1. 

A jelen ügyben a Bíróságot lényegében annak eldöntésére kérik, hogy a közúti balesetek esetén a vagyoni káron felüli károk („nem vagyoni kár”) megtérítésének összegére vonatkozó nemzeti rendelkezés összhangban van‑e az Európai Unió (EU) gépjármű‑felelősségbiztosítási szabályaival.

2. 

A kérdés számos értelmezési problémát vet fel az említett uniós szabályokkal kapcsolatban. Az ezen értelmezési problémákra adott válasz a gyakorlatban évente több mint 1500000, az Európai Unió területén bekövetkező gépjárműbalesetekben személyi sérülést elszenvedő egyénre lehet kihatással. ( 2 ) Ezenkívül e szabályok értelmezése különösen fontos a biztosítótársaságok számára, hiszen a gépjárműhasználat vonatkozásában fennálló biztosítási felelősség a biztosítási üzletág jelentős részét képezi az Európai Unióban.

3.

A tagállamok gépjármű‑felelősségbiztosításra és a biztosítási kötelezettség ellenőrzésére vonatkozó jogszabályainak közelítéséről szóló, 1972. április 24‑i 72/166/EGK tanácsi irányelv (a továbbiakban: első irányelv) ( 3 ) 3. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A 4. cikk értelmében minden tagállam időben megteszi a szükséges intézkedéseket, hogy a saját területén nyilvántartásba vett gépjárművek rendelkezzenek gépjármű‑felelősségbiztosítással. A fedezett felelősség mértékét és a fedezet feltételeit ezen intézkedések alapján kell meghatározni.

(2)   Minden tagállam időben megteszi a szükséges intézkedéseket, hogy a biztosítási szerződés ugyancsak fedezze:

4.

A tagállamok gépjármű‑felelősségbiztosításra vonatkozó jogszabályainak közelítéséről szóló, 1983. december 30‑i 84/5/EGK második tanácsi irányelv (a továbbiakban: második irányelv) ( 4 ) 1. cikke kimondja:

„(1)   Az [első irányelv] 3. cikkének (1) bekezdésében említett biztosítás kötelezően mind az anyagi kárra, mind pedig a személyi sérülésre kiterjed.

[…]”

5.

A gépjárműhasználattal kapcsolatos polgári jogi felelősség biztosítására vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1990. május 14‑i 90/232/EGK harmadik tanácsi irányelv (a továbbiakban: harmadik irányelv) ( 5 ) 1a. cikke értelmében:

„A[z első irányelv] 3. cikkének (1) bekezdésében említett biztosítás kiterjed az olyan gyalogosokat, kerékpárosokat és a közút többi, nem motorizált használóját ért személyi sérülésekre és anyagi kárra, akik egy gépjármű részvételével bekövetkezett baleset következményeként a nemzeti polgári jog értelmében kártérítésre jogosultak. Ez a cikk nem érinti sem a polgári jogi felelősséget, sem pedig a kártérítés összegét.”

6.

Az első, a második és a harmadik irányelvet foglalta egységes szerkezetbe a gépjármű‑felelősségbiztosításról és a biztosítási kötelezettség ellenőrzéséről szóló, 2009. szeptember 16‑i 2009/103/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv, ( 6 ) amely egyben hatályon kívül is helyezte őket. A 2009/103 irányelv „Gépjármű‑felelősségbiztosítási kötelezettség” című 3. cikke a következőképpen rendelkezik:

„Az 5. cikkre is figyelemmel minden tagállam időben megteszi a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy a saját területén szokásosan üzemben tartott gépjárművek rendelkezzenek gépjármű‑felelősségbiztosítással.

A biztosítással fedezett károk mértékét és a biztosítás szabályait az első bekezdésben említett intézkedések alapján kell meghatározni.

Minden tagállam időben megteszi a szükséges intézkedéseket, hogy a biztosítási szerződés egyaránt fedezze:

Az első bekezdésben említett biztosítás kötelezően kiterjed mind az anyagi kárra, mind a személyi sérülésre.”

7.

A magánbiztosítási törvénykönyvről szóló, 2005. szeptember 7‑i 209. sz. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: magánbiztosítási törvénykönyv) ( 7 )„Könnyű sérülésekből eredő egészségkárosodás” című 139. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A gépjárművek és úszó járművek közlekedéséből következő könnyű sérülésekből eredő egészségkárosodással összefüggő kár megtérítése a következő feltételek és intézkedések alapján történik:

(2)   Az (1) bekezdés alkalmazásában »egészségkárosodás« az orvosszakértői vizsgálat alá vonható személy testi és lelki épségét ért olyan átmeneti vagy maradandó sérülés, amely hátrányosan befolyásolja a károsult mindennapi tevékenységét és szokásos életvitelét, a jövedelemszerző képességére gyakorolt esetleges hatásoktól függetlenül.

(3)   Az egészségkárosodással összefüggő kártérítésnek az (1) bekezdés értelmében kifizetendő összegét a bíróság egy ötödénél nem nagyobb mértékben megemelheti, a károsult szubjektív állapotának méltányos és indokolt mérlegelése mellett.

(4)   A köztársasági elnök [...] rendelete rendeli el a testi és lelki épségnek a rokkantság egy‑kilenc fokozata közötti csökkenését tartalmazó különös táblázat elkészítését.

(5)   Az (1) bekezdésben feltüntetett összegeket a [...] rendelettel évente naprakésszé kell tenni, a fizikai dolgozók és az alkalmazottak családjai tekintetében meghatározott nemzeti fogyasztói árindexnek az ISTAT által jóváhagyott változásának megfelelő mértékben.

(6)   Az (1) bekezdés a) pontjában szereplő összeg kiszámítása az 1‑nek megfelelő százalékos rokkantsági fokozat tekintetében 1,0‑nek megfelelő szorzó együtthatót kell alkalmazni, a 2‑nek megfelelő százalékos rokkantsági fokozat tekintetében 1,1‑nek megfelelő szorzó együtthatót kell alkalmazni, a 3‑nak megfelelő százalékos rokkantsági fokozat tekintetében 1,2‑nek megfelelő szorzó együtthatót kell alkalmazni, a 4‑nek megfelelő százalékos rokkantsági fokozat tekintetében 1,3‑nak megfelelő szorzó együtthatót kell alkalmazni, az 5‑nek megfelelő százalékos rokkantsági fokozat tekintetében 1,5‑nek megfelelő szorzó együtthatót kell alkalmazni, a 6‑nak megfelelő százalékos rokkantsági fokozat tekintetében 1,7‑nek megfelelő szorzó együtthatót kell alkalmazni, a 7‑nek megfelelő százalékos rokkantsági fokozat tekintetében 1,9‑nek megfelelő szorzó együtthatót kell alkalmazni, a 8‑nak megfelelő százalékos rokkantsági fokozat tekintetében 2,1‑nek megfelelő szorzó együtthatót kell alkalmazni, a 9‑nek megfelelő százalékos rokkantsági fokozat tekintetében 2,3‑nak megfelelő szorzó együtthatót kell alkalmazni.”

8.

Az alapeljárás felperese, Enrico Petillo 2007. szeptember 21‑én közúti balesetet szenvedett. Ezt követően bírósági eljárást indított a Tribunale di Tivoli (tivoli kerületi bíróság) előtt az Unipol Assicurazioni S.p.a.‑val (a továbbiakban: Unipollal) szemben azon vagyoni és nem vagyoni kárainak megtérítése iránt, amelyeket – állítása szerint – a baleset következtében szenvedett el. E. Petillo konkrétan 14155 EUR összegű nem vagyoni kár megtérítését kérte, az Unipol viszont – a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikkében meghatározott szempontok alapján – csupán 2700 EUR‑t fizetett ki a részére e kár megtérítéseként.

9.

Mivel a Tribunale di Tivolinak kétségei támadtak a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikkének az uniós joggal való összeegyeztethetőségét illetően, ezért úgy döntött, hogy felfüggeszti az eljárást, és a következő kérdést terjesztette előzetes döntéshozatalra a Bíróság elé:

„[A] kötelező gépjármű‑felelősségbiztosítást szabályozó 72/166/EGK, 84/5/EGK, 90/232/EGK és 2009/103/EK irányelvek fényében megengedett‑e valamely tagállam nemzeti szabályozása számára, hogy – kizárólag a közúti balesetekből eredő károknak a törvény erejénél fogva kötelező számszerűsítése által – előírja az azon jogalanyok (a biztosítótársaságok) által fizetendő nem vagyoni károkért való felelősség tényleges korlátozását (a számszerűsítés formájában), amely jogalanyok ugyanezen irányelvek értelmében kötelesek a kötelező gépjármű‑felelősségbiztosítás garantálására?”

10.

A jelen eljárásban írásbeli észrevételt nyújtott be az Unipol, az olasz, a német, a görög, a spanyol, a lett és a litván kormány, valamint a Bizottság.

11.

2013. április 29‑én a Bíróság további pontosítást kért a kérdést előterjesztő bíróságtól a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikkének hatályát illetően, és egyúttal felhívta a feleket a tárgyaláson való részvételre annak érdekében, hogy állást tudjanak foglalni az előterjesztő bíróság válaszával kapcsolatban.

12.

A Tribunale di Tivoli 2013. május 23‑án küldte meg válaszát a Bíróság részére. Az Unipol, az olasz, a görög, a spanyol és a lett kormány, valamint a Bizottság a 2013. július 3‑án megtartott tárgyaláson terjesztette elő szóbeli észrevételeit.

13.

Az Unipol és az olasz kormány szerint az előterjesztett kérdés elfogadhatatlan, mivel a Tribunale di Tivoli nem jelölt meg okot arra vonatkozóan, hogy határozatának meghozatalához miért tartja szükségesnek a Bíróság válaszát. Ezenfelül az Unipol úgy érvel, hogy a kérdés azért is elfogadhatatlan, mert a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikkének az uniós joggal való összeegyeztethetőségét illetően szerinte nem állnak fenn kétségek.

14.

E tekintetben felhívnám a figyelmet arra, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések releváns mivoltát vélelmezni kell. A bíróságok közötti együttműködés szelleméből eredően, amely az EUMSZ 267. cikket is áthatja, a Bíróság csak különleges esetekben tagadja meg az ilyen kérdésekre való válaszadást: amikor nyilvánvaló, hogy az uniós jog kért értelmezése semmilyen összefüggésben nem áll az alapeljárás tényállásával vagy annak tárgyával; amikor a probléma hipotetikus jellegű; vagy amikor Bíróság nem rendelkezik az ahhoz szükséges ténybeli vagy jogi elemekkel, hogy az előterjesztett kérdésekre hasznos (érdemi) választ tudjon adni. ( 8 )

15.

Számomra nem úgy tűnik, hogy a kért értelmezés ne állna semmilyen összefüggésben az alapeljárás tényállásával vagy tárgyával. Épp ellenkezőleg, utaló végzésében a kérdést előterjesztő bíróság rávilágít azokra az okokra, amelyek miatt a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikke uniós jogi rendelkezésekkel való összeegyeztethetőségének kérdése felvetődött, illetve azt, hogy miért tartja szükségesnek e kérdést előzetes döntéshozatalra terjeszteni a Bíróság elé.

16.

Ezenkívül, ami az Unipol által előterjesztett azon érvet illeti, miszerint nem áll fenn semmiféle kétség, elegendő kiemelni, hogy az EUMSZ 267. cikk szerint a nemzeti bíróságok a lehető legszélesebb mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek az előttük folyamatban lévő ügyek Bíróság elé utalását illetően, amennyiben úgy ítélik meg, hogy azok az uniós jogszabályok értelmezésének vagy érvényességének olyan kérdését vetik fel, amely ilyen döntést igényel. Az EUMSZ 267. cikk feljogosítja – adott esetben pedig kötelezi – a nemzeti bíróságokat arra, hogy előzetes döntéshozatal iránti kérdést vagy kérdéseket terjesszenek elő; ez a lehetőség akkor is fennáll, ha a bíróság az eljárása során észleli, hogy a jogvita anyagi jogi része az uniós jog értelmezésével kapcsolatos kérdést vet fel, vagy az uniós jogszabályok érvényességét illetően merül fel kétely. ( 9 ) Az a tény, hogy az alapeljárásbeli felek valamelyikének – jelen esetben az Unipolnak – nincsenek kétségei a releváns nemzeti jogszabály összeegyeztethetőségét illetően, nincs kihatással az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatóságára.

17.

Kérdésével az előterjesztő bíróság arra szeretne iránymutatást kapni, hogy az olyan nemzeti jogszabályi rendelkezés, mint a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikke is, összeegyeztethető‑e az első, a második, a harmadik és a 2009/103 irányelvvel.

18.

Bevezetésként meg kell jegyeznem, hogy – miként azt a Bírósághoz észrevételt benyújtó több fél is kifejtette – a 2009/103 irányelv ratione temporis (időbeli hatálya miatt) nem alkalmazható az alapeljárásbeli tényállásra. Az a baleset ugyanis, amely végül is az alapeljárás megindításának alapjául szolgált, 2007‑ben történt. Mindenesetre, miként azt később ki fogom fejteni, a 2009/13 irányelv hatálybalépése nem okozott számottevő változásokat a jelen esetre alkalmazandó uniós jogi hátteret illetően.

19.

Ezt követően, még mielőtt részletesen megvizsgálnám a jelen eljárásban felmerülő jogi kérdések érdemi tárgyát, úgy gondolom, hogy fontos e kérdéseket a megfelelő jogi és ténybeli kontextusba helyezni. E célból először is röviden bemutatom azokat az okokat, amelyek miatt az előterjesztő bíróságnak kétségei merültek fel a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikkének az uniós joggal való összeegyeztethetőségét illetően. Ezek után áttekintést adok a Bíróságnak az első, második és harmadik irányelvvel kapcsolatos releváns ítélkezési gyakorlatáról.

20.

A Tribunale di Tivoli kifejti, hogy az olasz polgári törvénykönyv 2043. és 2059. cikke értelmében az olasz jogrendszerben szerződésen kívüli felelősség esetén főszabály szerint mind a vagyoni, mind a nem vagyoni kárt meg kell téríteni. A Corte costituzionale (olasz alkotmánybíróság) és a Suprema Corte di Cassazione (olasz legfelsőbb bíróság) ítélkezési gyakorlatában következetesen hangsúlyozza a „nem vagyoni kár” azon egységes fogalmát, amely magában foglal „minden olyan kárt, amely a személyiség belső részét képező aspektusok károsodásának eredményeként merül fel” ( 10 ). Ugyanakkor, a kérdést előterjesztő bíróság véleménye szerint, az olasz bíróságok ítélkezési gyakorlatukban a nem vagyoni kárt általában úgy tekintik, hogy az a következő különféle altípusokat foglalja magában: i. „egészségkárosodás” („danno biologico”, amely testi sérülést vagy szellemi károsodást jelenthet); ii. „pszichés sérelem” („danno morale”, amely a sérülés miatt elszenvedett pszichés traumát jelenti); iii. „megmaradó károsodás” (gyakran csak „danno esistenziale”‑ként emlegetik, amely kategória széles értelemben véve kiterjed az egyén azon képességére kiható károsodásokra, amelynek segítségével egy demokratikus társadalomban az őt megillető jogokat teljes mértékben élvezni tudja). E csoportosítást használják, egyéb tényezőkkel kombinálva, a sérült részére fizetendő kártérítés megfelelő összegének meghatározásánál. Általában azok a bíróságok, amelyek előtt szerződésen kívüli felelősség eseteiben indítanak eljárást, nincsenek jogszabályban meghatározott paraméterekhez kötve az elszenvedett nem vagyoni kárért fizetendő kártérítés összegének meghatározásakor.

21.

Ugyanakkor a közúti balesetek esetén felmerülő szerződésen kívüli felelősségre a magánbiztosítási törvénykönyv rendelkezései az irányadók, amely törvénykönyv a polgári törvénykönyvhöz viszonyítva lex specialist képez. A kisebb személyi sérülésekkel járó gépjárműbalesetek esetén felmerülő nem vagyoni károkat illetően a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikke határozza meg azokat a paramétereket, amelyeket a nemzeti bíróságoknak az egészségkárosodás esetén a felelősségbiztosító által fizetendő kártérítés összegszerűsítésekor figyelembe kell venniük.

22.

A kérdést előterjesztő bíróságnak kétségei vannak azt illetően, hogy a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikke összeegyeztethető‑e az első, második és harmadik irányelvben meghatározott, valamennyi kárra vagy sérülésre kiterjedő kártérítési kötelezettséggel. Az említett bíróság álláspontja szerint a 139. cikk tulajdonképpen három lényeges korlátozást vezet be a nemzeti bíróságoknak a közúti balesetekből eredő kisebb testi sérülések kapcsán okozott kár megfelelő megtérítésének megítélésével kapcsolatos hatáskörét illetően. Először is, a nemzeti bíróságok – a szerződésen kívüli felelősség egyéb eseteitől eltérően – kötelesek tiszteletben tartani e különleges paramétereket az „egészségkárosodás” kapcsán felmerülő kártérítés összegének kiszámításánál. Másodszor, e kártérítés csak korlátozott mértékben igazítható az eset egyedi körülményeihez. ( 11 ) Harmadszor, a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikke látszólag nem teszi lehetővé a sérült által elszenvedett „pszichés sérelem” miatti kártérítés megítélését (jóllehet, a nemzeti bíróság kifejti, hogy e rendelkezés általa adott értelmezését nem mindegyik olasz bíróság osztja).

23.

Az első, második és harmadik irányelv jelen ügyben releváns rendelkezéseit a Bíróság már számos ítéletében értelmezte.

24.

Ítélkezési gyakorlatában a Bíróság rámutatott arra, hogy az első, második és harmadik irányelv közös célja először is a rendszeres használat céljából az EU területén belül nyilvántartásba vett járművek és az azokban utazó személyek szabad mozgásának biztosítása volt, másodszor az e járművek által okozott balesetet elszenvedő károsultakat összehasonlítható elbánásban részesíteni, függetlenül attól, hogy az Európai Unión belül hol történt a baleset. ( 12 ) Ezen irányelvek célja ugyanakkor nem a tagállamok polgári jogi felelősségre vonatkozó jogszabályainak harmonizálása volt, és az uniós jog állapotának jelenlegi szintjén a tagállamok szabadon határozhatják meg a közúti balesetekre vonatkozó polgári jogi felelősséggel kapcsolatos szabályaikat. ( 13 )

25.

Ennek alapján a Bíróság különbséget tett a gépjárműhasználat által okozott károkért fennálló polgári jogi felelősségbiztosítási fedezet nyújtására vonatkozó, uniós jogalkotás által előírt és garantált kötelezettség, és azon kártérítés mértéke között, amelyet a sérültek a biztosított személy polgári jogi felelőssége alapján igényelhetnek, amely kérdéskört alapvetően a nemzeti jog határozza meg. ( 14 )

26.

A biztosítási (fedezetnyújtási) kötelezettséget illetően a Bíróság kimondta, hogy a tagállamok „kötelesek biztosítani, hogy a három említett irányelvnek megfelelő biztosítás kiterjedjen a nemzeti joguk alapján alkalmazandó polgári jogi felelősségre” ( 15 ). A Bíróság szerint az első irányelv 3. cikkének (1) bekezdése, annak a második és a harmadik irányelv által kiterjesztett és kiegészített változata szerint, többek között pontosan meghatározza „azon kártípusokat és harmadik fél károsultakat, amelyekre és akikre a biztosításnak ki kell terjednie” ( 16 ).

27.

Ami azokat az ügyeket illeti, amelyekre főszabály szerint a polgári jogi felelősségre vonatkozó nemzeti jog az irányadó, a Bíróság ugyanakkor világossá tette, hogy a tagállamok „hatásköreiket az uniós jog tiszteletben tartása mellett kötelesek gyakorolni”. E tekintetben a Bíróság pontosította, hogy „a gépjárműbalesetekből eredő károk megtérítésére vonatkozó nemzeti rendelkezések nem akadályozhatják az első, a második és a harmadik irányelv hatékony érvényesülését”. ( 17 )

28.

A Bíróság ezeket az elveket olyan esetekben alkalmazta, amelyek tárgyai olyan nemzeti szabályok voltak, amelyek kizárták vagy korlátozták a kártérítést olyan esetben, amikor a baleset károsultja közrehatott saját kárának vagy sérülésének bekövetkezésében. Az Ambrósio Lavrador‑ügyben hozott ítéletében a Bíróság megállapította, hogy az első, a második és a harmadik irányelveket megfosztaná hatékony érvényesülésüktől az, ha „valamely – általános és absztrakt szempontok alapján meghatározott – nemzeti szabályozás kizárná vagy aránytalanul korlátozná a károsult kötelező gépjármű‑felelősségbiztosításon alapuló kártérítési jogát” ( 18 ). Ehhez hasonlóan, a Candolin és társai ügyben a Bíróság ezen irányelvekkel összeegyeztethetetlennek minősítette az olyan nemzeti szabályokat, amelyek megengedik a kötelező gépjármű‑felelősségbiztosítás alapján az utas részére nyújtandó kártérítés aránytalan korlátozását vagy megtagadását. ( 19 )

29.

E jogi háttér bemutatását követően az alábbiakban a nemzeti bíróság által előterjesztett kérdést fogom megvizsgálni.

30.

Az előterjesztő bíróság, miként azt fentebb kifejtettem, úgy tűnik, azon a véleményen van, hogy a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikke nem egyeztethető össze az első, második és harmadik irányelv rendelkezéseivel. A Bizottság, bizonyos mértékben, szintén osztja ezt a nézetet.

31.

Velük ellentétben az Unipol és a jelen eljárásban észrevételt benyújtó kormányok úgy vélik, hogy a magánbiztosítási törvény 139. cikkéhez hasonló rendelkezések összeegyeztethetők az uniós joggal. Véleményük szerint e rendelkezés csupán a gépjárműbalesetek sérültjeinek nyújtandó kártérítés mértékét szabályozza, amely kérdésre a nemzeti jog az irányadó.

32.

Úgy gondolom, hogy az előterjesztett kérdés megválaszolásához egy két lépésből álló jogi elemzésre van szükség.

33.

Elsőként azt kell megvizsgálni, hogy a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikke összhangban van‑e az első irányelvnek a második és a harmadik irányelv szerint kiegészített 3. cikkének (1) bekezdésében foglalt biztosítási (fedezetnyújtási) kötelezettséggel. Mégha ez az eset áll is fenn, akkor is meg kell vizsgálni, hogy a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikke megfosztja‑e az első, második és harmadik irányelvet hatékony érvényesülésüktől amiatt, hogy kizárja vagy aránytalanul korlátozza a károsultak kártérítéshez való jogát.

34.

Az alábbiakban szemléltetni fogom, hogy miért gondolom úgy – az Unipolhoz és a jelen eljárásban észrevételt benyújtó kormányokhoz hasonlóan –, hogy a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikkéhez hasonló rendelkezések összeegyeztethetők az első, második és harmadik irányelvvel.

35.

Amint azt fentebb említettem, a Bíróság következetesen úgy ítélkezett, hogy az első, második és harmadik irányelv megköveteli a tagállamoktól, hogy biztosítsák azt, hogy a területükön nyilvántartásba vett gépjárművek használatával kapcsolatos polgári jogi felelősségre a biztosítás kiterjedjen, és többek között meghatározza azokat a kártípusokat, amelyekre e biztosítás kiterjed.

36.

Ennek megfelelően véleményem szerint a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikkéhez hasonló rendelkezések kétféleképpen sérthetik meg ezen elvet. Először is úgy, ha kizárják a kötelező biztosítás köréből az olyan típusú károkat, amelyek ezen irányelvek szerint annak hatálya alá kellene tartozzanak. Másodszor úgy, ha ugyan megengedik az ilyen típusú károk megtérítésének absztrakt lehetőségét, de e lehetőséget kizárólag a gépjármű vezetőjére (vagy tulajdonosára) szűkítik le, ezáltal részben vagy egészben kizárva a biztosító által nyújtott kártérítést.

37.

Az első pontot illetően úgy vélem, hogy a nem vagyoni kárt azon kár‑, illetve sérüléstípusok közé kell sorolni, amelyekre a kötelező biztosításnak ki kell terjednie. Ennek megfelelően a tagállam nem zárhatja ki in toto a biztosítási fedezeti köréből a gépjárműbalesetek sérültjei által elszenvedett nem vagyoni károk megtérítését.

38.

Általános értelemben véve „nem vagyoni kár” alatt azokat a károkat értem, amelyek nem a személyek vagyontárgyaihoz, tulajdonához vagy jövedelméhez köthetők, és mint ilyenek, objektív módon nem számszerűsíthetők valamely piaci árra vagy értékre történő hivatkozással. ( 20 )

39.

Elöljáróban hangsúlyoznám, hogy szinte világszerte elfogadott elvnek tűnik az, hogy az a kár, amelyet az egyén valamely másik személy jogellenes magatartásának eredményeként elszenvedhet, és amelyet meg kell téríteni, főszabály szerint magában foglalhatja azokat károkat is, amelyek túlmutatnak a puszta anyagi veszteségen.

40.

Ez az elv, tudomásom szerint, a tagállamok jogrendszereinek többségében létező elv, jóllehet fogalmát, pontos terjedelmét, az előírt feltételeket, valamint az igényelhető kártérítés összegét meghatározó szempontokat illetően elég nagy eltérések figyelhetők meg. ( 21 ) Ezenfelül megszilárdult ítélkezési gyakorlat, hogy az uniós jogrendszerben szerződésen kívüli felelősség esetén az Európai Unió által megtérítendő károk magukban foglalják a nem vagyoni károkat is. ( 22 ) A jogellenes aktusok esetén megtérítendő károk (vagy sérülések) meglehetősen tág fogalma, amely felöleli a nem vagyoni károkat is, a nemzetközi közjog területén is általánosan elfogadott. ( 23 )

41.

Végül is ezen elv eredete a legősibb jogi szövegekben is fellelhető, legalábbis a személyi sérülésekért járó kártérítést illetően. Például már a híres Hammurabi törvényoszlop (a továbbiakban: törvényoszlop), az i. e. 1772‑ből származó babiloni törvénykönyv is tartalmazott terjedelmes rendelkezéseket a személyi sérülések után járó kártérítésre vonatkozóan. E rendelkezések arra szolgáltak, hogy megbüntessék a sérülést okozó személyt, ezzel egyidejűleg pedig kártérítést nyújtsanak az áldozatnak vagy családjának. ( 24 ) A római jog is hasonló elveket követett. Ezenfelül felhozhatnánk példaként a XII táblás törvényeket is, i. e. 451–449 tájáról, amelyek a különféle típusú személyi sérülések után járó kártérítéseket tartalmazták, amelyeket az áldozatoknak kellett fizetni ilyen sérülés esetén. A későbbi Lex Aquilia de Damno, i. e. 286‑ból, tovább finomította ezeket az elveket. Az egyik legfontosabb változás az volt, hogy a sérült által a sérülésért felelős személlyel szemben indított keresetnek jogos felháborodáson kellett alapulnia, nem az anyagi veszteségen, és a fizetendő kártérítés így nem csupán az anyagi kiadásokat, hanem a fájdalmat, a lelki megterhelés vagy testi sérülés jóvátételét is fedezhette. ( 25 )

42.

A mi szempontunkból nem szükséges tovább elmélyedni a mai polgári jogi felelősség történelmi eredetének feltárásában. Csupán azt kívántam hangsúlyozni, hogy már az emberi civilizáció kezdete óta létezett az az elgondolás, hogy a polgári jogsértések olyan károkat okozhatnak, amelyeket meg kell téríteni, és amelyek túlmennek a puszta vagyoni vagy anyagi veszteségen. Ez különösen olyan esetben volt igaz, amikor a kár fizikai és pszichológiai sérelemben is megnyilvánult.

43.

A nem vagyoni kár megtérítésének elve az idők során folyamatosan fejlődött, és mára széles körben elfogadott, nagy jelentőségű elvvé vált. Az az elgondolás, hogy annak a személynek, aki valamely más személy jogellenes magatartása miatt szenvedett kárt, joga van a kártérítéshez, függetlenül attól, hogy a sérült érdekek anyagi vagy nem anyagi természetűek‑e, és függetlenül attól, hogy azok objektív gazdasági értéke megállapítható‑e, vagy sem, a jelenkor társadalmában megszilárdult alapelv.

44.

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) gyakorlata e tekintetben példaértékű. Az EJEB általában mind „vagyoni”, mind „nem vagyoni” kártérítést meg szokott ítélni a felpereseknek, alapvető jogaik megsértése esetén, különösen az Európai Emberi Jogi Egyezmény 41. cikke ( 26 ) alapján, és ilyen esetekben a nem vagyoni kár gyakran jelentősebb, mint az anyagi kár. ( 27 )

45.

Ezért elég különös lenne, ha az első, a második és a harmadik irányelv olyan esetekre vonatkozna, amikor a tagállamok szabadon rendelkezhettek úgy, hogy kizárják a biztosítási fedezet köréből azokat a kártípusokat, amelyeket virtuálisan valamennyi jogrendszerben védelemben részesítendőnek tekintenek, mind nemzeti, mind szupranacionális szinten, akárcsak a nemzetközi jog általános elvei alapján.

46.

Márpedig az ezen okmányokban alkalmazott kifejezések elég tág értelműeknek tűnnek ahhoz, hogy kiterjedjenek a nem vagyoni kárra is. Az első irányelv 3. cikkének (2) bekezdése kimondja, hogy a tagállamoknak meg kell tenniük minden megfelelő intézkedést annak biztosítására, hogy a biztosítási szerződés fedezzen bármely „kárt vagy sérülést” ( 28 ). A második irányelv 1. cikke ugyancsak úgy rendelkezik, hogy az első irányelv 3. cikkének (2) bekezdésében említett biztosítás „kötelezően mind az anyagi kárra, mind pedig a személyi sérülésre kiterjed”. Hasonló terminológiát alkalmaz a harmadik irányelv 1. cikke is.

47.

Számomra az első irányelv 3. cikkének (2) bekezdésében – illetve annak angol változatában – szereplő „kár vagy sérülés (loss or injury)” főneveket minősítő „bármely (any)” jelző hatása az, hogy e fogalmakat szélesen kell értelmezni. Mégha esetleg a „bármely (any)” jelző ugyenezen rendelkezés más nyelvi változataiban nem is szerepel, akkor is úgy tűnik, hogy a rendelkezés szövegét viszonylag általános formában fogalmazták meg.

48.

Ezenkívül, a második irányelv 1. cikkében és a harmadik irányelv 1a. cikkében szereplő „személyi sérülés” fogalma szükségképpen vonatkozik a balesetet elszenvedő felek mind fizikai, mind pszichikai épségére. ( 29 ) Az ezen épségben bekövetkező bárminemű károsodást meg kell téríteni, függetlenül attól, hogy a sérültet a baleset eredményeként anyagi hátrányok is érhették. Miként azt Jääskinen főtanácsnok is megjegyzi a Haasová‑, illetve a Drozdovs‑ügyre vonatkozó indítványaiban, e rendelkezések különféle nyelvi változatainak összehasonlítása, akárcsak a második irányelv travaux préparatoires‑jai (előkészítő munkálatai) is, ezen értelmezés létjogosultságát erősítik. ( 30 )

49.

Ebben az összefüggésben szintén szeretném kiemelni, hogy amikor más uniós jogi dokumentumokban vagy más olyan nemzetközi egyezményekben szereplő egyenértékű fogalmak értelmezését kérik tőle, amelyekben az Európai Unió is szerződő fél, a Bíróság következetesen e fogalmak olyan értelmezését támogatja, amely kiterjed a nem vagyoni kárra is. ( 31 )

50.

A Leitner‑ügyben hozott ítéletben a Bíróság a szervezett utazási formákról szóló, 1990. június 13‑i 90/314/EGK tanácsi irányelv ( 32 ) 5. cikkében szereplő „kár” fogalmát értelmezte, kiterjesztve azt a nem vagyoni kárra is. A Bíróság a rendelkezés szövegének szó szerinti értelmezésére, valamint az irányelv teleologikus értelmezésére támaszkodott. ( 33 ) A Walz‑ügyben hozott ítéletben ( 34 ) az előterjesztő bíróság azzal kapcsolatban kért további pontosítást, hogy a nemzetközi légi szállítás egyes szabályainak egységesítéséről szóló egyezmény (Montreali Egyezmény) ( 35 ) 22. cikkének (2) bekezdése alapjául szolgáló „kár” fogalmát, amely többek között a légi fuvarozónak a csomag elvesztéséből eredő kárral kapcsolatos kártérítési felelősségének korlátait szabályozza, úgy kell‑e értelmezni, hogy az kiterjed mind a vagyoni, mind a nem vagyoni kárra. A Bíróság e kárfogalmat a nemzetközi jog általános szabályainak fényében vizsgálta, és a kérdésre igenlő választ adott. ( 36 ) A Sousa Rodríguez és társai ügyben hozott ítéletben ( 37 ) a Bíróság ugyanerre a következtetésre jutott, amikor a 261/2004/EK rendelet (a légi utasok jogairól szóló rendelet) ( 38 ) 12. cikkében szereplő „további kártalanítás” fogalmát értelmezte. A Bíróság úgy ítélte meg, hogy a „további kártalanítás” fogalmát úgy kell értelmezni, hogy az lehetővé tegye a nemzeti bíróságok számára azt, hogy kártérítést ítéljenek meg azon károk után, amelyek magukban foglalják a nem vagyoni károkat is. ( 39 )

51.

Igaz, hogy a Veedfald‑ügyben hozott ítéletben ( 40 ) a Bíróság azt állapította meg, hogy a gyártóknak a hibás termékek által okozott kárt szenvedett fogyasztókkal szembeni, a hibás termékekért való felelősségre vonatkozó tagállami törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések közelítéséről szóló, 1985. július 25‑i 85/374/EGK tanácsi irányelv ( 41 ) 1. cikke szerinti kártérítési kötelezettsége nem terjed ki arra a nem vagyoni kárra, „amelynek megtérítését a nemzeti jog szabályozza” ( 42 ). Ugyanakkor, a korábban vizsgált ügyektől és a szóban forgó jogi okmányoktól eltérően, a 85/374 irányelv kifejezett szabályt állapít meg a nem vagyoni kárra vonatkozóan. Sőt, a kár fogalmának az irányelv szerinti meghatározásánál az irányelv 9. cikke kimondja, hogy „[e]z a cikk nem érinti a tagállamok nem anyagi kárra vonatkozó rendelkezéseit”.

52.

Ezért számomra úgy tűnik, hogy az első, második és harmadik irányelv szövege és a Bíróság múltbeli határozatai a „kár” fogalmának tág értelmezését támasztják alá. Ezenfelül van három további olyan megfontolás, amely szerintem szintén e következtetés helyességét erősíti meg.

53.

Először is, a második irányelv ötödik preambulumbekezdése és a harmadik irányelv negyedik preambulumbekezdése szerint az első, második és harmadik irányelv célja annak biztosítása, hogy a gépjárműbalesetek sérültjei „megfelelő kártérítésben” és „hasonló bánásmódban” részesüljenek, függetlenül attól, hogy az Európai Unión belül hol történik a baleset. ( 43 ) Ha a tagállamok részére megengedett lenne, hogy kizárjanak a fedezet köréből egy ilyen jelentős kártípust, akkor az Európai Unión belüli gépjárműbalesetek áldozataival szemben tanúsított bánásmód aligha lenne „hasonló”, és a részükre nyújtott kártérítés aligha lenne „megfelelő”. Attól függően, hogy hol történt a baleset, a kártérítés jellege és összege óriási eltéréseket mutatna.

54.

Másodszor, már amennyiben az uniós jogalkotó szándéka az, hogy a gépjárműbalesetek sérültjeit – mint különösen érzékeny személycsoportot – védje, ( 44 ) ezt a célt elég szerény mértékben szolgálná az, ha egyes biztosítók a fedezet terjedelmét kizárólag az anyagi károkra korlátozhatnák.

55.

Harmadszor, az egyes biztosítók gyakorlata közötti ilyen jellegű bánásmódbeli eltérések negatív következményekkel járhatnak a belső piac megfelelő működésére. Közismert tény, hogy a gépjárműbalesetekkel kapcsolatos eljárásokban gyakran terjesztenek elő nem vagyoni károk megtérítése iránti igényeket, és ezen igények olykor jelentős összegekre rúgnak. Az Európai Unió belső piacán aktív biztosítók gyakorlatában tapasztalt jelentős eltérések e biztosítók polgári jogi felelősségét illetően a belső piac torzulását eredményezhetik. ( 45 )

56.

Ami a tárgyalt elv lehetséges megsértésének a fenti 36. pontban említett második formáját illeti, megjegyezném, hogy a hatályos ítélkezési gyakorlatból elég egyértelműen kiderül, hogy a tagállamok nem zárhatják ki, illetve nem korlátozhatják a biztosítók károkért fennálló felelősségét oly mértékben, hogy a kártérítési igényt (részben vagy egészben) közvetlenül a gépjármű vezetőjével vagy tulajdonosával szemben kelljen érvényesíteni.

57.

Ez ugyanis a biztosítási fedezet olyan korlátozását eredményezné, amely durva megsértését képezné annak az elvnek, miszerint a kötelező biztosításnak lehetővé kell tennie a gépjárműbalesetek sérültjei részére az általuk elszenvedett valamennyi kár megtérítését, az első, a második és a harmadik irányelvben meghatározott összeghatárokon belül. ( 46 ) Amint azt Mengozzi főtanácsnok a 2009/103 irányelv kapcsán megállapította, az irányelvet „áthatja az az elv, hogy a biztosítónak főszabály szerint mindig kártérítést kell fizetnie a károsultnak, feltéve, hogy nem áll fenn az irányelvben kifejezetten előírt egyik kivétel”. ( 47 ) Úgy vélem, hogy e megállapítás az első, második és harmadik irányelv tekintetében is érvényes. Hozzátenném, hogy ezek az irányelvek szintén azon az elgondoláson alapulnak, hogy a biztosítónak főszabály szerint teljes körű kártérítést kell nyújtania az áldozatok részére, az első, második és harmadik irányelvben megállapított határokon belül és feltételek szerint.

58.

Éppen ezen ok miatt vonta le az EFTA‑Bíróság az Nguyen‑ügyben azt a következtetést, hogy azok a norvég rendelkezések, amelyek meghatározták annak körét, hogy az áldozatok milyen esetekben igényelhetnek nem vagyoni kártérítést kizárólag a gépjárművezetőtől, és kizárták az ilyen kártérítést a kötelező biztosítás fedezetéből, nem voltak összeegyeztethetők az első, második és harmadik irányelvvel. ( 48 )

59.

Ezek után, számomra úgy tűnik, hogy a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikke egyik fent ismertetett módon sem sérti azt a kötelezettséget, miszerint a biztosítóknak biztosítást kell nyújtaniuk az első irányelv 3. cikkének (1) bekezdése szerint.

60.

Egyrészt egyértelmű, hogy a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikke nem zárja ki in toto a gépjárműbalesetek esetén keletkező károk utáni nem vagyoni kártérítés lehetőségét. E rendelkezés (2) bekezdése ugyanis kimondja, hogy az ott leírt kártípus „a testi és lelki épséget ért olyan átmeneti vagy maradandó sérülésre” vonatkozik, „amely hátrányosan befolyásolja a károsult mindennapi tevékenységét és szokásos életvitelét, a jövedelemszerző képességére gyakorolt esetleges hatásoktól függetlenül”.

61.

Másrészt a kérdést előterjesztő bíróság rámutat, hogy a károsult az egyéb nemzeti rendelkezések alapján nem igényelhet további kártérítést közvetlenül a biztosítás kedvezményezettjétől. Ez azt jelenti, hogy a biztosítási fedezet a vonatkozó polgári jogi felelősségből eredő kötelezettségeket tükrözi vissza. Amint az olasz kormány a tárgyaláson megerősítette, a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikkének célja csupán az, hogy számszerűsítse, hogy a károsultak részére milyen mértékű kártérítés jár a nem vagyoni károk után, és nem az, hogy korlátozza a biztosítók felelősségét a gépjárműbalesetek áldozataival szemben, áthárítva e felelősség egy részét a biztosított személyekre. ( 49 )

62.

Ezen okok alapján azon az állásponton vagyok, hogy az olyan rendelkezés, mint a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikke, nem összeegyeztethetetlen az első irányelv – második és harmadik irányelvvel kiegészített – 3. cikkének (1) bekezdésében foglalt, biztosítási (fedezetnyújtási) kötelezettséggel.

63.

A jelen ügyre vonatkozó jogi elemzésem következő lépésben azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy az olyan rendelkezések, mint a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikke, megfosztják‑e az első, második és harmadik irányelvet érvényesülésüktől azáltal, hogy megtagadják a károsultak kártérítéshez való jogát, illetve azáltal, hogy e jogot aránytalanul korlátozzák.

64.

Miként azt fentebb említettem, a biztosítókat terhelő polgári jogi felelősségre vonatkozó általános szabályokat és elveket, valamint az e társaságok által a károsultak részére fizetendő kártérítés mértékét a nemzeti jog határozza meg. ( 50 ) Ezenkívül, számomra egyértelmű, hogy a tagállamoknak e jogterületen jelentős mértékű mérlegelési mozgástérrel kell rendelkezniük.

65.

Nem szabad elfelejteni, hogy néhány közös sajátosság ellenére, a polgári jogsértésekre vonatkozó jogszabályok egyes aspektusait az egyes tagállamokban merőben eltérő módon szabályozzák. A vonatkozó nemzeti szabályok ugyanis az anyagi és eljárási elvek olyan széles skáláján alapulhatnak, amelyek – többek között az egyes országok jogi hagyományaitól függően – eltérőek lehetnek. Ebben az összefüggésben aligha kell felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy a polgári jogi jogsértésekre vonatkozó szabályok a tagállamok magánjogi rendszereinek központi részét képezik. Az uniós jogalkotás kifejezetten kimondta, hogy e kérdések szabályozása a tagállamok feladata, és tudatosan döntött úgy, hogy e tekintetben nem irányoz elő harmonizációt. A Bíróság viszont szintén körültekintően vizsgálja e rendszerek következményeit olyan esetekben, amikor az e területre tartozó tárgykörben hoz előzetes döntést.

66.

Ezért a releváns nemzeti rendelkezések csak akkor tekinthetők összeegyeztethetetleneknek az uniós joggal, ha az első, második és harmadik irányelv által meghatározott és garantált, a gépjárműbalesetekből eredő károkra vonatkozó polgári jogi felelősség szerinti biztosítási (fedezetnyújtási) kötelezettség csak elméleti szinten áll fenn, de a gyakorlatban nem. Másképpen fogalmazva, az uniós jog csak akkor zárja ki a közúti balesetek területén a polgári jogi felelősségre vonatkozó nemzeti szabályok alkalmazását, ha e szabályok veszélyeztetik az említett irányelvek által kialakított rendszer hatékonyságát.

67.

Az előterjesztő bíróság által a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikke kapcsán felvetett kétségek tulajdonképpen háromrétegűek. Először is, arra vonatkoznak, hogy jogosult‑e valamely tagállam olyan jogszabályi paramétereket bevezetni, amelyek a nemzeti bíróságokra nézve is kötelező erejűek a gépjárműbalesetekből eredő károk mértékének meghatározásánál. Másodszor arra, hogy a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikkében megállapított paraméterek nem eredményezik‑e a károsultaknak járó kártérítés aránytalan korlátozását. Harmadszor arra, hogy a kártérítés aránytalan korlátozása eredhet‑e abból a tényből, hogy a nemzeti bíróság a „pszichés sérelmet” – állítólag – nem veheti figyelembe.

68.

Ami az első jogi kételyt illeti, véleményem szerint az a tény, hogy valamely tagállam, mint például Olaszország, úgy dönt, hogy olyan szabályozást vezet be, amely kötelező erejű paramétereket ír elő a gépjárműbalesetekből eredő nem vagyoni károk meghatározásához, önmagában még nem sérti az uniós jog egyik rendelkezését sem.

69.

Természetesen az olasz jogalkotásnak jogában áll eltérő politikai döntést hozni, és a nem vagyoni károk után járó kártérítés összegének meghatározását a nemzeti bíróságokra bízni, a felek által szolgáltatott bizonyítékok és/vagy a méltányosság elve alapján. Ha jól értettem, ezt a rendszert alkalmazták Olaszországban a magánbiztosítási törvénykönyv hatálybalépését megelőzően, és e korábbi rendszer az előterjesztő bíróság számára láthatólag megfelelőbbnek tűnik.

70.

Ugyanakkor véleményem szerint az uniós jog szemszögéből nézve mindkét szabályozási politika egyformán legitim. Az első, második és harmadik irányelv nyilvánvalóan nem teszi kötelezővé egyik alkalmazását sem, és egyiket sem részesíti előnyben a másikkal szemben. Ezenfelül láthatóan mindegyiknek vannak bizonyos előnyei.

71.

Ha teljes mértékben a nemzeti bíróságokra hagyják a kár mértékének megállapítását, annak legnagyobb előnye abban rejlik, hogy e bíróságok figyelembe vehetik az eset valamennyi körülményét és egyedi sajátosságát. A megítélt kártérítés így vélhetően a károsult által elszenvedett kárnak egy adott helyen, adott időpontban megfelelőnek ítélt pénzbeli értékét fogja tükrözni.

72.

Más előnyei lehetnek viszont annak, ha a nemzeti bíróságokra nézve is kötelező erejű jogszabályi paramétereket vezetnek be, annak ellenére, hogy ez elkerülhetetlenül szűkíti e bíróságok mérlegelési jogkörét, és ezzel némileg csorbítja azon lehetőségüket, hogy minden esetben a kártérítés általuk igazságosnak tartott összegét állapíthassák meg. Ez a rendszer többek között kiszámíthatóbbá teheti a kártérítési szinteket, ezáltal növelve a jogbiztonságot és csökkentve a kényszerű perindítások számát. Továbbá lehetővé teheti a biztosítótársaságok részére azt, hogy pontosabb becsléseket végezhessenek hosszú távú pénzügyi kockázataikat illetően. Az esetleges kockázatok ebből eredő csökkenése kedvező kihatással lehet a gépjármű‑tulajdonosokat terhelő biztosítási díjak szintjére.

73.

E tekintetben egyetértek az Unipollal és az olasz kormánnyal, akik hangsúlyozták, hogy elkerülhetetlen és közvetlen összefüggés van a gépjárműbalesetek eredményeként elszenvedett károk és sérülések után megítélt kártérítések szintje és a biztosítótársaságok által általánosan alkalmazott díjak szintje között. Ennek megfelelően legitim politikai döntés lehet az, ha valamely tagállam úgy dönt, hogy adott esetben ex ante korlátozza a nem vagyoni károkhoz rendelt pénzbeli értéket, azért, hogy lehetővé tegye a biztosítótársaságok számára azt, hogy csökkentsék díjtételeiket, valamennyi gépjármű‑tulajdonos javát szolgálva ezzel.

74.

Úgy vélem, hogy nem a Bíróság feladata felülbírálni a tagállamok e területen hozott politikai döntéseit. A Bíróság csupán abban tudja segíteni a nemzeti bíróságokat, hogy azok in concreto el tudják dönteni azt, hogy a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikkében meghatározott paraméterek a károsultaknak járó kártérítés aránytalan korlátozását képezik‑e.

75.

Ez elvezet a kérdést előterjesztő bíróság által megfogalmazott második kételyhez.

76.

Ezen a ponton el kell ismernem, hogy nem könnyű feladat általános szabályt vagy elvet megállapítani annak vizsgálatára, hogy az elszenvedett kárért megítélt kártérítés adott szintje arányos‑e, amikor a cél egy olyan kártípus jóvátétele, amely – mint azt fent említettem – semmilyen piaci érték vagy gazdasági képlet segítségével nem határozható meg objektíven.

77.

Az egyetlen elv, amely az első, második és harmadik irányelvben megtalálható, a „megfelelőség” elve a kártérítés tekintetében. A második irányelv ötödik preambulumbekezdése kimondja, hogy „a biztosítás kötelező összegének minden esetben garantálnia kell a balesetet elszenvedők megfelelő kártérítését, függetlenül attól, hogy a baleset melyik tagállam területén történt”.

78.

Ugyanakkor számomra úgy tűnik, hogy az, amit valamely tagállamban megfelelőnek vagy helyénvalónak tartanak, nem feltétlenül egyezik meg azzal, amit valamely más tagállamban annak tartanak. Ez különösen igaz az olyan káralakzatokra, amelyek az egyén személyes érdekeihez kapcsolódnak, és amelyeket nem lehet pénzbeli veszteségben meghatározva számszerűsíteni.

79.

Véleményem szerint a kártérítés megfelelő mivolta egy adott ügyben csak a nemzeti jogrendben az érintett egyéni érdekekhez rendelt különös értékre való hivatkozással állapítható meg. Ennek megfelelően a Bíróság számára meglehetősen nehéz annak megítélése, hogy a valamely tagállam jogrendszere szerinti nem vagyoni kártérítés megfelelő‑e.

80.

Még inkább nehéz ez akkor, mint a jelen esetben is, amikor a károsult által elszenvedett kár könnyű testi sérülésből ered. E tekintetben ismét kiemelném, hogy a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikke csupán a könnyű sérülésekkel járó közúti balesetek esetén felmerülő, nem vagyoni kártérítés összegét szabályozza. A súlyosabb sérülésekkel járó balesetekre más jogi rendelkezések vonatkoznak.

81.

E körülmények alapján nem látok olyan elemet az ügyiratok között, amelyek arra utalnának, hogy a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikkében meghatározott paraméterek alapján járó kártérítés ne lenne megfelelő. Az ott említett összegek minden bizonnyal nem jelentéktelenek vagy minimálisak. A kártérítés, amelyet az előterjesztő bíróság szerint az Unipol e szabály alapján E. Petillo részére már kifizetett azon kártípus vonatkozásában, amelyet az előzetes döntéshozatalra utaló végzés leírt, nem tűnik elhanyagolhatónak.

82.

Az előterjesztő bíróság nem ért egyet azzal a ténnyel, hogy e paraméterek eltérnek az olasz bíróságok ítélkezési gyakorlata által a nem gépjárműbalesetekkel kapcsolatos, szerződésen kívüli felelősség eseteiben kialakított paraméterektől. Ez azonban legfeljebb a nemzeti jog alapján vizsgálható kérdés, például a méltányosság elvére figyelemmel.

83.

Szerződésen kívüli felelősség igen széles körben és különböző esetekben merülhet fel. Az első, második és harmadik irányelvben nincs olyan rendelkezés, amely elvi szinten tiltaná a nemzeti jogalkotás számára a szerződésen kívüli felelősségnek a közúti balesetek sajátosságaihoz igazított, különleges rendszerének bevezetését.

84.

Az előző pontokban kifejtett okokra tekintettel számomra nem tűnik úgy, hogy a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikkében megállapított paraméterek alkalmazása a gépjárműbalesetek károsultjai részére járó kártérítés aránytalan korlátozását eredményezné.

85.

Végül, figyelemmel az előterjesztő bíróság által felvetett harmadik jogi kételyre, amely a „pszichés sérelem” jóvátételére vonatkozó lehetőség állítólagos kizártságával kapcsolatos, úgy gondolom, hogy e kérdés a jelen elemzés szempontjából szintén nem releváns.

86.

Az előterjesztő bíróság által szolgáltatott magyarázatok alapján – amelyeket a tárgyaláson az olasz kormány és az Unipol is megerősített – úgy látom, hogy az olasz bíróságok között némi vita van a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikkének pontos jelentéstartalmát illetően. Egyes nemzeti bíróságok úgy vélik, hogy a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikke szerint meghatározott kártérítés nem terjed ki a „pszichés sérelemre” (amely hasonló lehet a néhány más jogrendszerben „fájdalomdíjként” ismert fogalomhoz). Ennek az a következménye, hogy további kártérítés ítélhető meg olyan esetben, ha a károsult kellő bizonyítékot szolgáltat arra, hogy ilyen (további) kára is keletkezett. Az ettől eltérő értelmezési gyakorlat szerint viszont a „pszichés sérelem” jóvátételét a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikke már figyelembe veszi, hiszen a rendelkezés szövege „a testi és lelki épséget ért olyan [...] sérülésre” utal, „amely hátrányosan befolyásolja a károsult mindennapi tevékenységét és szokásos életvitelét”.

87.

E tekintetben csupán megjegyezném, hogy bármi is legyen a nemzeti rendelkezés helyes értelmezése (amely értelmezés az olasz bíróságok feladata), a releváns olasz jogszabályok akkor is rendelkeznek a balesetet szenvedett személyek testi és lelki épségét ért sérülések miatti kártérítésről, mégpedig függetlenül attól, hogy e sérülések az érintett személy jövedelemszerző képességére is kihatással lehetnek‑e.

88.

Következésképpen az egyetlen valós probléma véleményem szerint az, hogy e kártérítés vajon „megfelelőnek” tekinthető‑e. Az, hogy a nemzeti jog milyen címkével minősíti a megtérítendő kárt, ebből a szempontból irreleváns. Amint azt fentebb kifejtettem, nem látom jelét annak, hogy a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikke olyan paramétereket állapítana meg, amelyek a nem vagyoni kár nem megfelelő megtérítését eredményeznék.

89.

Ebből arra következtetek, hogy az olyan rendelkezések, mint a magánbiztosítási törvénykönyv 139. cikke, nem járnak azzal a hatással, hogy megfosztanák az első, második és harmadik irányelvet az érvényesülésüktől azáltal, hogy megtagadnák a károsultak kártérítéshez való jogát, illetve azáltal, hogy e jogot aránytalanul korlátoznák.

90.

Végül hozzá kell tennem, hogy nézetem szerint a kérdést előterjesztő bíróság részére adott válasz akkor sem lenne más, ha a vizsgált ügyre a 2009/103 irányelvet kellene alkalmazni.

91.

Ezen irányelv – az egyértelműség és célszerűség érdekében – csupán egységes szerkezetbe foglalja az első, második és harmadik irányelvet. ( 51 ) Ezenfelül az első, második és harmadik irányelvnek a jelen eljárás szempontjából is releváns rendelkezései nem módosultak számottevő mértékben.

92.

Közelebbről, a 2009/103 irányelv 1. cikke úgy határozza meg a „károsult fél” fogalmát, hogy az azonos az első irányelv 1. cikkében szereplő meghatározással. Ezenkívül a 2009/103 irányelv 3. cikke, hasonlóan a harmadik irányelv 1a. cikkéhez, kimondja, hogy a kötelező biztosításnak ki kell terjednie mind az anyagi károkra, mind a személyi sérülésekre. Végül a 2009/103 irányelv (3) preambulumbekezdése, és annak 3. cikke szintén megerősíti, hogy „a biztosítással fedezett károk mértékének és a biztosítás szabályainak” meghatározása főszabály szerint továbbra is tagállami hatáskörbe tartozik.

93.

Az előbbiekben kifejtett megfontolásokra tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy a Tribunale di Tivoli (Olaszország) által előterjesztett kérdésre a következő választ adja:

A tagállamok gépjármű‑felelősségbiztosításra és a biztosítási kötelezettség ellenőrzésére vonatkozó jogszabályainak közelítéséről szóló, 1972. április 24‑i 72/166/EGK tanácsi irányelv 3. cikkét, a tagállamok gépjármű‑felelősségbiztosításra vonatkozó jogszabályainak közelítéséről szóló, 1983. december 30‑i 84/5/EGK második tanácsi irányelv 1. cikkének (1) bekezdését és a gépjárműhasználattal kapcsolatos polgári jogi felelősség biztosítására vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1990. május 14‑i 90/232/EGK harmadik tanácsi irányelv 1a. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azok nem tiltják az olyan nemzeti rendelkezéseket, mint a magánbiztosítási törvénykönyvről szóló, 2005. szeptember 7‑i 209. sz. törvényerejű rendelet 139. cikkében szereplők, amelyek a gépjárműbalesetek károsultjai által elszenvedett nem vagyoni kár tekintetében a biztosítók által fizetendő kártérítés összegszerűsítéséhez szempontokat határoznak meg.