—

E. J. De Clercq, E. A. R. De Clercq és N. G. W. Rottiers képviseletében S. Bouzoumita advocaat,

—

a belga kormány képviseletében L. Van den Broeck és M. Jacobs, meghatalmazotti minőségben, segítőik: S. Rodrigues és I. Majumdar avocats,

—

a dán kormány képviseletében C. Thorning és M. Wolff, meghatalmazotti minőségben,

—

a francia kormány képviseletében R. Coesme és D. Colas, meghatalmazotti minőségben,

—

az osztrák kormány képviseletében G. Hesse, meghatalmazotti minőségben,

—

az Európai Bizottság képviseletében F. Wilman, J. Enegren és H. Tserepa‑Lacombe, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az EUMSZ 56. cikk és az EUMSZ 57. cikk, a munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló, 1996. december 16‑i 96/71/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 1997. L 18., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 2. kötet, 431. o.) 3. cikke (1) és (10) bekezdésének és a belső piaci szolgáltatásokról szóló, 2006. december 12‑i 2006/123/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 376., 36. o.) 19. cikkének értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelem előterjesztésére az egyrészt a belga állampolgárságú E. J. De Clercq és E. A. R. De Clercq, valamint N. G. W. Rottiers és E. J. M. Tampère, másrészt a belga jog szerint létrejött Thermotec NV vállalkozással (a továbbiakban: terheltek) szembeni azon büntetőeljárásban került sor, amely többek között a kiküldött munkavállalók nemzeti jogban előírt bejelentésére vonatkozó kötelezettség 2007. április 1‑je és 2008. november 18. közötti többrendbeli megsértése miatt indult.

3

A 96/71 irányelv „Hatály” címet viselő 1. cikke kimondja:

„(1)   Ezt az irányelvet arra a tagállamban letelepedett vállalkozásra kell alkalmazni, amely a szolgáltatások transznacionális nyújtása keretében munkavállalókat küld egy másik tagállam területére a (3) bekezdéssel összhangban.

[…]

(3)   Ezt az irányelvet akkor kell alkalmazni, ha az (1) bekezdésben említett vállalkozás az alábbi transznacionális intézkedések valamelyikét megteszi:

[…]”

4

A 96/71 irányelvnek „A munkaviszonyra vonatkozó szabályok” címet viselő 3. cikke kimondja:

„(1)   A tagállamok biztosítják, hogy bármelyik állam jogát is kell alkalmazni a munkaviszonyra, az 1. cikk (1) bekezdésében említett vállalkozások biztosítják a területükön kiküldetésben lévő munkavállalóknak az alábbi kérdésekkel kapcsolatos, munkaviszonyra vonatkozó szabályokat, amelyeket a munkavégzés helye szerinti tagállamban: [helyesen: A tagállamok gondoskodnak arról, hogy bármelyik állam jogát is kell alkalmazni a munkaviszonyra, az 1. cikk (1) bekezdésében említett vállalkozások a tagállamok területén kiküldetésben lévő munkavállalók részére az alábbi kérdésekkel kapcsolatosan a munkaviszonyra vonatkozó azon feltételeket biztosítsák, amelyeket a munkavégzés helye szerinti tagállamban:]

[…]

(10)   Ez az irányelv nem zárja ki, hogy a tagállamok a Szerződésnek megfelelően, a hazai vállalkozásokra és más államok vállalkozásaira az egyenlő bánásmód alapján alkalmazzák:

5

Az irányelv „Intézkedések” címet viselő 5. cikke kimondja:

„A tagállamok megteszik a megfelelő intézkedéseket ezen irányelv be nem tartása esetére.

A tagállamok különösen azt biztosítják, hogy megfelelő eljárások álljanak a munkavállalók, illetve képviselőik rendelkezésére az irányelv szerinti kötelezettségek érvényesítésére.”

6

A 2006/123 irányelv „A szolgáltatásnyújtás szabadsága” címet viselő 13. cikkének (2) bekezdése értelmében:

„A tagállamok nem korlátozhatják a más tagállamban letelepedett szolgáltatók szolgáltatásnyújtásának szabadságát az alábbi követelmények bármelyikének előírásával:

[…]

7

A 2006/123 irányelv 19. cikke, amely az irányelv IV. fejezetének a szolgáltatásnyújtás szabadsága keretében a szolgáltatás igénybevevőjét megillető jogokra vonatkozó 2. szakaszában szerepel, a „Tiltott korlátozások” címet viseli. E cikk a következőképpen szól:

„A tagállamok nem támaszthatnak a szolgáltatás igénybevevőjével szemben olyan követelményeket, amelyek egy másik tagállamban letelepedett szolgáltató által nyújtott szolgáltatás igénybevételét korlátozzák, különös tekintettel az alábbi követelményekre:

[…]”

8

Az irányelv 44. cikkének (1) bekezdése értelmében a tagállamoknak hatályba kellett léptetniük azokat a törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy az irányelvnek 2009. december 28‑ig megfeleljenek.

9

A gazdasági újraszabályozásról szóló 1978. augusztus 4‑i törvény (Moniteur belge1978. augusztus 17., 9106. o.) 69. cikke kimondja:

„1. §   Minden olyan személy, akinél vagy akinek harmadik személy munkavállalói dolgoznak, akikre továbbra is […] Belgiumtól eltérő tagállam szociális jogi rendelkezései vonatkoznak, e munkavállalók megjelenésének első napján köteles közölni a Szociális Ellátási Minisztérium Szociális Felügyeleti Szolgálatával azon személyek nevét, akik nem tudják bemutatni az e szociális jogszabályok alkalmazandóságát bizonyító, a szociális biztonsági rendszereknek a Közösségen belül mozgó munkavállalókra és családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló 1408/71/EGK rendelet végrehajtására vonatkozó szabályok megállapításáról szóló, 1972. március 21‑i 574/72/EGK tanácsi rendelet (HL L 74., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 83. o.) 11. cikke szerinti kiküldetési igazolást, valamint a munkáltatóik nevét vagy megjelölését és címét.

[…]

2. §   […]

A [munkavállalók szociális biztonságáról szóló, 1944. december 28‑i törvényerejű rendelet felülvizsgálatáról szóló, 1969. június 27‑i törvény] 35–39. cikkében előírt büntetőjogi szankciók azon személyekre alkalmazandók, akik megszegik az 1. § rendelkezéseit.”

10

E 69. cikket hatályon kívül helyezte a 2006. december 27‑i I. programtörvény (Moniteur belge, 2006. december 28., 75178. o., a továbbiakban: programtörvény).

11

A programtörvény IV. címe VIII. fejezetének 1. szakasza, amelyben a 137. és 138. cikkek találhatók, pontosítja e fejezet hatályát és bizonyos meghatározásokat tartalmaz. A programtörvény 137. cikke értelmében:

„A jelen fejezet és a végrehajtására kiadott rendeletek alkalmazásában az alábbi kifejezések értelmezése a következő:

[…]”

12

A programtörvény 138. cikke értelmében:

„A jelen fejezet az alábbiakra alkalmazandó:

[…]”

13

A programtörvény IV. címének VIII. fejezete a „Kiküldött munkavállalókra és önálló vállalkozókra vonatkozó előzetes nyilatkozat” címet viseli. E fejezet, amely 2007. április 1‑jén lépett hatályba, létrehozta a kiküldött munkavállalók és önálló vállalkozók előzetes bejelentési rendszerét, az úgynevezett Limosa‑nyilatkozat rendszerét; ezen előzetes nyilatkozattételi kötelezettséget egy nagyobb szabású, a „Landenoverschrijdend Informatiesysteem ten behoeve van Migratieonderzoek bij de Sociale Administratie” (a migráció társadalombiztosítási szempontú ellenőrzését célzó, határokon átnyúló információs rendszer) mozaikszóból eredő úgynevezett Limosa projekt keretében vezették be.

14

Az említett VIII. fejezet 2. szakasza, melyben a programtörvény 139–152. cikkei találhatók, „A kiküldött munkavállalókra vonatkozó előzetes nyilatkozat” címet viseli. A programtörvény 139. cikkének az alapügy tényállása megvalósulásának időpontjában hatályos 139. cikke kimondja:

„Mielőtt a kiküldött munkavállaló foglalkoztatását belga területen megkezdené, munkáltatójának vagy a munkáltató vezető tisztségviselőjének vagy megbízottjának a Nemzeti Társadalombiztosítási Hivatal részére elektronikus úton el kell juttatnia egy – a 140. cikk szerint kiállított – nyilatkozatot, a király által meghatározott módon.

Mielőtt a kiküldött külföldi gyakornok a gyakorlatát belga területen megkezdené, neki vagy annak az intézménynek, ahol tanulmányait folytatja, vagy szakmai gyakorlatát tölti, az Office national de sécurité social részére elektronikus úton el kell juttatnia egy – a 140. cikk szerint kiállított – nyilatkozatot, a király által meghatározott módon.

[…]

Amennyiben az előző bekezdésekben előírt nyilatkozatot megtették, a nyilatkozó átvételi elismervényt kap […].

[…]”

15

A programtörvény 140. cikke szerint „[a] király meghatározza azon adatcsoportokat, amelyeknek a 139. cikkben szereplő előzetes nyilatkozatban szerepelniük kell”, és „[a] Nemzeti Társadalombiztosítási Hivatal meghatározza ezen adatcsoportok tartalmát.”

16

A programtörvény 141. cikke, amely a programtörvény végső felhasználók vagy a kiküldött munkavállalók megbízóinak kötelezettségeire vonatkozó IV. címe VIII. fejezete 2. szakaszának 2. alszakaszába illeszkedik, kimondja:

„Mindenki, akinél vagy akinek a 137. cikk 2. vagy 5. pontja szerinti személyek közvetlenül vagy alvállalkozón keresztül dolgoznak, e személyek foglalkoztatásának megkezdése előtt elektronikus úton, a király által meghatározott módon továbbítja a Nemzeti Társadalombiztosítási Hivatal részére az azon személyek azonosítására szolgáló adatokat, akik nem tudják bemutatni a jelen fejezet 139. cikkének (4) bekezdése értelmében kiállított átvételi elismervényt.

Amennyiben az előző bekezdésben előírt nyilatkozatot megtették, a nyilatkozattevő átvételi elismervényt kap […].

[…]”

17

A programtörvénynek a „Felügyelet és szankciók” címet viselő VIII. fejezete említett 4. szakaszában szereplő 159. cikke meghatározta a 139. cikkben előírt nyilatkozattételi kötelezettség megsértése esetén alkalmazandó szankciót. A programtörvény ugyanezen szakasza alatt található 158. cikke többek között a programtörvény 141. cikkében előírt nyilatkozatra vonatozott, és a következőképpen fogalmazott:

„A büntető törvénykönyv 269–274. cikkének sérelme nélkül 250 eurótól 2500 euróig terjedő bírsággal [sújtható] az, aki […] nem teljesíti a 141. [c]ikk[ben] foglaltakat; a bírságot annyiszor szabják ki, ahány kiküldött munkavállaló vagy önálló vállalkozó vonatkozásában követtek el jogsértést, azonban a bírság teljes összege nem haladhatja meg a 125000 eurót”

18

A 2010. június 6‑i törvény (Moniteur belge, 2010. július 1‑je, 43712. o.) 2011. július 1‑jén lépett hatályba, és 2. cikkével bevezette a társadalombiztosítási büntető törvénykönyvet. E törvény 109. cikkének 55. pontja hatályon kívül helyezte többek között a programtörvény 158. cikkét.

19

A társadalombiztosítási büntető törvénykönyv „Végső felhasználók vagy megbízók kötelezettségei” címet viselő 183. cikke kimondja:

„3.   fokozatú szankcióval büntetendő:

[…]

Az (1) bekezdésben említett jogsértés esetén a bírságot annyival kell megszorozni, amennyi az érintett munkavállalók, gyakornokok, önálló vállalkozók vagy független gyakornokok száma.”

20

A társadalombiztosítási büntető törvénykönyv 101. cikke szerint „[a] 3. fokozatú szankciót vagy 100‑tól 1000 euróig terjedő büntetőbírság vagy 50‑től 500 euróig terjedő közigazgatási bírság alkotja”. Ugyanezen törvénykönyv 102. cikke előírja, hogy a különböző igazságügyi rendelkezésekről szóló 2011. december 28‑i törvénnyel (Moniteur belge2011. december 30., 81669. o.) módosított, a büntetőbírságokra vonatkozó szorzótényezőkről szóló 1952. március 5‑i törvény (Moniteur belge, 1952. április 3., 2606. o.) 1. cikkének első bekezdésében előírt szorzótényezők a büntetőbírságokra és a közigazgatási bírságokra is alkalmazandók. E szorzótényezők hatása az, hogy az említett büntetések mértékét hatszorosára emelik.

21

A büntető törvénykönyv 2. cikkének második bekezdése kimondja, hogy „[a]mennyiben a ítélethozatalkor megállapított büntetés eltér a jogsértés elkövetésekor előírt büntetéstől, akkor az enyhébb büntetést kell alkalmazni”.

22

A programtörvény IV. címének VIII. fejezetét kiegészítette az e fejezet végrehajtására elfogadott, a 2007. szeptember 13‑i királyi rendelettel (Moniteur belge, 2007. szeptember 13., 48537. o.) módosított 2007. március 20‑i királyi rendelet (Moniteur belge, 2007. március 28., 16975. o., a továbbiakban: királyi rendelet).

23

A királyi rendelet 7. cikke értelmében:

„A […] programtörvény […] 141. [c]ikké[ben] szereplő nyilatkozat az alábbi adatokat tartalmazza:

24

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a Thermotec NV a belga jog szerint létrejött vállalkozás, amely az ipari hűtőrendszerek gyártása területén tevékenykedik. Az alapügyben eljárás alá vont négy természetes személy e vállalkozás igazgatója vagy korábbi igazgatója. Lengyelországban létrehozták a Thermotec Sp. z.o.o. testvérvállalatot. E testvérvállalat ugyanazon tevékenységgel foglalkozik, mint a Thermotec NV.

25

A Thermotec NV székhelyén a társadalombiztosítási felügyelet által 2008. május 5‑én végzett vizsgálat négy lengyel munkavállaló jelenlétét állapította meg, akik közül hárman a Thermotec Sp. z.o.o. alkalmazásában álltak. E munkavállalók tekintetében nem tudtak bemutatni E‑101 nyomtatványt. A Thermotec Sp. z.o.o. nem tudta bemutatni a programtörvény 139. cikkében előírt, a kiküldést megelőző nyilatkozatra vonatkozó átvételi elismervényt sem (a továbbiakban: átvételi elismervény), és a Thermotec NV, a szolgáltatás végső felhasználója nem közölte a hatáskörrel rendelkező belga hatóságokkal az átvételi elismervényt bemutatni nem tudó kiküldött munkavállalók azonosító adatait.

26

Egy vizsgálat során kiderült, hogy a Thermotec Sp. z.o.o. a lengyel munkavállalók vagy gyakornokok foglalkoztatásának korábbi időszakaira sem kért E‑101 nyomtatványt. Emellett, a 2007. április 1‑jét megelőző időszakra a terheltek e munkavállalók foglalkoztatásának első napján nem közölték sem e munkavállalók nevét, sem a munkáltatójuk nevét és címét a társadalombiztosítási felügyelettel. Az ezen időpont utáni időszakban sem került sor azon személyek azonosító adatainak bejelentésére, akik nem tudták bemutatni az átvételi elismervényt.

27

2008. október 3‑án a munkaügyi vádhatóság bűnügyi vizsgálatot rendelt el. Ennek keretében 2008. november 18‑án házkutatásra került sor. 2008. november 21‑én a lengyel társadalombiztosítási hivatal visszamenőlegesen érvényes E‑101 nyomtatványokat állított ki.

28

A Thermotec Sp z.o.o. által elkövetett jogsértésekről jegyzőkönyv készült. Másfelől két jogsértés miatt 2012. február 17‑én a kérdést előterjesztő bíróság elé idézték a Thermotec NV‑t és az alapügyben eljárás alá vont négy természetes személyt. Az első jogsértés a 2004. június 27. és 2007. március 31. között megvalósult cselekményeket érinti, és a gazdasági újraszabályozásról szóló 1978. augusztus 4‑i törvény 69. cikke 1. §‑a (1) bekezdésének és 2. §‑a (2) bekezdésének megsértésére vonatkozik. A második a 2007. április 1‑je és 2008. november 18. közötti eseményeket érinti, és a programtörvény 141. cikkének megsértésére vonatkozik. E jogsértések büntető jellegű pénzbírság kiszabását vonhatják maguk után.

29

A kérdést előterjesztő bíróság pontosítja, hogy a terhelteket nem azért vonták eljárás alá, mert tettek kiküldés előtti nyilatkozatot, ami a kiküldött munkavállalók munkáltatójának kötelezettsége, hanem azért, mert végső felhasználókként vagy megbízóként nem közölték az átvételi elismervényt bemutatni nem tudó személyek azonosító adatait.

30

A kérdést előterjesztő bíróság előtt E. J. De Clercq és E. A. R. De Clercq, valamint N. G. W. Rottiers azzal érvelnek, hogy a programtörvény 141. cikkében előírt nyilatkozattételi kötelezettség (a továbbiakban: szóban forgó nyilatkozattételi kötelezettség) a szolgáltatásnyújtás szabadságának aránytalan korlátozását jelenti. Hangsúlyozzák, hogy figyelembe kell venni azt, hogy e kötelezettség kiegészítő jellegű a külföldi szolgáltató bejelentésének a programtörvény 139. cikkében előírt kötelezettsége mellett, és hivatkoznak a 2006/123 irányelv 19. cikkének a) pontjára is.

31

A kérdést előterjesztő bíróság rámutat, hogy Cruz Villalón főtanácsnok Bizottság kontra Belgium ügyre vonatkozó indítványa (C‑577/10, EU:C:2012:477, 54. pont) szerint a 2006/123 irányelv a jelen ügyben nem lehet releváns, mivel a felrótt cselekményekre 2009. október 2. előtt került sor. A kérdést előterjesztő bíróság szerint tekintetbe kell azonban venni a 96/71 irányelvet.

32

A kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy a felhasználók és a megbízók azon kötelezettsége, hogy közöljék a belga hatóságokhoz a munkáltatójuk által be nem jelentett, kiküldött munkavállalók azonosító adatait, a Belgiumtól eltérő tagállamban letelepedett szolgáltatók igénybevevői számára a szolgáltatásnyújtás akadályának minősülhet. E bíróság ugyanakkor jelzi, hogy a jelen ügyben különféle igazolások képzelhetők el, mint amilyen a kiküldött munkavállalók védelme és az utóbbiakra vonatkozó belga szabályozás tiszteletben tartásának hatékony ellenőrzését lehetővé tevő adatok rendelkezésre állásának szükségessége, a tisztességtelen verseny megelőzése, köztük a szociális dömping elleni küzdelem, a társadalombiztosítási rendszer pénzügyi egyensúlyának megőrzése, valamint a csalás és a visszaélések megelőzésének szükségessége. A kérdést előterjesztő bíróság mindazonáltal választ keres arra, hogy a szóban forgó nyilatkozattételi kötelezettség és az annak megsértése esetén kiszabandó büntetés (a továbbiakban: a szóban forgó nemzeti szabályozás) nem megy‑e túl az e célok eléréshez szükséges mértéken.

33

A kérdést előterjesztő bíróság másfelől jelzi, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozat meghozatalának időpontjáig a Bíróság még nem foglalt állást a C‑577/10. sz., Bizottság kontra Belgium ügyben, amely ugyancsak a programtörvényre vonatkozik. Mindazonáltal e bíróság hangsúlyozza, hogy ez utóbbi ügy az önálló vállalkozókra vonatkozik, míg a jelen ügyben a végső felhasználó munkavállalók és gyakornokok kiküldése esetén fennálló kötelezettsége merült fel, vagyis a jelen ügy a programtörvény más rendelkezéseire vonatkozik, mint a Bizottság kontra Belgium ügyben szereplő rendelkezések.

34

Ilyen körülmények között a rechtbank van eerste aanleg te Mechelen (mecheleni elsőfokú bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából az alábbi kérdést terjeszti a Bíróság elé:

„Úgy kell‑e értelmezni az EUMSZ 56. és 57. cikket (az EK‑Szerződés korábbi 49. és 50. cikke), valamint [96/71 irányelv] 3. cikkének (1) bekezdését és 10. cikkét, adott esetben a [2006/123 irányelv] 19. cikkével összefüggésben értelmezve, hogy ezekkel ellentétes a programtörvény 157. cikkével, valamint a társadalombiztosítási büntető törvénykönyv e rendelkezés nem teljesítését szabálysértési szankcióval büntető 183. cikke (1) bekezdésének 1. pontjával összefüggésben értelmezett 141. cikke, amelynek értelmében az a személy, akinél vagy akinek a kiküldött munkavállalók vagy gyakornokok közvetlenül vagy alvállalkozón keresztül dolgoznak, köteles e személyek foglalkoztatásának megkezdése előtt elektronikus úton (vagy amennyiben ez nem lehetséges, faxon vagy postai küldeményként) továbbítani a Nemzeti Társadalombiztosítási Hivatal részére az azon személyek azonosítására szolgáló adatokat, akik nem tudják bemutatni a munkáltatójuk előzetes nyilatkozatáról kiállított átvételi elismervényt?”

35

Mindenekelőtt rá kell mutatni egyrészt arra, hogy kérdésében a kérdést előterjesztő bíróság a programtörvény 157. cikkére hivatkozik. E cikk többek között előírta a kiküldött munkavállalók munkáltatójára alkalmazandó szankciót arra az esetre, ha e munkáltató nem teljesíti a programtörvény 139. cikke alapján őt terhelő kötelezettséget. Márpedig ahogyan az az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, az alapügyben a munkáltatójuk által előzetesen be nem jelentett munkavállalók tekintetében a szolgáltatás igénybevevőjét terhelő nyilatkozattételi kötelezettség elmulasztása esetén alkalmazandó szankciókról van szó. E szankciót a programtörvény 158. cikke írta elő. E cikket 2011. július 1‑jén felváltotta a társadalombiztosítási büntető törvénykönyv 183. cikke, amelyet a büntető törvénykönyv 2. cikkének második bekezdése értelmében az alapügyben szereplő tényállásra alkalmazni kell, ahogyan azt a kérdést előterjesztő bíróság jelezte. Másfelől, noha a terheltekkel szemben eljárás indult a nemzeti bíróság előtt két jogsértés miatt – ahogyan az az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik –, a kérdést előterjesztő bíróság csupán a programtörvény 141. cikkének állítólagos megsértése kapcsán fordult a Bírósághoz.

36

Ezenkívül először pontosítani kell, hogy noha a kérdést előterjesztő bíróság kérdésében mind a Belgium területére kiküldött munkavállalókra, mind a gyakornokokra utal, a rájuk vonatkozó nemzeti rendelkezések mutatis mutandis azonosak. Ennélfogva a kiküldött munkavállalókra vonatkozó fejtegetések ugyanúgy érvényesek az említett gyakornokokra, mivel azok tevékenysége valós és tényleges munkavégzés feltételei közé illeszkedik (lásd ebben az értelemben: Lawrie‑Blum ítélet, 66/85, EU:C:1986:284, 22. pont; Bernini‑ítélet, C‑3/90, EU:C:1992:89, 14. és 15. pont).

37

Ilyen körülmények között úgy kell tekinteni, hogy a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kérdezi, hogy az EUMSZ 56. cikket és az EUMSZ 57. cikket, valamint a 96/71 irányelv 3. cikkének (1) és (10) bekezdését adott esetben a 2006/123 irányelv 19. cikkével együttes olvasatukban úgy kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amelynek értelmében a valamely más tagállamban letelepedett szolgáltató kiküldött munkavállalói által nyújtott szolgáltatást igénybe vevő személy köteles e munkavállalók foglalkoztatásának megkezdése előtt bejelenteni azok azonosító adatait a hatáskörrel rendelkező hatóságoknak, ha e munkavállalók nem tudnak bizonyítékot szolgáltatni arra nézve, hogy munkáltatójuk az említett szolgáltatás nyújtását megelőzően a fogadó tagállam hatóságai előtt megtette a szükséges nyilatkozatot.

38

A belga kormány, a dán kormány és a francia kormány lényegében azzal érvelnek, hogy a szóban forgó nemzeti szabályozás nem minősíthető a szolgáltatásnyújtás szabadsága korlátozásának, és e szabályozást egyrészt mindenképpen közérdeken alapuló nyomós okok igazolják, amelyek többek között a munkavállalók védelmére, a tisztességtelen verseny megelőzésére és a csalás elleni küzdelemre vonatkoznak, másrészt szükséges e célkitűzések eléréséhez. Másfelől e kormányok szerint a jelen ügyben sem a 96/71 irányelvet, sem a 2006/123 irányelvet nem szükséges értelmezni.

39

Az osztrák kormány lényegében úgy véli, hogy a szóban forgó nemzeti szabályozás megfelel a 96/71 irányelv 5. cikke rendelkezéseinek, amely szerint a tagállamok megteszik a megfelelő intézkedéseket ezen irányelv be nem tartása esetére.

40

E. J. De Clercq és E. A. R. De Clercq, valamint N. G. W. Rottiers ezzel szemben azt állítják, hogy e szabályozás a szolgáltatásnyújtás szabadságának aránytalan, az EUMSZ 56. cikkel és az EUMSZ 57. cikkel ellentétes korlátozását jelenti. Hozzáteszik, hogy a 2006/123 irányelv kifejezetten tiltja a tagállamok számára, hogy nyilatkozattételi kötelezettséget írjanak elő a valamely más tagállamban letelepedett szolgáltató szolgáltatásának igénybevételéhez.

41

Az Európai Bizottság azzal érvel, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatára tekintettel a jelen ügyben nem szükséges értelmezni a 96/71 irányelv 3. cikkének (1) és (10) bekezdését, és rámutat, hogy a 2006/123 irányelv az időbeli hatályára tekintettel nem alkalmazandó az alapügy tényállására. Másfelől a Bizottság azon a véleményen van, hogy a szóban forgó nemzeti szabályozás a szolgáltatásnyújtás szabadsága korlátozásának minősül. E szabályozás igazolható lehet, de a kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy konkrétan és pontosan megállapítsa és értékelje e nemzeti szabályozás célkitűzését és annak arányosságát.

42

A 96/71 irányelv 3. cikke a címére tekintettel a kiküldött munkavállalók „munkaviszony[á]ra vonatkozó szabályok[at]” érinti.

43

E 3. cikk (1) bekezdése kimondja, hogy a tagállamok gondoskodnak arról, hogy bármelyik állam jogát is kell alkalmazni a munkaviszonyra, a valamely tagállamban letelepedett vállalkozások, amelyek nemzetközi szolgáltatásnyújtás keretében munkavállalókat küldenek ki valamely más tagállam területére, ez utóbbiak részére biztosítják a munkaviszonyra vonatkozó azon feltételeket, amelyeket a munkavégzés helye szerinti tagállamban törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezés, illetve kollektív megállapodás vagy választott bírósági határozat állapít meg, amennyiben e feltételek az ezen irányelv mellékletében felsorolt építési munkák területét érintik, és többek között a maximális munkaidőre és minimális pihenőidőre, a minimális éves szabadságra, a minimálbérre, valamint a munkahelyi egészségre, biztonságra és higiéniára vonatkoznak.

44

Hasonlóképpen az említett 3. cikk (10) bekezdése pontosítja, hogy a tagállamok az egyenlő bánásmód alapján és az EUM‑Szerződésnek megfelelően a hazai vállalkozásokra és más államok vállalkozásaira előírhatnak munkaviszonyra vonatkozó szabályokat az ugyanezen cikk (1) bekezdésének első albekezdésében említetteken kívüli ügyek tekintetében, amennyiben a közrendre vonatkozó rendelkezésekről van szó, valamint kollektív megállapodásokban vagy választott bírósági határozatokban megállapított és a 96/71 irányelv mellékletében említetteken kívüli tevékenységekkel kapcsolatos, munkaviszonyra vonatkozó szabályokat.

45

A 96/71 irányelv 3. cikkének (1) és (10) bekezdése tehát arra irányul, hogy az említett (1) bekezdésben jelzett, valamint adott esetben a tagállamok által az említett (10) bekezdés alapján pontosított területeken a munka‑ és foglalkoztatási feltételek vonatkozásában biztosítsa a fogadó tagállam minimális védelmet nyújtó szabályainak alkalmazását a kiküldött munkavállalók számára, mialatt ideiglenesen munkát végeznek az említett tagállam területén (lásd ebben az értelemben: Laval un Partneri ítélet, C‑341/05, EU:C:2007:809, 76. pont).

46

A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság által adott tájékoztatásból kitűnik, hogy a szóban forgó nemzeti szabályozás nem érinti közvetlenül az említett rendelkezésekben szereplő munka‑ és foglalkoztatási feltételeket, hanem a belga hatóságok által végzett, az említett munka‑ és foglalkoztatási feltételek tiszteletben tartásának garantálása céljából végzett ellenőrzések hatékonyságának biztosítására irányul.

47

Márpedig a Bíróság már kimondta, hogy az ilyen ellenőrzést szolgáló intézkedések nem tartoznak a 96/71 irányelv hatálya alá, és nem képezik európai uniós szintű jogharmonizáció tárgyát sem, ugyanis a 96/71 irányelv a kiküldött munkavállalók munka‑ és foglalkoztatási feltételeire vonatkozó nemzeti anyagi jogi szabályok összehangolását szolgálja, azon kiegészítő jellegű közigazgatási szabályoktól függetlenül, amelyek az említett feltételek betartásának ellenőrzésére szolgálnak. Ebből eredően ezeket az intézkedéseket a tagállamok szabadon határozhatják meg, a Szerződés és az uniós jog általános elvei tiszteletben tartásával (lásd ebben az értelemben: dos Santos Palhota és társai ítélet, C‑515/08, EU:C:2010:589, 25–27. pont).

48

Ebből következik, hogy az alapügyben szereplőhöz hasonló helyzet nem tartozik a 96/71 irányelv 3. cikkének (1) és (10) bekezdésének hatálya alá.

49

A 2006/123 irányelv 16. cikke (2) bekezdésének g) pontja kimondja, hogy a tagállamok nem korlátozhatják a más tagállamban letelepedett szolgáltatók szolgáltatásnyújtásának szabadságát az ugyanezen irányelv 19. cikkében említett, a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó korlátozások előírásával. Márpedig ahogyan arra E. J. De Clercq és E. A. R. De Clercq, valamint N. G. W. Rottiers rámutat, a 2006/123 irányelv említett 16. cikke (2) bekezdésének g) pontja és 19. cikkének a) pontja együttes olvasatából kitűnik, hogy a tagállamok olyan szolgáltatás igénybevevője számára, amelyet valamely más tagállamban letelepedett szolgáltató nyújt, nem írhatnak elő a szolgáltatás igénybevételét korlátozó követelményeket, többek között a hatáskörrel rendelkező hatóságok számára történő nyilatkozattételi kötelezettséget.

50

Ugyanakkor rá kell mutatni, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a terhelteket olyan tények miatt vonták eljárás alá, amelyek 2007. április 1‑je és 2008. november 18. között valósultak meg, vagyis a 2006/123 irányelv átültetésére ezen irányelv 44. cikkének (1) bekezdésében előírt határidő lejárta, azaz 2009. december 28‑a előtt. Ezen irányelv tehát időbeli hatálya miatt nem alkalmazandó az alapügyben szereplő jogvitára.

51

Ilyen körülmények között a jelen előzetes döntéshozatali eljárásban nem szükséges figyelembe venni a 2006/123 irányelv 19. cikkének rendelkezéseit.

52

Mindenekelőtt rá kell mutatni, hogy ahogyan az az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, az alapeljárásban olyan szolgáltatások igénybevevői érintettek, amelyeket valamely tagállamban letelepedett vállalkozás nyújt, amely saját munkavállalóit küldte ki meghatározott időre ugyanazon csoport egy másik tagállamban letelepedett vállalkozásához a szolgáltatás ottani nyújtása érdekében. Mivel az EUMSZ 56. cikk nemcsak magának a szolgáltatónak, hanem a szolgáltatás igénybevevőinek is biztosít jogokat, az ilyen ténybeli helyzet az EUMSZ 56. cikk és az EMSZ 57. cikk hatálya alá tartozik (lásd ebben az értelemben: dos Santos Palhota és társai ítélet, EU:C:2010:589, 28. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; Strojírny Prostějov és ACO Industries Tábor ítélet, C‑53/13 és C‑80/13, EU:C:2014:2011, 26. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

53

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint az EUMSZ 56. cikk nemcsak a más tagállamban letelepedett szolgáltatóval szemben az állampolgársága, vagy azon körülmény alapján alkalmazott minden hátrányos megkülönböztetés eltörlését követeli meg, hogy más tagállamban telepedett le, mint amelyben a szolgáltatást nyújtania kell, hanem ugyanúgy valamennyi korlátozás megszüntetését akkor is, ha azok különbségtétel nélkül vonatkoznak a nemzeti és az egyéb tagállamokból származó szolgáltatókra, amennyiben azok akadályozzák, zavarják vagy kevésbé vonzóvá teszik egy olyan másik tagállamban letelepedett szolgáltató szolgáltatásait, ahol az jogszerűen nyújt hasonló szolgáltatásokat (lásd különösen: dos Santos Palhota és társai ítélet, EU:C:2010:589, 29. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; Bizottság kontra Belgium ítélet, C‑577/10, EU:C:2012:814, 38. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; Essent Energie Productie ítélet, C‑91/13, EU:C:2014:2206, 44. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

54

Továbbá ahogyan az a jelen ítélet 52. pontjában szerepel, az EUMSZ 56. cikk nemcsak magának a szolgáltatónak, hanem a szolgáltatás igénybevevőinek is biztosít jogokat.

55

A jelen ügyben a programtörvény 141. cikkéből kitűnik, hogy a szóban forgó nyilatkozattételi kötelezettség magában foglalja, hogy azon végső felhasználók vagy megbízók, akiknél vagy akiknek kiküldött munkavállalók közvetlenül vagy alvállalkozón keresztül dolgoznak, a szolgáltatásnyújtás megkezdése előtt ellenőrizzék, hogy e kiküldött munkavállalók be tudják‑e mutatni az átvételi elismervényt. Amennyiben nem tudják bemutatni az átvételi elismervényt, e végső felhasználók vagy megbízók kötelesek elektronikus úton nyilatkozatot tenni a belga hatóságoknál.

56

A királyi rendelet 7. cikke szerint e nyilatkozatban szerepelnie kell a nyilatkozattevő azonosító adatainak, amely adott esetben korlátozódhat a vállalkozói vagy társadalombiztosítási azonosítószámra, az átvételi elismervényt bemutatni nem tudó kiküldött munkavállaló azonosító adatainak, amely adott esetben lehet a nemzeti nyilvántartási szám vagy a Központi Adatbázishoz tartozó azonosító, valamint a munkavállaló munkáltatója azonosító adatainak, amely adott esetben szintén lehet a vállalkozói vagy társadalombiztosítási azonosítószám.

57

A társadalombiztosítási büntető törvénykönyv 101. és 183. cikke értelmében a szóban forgó nyilatkozattételi kötelezettségnek a szolgáltatások igénybevevője általi megszegése vagy 100‑tól 1000 euróig terjedő büntetőbírság vagy 50‑től 500 euróig terjedő közigazgatási bírság kiszabásával büntetendő, amely bírságra alkalmazni kell a büntetőbírságokra vonatkozó szorzótényezőket, valamint meg kell szorozni az érintett munkavállalók számával.

58

A szóban forgó nemzeti szabályozás tehát a Belga Királyságtól eltérő tagállamban letelepedett munkáltató kiküldött munkavállalói által végzett szolgáltatások igénybevevői számára nem csupán azt írja elő, hogy a szolgáltatás megkezdése előtt ellenőrizzék, hogy az említett munkavállalók munkáltatója maga eleget tett‑e a programtörvény 139. cikkében előírt nyilatkozattételi kötelezettségnek, hanem azt is, hogy adott esetben az említett munkavállalóktól szintén a szolgáltatás megkezdése előtt gyűjtse be azonosító adataikat, valamint a munkáltatójuk azonosító adatait, és a saját adataival együtt közölje azokat a hatáskörrel rendelkező belga hatóságokkal.

59

Meg kell tehát állapítani, hogy az ilyen szabályozás, amely úgy ír elő ilyen kötelezettségeket, hogy azok megszegése esetére büntetőjogi szankciót helyez kilátásba, olyan jellegű, hogy kevésbé vonzóvá teheti a más tagállamban letelepedett szolgáltatók által nyújtott szolgáltatások igénybevételét a Belgiumban letelepedett igénybevevők számára, következésképpen visszatarthatja az említett igénybevevőket attól, hogy más tagállamban lakóhellyel rendelkező szolgáltatókhoz forduljanak.

60

Ebből következően e szabályozás a szolgáltatásnyújtás szabadsága EUMSZ 57. cikk értelmében vett korlátozásának minősül, amelyet az EUMSZ 56. cikk főszabály szerint tilt.

61

E következtetést nem kérdőjelezheti meg a belga kormány azon állítása sem, amely szerint lényegében az említett szabályzás hatásai elhanyagolhatóak, mivel csekély mértékű információ közlését írja elő, a szóban forgó nyilatkozattételi kötelezettség csupán deklaratív jellegű és arra csupán másodlagosan kerül sor. E tekintetben elegendő emlékeztetni arra, hogy a Szerződés főszabály szerint bármely alapvető szabadságnak még a kis terjedelmű és csekély jelentőségű korlátozását is tiltja [Corsica Ferries (Franciaország) ítélet, C‑49/89, EU:C:1989:649, 8. pont; Strojírny Prostějov és ACO Industries Tábor, EU:C:2014:2011, 42. pont].

62

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint az olyan nemzeti szabályozás, amely uniós szintű harmonizáció tárgyát nem képező területre vonatkozik, és amely különbségtétel nélkül alkalmazandó minden, az érintett tagállam területén tevékenységet végző személy vagy vállalkozás tekintetében, a szolgáltatásnyújtás szabadságát korlátozó hatása ellenére is igazolható, feltéve hogy olyan, közérdeken alapuló kényszerítő indokot szolgál, amelyet még nem védenek a szolgáltatást nyújtóra a székhelye szerinti tagállamban vonatkozó szabályok; hogy alkalmas céljainak elérésére; továbbá hogy nem haladja meg a céljai eléréséhez szükséges mértéket (Arblade és társai ítélet, C‑369/96 et C‑376/96, EU:C:1999:575, 34. és 35. pont; dos Santos Palhota és társai ítélet, EU:C:2010:589, 45. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; Bizottság kontra Belgium ítélet, EU:C:2012:814, 44. pont).

63

Másfelől a Bíróság ugyanis már kimondta, hogy tekintettel arra, hogy azon tagállam hatóságainak, amely területén a szolgáltatást nyújtják, lehetőségük van ellenőrzéseket végezni azon jogosultságok tiszteletben tartása érdekében, amelyeket az említett tagállam jogi szabályozása e tagállam területén a munkavállalóknak biztosít, objektív különbségek vannak azon vállalkozások helyzete, amelyek annak a tagállamnak a területén telepedtek le, ahol a szolgáltatást nyújtják, és azon vállalkozások helyzete között, amelyek valamely más tagállam területén telepedtek le, és szolgáltatásnyújtás céljából az első tagállam területére küldik munkavállalóikat (lásd ebben az értelemben: Finalarte és társai ítélet, C‑49/98, C‑50/98, C‑52/98 à C‑54/98 et C‑68/98–C‑71/98, EU:C:2001:564, 63., 64. és 73. pont; Bizottság kontra Belgium ítélet, EU:C:2012:814, 48. pont).

64

A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság azon a véleményen van, hogy a szóban forgó nemzeti szabályozást igazolhatja a kiküldött munkavállalók védelme, ez utóbbiakra vonatkozó belga szabályozás tiszteletben tartásának hatékony ellenőrzését lehetővé tevő adatok rendelkezésre állásának szükségessége, a tisztességtelen verseny megelőzése, köztük a szociális dömping elleni küzdelem, a társadalombiztosítási rendszer pénzügyi egyensúlyának megőrzése, vagy akár a csalás és a visszaélések megelőzésének szükségessége. A belga kormány szintén azt állítja, hogy a szóban forgó nemzeti szabályozást a munkavállalók védelme, a tisztességtelen verseny megelőzése és a csalás elleni küzdelem igazolja.

65

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság már kimondta, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadsága korlátozásának igazolására alkalmas, közérdeken alapuló kényszerítő indokok között szerepel többek között a munkavállalók védelme (dos Santos Palhota és társai ítélet, EU:C:2010:589, 47. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), a munkavállalóinak a minimálbérnél alacsonyabb bért fizető vállalkozások által keltett tisztességtelen verseny megelőzése annyiban, amennyiben e célkitűzés a munkavállalóknak a szociális dömping elleni küzdelem révén történő védelmének célkitűzésébe illeszkedik (lásd ebben az értelemben: Wolff & Müller ítélet, C‑60/03, EU:C:2004:610, 35., 36. és 41. pont), valamint különösen a társadalombiztosítási csalás elleni küzdelem és a visszaélések, különösen a színlelt munkaszerződések elleni küzdelem annyiban, amennyiben e célkitűzés többek között a társadalombiztosítási rendszer pénzügyi egyensúlya védelmének célkitűzéséhez kapcsolódhat (lásd ebben az értelemben: Rüffert‑ítélet, C‑346/06, EU:C:2008:189, 42. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

66

Hasonlóképpen a Bíróság elismerte a tagállamok azon lehetőségét, hogy a szolgáltatásnyújtás terén ellenőrizzék a nemzeti jogi és az uniós jogi rendelkezések tiszteletben tartását, és elfogadta, hogy a valamely szabályozás anyagi jogi szabályait igazoló, közérdeken alapuló nyomós indokok igazolhatják az azok tiszteletben tartásának ellenőrzéséhez szükséges intézkedéseket is (lásd ebben az értelemben: Arblade és társai ítélet, EU:C:1999:575, 38. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; dos Santos Palhota és társai ítélet, EU:C:2010:589, 48. pont).

67

Ezzel összefüggésben emlékeztetni kell arra, hogy a lényegében a programtörvény 153. cikke által a Belgiumtól eltérő tagállamban jogszerűen letelepedett és szolgáltatásaikat ideiglenesen Belgiumban nyújtani kívánó független szolgáltatókra nézve előírt előzetes nyilatkozattételi kötelezettséggel kapcsolatban a Bíróság kimondta, hogy a Belga Királyság megalapozottan hivatkozhatott a szolgáltatásnyújtás szabadságának e rendelkezés általi korlátozásának igazolásaként a csalás, különösen a társadalombiztosítási csalás elleni küzdelemnek, a visszaélések megelőzésének és a munkavállalók védelmének célkitűzésére (lásd ebben az értelemben: Bizottság kontra Belgium ítélet, EU:C:2012:814, 45. pont).

68

A jelen ügyben a Bíróság rendelkezésére álló iratokból kitűnik, hogy a szóban forgó nyilatkozattételi kötelezettség a szolgáltatás igénybevevőjét terheli, és a kiküldött munkavállalók munkáltatóját terhelő előzetes nyilatkozattételi kötelezettséget egészíti ki. Emellett rá kell mutatni, hogy a Belgium területére a valamely más tagállamban letelepedett munkáltatójuk által kiküldött munkavállalók, főszabály szerint többek között a 96/71 irányelv alapján bizonyos szociális jogokat élveznek, különösen a munkajog terén, amelyek tiszteletben tartását a szóban forgó nemzeti szabályozás hivatott biztosítani.

69

Ebből következik, hogy a kiküldött munkavállalók védelmének és a csalás elleni közdelemnek a jelen ügyben a belga kormány által hivatkozott célkitűzései igazolhatják a szóban forgó nemzeti szabályozást is, és amennyiben e szabályozás a jelen ítélet 65. és 66. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében vett és már említett, közérdeken alapuló nyomós indokok tiszteletben tartásának biztosításához szükséges ellenőrző intézkedésnek minősül, úgy a priori alkalmas e célkitűzések megvalósításának biztosítására.

70

Ilyen körülmények között a kérdést előterjesztő bíróság feladata értékelni, hogy a releváns tényekre tekintettel e szabályozás arányos‑e az azonosított célkitűzések megvalósításával (lásd ebben az értelemben: Finalarte és társai ítélet, EU:C:2001:564, 49. pont; International Transport Workers’ Federation és Finnish Seamen’s Union, C‑438/05, EU:C:2007:772, 84. pont).

71

Ezen értékelést illetően emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság már kimondta, hogy a valamely más tagállamban székhellyel rendelkező munkáltató arra való kötelezése, hogy előzetesen értesítse a fogadó tagállam hatóságait kiküldött munkavállalójának vagy munkavállalóinak tartózkodásáról, e tartózkodás előrelátható időtartamáról és a kiküldetést indokoló szolgáltatásnyújtásról, hatékony és arányos intézkedésnek minősül, amely lehetővé teheti egyrészt e hatóságok számára a fogadó tagállam szociális és bérszabályozása betartásának ellenőrzését a kiküldetés időtartama alatt, figyelembe véve azokat a kötelezettségeket, amelyek az említett munkáltatót már a székhelye szerinti tagállam szociális joga alapján terhelik, másrészt a csalás elleni küzdelmet (lásd ebben az értelemben: dos Santos Palhota és társai ítélet, EU:C:2010:589, 51., 53. és 54. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

72

Márpedig ahogyan azt a belga kormány jelzi, a szóban forgó nemzeti szabályozás – annyiban, amennyiben a Belgium területére ideiglenesen kiküldött munkavállaló munkáltatóját terhelő nyilatkozattételi kötelezettség ellenőrzését szolgálja –, tekinthető az ilyen kötelezettség velejárójának, amely szükséges a Limosa‑rendszer által követett célkitűzések megvalósításához.

73

Arra is emlékeztetni lehet, hogy a szankciók előírása – ideértve a büntetőjogi jellegűeket is – szükségesnek tekinthető a nemzeti szabályozás tényleges tiszteletben tartásának biztosításához, feltéve azonban, hogy az előírt büntetés minden esetben arányban áll a szankcionálni kívánt jogsértés súlyával (lásd ebben az értelemben: Louloudakis‑ítélet, C‑262/99, EU:C:2001:407, 69. és 70. pont; Bizottság kontra Görögország ítélet, C‑156/04, EU:C:2007:316, 72. pont).

74

Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a szóban forgó nemzeti szabályozás arányban állhat a kérdést előterjesztő bíróság és a belga kormány által jelzett célkitűzésekkel, amit azonban a kérdést előterjesztő bíróságnak kell megvizsgálnia.

75

A fenti megfontolásokra tekintettel a feltett kérdésre azt a választ kell adni, hogy az EUMSZ 56. cikket és az EUMSZ 57. cikket úgy kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az alapügyben szereplőhöz hasonló tagállami szabályozás, amelynek értelmében a valamely más tagállamban letelepedett szolgáltató kiküldött munkavállalói által nyújtott szolgáltatást igénybe vevő személy köteles e munkavállalók foglalkoztatásának megkezdése előtt bejelenteni azok azonosító adatait a hatáskörrel rendelkező hatóságoknak, ha e munkavállalók nem tudnak bizonyítékot szolgáltatni arra nézve, hogy munkáltatójuk az említett szolgáltatás nyújtását megelőzően a fogadó tagállam hatóságai előtt megtette a szükséges nyilatkozatot, mivel az ilyen szabályozást igazolhatja valamely közérdeken alapuló nyomós ok védelme, mint amilyen a munkavállalók védelme vagy a társadalombiztosítási csalás elleni küzdelem, feltéve hogy megállapítást nyer, hogy e szabályozás alkalmas a jogszerűen követett célkitűzés vagy célkitűzések megvalósításának biztosítására és nem megy túl az ezek eléréséhez szükséges mértéken, amelyet a kérdést előterjesztő bíróságnak kell megvizsgálnia.

76

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (harmadik tanács) a következőképpen határozott:

Az EUMSZ 56. cikket és az EUMSZ 57. cikket úgy kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az alapügyben szereplőhöz hasonló tagállami szabályozás, amelynek értelmében a valamely más tagállamban letelepedett szolgáltató kiküldött munkavállalói által nyújtott szolgáltatást igénybe vevő személy köteles e munkavállalók foglalkoztatásának megkezdése előtt bejelenteni azok azonosító adatait a hatáskörrel rendelkező hatóságoknak, ha e munkavállalók nem tudnak bizonyítékot szolgáltatni arra nézve, hogy munkáltatójuk az említett szolgáltatás nyújtását megelőzően a fogadó tagállam hatóságai előtt megtette a szükséges nyilatkozatot, mivel az ilyen szabályozást igazolhatja valamely közérdeken alapuló nyomós ok védelme, mint amilyen a munkavállalók védelme vagy a társadalombiztosítási csalás elleni küzdelem, feltéve hogy megállapítást nyer, hogy e szabályozás alkalmas a jogszerűen követett célkitűzés vagy célkitűzések megvalósításának biztosítására és nem megy túl az ezek eléréséhez szükséges mértéken, amelyet a kérdést előterjesztő bíróságnak kell megvizsgálnia.