1.

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelemben arra kérik fel a Bíróságot, hogy a büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködés egy olyan szempontjával foglalkozzon, amelyet az ítélkezési gyakorlat mindeddig kevéssé bontott ki. A szabadságvesztés‑büntetés végrehajtására abban az esetben irányadó jogról és eljárásokról van szó, ha az elítéltet a 2008/909/IB határozat ( 2 ) alapján az ítélethozatal szerinti tagállamból ( 3 ) a származása vagy lakóhelye szerinti tagállamba szállítják át. ( 4 )

2.

A Sofiyski gradski sad (szófiai városi bíróság, Bulgária) különösen a büntetés mérséklésére vonatkozó szabályokat illetően fogalmaz meg kérdéseket.

3.

A dán igazságügyi hatóságok a 2012. november 28‑i ítélettel Atanas Ognyanov bolgár állampolgárt tizenöt év szabadságvesztés‑büntetésre ítélték, a Dánia területén elkövetett rablás minősített esete és emberölés miatt. A. Ognyanovot 2012. január 10‑től 2013. október 1‑jéig, a bolgár igazságügyi hatóságok részére való átadásának időpontjáig egy dán büntetés‑végrehajtási intézetben tartották fogva.

4.

A. Ognyanov dániai fogva tartása során dolgozott.

5.

A Sofiyski gradski sadnak (szófiai városi bíróság) most e büntetés és különösen a még végrehajtandó büntetés végrehajtásának módjára vonatkozó kérdéseket kell elbírálnia. Ebben az összefüggésben merült fel az érintett által a dániai fogva tartása során végzett munka miatt a büntetés mérséklésére vonatkozó kérdés.

6.

Mivel a dán jog nem teszi lehetővé a büntetés ilyen mérséklését, a kérdést előterjesztő bíróság azt veti fel, hogy jogosult‑e a Varhoven kasatsionen sad (legfelsőbb semmítőszék, Bulgária) ítélkezési gyakorlatának megfelelően az enyhébb nemzeti jogszabályát alkalmazni az A. Ognyanov Dániában való fogva tartásának időszakára. A Nakazatelen Kodeks (büntető törvénykönyv) ( 5 ) alapján ugyanis két munkanap három nap szabadságvesztésnek felel meg. Ekképpen az érintett büntetését nem egy év, nyolc hónap, húsz nappal kell csökkenteni, hanem két év, hat hónap, huszonnégy nappal, ami lehetővé teszi korábbi szabadulását. ( 6 )

7.

Ennek érdekében a kérdést előterjesztő bíróság a kerethatározat 17. cikkére hivatkozik.

8.

E rendelkezés szerint a büntetés végrehajtását a végrehajtó állam joga szabályozza. Az európai uniós jogalkotó kiemeli, hogy ekképpen kizárólag ezen állam igazságügyi hatóságai jogosultak dönteni a végrehajtási eljárásokról és az összes, ezekkel kapcsolatos intézkedés meghatározásáról, feltéve egyrészt, hogy a letöltendő szabadságvesztés büntetés teljes időtartamából levonják a kibocsátó államban már letöltött szabadságvesztés teljes időtartamát, másrészt pedig, hogy tiszteletben tartják az említett rendelkezés (3) bekezdésében hivatkozott tájékoztatási kötelezettséget.

9.

A kérdést előterjesztő bíróság tehát azt kérdezi a Bíróságtól, hogy a kerethatározat 17. cikke értelmében jogosult‑e arra, hogy a nemzeti joggal helyettesítse a szigorúbb dán jogot, és ily módon az érintett személy büntetését mérsékelje az átszállítását megelőzően végzett munka alapján.

10.

A jelen indítványban annak megállapítását javaslom a Bíróságnak, hogy a kerethatározat 17. cikkének (1) és (2) bekezdésével ellentétes az olyan nemzeti szabály, mint amelyről az alapügyben szó van, még akkor is, ha az utóbbi kedvezőbb az elítéltre nézve.

11.

Elemzésemet különösen két elv tiszteletben tartása vezérli: a büntető törvény territorialitásának elve és büntetés egyéniesítésének elve, amely valamennyi büntetésvégrehajtási jog alapját képezi. Meghatározom ezen elvek tartalmát, és ismertetem azokat az indokokat, amelyek miatt a tiszteletben tartásuk azt követeli meg, hogy egy szabadságvesztés‑büntetés végrehajtását, és különösen a büntetés mérséklését azon tagállam joga szabályozza, amelyben az elítéltet ténylegesen fogva tartják. Hangsúlyozom továbbá, hogy tiszteletben kell tartani a kibocsátó állam nemzeti szuverenitását, valamint hogy mit jelent a kölcsönös bizalom, amelyet a tagállamoknak a kerethatározat végrehajtása során egymással szemben kell tanúsítaniuk.

12.

Bár elismerem, hogy egy olyan helyzetben, mint amelyről az alapügyben szó van, a bolgár szabályozás ténylegesen kedvezőbbnek tűnik az érintett számára, mindazonáltal megállapítom, hogy figyelemmel a joghatóságokra, a végrehajtó állam jogszerűen nem alkalmazhatja büntető törvénykönyve bizonyos rendelkezéseit a büntetésnek a kibocsátó állam területén történő végrehajtására. A bolgár jogszabály alkalmazhatóságának hiányában az enyhébb büntető törvény visszaható hatályának az Európai Unió Alapjogi Chartája ( 7 ) 49. cikke (1) bekezdésének első mondatában szereplő szabálya tehát nem alkalmazható.

13.

A kerethatározat a bírósági határozatok kölcsönös elismerésének elvén ( 8 ) alapul, amelynek értelmében a bírósági határozatokat az egész Unióban bármilyen elismerési eljárás nélkül közvetlenül végrehajtják. ( 9 )

14.

A (9) preambulumbekezdésének és 3. cikke (1) bekezdésének megfelelően a kerethatározat az olyan ítéleteknek, ( 10 ) amelyek szabadságvesztés‑büntetést ( 11 ) szabnak ki, a kibocsátó államtól eltérő tagállamban való elismerésére és végrehajtására irányul, az elítélt társadalomba való beilleszkedésének megkönnyítése érdekében.

15.

A szabad mozgás szükségszerű folyományaként az elítélt származása vagy lakóhelye szerinti tagállamba való átszállításának fokoznia kell társadalomba való beilleszkedése esélyeit, lehetőséget biztosítva számára, hogy megőrizze családi, nyelvi és kulturális kapcsolatait.

16.

A kibocsátó állam, miután meggyőződött arról, hogy a büntetés végrehajtó állam általi végrehajtása hozzájárul e cél eléréséhez, a kerethatározat 4. és 5. cikkében rögzített szabályoknak megfelelően átadja az utóbbi tagállam hatóságainak a büntetést kiszabó ítéletet.

17.

E tekintetben szabályszerűen kitöltött tanúsítványt csatol, amelynek formanyomtatványa a kerethatározat I. mellékletében szerepel. E tanúsítvány olyan különböző rovatokat tartalmaz, amelyek lehetővé teszik a kibocsátó állam számára, hogy megadja az eljárás alá vont személyre és az ítéletet meghozó hatóságra, valamint a büntetés jellegére és tartamára vonatkozó adatokat.

18.

E melléklet „A büntetést kiszabó ítélet jogi státusa” című i) pontjának a büntetés időtartamára vonatkozó 2. pontja a következő pontok kitöltésére hívja fel a kibocsátó állam hatóságát:

[…]”

19.

A kerethatározatnak „Az ítélet elismerése és a büntetés végrehajtása” című 8. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„A végrehajtó állam illetékes hatósága elismeri a […] részére továbbított ítéletet, és haladéktalanul megteszi a büntetés végrehajtásához szükséges intézkedéseket, kivéve, ha az illetékes hatóság úgy dönt, hogy az elismerés és a végrehajtás megtagadásának 9. cikk szerinti okai valamelyikére hivatkozik.”

20.

A kerethatározatnak „A végrehajtásra vonatkozó jog” című 17. cikke – amelynek értelmezését a jelen ügyben kérik – a következőképpen szól:

„(1)   A büntetés végrehajtását a végrehajtó állam joga szabályozza. Kizárólag a végrehajtó állam hatóságai jogosultak dönteni – a (2) és (3) bekezdésre is figyelemmel – a végrehajtási eljárásokról és az összes, ezekkel kapcsolatos intézkedés meghatározásáról, beleértve a korai [helyesen: előrehozott] vagy feltételes szabadságra bocsátás okait is.

(2)   A végrehajtó állam illetékes hatósága a letöltendő szabadságvesztés büntetés teljes időtartamából levonja az ítéletben kiszabott büntetésből már letöltött szabadságvesztés teljes időtartamát.

(3)   A végrehajtó állam illetékes hatósága kérelemre tájékoztatja a kibocsátó állam illetékes hatóságát az esetleges korai [helyesen: előrehozott] vagy feltételes szabadságra bocsátásra vonatkozó rendelkezésekről. A kibocsátó állam hozzájárulhat az ilyen rendelkezések alkalmazásához vagy visszavonhatja a tanúsítványt.

(4)   A tagállamok rendelkezhetnek úgy, hogy a korai [helyesen: előrehozott] vagy feltételes szabadságra bocsátásról hozott határozat meghozatalakor figyelembe vehetik a kibocsátó állam által jelzett nemzeti jog azon rendelkezéseit, amelyek értelmében az érintett személy meghatározott időpontban jogosult korai [helyesen: előrehozott] vagy feltételes szabadságra bocsátásra.”

21.

A 26. cikke (1) bekezdésének első francia bekezdése szerint 2011. december 5‑től a kerethatározat lép az elítélt személyek átszállításáról szóló, 1983. március 21‑én Strasbourgban aláírt egyezmény, ( 12 ) valamint annak 1997. december 18‑i kiegészítő jegyzőkönyve helyébe.

22.

A kerethatározatot a 29. cikkének (1) bekezdése értelmében 2011. december 5. előtt kell végrehajtaniuk a tagállamoknak. A Dán Királyság azt átültette, a Bolgár Köztársaság azonban nem.

23.

Az NK 41. cikkének (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az elítélt által végzett munkát be kell számítani a büntetés időtartamának mérséklése céljából, úgy, hogy két munkanap három napi szabadságvesztésnek felel meg.

24.

A Nakazatelno protsesualen Kodeksnek (a büntetőeljárásról szóló törvénykönyv) ( 13 )„Az ítéletek végrehajtásával kapcsolatos kérdések bíróság általi eldöntése” című 457. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Amint az elítélt belép a Bolgár Köztársaság területére vagy megállapítást nyer, hogy annak területén tartózkodik, a főügyész továbbítja a végrehajtásra átvett ítéletet, illetve az ahhoz csatolt dokumentumokat a Sofiyski gradski sadnak (szófiai városi bíróság […]), és javaslatot tesz a végrehajtással kapcsolatos kérdések eldöntésére.

(2)   A [Sofiyski gradski sad (szófiai városi bíróság)] a javaslatról végzéssel dönt az ügyész részvételével tartott tárgyaláson, amelyre tárgyalásra az elítéltet idézik.

(3)   A végzés tartalmazza a végrehajtás céljából átvett ítélet számát és keltezését, az annak alapjául szolgáló ügy leírását, az elkövetett bűncselekmény miatt fennálló felelősséget megalapozó bolgár törvény szövegét, valamint a külföldi bíróság által kiszabott szabadságvesztés‑büntetés tartamát, továbbá meghatározza a letöltendő büntetés kezdeti rezsimjét, illetve a büntetés‑végrehajtási intézet típusát.

(4)   Ha az elkövetett bűncselekményre a bolgár jog által kilátásba helyezett szabadságvesztés maximális időtartama alacsonyabb, mint az ítéletben meghatározott időtartam, a [Sofiyski gradski sad (szófiai városi bíróság)] ezen időtartamra mérsékli a büntetést. Ha a bolgár jog nem helyez szabadságvesztést kilátásba az elkövetett bűncselekmény miatt, [a bíróság] olyan büntetést szab ki, amely a leginkább megfelel az ítéletben kiszabott büntetésnek.

(5)   Az előzetes letartóztatás és az ítélethozatal szerinti államban már letöltött büntetés időtartamát le kell vonni, illetve – ha a büntetések eltérnek – figyelembe kell venni a büntetés időtartamának meghatározásánál.

(6)   Az ítéletben kiszabott mellékbüntetéseket akkor kell végrehajtani, ha azokat a bolgár jog megfelelő rendelkezései kilátásba helyezik, és ha a végrehajtásukra még nem került sor az ítélethozatal szerinti államban.

(7)   A bíróság végzésével szemben fellebbezést lehet benyújtani a Sofiyski Apelativen sadhoz (szófiai városi fellebbviteli bíróság, Bulgária).”

25.

A. Ognyanov, bolgár állampolgárt a Dániában elkövetett rablás és emberölés miatt Dániában tizenöt év szabadságvesztés‑büntetésre ítélték. A. Ognyanovot 2012. január 10‑től 2013. október 1‑jéig, a bolgár igazságügyi hatóságok részére való átadásának időpontjáig büntetés‑végrehajtási intézetben tartották fogva.

26.

A. Ognyanov dániai fogva tartása során, pontosabban 2012. január 23. és 2013. szeptember 30. között dolgozott.

27.

A dán igazságügyi hatóságok a kerethatározat rendelkezéseire hivatkoztak az érintett átszállítása érdekében. Többek között a bolgár hatóságok által végrehajtandó büntetéssel és az előrehozott szabadságra bocsátás szabályaival kapcsolatban kértek tájékoztatást bolgár társszerveiktől. E tekintetben kifejezetten kiemelték, hogy a dán szabályozás nem teszi lehetővé a büntetés mérséklését az érintett által a fogva tartás során végzett munka miatt. Álláspontom szerint nem kizárt, hogy a dán igazságügyi hatóságok az A. Ognyanov által a fogva tartás során végzett munkát más módon figyelembe vették.

28.

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a bolgár igazságügyi hatóságok elismerték a dán igazságügyi hatóságok által hozott ítéletet, és elrendelték a kiszabott ítélet végrehajtását. Ezzel összefüggésben, a szófiai ügyészség mellett működő főügyész az NPK 457. cikkének megfelelően a kérdést előterjesztő bírósághoz fordult, hogy az döntsön a büntetés végrehajtásának módjával kapcsolatos, és különösen a még végrehajtandó büntetésre vonatkozó kérdésekről.

29.

Ebben az összefüggésben a kérdést előterjesztő bíróság azt veti fel, hogy jogosult‑e a Varhoven kasatsionen sad (legfelsőbb semmítőszék) ítélkezési gyakorlatának megfelelően mérsékelni az érintett személy büntetését, az általa a dániai fogva tartása során végzett munka miatt.

30.

A 2013. november 12‑i ítéletében ugyanis a Varhoven kasatsionen sad (legfelsőbb semmítőszék) úgy ítélte meg, hogy az NPK 457. cikkének (5) bekezdése értelmében „az ítélethozatal szerinti államban a bolgár elítélt által teljesített közérdekű munkát [a Sofiyski gradski sadnak (szófiai városi bíróság)] figyelembe kell vennie a büntetés időtartamának csökkentésekor, kivéve, ha a kibocsátó állam által meghatározott, még letöltendő büntetés tartamát a teljesített munka figyelembevételét követően számították ki”.

31.

A Varhoven kasatsionen sad (legfelsőbb semmítőszék) az átszállítási egyezmény 9. cikkének (3) bekezdésére, valamint az ezen egyezmény indokolásában szereplő pontosításokra hivatkozott.

32.

Álláspontja szerint az elítélt átszállítása többek között azzal jár, hogy a végrehajtó állam kizárólagos joghatóságra tesz szert a büntetés végrehajtása tekintetében, mind a végrehajtás foganatosítását, mind az ítélet átváltoztatását illetően.

33.

A Varhoven kasatsionen sad (legfelsőbb semmítőszék) indokolása figyelemreméltó:

„A bolgár szabályozás az NK 41. cikkének (3) bekezdése alapján tartalmazza a szabadságvesztés‑büntetés mérséklésének lehetőségét, amennyiben az átszállított bolgár állampolgár a büntetés töltése során közérdekű munkát végzett. Nem kétséges, hogy az elítélt [büntetését] mérsékelni kell, ha Bulgáriába való átszállítását követően dolgozik. Ezt ugyanakkor abban az esetben is figyelembe kell venni, ha a (zakon za izpalnenie na nakazaniyata i zadarzhanieto pod strazha [a büntetések végrehajtásáról és az előzetes letartóztatásról szóló törvény ( 14 ) ]) 178. cikke által előírt munkát az ítélethozatal szerinti államban végezte, még akkor is, ha ennek figyelembevételét ezen állam jogszabályai nem írják elő. A munkavégzés ugyanis nem a szigorú értelemben vett szabadságvesztés‑büntetés eleme, hanem végrehajtásának következménye. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a végzett munka NK 41. cikke (3) bekezdésének megfelelő figyelembevétele a büntetés időtartamának csökkentése érdekében nem a büntetés egyéniesítéséhez (meghatározásához) kapcsolódik, hanem a végrehajtásához kapcsolódó aktusról van szó. Ez a végrehajtó állam joghatósága alá tartozik, amelynek büntetés‑végrehajtási szabályait teljes egészükben alkalmazni kell, így a büntetés átváltoztatásának indokait és módját illetően is.

[…] A végzett munka NK 41. cikke (3) bekezdésének megfelelően a büntetés időtartamának csökkentése érdekében történő beszámítása figyelembe veszi azt, hogy a munka az elítélt átnevelési és beilleszkedési folyamatára pozitív hatásokat gyakorol. Az elítélt szakmai beilleszkedése a társadalomba való beilleszkedésének fontos előfeltétele, és annak jogi jellegét és hatásait egységesen kell értékelni, azon alapuló megkülönböztetés nélkül, hogy a munkát külföldön, vagy a Bolgár Köztársaság területén végezték‑e. A törvény értelmében – az NK 41. cikkének (3) bekezdése alapján – azt az időszakot, amelynek során az elítélt közérdekű munkát végez, a szabadságvesztés‑büntetés végrehajtási idejének tekintendő, függetlenül a munkavégzés helyétől. A munkavégzéssel töltött napok levonása olyan törvényi előjog, amely nem jelenti az ítélethozatal szerinti állam által kiszabott szabadságvesztés‑büntetés, illetve e büntetés »tartamának« felülvizsgálatát, hanem olyan kötelezően alkalmazandó, kedvező következményt, amely azon alapul, hogy az elítélt közérdekű munkát végzett, miközben szabadságvesztés‑büntetését töltötte, illetve fogva tartása során. Ebből következően a büntetésnek az átszállítási egyezmény 12. pontja szerinti átváltoztatásáról[ ( 15 ) ] van szó.

[…]

A fentiekre figyelemmel, a bolgár állampolgár átszállításával kapcsolatban a Bolgár Köztársaság főügyésze és a másik állam illetékes hatósága között felmerült kérdés eldöntése érdekében az e két fél között kötött megállapodáshoz olyan pontos információkat kell csatolni, amelyekből kitűnik, hogy az elítélt a külföldi […] büntetés‑végrehajtási intézetben végrehajtott szabadságvesztés‑büntetése során végzett‑e munkát (vagy részt vett‑e tanfolyamon és képzésen), ha igen, milyen időtartamban, és, hogy a kibocsátó állam által meghatározott büntetés még letöltendő időtartamát utóbb a külföldön végzett munka figyelembevételével számították‑e ki.” ( 16 )

34.

Ilyen körülmények között a Sofiyski gradski sad (szófiai városi bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra:

35.

A német, a spanyol, a holland és az osztrák kormány, az Egyesült Királyság Kormánya, valamint az Európai Bizottság terjesztett elő észrevételeket.

36.

Csak sajnálatomat tudom kifejezni amiatt, hogy az alapeljárás felei és a bolgár kormány nem terjesztett elő észrevételeket. Az utóbbiak semmilyen írásbeli észrevételt nem terjesztettek elő, és a tárgyaláson sem vettek részt.

37.

Mielőtt kitérnénk a kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdések vizsgálatára, két megjegyzést kell tenni, annak érdekében, hogy alátámasszuk a Bíróság e kérdésekkel kapcsolatos előzetes döntéshozatali hatáskörének fennállását, illetve a kerethatározat 17. cikke értelmezésének célszerűségét.

38.

Először is, ellentétben azzal, ami az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, az érintett személy átszállítására nem a kerethatározat, hanem az átszállítási egyezmény rendelkezései alapján került sor.

39.

Ez egyértelműen kitűnik az A. Ognyanov átszállítására irányuló, a dán igazságügyi minisztérium által 2013. március 26‑án kibocsátott megkeresésből, valamint az azt követő, a nemzeti iratok között található ezzel kapcsolatos levelezés összességéből.

40.

A dán igazságügyi hatóságok egyértelműen az átszállítási egyezmény rendelkezéseire hivatkoztak, mivel a Bolgár Köztársaság nem ültette át a kerethatározatot.

41.

E körülmény ipso facto a Bíróság hatáskörének hiányát eredményezi?

42.

Álláspontom szerint nem.

43.

Úgy vélem ugyanis, hogy a kérdést előterjesztő bíróság a tudatosan hivatkozott kérdéseiben a kerethatározat rendelkezéseire. A kerethatározat 29. cikkének (1) bekezdése értelmében ugyanis a Bolgár Köztársaság főszabály szerint legkésőbb 2011. december 5‑ig köteles volt átültetni a kerethatározatot. A kerethatározatnak tehát a 26. cikke (1) bekezdésének első francia bekezdése szerint ezen időponttól kezdődően kellett az átszállítási egyezmény és kiegészítő jegyzőkönyve helyébe lépnie.

44.

Mivel az A. Ognyanov átszállítása iránti megkeresést 2013. március 26‑án bocsátották ki, és az átszállításra a bolgár igazságügyi hatóságok által 2013. október 1‑jén megadott hozzájárulást követően került sor, az érintett két tagállam közötti átszállítására kizárólagosan alkalmazandó rendelkezéseknek főszabály szerint a kerethatározatban rendelkezéseinek kellett volna lenniük.

45.

A kérdést előterjesztő bíróság tehát úgy döntött, hogy a kerethatározat rendelkezéseinek értelmezésével kapcsolatban terjeszt kérdést a Bíróság elé.

46.

Emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 267. cikkel létrehozott eljárás keretében kizárólag az ügyben eljáró és a bírósági döntésért felelősséggel tartozó nemzeti bíróság feladata, hogy az ügy sajátosságaira figyelemmel megítélje mind az előzetes döntéshozatal szükségességét ítéletének meghozatala szempontjából, mind pedig a Bíróság elé terjesztendő kérdések relevanciáját. ( 17 )

47.

A nemzeti bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések relevanciájának vélelmét csak kivételesen lehet megdönteni, ha nyilvánvaló, hogy az e kérdésekkel érintett uniós jogi rendelkezések kért értelmezése semmilyen kapcsolatban sem áll az alapügy tényállásával vagy tárgyával, vagy ha a probléma hipotetikus természetű, illetve ha nem állnak a Bíróság rendelkezésére azon ténybeli és jogi körülmények, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a feltett kérdésekre hasznos módon válaszolhasson. ( 18 )

48.

Márpedig a jelen ügyben e körülmények egyike sem teljesül.

49.

Következésképpen nem látom semmi akadályát annak, hogy a Bíróság a jelen ügyben a kerethatározat rendelkezéseit értelmezve döntést hozzon.

50.

Másodszor, hangsúlyozni kell, hogy az egyik olyan akadály, amely azzal kapcsolatban felmerülhet, hogy a kérdést előterjesztő bíróság teljesíthesse a nemzeti jog uniós joggal összhangban álló értelmezésére irányuló kötelezettségét – és itt a Varhoven kasatsionen sad (legfelsőbb semmítőszék) által az NK 41. cikke (3) bekezdésének tartalmával kapcsolatban elfogadott ítélkezési gyakorlatra gondolok – mára elhárult.

51.

A Bíróság a 2016. április 19‑i DI ítéletében ( 19 ) ugyanis kimondta, hogy az összhangban álló értelmezés követelménye „a nemzeti bíróságok azon kötelezettségével jár, hogy adott esetben módosítaniuk kell az állandó ítélkezési gyakorlatot, amennyiben az a nemzeti jognak valamely irányelv céljaival összeegyeztethetetlen értelmezésén alapul” ( 20 ).

52.

Márpedig a Bíróság által rögzített elv ugyanígy érvényes a kerethatározatra is.

53.

Emlékeztetek ugyanis arra, hogy a Bíróság a 2005. június 16‑i Pupino‑ítéletében ( 21 ) kimondta, hogy a kerethatározatoknak az EUMSZ 288. cikk harmadik bekezdésével azonosan megfogalmazott kötelező jellege, valamint a lojális együttműködés büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködésre vonatkozó elve, ( 22 ) a nemzeti hatóságok, így különösen a nemzeti bíróságok számára a nemzeti jog összhangban álló értelmezésének kötelezettségét jelenti. ( 23 ) Ne feledjük, hogy e kötelezettség az EUM‑Szerződés rendszeréből következik, amennyiben lehetővé teszi a tagállami bíróságoknak, hogy az előttük folyamatban lévő ügyek elbírálása során hatáskörüknek megfelelően biztosítsák az uniós jog teljes érvényesülését. ( 24 )

54.

Következésképpen az NK 41. cikke (3) bekezdésének a kerethatározat 17. cikke (1) bekezdésével összhangban álló értelmezése álláspontom szerint teljes mértékben lehetséges.

55.

Ezenkívül a kérdést előterjesztő bíróságot ennek során nem korlátozza a jogbiztonság elvének és a visszaható hatály tilalmának tiszteletben tartására irányuló kötelezettség. Tudjuk, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében ezekkel az elvekkel ellentétes, ha „[az összhangban álló értelmezés kötelezettsége] a kerethatározat alapján, a tagállamban a végrehajtása érdekében elfogadott [törvény fennállásától] függetlenül, a kerethatározat rendelkezéseit megsértő személyek büntetőjogi felelősségének kimondását vagy súlyosítását eredményezné” ( 25 ).

56.

Márpedig a jelen ügyben az előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyát képező rendelkezés nem az érintett személy büntetőjogi felelősségének terjedelmére vonatkozik, hanem büntetése végrehajtásának egy módjára, és különösen a büntetés mérséklésének engedélyezésére.

57.

E körülményekre figyelemmel, következésképpen a kerethatározat Bulgária általi átültetésének hiányában semmi sem zárja ki, hogy a kérdést előterjesztő bíróság az NK releváns szabályai a lehető legnagyobb mértékben a kerethatározat szövege és célja alapján értelmezze, a kerethatározatban meghatározott célok elérése érdekében.

58.

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ a Bíróságtól, hogy a kerethatározat 17. cikkének (1) és (2) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, mint amelyről az alapügyben szó van, amely lehetővé teszi a végrehajtó állam számára, hogy mérsékelje az elítélt büntetését az általa a kibocsátó államban végzett munka miatt.

59.

A kerethatározat 17. cikke (1) bekezdésének megfelelően a büntetés végrehajtását, beleértve a előrehozott vagy feltételes szabadságra bocsátás okait is, a végrehajtó állam joga szabályozza.

60.

A jelen ügyben a Sofiyski gradski sad (szófiai városi bíróság) tehát azt kérdezi, hogy a végrehajtási állam jogát, vagyis a jelen esetben az NK 41. cikkének (3) bekezdését kell‑e alkalmazni az érintett személy dániai fogva tartásának ismert időtartamára.

61.

Az uniós jogalkotó által a kerethatározat 17. cikke (1) bekezdésének első mondatában használt megfogalmazás ténylegesen kétségeket kelthet a szabadságvesztés‑büntetés végrehajtására vonatkozó joghatóság eloszlását illetően, és az e rendelkezésre vonatkozó előkészítő munkálatok sem nyújtanak valódi felvilágosítást az említett rendelkezés értelmezését illetően.

62.

Egyrészt az uniós jogalkotó nem határozza meg, hogy mit kell érteni a kerethatározat 17. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „büntetés végrehajtása” alatt.

63.

Másrészt, nem jelöli meg, hogy a büntetés attól kezdődő végrehajtásáról van‑e szó, hogy a kibocsátó államban meghozták az ítéletet, vagy csak az érintett személy végrehajtó államba való átszállításától kezdődően.

64.

A „büntetés végrehajtása” fogalmának meghatározása elengedhetetlen előfeltétel.

65.

Ha ugyanis a kibocsátó államnak és a végrehajtó államnak a büntetés végrehajtását illető joghatóságáról kell döntenünk, akkor előzetesen ki kell térnünk e fogalom meghatározására.

66.

Egyébként, ha garantálnunk kell a szabadságvesztés‑büntetést kimondó ítéletek kölcsönös elismerését, és biztosítanunk kell a büntetések hatékony végrehajtását egy a kibocsátó államtól eltérő államban, akkor e fogalmat „uniós szinten” kell meghatároznunk, mivel a büntető jogszabályok és a büntetés‑végrehajtási gyakorlatok összetettsége, sőt időnként bizonytalansága nehézzé teheti e feladatot. Márpedig a büntetések végrehajtásának hatékonysága lényeges összetevője általában a büntetőpolitikának és különösen a büntetőügyek terén az egységes európai igazságszolgáltatási térségnek.

67.

Elemzésünket tehát a „büntetés végrehajtása” fogalmának meghatározásával kell kezdeni.

68.

A kerethatározat 1. cikkének b) pontja szerint a „büntetés [peine]”, illetve, a kerethatározat francia nyelvi változatában használt kifejezéssel élve, a „szankció [condamnation]” ( 26 ) olyan szabadságvesztés‑büntetés, amelyet bűncselekmény elkövetése miatt határozott vagy határozatlan időtartamra szabtak ki büntetőeljárás alapján. ( 27 )

69.

A „büntetésnek” minősülő intézkedések a Charta 49. cikkének, illetve az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4‑én Rómában aláírt európai egyezmény ( 28 ) 7. cikkének hatálya alá tartoznak.

70.

A „büntetés végrehajtására” irányuló intézkedések tehát egy „büntetés”, illetve „szankció” végrehajtására irányulnak. Az Emberi Jogok Európai Bírósága úgy ítéli meg, hogy ezek az intézkedések nem képezik szerves részét a „büntetésnek”, és ebből következően nem tartoznak az EJEE 7. cikkének hatálya alá. ( 29 )

71.

A büntetés végrehajtására a bűnösséget megállapító jogerős ítélet kihirdetését követően kerül sor. A büntetőeljárás utolsó szakaszáról van tehát szó, amelynek során érvényre juttatják az ítéletet.

72.

A büntetés végrehajtása kiterjed minden, egyrészt a büntetés materiális végrehajtásának biztosítására irányuló intézkedésre, mint az elfogatóparancs, másrészt pedig minden, az elítélt társadalomba való beilleszkedését célzó intézkedésre. Ebben az összefüggésben, az illetékes igazságügyi hatóságoknak kell megállapítaniuk a büntetés foganatosításának és enyhítésének módját, döntve például a kimaradásról, az eltávozási engedélyekről, a félszabad elhelyezésről, a büntetés több részre bontásáról vagy felfüggesztéséről, az elítélt előrehozott vagy feltételes szabadságra bocsátásáról, illetve elektronikus felügyelet alá helyezéséről. A büntetés‑végrehajtási jog hatálya alá tartoznak azon intézkedések is, amelyeket az elítélt szabadulása után lehet meghozni, mint a bírói felügyelet alá helyezés, vagy a rehabilitációs programokban való részvétel, illetve a sértettek kártalanítását szolgáló intézkedések.

73.

A tárgyalt jogvitákkal összefüggésben az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakran szembesült olyan helyzetekkel, amelyekben a büntetés és a végrehajtásának biztosítására irányuló intézkedések közötti különbségtétel nem volt mindig egyértelmű a gyakorlatban. Ilyenkor a bűnösséget megállapító jogerős ítélet kihirdetését követően hozott intézkedések között meg kell különböztetni azokat, amelyek valójában a büntetés újramegállapítására vagy tartalmának módosítására irányulnak. ( 30 )

74.

Ezzel együtt, a „büntetés végrehajtása” fogalmának meghatározása nem elegendő a jelen ügyben felvetett probléma megoldásához.

75.

Azon elv szigorú alkalmazása, amely szerint „a büntetés végrehajtását a végrehajtó állam joga szabályozza”, önmagában nehézséget vet fel, mivel a büntetés végrehajtása már megkezdődött a kibocsátó állam területén, majd az a végrehajtó állam joghatósága alatt folytatódik. Melyik „végrehajtásról” van itt szó? Az uniós jogalkotó a büntetés attól kezdődő végrehajtására utal, hogy a kibocsátó államban meghozták az ítéletet, vagy az attól kezdődő végrehajtására, hogy átszállították az elítéltet a végrehajtó állam igazságügyi hatóságaihoz?

76.

A válasz adja magát, ha figyelembe vesszük a kerethatározat mögött meghúzódó elveket, illetve azt a rendszert, amelybe a 17. cikke illeszkedik.

77.

A kerethatározat 17. cikke a normakollízió és a büntetés‑végrehajtási joghatóságok közötti ütközések szabályozására irányul, amelyek elkerülhetetlenül bekövetkeznek az elítélt kibocsátó állam hatóságaitól a végrehajtó állam hatóságaihoz való átszállítása esetén. Az elítélt átszállítása ugyanis azt jelenti, hogy büntetésének végrehajtása a kibocsátó állam területén kezdődött, majd adott esetben a végrehajtó állam büntetés‑végrehajtási intézetében folytatódik. ( 31 )

78.

Ez magyarázza azt, hogy a kerethatározat 17. cikkének (2) bekezdése szerint a végrehajtó állam a büntetés még végrehajtandó részének számítása során köteles levonni a kibocsátó államban „már letöltött” szabadságvesztés időtartamát.

79.

Ha lehetővé tennék a végrehajtó államnak, hogy az érintett büntetésének a kibocsátó államban való megkezdésére visszaható hatállyal alkalmazza saját jogát, az sértené a büntető törvény territorialitásának általánosan elfogadott elvét.

80.

A büntető törvény territorialitásának ezen elve valamennyi tagállam közös elve. A büntető törvény területi alapon alkalmazandó, mivel a tagállamok szuverenitásának kifejeződése. A büntetőbíróságok joghatósága tehát a nemzeti jogrendekben rendszerint kötelező érvényű. A joghatóságból kötelező jelleggel következik az alkalmazandó nemzeti jog.

81.

Következésképpen, a kérdés alapvetően nem az, hogy az érintett személy érdekében a Charta 49. cikke (1) bekezdésének utolsó mondatában szereplő enyhébb büntető törvény visszaható hatályú alkalmazása ( 32 ) alapján a dán büntető törvény helyett inkább a bolgár büntető törvényt kell‑e alkalmazni, mivel az az érintettre nézve kedvezőbb. Ilyen választási lehetőség nem áll fenn egy olyan határokon átnyúló helyzetben, mint amelyről az alapügyben szó van, mivel a büntető törvény alkalmazhatósága magából a territorialitás elvéből következik.

82.

Az enyhébb büntető törvény visszaható hatályú alkalmazása egyébként nem alkalmazható itt. Ennek az elvnek a hatálya ugyanis hagyományosan az időbeli normakollízióra, nem pedig a térbeli normakollízióra terjed ki. Vitathatatlan, hogy az említett elvet alkalmazni kellene tehát akkor, ha a dán büntető törvény módosítása következtében az A. Ognyanov által elkövetett bűncselekmény az elítélést követően, a büntetés végrehajtása során már nem büntetendő. E körülmények között a bolgár igazságügyi hatóságoknak nem lenne más választásuk, mint szabadon bocsátani az érintettet. Ezzel szemben, ha a bolgár jog szüntetné meg az érintett által elkövetett cselekmény büntetendőségét, akkor erős kétségem van afelől, hogy ez ipso facto az érintett személy szabadon bocsátását eredményezné. E cselekményt ugyanis a dán jog a dán közrend megsértése miatt bünteti, amely kívül esik a bolgár jog hatályán. Ezenkívül érdemes kiemelni, hogy egy ilyen helyzetben lehetetlenné válna az átszállítási egyezmény 3. cikke (1) bekezdésének e) pontján alapuló átszállítás.

83.

Úgy tűnik egyébként, hogy a kerethatározat rendelkezései alátámasztják az álláspontomat. E jogszabály ugyanis nem írja elő a kettős büntethetőséget a 7. cikk (1) bekezdésében felsorolt bűncselekmények esetében, és azt a többi bűncselekmény esetében csak olyan lehetőségként rögzíti, amelyet a végrehajtó állam a 7. cikkének (3) bekezdése alapján előírhat. E szabály álláspontom szerint megerősíti a büntető törvény területi jellegét, és az enyhébb büntető törvény visszaható hatályú alkalmazásának elvét a jelen helyzethez hasonló helyzetben inadekvátként kizárja.

84.

A kerethatározat elsődleges célja a szabadságvesztés‑büntetésre ítélt személyek társadalomba való beilleszkedésének elősegítése, lehetővé téve a büntetőítélet következtében a szabadságától megfosztott személy számára azt, hogy büntetését, vagy annak fennmaradó részét származása szerinti szociális környezetében töltse le.

85.

Ez egyértelműen kiderül a kerethatározat (9) preambulumbekezdéséből, valamint 3. cikkének (1) bekezdéséből. ( 33 )

86.

Ez azt jelenti, hogy az igazságügyi hatóságoknak a büntetések végrehajtására és enyhítésére vonatkozó valamennyi intézkedést egyéniesíteniük kell, oly módon, hogy az a társadalom érdekeinek és az áldozatok jogainak tiszteletben tartása mellett a visszaesés megelőzésén kívül előmozdítsa az elítélt társadalomba való beilleszkedését vagy újrabeilleszkedését is.

87.

A kerethatározat 17. cikkének végrehajtásával összefüggésben a büntetések egyéniesítésének elve, amely a büntetés egyik funkciójának tekinthető, tehát a kibocsátó állam és a végrehajtó állam közötti hatáskörök egyértelmű megosztását követeli meg, oly módon, amely garantálja, hogy a büntetés végrehajtására vonatkozó határozatokat az az igazságügyi hatóság hozza meg, amely az egyén magatartásának értékelése szempontjából kedvezőbb helyzetben van.

88.

Ez azt feltételezi, hogy az egyén tényleges fogva tartási helye szerinti igazságügyi hatóságok döntenek a büntetés foganatosításával kapcsolatos valamennyi intézkedésről, beleértve az elítélt büntetésének esetleges mérséklésével kapcsolatos intézkedéseket is.

89.

Márpedig vitathatatlanul az elítélthez közeli, vagyis a tényleges fogva tartás helye szerint hatóságokról van szó. ( 34 )

90.

Különösen a büntetés‑végrehajtási munka miatti büntetésmérséklés esetében, ennek az egyéniesítési intézkedésnek csak akkor van értelme, ha azt az a hatóság hozza meg, amely ténylegesen figyelemmel kísérte és értékelte az egyén munkáját.

91.

Ekképpen nincs értelme, sem pedig jogalapja annak, hogy a dán jogszabály helyett az NK 41. cikkének (3) bekezdését alkalmazzák A. Ognyanov Dániában letöltött fogvatartási idejére. Ez az eljárásmód önmagában ellentétes a büntetés egyéniesítésének elvével, mivel a bolgár hatóságoknak egy olyan elítélt esetében kellene mérsékelniük a büntetést, akivel egyrészt soha nem találkoztak, másrészt pedig akinek nem követték a munkáját, illetve fejlődését. Semmi sem zárja ki ezzel szemben, hogy a bolgár igazságügyi hatóságok az egyén által a társadalomba való újrabeilleszkedés érdekében tanúsított erőfeszítések átfogóbb értékelése érdekében figyelembe vegyék az A. Ognyanov által dániai fogva tartása során végzett munkát, valamint ezzel kapcsolatban a dán társszerveik által végzett értékeléseket. Azon kritériumok egyikéről van szó, amelyek lehetővé teszik az illetékes igazságügyi hatóságok számára annak értékélését, hogy az egyén feltételes szabadságra bocsátási rezsimbe sorolása indokolt‑e.

92.

A nemzeti igazságügyi hatóságok csak azt követően alkalmazhatják adott esetben az NK 41. cikkének (3) bekezdését, hogy az érintett személyt bolgár büntetés‑végrehajtási intézetben helyezték el. A büntetés e mérséklésének bele kell illeszkednie az egyén rendszeres és személyre szabott figyelemmel kísérésébe és az nem ölthet automatikus jelleget, ahogy az a Varhoven kasatsionen sad (legfelsőbb semmítőszék) ítéletéből kitűnni látszik. ( 35 )

93.

E körülmények összességére figyelemmel úgy vélem tehát, hogy a kerethatározat alapját képező büntető törvény territorialitása és a büntetések egyéniesítése elveinek tiszteletben tartása azt követeli meg, hogy a szabadságvesztés‑büntetés végrehajtására, és különösen a büntetés mérséklésére azon tagállam joga irányadó, amelyben az elítéltet tényleges fogva tartják.

94.

Ezt az értelmezést támasztja alá a kerethatározat rendszere is, amelybe a 17. cikk is illeszkedik.

95.

A kerethatározat rendszerének vizsgálata annak bizonyítására irányul, hogy 17. cikke rögzíti a büntetés végrehajtására azt követően alkalmazandó elveket, hogy megtörtént az elítélt átszállítása.

96.

Először, figyelembe kell venni azt az összefüggést, amelyben a kerethatározat 17. cikkének elveit kialakították. A kerethatározatot ugyanis egy sor már meglevő okmányra támaszkodva fogadták el, többek között az átszállítási egyezmény alapján. ( 36 ) Erre egyébként a kerethatározat (4) és (5) preambulumbekezdése is utal.

97.

A kerethatározat 17. cikke (1) bekezdésének szövege lényegileg azonos az átszállítási egyezmény 9. cikke (3) bekezdésének szövegével. Az utóbbi rendelkezés ugyanis azt mondja ki, hogy „[a] büntetés végrehajtására a végrehajtó állam joga irányadó és egyedül ez az állam illetékes a megfelelő döntések hozatalára” Márpedig fontos, hogy az említett rendelkezés címe „Az átszállítás hatása a végrehajtó államra” ( 37 ).

98.

Arra az összefüggésre figyelemmel, amelyben a kerethatározatot elfogadták, tehát igen valószínű, hogy az uniós jogalkotó, amikor a kerethatározat 17. cikkének „A végrehajtásra vonatkozó jog” címet adta, akkor a büntetésnek „az elítélt átszállítását követő” végrehajtására kívánt utalni.

99.

Másodszor, figyelembe kell venni, hogy a kerethatározat valamennyi elvét időbeli sorrendben rögzítették.

100.

Elsőként a kerethatározat 4–14. cikke rögzíti azokat a szabályokat, amelyeket a tagállamoknak az elítélt átszállítása érdekében kell alkalmazniuk. Konkrétan a kerethatározat 4–6. cikke állapítja meg az ítélet és a tanúsítvány végrehajtó államnak való továbbítására vonatkozó szabályokat. Ezt követően a 7–14. cikk tartalmazza az ítélet elismerésére vonatkozó döntésre és a büntetés végrehajtására vonatkozó döntésre alkalmazandó elveket. A kerethatározat 13. cikke e tekintetben kiemeli, hogy fennmarad a kibocsátó állam joga a tanúsítvány visszavonására, „[a]meddig a büntetés végrehajtása nem kezdődött meg a végrehajtó államban” ( 38 ).

101.

Másodsorban, a kerethatározat 15. cikke rögzíti az elítélt személyek átszállítására vonatkozó szabályokat, míg a 16. cikk különleges rendelkezéseket tartalmaz az egyén másik tagállam területén történő átmenő szállítására vonatkozóan.

102.

E rendelkezések tehát teljesen logikus sorrendbe illeszkednek, és a kerethatározat 17. cikke is nyilvánvalóan ezt folytatja, megállapítva a büntetés végrehajtására alkalmazandó elveket, „miután az elítéltet átszállították” a végrehajtó állam igazságügyi hatóságaihoz.

103.

A kerethatározat 17. cikkét emellett a kerethatározat ezt követő rendelkezéseiben, különösen 22. cikkében rögzített rendelkezések fényében kell értelmezni.

104.

Ez „Az elítélt személy átszállításának következményei” című 22. cikk különösen jól rávilágít az elítélt átszállításához szükségképpen kapcsolódó hatáskörátszállásra.

105.

Az uniós jogalkotó ugyanis a kerethatározat 22. cikkének (1) bekezdésében kiemeli, hogy a kibocsátó állam nem folytathatja a büntetés végrehajtását onnantól, hogy annak „végrehajtása a végrehajtó államban már megkezdődött”. Ez teljesen egyértelműen azt jelenti, hogy mindaddig, amíg a végrehajtó állam nem kezdte meg a büntetés végrehajtását, továbbra is a kibocsátó állam jogosult a büntetés végrehajtására. A kerethatározat 22. cikkének (2) bekezdése egyébként kimondja, hogy amennyiben a végrehajtó állam nem képes a büntetés végrehajtására, az elítélt személynek a fogva tartásból való megszökése miatt, „[a] büntetés végrehajtásának joga visszakerül a kibocsátó államhoz” ( 39 ).

106.

A szabadságvesztés‑büntetés szigorúan vett végrehajtására tehát csak azt követően alkalmazandó a végrehajtó állam joga, hogy a végrehajtó állam elismerte az ítéletet, és az elítéltet átszállították. Amíg az ítéletet nem ismerték el, és amíg az ítélet a kibocsátó állam igazságügyi hatóságainak joghatósága alatt áll, az utóbbi állam jogát kell alkalmazni a büntetés végrehajtására. A kibocsátó államnak kell tehát nemzeti jogszabályainak megfelelően eldöntenie a büntetés mérséklésére vonatkozó kérdéseket.

107.

Harmadsorban meg kell jegyezni, hogy a kerethatározat rendszerében a kibocsátó államnak kell megvizsgálnia, hogy meg kell‑e szervezni a fogvatartott átszállítását a származása vagy lakóhelye szerinti tagállamba. ( 40 )

108.

Márpedig az átszállítás kifejezetten a büntetés végrehajtásához kapcsolódó intézkedés, ( 41 ) talán az utolsó, amelyet a kibocsátó állam hatóságai hozhatnak meg. Konkrétan a büntetés egyéniesítésére vonatkozó intézkedésről van szó, amelynek célja az elítélt társadalomba való beilleszkedésének előmozdítása.

109.

A kerethatározat 4. cikkének (2) bekezdése szerint az ítélet elismerés céljából történő továbbítására csak akkor kerülhet sor, ha a kibocsátó állam igazságügyi hatóságai, adott esetben a végrehajtó állam igazságügyi hatóságaival folytatott konzultációt követően, meggyőződtek arról, hogy a büntetés végrehajtó állam általi végrehajtása e cél elősegítését szolgálja.

110.

Az erről való meggyőződés érdekében, amint az unió jogalkotó a kerethatározat (9) preambulumbekezdésében kiemeli, a kibocsátó állam igazságügyi hatóságai ilyenkor „olyan tényezőket [vesznek] figyelembe, mint például az elítélt személy kötődése a végrehajtó államhoz, az, hogy az elítélt személy a végrehajtó államot tartja‑e családi, nyelvi, kulturális, társadalmi vagy gazdasági kapcsolatai, illetve a végrehajtó állammal való egyéb kötődése helyének”.

111.

Ahogy a kibocsátó államra tartozik ennek az értékelésnek az elvégzése, ugyanígy csak a kibocsátó állam vizsgálhatja meg azt, hogy az érintett által ezen állam területén letöltött fogva tartás időtartamára, és az érintett erőfeszítéseire figyelemmel a nemzeti jog alapján mérsékelni kell‑e büntetését.

112.

Az, hogy a kibocsátó állam az ítélethez csatolt tanúsítványban köteles megjelölni azon további napok számát, amelyet le kell vonni a szabadságvesztés már letöltött idejéből, alátámasztja ezt az értelmezést.

113.

A tanúsítvány a kerethatározat mellékletében szereplő formanyomtatvány. ( 42 ) E formanyomtatvány különböző rovatokat tartalmaz, amelyeket a kibocsátó állam igazságügyi hatóságainak kell kitölteniük. E rovatok lehetővé teszik számukra, hogy információkat szolgáltassanak többek között az ítéletet hozó hatóságról, az eljárás alá vont személyről, valamint az elkövetett bűncselekmény jellegéről, továbbá azt, hogy megjelöljék a büntetést jellegét és időtartamát. A kibocsátó állam igazságügyi hatóságainak igazolniuk kell az információk tartalmának pontosságát. ( 43 ) Olyan alapvető információkról van ugyanis szó, amelyeknek lehetővé kell tenniük a végrehajtó állam számára, hogy minimális mértékben felül tudja vizsgálni az ítéletet, ( 44 ) és amelyeknek végeredményben garantálniuk kell a büntetés megfelelő végrehajtását. A végrehajtó állam igazságügyi hatósága ismeri el az ítéletet a kibocsátó állam igazságügyi hatósága által továbbított, annak szabályszerűségét és végrehajthatóságát igazoló tanúsítvány alapján. Ennek hiánya, ha a tanúsítvány nem teljes vagy nem pontos, az ítélet elismerése és végrehajtása megtagadása egyik okának minősül a kerethatározat 9. cikke értelmében.

114.

Elemzésem érdekében hivatkozni kell a kerethatározat I. mellékletében szereplő tanúsítványminta i) rovatának 2. pontjában előírt, a büntetés időtartamára vonatkozó információkra. Ezek az információk garantálják a kerethatározat 17. cikke (2) bekezdésének hatékony érvényesülését.

115.

E rovat 2.2. pontjában a kibocsátó állam köteles napokban megadni az ítéletben kiszabott büntetésből már letöltött szabadságvesztés teljes időtartamát. Az eredetileg kiszabott büntetésről van szó.

116.

Ezzel szemben az említett rovat 2.3. pontjának megfelelően a kibocsátó állam levonhat ebből az időszakból további napokat, „a 2.2 pontban említettektől eltérő okokból”, amelyek kapcsán az uniós jogalkotó az amnesztiára, a közkegyelemre és a kegyelmi intézkedésekre utal. E 2.3. pont tehát lehetővé teszi a kibocsátó állam számára, hogy további információkat tüntessen fel, amennyiben a konkrét körülmények már a büntetés mérséklését eredményezték.

117.

E tényezők azt bizonyítják, hogy a kibocsátó államnak kell döntenie a területén letöltött fogva tartás idejéhez fűződő mentesítésről, mivel a tanúsítványban a kibocsátó államnak kell jeleznie a végrehajtó állam felé, ha több napot kell levonni, mint a ténylegesen fogva tartásban töltött napok száma, adott esetben megadva a napok pontos számát is. Az uniós jogalkotó által a büntetés mérséklésének alapjául szolgáló indokok jellege kapcsán használt kifejezések nyilvánvalóan eléggé homályosak. Ezenkívül ezen indokok felsorolása nem kimerítő jellegű, ahogy azt a „pl. [például]” határozós szerkezet használata mutatja. Az uniós jogalkotó tehát a lehető legszélesebb körben le kívánta fedni azokat a sajátos körülményeket, amelyek a büntetés mérséklését eredményezhetik a különböző tagállamokban. Következésképpen észszerűen feltételezhető, hogy az elítélt fejlődésére figyelemmel biztosított büntetésmérséklés az említett indokok körébe tartozik.

118.

E körülményekre figyelemmel tehát meg vagyok győződve arról, hogy a végrehajtó állam nem helyettesítheti saját büntetés‑végrehajtási jogával és különösen a büntetések mérséklésére vonatkozó nemzeti jogszabályaival a kibocsátó állam jogát, felülvizsgálva ezáltal az utóbbi által eszközölt levonást, mert ezzel súlyosan veszélyeztetné nem pusztán a kölcsönös elismerés elvét, hanem a Dán Királyság területi szuverenitását is.

119.

Egy olyan ügyben ugyanis, mint amelyről az alapügyben szó van, a Dán Királyság kifejezetten kijelentette, hogy a büntetést a büntetés‑végrehajtás során végzett munka miatt nem mérsékli. A kerethatározat alapját jelentő kölcsönös elismerés elve alapján tehát a Bolgár Köztársaságnak nincs más választása, mint hogy tiszteletben tartja a kibocsátó államban hatályos jog alkalmazását, még akkor is, ha a Bíróság által 2003. február 11‑i Gözütok és Brügge ítéletében ( 45 ) alkalmazott megfogalmazással élve, „saját nemzeti jogának alkalmazása eltérő eredményre vezetne” ( 46 ).

120.

Egy ilyen eljárásmód, ha sor kerülne rá, tehát elkerülhetetlenül kikezdené a tagállamok közötti kölcsönös bizalmat, és a kerethatározat által kitűzött célok megvalósításának veszélyeztetésével járna.

121.

Ne feledkezzünk meg ezenkívül arról, hogy a büntetéshez való jog az állam egyik lényeges attribútuma, valamint, hogy a büntetőjog, beleértve a büntetés‑végrehajtási jogot is, a nemzeti szuverenitás központi elemét képezi. A büntetés‑végrehajtási jog tehát az államok büntetőpolitikájuk meghatározását illetően elismert hatáskörébe tartozik, amit alátámaszt annak területi jellege is. ( 47 )

122.

Márpedig a jelen ügyben A. Ognyanov a Dán Királyság közrendjét sértette meg cselekményeivel. E tagállam igazságügyi hatóságai rendelkeznek tehát joghatósággal A. Ognyanov bíróság elé állítására és cselekményei miatti elítélésére. A. Ognyanov fogva tartása eleinte szintén dán területen, a dán igazságügyi hatóságok joghatósága alatt zajlott.

123.

A joghatósági területekre figyelemmel tehát egyértelmű, hogy az NK 41. cikkének (3) bekezdése „nem alkalmazható” a büntetés dán területen való végrehajtására, mert ezzel megsértenék a Dán Királyság területi szuverenitását.

124.

Végül, ha a kerethatározat 17. cikkét úgy kellene értelmezni, hogy az lehetővé teszi a végrehajtó állam jogszabályának alkalmazását a büntetés kibocsátó tagállamban való végrehajtására, az sértené az egyenlő bánásmód alapvető elvét is. Az ugyanazon a büntetés‑végrehajtási intézetben büntetésüket töltő személyekkel szemben ugyanis büntetésük végrehajtását, különösen a büntetések mérséklésének módját illetően eltérő jogi szabályozást alkalmaznának, vagy kellene alkalmazniuk.

125.

Ez olyan feloldhatatlan helyzeteket eredményezne, amelyek nem tennék lehetővé a normák méltányos és igazságos alkalmazását, és bizonyosan veszélyeztetnék a kerethatározat sikerét.

126.

E tényezők összességére figyelemmel következésképpen úgy vélem, hogy tekintettel a kerethatározat alapját jelentő elvekre, vagyis egyrészt a tagállamok közötti kölcsönös bizalomra, másrészt pedig a büntető törvény territorialitásának, illetve a büntetések egyéniesítésének elvére, a kerethatározat 17. cikkének (1) és (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabály, amely lehetővé teszi a végrehajtó állam igazságügyi hatóságai számára, hogy az elítélt büntetését az általa a kibocsátó államban történő fogva tartása során végzett munka miatt mérsékeljék.

127.

Elismerem, hogy az ilyen értelmezés nem teszi lehetővé a kölcsönös elismerés elvén alapuló kerethatározat megkülönböztetését a szuverén államok közötti együttműködésként felfogott hagyományos igazságügyi együttműködési mechanizmusoktól. Mindazonáltal álláspontom szerint ez az egyetlen lehetséges értelmezés, amennyiben teljes mértékben figyelembe kívánjuk venni a büntetés‑végrehajtásra vonatkozó szabályok harmonizációjának hiányát az Unióban.

128.

A második kérdés a végrehajtó állam igazságügyi hatóságait a kerethatározat 17. cikke alapján terhelő tájékoztatási kötelezettségre vonatkozik. Abban az esetben, ha e rendelkezés lehetővé teszi a bolgár igazságügyi hatóságok számára, hogy az érintett által Dániában letöltött fogvatartási időszakra az NK 41. cikkének (3) bekezdését alkalmazzák.

129.

A Sofiyski gradski sad (szófiai városi bíróság) azt veti fel, hogy amennyiben a bolgár igazságügyi hatóságokhoz ilyen irányú megkeresést intéznek, kötelesek‑e tájékoztatni dán társszerveiket az ilyen jogszabály alkalmazhatóságáról, és ha igen, milyen jellegű információkat kell közölniük.

130.

Tekintettel arra a válaszra, amelyet az első kérdésre adni javasolok, felesleges megválaszolni a második kérdést.

131.

Amennyiben a Bíróság azt állapítja meg, hogy a kerethatározat 17. cikkének (1) és (2) bekezdésével ellentétes az olyan nemzeti szabály, mint amelyről az alapügyben szó van, a kérdést előterjesztő bíróság harmadik kérdésével lényegében arra vár választ, hogy az uniós joggal ellentétes lenne‑e, ha „mégis” úgy döntene, hogy alkalmazza az NK 41. cikkének (3) bekezdését az A. Ognyanov által Dániában letöltött fogvatartási időszakra, azzal az indokkal, hogy kedvezőbb jogszabályról van szó.

132.

El kell ismerni, hogy a szóban forgó büntetésmérséklés valóban nem jelentéktelen.

133.

Mivel a dán jogszabály szigorúbb a büntetés végrehajtása során végzett munkája miatti büntetés mérsékléseket illetően, az NK 41. cikke (3) bekezdésének az A. Ognyanov által Dániában letöltött fogvatartási időszakra való alkalmazása azt eredményezné, hogy büntetését nem egy év, nyolc hónap, húsz nappal kell csökkenteni, hanem két év, hat hónap, huszonnégy nappal, vagyis jóval korábban szabadulhatna.

134.

A kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdés azonban egy olyan előfeltevésen alapul, amelyet elöljáróban el kell utasítani. A Sofiyski gradski sad (szófiai városi bíróság) ugyanis valójában azt kérdezi, hogy alkalmazhat‑e egy, az uniós joggal ellentétesnek ítélt nemzeti szabályt azzal az indokkal, hogy az az érintettre nézve kedvezőbb.

135.

A kérdést előterjesztő bíróság ezt a kérdést más megfogalmazásban feltette a Bíróság előtt folyamatban lévő Ognyanov‑ügyben (C‑614/14) előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelemben.

136.

Következésképpen ugyanazokkal a szavakkal válaszolok, mint amelyeket az Ognyanov‑ügyre vonatkozó indítványomban ( 48 ) használtam, azokat ugyanakkor kiegészítve néhány észrevétellel.

137.

Először is, az EUMSZ 280. cikknek megfelelően „[a]z Európai Unió Bíróságának ítéletei […] végrehajthatók”. Ahogy azt ezen indítvány 111. pontjában kiemeltem, az EUMSZ 267. cikk alapján megkeresett Bíróság nem tanácsadó véleményt ad. Az állandó ítélkezési gyakorlatnak megfelelően ugyanis a Bíróság által az előzetes döntéshozatali eljárás során hozott ítélet az alapügy elbírálásánál a nemzeti bíróságra nézve kötelező erejű a szóban forgó uniós jogi rendelkezések értelmezését, illetve a szóban forgó uniós intézmények jogi aktusainak érvényességét illetően. ( 49 )

138.

Másodszor, ha a Bíróság úgy ítélné meg, hogy a kerethatározat 17. cikkének (1) és (2) bekezdésével ellentétes az olyan nemzeti szabály, mint amelyről az alapügyben szó van, a kérdést előterjesztő bíróság, mint láttuk, az összhangban álló értelmezési kötelezettségének megfelelően köteles lenne az NK 41. cikkének (3) bekezdését a kerethatározat szövegének és céljának megfelelően értelmezni, szükség esetén eltérve a Varhoven kasatsionen sad (legfelsőbb semmítőszék) kialakult ítélkezési gyakorlatától.

139.

Harmadszor, mindenesetre emlékeztetem a kérdést előterjesztő bíróságot arra, hogy az NK 41. cikke (3) bekezdésének az érintett által Dániában letöltött fogvatartási időszakra való alkalmazhatósága hiányában az enyhébb büntető törvény visszaható hatályának a Charta 49. cikke (1) bekezdése utolsó mondatában foglalt szabálya (az enyhébb büntető törvény visszaható hatályú alkalmazásának elve) nem alkalmazható.

140.

Végül, negyedszer, a kérdést előterjesztő bíróság által előtérbe helyezett büntetésmérséklés miatt háttérbe szorul, hogy A. Ognyanov Bulgáriába való átszállítása önmagában arra irányul, hogy kedvezőbb helyzetbe kerüljön, mivel büntetése fennmaradó részét eredeti szociális környezetében töltheti le, ami megkönnyíti társadalomba való beilleszkedését.

141.

E megfontolásokra figyelemmel, abban az esetben, ha a Bíróság úgy ítélné meg, hogy a kerethatározat 17. cikkének (1) és (2) bekezdésével ellentétes az olyan nemzeti szabály, mint amelyről az alapügyben szó van, a kérdést előterjesztő bíróság az összhangban álló értelmezési kötelezettségének megfelelően köteles eltérni a Varhoven kasatsionen sad (legfelsőbb semmítőszék) által az NK 41. cikke (3) bekezdésének tulajdonított értelmezéstől, és köteles eltekinteni attól, hogy e rendelkezést az érintett által Dániában letöltött fogvatartási időszakra alkalmazza.

142.

Ezen okfejtéseket követően le szeretnék vonni néhány következtetést a kerethatározatban rögzített, a kibocsátó állam és a végrehajtó állam igazságügyi hatóságai közötti hatáskörmegosztást illetően.

143.

Amennyiben egy olyan helyzetben, mint amelyről az alapügyben szó van, az egyént először a kibocsátó államban tartják fogva, a büntetés végrehajtására irányadó jog nyilvánvalóan ezen állam joga. Az említett állam területén a büntetés végrehajtására vonatkozó valamennyi intézkedésre – legyen szó a büntetés végrehajtásának megkezdésére vonatkozó olyan intézkedésről, mint a foganatba vételi parancs, vagy a büntetés enyhítésére vonatkozó intézkedésekről, mint a kimaradás – a kibocsátó állam jogát kell alkalmazni.

144.

Amint láttuk, azt is a kibocsátó államnak kell megvizsgálnia, hogy helye van‑e a fogvatartott származása vagy lakóhelye szerinti államba való átszállítása megszervezésének. ( 50 )

145.

Márpedig az átszállítás a büntetés végrehajtásával kapcsolatos intézkedés, konkrétan olyan egyéniesítő intézkedés, amely arra irányul, hogy az érintett a büntetését a lehető legközelebb tölthesse le a családi és társadalmi környezetéhez, amelybe be kell illeszkednie. ( 51 )

146.

Ahogy a kibocsátó államnak kell elvégeznie ezt az értékelést, ugyanígy rá hárul annak vizsgálata is, hogy nemzeti jogszabályának megfelelően, figyelemmel a fogvatartott által tett erőfeszítésekre, vele szemben alkalmazhatók‑e más, a büntetés enyhítésére vonatkozó intézkedések, beleértve a büntetés mérséklésére irányuló intézkedéseket is.

147.

A hatáskörök ilyen megosztása arra kötelezi a kibocsátó államot, hogy eldöntsön minden, a büntetés mérséklésével kapcsolatos kérdést az elítélt átszállítását megelőzően. ( 52 )

148.

Egyébként emlékeztetek arra, hogy éppen ez a tárgya a kerethatározat I. mellékletében szereplő tanúsítványminta i) rovata 2.3 pontjának.

149.

Az elítélt átszállítása ugyanis nem foszthatja meg hatékony érvényesülésüktől azokat a büntetésmérsékléseket, amelyekben ő adott esetben a kibocsátó állam joga, illetve az illetékes bíróság határozatai értelmében részesülhet. ( 53 ) A kibocsátó állam igazságügyi hatóságainak tehát olyan tanúsítványt kell tudniuk kibocsátani, amelyen nem csak a büntetés időtartamát és a szigorú értelemben vett, végrehajtott büntetés időtartamát jelölik meg, hanem a nemzeti jogszabály által büntetésmérséklés címén levont időtartamokat is. Arra is lehetőséggel kell bírniuk, hogy bizonyos pontosításokat tegyenek az egyén által az újrabeilleszkedés érdekében tett erőfeszítéseket illetően.

150.

A végrehajtó állam tehát nem helyettesítheti saját büntetés‑végrehajtási jogával a kibocsátó állam jogát, még akkor sem, ha jogszabálya kedvezőbb lenne az érintettre nézve, mert ezzel nem csak megsértené a kerethatározat 17. cikkét, hanem súlyosan veszélyeztetné a kibocsátó állam területi szuverenitását, és ezáltal a kölcsönös elismerés elvét is.

151.

Ha az elítéltet a végrehajtó államba átszállítják, akkor teljesen logikus, ha a kibocsátó állam igazságügyi hatóságai tájékozódnak a előrehozott vagy feltételes szabadságra bocsátásra vonatkozó rendelkezésekről, ahogy az a kerethatározat 17. cikkének (3) bekezdésében szerepel. Nem szabad azt sem szem elől téveszteni, hogy a bűntett vagy vétség elkövetése a kibocsátó állam közrendjét sérti. A kibocsátó államnak tehát bizonyosnak kell lennie abban, hogy a büntetés végrehajtó állam területén történő végrehajtása megfelelő megoldást nyújt a közrendet a területén ért támadásra. A kibocsátó állam ily módon azt értékeli, hogy ezen új rendelkezésekre figyelemmel a büntetés összességében megőrzi‑e azt a koherenciát, amely az ítélethozatal napján jellemezte. Ha attól tart, hogy az átszállítás túl korainak ítélt szabadon bocsátást eredményez, vagy ha úgy véli, hogy a büntetés immár nem áll arányban a jogsértéssel, akkor úgy dönthet, hogy nem szállítja át az elítéltet, és visszavonja a tanúsítványt.

152.

Az információkérést tehát az egyén átszállítását megelőzően kell továbbítani, mivel az átszállítást követően a kibocsátó állam már nem érvényesítheti saját felfogását a büntetés‑végrehajtási intézkedéseket illetően, és nem vizsgálhatja felül az átszállításra vonatkozó döntését.

153.

Az érintett átszállítása automatikusan és szükségszerűen azzal jár, hogy a büntetés‑végrehajtással kapcsolatos joghatóság egyidejűleg átszáll a végrehajtó államra, a fentiekben hivatkozott okból. Egyrészt azért, mert a büntetés végrehajtása ezt követően ezen állam területén és joghatósága alatt zajlik. Másrészt azért, mert az átszállítástól kezdve csak a végrehajtó állam igazságügyi hatóságai jogosultak a büntetés‑végrehajtási feltételek enyhítésére, figyelemmel az érintett beilleszkedéssel kapcsolatos erőfeszítéseire, illetve anyagi, családi és szociális helyzetére.

154.

Egyértelmű, hogy az átszállítást követően nem lehet azt előírni a végrehajtó állam számára, hogy a kibocsátó állam engedélyét kérje, mielőtt meghozna egy olyan, a büntetés egyéniesítésére irányuló intézkedést, mint például a büntetés mérséklésének, illetve előrehozott vagy feltételes szabadságra bocsátásnak a formáját ölti. Amint láttuk, a szabadítási rezsim meglétére, végrehajtási szabályaira, valamint indokoltságára vonatkozó kérdések az államoknak a büntetőpolitika meghatározása terén elismert jogkörébe tartoznak. Ilyen helyzetben a kibocsátó állam engedélyének kérése a végrehajtó állam szuverenitásának és igazságszolgáltatási rendszere függetlenségének megsértését jelentené.

155.

A végrehajtó államnak tehát úgy kell végrehajtani a büntetést, mintha azt saját igazságügyi hatóságai szabták volna ki. A kibocsátó államnak a kölcsönös elismerés elvének megfelelően nincs más választása, mint hogy tiszteletben tartsa a kibocsátó államban hatályos jog alkalmazását, még akkor is, ha újfent a Bíróság által 2003. február 11‑i Gözütok és Brügge ítéletében ( 54 ) alkalmazott megfogalmazással élve, „saját nemzeti jogának alkalmazása eltérő eredményre vezetne” ( 55 ).

156.

A kerethatározat elfogadásakor a tagállamok teljes mértékben tudatában voltak annak, hogy a jogrendszereik között különbségek vannak a büntetőhatározatok végrehajtása terén. Ami például a előrehozott vagy feltételes szabadságra bocsátásra vonatkozó rendelkezéseket illeti, egyes tagállamokban az elítéltet szabadon bocsátják a büntetés kétharmadának letöltése után, míg más tagállamokban a szabadságra bocsátásra csak a büntetés egyharmadának letöltését követően kerülhet sor. A tagállamok tehát teljes mértékben tisztában voltak azzal, hogy az elítélt átszállítása hatással lehet a eredetileg kiszabott szabadságvesztés‑büntetéshez képest konkrétan letöltött időtartamra, és ebből következően a szabadságra helyezés időpontjára. ( 56 ) Egyébként ezért, illetve többek között a kibocsátó állam által a területén elkövetett vétséghez vagy bűntetthez képest „korainak” minősített szabadon bocsátás elkerülése érdekében írta elő az uniós jogalkotó a kerethatározat 17. cikkének (3) bekezdésében szereplő „fenntartást”. ( 57 )

157.

Amennyiben a végrehajtó állam szigorúbb szabályokat alkalmaz, az elítélt e tagállamba való átszállítása vitathatatlanul de facto hosszabb szabadságvesztést eredményez, mint amelyet a kibocsátó államban kellett volna letöltene.

158.

Az Emberi Jogok Európai Bíróság ebben nem lát kifogásolni valót az EJEE 5. cikkében szereplő szabadsághoz és személyi biztonsághoz való jogra figyelemmel, amennyiben a fogva tartás időtartama nem haladja meg az eredeti büntetőeljárásban kiszabott időtartamot. Nem zárja ki ugyanakkor azt, hogy a végrehajtó államban letöltött de facto egyértelműen hosszabb tartamú fogva tartás megalapozhatja a kibocsátó állam felelősségét az EJEE 5. cikke alapján, mégpedig az átszállításról hozott döntés időpontjában előre látható következmények miatt. ( 58 )

159.

A fenti megállapításokra tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság a következő választ adja a Sofiyski gradski sad (szófiai városi bíróság, Bulgária) által előterjesztett kérdésekre: