezetekben tagsággal rendelkező személyekre való kiterjesztése.

80.

Ez az érv mindazonáltal nem meggyőző. Ahogyan a fentiekben a 94/19 irányelvvel összefüggésben már részletesebben kifejtettem, az ARCO‑csoportéhoz hasonló pénzügyi szövetkezetek részjegyei a betétbiztosítás céljai tekintetében kevésbé hasonlítanak a hitelintézeteknél elhelyezett klasszikus betétekre, mint inkább a részvényekre. ( 36 ) Emellett a hivatkozott pénzügyi szövetkezetek saját állításuk szerint sem rendelkeznek a hitelintézetek tulajdonságaival. ( 37 )

81.

Ezáltal az ARCO‑csoportéhoz hasonló pénzügyi szövetkezetek a betétbiztosítás által követett e célkitűzésekre tekintettel nem voltak olyan, a hitelintézetekkel összehasonlítható helyzetben, amely természetessé tenné a vitatott garanciaprogram általi bevonásukat a belga betétbiztosítási rendszerbe. Ellenkezőleg, helyzetük sokkal inkább az olyan vállalkozásokéhoz hasonlított, amelyek részvények formájában kínálják vételre a vállalkozásukban való részesedést, és ezzel egyfajta tőkebefektetést kínálnak a nyilvánosság számára, amelyre főszabály szerint nem vonatkozik betétbiztosítás.

82.

Nem következik más az ARCO és Belgium által hivatkozott Paint Graphos ítéletből ( 38 ) sem.

83.

A hivatkozott ítéletben a Bíróság adójogi összefüggésben vizsgálta azt a kérdést, hogy a tagállam által nyújtott előny milyen feltételek mellett szelektív úgy, hogy az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése szerinti állami támogatásnak minősülhet. Röviden, a hivatkozott ítélet szerint a szelektív jelleg attól függ, hogy az intézkedés eltér a közös adórendszertől, amennyiben különbséget tesz az érintett tagállam adózási rendszere által kitűzött célra tekintettel hasonló jogi és ténybeli helyzetben lévő gazdasági szereplők között. ( 39 )

84.

A jelen ügyben szereplő „általános rendszer” alapján a tőkebefektetésekre főszabály szerint nem vonatkozik betétbiztosítás. Csak a hitelintézeteknél elhelyezett betétek tartoznak a betétbiztosítás hatálya alá, míg a vállalkozásokban való részesedés formájában megjelenő befektetések, amelyek értéke a vállalkozás pénzügyi fejlődésétől függ, főszabály szerint nem élvezik az ilyen biztosítás előnyeit.

85.

Ha már most Belgium a vállalkozásokban fennálló részesedések bizonyos formáit – a jelen ügyben az engedéllyel rendelkező pénzügyi szövetkezetek tőkéjének természetes személyek tulajdonában álló részjegyeit – ugyancsak bevonja a betétbiztosításba, akkor a Paint Graphos ítélet szavaival élve „különbséget tesz gazdasági szereplők között”.

86.

Meg kell különböztetni egyrészt a pénzügyi szövetkezeteket és másrészt az egyéb szövetkezeteket vagy társaságokat, tehát az olyan gazdasági szereplőket, akik – a mindenkori jogi formájukból esetlegesen következő néhány sajátosság ellenére ( 40 ) – legalább a betétbiztosítás által kitűzött célok tekintetében ténybeli és jogi szempontból hasonló helyzetben vannak. Ugyanis e vállalkozások mindegyike megnyithatja tőkéjét a magánbefektetők előtt. Azonban csupán az elsők – a pénzügyi szövetkezetek – tőkéjében való részesedésre vonatkozik a betétbiztosítás.

87.

Így a Bíróság által a Paint Graphos ítéletben és néhány más ítéletben ( 41 ) kialakított kritérium szerint is szelektív előnyben részesítették a pénzügyi szövetkezeteket.

88.

A Bizottság tehát teljes mértékben helyesen feltételezi a 2014/686 határozatban, hogy az ARCO‑csoport pénzügyi szövetkezetei a vitatott garanciaprogram révén az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett szelektív előnyben részesültek.

89.

Az ARCO kifogásolja ezen túlmenően a Bizottságnak a 2014/686 határozat (108) és (109) preambulumbekezdésében szereplő azon feltételezését, hogy a vitatott garanciaprogram „torzítja a versenyt”, és „kétségtelenül érinti az uniós szintű kereskedelmet”.

90.

Az ARCO által ezzel összefüggésben előadott érvek – ahogyan azokat az előzetes döntéshozatalra utaló végzés összefoglalja – oroszlánrésze mindazonáltal újból a pénzügyi szövetkezetek részjegyei és a klasszikus megtakarítási betétek közötti állítólagos hasonlóságra támaszkodik. Más összefüggésben már a fentiekben kifejtettem, hogy ezek az érvek nem meggyőzőek. ( 42 )

91.

Ettől eltekintve emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint annak értékelése keretében, hogy valamely nemzeti intézkedés állami támogatásnak minősítendő‑e, nem azt kell megállapítani, hogy tényleges hatása van a tagállamok közötti kereskedelemre, és ténylegesen fellép a versenytorzulás, hanem csak azt kell megvizsgálni, hogy az intézkedés képes‑e hatást gyakorolni e kereskedelemre vagy torzítani a versenyt. ( 43 )

92.

Ami elsőként a verseny lehetséges torzítását illeti, a Bizottság meggyőzően érvelt amellett, ( 44 ) hogy a vitatott garanciaprogram felvértezte az ARCO‑csoport pénzügyi szövetkezeteit a tőkekiáramlással szemben, vagy legalábbis enyhítette és késleltette az ilyen kiáramlásokat. Nyilvánvaló, hogy ez versenyelőnyt jelentett a pénzügyi ágazatban tevékenykedő más vállalkozásokhoz képest, és éppen olyan időszakban, amikor a világméretű gazdasági és pénzügyi válságra tekintettel felfokozott piaci viszonyok uralkodtak, és különösen a bankok szembesültek súlyos nehézségekkel az új tőke megszerzése során, és mindenütt fennállt a veszélye, hogy különösen a kisbefektetők kivonják a tőkéjüket.

93.

Ami pedig az Unión belüli kereskedelem érintettségét illeti, ezt minden esetben feltételezni kell, amikor a szóban forgó nemzeti intézkedés erősíti a versenytárs vállalkozásokkal szemben valamely vállalkozás helyzetét. Magának az előnyben részesített vállalkozásnak ehhez nem kell részt vennie az Unión belüli kereskedelemben. Már az a körülmény, hogy valamely, a pénzügyi szolgáltatásokéhoz hasonló gazdasági ágazatot jelentős mértékben liberalizáltak uniós szinten – ami növelte a versenyt –, azt eredményezheti, hogy az állami támogatások ténylegesen vagy potenciálisan érintik a tagállamok közötti kereskedelmet. ( 45 )

94.

Ezzel összefüggésben kevéssé meggyőző az ARCO hivatkozása az ARCO‑csoport pénzügyi szövetkezeteiben az egyes tagsággal rendelkező természetes személyek egyéni részesedésének állítólag alacsony arányára. Egyrészt ugyanis a vitatott garanciaprogram versenyre és tagállamok közötti kereskedelemre gyakorolt hatásait az általa érintett valamennyi szövetkezeti részjegy összességére tekintettel kell megítélni, nem pedig egyetlen magánbefektető biztosított tőkéjére tekintettel. Másrészt pedig sem a támogatás viszonylag alacsony mértéke, sem a kedvezményezett vállalkozás viszonylag kis mérete nem zárja ki eleve a verseny torzításának vagy a tagállamok közötti kereskedelem érintettségének lehetőségét. ( 46 )

95.

Így – legalábbis az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban bemutatott kifogások tekintetében – nem kifogásolható a Bizottság azon következtetése, hogy a vitatott garanciaprogram torzítja a versenyt, és érinti a tagállamok közötti kereskedelmet. ( 47 )

96.

Végezetül a kérdést előterjesztő bíróság e második előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés keretében azt szeretné egyértelműen tudni, hogy hibás‑e a 2014/686 határozat indokolása.

97.

Az uniós jogi aktusok indokolására vonatkozó kötelezettség az EUMSZ 296. cikk második bekezdéséből következik, és azt ezen túlmenően a megfelelő ügyintézéshez való jog részeként az Európai Unió Alapjogi Chartája 41. cikke (2) bekezdésének c) pontja is rögzíti.

98.

Mivel az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett „állami támogatásnak” való minősítés – mint már említettem – megköveteli, hogy az e rendelkezésben előírt valamennyi feltétel teljesüljön, ( 48 ) a Bizottságnak az említett négy feltétel mindegyikének teljesítésére tekintettel kell indokolnia az állami támogatás fennállásából kiinduló határozatát. ( 49 )

99.

A 2014/686 határozat megfelel ennek a követelménynek. Preambuluma ( 50 ) részletesen kifejti, hogy a Bizottság a jelen ügyben miért feltételez állami támogatást, és a szükséges részletességgel megfelelően értékeli az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésében szereplő mind a négy feltételt.

100.

Az ARCO ugyanakkor kifogásolja, hogy a 2014/686 határozat indokolása nem kellően részletes, különösen arra tekintettel, hogy e határozat „nem felel meg az állandó határozathozatali gyakorlatnak”.

101.

Ezt az érvet el kell utasítani, annál is inkább, mivel az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban és az ARCO beadványában szereplő kifogások rendkívül felületes és általános érveken alapulnak, és nem tartalmaznak konkrét állításokat a tekintetben, hogy a Bizottság megállapításai mennyiben érthetetlenek, és az ügy mely szempontjai tekintetében hiányoznak részletesebb megállapítások.

102.

Egyebekben igaz, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az uniós jogi aktusok indokolásából világosan és egyértelműen ki kell tűnnie az aktust kibocsátó uniós intézmény megfontolásainak, oly módon, hogy az érdekeltek megismerhessék a meghozott intézkedés indokait, a hatáskörrel rendelkező bíróság pedig gyakorolhassa felülvizsgálati jogkörét. ( 51 )

103.

Azonban nem követelmény az indokolással szemben, hogy a releváns tény‑ és jogkérdések minden részletére kitérjen, mivel nem csupán szövege, hanem egyben kontextusa, valamint az érintett területre vonatkozó jogszabályok összessége alapján döntendő el az a kérdés, hogy a jogi aktus indokolása megfelel‑e az EUMSZ 296. cikk második bekezdése követelményeinek. ( 52 )

104.

A jelen ügyben a Bizottság által a 2014/686 határozat preambulumában kifejtettek kellőképpen egyértelművé teszik, hogy a Bizottság miért állapította meg az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése szerinti állami támogatás minden egyes feltételének fennállását. Emellett kifejezetten az ARCO számára kellőképpen ismertek voltak a 2014/686 határozat meghozatalának körülményei, hiszen fő érintettként részt vett az azt megelőző közigazgatási eljárásban. ( 53 )

105.

Kevéssé meggyőző végül az ARCO‑nak a 2014/686 határozatban – annak 65. lábjegyzetében – hivatkozott ítélkezési gyakorlattal ( 54 ) szemben megfogalmazott kritikája. Az ARCO feltételezésével ellentétben ugyanis a Bizottság egyáltalán nem állítja, hogy az általa hivatkozott ítéletek pontosan ugyanazzal a problémával foglalkoznak, mint amely a vita tárgyát képezi a jelen ügyben. A Bizottság csupán sokkal inkább azzal próbálkozik, hogy párhuzamot vonjon a hivatkozott ítéletekkel, ami megfelelően kiderül a határozat indokolásából. ( 55 ) A Bizottság által az ítélkezési gyakorlatból levont következtetések tartalmi helytállósága anyagi jogi kérdés, amelynek semmi köze az indokolási kötelezettség mint formai követelmény betartásához. ( 56 )

106.

Összességében tehát az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseknek az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése szerinti állami támogatás fogalmára és az EUMSZ 296. cikk második bekezdése szerinti indokolási kötelezettségre tekintettel elvégzett vizsgálatából semmi nem következik, ami érinthetné a 2014/686 határozat érvényességét.

107.

Amennyiben a Bíróság egyetért e véleménnyel, ítélete nem rendelkezne ugyan formális kötelező erővel e tekintetben az Európai Unió Törvényszéke számára az előtte folyamatban lévő T‑664/14. sz. ügyben és T‑711/14. sz. ügyben, de facto azonban biztosan el nem hanyagolható precedenst teremtene az említett eljárások kimenetele tekintetében. A Törvényszék számára természetesen továbbra is fennáll a 2014/686 határozat egyéb, a jelen előzetes döntéshozatali eljárásban nem vizsgált okokból történő semmissé nyilvánításának lehetősége.

108.

A kérdést előterjesztő bíróság harmadik kérdése a másodikhoz hasonlóan ismét az új állami támogatás EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése és EUMSZ 108. cikk (3) bekezdése szerinti fogalmának van szentelve. Ez a kérdés csak arra az esetre vonatkozik, ha a második kérdésre adott válasz nemleges.

109.

Ha a második kérdésre a javaslatomnak ( 57 ) megfelelő válasz születik, akkor az alkotmánybíróságnak érvényesnek kell tekintenie a 2014/686 határozatot, és az ARCO‑garanciát a Bizottság által megállapítottak értelmében új állami támogatásként kell kezelnie. Ekkor a harmadik kérdésre nem kell választ adni.

110.

Az együtt vizsgálható negyedik, ötödik és hatodik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy sérti‑e az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdését egy, a vitatotthoz hasonló garanciaprogram.

111.

Igaz, hogy a kérdést előterjesztő bíróság e kérdések mindegyikében olyan különböző időpontokra tekintettel vizsgálja az alapügy tényállását, amelyekben a nemzeti hatóságok meghatározott cselekményeket hajtottak végre a vitatott garanciaprogram megvalósítása érdekében, a nemzeti bankról szóló törvény 36/24. cikke 1. §‑a (1) bekezdésének 3. pontjában szereplő törvényi felhatalmazás puszta kihirdetésétől a királyi rendelettel való konkrét végrehajtásig. Végső soron azonban mindhárom érintett kérdés csupán arra vonatkozik, hogy a belga állam az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdését megsértve hívta‑e életre, vagy sem, a hivatkozott garanciaprogramot.

112.

Az új állami támogatásokra tekintettel az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdése kettős kötelezettséget ró a tagállamokra. Egyrészt az észrevételei megtételéhez szükséges időben kell tájékoztatniuk a Bizottságot minden, állami támogatás nyújtására és módosítására irányuló szándékról (bejelentési kötelezettség, lásd: az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdésének első mondata). Másrészt nem hajthatják végre a tervezett intézkedéseket addig, amíg a Bizottság végleges határozatot hoz (végrehajtási tilalom vagy standstill szabály, lásd: az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdésének harmadik mondata). Mindkét kötelezettség az új állami támogatások Bizottság általi előzetes ellenőrzésének megnyilvánulása, amely alapvető jelentőséggel bír a belső piac működésének biztosítása szempontjából. ( 58 )

113.

A jelen ügyben nem vitatott, hogy a szóban forgó garanciaprogramot csupán 2011. november 7‑én jelentették be a Bizottságnak, azon a napon tehát, amelyen a három ARCO pénzügyi szövetkezetet hivatalosan, királyi rendelettel felvették a belga betétbiztosítási rendszerbe.

114.

Belgium véleményétől eltérően az ilyen késői időpontban megvalósuló bejelentés semmiképpen nem tekinthető kellő időben megtettnek az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdésének első mondata értelmében.

115.

Lehet, hogy a belga betétbiztosítási alap a mai napig nem eszközölt tényleges kifizetéseket az engedéllyel rendelkező pénzügyi szövetkezetekben tagsággal rendelkező természetes személyek részére. Ahogyan azonban a Bizottság helyesen megállapítja, az állami támogatás nem csak akkor minősül „bevezetettnek” vagy „végrehajtottnak”, és ezzel az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdése szerint végrehajtottnak, amikor állami vagy állami forrásokból származó tényleges pénzmozgás történik, hanem már akkor, amikor a támogatással összefüggő, az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése szerinti belső piaci versenytorzítás fellép vagy fenyeget. A végrehajtási tilalom célja ugyanis, hogy a támogatási program ne fejtse ki hatásait már azelőtt, hogy a Bizottság – megfelelő határidőn belül – megvizsgálhatta volna azt, és határozhatott volna arról. ( 59 )

116.

Alapos vizsgálat nélkül nem ítélhető meg, hogy a jelen ügyben pontosan mikor lépett fel vagy fenyegetett ilyen versenytorzítás. A Bíróság számára az előzetes döntéshozatalra utaló határozattal rendelkezésre bocsátott információk alapján sok minden szól amellett, és mindenesetre semmiképpen nem zárható ki, hogy a belga állam már az első, 2008. október 10‑i kormányzati közleményével kellően konkrét módon bejelentette a tervezett támogatási intézkedést, és már csupán ezáltal igen jelentős befolyást gyakorolt a versenyviszonyokra. ( 60 ) A 2008‑ban kitört gazdasági és pénzügyi válság csúcspontján kialakult felfokozott piaci viszonyok közepette sok minden szól amellett, hogy ez a kormányzati közlemény – ahogyan ezt egyébként a Bizottság megállapítja a 2014/686 határozatban ( 61 ) – meg kívánta nyugtatni az ARCO‑csoportéhoz hasonló pénzügyi szövetkezetek tagjait, és ezáltal erősítette e vállalkozások versenyhelyzetét. Így ez a kormányzati közlemény a piacra gyakorolt hatásai tekintetében a jogi formájában fennálló valamennyi különbség ellenére kezességvállaláshoz hasonlított. ( 62 )

117.

Végső soron azonban megválaszolatlan maradhat a jelen eljárásban az a kérdés, hogy már a 2008. október 10‑i kormányzati közleménnyel történő első bejelentésével vagy csak a 2011. november 7‑i királyi rendelettel, vagy pedig a kérdést előterjesztő bíróság által hivatkozott, e két időpont közötti napok valamelyikén hajtották‑e végre az állami támogatást. Ahogyan ugyanis arra a Bizottság a 2014/686 határozatában helyesen rámutatott, ( 63 ) a garanciaprogram bejelentése és megvalósításának egyes jogi lépései egységként kezelendők. ( 64 ) A vitatott garanciaprogram kedvezményezettjei legkésőbb a 2011. november 7‑i királyi rendelettel jogosulttá váltak a nemzeti betétbiztosítási rendszerbe való belépésre, így az állami támogatás már nem tervezési szakaszban volt, ( 65 ) hanem nyújtották azt, ( 66 ) és ezzel „bevezették”, vagy „végrehajtották” az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdése értelmében.

118.

Következésképpen mindenképpen elkésettnek minősül a garanciaprogram 2011. november 7‑i bejelentése a Bizottságnak. Arra ugyanis nem a garanciaprogram tervezett bevezetését kellő időben megelőzően került sor, hanem legfeljebb azzal egy időben, tehát nem tartották tiszteletben a Bizottság általi előzetes ellenőrzés elvét. ( 67 ) Még ha feltételezzük is, hogy a 2008‑as gazdasági és pénzügyi válság megszüntetésére irányuló meghatározott intézkedések különösen sürgősek voltak, 2008 és 2011 között akkor is kétségtelenül elegendő lehetőség adódott arra, hogy kellő időben bejelentsék a Bizottságnak a támogatási szándékot.

119.

Mindent egybevetve tehát Belgium a vitatott garanciaprogramról való 2011. november 7‑i értesítéssel egyaránt megsértette az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdésének első mondatából eredő bejelentési kötelezettséget és az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdésének harmadik mondatából eredő végrehajtási tilalmat, és ezzel jogellenes állami támogatást nyújtott.

120.

Az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdésével összefüggésben kiegészítésképpen foglalkozni kell egy további szemponttal is, amelyet a kérdést előterjesztő bíróság a negyedik kérdésével fogalmaz meg: annak tisztázását kéri a Bíróságtól, hogy a Bizottság a 2014/686 határozatban tévedett‑e a vitatott garanciaprogrammal megvalósult állami támogatás végrehajtása időpontjának kérdésében.

121.

E kérdés csak arra az esetre vonatkozik, ha a második kérdésre adott válasz igenlő. Amennyiben a Bíróság a második kérdés keretében javaslatomnak ( 68 ) megfelelően arra a következtetésre jut, hogy a 2014/686 határozat nem sérti sem az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdését, sem az EUMSZ 296. cikk második bekezdését, úgy a negyedik kérdés keretében az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdésének esetleges megsértésére tekintettel kell megvizsgálnia a 2014/686 határozat érvényességét.

122.

Úgy tűnik, hogy e kérdés háttere az, hogy az alkotmánybíróság az állami támogatás végrehajtásának Bizottság által feltételezett időpontja tekintetében nem véli teljesen egyértelműnek a 2014/686 határozatot, amelyben a Bizottság kifejezetten megállapítja az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdésének Belgium általi megsértését. ( 69 ) Az alkotmánybíróságnak kételyei vannak azzal kapcsolatban, hogy a Bizottság a nemzeti bankról szóló törvény 36/24. cikkének elfogadását megelőzően vagy azt követően tekinti‑e végrehajtottnak az állami támogatást. Az alkotmánybíróság által a negyedik kérdésben megadott két időpont ugyanis éppen erre vonatkozik: 2011. március 3‑án iktatták királyi rendelettel a nemzeti bankról szóló törvénybe a 36/24. cikket, és az új rendelkezés 2011. április 1‑jén lépett hatályba.

123.

A 2014/686 határozat (110) preambulumbekezdésének harmadik mondatában a Bizottság kifejti, hogy az állami támogatások alkotóelemeinek „mindegyike fennállt legkésőbb a királyi rendelet 2011. október 10‑i elfogadásakor”. Hozzáteszi továbbá: „az intézkedés révén teremtett előny azonban már onnantól kezdve létezett, hogy a belga hatóságok 2008. október 10‑én bejelentették az intézkedés létrehozását”.

124.

Igaz, hogy e megfogalmazásból önmagában véve nem derül ki egyértelműen, hogy a Bizottság már 2008. október 10‑én vagy csak 2011. október 10‑én tekinti az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdése szerint „bevezetettnek” vagy „végrehajtottnak” a vitatott garanciaprogramot. A 2014/686 határozat megfogalmazása ilyen vonatkozásban nem éppen az egyértelműség mintaképe, még ha az első bejelentés óta fennálló „előnyre” való hivatkozás inkább arra utal is, hogy a Bizottság a két időpont közül a korábbit – tehát 2008. október 10‑ét – tekinti irányadónak.

125.

A jelen előzetes döntéshozatali eljárás célja szempontjából azonban végső soron megválaszolatlanul maradhat, hogy a Bizottság a korábbi vagy a későbbi időpontot tekintette‑e irányadónak a határozatában. A Bizottság által a 2014/686 határozat (143) preambulumbekezdésében megfogalmazott megállapítás ugyanis, miszerint a vitatott garanciaprogramot „Belgium az [EUMSZ 108. cikk] (3) bekezdésének megsértésével jogellenesen hajtott[a] végre”, attól függetlenül helytálló, hogy az állami támogatást korábban vagy később „vezetették‑e be” vagy „hajtották‑e végre” az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdése értelmében. A döntő az, hogy a Bizottságnak való 2011. november 7‑i bejelentés időpontjában már mindenképpen megtörtént a végrehajtás, tehát a bejelentés semmiképpen nem történt kellő időben, és az állami támogatás már csupán ezen okból kifolyólag is jogellenesnek tekintendő.

126.

Így a negyedik előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés vizsgálata sem tárt fel egyetlen olyan tényezőt sem, amely a Bizottság részéről az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdésének téves alkalmazására utalhatna, és ennyiben érinthetné a 2014/686 határozat érvényességét.

127.

Összefoglalóan a 2)–6) előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés tekintetében megállapítható, hogy a vitatott belgához hasonló garanciaprogram új állami támogatásnak minősül. Amennyiben a Bizottságnak nem jelentik be az ilyen intézkedést, kellő időben azt megelőzően, hogy a belső piaci verseny azzal összefüggő torzulása bekövetkezik vagy fenyeget, úgy az az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdése értelmében jogellenesen végrehajtottnak tekintendő.

128.

A fenti megfontolások alapján azt javasolom, hogy a Bíróság a belga alkotmánybíróság előzetes döntéshozatal iránti kérelmére a következőképpen válaszoljon: