—

a Corman‑Collins SA képviseletében P. Henry és F. Frederick ügyvédek,

—

a La Maison du Whisky SA képviseletében B. Noels és C. Héry ügyvédek,

—

a belga kormány képviseletében T. Materne, J‑C. Halleux és C. Pochet, meghatalmazotti minőségben,

—

a svájci kormány képviseletében O. Kjelsen, meghatalmazotti minőségben,

—

az Európai Bizottság képviseletében M. Wilderspin, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2000. december 22 i 44/2001/EK tanácsi rendelet (HL 2001. L 12., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 4. kötet, 42. o., helyesbítve: HL 2006. L 242., 6. o. és HL 2011. L 124., 47. o., a továbbiakban: rendelet) 2. cikkének és 5. cikke 1. pontja a) és b) alpontjának értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet a Corman‑Collins SA (a továbbiakban: Corman‑Collins), egy Belgiumban letelepedett társaság, és a La Maison du Whisky SA (a továbbiakban: La Maison du Whisky), egy Franciaországban letelepedett társaság, között folyó jogvitában terjesztették elő, melynek tárgya az alapügy felperese szerint e két társaságot összekötő, az ingó dolgok értékesítési jogának átruházására irányuló szerződés felmondása miatti kártérítési kérelem.

3

A rendelet 2. cikke, amely az említett rendelet joghatósági szabályokról szóló II. fejezet „Általános rendelkezések” című 1. szakaszában található, az (1) bekezdésében kimondja azt az elvet, miszerint „[e] rendelet rendelkezéseire is figyelemmel valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy, állampolgárságára való tekintet nélkül, az adott tagállam bíróságai előtt perelhető”.

4

A rendelet 3. cikke, mely szintén az említett II. fejezet 1. szakaszában szerepel, kimondja:

„(1)   Valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy más tagállam bíróságai előtt kizárólag e fejezet 2–7. szakaszában megállapított rendelkezések alapján perelhető.

(2)   Különösen az I. mellékletben megállapított nemzeti joghatósági szabályokat nem lehet alkalmazni ezekre a személyekre.”

5

A rendelet 5. cikke, amely e rendelet II. fejezetének „Különös joghatóság” című 2. szakaszán belül helyezkedik el, így rendelkezik:

„Valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy más tagállamban perelhető:

[...]”

6

Az értékesítési jog átruházására irányuló szerződések egyoldalú felmondásáról szóló, 1971. április 13‑i törvény (Moniteur belge,1971. április 21., 4996. o.) által módosított, a határozatlan idejű, kizárólagos értékesítési jog átruházására irányuló szerződések egyoldalú felmondásáról szóló 1961. július 27‑i törvény (Moniteur belge,1961. október 5., 7518. o.; a továbbiakban: az 1961. július 27‑i törvény) az 1. cikkének (2) bekezdésében az „értékesítési jog átruházására irányuló szerződést” a következőképpen határozza meg: „bármely olyan megállapodás, amely alapján az átruházó a szerződés jogosultjának vagy jogosultjainak tartja fenn az általa gyártott vagy forgalmazott termékek nevükben és javukra történő értékesítésének a jogát”.

7

E törvény 4. cikke így rendelkezik:

„Az olyan értékesítési szerződés felmondása esetén, amelynek joghatásai egészben vagy részben a belga állam területén jelentkeznek, a szerződés jogosultja minden esetben pert indíthat az átruházó ellen Belgiumban, vagy a saját lakóhelye szerinti bíróság előtt vagy az átruházó lakóhelye vagy székhelye szerinti bíróság előtt.

Abban az esetben, ha a perben belga bíróság jár el, ez kizárólag a belga jogot alkalmazza.”

8

A Corman‑Collins és a La Maison du Whisky tíz éven át üzleti kapcsolatban álltak egymással, amelynek keretében az előbbi különböző márkájú whiskyt vásárolt az utóbbitól, amelyeket a Corman‑Collins Belgium területén történő viszonteladásuk céljából a francia társaság raktáraiból szállított el.

9

Mindezen időszak alatt a Corman‑Collins használta a „Maison du Whisky Belgique” elnevezést és a „www.whisky.be” internetes oldalt anélkül, hogy a La Maison du Whisky erre bármit is reagált volna. Ezenkívül a Corman‑Collins adatait feltüntették a La Maison du Whisky egyik leányvállalata által szerkesztett Whisky Magazine magazinban.

10

2010 decemberében a La Maison du Whisky megtiltotta a Corman‑Collinsnak a „Maison du Whisky Belgique” elnevezés használatát, és bezárta a www.whisky.be oldalt. 2011 februárjában a La Maison du Whisky arról tájékoztatta a Corman‑Collinst, hogy 2011. április 1‑jétől, illetve 2011. szeptember 1‑jétől kezdve termékei közül két márkának a kizárólagos forgalmazását egy másik társaságra bízza, amelyen keresztül ezt követően a Corman‑Collins leadhatja rendeléseit.

11

A Corman‑Collins keresetet indított a La Maison du Whisky ellen a tribunal de commerce de Verviers előtt elsődlegesen azt kérve e bíróságtól, hogy az 1961. július 27‑i belga törvény alapján kötelezze ez utóbbit a felmondási idő be nem tartása miatti kártérítés és kiegészítő kártérítés megfizetésére.

12

A La Maison du Whisky azzal az indokkal vitatta az eljáró bíróság területi hatáskörét, hogy a rendelet 2. cikke alapján a francia bíróságoknak van joghatóságuk. A Corman‑Collins az említett belga törvény 4. cikkére hivatkozva válaszolt e kifogásra.

13

E tekintetben a felek között vita van az üzleti kapcsolatuk minősítését illetően. A Corman‑Collins úgy érvel, hogy egy értékesítési jog átruházására irányuló szerződésről van szó, míg a La Maison du Whisky azt állítja, hogy egyszerű értékesítési szerződésekről van szó, amelyeket a Corman‑Collins kívánságai szerinti heti megrendelések alapján kötöttek.

14

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatában a tribunal de commerce de Verviers kifejezetten jelzi, hogy a Corman‑Collins és a La Maison du Whisky között „szóbeli szerződés jött létre”, és hogy „az [...] 1961. július 27‑i belga törvény alapján a felek közötti jogviszonyt értékesítési jog átruházására irányuló szerződésnek lehet minősíteni, mivel a felperest felhatalmazták az alperestől vásárolt termékeknek a belga területen történő viszonteladására”.

15

E bíróság ugyanakkor kétségét fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy joghatóságát alapíthatja‑e a 1961. július 27‑i belga törvény 4. cikkében előírt szabályra. Megjegyzi, hogy a rendelet 2. cikke alapján – amely véleménye szerint alkalmazandó – a francia bíróságoknak kellene, hogy joghatóságuk legyen, azonban alkalmazható lenne ugyanezen rendelet 5. cikkének 1. pontja is. E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatára tekintettel az értékesítési jog átruházására irányuló szerződést a rendelet 5. cikke 1. pontjának b) alpontja értelmében vett, ingó dolog értékesítésére irányuló szerződésnek és/vagy szolgáltatásnyújtásra iárnyuló szerződésnek kell‑e minősíteni. Hozzáteszi, hogy ha e minősítéseket nem lehet az ilyen típusú szerződés esetében elismerni, akkor meg kell meghatározni azt, hogy melyik az alapügyben a kérelem alapjául szolgáló vitatott kötelezettség a rendelet 5. cikke 1. pontja a) alpontjának értelmében.

16

E megállapításokra tekintettel a tribunal de commerce de Verviers úgy döntött, hogy az eljárást felfüggeszti, és a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra:

17

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy a rendelet rendelkezéseivel ellentétes‑e, amennyiben az átruházó, az alapeljárás alperese, a megkeresett bíróság szerinti tagállamtól eltérő tagállamban telepedett le, az olyan nemzeti joghatósági szabály alkalmazása, mint amelyet az 1961. július 27‑i belga törvény 4. cikke tartalmaz, amely a nemzeti bíróságoknak biztosít joghatóságot az értékesítési jog átruházására irányuló szerződés felmondásával kapcsolatos jogvitában, ha a szerződés jogosultja az adott tagállam területén telepedett le.

18

Először is a rendelet hatályát illetően annak (2) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a rendelet célja többek között a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatósági összeütközésre vonatkozó szabályok egységesítése, megjegyezve, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata értelmében e szabályok alkalmazásához szükséges, hogy a jogvita külföldi elemet tartalmazzon (lásd többek között a C-327/10. sz. Hypoteční banka ügyben 2011. november 17-én hozott ítélet [EBHT 2011., I-11543. o.] 29. pontját).

19

A rendelet (8) preambulumbekezdésével összhangban főszabály szerint a rendelet által meghatározott közös joghatósági szabályokat kell alkalmazni, ha az alperes a tagállamok egyikében lakóhellyel rendelkezik..

20

Másodszor a rendeletben előírt joghatósági szabályokat illetően a rendelet 2. cikkében meghatározott általános joghatósági szabály úgy rendelkezik, hogy amennyiben az alperes valamely tagállamban lakóhellyel rendelkezik, az adott tagállam bíróságai bírnak joghatósággal.

21

A rendelet 3. cikkének (1) bekezdése kifejti, hogy e főszabálytól kizárólag azon eltérések megengedettek, melyeket a rendelet I. fejezetének 2–7. szakaszában megállapított joghatósági szabályokban előírtak. A 3. cikk említett (1) bekezdése ekként hallgatólagosan, ám szükségszerűen kizárja a nemzeti joghatósági szabályok alkalmazását. E kizárást megerősíti ugyanezen 3. cikk (2) bekezdése, mely a nem alkalmazható nemzeti joghatósági szabályok nem kimerítő listájára hivatkozik.

22

Következésképpen, amennyiben egy külföldi elemet tartalmazó jogvita a rendelet tárgyi hatálya alá tartozik, ami a jelen esetben nem is vitatott, és amennyiben a felperes valamely tagállam területén rendelkezik lakóhellyel, amint az az alapeljárásban a helyzet, a rendeletben előírt joghatósági szabályokat kell főszabályként alkalmazni, és azoknak kell elsőbbséget élvezniük a nemzeti joghatósági szabályokkal szemben.

23

Következésképpen az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a rendelet 2. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti joghatósági szabály alkalmazása, mint amelyet az 1961. július 27‑i belga törvény 4. cikke tartalmaz, amennyiben az alperes a jogvitában eljáró bíróság szerinti tagállamtól eltérő tagállamban telepedett le.

24

E kérdésekkel, melyeket együtt kell vizsgálni, a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy a rendelet 5. cikke 1. pontjának az ingó dolgok értékesítésére és a szolgáltatásnyújtásra irányuló szerződésekre vonatkozó b) alpontját kell‑e alkalmazni az ingó dolgok értékesítési jogának átruházására irányuló szerződésekre, vagy az ilyen típusú szerződések esetén a rendelet 5. cikke 1. pontjának a) alpontja alapján kell meghatározni az ilyen szerződésen alapuló kereset eldöntésére joghatósággal rendelkező bíróságot.

25

Az előterjesztett kérdések megválaszolásához először is pontosítani kell az értékesítési jog átruházására irányuló szerződés fogalmát.

26

Amint azt a főtanácsnok az indítványa 40. pontjában megjegyzi, az „értékesítési jog átruházására irányuló szerződésnek” a kérdést előterjesztő bíróság által az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseiben használt fogalma nincs az uniós jogban meghatározva, és a tagállamok jogaiban különböző helyzetekre utalhat.

27

Ugyanakkor bármily változatosak is az értékesítési jog átruházására irányuló szerződések a kereskedelmi gyakorlatban, az általuk előírt kötelezettségek e szerződéstípus céljára összpontosítanak, ami az átruházó termékei forgalmazásának biztosítása. Ennek érdekében az átruházó vállalja, hogy a szerződés általa e célra választott jogosultja számára értékesíti azon termékeket, melyeket az utóbbi az ügyfelei keresletének kielégítésére megrendel, míg a szerződés jogosultja vállalja, hogy megveszi az átruházótól a számára szükséges termékeket.

28

A tagállamok jogában széles körben elfogadott elemzés szerint az értékesítési jog átruházására irányuló szerződés keretmegállapodás formájában jön létre, mely meghatározza a jövőben az átruházó és a szerződés jogosultja között az ellátási és/vagy beszerzési kötelezettségeik tekintetében alkalmazandó általános szabályokat, és előkészíti az ezt követő, értékesítésre irányuló szerződéseket. Amint azt a főtanácsnok az indítványa 41. pontjában megjegyzi, a felek gyakorta rendelkeznek az átruházó által értékesített termékeknek a szerződés jogosultja által történő forgalmazására vonatkozó külön szabályokról.

29

Az ilyen kötelezettségeket tartalmazó szerződéstípusra hivatkozva kell a második és harmadik kérdésre válaszolni, amennyiben azok a rendelet 5. cikke (1) bekezdésének az értékesítési jog átruházására irányuló szerződésekre történő alkalmazására vonatkoznak, figyelembe véve e tekintetben, hogy a nemzeti bíróságok és a Bíróság feladatainak világos szétválasztása értelmében – amely szétválasztáson az EUMSZ 267. cikkben említett eljárás alapul –, a konkrét tényállás értékelése a nemzeti bíróság hatáskörébe tartozik (lásd többek között a C‑469/12. sz., Krejci Lager & Umschlagbetrieb ügyben 2013. november 14‑én hozott végzés 29. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

30

Másodszor a fenti értelemben vett, értékesítési jog átruházására irányuló szerződéssel kapcsolatos jogviták eldöntésére joghatósággal rendelkező bíróság meghatározását illetően elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy a rendeletben használt fogalmakat egymástól függetlenül, elsősorban a hivatkozott rendelet szerkezetének és céljainak megfelelően kell értelmezni annak érdekében, hogy ezáltal e rendelet egységes alkalmazása valamennyi tagállamban biztosítva legyen (lásd különösen a C‑419/11. sz. Česká spořitelna ügyben 2013. március 14‑én hozott ítélet 25. pontját).

31

A rendelet 5. cikkének 1. pontjában a szerződések esetére előírt különös joghatósági szabályt illetően, amely kiegészíti az alperes lakóhelye szerinti bíróság joghatóságára vonatkozó szabályt, a Bíróság úgy találta, hogy az a közelséggel kapcsolatos célkitűzésnek felel meg, és azt a szerződés, valamint az arról határozó bíróság közötti szoros kapcsolódás megléte indokolja (a C-19/09. sz. Wood Floor Solutions Andreas Domberger ügyben 2010. március 11-én hozott ítélet [EBHT 2010., I-2121. o.] 22. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

32

A Bíróság továbbá megállapította, hogy az ingó dolgok értékesítéséről szóló szerződésekből eredő kötelezettségek teljesítési helyére vonatkozóan a rendelet az 5. cikke 1. pontja b) alpontjának első francia bekezdésében a joghatósági szabályok egységesítése és kiszámíthatósága céljának megerősítése érdekében önállóan határozza meg e kapcsolóelvet (a fent hivatkozott Wood Floor Solutions Andreas Domberger ügyben hozott ítélet 23. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). E célok megegyeznek a rendelet 5. cikke 1. pontja b) alpontja második francia bekezdésének céljaival, amennyiben a rendelet által az ingó dolog értékesítése és szolgáltatásnyújtás esetén előírt különös joghatósági szabályoknak ugyanaz az eredete, azok ugyanazt a célt követik, és ugyanazt a helyet foglalják el az e rendelet által alkotott rendszerben (a fent hivatkozott Wood Floor Solutions Andreas Domberger ügyben hozott ítélet 26. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

33

E célokra tekintettel kell megvizsgálni, hogy egy értékesítési jog átruházására irányuló szerződés megfelel‑e a rendelet 5. cikke 1. pontjának b) alpontjában meghatározott két szerződéskategória valamelyikének.

34

E tekintetben a Bíróság megállapította, hogy egy szerződésnek e rendelkezésre tekintettel történő minősítése céljából a szóban forgó szerződést jellemző kötelezettségből kell kiindulni (a C-381/08. sz. Car Trim ügyben 2010. február 25-én hozott ítélet [EBHT 2010., I-1255. o.] 31. és 32. pont).

35

A Bíróság úgy találta ekképpen, hogy az olyan szerződés, amelynek a jellemző kötelezettsége valamely áru szállítása, a rendelet 5. cikke 1. pontja b) alpontjának első francia bekezdése értelmében „áru értékesítésének” minősül (fent hivatkozott Car Trim ügyben hozott ítélet 32. pontja).

36

Az ilyen minősítés alkalmazható két gazdasági szereplő közötti hosszú távú kereskedelmi kapcsolatra, ha e kapcsolat olyan egymást követő megállapodásokra korlátozódik, melyek tárgya a termékek szállítása és elszállítása. Ellenben nem felel meg a szokványos értékesítési jog átruházására irányuló szerződés rendszerének, amelyet egy keretmegállapodás jellemez, amelynek tárgya egy szállítási és ellátási kötelezettség, és amelyet két gazdasági szereplő köt a jövőre nézve, és amely különös szerződéses rendelkezéseket tartalmaz az átruházó által eladott termékeknek a szerződés jogosultja által történő forgalmazását illetően.

37

Azon kérdést illetően, miszerint egy értékesítési jog átruházására irányuló szerződés minősülhet‑e „szolgáltatás nyújtásának” a rendelet 5. cikke 1. pontja b) alpontja második francia bekezdésének értelmében, emlékeztetni kell arra, hogy az említett rendelkezés szerinti „szolgáltatás” fogalmának a Bíróság által adott meghatározása magában foglalja legalábbis azt, hogy a szolgáltatásnyújtó fél meghatározott tevékenységet végez díjazás ellenében (a C-533/07. sz., Falco Privatstiftung és Rabitsch ügyben 2009. április 23-án hozott ítélet [EBHT 2009., I-3327. o.] 29. pontja).

38

Az e meghatározásban szereplő első kritériumot, azaz a tevékenység végzését illetően, a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy az tevőleges magatartásokat követel meg, nem csupán tartózkodást (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Falco Privatstiftung et Rabitsch ítélet 29–31. pontját). E kritérium megfelel az értékesítési jog átruházására irányuló szerződés esetében a szerződés jogosultja által nyújtott jellemző szolgáltatásnak, amely jogosult az átruházó termékeinek forgalmazását biztosítva részt vesz e termékek terjesztésének fejlesztésében. Az értékesítési jog átruházására irányuló szerződés értelmében biztosított ellátásnak, és adott esetben az átruházó kereskedelmi stratégiájában, különösen a promóciós tevékenységekben való részvételének köszönhetően – mely elemek fennállásának megállapítása a nemzeti bíróság hatáskörébe tartozik –, a szerződés jogosultja olyan szolgáltatásokat és kedvezményeket kínálhat a vevőknek, amit egy egyszerű viszonteladó nem tudna, és ekképpen az átruházó termékei számára nagyobb részesedést szerezhet a helyi piacon.

39

A második kritériumot, azaz a tevékenységért nyújtott díjazást illetően ki kell emelni, hogy az nem értelmezhető szigorúan egy pénzösszeg kifizetéseként. Ilyen megszorítást nem követel meg a rendelet 5. cikke 1. pontja b) alpontja második francia bekezdésének igen általános megfogalmazása, és az nem is lenne összhangban a közelség és az egységesítés e rendelkezés által követett célkitűzésével, melyekre a jelen ítélet 30–32. pontja is emlékeztet.

40

E tekintetben figyelembe kell venni azon tényt, hogy az értékesítési jog átruházására irányuló szerződés a szerződés jogosultjának az átruházó általi kiválasztásán alapul. E kiválasztás, mely az ilyen típusú szerződések jellemző eleme, a szerződés jogosultjának versenyelőnyt biztosít, amennyiben utóbbi lesz az egyetlen, aki az átruházó termékeit a meghatározott területen értékesítheti, vagy legalábbis a szerződés korlátozott számú jogosultja számára lesz csak a jog biztosítva. Ezenkívül az értékesítési jog átruházására irányuló szerződés gyakran rendelkezik a szerződés jogosultja számára nyújtott segítségről a reklámanyagokhoz való hozzáférés, a know‑how képzésen keresztüli átadása, vagy akár fizetési könnyítések révén. Ezen előnyök összessége, amelyek fennállásának vizsgálata a nemzeti bíróság feladata, jelent a szerződés jogosultja számára olyan gazdasági értéket, amely tekinthető díjazást jelentőnek.

41

Következésképpen a jelen ítélet 27. és 28. pontjában megállapított jellemző kötelezettségeket tartalmazó értékesítési jog átruházására irányuló szerződés a rendelet 5. cikke 1. pontja b) alpontjának második francia bekezdésében kimondott joghatósági szabály alkalmazása céljából minősíthető szolgáltatás nyújtására irányuló szerződésnek.

42

E minősítés kizárja az említett 5. cikk 1. pontjának a) alpontjában meghatározott joghatósági szabály alkalmazását az értékesítési jog átruházására irányuló szerződések esetében, ugyanis tekintettel e rendelkezés a) pontja és b) pontja között a c) pontban meghatározott hierarchiára, a rendelet 5. cikke 1. pontjának a) alpontjában előírt joghatósági szabály célja, hogy csak másodlagosan és az 5. cikk 1. pontjának b) alpontjában szereplő joghatósági szabályok alkalmazása hiányában legyen alkalmazandó.

43

A fenti megfontolásokra tekintettel a második és harmadik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a rendelet 5. cikke 1. pontjának b) alpontját úgy kell értelmezni, hogy az e rendelkezés második francia bekezdésében meghatározott, a szolgáltatásnyújtásra irányuló szerződésekre vonatkozó joghatósági szabályt kell alkalmazni azon bírósági kereset esetében, amelyben valamely tagállamban letelepedett felperes a másik tagállamban letelepedett alperessel szemben az értékesítési jog átruházására irányuló szerződésből eredő jogokat érvényesít, ami megköveteli, hogy a felek közötti szerződés ténylegesen magában foglaljon olyan különös szerződéses kötelezettségeket, amelyek az átruházó által értékesített termékek jogosult általi forgalmazására vonatkoznak. A nemzeti bíróság feladata annak vizsgálata, hogy az előtte folyó ügyben ez a helyzet áll‑e fenn.

44

E kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy az értékesítési jog átruházására irányuló szerződés megsértésén alapuló jogvita esetén melyik vitatott kötelezettség szolgál a kérelem alapjául.

45

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat indokolására figyelemmel e kérdés tehát a rendelet 5. cikke 1. pontjának a) alpontja értelmezésére irányul.

46

A második és a harmadik kérdésre adott válasz ismeretében nem szükséges megválaszolni e kérdést.

47

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (első tanács) a következőképpen határozott: