YVES BOT

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2013. június 20. ( 1 )

C‑309/12. sz. ügy

Maria Albertina Gomes Viana Novo,

Ezequiel Martins Dias,

Gabriel Inácio da Silva Fontes,

Marcelino Jorge dos Santos Simões,

Manuel Dourado Eusébio,

Alberto Martins Mineiro,

Armindo Gomes de Faria,

José Fontes Cambas,

Alberto Martins do Alto,

José Manuel Silva Correia,

Marilde Marisa Moreira Marques Moita,

José Rodrigues Salgado Almeida,

Carlos Manuel Sousa Oliveira,

Manuel da Costa Moreira,

Paulo da Costa Moreira,

José Manuel Serra da Fonseca,

Ademar Daniel Lourenço Dias,

Ana Mafalda Azevedo Martins Ferreira

kontra

Fundo de Garantia Salarial IP

(a Tribunal Central Administrativo Norte [Portugália] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„A munkavállalók védelme a munkáltató fizetésképtelensége esetén — 80/987/EGK irányelv — 2002/74/EK irányelv — 3. és 4. cikk — A bérkövetelések biztosítása — A garancia időbeli korlátozása — A munkáltató fizetésképtelenségének megállapítása iránti kérelem benyújtását megelőző hat hónapon belül esedékessé vált követelésekre korlátozás — Fennálló követeléseik kielégítése és annak végrehajtása iránt a munkavállalók által korábban megindított kereset — Hatály”

1. 

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a 2002. szeptember 23‑i 2002/74/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvvel ( 2 ) módosított, a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelmére vonatkozó, 1980. október 20‑i 80/987/EGK tanácsi irányelv ( 3 ) 4. és 10. cikkének értelmezésére vonatkozik.

2. 

A kérelem benyújtására az egyrészt M. A. Gomes Viana Novo és a fizetésképtelen munkáltató további 17 munkavállalója, másrészt a Fundo de Garantia Salarial, IP (bérgarancia‑alap) ( 4 ) között fennálló jogvita keretében került sor, amely jogvita tárgya azon bérkövetelések kifizetése, amelyeket a 80/987 irányelvet átültető portugál jogszabályok rendelkezései alapján az FGS‑től követeltek.

3. 

A munkáltató fizetésképtelensége esetén a tagállamokat a munkavállalók fennálló követeléseinek kielégítését ( 5 ) biztosító garanciaintézet létrehozására kötelező irányelv lehetővé teszi ugyanakkor, hogy a tagállamok a garanciára vonatkozó kötelezettséget – vagylagos vagy kumulatív módon – időben, illetve annak területi hatályát érintően korlátozzák.

4. 

Az alapügy a garancia időbeli korlátozásának lehetőségével kapcsolatos. A portugál jogalkotó élt ezzel a lehetőséggel, akként, hogy a munkáltató fizetésképtelenségének bírósági megállapítására irányuló kérelem ( 6 ) vagy a békéltetési eljárás iránti kérelem benyújtását megelőző hat hónapos referencia‑időszakot határozott meg.

5. 

A Tribunal Central Administrativo Nortéhoz (Portugália) forduló munkavállalók követelései a referencia‑időszakot megelőzően esedékessé váltak, és a bíróság azt kérdezi, hogy ha a munkavállalók bírósági eljárást indítottak bérköveteléseik összegének megállapítása, valamint azok végrehajtása érdekében, akkor ezt az időszakot a kereset megindításának időpontját figyelembe véve kell‑e meghatározni.

6. 

A jelen indítványban arra teszek javaslatot, hogy a Bíróság állapítsa meg, hogy a 80/987 irányelvnek az egyenlő bánásmód elvével összefüggésben értelmezett 3. és 4. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes, hogy a nemzeti jog a munkáltató fizetésképtelensége esetén a bérkövetelések biztosítását a fizetésképtelenségi eljárás megindítása iránti kérelmet megelőző hat hónapon belül esedékessé vált követelésekre korlátozza, feltéve hogy azon munkavállalók tekintetében, akik ezt megelőzően bírósági keresetet indítottak bérköveteléseik megállapítása iránt, és a munkáltató fizetésképtelensége miatt hiába kérték azok végrehajtását, e referencia‑időszak a követelés bírósági megállapítása iránti kérelemmel kezdődik.

7. 

Egyébiránt emlékeztetek arra, hogy a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak vizsgálata, hogy értelmezheti‑e így a nemzeti jogot, ellenkező esetben pedig az alapügyben mellőznie kell annak alkalmazását.

I – A jogi háttér

A – Az uniós jog

8.

A 80/987 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének eredeti változata azt írta elő, hogy a garanciaidőszaknak egy olyan végső időpont elé kell esnie, amelyet a tagállamok az említett cikk (2) bekezdésében felsorolt három időpont közül választanak.

9.

Pontosabban ez 3. cikk az alábbiak szerint rendelkezett:

„(1)   A tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy a 4. cikk alá tartozó garanciaintézetek [helyesen: hogy a garanciaintézetek – figyelemmel a 4. cikkre is –] biztosítsák a munkavállalók munkaszerződésből vagy munkaviszonyokból származó olyan fennálló követeléseinek a kielégítését, amelyek egy meghatározott időpont előtti időszak díjazását érintik.

(2)   Az (1) bekezdésben említett időpont a tagállamok választása szerint:

vagy az az időpont, amikor a munkáltató fizetésképtelensége bekövetkezik,

vagy a felmondás időpontja, amikor az érintett munkavállalónak a munkáltató fizetésképtelensége miatti elbocsátás során mondanak fel,

vagy az az időpont, amikor a munkáltató fizetésképtelensége bekövetkezik, illetve amikor az érintett munkavállaló munkaszerződése vagy munkaviszonya a munkáltató fizetésképtelensége miatt megszűnik.”

10.

A 80/987 irányelv 4. cikke (2) bekezdésének eredeti változata – figyelembe véve a tagállamok választását e három lehetőség közül – meghatározta azokat a fennálló követeléseket, amelyekre a garanciakötelezettségnek mindenképpen ki kellett terjednie abban az esetben, ha valamely tagállam e 4. cikk (1) bekezdésének alkalmazásával úgy döntött, hogy ez utóbbit időben korlátozza.

11.

Az említett 4. cikk értelmében:

„(1)   A garanciaintézetek 3. cikkben említett felelősségét a tagállamok korlátozhatják.

(2)   Ha a tagállamok az (1) bekezdésben foglalt lehetőséget igénybe veszik, biztosítják a következőket:

a 3. cikk (2) bekezdésének első francia bekezdésében említett esetben a munkaszerződés, illetve munkaviszony utolsó három hónapjáért járó díjazással kapcsolatos olyan fennálló követelések kielégítését, amelyek a munkáltató fizetésképtelenségét megelőző hat hónapon belül keletkeztek,

a 3. cikk (2) bekezdésének második francia bekezdésében említett esetben a munkaszerződés, illetve munkaviszony utolsó három hónapjáért járó díjazással kapcsolatos olyan fennálló követelések kielégítését, amelyek a munkáltató fizetésképtelenségéből eredő elbocsátás miatti felmondás időpontja előtt keletkeztek,

a 3. cikk (2) bekezdésének harmadik francia bekezdésében említett esetben a munkaszerződés, illetve munkaviszony utolsó tizennyolc hónapjáért járó díjazással kapcsolatos olyan fennálló követelések kielégítését, amelyek azelőtt az időpont előtt keletkeztek, amikor a munkavállaló fizetésképtelensége bekövetkezett, illetve amikor a munkavállaló munkaszerződése, illetve munkaviszonya a munkáltató fizetésképtelensége miatt szűnt meg. Ebben az esetben a tagállamok a munka díjazását érintő fizetési kötelezettséget nyolchetes időszakra, vagy több olyan rövidebb időszakra korlátozhatják, amelyek összesen nyolc hetet tesznek ki.

[…]”

12.

A 80/987 irányelv 3. cikke jelenleg a következőképpen rendelkezik:

„A tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy a 4. cikk alá tartozó garanciaintézetek biztosítsák a munkavállalók munkaszerződésből vagy munkaviszonyokból származó, fennálló követeléseinek a kielégítését, és amennyiben a nemzeti jog ezt előírja, a végkielégítést is a munkaviszony megszűnése esetén.

A garanciaintézet által átvállalt követelések azok a fennálló fizetési követelések, amelyek a tagállamok által meghatározott időpont előtti és/vagy – adott esetben – utáni időszakra vonatkoznak.”

13.

A 80/987 irányelv 4. cikkének (1) és (2) bekezdése az alábbiak szerint rendelkezik:

„(1)   A garanciaintézetek 3. cikkben említett felelősségét a tagállamok korlátozhatják.

(2)   Amennyiben a tagállamok az (1) bekezdésben említett lehetőséget választják, akkor meghatározzák annak az időszaknak a hosszát, amely alatt a garanciaintézet köteles kifizetni a fennálló követeléseket. Ez az időszak azonban nem lehet rövidebb, mint a 3. cikkben említett időpont előtt és/vagy után a munkaviszony utolsó három hónapjára járó fizetési igényre vonatkozó időszak. A tagállamok ezt a három hónapos minimális időszakot beszámítják [helyesen: beszámíthatják] a legalább hat hónapos referencia‑időszakba.

A legalább 18 hónapos referencia‑időszakot előíró tagállamok nyolc hétre korlátozhatják azt az időszakot, amely alatt a garanciaintézet teljesíti a fennálló követeléseket. Ebben az esetben a munkavállaló számára a legkedvezőbb időszakokat alkalmazzák a minimális időszakok kiszámítására.”

14.

A 80/987 irányelv 10. cikke a következőképpen rendelkezik:

„Ez az irányelv nem érinti a tagállamoknak azt a lehetőségét, hogy:

a)

megtegyék a visszaélések elkerüléséhez szükséges intézkedéseket;

[…]”

B – A portugál jog

15.

A munka törvénykönyvének elfogadásáról szóló, 2003. augusztus 27‑i 99/2003. sz. törvény 380. cikke előírja, hogy az FSG a külön törvényben meghatározott feltételekkel átvállalja és biztosítja a munkavállalók munkaszerződésből és annak megsértéséből vagy megszüntetéséből származó olyan fennálló követeléseinek a kielégítését, amelyet a munkáltató fizetésképtelenség vagy nehéz gazdasági helyzet miatt nem teljesít.

16.

A 35/2004. sz. törvény 317. cikke úgy rendelkezik, hogy a munkáltató teljesítésének hiányában az FGS biztosítja a munkavállalónak a munkaszerződésekből és azok megsértéséből, illetve megszüntetéséből eredő követelések kielégítését a következő cikkekben meghatározott feltételek szerint.

17.

E törvénynek a garancia által fedezett helyzeteket megjelölő 318. cikke a következők szerint rendelkezik:

„(1)   Az [FGS] biztosítja az előző cikkben hivatkozott követelések kielégítését, amennyiben a bíróság megállapítja a munkáltató fizetésképtelenségét.

(2)   Az [FGS] ugyancsak biztosítja az előző bekezdésben említett követelések kielégítését az 1998. október 20‑i 316/98. sz. törvényerejű rendeletben szabályozott békéltetési eljárás kezdeményezése esetén.

(3)   Az előző bekezdés sérelme nélkül, amennyiben a békéltetési eljárás az 1998. október 20‑i 316/98. sz. törvényerejű rendelet 4. és 9. cikke alapján az együttműködés hiánya vagy megszűnése miatt megszakad, és a vállalkozás munkavállalói az [FGS] által biztosított követelések teljesítését kérték, az [FGS] köteles a vállalkozás fizetésképtelenségének megállapítása iránt bírósághoz fordulni.

(4)   A fenti bekezdésekben foglaltak érvényesülésére tekintettel, ha az érintett vállalkozások állományban lévő munkavállalókkal rendelkeznek, az [FGS]‑t értesítik:

a)

a bíróságok a fizetésképtelenséggel kapcsolatos külön eljárásról és a fizetésképtelenség megállapításáról;

b)

a kis‑ és középvállalkozásokat, valamint beruházásokat támogató intézet [Instituto de Apoio ás Pequenas e Médias e ao Investimento (IAPMEI)] a békéltetési eljárás iránti kérelemről, és annak elutasításáról vagy megszüntetéséről.”

18.

Ugyanezen törvény 319. cikke a fedezett követelések körét az alábbiak szerint határozza meg:

„(1)   Az [FGS] biztosítja a 317. cikkben megállapított azon bérkövetelések kielégítését, amelyek a keresetindítást vagy az előző cikkben hivatkozott kérelem benyújtását megelőző hat hónapon belül váltak esedékessé.

(2)   Amennyiben az előző bekezdésben említett referencia‑időszakban nincsenek esedékes követelések, vagy azok összege a következő cikk [1] bekezdésében […] megállapított felső határt nem haladja meg, az [FGS] e mértékig biztosítja a referencia‑időszakot követően lejárt követelések tejesítését.

(3)   Az [FGS] csak azon követelések kielégítését biztosítja, amelyeket legalább három hónappal az elévülésüket megelőzően kívánnak nála érvényesíteni.”

19.

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a nemzeti bíróság szerint amennyiben a munkáltató fizetésképtelenségét a bíróság megállapítja, az FGS biztosítja azon bérkövetelések kielégítését, amelyek a fizetésképtelenségi eljárás megindítását vagy a békéltetési eljárás iránti kérelem benyújtását megelőző hat hónapon belül váltak esedékessé.

II – Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

20.

Az alapügy felperesei 2003. szeptember 15‑én felmondták munkaszerződésüket, ( 7 ) mivel munkáltatójuk nem fizetett számukra bért, majd 2004. február 10‑én a tribunal de trabalhohoz de Barcelos (munkaügyi bíróság, Barcelos, Portugália) fordultak bérköveteléseik összegének megállapítása, valamint annak végrehajtása érdekében. E kérelemnek helyt adtak.

21.

Mivel a munkáltató vagyonába tartozó vagyontárgyak nem nyújtottak elég fedezetet a bérkövetelések kielégítésére, az alapügy felperesei 2005. november 28‑án a tribunal de comercio de Vila Nova de Gaia (kereskedelmi bíróság, Vila Nova de Gaia, Portugália) előtt eljárást indítottak az említett munkáltató fizetésképtelenségének megállapítása iránt. Miután a bíróság megállapította a fizetésképtelenséget, a bérköveteléseket nyilvántartásba vették.

22.

2006. július 6‑án az alapügy felperesei kérték az FGS‑től követeléseik kielégítését. 2006. december 21‑i és 26‑i végzésében az FGS elnöke e kérelmeket elutasította, azzal az indokolással, hogy a szóban forgó követelések a munkáltató fizetésképtelenségének megállapítása iránti eljárás megindítása előtti hat hónapot megelőzően, azaz a 35/2004. sz. törvény 319. cikkének (1) bekezdésében előírt referencia‑időszakot megelőző időpontban váltak esedékessé.

23.

Az alapügy felperesei kérték e végzések megsemmisítését, a tribunal administrativo e fiscal do Porto (közigazgatási és adóügyi bíróság, Portó, Portugália) pedig a 2010. március 18‑i határozatában elutasította e kereseteket.

24.

Az alapügy felperesi ezt követően a Tribunal Central Administrativo Norte előtt indítottak keresetet, amely bíróság úgy határozott, hogy felfüggeszti az eljárást, és a következő kérdést terjeszti előzetes döntéshozatalra a Bíróság elé:

„A munkáltató fizetésképtelensége miatt fennálló bérkövetelések biztosításának területén úgy kell‑e értelmezni az uniós jogot, különösen a [80/987] irányelv 4. és 10. cikkét, hogy azzal ellentétes a nemzeti jog olyan rendelkezése, amely kizárólag a munkáltató fizetésképtelenségének megállapítása iránti kereset megindítását megelőző hat hónapon belül esedékessé vált követeléseket biztosítja, még abban az esetben is, ha a munkavállalók a munkaügyi bíróság előtt fellépnek a munkáltatóval szemben a tartozás összegének bírósági megállapítása és annak végrehajtása céljából?”

III – Elemzés

25.

Érvelésem vezérfonalát a Bíróságnak a 80/987 irányelv értelmezésével kapcsolatos ítélkezési gyakorlatából levezethető négy alapelv alkotja.

26.

Először, egy klasszikus értelmezési szabály alapján a Bíróság azon esetek eltérést engedő jellegére tekintettel, amelyekben a tagállamoknak lehetőségük van a garanciaintézetek fizetési kötelezettségének korlátozására, megerősítette, hogy az érintett rendelkezéseket szigorúan kell értelmezni. ( 8 )

27.

Fontos ugyanis szem előtt tartani, hogy a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelmét célzó 80/987 irányelv főszabályként rögzíti, hogy a munkavállalóknak joguk van a tagállamok által meghatározott időpont előtti vagy – adott esetben – azt követő időszakra járó díjazásukra vonatkozó fennálló követeléseik kielégítésének biztosítására. ( 9 )

28.

Az irányelv 4. cikke csak kivételes esetben teszi lehetővé, hogy a tagállamok korlátozzák a garancia időszakát, és következésképpen a garanciaintézetek ehhez kapcsolódó fizetési kötelezettségét, feltéve hogy biztosítanak egy minimális garanciát, amelynek módja attól függ, hogy a tagállamok az említett irányelv 3. cikkének alkalmazásával milyen referencia‑időpontot választottak.

29.

Másodszor, a Bíróság korlátozta a tagállamok mozgásterét a 80/987 irányelv szociális céljára figyelemmel, amely abban áll, hogy – nem érintve a tagállamok szabályozásában létező előnyösebb rendelkezéseket – a munkavállalók számára egy minimális szintű európai uniós védelmet biztosítson a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkaszerződésből vagy munkaviszonyokból származó olyan fennálló követelések kielégítése révén, amelyek egy meghatározott időszak díjazását érintik. ( 10 )

30.

Ezen első két alapelv együttes alkalmazásából két alapvető következmény fakad.

31.

Egyrészt a munkavállaló minimális garanciához való jogát érintően kizárólag olyan korlátozások lehetségesek, amelyeket a 80/987 irányelv 4. cikkének (2) és (3) bekezdése kifejezetten előír. E korlátozások kizárólag a kifizetést megalapozó időszak tartamát vagy a kifizetés összegét érintik, ebből következően a 80/987 irányelvvel ellentétes az a nemzeti szabályozás, amely a munkakeresőként való nyilvántartásba vételre vonatkozó kötelezettségtől teszi függővé, hogy a fizetésképtelen helyzetbe kerülő munkáltató munkavállalója teljes mértékben érvényesíthesse fennálló bérkövetelése kielégítéséhez való jogát. ( 11 )

32.

Másrészt, még abban az esetben is, ha a nemzeti jog által előírt korlátozások a 80/987 irányelv 4. cikkében engedett eltérés egyik vagy másik kategóriájába esnek, nem járhatnak azzal a hatással, hogy korlátozzák vagy kizárják az irányelv által biztosított minimális védelmet.

33.

Ez a követelmény visszahat többek között a garancia által fedezett időszakban teljesített munkáltatói kifizetések figyelembevételének módjaira. Így a Bíróság ítéletében kimondta, hogy a munkavállalók számára ezen időszak alatt fizetett díjazást nem lehet levonni a fennálló tartozások garanciájának a tagállam által rögzített maximális összegéből, ( 12 ) továbbá hogy amennyiben a munkavállalónak munkáltatójával szemben egyszerre áll fenn követelése a referencia‑időszakot megelőző munkavállalási időszakhoz kapcsolódóan és magához a referencia‑időszakhoz kapcsolódóan is, akkor a díjazást elsősorban a korábbi követelésekbe kell beszámítani. ( 13 )

34.

Ugyanezen logikát követve a Bíróság ítéletében kimondta azt is, hogy a 80/987 irányelv 3. és 4. cikke értelmében vett „munkaviszony” fogalmából ki kell zárni azokat az időszakokat, amelyek jellegüknél fogva nem alapozhatnak meg fennálló bérköveteléseket, így például azt az időszakot, amely alatt a munkaviszony szülői szabadság miatt fel van függesztve. ( 14 )

35.

Harmadszor, a Bíróság megállapította, hogy a garancia felhasználásának a 80/987 irányelvben előírt feltételei eltérnek a garancia által fedezett fennálló követelések meghatározásától. ( 15 ) Ebből következik, hogy a munkáltató fizetésképtelenségére alapított kollektív eljárás megindításáról szóló határozat, vagy – abban az esetben, ha a vagyontárgyak nem nyújtanak elegendő kielégítést – a vállalkozás végleges megszűnésének megállapítása előtt nem lehet garanciát nyújtani, azonban azt az időszakot, amely alatt a fennálló bérköveteléseket biztosítják, nem feltétlenül e határozat időpontjától kezdődően határozzák meg.

36.

Ezen alapelv alapján a Bíróság ítéletében megállapította, hogy a 80/987 irányelv 4. cikke (2) bekezdésének eredeti változatában a munkáltató fizetésképtelensége bekövetkeztének időpontja nem a fizetésképtelenségi eljárás megindítása iránti kérelmet elbíráló határozat időpontját jelentette, hanem az ezen eljárás megindítására irányuló kérelem időpontját. ( 16 ) E megoldást a Bíróság azzal igazolta, hogy rámutatott arra, hogy az eljárás megindításáról szóló határozat meghozatalára jóval a munkaviszony azon időszakait követően kerülhet sor, amelyekhez a kifizetetlen díjazás kapcsolódik, és így e díjazások kifizetését esetleg soha nem biztosíthatná a 80/987 irányelv, olyan okok miatt, amelyek a munkavállalók magatartásán kívül esnek.

37.

Negyedszer, a Bíróság szabályként rögzítette, hogy a garanciaintézet által átvállalt teljesítések meghatározására vonatkozóan a nemzeti jog számára elismert lehetőség az alapvető jogok tiszteletben tartásának feltételétől függ, amelyek között szerepel az egyenlőség általános alapelve, ( 17 ) amely megköveteli, hogy az összehasonlítható helyzeteket csak akkor lehet eltérő módon kezelni, ha a megkülönböztetés objektíve igazolható. ( 18 )

38.

Ebből többek között az következik, hogy ha valamely nemzeti szabályozás szerint a munkaszerződés megszűnése esetén jogszabály alapján járó, ítéletben megállapított kártérítés a munkáltató fizetésképtelensége esetén a garanciaintézetet terheli, akkor az ugyanilyen jellegű, a munkavállaló és a munkáltató közötti, bíróság előtt kötött és az igazságszolgáltatási szerv által jóváhagyott egyezségen alapuló kártérítést is ugyanígy kell kezelni. ( 19 )

39.

A 80/987 irányelv értelmezésénél irányadó ezen alapelvekből kiindulva fogom keresni a választ a kérdést előterjesztő bíróság kérdésére.

40.

Ami az alapügyet illeti, az ügy irataiból kiderül, hogy az alapügy felpereseinek kérelmét munkaviszonyuk utolsó három hónapjára járó munkabérük teljesítése tekintetében teljes egészében elutasították, mivel bérköveteléseik a munkáltató fizetésképtelenségének megállapítása iránti kérelem benyújtását megelőző hat hónapnál korábban váltak esedékessé, amely időpontot a portugál jogalkotó a referencia‑időszak végeként határozott meg.

41.

Jóllehet a 80/987 irányelv eredeti változata csupán az irányelv 3. cikkének (2) bekezdésében felsorolt három – a munkáltató fizetésképtelenségéhez vagy a munkaviszony megszűnéséhez kapcsolódó – időpont közötti választást tette lehetővé a tagállamok számára, a 2002/74 irányelv elhagyta e három időpont említését, és teljes szabadságot biztosított a tagállamok számára a referencia‑időpont meghatározása tekintetében, azzal, hogy a választott időtartamnak megfelelően változik a minimálisan garantált időszak.

42.

Így ha a tagállamok élni szándékoznak a garancia időbeli korlátozásának lehetőségével, akkor a minimálisan biztosított három hónapot a referencia‑időpontot megelőző vagy azt követő hat hónapos időszakon belül helyezhetik el. Lehetőségük van arra is, hogy egy nyolc hétre korlátozott minimális garanciát írjanak elő, de csak azzal a feltétellel, hogy ez a garancia egy hosszabb, legalább tizennyolc hónapos időszakon belülre esik.

43.

Nem kétséges, hogy a 80/987 irányelvvel nem ellentétes, hogy egy tagállam a referencia‑időszak kezdeteként vagy végeként ( 20 ) a munkáltató fizetésképtelenségének megállapítására irányuló kérelem benyújtását állapítsa meg. ( 21 ) Ha az érintett tagállam úgy dönt, hogy él a garancia időbeli korlátozásának lehetőségével, semmi nem tiltja emellett, hogy a referencia‑időszakot hat hónapra korlátozza, amennyiben biztosítja a munkaviszony utolsó három hónapjára járó díjazást, amint azt a portugál jog előírja.

44.

Ennek kapcsán emlékeztetni kell arra, hogy a 80/987 irányelv 3. cikke (2) bekezdésének eredeti változata kifejezetten lehetővé tette, hogy a tagállamok a referencia‑időszak végeként azt az időpontot jelöljék ki, „amikor a munkáltató fizetésképtelensége bekövetkezik”, továbbá hogy a Bíróság értelmezése szerint ez alatt az időpont alatt a fizetésképtelenségi eljárás megindítása iránti kérelem benyújtásának időpontját kell érteni. ( 22 )

45.

Az uniós jogalkotó tehát széles körben meghagyta a tagállamok szabadságát azáltal, hogy lehetővé tette, hogy azt a munkaviszony utolsó három hónapjára kiterjedő minimális garanciaidőszakot, valamint adott esetben azt a referencia‑időszakot, amelybe ez a minimális időszak esik, bármely általa választott időponthoz kösse. A gyakorlatban azok a tagállamok, amelyek referencia‑időszakot határoznak meg, azt nagy többségükben a munkáltató fizetésképtelensége bekövetkeztének időpontjához kötik. ( 23 )

46.

Ez utóbbi döntés a 80/987 irányelv célja tiszteletben tartásának szükségessége szempontjából némi elvi nehézséget vet fel. Ha ugyanis a fizetésképtelenségi eljárás megindítása iránti kérelem benyújtására sokkal később kerül sor, mint ahogy a munkaviszony véget ér, a munkavállalók garancia nélkül maradnak, még akkor is, ha megállapítást nyerne, hogy a díjazások kifizetésének elmaradása a munkáltató fizetésképtelenségével függ össze. Ezzel szemben, ha a vállalkozás a fizetésképtelenségi eljárás megindítása iránti kérelem benyújtását követően bizonyos ideig tovább működik, a fennálló bérkövetelések egyértelműen az említett kérelem benyújtásának időpontja utáni időszakra vonatkozhatnak. ( 24 )

47.

A tagállamok mozgástere ugyanakkor nem korlátlan. Éppen ellenkezőleg, annak szükségképpen határt szab az uniós jog egységes alkalmazásának alapvető követelménye, az irányelv hatékony érvényesülése megőrzésének szükségessége és az alapvető jogok védelméből következő követelményeknél fogva, amely jogok minden olyan esetben kötelezik a tagállamokat, amikor azoknak az uniós jogot kell alkalmazniuk.

48.

Márpedig úgy vélem, hogy az alapügyben szereplőhöz hasonló nemzeti szabályozás, amely kizárja a fizetésképtelenségi eljárás benyújtását megelőző hat hónapnál korábban esedékessé vált fennálló bérkövetelések biztosítását, még akkor is, ha a munkavállalók a kielégítés érdekében gondosan jártak el, veszélyezteti a 80/987 irányelv hatékony érvényesülését, és ellentétes az alapvető jogokkal.

49.

Mindenekelőtt ez a szabályozás nem felel meg a 80/987 irányelv szociális céljának, mivel – amint azt a Bizottság hangsúlyozza – az, hogy a referencia‑időszakot a fizetésképtelenségi eljárást megelőző hat hónapra korlátozzák, azzal a hatással járhat, hogy a szabályozás az érintett munkavállalók gondossága ellenére is kizárja a fennálló bérkövetelések egészét a garanciából.

50.

E tekintetben fontos emlékeztetni arra, hogy a bérkövetelések számára biztosított védelmet e követelések tartási jellegével lehet magyarázni, miszerint leggyakrabban ezek teszik lehetővé a munkavállalónak, hogy saját maga és családja megélhetését biztosítsa. Az általában az Uniót, és különösen néhány tagállamot érintő gazdasági és pénzügyi válság összefüggésében számomra különösen szükségesnek tűnik, hogy ne veszítsük szem elől a bérköveteléseknek ezt a sajátos jellegét, és hogy mindig figyelemmel legyünk azokra az emberileg nehéz helyzetekre, amelyek abból következnek, hogy a munkavállalók nem juthatnak hozzá járandóságuk kifizetéséhez.

51.

Egy másik, hasonlóképpen alapvető megfontolás is iránymutató: ez az egyenlő bánásmód elvére vonatkozik.

52.

A portugál kormány által közölt információk alapján a társaság által alkalmazott 31 munkavállaló közül 18 nem kapott munkabért 2003 márciusától kezdődően, egy munkavállaló 2004. április 1‑jétől, 12 további munkavállaló pedig 2005 és 2006 folyamán különböző időpontoktól nem kapott munkabért.

53.

A kormány jelezte ezenkívül, hogy a 18 munkavállaló közül, akik 2003 márciusától nem kaptak díjazást, 17 2003. szeptember 15‑én mondta fel szerződését, míg a 18. munkavállaló szerződése 2004. április 14‑én szűnt meg. Az a munkavállaló, akinek a bérét 2004. április 1‑jétől nem fizették meg, 2004. szeptember 30‑án mondta fel szerződését, a többi munkavállalónak pedig 2006. május 5‑én szűnt meg a munkaszerződése, a fizetésképtelenségi eljárás megindítása iránti kérelem benyújtása után, a felszámoló határozata alapján, a vállalat végleges megszűnése miatt.

54.

A referencia‑időszak 2005. május 28‑án, azaz a munkáltató fizetésképtelenségének megállapítása iránti kérelem benyújtását megelőző hat hónappal kezdődött, ezért csak azok a munkavállalók voltak jogosultak a fennálló bérkövetelések biztosítására, akiknek a munkaszerződése ebben az időpontban még nem szűnt meg. Ezzel szemben azok, akik a szerződésüket három hónapnál régebben mondták fel, mint M. A. Gomes Viana Novo és társai, semmilyen kártérítést nem igényelhettek.

55.

Az ebből következő eltérő bánásmódot nem látom igazoltnak a helyzetek közötti objektív különbség alapján. Természetesen a 80/987 irányelv 4. cikkében a tagállamoknak biztosított lehetőség arra vonatkozóan, hogy a minimálisan garantált időszakot egy referencia‑időszakon belül állapítsák meg, szükségképpen eltérő bánásmódot eredményez a munkavállalók között, attól az időponttól függően, amelyhez képest munkaviszonyuk utolsó három hónapját viszonyítani kell. Nem világos ugyanakkor, hogy milyen alapon kellene elfogadni az időbeli szempontot mint olyat, amely igazolhatja azt az eltérő bánásmódot, amelynek alapja az, hogy a munkavállalók közvetlenül a fizetésképtelenség megállapítása iránt, vagy korábban, követeléseik bírósági megállapítása és azok végrehajtása iránt indítottak‑e bírósági keresetet.

56.

A tökéletesen összehasonlítható helyzetek bizonyításához vissza kell térni az érintett munkavállalók és munkáltatójuk – tárgyaláson már megvitatott – sajátos, 2003 végi helyzetére, amikor ezek a munkavállalók eldöntötték, hogy felmondják munkaszerződésüket.

57.

A munkavállalóknak mindjárt az elején egy egyszerű döntést kellett meghozniuk, miszerint vagy a munkaügyi bíróság előtt kérik a követeléseik kielégítését, ha a munkáltató nem fizetésképtelen, vagy ellenkező esetben a kereskedelmi bíróság előtt kérik a fizetésképtelenségi eljárás megindítását annak érdekében, hogy hozzájuthassanak az FGS garanciájához.

58.

A probléma ilyen leegyszerűsített bemutatása teljesen megtévesztő. Valójában az a kérdés, hogy a munkáltató fizetésképtelen helyzetben van‑e az alkalmazandó nemzeti jog értelmében, összetett adatokon alapuló, kényes jogértelmezést feltételez.

59.

A munkavállalók legtöbbször nem ismerik ezeket az adatokat és nincsenek tisztában munkáltatójuk valós pénzügyi helyzetével, ily módon nem áll módjukban megállapítani, hogy a bérek kifizetésének elmaradása vajon a pénztár átmeneti nehézségének vagy pedig egy súlyosan és tartósan sérült pénzügyi helyzetnek tudható‑e be.

60.

Egyébként a fizetésképtelenség megállapítására – gyakran visszaható hatállyal – csak bizonyos idő eltelte után, többek között akkor kerül sor, ha a teljesítés és a végrehajtás iránti eljárások rámutatnak, hogy a vállalkozás nem tudja teljesíteni a lejárt tartozásait.

61.

Habár a portugál jog nem teszi a fizetésképtelenség megállapítására irányuló eljárás előzményévé és feltételévé a fennálló követelés végrehajtása iránti eljárás lefolytatását, nem világos számomra, hogy ilyen körülmények között miként lehet az alapügy felpereseinek terhére róni, hogy előzetesen eljárást indítottak a teljesítés és a végrehajtás iránt, amely biztosan hozzájárult munkáltatójuk fizetésképtelen helyzetének feltárásához, ahelyett hogy közvetlenül a fizetésképtelenség megállapítása iránti eljárást indítottak volna egy szükségképpen találgatásokon alapuló elemzés alapján.

62.

Ezen túlmenően megjegyzem, hogy a fizetésképtelenségi eljárás megindítása olyan súlyos aktus, amely a munkáltató vagyonának részleges vagy teljes lefoglalásához vezet, következésképpen a munkavállaló azt nem kérheti olyan könnyedén anélkül, hogy olyan bizonyítékokkal rendelkezne, amelyek arra engedik következtetni, hogy volt munkáltatója nem rendelkezik a kielégítéséhez szükséges vagyonnal. Még ha feltételezzük is, hogy a munkavállalók ismerték munkáltatójuk helyzetét, nem kifogásolható, hogy – legalábbis kezdetben – követeléseik teljesítése érdekében az általános jogorvoslati utat részesítették előnyben, aminek oka talán a többi munkavállaló – akik számára a munkabért továbbra is folyósították – helyzetének vagy a vállalkozás tevékenységének újrakezdéséhez fűződő lehetőség jogos figyelembevétele volt.

63.

Nem könnyű igazolni azt a tényt, hogy azok a munkavállalók, akiknek elsőként szüntették meg a munkabérük folyósítását, és akik a fizetésképtelenség megállapítása iránti eljárást megindították, nem élhetnek a minimális garanciához való joggal, míg azok, akik hosszabb ideig kapták még a munkabérüket, és nem indítottak keresetet, részesülhetnek abból.

64.

Ilyen körülmények között úgy vélem, hogy a 35/2004. sz. törvény 319. cikkéből következő kizárás a nemzeti bíróság szerinti értelmezésben összeegyeztethetetlen az egyenlő bánásmód elvével összefüggésben értelmezett 80/987 irányelvvel.

65.

Értelmezésem szerint a garanciának működésbe kellett volna lépnie, mivel bizonyították, hogy a munkavállalók által követelt bérkövetelések kielégítése nem volt lehetséges munkáltatójuk fizetésképtelensége miatt. Ennek kapcsán hasznosnak vélem hozzátenni, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból egyértelműen kitűnik, hogy a követelések kielégítésének elutasítását kizárólag azzal a ténnyel indokolták, hogy e követelések nem estek a referencia‑időszakba, és nem pedig azzal, hogy nem állt fenn kapcsolat az említett követelések és a munkáltató fizetésképtelen helyzete között. ( 25 )

66.

A bérkövetelések védelmére kifejlesztett új módszer – amely abban áll, hogy a munkáltató fizetésképtelensége esetén egy intézet mint harmadik fél biztosítja ezeket a követeléseket – célja az volt, hogy a hagyományos védelmi mechanizmusok, mint például a törvényi elsőbbségi jogok hiányosságait kiküszöbölje, amely módszerek nem tették lehetővé, hogy csőd esetén a munkavállalók fennálló béreit kifizessék, amely helyzetet az értékesíthető eszközök korlátozott volta, sőt az eszközök teljes hiánya jellemez. ( 26 ) Az olyan követelés biztosításának elutasítása, amelyet a munkáltató fizetésképtelensége miatt nem lehetett kielégíteni, jelentős rést jelent a munkavállalók uniós jogalkotó által elérni kívánt minimális védelmén.

67.

Mielőtt részletesebben kifejteném a kérdést előterjesztő bíróság számára adandó válaszra tett javaslatomat, idézni szeretném – hogy azután megcáfolhassam – a német és portugál kormány által tett két ellenvetést.

68.

A német kormány döntő érvként hivatkozik arra a tényre, hogy a 80/987 irányelv az eredeti változatához képest még nagyobb mozgásteret enged a tagállamoknak a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelmére szolgáló módszerek közötti választás terén, mivel ezen irányelv 3. cikkének (2) bekezdése értelmében a referencia‑időszakot megalapozó időpont meghatározása jelenleg teljesen a tagállamok mérlegelésén múlik. Megjegyzem azonban, hogy a Bizottság ezt a módosítást kizárólag a „célszerűtlenül bonyolultnak” ( 27 ) tekintett módszer egyszerűsítésének igényével indokolta, hozzátéve, hogy az egyszerűbb megfogalmazással „a munkavállalók védelmében ugyanolyan[ ( 28 )] eredményt [lehet] elérni” ( 29 ). Ez a módosítás tehát semmiképpen nem igazolhatja a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók számára nyújtott védelem szintjének csökkentését. Megjegyzem egyébként, hogy a 2002/74 irányelv ezzel párhuzamosan lehetővé tette a garancia kiterjesztését a referencia‑időpont utáni követelésekre, abból a célból, hogy adott esetben fedezzék a fennmaradó ki nem fizetett béreket, amennyiben a vállalkozás a fizetésképtelenségi eljárás alatt tovább működik. ( 30 )

69.

A portugál kormány a maga részéről rámutat, hogy az FGS fellépéséért nem lehet a munkaügyi bíróság előtt indított teljesítés iránti keresettel folyamodni, mivel e kereset alapja a munkáltató nehéz gazdasági helyzete vagy fizetésképtelensége lehet. Mindazonáltal, amint arra korábban már emlékeztettem ( 31 ), a Bíróság gondosan különbséget tett a 80/987 irányelvben előírt garancia lehívásának feltételei és a garancia által fedezett fennálló követelések meghatározása között. Ha a garanciaintézet ténylegesen csak a fizetésképtelenségi eljárás megindításáról szóló határozat után léphet fel, ez nem zárja ki, hogy ha ez az esemény felmerült, ezen intézet olyan bérkövetelések teljesítését is garantálja, amelynek teljesítése érdekében a munkavállalók eljárást indítottak a rendes bíróság előtt, mivel legalábbis a követelések teljesítésének lehetetlensége összefügg a munkáltató fizetésképtelenségével.

70.

Miután ezt a két felvetést elvetettük, térjünk rá az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre adandó általam javasolt válasz vizsgálatára.

71.

Mivel úgy vélem, hogy az a tagállam, amely a referencia‑időszak végeként a munkáltató fizetésképtelenségének megállapítása iránti kérelem benyújtásának időpontját jelöli ki, nem zárhatja ki a garanciából következetesen azokat a követeléseket, amelyek kapcsán a munkavállalók a fizetésképtelenség miatti perindítást megelőzően kérték a teljesítést és a végrehajtást, ezért a válasz – amelynek össze kell egyeztetnie az időbeli korlátozást a 80/987 irányelv által kívánt minimális garancia csökkentése elkerülésének szükségességével és az egyenlő bánásmód követelményével – elméletileg két irányba mutathat.

72.

Elképzelhető annak az időpontnak az időbeli eltolása, amikor a követelések esedékessé válnak, oly módon, hogy a referencia‑időszak alatt esedékessé vált bérkövetelésekkel azonos megítélés alá veszik azokat a követeléseket, amelyek ugyanezen időszak alatt teljesítés iránti kérelem tárgyát képezték, amelyet a végrehajtás sikertelen megkísérlése követett.

73.

E megoldás támogatása érdekében rámutathatunk, hogy a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelmére vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló tanácsi irányelvjavaslat, amelyet 1978. április 13‑án nyújtott be a Bizottság, ( 32 ) arra kötelezte a tagállamokat, hogy biztosítsák a kifizetések leállításának bekövetkeztét megelőző tizenkét hónap alatt keletkezett fennálló követeléseket vagy azokat, „amelyekre ezen időszak alatt sikertelenül kísérelték meg a végrehajtást” ( 33 ).

74.

Úgy tűnik számomra ugyanakkor, hogy ez a megoldás túlságosan távol esik a végül elfogadott szövegtől, amely nem említi az olyan követeléseket, amelyekre sikertelenül kísérelték meg a végrehajtást, megköveteli azonban, hogy a munkavégzés egy időszaka a referencia‑időszakon belülre essen. ( 34 )

75.

Célravezetőbbnek tűnik számomra a második megoldás, amely abban áll, hogy a referencia‑időszak végét eltolják azon munkavállalók esetében, akik előzetesen bírósági pert indítottak a bérköveteléseik megállapítása iránt, és eredménytelenül kérték a teljesítés végrehajtását a munkáltató fizetésképtelensége miatt, megállapítva, hogy ebben az esetben az említett időszak kezdő időpontja a követelés bírósági megállapítása iránti kérelem.

76.

Emlékeztetni kell arra, hogy a nemzeti bíróság feladata, hogy a belső jogot a lehető legnagyobb mértékben az uniós jog követelményeinek megfelelően értelmezze. Álláspontom szerint nem elképzelhetetlen egy ilyen értelmezés, mivel anélkül, hogy módosítani kellene azon szabályt, miszerint az FGS biztosítja a kereskedelmi bíróság előtt indított fizetésképtelenségi eljárás kezdeményezését megelőző hat hónap folyamán esedékessé vált bérköveteléseket, elegendő lenne megállapítani, hogy úgy kell tekinteni, hogy az olyan munkavállalók esetében, akik a munkaügyi bíróság előtt keresetet indítottak bérköveteléseik teljesítése iránt, ezen eljárás kezdeményezésének időpontja megegyezik a teljesítés követelésének időpontjával.

77.

A kérdést előterjesztő bíróság feladata annak megállapítása, hogy lehetséges‑e ez az értelmezés, és ha nem ez a helyzet, nemzeti jogának alkalmazásától el kell tekintenie.

IV – Végkövetkeztetések

78.

Tekintettel a fenti megfontolásokra, azt javasolom, hogy a Bíróság a Tribunal Central Administrativo Norte által előterjesztett kérdésre az alábbi választ adja:

A 2002. szeptember 23‑i 2002/74/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvvel módosított, a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelmére vonatkozó, 1980. október 20‑i 80/987/EGK tanácsi irányelvnek az egyenlő bánásmód követelményével összefüggésben értelmezett 3. és 4. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes, hogy a nemzeti jog a bérkövetelések biztosítását a fizetésképtelenségi eljárás megindítása iránti kérelmet megelőző hat hónapon belül esedékessé vált követelésekre korlátozza, feltéve hogy azon munkavállalók tekintetében, akik ezt megelőzően bírósági keresetet indítottak bérköveteléseik megállapítása iránt, és a munkáltató fizetésképtelensége miatt hiába kérték azok végrehajtását, e referencia‑időszak a követelés bírósági megállapítása iránti kérelemmel kezdődik.

A kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy megvizsgálja, hogy a belső jog egészének – úgy az anyagi jogi, mint az eljárásjogi szabályok összességének –figyelembevétele mellett az alapügy megoldása érdekében eljuthat‑e saját nemzeti jogának olyan értelmezéséhez, amely összeegyeztethető a 2002/74 irányelvvel módosított 80/987 irányelvnek az egyenlő bánásmód elvével összefüggésben értelmezett céljával, és amennyiben ilyen értelmezés nem lehetséges, az alapügyben mellőzze valamennyi, ezzel ellentétes nemzeti szabályozás alkalmazását.


( 1 ) Eredeti nyelv: francia.

( 2 ) HL L 270., 10. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 4. kötet, 261. o.; a továbbiakban: 80/987 irányelv. A 80/987 irányelvet a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelméről szóló, 2008. október 22‑i 2008/94/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 283., 36. o.) foglalta egységes szerkezetbe. Ez utóbbi irányelvet azonban ratione temporis az alapügyben nem lehet alkalmazni.

( 3 ) HL L 283., 23. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 4. kötet, 261. o.

( 4 ) A továbbiakban: FGS.

( 5 ) Az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak készített, a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelméről szóló [2008/94] irányelv egyes rendelkezéseinek végrehajtásáról és alkalmazásáról [COM(2011) 84 végleges] szóló, 2011. február 28‑i bizottsági jelentés betekintést nyújt a garanciaintézetek által 2006 és 2009 között kifizetett összegekre (lásd a mellékletet).

( 6 ) A fent említett jelentés 3. pontja alapján hat tagállam (a Bolgár Köztársaság, a Cseh Köztársaság, a Dán Királyság, a Görög Köztársaság, a Máltai Köztársaság és az Osztrák Köztársaság) azonos megoldást fogadott el, míg hét másik tagállam (Írország, az Olasz Köztársaság, a Ciprusi Köztársaság, a Lett Köztársaság, a Litván Köztársaság, a Lengyel Köztársaság és a Szlovák Köztársaság) azonos végső időponttal rendelkező, de hosszabb referencia‑időszakot határozott meg, a Belga Köztársaság pedig eltérő referencia‑időpontot állapított meg, amely a társaság megszűnéséhez kapcsolódik. Tizenkét további tagállam (a Németországi Szövetségi Köztársaság, az Észt Köztársaság, a Spanyol Királyság, a Francia Köztársaság, a Luxemburgi Nagyhercegség, a Magyar Köztársaság, a Holland Királyság, Románia, a Szlovén Köztársaság, a Finn Köztársaság, a Svéd Királyság, valamint Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága) nem határozott meg referencia‑időszakot. Lásd még a „Limitations to the liability of the guarantee institutions (Implementation of Article 4 of Directive 2008/94/EC)” című összehasonlító táblázatot, amelyet a Bizottság 2011 szeptemberében dolgozott ki egy 2007. januári, a 80/987 irányelv átültetéséről szóló tanulmány és a tagállamok által utólag szolgáltatott információk alapján.

( 7 ) A portugál kormány szerint A. M. Azevedo Martins Ferreira kivételével, akinek 2004. április 14‑én szűnt meg a szerződése.

( 8 ) Lásd a C-125/97. sz. Regeling-ügyben 1998. július 14-én hozott ítélet (EBHT 1998., I-4493. o.) 20. pontját, a C-201/01. sz. Walcher-ügyben 2003. szeptember 11-én hozott ítélet (EBHT 2003., I-8827. o.) 38. pontját és a C-435/10. sz. van Ardennen-ügyben 2011. november 17-én hozott ítélet (EBHT 2011., I-11705. o.) 31. és 34. pontját.

( 9 ) Lásd a 80/987 irányelv 3. cikkének (2) bekezdését.

( 10 ) Lásd ebben az értelemben a C-373/95. sz., Maso és társai ügyben 1997. július 10-én hozott ítélet (EBHT 1997., I-4051. o.) 56. pontját; a fent hivatkozott Regeling‑ügyben hozott ítélet 3., 20. és 21. pontját; a C-198/98. sz., Everson és Barrass ügyben 1999. december 16-án hozott ítélet (EBHT 1999., I-8903. o.) 3. és 20. pontját; a C-160/01. sz. Mau-ügyben 2003. május 15-én hozott ítélet (EBHT 2003., I-4791. o.) 3. és 42. pontját; a fent hivatkozott Walcher‑ügyben hozott ítélet 38. pontját; a C-19/01., C-50/01. és C-84/01. sz., Barsotti és társai egyesített ügyekben 2004. március 4-én hozott ítélet (EBHT 2004., I-2005. o.) 35. pontját; a C-69/08. sz. Visciano-ügyben 2009. július 16-án hozott ítélet (EBHT 2009., I-6741. o.) 27. pontját; a C-30/10. sz. Andersson-ügyben 2011. február 10-én hozott ítélet (EBHT 2011., I-513. o.) 25. pontját, valamint a fent hivatkozott van Ardennen‑ügyben hozott ítélet 27. és 34. pontját.

( 11 ) Lásd a fent hivatkozott van Ardennen ügyben hozott ítélet 35. pontját.

( 12 ) Lásd a fent hivatkozott Barsotti és társai ügyben hozott ítélet 38. pontját.

( 13 ) Lásd a fent hivatkozott Regeling‑ügyben hozott ítélet 21. és 22. pontját.

( 14 ) Lásd a fent hivatkozott Mau‑ügyben hozott ítélet 39–44. pontját, valamint 52. és 53. pontját.

( 15 ) Lásd a C-94/95. és C-95/95. sz., Bonifaci és társai és Berto és társai egyesített ügyekben 1997. július 10-én hozott ítélet (EBHT 1997., I-3969. o.) 39. pontját, valamint a fent hivatkozott Maso és társai ügyben hozott ítélet 49. pontját.

( 16 ) Lásd a fent hivatkozott Bonifaci és társai és Berto és társai ügyben hozott ítélet 42. és 44. pontját, a fent hivatkozott Maso és társai ügyben hozott ítélet 52. és 54. pontját, valamint a fent hivatkozott Mau‑ügyben hozott ítélet 22., 47. és 48. pontját.

( 17 ) Lásd a C-442/00. sz. Rodrígez Caballero-ügyben 2002. december 12-én hozott ítélet (EBHT 2002., I-11915. o.) 29–32. pontját, valamint a C-520/03. sz. Olaso Valero-ügyben 2004. december 16-án hozott ítélet (EBHT 2004., I-12065. o.) 34. pontját; a C-177/05. sz. Guerrero Pecino-ügyben 2005. december 13-án hozott végzés (EBHT 2005., I-10887. o.) 26. pontját; a C-81/05. sz. Cordero Alonso-ügyben 2006. szeptember 7-én hozott ítélet (EBHT 2006., I-7569. o.) 37. pontját; a C-246/06. sz. Velasco Navarro-ügyben 2008. január 17-én hozott ítélet (EBHT 2008., I-105. o.) 35. pontját és a C-498/06. sz. Robledillo Núñez-ügyben 2008. február 21-én hozott ítélet (EBHT 2002., I-921. o.) 30. pontját.

( 18 ) Lásd a fent hivatkozott Rodríguez Caballero‑ügyben hozott ítélet 32. pontját és a fent hivatkozott Olaso Valero‑ügyben hozott ítélet 34. pontját; a fent hivatkozott Guerrero Pecino‑ügyben hozott végzés 26. pontját; valamint a fent hivatkozott Cordero Alonso‑ügyben hozott ítélet 37. pontját és a fent hivatkozott Velasco Navarro‑ügyben hozott ítélet 36. pontját.

( 19 ) Lásd a fent hivatkozott Cordero Alonso ügyben hozott ítélet 42. pontját.

( 20 ) Ezen irányelv 3. cikkének (2) bekezdése lehetővé teszi, hogy a tagállamok megállapítsák az általuk meghatározott időpont „előtti és/vagy – adott esetben – utáni” garanciaidőszakot.

( 21 ) Lásd ebben az értelemben a C‑247/12. sz. Mustafa‑ügyben 2013. április 18‑án hozott ítéletet, amelyet a Bíróság egy olyan nemzeti szabályozás tárgyában hozott, amely a garanciát az olyan követelésekre tartotta fenn, amelyek a fizetésképtelenségi eljárás megindításáról szóló ítélet cégnyilvántartásba történő bejegyzése előtt keletkeztek.

( 22 ) Lásd a 16. lábjegyzetben hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.

( 23 ) Lásd az 5. lábjegyzetet.

( 24 ) Lásd ebben az értelemben Estelmann, M.: „Europarechtliche Probleme des Drei‑Monatszeitraums nach § 183 SGB III”, Zeitschrift für europäisches Sozial‑ und Arbeitsrecht, 2003., 11–12. sz., 460. o., ahol a szerző a pontosság ezen hiányát úgy minősíti mint „zentraler Schwachpunkt der Regelung”. Lásd még Avse Odman kommentárját a fent hivatkozott Bonifaci és társai és Berto és társai egyesített ügyekben, a fent hivatkozott Maso és társai ügyben hozott ítélethez, valamint a C-261/95. sz. Palmisani-ügyben 1997. július 10-én (EBHT 1997., I-4025. o.) hozott ítélethez, Common Market Law Review, 1998., 1395. o., ahol a szerző így véli, hogy: „the achievement or the purpose of the Directive [80/987] to secure a minimum amount of guarantee to the employees who are in this situation will be seriously endangered with the placement of temporal limits starting from the date of the onset of insolvency, especially if the Member State chooses to apply the minimum period which is six months prior to the date of the onset of insolvency” (1409. o.). A szerző szerint: „[a]s long as the causal link exists between the notice of dismissal or the discontinuation of the contract of employment or the employment relationship and the state of insolvency as described in Article 2(2) [of the Directive 80/987], the guarantee envisaged by [this] Directive should be granted to the employee” (1410. o.).

( 25 ) Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat 3.1. pontja VIII. alpontja 2. bekezdésében az szerepel, hogy „[m]egállapították a munkáltató fizetésképtelenségét, mivel a […] 35/2004. sz. törvény 318. cikkének (1) bekezdésében előírt feltétel teljesült” (francia nyelvi változat 6. o.).

( 26 ) Lásd ebben az értelemben Bronstein, A. S.: „La protection des créances salariales en cas d’insolvabilité de l’employeur: du droit civil à la sécurité sociale”, Revue internationale du travail, 1987., 126. kiadás, 6. sz., 795. o.

( 27 ) Lásd a 80/987/EGK tanácsi irányelv módosításáról szóló európai parlamenti és tanácsi irányelvről szóló javaslat indokolásának 4.2 pontja első bekezdésének eredeti változatát (COM(2000) 832 végleges, 7. o.).

( 28 ) Kiemelés tőlem.

( 29 ) Lásd e javaslat indokolása 4.2 pontjának első bekezdését.

( 30 ) Lásd az említett irányelv–javaslat indokolása 4.2 pontjának második bekezdését.

( 31 ) Lásd a jelen indítvány 35. pontját.

( 32 ) HL C 135., 2. o.

( 33 ) Az irányelvjavaslat 4. cikkének b) pontja.

( 34 ) Lásd a 80/987 irányelv 4. cikkének (2) bekezdését.