1. 

Eleget tesz‑e egy tagállam a visszatartó erejű kártérítésre vagy jóvátételre vonatkozóan a férfiak és nők közötti esélyegyenlőség és egyenlő bánásmód elvének a foglalkoztatás és munkavégzés területén történő megvalósításáról (átdolgozott szöveg) szóló, 2006. július 5‑i 2006/54/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvben ( 2 ) előírt követelménynek, ha a hátrányos megkülönböztetést megvalósító elbocsátás esetére pusztán a károsult személy által elszenvedett károk és veszteségek teljes jóvátételét írja elő, és nemzeti joga erre az esetre nem írja elő büntető jellegű kártérítés megítélését? Ezt a kérdést veti fel a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem.

2. 

Noha a Bíróságnak most először kell értelmeznie a 2006/54 irányelv 18. cikkét, amely arra kötelezi a tagállamokat, hogy hozzák meg az elszenvedett kár visszatartó erejű és arányos megtérítéséhez szükséges intézkedéseket, a hasonló kérdésekkel kapcsolatos korábbi ítélkezési gyakorlata lehetővé teheti számomra, hogy hasznos felvilágosítással szolgáljak e cikk hatályát illetően.

3.

A 2006/54 irányelv (33) preambulumbekezdése emlékeztet arra, hogy „[a] Bíróság – az eredményesség érdekében – egyértelműen megállapította, hogy az egyenlő bánásmód elvéből az következik, hogy a kártérítésnek valamennyi jogsértés esetén arányban kell állnia az elszenvedett kárral”.

4.

A 2006/54 irányelv a „munkafeltételek” vonatkozásában „az egyenlő bánásmód elvének megvalósítására irányuló rendelkezéseket [tartalmaz]” ( 3 ), valamint „rendelkezéseket tartalmaz továbbá annak érdekében, hogy megfelelő eljárások megállapítása révén biztosítsa ezek megvalósításának fokozott eredményességét” ( 4 ).

5.

A 2006/54 irányelv 14. cikke (1) bekezdésének c) pontja úgy rendelkezik, hogy „[t]ilos minden nemi alapú közvetlen vagy közvetett megkülönböztetés [helyesen: hátrányos megkülönböztetés] a köz‑ vagy a magánszektorban, ideértve a közigazgatási intézményeket, a következők vonatkozásában: […] foglalkoztatási és munkafeltételek, ideértve az elbocsátásokat”.

6.

A 2006/54 irányelv 18. cikke rögzíti:

„A tagállamok nemzeti jogrendszerük keretében meghozzák azokat az intézkedéseket, amelyekkel valódi és eredményes [helyesen: tényleges és hatékony] kártérítés, illetve jóvátétel biztosítható – a tagállamok jogszabályai alapján – a nemi alapon történő megkülönböztetést [helyesen: hátrányos megkülönböztetést] elszenvedő személy részére az őt ért veszteségért és kárért; ezen intézkedések [helyesen: kártérítések és jóvátételek] visszatartó erejűek és arányosak az elszenvedett kárral. Az ilyen kártérítést vagy jóvátételt nem lehet felső határ megszabásával korlátozni, kivéve azokat az eseteket, amikor a munkaadó bizonyítani tudja, hogy a pályázó ezen irányelv szerinti megkülönböztetés [helyesen: hátrányos megkülönböztetés] következtében csak azt a kárt szenvedte el, hogy pályázatát nem vették figyelembe”.

7.

A 2006/54 irányelv 25. cikke a szankciókkal foglalkozik. Ekképpen rendelkezik:

„A tagállamok megállapítják az ennek az irányelvnek megfelelően elfogadott nemzeti rendelkezések megsértése esetén alkalmazandó szankciókra vonatkozó szabályokat, és meghoznak minden szükséges intézkedést, hogy biztosítsák ezek alkalmazását. A szankcióknak, amelyek az áldozat számára fizetendő kártérítést is magukban foglalhatják, hatékonynak, arányosnak és visszatartó erejűnek kell lenniük. A tagállamok legkésőbb 2005. október 5‑ig értesítik ezekről a rendelkezésekről a Bizottságot, és haladéktalanul bejelentenek valamennyi későbbi, ezeket érintő módosítást”.

8.

A 2006/54 irányelv 27. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy „[a] tagállamok bevezethetnek vagy fenntarthatnak olyan rendelkezéseket, amelyek kedvezőbbek az egyenlő bánásmód elvének védelme szempontjából, mint azok, amelyeket [...] az [említett] irányelv állapít meg”.

9.

A nők és férfiak közötti tényleges egyenlőségről szóló, 2007. március 22‑i 3/2007 alkotmányos törvény (Ley Orgánica 3/2007 para la igualdad efectiva de mujeres y hombres) ( 5 ) többek között átültette a 2006/54 irányelvet a spanyol jogrendbe. Ezen alkotmányos törvény 10. cikke úgy rendelkezik, hogy „[s]emmisek és joghatást sem keletkeztetnek azon aktusok és a jogügyletek azon rendelkezései, amelyek nemen alapuló hátrányos megkülönböztetést valósítanak meg vagy okoznak, és azok megalapozzák [az elkövetőjük felelősségét] egy tényleges, hatékony és az elszenvedett kárral arányos jóvátételi, illetve kártérítési rendszeren keresztül, valamint, adott esetben, a szankcióknak a hátrányosan megkülönböztető magatartásokat megelőző hatékony és visszatartó erejű rendszere útján”.

10.

A közigazgatási és munkajogi peres eljárásról szóló, 2011. október 10‑i 36/2011 törvény (Ley 36/2011 reguladora de la jurisdicción social) ( 6 ) 183. cikkének szövege a következő:

„(1)   Amennyiben az ítélet jogsértés fennállását állapítja meg, a bíróság dönt a kártérítés összegéről, amely, esettől függően, a felperest hátrányos megkülönböztetés vagy alapvető jogai, illetve szabadságai egyéb sérelme miatt illeti meg, az alapvető jogok megsértéséhez kapcsolódó nem vagyoni kárra, illetve a származékos további károkra és veszteségekre figyelemmel.

(2)   A bíróság úgy állapítja meg a kártérítés összegét – és azt körültekintően határozza meg, ha a pontos összeg bizonyítása túl nehéznek vagy költségesnek bizonyul –, hogy az alkalmas legyen az áldozat kárainak megfelelő megtérítésére, és amennyire csak lehetséges, a sérelmet megelőző helyzetének visszaállítására, valamint a kármegelőzési cél elősegítésére.”

11.

Az alapeljárás felperesét munkáltatója 2014‑ben elbocsátotta. Egy eredménytelen békéltetési eljárást követően a felperes a kérdést előterjesztő bírósághoz fordult egyrészről elbocsátása jogellenességének bírósági úton történő megállapítása érdekében, mivel az nemi alapon történő hátrányos megkülönböztetést valósít meg, és másrészről jóvátétel megítélése érdekében, a nem vagyoni kárra tekintettel 6000 euró kártérítést követelve.

12.

A kérdést előterjesztő bíróság szerint ez az elbocsátás a nemen alapuló hátrányos megkülönböztetést valósít meg, és ennek alapján ellentétes a 2006/54 irányelv követelményeit átültető spanyol jogszabállyal. A spanyol jogra tekintettel a felperes elbocsátását semmisnek kell tekinteni. ( 7 )

13.

A kérdést előterjesztő bíróság arról tájékoztatja a Bíróságot, hogy – az előzetes döntéshozatalra utaló határozatában ki nem fejtett indokokból – kártérítésként 3000 eurót szándékozik megítélni az alapeljárás felperese javára, amely összeg véleménye szerint és nemzeti joga alkalmazásában megfelelőnek és elegendőnek tekintendő az elszenvedett károk megtérítéséhez és a sérelmek jóvátételéhez.

14.

Emellett a kérdést előterjesztő bíróságnak kétségei vannak e kártérítés megfelelő jellegét illetően, tekintettel arra, hogy a kártérítés célja csak a jóvátétel, noha úgy tűnik, hogy a 2006/54 irányelv, pontosabban annak 18. cikke azt is megköveteli a tagállamoktól, hogy olyan intézkedéseket fogadjanak el, amelyek visszatartják a hátrányos megkülönböztetést elkövetőket attól, hogy ismét ilyen magatartást tanúsítsanak.

15.

A kérdést előterjesztő bíróság szerint a visszatartásra irányuló e célkitűzés akkor valósulna meg, ha a munkáltatót a bíróság általa „büntető jellegűnek” minősített kártérítésként további 3000 euró megfizetésére kötelezhetné. Ez a fogalom azonban idegen a spanyol jogi hagyományoktól. E bíróságot nemzeti joga tehát nem jogosítja fel az ilyen marasztalásra.

16.

A córdobai 1. sz. munkaügyi bíróság (Juzgado de lo Social no 1 de Córdoba, Spanyolország), mivel kétségbe vonja, hogy a spanyol jog megfelel a 2006/54 irányelv követelményeinek, úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és a Bíróság Hivatalához 2014. augusztus 27‑én beérkezett előzetes döntéshozatalra utaló határozatával előzetes döntéshozatal céljából az EUMSZ 267. cikk alapján a következő kérdést terjesztette a Bíróság elé:

„Értelmezhető‑e úgy a [2006/54] irányelv 18. cikke, amely előírja a nem alapján történő hátrányos megkülönböztetés sértettjét megillető kártérítés visszatartó jellegét (a tényleges, hatékony és az elszenvedett kárral arányos jellegen kívül), hogy a bíróság jogosult ésszerű mértékű büntető jellegű kártérítés megfizetésére irányuló, ténylegesen kiegészítő kötelezés megállapítására: azaz, olyan kiegészítő összeg kiszabására, amely, bár túllép a károsult személy által elszenvedett károk és veszteségek teljes jóvátételén, példaként szolgál mások számára (a károkozón kívül is), feltéve azonban, hogy a szóban forgó összeg az arányosság határain belül marad, abban az esetben is, ha a büntető jellegű kártérítés ezen alakzata idegen a nemzeti bíróság jogi hagyományaitól?”

17.

A Bíróság előtt az alapeljárás felperese, a spanyol kormány és az Egyesült Királyság Kormánya, valamint a Bizottság terjesztett elő írásbeli észrevételeket.

18.

A kérdést előterjesztő bíróság, azáltal hogy előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdését a 2006/54 irányelv 18. cikkére alapította, azt kívánja megtudni, hogy pusztán az alapeljárás felperese által elszenvedett károk teljes jóvátétele elegendő‑e az említett cikk szerinti jóvátétel vagy kártérítés visszatartó jellegének biztosításához, vagy ellenkezőleg, a visszatartásra vonatkozó e követelményből az következik, hogy a nemzeti bíróságnak a nemen alapuló hátrányos megkülönböztetést elkövető munkáltatót büntető jellegű kártérítés megfizetésére kell köteleznie, még akkor is, ha a spanyol jog mindenesetre nem teszi lehetővé, hogy túllépjen a károsult személy által elszenvedett károk és veszteségek teljes jóvátételén.

19.

E kérdés megválaszolásához először rá kell világítani, hogy a 2006/54 irányelv 18. cikke a 2006/54 irányelvvel kiegészített és egységes szerkezetbe foglalt korábbi irányelvekben szereplő megfelelő rendelkezések sorába illeszkedik. Ezt követően elemezni kell a Bíróság ezen irányelvek alapján kialakított ítélkezési gyakorlatát, amely az alapeljárás tárgyát képező jogvita elbírálása szempontjából továbbra is teljes mértékben releváns. A szöveg szerinti a teleologikus és az ítélkezési gyakorlatra vonatkozó elemzésből levont következtetések alapján azt fogom megállapítani, hogy az előzetes döntéshozatalra a Bíróság elé terjesztett kérdésre nemleges választ kell adni. Végül megfogalmazok néhány, az ezen válasz mellett szóló záró megjegyzést, amelyek egyrészt a kártérítés vagy jóvátétel feltételei harmonizálásának hiányára és másrészt a 2006/54 irányelv 18. cikke közvetlen hatályának kérdéskörére vonatkoznak.

20.

A férfiak és nők közötti egyenlőség megvalósítása az Európai Unió Szerződésekben előírt feladata és célja egyaránt. ( 8 ) A 2006/54 irányelv így felidézi ezen egyenlőségnek az uniós jogban fennálló „alapelvi” jogállását. ( 9 ) Logikus, és a 2006/54 irányelvvel átdolgozott irányelvekkel ( 10 ) összhangban áll tehát, hogy az uniós jogalkotó a nemen alapuló mindenfajta hátrányos megkülönböztetés tilalmát rögzítette.

21.

Pontosan amiatt, hogy e területen nem lehet megelégedni egy elvi nyilatkozattal, hanem épp ellenkezőleg, az elsődleges jog által meghatározott konkrét eredmények elérésére kell törekedni, „[a]z egyenlő bánásmód elvének eredményes megvalósítása” ( 11 ) szempontjából alapvető jelentőségűnek tekintették, hogy „a tagállamok megfelelő eljárásokat vezessenek be” ( 12 ) a 2006/54 irányelv által előírt kötelezettségek betartásának biztosítása érdekében.

22.

Mivel az eljárások puszta bevezetése mindazonáltal nem elegendő a 2006/54 irányelv által az egyének részére biztosított jogok hatékony bírói jogvédelmének garantálásához, az irányelv jogorvoslattal és jogérvényesítéssel foglalkozó fejezetének „Jogorvoslat” című szakaszában található 18. cikke megismétli a 76/207 irányelv módosításáról szóló, 2002. szeptember 23‑i 2002/73/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvvel ( 13 ) bevezetett újdonságot, rögzítve, hogy ezeknek az eljárásoknak mihez kell vezetniük, nevezetesen a károsult személy által elszenvedett veszteségekért és károkért biztosított kártérítéshez vagy jóvátételhez. ( 14 )

23.

E tekintetben a tagállamok számára eredmény elérésére vonatkozó kötelezettségről van szó („tényleges és hatékony kártérítés, illetve jóvátétel biztosít[ása] [...] az őt ért veszteségért és kárért”), amelyet illetően a 2006/54 irányelv lényegében rájuk bízza ( 15 ) az eszközök megválasztását („a tagállamok jogszabályai alapján […]; ezen intézkedések [helyesen: kártérítések] visszatartó erejűek és arányosak az elszenvedett kárral”). A 2006/54 irányelv 18. cikkének szövegéből kitűnik, hogy ez utóbbi nem írja elő a tagállamok számára meghatározott intézkedés meghozatalát, hanem a tagállamok számára meghagyja a 2006/54 irányelv céljának elérését biztosító különböző megoldások közüli szabad választás lehetőségét. ( 16 ) Így a mércét, amelyhez a tagállamok nemen alapuló hátrányos megkülönböztetéssel szembeni fellépését mérni kell, az említett irányelv céljának elérése és a hatékony érvényesülésének a jogalanyok jogainak védelme útján történő biztosítása jelenti.

24.

A 2006/54 irányelv 18. cikke nem elemezhető az említett irányelv 25. cikkének bizonyos fokú figyelembevétele nélkül, amely e 18. cikk szóhasználatából kölcsönöz, mivel a jogalkotó a 25. cikkben megerősíti, hogy a szankciók, amelyeket a tagállamoknak alkalmazniuk kell, „az áldozat számára fizetendő kártérítést is magukban foglalhatják” és e szankcióknak, csakúgy, mint a szóban forgó 18. cikkben előírt kártérítésnek vagy jóvátételnek, „hatékonyaknak, arányosaknak és visszatartó erejűeknek” kell lenniük. Az uniós jogalkotó ugyanis azt követelte meg a tagállamoktól, hogy „hatékony, arányos és visszatartó erejű szankciókat ír[ja]nak elő arra az esetre, ha [a 2006/54 irányelv] szerinti kötelezettségeket megsértik” ( 17 ). Ez a követelmény konkretizálódik a 2006/54 irányelv „Szankciók” ( 18 ) címet viselő, a III. cím általános horizontális rendelkezéseket tartalmazó fejezetében található 25. cikkében. Az említett 25. cikk kötelezi továbbá a tagállamokat, hogy tájékoztassák a Bizottságot az annak alapján elfogadott intézkedésekről.

25.

Összefoglalva, a 2006/54 irányelv 18. cikke csak azt követeli meg, hogy a jóvátétel vagy kártérítés tényleges és hatékony, valamint arányos és visszatartó erejű legyen. Pusztán e cikk olvasata alapján egyértelművé válik, hogy a jogalkotó a kártérítést vagy jóvátételt önmagában nem szankciónak szánja. A tagállamok által hozandó intézkedések büntető vetületéről kifejezetten csak a 2006/54 irányelv 25. cikke ( 19 ) rendelkezik.

26.

Ezt követően azt kell még megvizsgálni, hogy az ítélkezési gyakorlat elemzése alátámasztja‑e a 2006/54 irányelv 18. cikkének szöveg szerinti és teleologikus elemzéséből eredő első benyomást, mivel ezen irányelv értelmezése során figyelembe kell venni az elfogadását megelőző ítélkezési gyakorlatot, amelyre helyenként kifejezetten hivatkozik. ( 20 )

27.

Ugyan a Bíróság kifejezetten a 2006/54 irányelv 18. cikkének értelmezéséről még nem nyilatkozott, mindazonáltal többször volt alkalma állást foglalni a 2006/54 irányelvet megelőző irányelvek megfelelő rendelkezéseiről, és ezek között is elsősorban a 76/207 irányelv 6. cikkének ( 21 ) rendelkezéseiről.

28.

A Bíróság ítélkezési gyakorlatának elemzése során arra a következtetésre lehet jutni, hogy jóllehet a Bíróság kártérítési intézkedést már minősített „szankciónak”, azt soha nem követelte meg, hogy ez az intézkedés túlterjedjen a „megfelelő” jóvátételen. Márpedig a nemzeti bíróság által bemutatott spanyol jog véleményem szerint az ilyen jóvátételt teljes mértékben biztosítja.

29.

A munkajogi viszonyokban a nemen alapuló hátrányos megkülönböztetést megvalósító magatartások elleni küzdelem eszközeinek problematikája nem új keletű. A Bíróságnak már több alkalommal tettek fel kérdést erre vonatkozóan. Márpedig véleményem szerint a Bíróság által a 76/207 irányelv 6. cikkének értelmezése során levont következtetés ( 22 )mutatis mutandis a 2006/54 irányelv azt felváltó és pontosító 18. cikkének értelmezése tekintetében is érvényes, mivel ez utóbbi az elfogadandó intézkedések típusát illetően ugyanazt a szabadságot biztosítja a tagállamok számára, mint a maga idejében a 76/207 irányelv 6. cikke.

30.

A Bíróság által a 76/207 irányelv 6. cikke kapcsán kimondottakra tekintettel meg kell állapítani, hogy a 2006/54 irányelv 18. cikke arra kötelezi a tagállamokat, hogy belső jogrendjükben vezessék be azokat az intézkedéseket, amelyek szükségesek annak lehetővé tételéhez, hogy a hátrányos megkülönböztetést elszenvedő személyek jóvátételhez jussanak. Ezen államok kötelesek az említett irányelv céljának elérése érdekében megfelelően hatékony intézkedéseket hozni, és lehetővé tenni azt, hogy az érintett személyek a nemzeti bíróságok előtt ezekre hivatkozhassanak anélkül, hogy ugyanakkor az uniós jog valamely meghatározott formát írna elő ezen intézkedések tekintetében. Ezen intézkedések tehát különböző formákat ölthetnek, mint például a hátrányos megkülönböztetést elszenvedő jelölt felvételére vonatkozó kötelezettség, a hátrányos megkülönböztetésen alapuló okból elbocsátott személy újbóli alkalmazása, vagy a megfelelő pénzbeli kártérítés. ( 23 )

31.

A Bíróság 1984‑ben, amikor a von Colson és Kamann ítéletet (14/83, EU:C:1984:153), valamint a Harz‑ítéletet (79/83, EU:C:1984:155) hozta, elutasította a 76/207 irányelv 6. cikkének olyan értelmezését, amely szerint az valamely konkrét intézkedés elfogadására köteleznéa tagállamokat, az adott esetben olyan intézkedés elfogadására, amely a nemen alapuló hátrányos megkülönböztetést elkövető munkáltatót arra kötelezné, hogy kössön munkaszerződést azzal a jelölttel, akinek az állásra való jelentkezését hátrányos megkülönböztetést jelentő okból utasította el.

32.

2015‑ben, amikor a Bíróság előtt a jelen előzetes döntéshozatali eljárás folyamatban van, az uniós jogban időközben nem történt olyan jelentős változás, amely miatt a Bíróság eltérő eredményre jutna, vagyis a tagállamokat meghatározott intézkedések elfogadására, például büntető jellegű kártérítés kiszabására kötelezné.

33.

A 2006/54 irányelv 18. cikkében szereplő, a visszatartó erőre való hivatkozás nem változtat ezen a megállapításon.

34.

A 2006/54 irányelv 18. cikkének szövegében ugyanis a nemzeti jogrendek által szabályozott jóvátétel vagy kártérítés visszatartó erejére való hivatkozás szerepel. Ugyanakkor, bár a visszatartás nem szerepelt a 76/207 irányelv 6. cikkének szövegében, a Bíróság azt már szem előtt tartotta, amikor ez utóbbit értelmezte, megállapítva, hogy „[b]ár [a 76/207] irányelv teljes körű alkalmazása […] nem foglalja magában a hátrányos megkülönböztetés tilalma megsértésének esetére meghatározott szankció kilátásba helyezését, az azonban következik belőle, hogy e szankciónak olyannak kell lennie, amely tényleges és hatékony bírói jogvédelmet biztosít. Annak továbbá a munkaadókra ténylegesen visszatartó hatást kell gyakorolnia. Ebből következően, ha a tagállam a kártérítést választja a hátrányos megkülönböztetés tilalma megsértésének szankciójaként, annak mindenképpen arányban kell állnia az elszenvedett kárral” ( 24 ).

35.

Ebből az ítélkezési gyakorlatból két tanulságot lehet levonni. Egyrészt a 2006/54 irányelv 25. cikkében található, a kártérítésre mint a szankció egy formájára való hivatkozás eredetét egyértelműen az ítélkezési gyakorlat ezen irányvonala jelenti. Másrészt a Bíróság szerint a megfelelő jóvátétel mindenképpen alkalmas arra, hogy a nemen alapuló hátrányos megkülönböztetés terén a jogalanyokra ruházott jogok hatékony bírói védelmét biztosítsa. Egyébiránt pontosan ezért elégedett meg a Bíróság a megfelelő jóvátétellel, amely a az elszenvedett veszteségekkel és károkkal arányos marad, és amely a szó büntető értelmében nem jelent valódi „szankciót”. ( 25 )

36.

Ezenkívül, mivel a hatékony bírói jogvédelem és a visszatartás követelményei „szükségessé teszik az egyenlőség elve megsértésének minden egyes esetében az egyedi körülmények figyelembevételét”, ( 26 ) a Bíróság esetről esetre vizsgálta a tagállamok által a 76/207 irányelv 6. cikkének végrehajtása, és így az említett irányelv hatékony átültetésének biztosítása érdekében hozott intézkedések megfelelő jellegét.

37.

Ily módon az olyan nemzeti jogszabályok, amelyek a munkavállalás kapcsán hátrányos megkülönböztetést elszenvedett személyek kártérítési igényét pusztán jelképes kártérítésre korlátozzák, nem felelnek meg az ilyen átültetésére vonatkozó követelményeknek. ( 27 ) Amennyiben a jóvátétel pénzbeli formát ölt, a tagállamok előzetesen nem határozhatnak meg felső határt a kártérítés tekintetében. ( 28 )

38.

Egy hátrányos megkülönböztetést megvalósító elbocsátás kapcsán a Bíróság megállapította továbbá, hogy „az egyenlőségnek megfelelő helyzet nem állítható helyre a hátrányos megkülönböztetést elszenvedő személy újbóli alkalmazása, vagy ehelyett az elszenvedett károkért nyújtott pénzbeli jóvátétel hiányában”, ( 29 ) feltéve hogy e jóvátétel megfelelő, vagyis „lehetővé [teszi] a hátrányos megkülönböztetést megvalósító elbocsátás következtében ténylegesen elszenvedett károk teljes megtérítését az alkalmazandó nemzeti szabályoknak megfelelően” ( 30 ).

39.

A fentiekből következik, hogy a Bíróság azzal, hogy a 76/207 irányelv 6. cikkének megfelelőnek ítélt egy olyan nemzeti jogszabályt, amely az elszenvedett károkért megfelelő pénzbeli jóvátételt biztosított, úgy tekintette, hogy az említett jóvátétel eleget tesz a visszatartás követelményének, amely véleménye szerint a jogalkotónak a 76/207 irányelv 6. cikkén keresztül kifejezett szándéka mögött rejlett. Másként fogalmazva, a jóvátételt vagy kártérítést illetően a visszatartó erő a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint nem feltétlenül függ attól, hogy az tartalmaz‑e közvetlen büntető jellegű elemet.

40.

Ma, jóllehet a visszatartás követelményét a 2006/54 irányelv kifejezetten megfogalmazza, véleményem szerint nincs ok arra, hogy a Bíróság eltérjen ettől az ítélkezési gyakorlattól. Meg kell tehát vizsgálni, hogy a spanyol jog az alapeljárás felperese számára a megfelelő jóvátétel minden biztosítékát nyújtja‑e.

41.

E tekintetben az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kitűnik, hogy a spanyol jog úgy rendelkezik, hogy a bíróság megállapítja a férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód elvének megsértésével elfogadott aktusok semmisségét, ( 31 ) és e semmisséghez az elszenvedett kár jóvátételére vonatkozó mechanizmus kapcsolódik, mivel a spanyol jogrend a 2006/54 irányelvvel kitűzött, a tényleges esélyegyenlőségre vonatkozó cél elérésére szolgáló intézkedésként a pénzbeli jóvátétel formáját választotta. A kérdést előterjesztő bíróság 3000 euró összeget elegendőnek és megfelelőnek tekint az alapeljárás felperese által elszenvedett károk „jóvátételéhez”. ( 32 ) A nemzeti jog értelmében továbbá a kártérítés célja jóvátétel biztosítása az áldozat által elszenvedett valamennyi kár tekintetében, beleértve a nem vagyoni kárt is, és azt úgy kell kiszámítani, hogy amennyire csak lehetséges, alkalmas legyen az áldozat hátrányos megkülönböztetés bekövetkeztét megelőző helyzetének visszaállítására. ( 33 ) Mivel a nem vagyoni kárt jellegéből eredően nehéz számszerűsíteni, a spanyol jog lehetőséget biztosít a bíróságnak a kártérítés összegének kiigazítására annak érdekében, hogy figyelembe vehesse a férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód elve sérelmének súlyossági fokát. A megítélt kártérítés ily módon fedezi a károsult személy felmerült kárainak (damnum emergens) teljes értékét, beleértve az elmaradt hasznot (lucrum cessans) is.

42.

Annak, hogy a fentiekben bemutatott jóvátételi mechanizmust a 2006/54 irányelv 18. cikkének megfelelőnek lehessen tekinteni, az az elengedhetetlen feltétele, hogy a nemzeti jog a nemen alapuló hátrányos megkülönböztetés áldozata által elszenvedett kár minden vetületének teljes és azzal arányos pénzbeli jóvátételét írja elő, aminek teljesülését a kérdést előterjesztő bíróságnak kell ellenőriznie.

43.

Ily módon a Bíróság csak megerősítené korábbi állandó ítélkezési gyakorlatát, megállapítva, hogy ez a teljes kártérítés megfelelő, és ennélfogva elegendő azon nemzeti intézkedések tényleges visszatartó erejének biztosításához, amelyeket a tagállamoknak a 2006/54 irányelv 18. cikke alapján el kell fogadniuk az egyenlő bánásmód elve hatékonyságának biztosítása érdekében.

44.

Mindenesetre, még ha a Bíróság eltérően döntene is – ami nem várható –, nem foglalhatna állást, amint azt a kérdést előterjesztő bíróság kéri, amellett, hogy az alapeljárás felperesének munkáltatóját büntető jellegű kártérítés fizetésére kell kötelezni.

45.

Egyrészt ugyanis a 2006/54 irányelv nem végezte el a munkavégzés területén a nemen alapuló hátrányos megkülönböztetés következtében elszenvedett kár jóvátétele vagy megtérítése feltételeinek harmonizálását, és másrészt komoly kétségeim vannak a tekintetben, hogy a 2006/54 irányelv 18. cikke alkalmas arra, hogy az alapeljárásban közvetlen hatállyal rendelkezzen.

46.

A Bíróság beavatkozása mindeddig negatív módon határozta meg, hogy mit követel meg a tagállamoktól a 76/207 irányelv, annak megállapításával, hogy mi az, ami azzal nem áll összhangban. A Bíróság soha nem állapította meg, hogy a tagállamok mit tegyenek. Márpedig a kérdést előterjesztő bíróság kérdése azt követeli meg a Bíróságtól – mivel maga a 2006/54 irányelv ezt nem tette meg –, hogy ítélkezési gyakorlatában hatalmas minőségi ugrást hajtson végre, ami számomra úgy tűnik, hogy messze meghaladja hatáskörét.

47.

Ha a Bíróság fenntartások nélkül állást foglalna és megállapítaná, hogy a 2006/54 irányelv 18. cikkét úgy kell értelmezni, hogy az megköveteli a tagállamoktól, hogy az említett irányelv hatálya alá tartozó, nemen alapuló hátrányos megkülönböztetés eseteiben az áldozatok javára büntető jellegű kártérítés megítélését írják elő, ez ahhoz vezetne, hogy határozott módon állást foglalna egy olyan vitában, amelyet véleményem szerint nem vonhatna el a tagállamoktól.

48.

Azokban a tagállamokban ugyanis, amelyek nem ismerik ezt a jogintézményt, ( 34 ) a büntető jellegű kártérítés bevezetése viták tárgyát képezi, és a kérdés általában erősen vitatott. ( 35 ) A büntető jellegű kártérítést gyakran paradigmaváltásnak tekintik a felelősségi jog területén. Egyes jogrendszerek rendkívül ragaszkodnak ahhoz az elképzeléshez, amely szerint a felelősségi rendszernek szigorúan jóvátételi funkciót kell betöltenie. A kártérítést – szinte számviteli módszer szerint – az elszenvedett kár teljes jóvátételére ítélik meg, sem többre, sem kevesebbre, mivel a cél a hátrányos megkülönböztetést megvalósító magatartás által megsértett egyensúly helyreállítása. Azonban a teljes jóvátétel biztosításának garantálását már önmagában az ilyen magatartástól való visszatartás eszközeként tekintik.

49.

A büntető jellegű kártérítéssel a felelősségi rendszer egy moralizáló, tisztán büntető funkcióval bővül. A büntető jellegű kártérítés a „magánjogi szankció” elméletének egy kifejeződése: már nem csupán jóvátételről van szó, hanem a teljes jóvátételt meghaladó kártérítés megítéléséről is, amelyet illetően remélik, hogy represszív jellegénél fogva nem csak a kárt okozó személyt tartja vissza attól, hogy az adott ügyben a hátrányos megkülönböztetést megvalósító magatartását megismételje, hanem másokat is visszatart attól, hogy hasonló módon járjanak el.

50.

Egyes tagállamok számára, kezdve Spanyol Királysággal, kifejezetten problematikusnak bizonyulhat a büntető jellegű kártérítés bevezetése, pontosan amiatt, hogy az úgy tekinthető, mint a polgári jogi felelősség területén egy kvázi büntető jellegű jogi eszközzel való beavatkozás. Egyébiránt a büntető jellegű kártérítés kötelező bevezetése, amint azt a kérdést előterjesztő bíróság megjegyezte, sértheti a jogalap nélküli gazdagodás tilalmának elvét, amely a tagállamok többségében érvényesül. ( 36 ) Hacsak elő nem írják, hogy a büntető jellegű kártérítést az államkincstár részére kell fizetni, de ebben az esetben ténylegesen felmerül az említett kártérítés kedvezményezettjének vagy kedvezményezettjeinek kérdése. ( 37 )

51.

Véleményem szerint annak megállapítása, hogy a tagállamok a 2006/54 irányelv 18. cikke alapján kötelesek büntető jellegű kártérítés megállapítását előírni, a nemen alapuló hátrányos megkülönböztetés eseteiben a jóvátétel vagy kártérítés feltételeinek bíróság általi harmonizálásához vezetne, és kétlem, hogy az uniós jogalkotó ezt kívánta volna, legalábbis nem ilyen pontossággal. ( 38 )

52.

Ezt lehet sajnálatosnak tekinteni, mivel tisztában vagyok azzal, hogy a fentiekben leírt felelősségi rendszer messze van attól, hogy következetesen kielégítő módon töltse be jóvátételi funkcióját. Az uniós jog jelenlegi állása szerint azonban kétlem, hogy a Bíróság sokkal messzebb mehetne a tekintetben, hogy mit követelhet meg a jóvátétel vagy kártérítés terén. Hozzáteszem, hogy a felelősségi rendszer esetleges hiányosságait a 2006/54 irányelv 25. cikke ellensúlyozza, amely kötelezi a tagállamokat, hogy szankciórendszert alakítsanak ki.

53.

Végül a 2006/54 irányelv szerint a nemen alapuló hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem két szakaszból áll. Létezik az ezen irányelv 18. cikke szerinti szakasz, vagyis a jóvátétel vagy kártérítés szakasza, amelyet illetően kifejtettem, hogy annak megfelelőnek kell lennie. Ezt követően pedig létezik az említett irányelv 25. cikke szerinti szakasz, vagyis a szankció vagy büntetés szakasza, amely időben nem feltétlenül esik egybe a jóvátétellel vagy a kártérítéssel, és azzal nem is feltétlenül kumulatív. ( 39 ) A büntető jellegű kártérítés megállapítása e második szakaszhoz tartozna, de elképzelhetők a szankció más formái is, ismét anélkül, hogy a Bíróság valamely meghatározott szankciót kötelezővé tehetne. ( 40 )

54.

A kérdést előterjesztő bíróság azon lehetőségének elismerése, hogy a 2006/54 irányelv 18. cikkének közvetlen hatályára hivatkozással és a nemzeti jog hallgatása mellett büntető jellegű kártérítés fizetésére kötelezze a nemen alapuló hátrányos megkülönböztetést elkövető munkáltatót, elkerülhetetlenül felveti az említett cikk közvetlen hatályának kérdését.

55.

A Bíróság kétségkívül megállapította már, hogy egy hátrányos megkülönböztetést megvalósító elbocsátás áldozata munkáltatójával szemben hivatkozhat a 76/207 irányelv 6. cikkének rendelkezéseire, többek között a jóvátételként megítélhető kártérítés összegét korlátozó nemzeti rendelkezés figyelmen kívül hagyása érdekében. ( 41 ) Mindazonáltal egyrészt kétlem, hogy ez a megoldás a büntető jellegű kártérítés megítélése tekintetében átültethető lenne, mivel nem tűnik nyilvánvalónak, hogy pusztán a 2006/54 irányelv 18. cikkének olvasata alapján levonható az a következtetés, hogy e cikk ilyen kötelezettséget róna a tagállamokra. Másrészt meg kell állapítani, hogy a korábban felidézett ítélkezési gyakorlat olyan összefüggésben született, amelyben a munkáltató állami hatóság volt, ami úgy tűnik, hogy a jelen ügyben nem áll fenn. Annak megállapítása, hogy az alapeljárásban a nemzeti bíróság a 2006/54 irányelv 18. cikke alapján köteles büntető jellegű kártérítés fizetését elrendelni, tehát ezen cikk horizontális közvetlen hatályának elismeréséhez vezethetne.

56.

Elemzésem végén tehát arra a következtetésre hajlok, hogy a 2006/54 irányelv 18. cikkét úgy kell értelmezni, hogy a tagállamok szabadon megválaszthatják azokat az eszközöket, amelyeket annak érdekében vezetnek be, hogy biztosítsák az említett irányelv hatálya alá tartozó, nemen alapuló hátrányos megkülönböztetés áldozatainak nyújtott jóvátétel vagy kártérítés visszatartó erejét, feltéve hogy az ezen irányelv által követett cél elérése biztosított. E cikk nem zárja ki, és nem is követeli meg a tagállamoktól, hogy az áldozatnak fizetendő büntető jellegű kártérítést írjanak elő. E cikk mindenesetre nem teheti lehetővé a nemzeti bíróság számára, hogy a nemzeti jog hallgatása esetén ilyen kártérítés fizetésére kötelezést állapítson meg.

57.

Ha a tagállamok pénzügyi formájú jóvátételt választanak, úgy e jóvátételnek ahhoz, hogy eleget tegyen a visszatartás követelményének, megfelelőnek, vagyis teljesnek kell lennie, megfelelően figyelembe kell vennie az elszenvedett kár valamennyi összetevőjét, valamint a férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód elve megsértésének súlyossági fokát. A nemzeti bíróság feladata annak ellenőrzése, hogy ez fennáll‑e.

58.

Mindezen megfontolások alapján azt javaslom, hogy a Bíróság a córdobai 1. sz. munkaügyi bíróság által feltett kérdésre a következőképpen válaszoljon:

A férfiak és nők közötti esélyegyenlőség és egyenlő bánásmód elvének a foglalkoztatás és munkavégzés területén történő megvalósításáról (átdolgozott szöveg) szóló, 2006. július 5‑i 2006/54/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 18. cikkét úgy kell értelmezni, hogy a tagállamok szabadon megválaszthatják azokat az eszközöket, amelyeket annak érdekében vezetnek be, hogy biztosítsák az említett irányelv hatálya alá tartozó nemen alapuló hátrányos megkülönböztetés áldozatainak nyújtott jóvátétel vagy kártérítés visszatartó erejét, feltéve hogy az ezen irányelv által követett cél elérése biztosított. E cikk nem zárja ki, és nem is követeli meg a tagállamoktól, hogy az áldozatnak fizetendő büntető jellegű kártérítést írjanak elő. E cikk mindenesetre nem teheti lehetővé a nemzeti bíróság számára, hogy a nemzeti jog hallgatása esetén ilyen kártérítés fizetésére kötelezést állapítson meg.

Egyébiránt, ha a tagállamok pénzügyi formájú jóvátételt választanak, úgy e jóvátételnek ahhoz, hogy eleget tegyen a visszatartás követelményének, megfelelőnek, vagyis teljesnek kell lennie, megfelelően figyelembe kell vennie az elszenvedett kár valamennyi összetevőjét, valamint a férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód elve megsértésének súlyossági fokát. A nemzeti bíróság feladata annak ellenőrzése, hogy ez a helyzet áll‑e fenn.