1.

Az egyéneknek az általános hatályú uniós jogi aktusokkal szembeni jogorvoslati lehetőségei már hosszú ideje óta az uniós jog egyik legvitatottabb kérdései közé tartoznak. A Plaumann‑ügyben hozott ítélet ( 2 ) óta a Bíróság először az E(G)K‑Szerződés 173. cikkével, később az EK 230. cikkel kapcsolatos állandó ítélkezési gyakorlatban a természetes és jogi személy közvetlen kereshetőségi jogát hasonlóképpen megszorítóan értelmezte. A Bíróság néhány kritika ellenére a mai napig ragaszkodik ehhez az ítélkezési gyakorlathoz, és azt megerősítette különösen mind az Unión de Pequeños Agricultores ( 3 ), mind a Jégo‑Quéré ( 4 ) ügyben hozott ítéletben.

2.

Nem utolsósorban ezen ítélkezési gyakorlatra adott reakcióként a 2009. december 1‑jén hatályba lépő Lisszaboni Szerződésben az egyének kereshetőségi jogával kapcsolatban egy új szabályozást vezettek be. Azóta az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése lehetővé teszi, hogy bármely természetes vagy jogi személy megsemmisítés iránti keresetet indítson „az őt közvetlenül érintő olyan rendeleti jellegű jogi aktusok ellen, amelyek nem tartalmaznak végrehajtási intézkedéseket”.

3.

Máig hevesen vitatott az, hogy az egyén kereshetőségi jogát milyen mértékben szélesítette ki ezen új szabályozás. A jelen fellebbezési eljárásban a Bíróságtól pontosan e vitatott kérdés eldöntését, és ennek során különösen a „rendeleti jellegű jogi aktus” fogalmának az értelmezését kérik. ( 5 ) Ebben az összefüggésben mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy az Európai Unió jogalkotási aktusa is a rendeleti jellegű jogi aktus kategóriájába sorolható‑e.

4.

A jelen jogvitát a fókatermékek kereskedelméről szóló 1007/2009/EK rendelet váltotta ki, amelyet az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa 2009. szeptember 16‑án közösen fogadott el. ( 6 ) E rendelet az európai belső piacon hatályba léptette a fókatermékek forgalomba hozatalának a tilalmát, amellyel szemben a jelen ügyben az Inuit Tapiriit Kanatami, mint a kanadai inuitok ( 7 ) érdekeinek képviselője, valamint egy sor további érintett – így a fókatermékek előállítói vagy az azokkal kereskedők – az uniós bíróságok előtt jogorvoslattal élt.

5.

Az elsőfokú eljárásban az Inuit Tapiriit Kanatami és a többi felperes kérelme nem járt sikerrel. A megsemmisítés iránti keresetüket az Európai Unió Törvényszéke a 2011. szeptember 6‑i végzéssel ( 8 ) (a továbbiakban: megtámadott végzés) mint elfogadhatatlant elutasította. Indoklásként a Törvényszék nem utolsósorban azt adta elő, hogy az 1007/2009 rendelet esetében jogalkotási aktusról van szó, amely nem tekinthető az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése értelmében vett, rendeleti jellegű jogi aktusnak. E végzéssel szemben nyújtotta be most az Inuit Tapiriit Kanatami és – egy kivételével ( 9 ) – a többi felperes (a továbbiakban szintén: fellebbezők) a jelen fellebbezést.

6.

A fókatermékek európai belső piacon történő forgalombahozatalára vonatkozó uniós rendelkezéseket részben a Parlament és a Tanács által 2009‑ben elfogadott alaprendelet (1007/2009 rendelet), részben pedig egy 2010‑ben elfogadott bizottsági végrehajtási rendelet (737/2010 rendelet) tartalmazza. A jelen eljárásban kizárólag az Inuit Tapiriit Kanatami és a többi felperes alaprendelettel szembeni kereshetőségi joga a vitatott, míg a végrehajtási rendelet egy külön, e felek Törvényszék előtt még folyamatban lévő keresetének a tárgyát képezi ( 10 ).

7.

Az 1007/2009 rendelet tárgyát az 1. cikke határozza meg:

„Ez a rendelet harmonizált szabályokat állapít meg a fókatermékek forgalomba hozatalára.”

8.

A 1007/2009 rendelet 3. cikke szerint a fókatermékekre vonatkozóan a következő „Forgalombahozatali feltételek” érvényesek:

„(1)   Fókatermékek forgalomba hozatala csak akkor megengedett, ha a fókatermékek az inuitok és egyéb őslakos közösségek által hagyományosan folytatott vadászatból származnak, és hozzájárulnak a létfenntartásukhoz. E feltételeket a behozott termékek behozatalának időpontjában vagy helyén kell alkalmazni.

(2)   Az (1) bekezdéstől eltérően:

E bekezdés alkalmazása nem áshatja alá e rendelet célkitűzésének elérését.

(3)   A Bizottság – az […] irányítóbizottsági eljárással összhangban – technikai útmutató jegyzéket bocsát ki, meghatározván a Kombinált Nómenklatúra azon kódjainak indikatív listáját, amelyek az e cikk hatálya alá tartozó fókatermékekre vonatkozhatnak.

(4)   A (3) bekezdés sérelme nélkül, az e cikket végrehajtó, e rendelet nem alapvető fontosságú elemeinek kiegészítéssel történő módosítására irányuló intézkedéseket az […] ellenőrzéssel történő szabályozási bizottsági eljárásnak megfelelően kell elfogadni.”

9.

A 1007/2009 rendelet 2. cikkének 4. pontja ezenkívül az „inuit” fogalmát a következőképpen határozza meg:

„az inuit szülőföld őslakos tagjai, nevezetesen azokon a sarkvidéki vagy szubarktikus területeken élők, ahol jelenleg vagy hagyományosan az inuitok az őslakosokat megillető jogokkal és érdekekkel rendelkeznek, és akiket az inuitok saját népük tagjaként ismernek el, beleértve az alábbi népcsoportokat: inupiat, jupik (Alaszka), inuit, inuvialuit (Kanada), kalaallit (Grönland) és jupik (Oroszország)”.

10.

Az 1007/2009 rendelet 3. cikkének negyedik bekezdése alapján a Bizottság 2010. augusztus 10‑én a 737/2010/EU rendelet ( 11 ) (a továbbiakban: végrehajtási rendelet) formájában végrehajtási előírásokat fogadott el a fókatermékek kereskedelmére vonatkozóan.

11.

A 737/2010 rendelet 1. cikke előírja:

„E rendelet részletes szabályokat állapít meg a fókatermékeknek az 1007/2009/EK rendelet 3. cikke szerinti forgalomba hozatalára.”

12.

A 737/2010 rendelet 3. cikke meghatározza, hogy milyen feltételek mellett lehet az inuitok vagy más őslakos közösségek által folytatott vadászatokból származó fókatermékeket forgalomba hozni.

13.

A 737/2010 rendelet 4. cikke megállapítja, hogy az utazók vagy családjaik személyes használatára szolgáló fókatermékek milyen feltételek mellett importálhatók.

14.

Végül a 737/2010 rendelet 5. cikke szabályozza azt, hogy a tengeri erőforrások kezeléséből származó fókatermékek milyen körülmények között hozhatók forgalomba.

15.

2011. november 21‑i beadványukkal az Inuit Tapiriit Kanatami és a többi felperes benyújtotta a jelen fellebbezést. Azt kérik, hogy a Bíróság:

16.

A Parlament azt kéri, hogy a Bíróság:

17.

A Tanács azt kéri, hogy a Bíróság

18.

A Bizottság, amely már az elsőfokú eljárásban beavatkozóként támogatta a Parlamentet és a Tanácsot, szintén azt kéri a Bíróságtól, hogy utasítsa el a fellebbezést, és hogy a fellebbezőket kötelezze a költségek viselésére.

19.

Ezzel szemben a Holland Királyság, amely az elsőfokú eljárásban szintén a Parlamentet és a Tanácsot támogató beavatkozóként vett részt, nem vett részt a Bíróság előtti eljárásban.

20.

A Bíróság előtt a fellebbezés tárgyában írásbeli szakasz, és 2012. november 20‑án tárgyalás zajlott.

21.

A természetes és jogi személyek EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése szerinti kereshetőségi jogának értelmezése és alkalmazása alapvető jelentőségű a hatékony bírói jogvédelem megvalósításához. A kereshetőségi jognak azonban fontos következményei vannak az uniós bíróságok és a nemzeti bíróságok közötti hatáskör‑ és feladatmegosztásra nézve is. A kereshetőségi jog jelentőségét általában az Európai Szerződések által megállapított egész jogvédelmi rendszerre tekintettel nem szabad alábecsülni.

22.

A jelen fellebbezési eljárás valamennyi részes fele egyetért abban, hogy az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése kiszélesítette a természetes és jogi személyek kereshetőségi jogát. A felek között azonban a legvitatottabb kérdés az, hogy ez milyen mértékben történt. Ennek megfelelően jelentősen eltér a felek arra vonatkozó véleménye, hogy hogyan kell az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdését helyesen értelmezni.

23.

Míg az eljárásban részt vevő három uniós intézmény – a Parlament, a Tanács és a Bizottság – a Törvényszék megtámadott végzését egyöntetűen és messzemenően ugyanazokkal az érvekkel védi, a fellebbező felek homlokegyenest ellenkező álláspontot képviselnek; azon a véleményen vannak, hogy a Törvényszék az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdését túlságosan megszorítóan értelmezte, és ezért sérült a hatékony bírói jogvédelem követelménye.

24.

Konkrétabban a fellebbező felek összesen három jogalappal támadják a Törvényszék végzését, amelyek közül az első közvetlenül az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésére alapított jogalap (ezzel kapcsolatban lásd a lenti A. részt), a második jogalap a hatékony jogorvoslatot érinti (ezzel kapcsolatban lásd a lenti B. részt), és a harmadik azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy a Törvényszék a felperesek elsőfokú eljárásban előadott érvelését helyesen értelmezte‑e (ezzel kapcsolatban lásd a C. részt).

25.

A fellebbezés első jogalapja alkotja a jelen jogvita központját. Ennek keretében az eljárásban részt vevő felek az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének a helyes értelmezését és alkalmazását vitatják, amely rendelkezés a jelenleg érvényes változata a Lisszaboni Szerződésben található, és a következőképpen szól:

„Bármely természetes vagy jogi személy az első és második bekezdésben említett feltételek mellett eljárást indíthat a neki címzett vagy az őt közvetlenül és személyében érintő jogi aktusok ellen, továbbá az őt közvetlenül érintő olyan rendeleti jellegű jogi aktusok ellen, amelyek nem tartalmaznak végrehajtási intézkedéseket.”

26.

A fellebbezés első jogalapjának első részével, amely a megtámadott végzés 38–56. pontja ellen irányul, a fellebbező felek azt kifogásolják, hogy a Törvényszék helytelenül értelmezte és alkalmazta az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének harmadik fordulatában szereplő „rendeleti jellegű jogi aktusok” kifejezést.

27.

Az Inuit Tapiriit Kanatami és a többi fellebbező kifogásának az alapja az a körülmény, hogy a Törvényszék a végzésében az EUMSZ 289. cikk (3) bekezdése ( 12 ) értelmében vett jogalkotási aktust, amelyhez a vitatott 1007/2009 rendelet is tartozik, nem tekintette rendeleti jellegű jogi aktusnak. A fellebbező felek által kifogásolt jogi véleményét a megtámadott végzés 56. pontja tartalmazza, amely pontban a Törvényszék megállapítja,

„hogy a »rendeleti jellegű jogi aktus« EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése szerinti fogalmát akként kell értelmezni, hogy az valamennyi általános hatályú aktusra vonatkozik, a jogalkotási aktusok kivételével. Következésképpen egy jogalkotási aktus kizárólag akkor képezheti természetes vagy jogi személy megsemmisítés iránti keresetének tárgyát, ha ezen aktus e személyt közvetlenül és személyében érinti.”

A fellebbező felek ebben az egyének keresetindítási lehetőségeinek túlságosan megszorító alkalmazását látják. Számukra a jogalkotási aktus és a nem jogalkotási jogi aktus közötti különbség túl formálisnak tűnik. Ezzel szemben az eljárásban részt vevő uniós intézmények, a Parlament, a Tanács és a Bizottság a Törvényszék megoldását helyesnek tartják, és azt nagymértékben támogatják.

28.

A jogi szakirodalomban is rendkívül vitatott az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése új, harmadik fordulatának az értelmezése. Úgy tűnik számomra, hogy ennek során az azt támogató és ellenző tábor, hogy a jogalkotási aktusokat bevonják a rendeleti jellegű jogi aktusok kategóriájába, körülbelül egyenlő súlyt képvisel. ( 13 )

29.

Amint a következőkben bemutatom, a „rendeleti jellegű jogi aktusok” kifejezés Törvényszék általi értelmezése helyes (lásd ehhez rögtön az a) pontot), ellenben a fellebbező felek által előadott ellenérvek nem túl meggyőzőek (lásd ehhez a lenti b) pontot).

30.

A Szerződések sehol nem határozzák meg a „rendeleti jellegű jogi aktusok” kifejezést. E tekintetben bizonyosan mindig az általános hatályú uniós jogi aktusról van szó, amint azt a Törvényszék helyesen hangsúlyozza. ( 14 ) Ez azonban nem jelenti szükségszerűen azt, hogy valamennyi általános hatályú uniós jogi aktus egyúttal rendeleti jellegű jogi aktus.

31.

Különösen elhamarkodott lenne annak elismerése, hogy valamennyi rendelet egyúttal rendeleti jellegű jogi aktus, akár jogalkotási aktusról van szó, akár nem. Tagadhatatlan, hogy a Szerződések egyes nyelvi változataiban bizonyos hasonlóság mutatkozik az EUMSZ 288. cikk (2) bekezdése értelmében vett „rendelet” kifejezés és az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésében használt „rendeleti jellegű jogi aktus” kifejezés között. ( 15 ) A „rendelet” és a „rendeleti jellegű jogi aktus” kifejezésnek az EUM‑Szerződés néhány kiválasztott nyelvi változat alapján történő összevetése során azonban figyelmen kívül hagynánk, hogy az Európai Szerződések jelenleg 23 különböző nyelven egyformán kötelezőek (az EUSZ 55. cikk (1) bekezdése és az EUMSZ 358. cikk). Az Unió számos hivatalos nyelvén a „rendelet” és a „rendeleti jellegű jogi aktus” kifejezés között nem lehet etimológiai rokonságról beszélni. ( 16 )

32.

Ilyen körülmények között abból kell kiindulni, hogy a „rendeleti jellegű jogi aktus” kifejezés esetében sui generis uniós jogi kifejezésről van szó, amelynek az értelmezése során a Szerződés kérdéses rendelkezésének a célkitűzését éppúgy figyelembe kell venni, mint azt az összefüggést, amelybe beágyazódik ( 17 ), valamint annak keletkezési történetét. Az elsődleges jog értelmezése során ugyan épp a keletkezési történet nem játszott szerepet mostanáig, mivel az alapító Szerződésekkel kapcsolatos „travaux préparatoires” nagyrészt nem állt rendelkezésre, azonban a Szerződések módosításait előkészítő értekezletek szervezése, éppúgy mint a kormányközi konferenciák mandátumai közzétételének a gyakorlata, e terület alapvető megváltoztatásához vezetett. A növekvő átláthatóság a Szerződések módosításai előterében új lehetőségeket nyit a Szerződések értelmezéshez, amelyek mint kiegészítő értelmezési eszközök nem maradhatnak figyelmen kívül, ha – mint a jelen esetben – valamely rendelkezés jelentése annak szövegének, a szabályozás összefüggésének és a kitűzött céloknak a figyelembevételével nem világos. ( 18 )

33.

Az egykori EK 230. cikk negyedik bekezdésének a jelenlegi EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése által történő módosítása kétségtelenül az egyének bírói jogvédelmének a megerősítését célozta a természetes és a jogi személyek általános hatályú uniós jogi aktusokkal szembeni kereshetőségi jogának a kiszélesítésén keresztül. ( 19 ) Önmagában tekintve e célkitűzés a „rendeleti jellegű jogi aktus” kifejezés kiterjesztő értelmezésén alapul. ( 20 )

34.

Azonban figyelembe kell venni azt, hogy a Lisszaboni Szerződés alkotói az egyének jogvédelme megerősítésének a célját nem kizárólag a természetes és a jogi személyek közvetlen kereshetőségi jogának az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének harmadik fordulatával történő kiszélesítésén keresztül valósították meg, hanem emellett az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdésével az uniós jog hatálya alá tartozó területeken szintén az egyének jogvédelmének nemzeti bíróságok előtti erősítését célozták meg.

35.

A EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének és az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdésének egymás melletti fennállásából az következik, hogy az egyének általános hatályú uniós jogi aktusokkal szembeni jogvédelmének lehetőségei nem szükségszerűen minden estben az uniós bíróságok előtti közvetlen keresetindítási lehetőségből állnak.

36.

Ezenkívül az EUMSZ 263. cikk összefüggésükben értelmezett különböző bekezdéseiből következik, hogy éppen a megsemmisítés iránti kereset elfogadhatósági feltételei esetében különbségek állnak fenn attól függően, hogy az ilyen kereset tárgya jogalkotási aktus vagy rendeleti jellegű jogi aktus‑e. Míg az első bekezdésben „jogalkotási aktusokról” van szó, a jelen esetben szóban forgó negyedik bekezdés a „rendeleti jellegű jogi aktusokra” hivatkozik. E megfogalmazásbeli különbséget nem lehet véletlennek tekinteni. Az sokkal inkább annak kifejeződése, hogy a felperesek EUMSZ 263. cikk szerinti különböző kategóriáit mindig is különböző, széles körű közvetlen keresetindítási lehetőségek illették meg.

37.

Míg az EUMSZ 263. cikk második bekezdése szerinti kereshetőségi joggal rendelkező, előnyben részesített személyek és az EUMSZ 263. cikk harmadik bekezdése szerinti kereshetőségi joggal rendelkező, részben előnyben részesített személyek az uniós jogi aktusok első bekezdésben felsorolt valamennyi típusával, a jogalkotási aktusokkal szemben is, indíthatnak keresetet, a természetes és a jogi személyek EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése szerinti közvetlen keresetindítási joga mindig is az uniós jogi aktusok bizonyos típusaira korlátozódott. A EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének harmadik fordulata csak a rendeleti jellegű jogi aktusokkal szembeni keresetindítást könnyíti meg számukra, a jogalkotási aktusokkal szembeni keresetindítást azonban nem. Amint a Törvényszék helyesen hangsúlyozza, az egyének a jogalkotási aktusokat továbbra is csak kivételesen támadhatják meg közvetlenül az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének harmadik fordulata keretében, mégpedig annyiban, amennyiben ezen aktusok a mindenkori felperest közvetlenül és személyében érintik. ( 21 )

38.

Az egyének jogalkotási aktusokkal szembeni, megkönnyített közvetlen keresetindítási lehetőségeinek a hiánya mindenekelőtt a parlamenti törvényalkotás különösen magas fokú demokratikus legitimitásával magyarázható. Ennek megfelelően a jogalkotási aktusok és a nem jogalkotási jogi aktusok közötti, jogvédelemre tekintettel fennálló különbség nem intézhető el puszta formalizmussal; sokkal inkább egy minőségi különbségről van szó. Számos nemzeti jogrendben az egyének a parlamenti törvényekkel szemben semmiféle vagy csak nagyon korlátozott közvetlen keresetindítási lehetőséggel rendelkeznek.

39.

Az, hogy az egyének az Európai Szerződések rendszerében továbbra sem rendelkeznek jogalkotási aktusokkal szemben könnyebb közvetlen keresetindítási lehetőségekkel, beigazolódik, ha az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének keletkezési történetét bevonjuk a vizsgálatba. E rendelkezés eredetileg az Európai Alkotmány létrehozásáról szóló szerződés ( 22 ) (a továbbiakban: Alkotmányszerződés) III‑365. cikkének negyedik bekezdésére és az Európai Konvent munkáira vezet vissza.

40.

Az Alkotmányszerződés az I‑33‑I‑37. cikke alapján a jogalkotási aktusok és a nem jogalkotási jogi aktusok közötti egyértelmű különbséget és hierarchiát veszi alapul, melynek során az „európai rendeletet”, mint „általános hatállyal bíró nem törvényalkotási aktust”, kizárólag az utóbbi kategóriába sorolta (az Alkotmányszerződés III‑33. cikke (1) bekezdése negyedik albekezdésének első mondata). Amikor tehát az Alkotmányszerződés III‑365. cikkének negyedik bekezdésében a természetes vagy jogi személy „rendeleti jellegű jogi aktusok elleni” keresetindítási lehetőségéről volt szó, az láthatóan csak a nem jogalkotási jogi aktusokat érintette. Ezt megerősítik az Európai Konventnek az Európai Alkotmány létrehozásáról szóló szerződéstervezet ( 23 ) III‑270. cikkének negyedik bekezdésére vonatkozó anyagai is, amely rendelkezés később az Alkotmányszerződés III‑365. cikkének negyedik bekezdése lesz; ezek alapján az „általános hatályú jogi aktus” megfogalmazást ugyan fontolgatta a Konvent, azonban végül elvetette, és a kevésbé tág „rendeleti jellegi jogi aktus” kifejezéssel váltotta fel, amelynek a jogalkotási aktusok és a nem jogalkotási jogi aktusok közötti különbséget kellett kifejezésre juttatnia. ( 24 )

41.

Az Alkotmányszerződés III‑365. cikke negyedik bekezdése tartalmának a Lisszaboni Szerződésbe közel valamennyi nyelvi változatban ( 25 ) szó szerint történő átvétele arra enged következtetni, hogy a jelenlegi EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésében sem jogalkotási aktusra gondolnak, amikor abban rendeleti jellegű jogi aktusról van szó. Különösen megvilágítja ezt az EUM‑Szerződés számos nyelvi változata, amelyekben a „rendeleti jellegű jogi aktus” leírására olyan fogalmat használnak, amely kevésbé a törvényhozáson keresztüli normaalkotásra, mint inkább a végrehajtáson keresztüli normaalkotásra emlékeztet. ( 26 )

42.

A Lisszaboni Szerződés kétségtelenül nem végez az Alkotmányszerződéshez hasonló szisztematizálást és hierarchizálást az uniós jogi aktusok vonatkozásában. Az EU‑Szerződés és az EUM‑Szerződés rendszerében a jogalkotási aktusok is ölthetik az EUMSZ 288. cikk (2) bekezdése értelmében vett rendeletek formáját. A jogalkotási aktusok és a nem jogalkotási jogi aktusok megkülönböztetésének jelenleg többnyire eljárástechnikai jelentősége van, így például az EUMSZ 290. cikk (1) bekezdésében és az EUMSZ 297. cikkben.

43.

Az Alkotmányszerződés és a jelenleg hatályos Szerződések közötti e különbségekre tekintettel elméletileg lehetséges lenne az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésében szereplő „rendeleti jellegű jogi aktus” fogalomnak – a fellebbező fél javaslatának megfelelően – más jelentést tulajdonítani, és a továbbiakban úgy értelmezni – amint az Európai Konvent és az Alkotmányszerződés alkotóinak a szándéka volt –, hogy akár a jogalkotási aktusokat is lehessen rendeleti jellegű jogi aktusnak tekinteni.

44.

Azonban a „rendeleti jellegű jogi aktus” fogalom ilyen tág értelmezése csak nehezen összeegyeztethető a Lisszaboni Szerződést tárgyaló, 2007. évi kormányközi konferencia mandátumával. E kormányközi konferencia feladata az volt, hogy az Alkotmányszerződés alapját képező alkotmánykoncepcióval felhagyjon ( 27 ), egyebekben azonban ne kérdőjelezze meg az Alkotmányszerződés aláírásával elért vívmányokat ( 28 ). A kormányközi konferencia „végtermékének” tehát tartalmilag a lehető legnagyobb mértékben a – csak néhány különösen szimbolikus pont kivétel – zátonyra futott Alkotmányszerződésnek kellett megfelelnie. ( 29 )

45.

A jelen eljárással kapcsolatban különösen azt kell kiemelni, hogy a 2007. évi kormányközi konferencia mandátuma szerint a „jogalkotási aktusok és a nem jogalkotási jogi aktusok közötti különbségtételt és annak következményeit fenn kell tartani” ( 30 ).

46.

Ilyen körülmények között a lehető legkevésbé valószínű, és nincs is semmiféle konkrét támpont arra nézve, hogy a kormányközi konferencia különösen az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésével az Alkotmányszerződésen túl kívánt volna menni. Ezenkívül, ha ez lett volna a szándéka, a Lisszaboni Szerződés alkotói az egyének keresetindítási lehetőségeinek esetleges kiterjesztését az Alkotmányszerződés III‑365. cikkének negyedik bekezdésével szemben az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése valamennyi nyelvi változatának szövegében felismerhetővé tették volna ( 31 ), például az Európai Konvent által tárgyalt, azonban az ott elvetett „általános hatályú aktus” kifejezés alkalmazásával ( 32 ). Ez annál is inkább is igaz, mivel a legutóbbi megfogalmazás az EUM‑Szerződésben más helyen végig szerepel (lásd az EUMSZ 277. cikket, az EUMSZ 288. cikk (2) bekezdésének első mondatát és az EUMSZ 290. cikk (1) bekezdését).

47.

Összességében tehát a Törvényszék helyesen értelmezte a „rendeleti jellegű jogi aktus” kifejezést úgy, hogy az a jogalkotási aktusok kivételével magában foglal valamennyi általános hatályú uniós jogi aktust.

48.

A fellebbezők véleményével ellentétben a jelen ügyben az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése harmadik fordulatának Törvényszék általi értelmezése és alkalmazása semmi esetre sem vezet ahhoz, hogy kiüresedik a természetes és jogi személyek rendeleti jellegű jogi aktusokkal szembeni kereshetőségi joga, és ezáltal a Lisszaboni Szerződés által bevezetett újításokat megfosszák a raison d’être‑től. Ezzel szemben maga a fellebbezők érvelése mutat súlyos hiányosságokat, amelyek egyrészt a megtámadott végzés téves olvasatán, másrészt pedig a Szerződésekben előírt jogi aktusok és eljárások alapvető félreértelmezésén alapulnak.

49.

Először is a fellebbezők azt kifogásolják, hogy az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének Törvényszék által végzett értelmezése szerint csak az EUMSZ 288. cikk ötödik bekezdése értelmében vett – egyébként meg nem támadható – ajánlások és vélemények tartoznak a rendeleti jellegű jogi aktus fogalma alá, mivel a Parlament és a Tanács által hozott valamennyi rendelet, irányelv és határozat jogalkotási aktus.

50.

Ezen érvelés téves. Természetesen az ajánlásoktól és véleményektől eltérő más uniós jogi aktusok is lehetnek rendeleti jellegű jogi aktusok, különösen az EUMSZ 288. cikk második bekezdése értelmében vett számos rendelet és az EUMSZ 288. cikk negyedik bekezdése értelmében vett számos határozat. A gyakorlatban ráadásul az esetek túlnyomó többségéről van szó, amint azt a Tanács és a Bizottság helyesen megjegyezte.

51.

A rendeletek és a határozatok az irányelvek mellett az olyan jogi aktusok típusaihoz tartoznak, amelyek jogalkotási eljárással fogadhatók el (az EUMSZ 289. cikk (1) és (2) bekezdése), a fellebbezők azonban elsiklanak afölött, hogy messze nem minden uniós jogi rendeletet, irányelvet és határozatot fogadnak el ilyen jogalkotási eljárásban. A nem jogalkotási jogi aktusok is elfogadhatók rendelet, irányelv vagy határozat formájában (EUMSZ 297. cikk, (2) bekezdés).

52.

Különösen a rendeleteket fogadja el számos esetben a Tanács vagy a Bizottság vagy a jogalkotási aktusok végrehajtási rendeleteiként, vagy rendeletként valamely sui generis eljárásban. ( 33 ) Ami a határozatokat illeti, azokat ráadásul szokás szerint a jogalkotási eljárástól eltérő eljárásban fogadja el legtöbbször a Tanács vagy a Bizottság, és azokat csak akkor lehet esetleg rendeleti jellegű jogi aktusnak is tekinteni, ha azoknak nincsenek meghatározott címzettjei (az EUMSZ 288. cikk negyedik bekezdésének második mondata a contrario).

53.

Másodszor a fellebbezők azzal érvelnek, hogy a Lisszaboni Szerződés alkotói nem „rendeleti jellegű jogi aktusról”, hanem az EUMSZ 290. cikk értelmében vett „felhatalmazáson alapuló jogi aktusról” beszélnek, amennyiben az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésében el kívánták határolni a jogalkotási aktusokat a nem jogalkotási jogi aktusoktól. A „rendeleti jellegű jogi aktus” kifejezés használata arra utal, hogy a nem jogalkotási jogi aktustól eltérő jogi aktusokra gondoltak.

54.

Ezen érvelés sem meggyőző. A fellebbezők figyelmen kívül hagyják, hogy nem minden nem jogalkotási jogi aktusnak kell szükségszerűen az EUMSZ 290. cikk értelmében vett felhatalmazáson alapuló jogi aktusnak lennie. A nem jogalkotási jogi aktusok ölthetik az EUMSZ 291. cikk értelmében vett végrehajtási aktusok formáját, vagy azok elfogadhatók sui generis eljárásban. ( 34 )

55.

Harmadszor a fellebbezők előadják, hogy a végrehajtási aktusok EUMSZ 291. cikk értelmében vett kategóriája nem sorolható be azon megkülönböztetés alapján, amelyet a Törvényszék a jogalkotási aktusok és a nem jogalkotási aktusok között tett.

56.

E megállapítás szintén téves. Amint épp megjegyeztem ( 35 ), az EUMSZ 291. cikk értelmében vett végrehajtási aktusok minden nehézség nélkül besorolhatók a nem jogalkotási aktusok kategóriájába. Ha ilyen végrehajtási aktusok általános hatállyal rendelkeznek, amely általában a végrehajtási rendeleteknél és gyakran a végrehajtási határozatok esetében fordul elő, akkor ezeket rendeleti jellegű jogi aktusnak kell tekinteni.

57.

Végül a fellebbezők azt állítják, hogy a kereshetőségi jognak a Törvényszék általi értelmezése és alkalmazása nem alkalmas az Unión de Pequeños Agricultores ( 36 ) és a Jégo‑Quéré ( 37 ) ügyekben megállapított „jogvédelmi joghézagnak” a kiküszöbölésére.

58.

Ezen állítás sem helytálló.

59.

A Jégo‑Quéré ügyben egy Bizottság által a halászat területén elfogadott végrehajtási rendelet volt a megsemmisítés iránti kereset tárgya. Egy ilyen jogi aktus ma, az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének az időbeli hatálya alatt rendeleti jellegű jogi aktus lenne, amely nem von végrehajtási intézkedést maga után.

60.

Az Unión de Pequeños Agricultores ügyben benyújtott keresetnek ezzel szemben a mezőgazdaság területén történő közös piacszervezés volt a tárgya. Egy ilyen rendeletet ma a rendes jogalkotási eljárás keretében kellene elfogadni (EUMSZ 43. cikk, (2) bekezdés), és ezáltal jogalkotási aktusnak minősülne (EUMSZ 289. cikk, (3) bekezdés). Ezekkel szemben következésképpen a természetes és jogi személyek még az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése alapján sem indíthatnak közvetlen kereseteket az uniós bíróságok előtt, hacsak a rendelet nem érintené őket közvetlenül és mindenekelőtt személyükben (az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének második esete). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az egyének a közös piacszervezésre vonatkozó rendelkezésekkel szemben ne részesülnének semmiféle hatékony bírói jogvédelemben. Épp ellenkezőleg, járulékosan szabadon kifogásolhatják a közös piacszervezés esetleges jogellenességeit, mégpedig esettől függően vagy az uniós bíróságok előtt a bizottsági végrehajtási intézkedésekkel szemben benyújtott megsemmisítés iránti keresettel, vagy a nemzeti bíróságok előtt a nemzeti hatóságok végrehajtási intézkedéseivel szembeni jogorvoslatban. ( 38 )

61.

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a jelen ügyben az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének harmadik fordulatában említett „rendeleti jellegű jogi aktus” kifejezés Törvényszék általi értelmezése sem nem fossza meg Inuit Tapiriit Kanatamit és a többi fellebbezőt a bírói jogvédelemtől. Ugyanis fennáll számukra annak lehetősége, hogy az 1007/2009 rendelet állítólagos jogellenességét járulékosan kifogásolják, mégpedig az e rendelet végrehajtási intézkedéseivel szembeni esetleges keresetek keretében. Éppen ezt tette legtöbbjük az Európai Unió Törvényszéke előtt a 737/2010 bizottsági végrehajtási rendelettel szembeni, még elbírálás alatt lévő kereset keretében is. ( 39 )

62.

Következésképpen az első jogalap első része tehát megalapozatlan.

63.

Mivel az első jogalap első részére általam javasolt megoldás nem kecsegtet sikerrel, e jogalap második, másodlagosan érvényesített részével kell foglalkozni. Ezzel a fellebbezők azt kifogásolják, hogy a Törvényszék tévesen értelmezte és alkalmazta az elfogadhatóság „közvetlen és személyében való érintettségre” vonatkozó feltételét.

64.

A közvetlen és személyében való érintettség kritériuma (az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének második esete) arra irányul, hogy a természetes és jogi személyek számára a nem nekik címzett uniós jogi aktusokkal szemben hatékony jogorvoslatot teremtsen, anélkül azonban, hogy a megsemmisítés iránti keresetek hatályát egyúttal egyfajta közérdekű keresetté (actio popularis) terjesztene ki.

65.

Az említett kritériummal a Törvényszék a megtámadott végzés 68–93. pontjában foglalkozott, miután arra a következtetésre jutott, hogy az Inuit Tapiriit Kanatami és a többi fellebbező az 1007/2009 rendeletet, az EUMSZ 289. cikk (3) bekezdése értelmében vett jogalkotási aktust nem támadhatják meg a rendeleti jellegű jogi aktusokra (az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének harmadik fordulata) vonatkozó könnyebb feltételek mellett.

66.

Mindenekelőtt a fellebbezők a Törvényszék azon megállapítását kifogásolják, hogy a vitatott rendelet közülük csak négyet érint közvetlenül, mégpedig a Ta Ma Su Seal Productsot, a NuTan Furst, a GC Rieber Skinnt és a Canadian Seal Marketing Groupot ( 40 ); ezek esetében a Törvényszék tényállásra vonatkozó megállapítása alapján három vállalkozásról, valamint vállalkozások egy társulásáról van szó, amelyek fókatermékek többek között az európai közös piacon történő kereskedelmével foglalkoznak.

67.

A fellebbezők vitatják, hogy a Törvényszék ily módon túl megszorítóan értelmezte a közvetlen érintettség kritériumát. Véleményük szerint a vitatott rendelet által közvetlenül érintettnek kell tekinteni azokat is, akik a fókatermékek kereskedelmének csak az előterében állnak az európai közös piacon, vagyis a vadászokat és a csapdaállítókat, valamint azok érdekképviseleteit, azonban Karliin Aariak fellebbezőt is, aki a fókatermékekből készült ruhadarabok tervezésével és értékesítésével foglalkozik.

68.

Először is meg kell állapítani, hogy a közvetlen érintettségnek az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésében szereplő kritériumát, mint az ezt megelőző rendelkezésekben, vagyis az E(G)K‑Szerződés 173. cikkének negyedik bekezdésében és az EK 230. cikk negyedik bekezdésében szereplő, szó szerint azonos kritériumot, nem lehet megszorítóbban értelmezni. ( 41 ) Erre a fellebbezők helyesen utaltak. Ezt az eljárásban részt vevő szervek sem vitatták.

69.

A közvetlen érintettség fogalma az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének második és harmadik fordulatában azonos. Ennek megfelelően a következő megállapítások arra az esetre is érvényesek, ha a Bíróság a vitatott rendeletet javaslatommal ellentétben rendeleti jellegű jogi aktusnak minősíti. ( 42 )

70.

Az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének értelmében vett közvetlen érintettség jogi követelményeinek a meghatározásához a Törvényszék az uniós bíróságok korábbi ítélkezési gyakorlatában gyakran alkalmazott szabályra támaszkodott. ( 43 ) Eszerint valamely természetes vagy jogi személy uniós jogi aktus általi közvetlen érintettségének ténye megköveteli, hogy a kifogásolt intézkedés közvetlen hatást gyakoroljon e személy jogi helyzetére, és ne hagyjon mérlegelési lehetőséget az intézkedés végrehajtásával megbízott címzettek számára, mert az ilyen végrehajtás tisztán automatikus jellegű, és köztes szabályok alkalmazása nélkül, egyedül az uniós szabályozás alapján történik ( 44 )

71.

Vannak kétségeim afelől, hogy ez a szabály valóban alkalmas‑e arra, hogy az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének értelmében vett közvetlen érintettség kritériumát teljes egészében leírja. Egyrészt ugyanis az ítélkezési gyakorlatban – teljesen helyesen – mindig elfogadhatónak tekintették a magánszemélyek megsemmisítés iránti kereseteit azon uniós jogi aktusokkal szemben, amelyeknek az adott felperesre gyakorolt hatásai nem jogi, hanem csupán ténybeli jellegűek, például mivel a más gazdasági szereplőkkel szemben versenyben lévő gazdasági szereplői minőségükben közvetlenül érintve vannak. ( 45 ) Másrészt az ítélkezési gyakorlatban ismertek olyan esetek, amelyekben valamely személy közvetlen érintettségét akkor is elismerték, ha az uniós jogi aktus végrehajtására hatáskörrel rendelkező szervek bizonyos mérlegelési mozgástérrel rendelkeztek, amennyiben kielégítő bizonyossággal előrelátható volt e mozgástér meghatározott módon való gyakorlása. ( 46 )

72.

A közvetlen érintettség kritériumának a megfogalmazásában fellelhető ezen apróságoknak azonban nincs jelentőségük a jelen ügyben. Még ha ugyanis abból is indulunk ki, hogy az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének második esete nemcsak valamely uniós jogi aktusnak egy személy jogi helyzetére gyakorolt hatásait, hanem annak e személyre gyakorolt tényleges hatásait is figyelembe veszi, az ilyen hatásoknak az egyszerű közvetlen hatásoknál jelentősebbnek kell lenniük. Ezt minden egyes esetben konkrétan, a szóban forgó uniós jogi aktus szabályozási tartalmára tekintettel kell meghatározni.

73.

A jelen ügyben az 1007/2009 rendelet az 1. cikke alapján „szabályokat állapít meg a fókatermékek forgalomba hozatalára” az Európai Unióban. Azonban e rendelet sehol nem szabályozza a fókavadászatot, a fókatermékek előállítását vagy az ezzel összefüggésben álló kutatást. ( 47 )

74.

A Törvényszék tehát helyesen állapította meg, hogy az eljárás mindazon résztvevőit, akik az Európai Unióban ezen előző kereskedelmi szinteken konkrétan fókatermékek kereskedelmével foglalkoznak, a vitatott rendelet nem érinti közvetlenül. Ez érvényes egyrészt a vadászokra és a csapdaállítókra és azok érdekképviseleteikre, másrészt minden olyan személyre és egyesületre, amelyek a legtágabb értelemben a fókavadászatból származó termékek feldolgozásában vesznek részt.

75.

Mivel egyikük sem maga forgalmazza a fókatermékeket az Európai Unión belül, a vitatott rendeletnek csak közvetett hatálya van rájuk nézve. Lehet, hogy e személyek körére a vitatott rendelettel teremtett szabályrendszer érezhető gazdasági hatásokat vált ki. Amint azonban az eljárásban résztvevő uniós intézmények helyesen megállapították, a közvetlen érintettség kritériumát megfosztanánk annak rendeltetésétől és korlátaitól, és a lehetséges felperesek köre korlátlan számúra tágulna, amennyiben az előző kereskedelmi szinteken tevékenykedő személyeket közvetlenül érintett személyeknek tekintenénk.

76.

Kevésbé egyértelmű a felperes Karliin Aariak helyzete, aki maga a Törvényszék megállapításai szerint az inuit közösséghez tartozik, és fókaszőrméből készült ruhadarabok tervezésével és értékesítésével foglalkozik. A Törvényszék megállapította, hogy Karliin Aariak nem érintett közvetlenül, mivel „egyáltalában nem állítja, hogy a szóban forgó kivétel alá tartozó termékeken túl más termékek forgalomba hozatala terén is működne”. ( 48 )

77.

Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy a tényállás Törvényszék általi megállapításából nem világos, hogy Karliin Aariak az általa tervezett és forgalmazott, fókaszőrméből készült ruhadarabokat az európai közös piacon maga forgalmazza, vagy e termékeket csupán közvetítőknek értékesíti, akik e termékeket ezt követően saját nevükben és számlájukra forgalmazzák az Európai Unióban. Ez utóbbi esetben K. Aariak a korábban említett vadászokhoz és csapdaállítókhoz hasonlóan csupán az előző kereskedelmi szinten tevékenykedne, és ezért nem lehetne úgy tekinteni, mint akit az 1007/2009 rendelet közvetlenül érint.

78.

Mivel a Törvényszék ezzel kapcsolatban nem tett meg minden szükséges megállapítást, a végzésben e tekintetben tévesen alkalmazta a jogot.

79.

Ezzel szemben, ha a Törvényszékhez hasonlóan feltételezzük, hogy K. Aariak valóban maga forgalmazta a fókatermékeket az európai közös piacon ( 49 ), nehezen lehetne kifogásolható az, hogy a vitatott rendelet közvetlenül érinti. K. Aariak üzleti tevékenysége így ugyanis közvetlenül az 1007/2009 rendeletben a fókatermékek kereskedelmére vonatkozóan megállapított előírások alá tartozik.

80.

Az a körülmény, hogy K. Aariak esetében az inuit kivétel szóba jövő alkalmazása a Bizottság részéről végrehajtási intézkedéseket tesz szükségessé (lásd az 1007/2009 rendelet 3. cikkének (3) és (4) bekezdésével összefüggésben értelmezett (1) bekezdését), a Törvényszék véleményével ( 50 ) ellentétben nem zárja ki e fellebbező közvetlen érintettségét.

81.

Ugyanis vagy a Törvényszékkel együtt a bizottsági végrehajtási intézkedéseket olyannyira fontosnak tartjuk, hogy azok elfogadásáig az uniós jogalkotó által előírt inuit kivétel egyáltalán nem alkalmazható. Ebben az esetben az átmeneti időszak alatt az említett végrehajtási intézkedések elfogadásáig valamennyi fókatermékre hasonlóképpen érvényes az európai közös piacon történő kereskedelem általános tilalma, amint azt az 1007/2009 rendelet 3. cikkének (1) bekezdése előírja. Ebben az esetben így a fókatermékek értékesítésében tevékenykedő személyek, beleértve K. Aariakot is, közvetlenül érintve lennének.

82.

Vagy a Törvényszékkel ellentétben a bizottsági végrehajtási intézkedéseket olymértékben másodlagosnak tekintjük, hogy az uniós jogalkotó által előírt inuit kivétel már azok elfogadását megelőzően alkalmazható. Ebben az esetben az inuitok vagy az 1007/2009 rendelet 3. cikkének (1) bekezdése értelmében vett egyéb őslakos közösségek hagyományos vadászatából származó fókatermékek kereskedelme az európai közös piacon eleve engedélyezett, és az is marad.

83.

Mindkét esetben a fókatermékek európai közös piacon való értékesítésével foglalkozó személyeket a fókatermékek kereskedelmére vonatkozó európai szabályozás közvetlenül érinti. ( 51 ) Nem állhat elő egy olyan homályos helyzet, amelyben K. Aariakot a Törvényszék helyezni látszik.

84.

Mindent egybevetve a Törvényszéknek Karliin Aarriak fellebbező közvetlen érintettségének a kérdésére vonatkozó megállapításai téves jogalkalmazáson alapulnak. A közvetlen érintettség kritériumának ilyen téves jogi alkalmazása azonban önmagában még nem vezethet a megtámadott végzés hatályon kívül helyezéséhez. Ugyanis további eljárásgátló okként a fellebbezők személyükben való érintettségét is vizsgálni kell. ( 52 )

85.

Teljes mértékben függetlenül attól a kérdéstől, hogy a fellebbezők némelyikét a vitatott rendelet közvetlenül érinti‑e, és hogy adott esetben ez mennyijükre érvényes, a fellebbezőknek továbbá e rendelettel személyükben érintettnek is kell lenniük ahhoz, hogy az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének második fordulata alapján elfogadható megsemmisítés iránti keresetet nyújthassanak be.

86.

A Plaumann‑ügyre visszanyúló állandó ítélkezési gyakorlat szerint valamely természetes vagy jogi személyt az uniós szerv aktusa által személyében érintettnek kell tekinteni, ha ezen aktus sajátos tulajdonságai, vagy olyan ténybeli helyzet folytán vonatkozik rájuk, amely minden más személytől megkülönbözteti, és ezáltal a címzetthez hasonló módon egyéníti őket. ( 53 )

87.

Az 1007/2009 rendelet semmiféle ilyen hatásokat nem vált ki az Inuit Tapiriit Kanatamival és a többi fellebbezővel szemben. Amint a Törvényszék helyesen hangsúlyozta ( 54 ), a fókatermékek kereskedelmének vitatott rendeletben előírt tilalmát általánosan fogalmazták meg, és megkülönböztetés nélkül alkalmazható valamennyi, e rendelet hatálya alá tartozó gazdasági szereplőre. A vitatott rendelet objektíve megállapított helyzetekre érvényes, és általánosan és absztrakt módon meghatározott személyek csoportjaival szemben vált ki jogi hatásokat. E rendelet a fellebbezők egyikét sem egyéníti valamely határozat címzettjéhez hasonlóan. Épp ellenkezőleg, a vitatott rendelet a fellebbezőket minden más, a fókatermékek előállításával vagy értékesítésével foglalkozó gazdasági szereplőhöz hasonlóan érinti. ( 55 )

88.

A fellebbezők ezt nem vitatják, ugyanakkor azon a véleményen vannak, hogy őket személyükben érintettnek kell tekinteni. Úgy vélik, hogy a Lisszaboni Szerződéssel elérkezett az idő, hogy a Bíróság a Plaumann‑ügyben a személyében való érintettséggel kapcsolatban megállapított ítélkezési gyakorlattól eltérjen.

89.

Ezt az érvelést el kell utasítani. A fellebbezők véleményével ellentétben a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése épphogy nem az uniós bíróságok személyében való érintettségre vonatkozó ítélkezési gyakorlatának az újraértékelését követeli meg. Épp ellenkezőleg, a Plaumann‑ügyben megállapított ítélkezési gyakorlat fenntartása mellett szól az, hogy a (közvetlen és) személyében való érintettség elfogadhatósági feltételétét módosítás nélkül veszi át az EK 230. cikk negyedik bekezdésének második fordulata és az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének második fordulata.

90.

Az egész problémakörnek az Európai Konvent keretében történő mélyreható vizsgálatát követően a Szerződés alkotói ugyanis amellett döntöttek, hogy az egyéneknek az általános hatályú uniós jogi aktusokkal szembeni bírói jogvédelmének az erősítése céljából nem a személyében való érintettség kritériumát módosítják, hanem ehelyett a EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdését egy teljesen új, harmadik keresetindítási lehetőséggel egészítik ki: a természetes és jogi személyek rendeleti jellegű olyan jogi aktusokkal szembeni, fent ( 56 ) már említett keresetindítási lehetőségével, amelyek őket közvetlenül érintik, és nem vonnak végrehajtási intézkedéseket maguk után. ( 57 )

91.

Következésképpen az első jogalap második része sem elfogadható.

92.

Összességében tehát a fellebbezés első jogalapját el kell utasítani.

93.

Második jogalapjukban a fellebbezők előadják, hogy a Törvényszék egyrészt hiányosan indokolta a végzését, másrészt félreértelmezte a hatékony bírói jogvédelem egyéb követelményeit.

94.

E második jogalap első részében a fellebbezők a megtámadott végzés véleményük szerint nem kielégítő indokolását kifogásolják. Az indokolás kifogásolt hiánya abban áll, hogy a Törvényszék nem foglalkozott elég részletességgel az Inuit Tapiriit Kanatami és társai által az Európai Unió Alapjogi Chartájának ( 58 ) 47. cikkével, valamint az EJEE ( 59 ) 6. cikkével és 13. cikkével kapcsolatban az elsőfokú eljárásban előadott érvelésével, melynek során a felperesek különösen azt hangsúlyozták, hogy a Törvényszék az EJEE 6. és 13. cikkét még csak meg sem említette.

95.

Valóban előállhat az indokolás hiánya, ha a Törvényszék az első fokon hozott határozatában nem kielégítően foglalkozik valamely fél érvelésével. ( 60 )

96.

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint azonban az indokolási kötelezettség nem jelenti azt, hogy a Törvényszék köteles olyan magyarázatot adni, amely egyenként és kimerítően követi a felek által előadott összes érvet, az indokolás tehát lehet közvetett is, amennyiben lehetővé teszi az érdekelt felek számára, hogy megismerjék érvelésük Törvényszék általi elutasításának okait, és lehetővé teszi, hogy elegendő adat álljon a Bíróság rendelkezésére felülvizsgálata gyakorlásához. ( 61 )

97.

E követelményeknek a Törvényszék a jelen ügyben eleget tett.

98.

Az Inuit Tapiriit Kanataminak és a többi fellebbezőnek a hatékony jogorvoslathoz való alapjogra vonatkozó, szóban forgó érvelésük – amint maguk előadták – a Parlament és a Tanács elfogadhatatlansági kifogására az elsőfokú eljárásban benyújtott írásbeli válaszuk 53–67. pontjában található. Arra a Törvényszék vitathatatlanul válaszolt a megtámadott végzés 51. pontjában. A Törvényszék előadta, hogy az uniós bíróságok szintén a hatékony bírói jogvédelemhez való alapjog fényében nem értelmezhetik akként az egyének rendeletekkel szembeni kereshetőségi jogát, hogy az ezen, a Szerződésben kifejezetten előírt feltételektől való eltéréshez vezessen.

99.

E választ tekinthetjük rövidnek. Az a részletesség, amellyel a Törvényszéknek az eljárást befejező határozatának indokolásában valamely fél érvelésével foglalkoznia kell, nem utolsósorban attól függ, hogy ezen érvelés mennyire részletes, és hogy e fél más érveléséhez képest milyen súllyal esik latba. A felperes elsőfokú eljárásban tett azon fejtegetéseinek a rövidségére és felületességére tekintettel, amelyek a hatékony jogorvoslathoz való alapjogra vonatkoznak ( 62 ), aligha lehet a Törvényszéknek felróni, hogy e problémakört a megtámadott végzésben nem értékelte alaposabban.

100.

Ez annál is inkább érvényes, mivel a Törvényszék ennek során az uniós bíróságok állandó ítélkezési gyakorlatára ( 63 ) támaszkodhatott. A Törvényszéknek a megtámadott végzés 51. pontjában végzett fejtegetései, összefüggésben a vonatkozó ítélkezési gyakorlat ( 64 ) idézetével, kielégítő módon megnevezik azokat az okokat, amelyek miatt a Törvényszék az Inuit Tapiriit Kanataminak és a többi fellebbezőnek a hatékony jogorvoslat követelményére vonatkozó érvelésének nem adott helyt.

101.

Ebben az összefüggésben nincs jelentősége annak, hogy a Törvényszék a megtámadott végzés 51. pontjában csak az Alapjogi Charta 47. cikkére hivatkozott, az EJEE 6. és 13. cikkére azonban nem. Ugyanis a Törvényszék a kérdéses pontban általában foglalkozott a hatékony jogorvoslathoz való jogra vonatkozó felperesi érveléssel, és ezen összefüggésben a Charta 47. cikkét csak példaképp említette („főként”). ( 65 )

102.

Ezenkívül a fellebbezők azt kifogásolják, hogy ellentmondásos az, hogy a Törvényszék az megtámadott végzés 51. pontjában az egyének közvetlen keresetindítási lehetőségeinek korlátaival kapcsolatban az elfogadhatóság „Szerződésben kifejezetten előírt” feltételéről beszél, holott ezt a Törvényszéknek előtte vesződséges értelmezésen keresztül kellett meghatároznia.

103.

Azonban ezen érvelés sem meggyőző. A „rendeleti jellegű jogi aktus” kifejezés magától értetődően értelmezést kíván. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy ennek során az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésében kifejezetten előírt, a természetes és jogi személyek megsemmisítési kereseteinek az elfogadhatósági feltételéről van szó.

104.

A Törvényszék a hatékony bírói jogvédelem problémakörére vonatkozó megfontolásait összességében tehát ellentmondásmentesen és kielégítő egyértelműséggel adta elő. A fellebbezők tartalmilag lehetnek a Törvényszéktől eltérő véleményen, azonban önmagában ez a körülmény nem jelenti azt, hogy a megtámadott végzés indokolása hiányos ( 66 ), hanem hogy a megtámadott végzés adott esetben tartalmilag téves, amit most a második jogalap második részének keretében kell megvizsgálni.

105.

Mivel semmi esély sincs a második jogalap első részének sikerére, a következőkben e jogalap második, másodlagosan előadott részével kell foglalkozni: a fellebbezők szerint az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének értelmezése, amely alapján a Törvényszék az elsőfokú eljárásban benyújtott keresetet elfogadhatatlannak nyilvánította, sérti a hatékony bírói jogvédelemnek az Alapjogi Charta 47. cikkében, valamint „az uniós jog általános alapelvekként” az EJEE 6. és 13. cikkben szerepelő követelményeit.

106.

A hatékony jogorvoslathoz való jog egy uniós szinten elismert általános alapelv ( 67 ), és időközben az Alapjogi Charta 47. cikke értelmében uniós alapjoggá vált.

107.

Ezen, akár a Chartára, akár az uniós jogi általános jogelvekre alapított alapjogot a természetes és jogi személyek megsemmisítés iránti kereseteik elfogadhatósági feltételeinek az értelmezése és alkalmazása során kétségtelenül megfelelő módon figyelembe kell venni ( 68 ), mégpedig az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének mindhárom fordulatában.

108.

A Bíróság azonban már egyértelműen kimondta, hogy a hatékony jogorvoslathoz való jog nem követeli meg, hogy a természetes és jogi személyek az általános hatályú uniós jogi aktusokkal szemben közvetlen keresetindítási lehetőségét kiterjesszék. A fellebbezők véleményével ellentétben ugyanis ezen alapjogból nem lehet egyszerűen levezetni azt, hogy a természetes és jogi személyeknek az Európai Unió jogi aktusaival szemben az uniós bíróságok előtt szükségszerűen közvetlen keresetindítási lehetőséggel kell rendelkezniük. ( 69 )

109.

A Lisszaboni Szerződés 2009. december 1‑jei hatálybalépésével az ezzel kapcsolatos alapjogi előírások lényegében nem változtak. E Szerződés ugyan az Alapjogi Chartát a kötelező jellegű elsődleges uniós jog rangjára emelte, és kimondta, hogy a Charta és a Szerződések jogilag egyenrangúak (EUSZ 6. cikk (1) bekezdésének első albekezdése), azonban a hatékony jogorvoslathoz való, uniós szinten elismert alapjog tartalma ezáltal nem módosult. Ez nem utolsósorban azon magyarázatokból ( 70 ) derül ki, amelyeket a Charta értelmezését tartalmazó iránymutatás fogalmaz meg, és amelyeket mind az uniós bíróságoknak, mind a tagállami bíróságoknak kötelező jelleggel figyelembe kell venniük (a Charta 52. cikkének (7) bekezdésével összefüggésben értelmezett EUSZ 6. cikk (1) bekezdésének harmadik albekezdése).

110.

Ugyanez következik a homogenitás elvéből, amely a Charta 52. cikke (3) bekezdésének első mondatában szerepel, és amelyet az EUSZ 6. cikk (1) bekezdésének harmadik albekezdése alapján figyelembe kell venni a hatékony jogorvoslathoz való alapjog értelmezése és alkalmazása során. Ezen elv alapján a Charta azon alapjogainak tartalmát és terjedelmét, amelyek megfelelnek az EJEE‑ben biztosított jogoknak, azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az említett egyezményben szerepelnek. Ezért a hatékony jogorvoslathoz való uniós alapjoggal összefüggésben figyelembe kell venni az EJEE 6. és 13. cikkét, amelyekre a Charta 47. cikke támaszkodik. ( 71 ) A fellebbezők véleményével ellentétben azonban az Emberi Jogok Európai Bírósága általi értelmezésük jelenlegi állapotában e két EJEE‑alapjog nem követeli meg, hogy az egyének a jogalkotási aktusokkal szemben kötelezően közvetlenül indíthassanak keresetet. ( 72 )

111.

Az Alapjogi Charta 52. cikke (3) bekezdésének második mondata szerint valóban fennmarad az a lehetőség, hogy az uniós jogban túlmenjenek az EJEE‑ben rögzített követelményeken. Mindenesetre ennek során a Szerződés alkotóinak akaratát kötelezően figyelembe kell venni, akik, amint fent szerepel ( 73 ), az Európai Konventen belüli alapos tárgyalásokat követően végül lemondtak a természetes és jogi személyek jogalkotási aktusokkal szembeni közvetlen keresetindítási lehetőségeinek kiterjesztéséről.

112.

A Szerződés alkotói ezzel kapcsolatban világossá tették, hogy a Charta rendelkezései semmilyen módon nem terjesztik ki az Uniónak a Szerződésekben meghatározott hatásköreit (az EUSZ 6. cikke (1) bekezdésének második albekezdése). Ennek megfelelően a Charta alapjogaira, vagyis a Charta 47. cikkében szereplő, a hatékony jogorvoslathoz való jogra nem lehet hivatkozni a jogalkotási aktusoknak a rendeleti jellegű jogi aktusok közé (az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének harmadik fordulata) való besorolása érdekében, vagy az egyén jogalkotási aktusok általi közvetlen és személyében való érintettsége követelményeinek a lazítása érdekében (az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének második fordulata). Ugyanis egy ilyen értelmezés az uniós hatásköröknek az EUSZ 6. cikk (1) bekezdés második albekezdésével össze nem egyeztethető kiterjesztését, vagy pontosabban az Európai Unió Bírósága mint uniós intézmény bírósági hatáskörének a kiterjesztését jelentené (EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének első mondata).

113.

Ugyanerre az eredményre vezet a Charta 51. cikkének (2) bekezdésére vetett pillantás, amelyet az EUSZ 6. cikk (1) bekezdésének harmadik albekezdése alapján a Chartában foglalt jogok, szabadságok és elvek értelmezése és alkalmazása során figyelembe kell venni. A Charta 51. cikkének (2) bekezdése szerint a Charta nem hoz létre új hatásköröket vagy feladatokat az Unió számára, és nem módosítja a Szerződésekben meghatározott hatásköröket és feladatokat. A tagállamok azáltal fejezték ki, hogy milyen alapvető jelentőséget tulajdonítanak e rendelkezésnek, hogy azt a Szerződésekhez csatolt közös nyilatkozatban szó szerint megismételték. ( 74 )

114.

A fentiek fényében a természetes és jogi személyek EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésében előírt keresetindítási lehetőségeit az uniós bíróságok értelmezés útján nem terjeszthetik ki a jogalkotási aktusokra, mivel ahhoz egy Szerződést módosító eljárás lebonyolítására van szükség. ( 75 ) Ugyanez érvényes akkor, ha az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének második fordulatában megállapított, az egyén közvetlen és személyében való érintettségére vonatkozó követelmények keretében a jogalkotási aktusokkal összefüggésben egy alapvető módosítást kívánnának végrehajtani.

115.

A fellebbezők véleményével ellentétben nem kell tartani az egyének uniós jogi aktusokkal szembeni jogvédelmének hiányosságaitól sem. A Szerződések jogvédelmi rendszere ugyanis a jogorvoslatok és eljárások teljes rendszerét teremtette meg, amely az egyének számára a jogalkotási aktosukkal szemben a közvetlen keresetek mellett a jogellenesség járulékos módon történő kifogásolása is hatékony jogorvoslatot nyújt. ( 76 )

116.

Amint ezenkívül az EUSZ 19. cikkének (1) bekezdése jelzi, a Szerződések jogvédelmi rendszere két pilléren nyugszik: egyrészt az uniós bíróságokon, és másrészt a nemzeti bíróságokon. ( 77 )

117.

Amennyiben az érintett uniós jogi aktust az uniós szerveknek végre kell hajtaniuk, annak jogszerűségét az uniós bíróságok az EUMSZ 277. cikk alapján járulékosan felülvizsgálhatják az adott végrehajtási aktussal szemben benyújtott megsemmisítés iránti kereset keretében. Azonban, ha az érintett uniós jogi aktust – mint gyakran – a nemzeti hatóságoknak kell átültetniük, annak jogszerűségének kérdését az EUMSZ 267. cikk (1) bekezdésének b) pontjával összefüggésben értelmezett EUSZ 19. cikk (3) bekezdésének b) pontja szerinti előzetes döntéshozatal iránti eljárásban a Bíróság elé lehet terjeszteni ( 78 ), adott esetben ráadásul kötelező egy ilyen előzetes döntéshozatal iránti kérelem benyújtása ( 79 ).

118.

Néha felmerül az a kifogás, hogy valamely jogalkotási aktus csupán járulékosan végrehajtott jogszerűségi felülvizsgálata nem megfelelően helyettesíti az érintett egyének ezen aktussal szembeni, hiányzó közvetlen keresetindítási lehetőségét. Különösen az egyén nem hozható olyan helyzetbe, hogy kénytelen legyen egy közvetlen hatályú uniós jogi kötelezettséget vagy tilalmat megsérteni csupán azért, hogy az illetékes hatóságtól egy végrehajtási aktust provokáljon ki, amellyel szemben aztán a Törvényszék előtt védekezhet. ( 80 )

119.

Valójában a hatékony jogorvoslat uniós alapjogára tekintettel nem lenne megfelelő, ha valamely természetes vagy jogi személynek először jogellenes magatartást kellene tanúsítania, sőt esetleg szankciónak kellene kitennie magát csupán abból a célból, hogy a kérdéses uniós jogi aktus hatáskörrel rendelkező bíróságok előtti felülvizsgálatát elérhesse. ( 81 ) Egy ilyen helyzettől azonban az Európai Szerződések rendszerében az uniós jogalkotási aktusokkal összefüggésben nem kell tartani.

120.

Szokásos esetben – mint például a fókatermékek kereskedelmének jelen tilalma esetében – a nemzeti hatóságok hatáskörébe tartozik annak vizsgálata, hogy az uniós jogalkotási aktusból eredő, közvetlen hatályú kötelezettséget vagy tilalmat betartottak‑e. Valamely egyén tehát szabadon fordulhat a hatáskörrel rendelkező hatósághoz – a jelen ügyben az illetékes nemzeti behozatali és vámhatósághoz –, és kérheti annak megerősítését, hogy rá a kérdéses kötelezettség vagy tilalom nem vonatkozik. ( 82 ) E nemzeti hatóság elutasító határozatát a hatékony bírói jogvédelem miatt a nemzeti bíróságoknak felül kell tudniuk vizsgálni, amelyek a maguk részéről a határozat alapjául szolgáló uniós jogi aktus érvényességének kérdését a Bíróság elé terjeszthetik előzetes döntéshozatalra, adott esetben ráadásul nincs is más választásuk. ( 83 )

121.

Általában a tagállamok kötelezettsége azon jogorvoslati lehetőségek megteremtése, amelyek az uniós jog által szabályozott területeken a hatékony jogvédelem biztosításához szükségesek. ( 84 ) E kötelezettséget a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése óta kifejezetten az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdése írja elő. Ennek nem utolsósorban az a következménye, hogy a nemzeti bíróságok előtti keresetek, beleértve az esetlegesen biztosítási célú, megállapításra vagy jogsértés megszüntetésére irányuló kereseteket, elfogadhatóságának feltételei nem lehetnek túlzott mértékben korlátozóak. ( 85 )

122.

Amennyiben a közvetlenül hatályos, uniós jogi kötelezettség vagy tilalom betartásának az ellenőrzése kivételesen az Unió valamely intézményének, szervének vagy más hivatalának a hatáskörébe tartozik, az egyén szabadon fordulhat e hivatalhoz, és kérheti annak megerősítést, hogy a kérdéses kötelezettség vagy tilalom rá nem vonatkozik. A gondos ügyintézés alapelve alapján az érintett hivatal köteles e kérelemről határozni. ( 86 ) E hivatal elutasító határozatát a hatékony bírói jogvédelem miatt az EUMSZ 288. cikk negyedik bekezdése értelmében vett határozatnak kell tekinteni, amelyet a címzettje az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének első fordulata alapján megsemmisítés iránti keresettel megtámadhatja, melynek során egy ilyen kereset keretében az EUMSZ 277. cikkre való hivatkozással akár járulékosan kifogásolhatja a határozat alapjául szolgáló uniós jogalkotási jogi aktus jogszerűségét.

123.

Sürgős esetekben mind az uniós bíróságok előtt (EUMSZ 278. cikk és EUMSZ 279. cikk), mind a nemzeti bíróságok ( 87 ) előtt fennáll annak a lehetősége, hogy ideiglenesen jogvédelmet nyújtsanak. Erre a Tanács a Bíróság előtti tárgyaláson helyesen utalt.

124.

Következésképpen tehát el kell utasítani a fellebbezőknek a hatékony bírói jogvédelem követelményeire vonatkozó érvelését.

125.

Így a második jogalap teljes egészében megalapozatlan.

126.

A harmadik jogalapban a bizonyítékok elferdítését kifogásolják. A fellebbezők felróják a Törvényszéknek, hogy az elsőfokú eljárásban előadott érveiket „tévesen mutatta be, és azokat elferdítette”.

127.

Egyrészt a fellebbezők azon a véleményen vannak, hogy a Törvényszék a megtámadott végzés 47. pontjában tévesen tulajdonította nekik azt a nyilatkozatot, miszerint a jogalkotási aktusok és a rendeleti jellegű jogi aktusok közötti különbségtétel azt jelenti, hogy az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének első két fordulatában szereplő „aktusok” kifejezés a „jogalkotási aktusokra” utal. ( 88 ) Ily módon a Törvényszék a felperesek érvelését összetévesztette a Parlament és a Tanács érvelésével.

128.

Másrészt a fellebbezők azt kifogásolják, hogy a Törvényszék a megtámadott végzés 48. pontjában azt a kijelentést tulajdonította nekik, hogy a tagállamok az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének utolsó lehetőségének hatályát kizárólag az EUMSZ 290. cikk értelében vett, felhatalmazáson alapuló jogi aktusokra kívánták korlátozni.

129.

Az eljárásban részt vevő uniós intézmények egyszerűen arra hivatkozva vitatják e jogalap elfogadhatóságát, hogy itt nem bizonyítékokról van szó, amelyeket elferdíthettek volna, hanem adott esetben jogi érvelésről.

130.

Ez a kifogás nem helytálló. A fellebbezési bíróságként eljáró Bíróság hatáskörébe tartozik az első fokon hozott határozat nemcsak a tekintetben való felülvizsgálata, hogy a Törvényszék a tényeket vagy a bizonyítékokat elferdítette‑e, hanem a tekintetben is, hogy a felek érvelését elferdítette‑e. ( 89 )

131.

Ezenkívül a fellebbezők kielégítően pontossággal mutatták be azt, hogy a megtámadott végzés mely részében találták az állítólagos elferdítést, és hogy ez miben áll.

132.

A harmadik jogalap ennélfogva elfogadható.

133.

E jogalap megalapozottsága vizsgálatának kiindulópontja a bizonyítékok elferdítésére vonatkozó állandó ítélkezési gyakorlat. Eszerint elferdítés akkor valósul meg, ha a meglévő bizonyítékok értékelése új bizonyítékok felhasználása nélkül is nyilvánvalóan téves. ( 90 )

134.

Amennyiben ezt a feleknek az elsőfokú eljárásban előadott érveire alkalmazzuk, azok elferdítése csak akkor állapítható meg, ha azokra a Törvényszék nyilvánvalóan téves értelmezéssel vagy értelmükkel ellentétesen hivatkozik. ( 91 ) A következőkben megvizsgálom, hogy a Törvényszék ezekre így hivatkozik‑e a megtámadott végzés kifogásolt 47. és 48. pontjában.

135.

A megtámadott végzés 47. pontjának hátterében az eljárásban részt vevő két fél által vitatott azon kérdés áll, hogy valamely természetes és jogi személy számára az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének bármely lehetősége alapján engedélyezett‑e a jogalkotási aktusokkal szembeni keresetindítás. A Parlament és a Tanács az elsőfokú eljárásban azt az álláspontot képviselték, hogy ilyen keresetek az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének harmadik fordulata alapján ugyan nem, azonban e rendelkezés első és második fordulata alapján azonban elfogadhatók. ( 92 ) Erre az Inuit Tapiriit Kanatami és a többi felperes mindkét intézménynek felrótták, hogy az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének első és második fordulatában szereplő „aktusok” kifejezést „jogalkotási aktusoknak” értették. ( 93 )

136.

A Parlament és a Tanács érvelésének az Inuit Tapiriit Kanatami és a többi felperes által történő e bemutatása az, amelyet a Törvényszék a megtámadott végzés 47. pontjában a „felperesek érveiként” megnevez. A Törvényszék tehát a végzésének e pontjában nem azt állítja, hogy a felperesek maguk értelmezték az „aktusok” kifejezést „jogalkotási aktusokként”, hanem ezáltal csupán megvizsgálja azt, hogy a Parlament és a Tanács érvelésének milyen esetleges következményei lehetnek a fellebbezők szempontjából. A Törvényszék a megtámadott végzés 47. pontjában csak az ellenérdekű fél érvelésének az Inuit Tapiriit Kanatami és a többi felperes általi ezen értelmezését utasítja el.

137.

Ilyen körülmények között nem róható fel, hogy a Törvényszék a megtámadott végzés 47. pontjában nyilvánvalóan téves értelmezéssel vagy értelmükkel ellentétesen hivatkozott a fellebbezők érvelésére. Ezzel ellentétben a fellebbezők maguk azok, akik a megtámadott végzés vitatott pontjának nyilvánvalóan téves értelmezéséből indulnak ki.

138.

Más a helyzet a megtámadott végzés 48. pontjában, amelyben a Törvényszék előadja, hogy „a felperesek kijelentésével ellentétben” a tagállamok célja az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése utolsó tagmondata hatályának nem kizárólag az EUMSZ 290. cikk értelmében vett, felhatalmazáson alapuló jogi aktusokra való szűkítése.

139.

A Törvényszék a végzésének e pontjában tehát azt állítja, hogy az Inuit Tapiriit Kanatami és a többi felperes az elsőfokú eljárásban azt adja elő, hogy a tagállamok célja az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése utolsó tagmondata hatályának kizárólag az EUMSZ 290. cikk értelmében vett, felhatalmazáson alapuló jogi aktusokra való szűkítése.

140.

A Törvényszék e megfogalmazással az elsőfokú eljárásban előadott felperesi érvelésre nyilvánvalóan értelmével ellentétesen hivatkozott. Az Inuit Tapiriit Kanatami és a többi felperes ugyanis valójában az eljárás egyetlen pillanatában sem állította azt, hogy a tagállamok szándéka az volt, hogy EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése utolsó tagmondatának hatálya alá kizárólag az EUMSZ 290. cikk értelmében vett, felhatalmazáson alapuló jogi aktusok tartozzanak. Ez ezenkívül teljesen ellentétes a jelen jogvitában fennálló érdekeikkel is.

141.

A fellebbezők ezzel szemben mind az elsőfokú, mind a fellebbezési eljárásban végig azt az álláspontot képviselték, hogy a Lisszaboni Szerződésnek a „rendeleti jellegű jogi aktus” kifejezés helyett az EUMSZ 290. cikk értelmében vett, „felhatalmazáson alapuló jogi aktust”kellett volna használnia, ha a célja az lett volna, hogy az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése hatályát a nem jogalkotási aktusokra korlátozza. ( 94 )

142.

Következésképpen a Törvényszék a megtámadott végzés 48. pontjában elferdítette az Inuit Tapiriit Kanatami és a többi felperes érvelését.

143.

Egy ilyen elferdítés nem szükségszerűen vezet a Törvényszék elsőfokú határozatának a hatályon kívül helyezéséhez. ( 95 ) Erre helyesen utalt a Parlament.

144.

Különösen a jelen ügyben nem tűnik helyénvalónak a megtámadott végzés hatályon kívül helyezése, mivel a felperesi érvelés egy‑két pontjának helytelen bemutatásának nincs következménye a Törvényszék határozatára. Ezzel szemben a Törvényszék, mint ahogy az eljárás minden részt vevő fele is, úgy vélték, hogy a „rendeleti jellegű jogi aktus” kifejezést tágabb, mint az EUMSZ 290. cikk értelmében vett, felhatalmazáson alapuló jogi aktus fogalma.

145.

Ez nem utolsósorban a megtámadott végzés 48. pontjában jut kifejezésre, amely pontban a Törvényszék az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése utolsó tagmondatára tekintettel hangsúlyozta, „hogy tagállamok célja e rendelkezés hatályának nem kizárólag az EUMSZ 290. cikk értelmében vett, felhatalmazáson alapuló jogi aktusokra való szűkítése, hanem általánosabban a rendeleti jellegű jogi aktusokra való alkalmazása”.

146.

Következésképpen a fellebbezőknek a megtámadott végzés 48. pontjával szembeni kifogása érdemben helyes ugyan, végeredményben azonban hatástalan (franciául: inopérant). ( 96 )

147.

A fentiek alapján tehát a harmadik jogalap sem megalapozott.

148.

Mivel a fellebbezők által hivatkozott jogalapok egyikének sem lehet helyt adni, a fellebbezést teljes egészében el kell utasítani.

149.

Amennyiben a Bíróság a fellebbezést – amint a jelen ügyben javasolom – elutasítja, maga határoz a költségekről (az eljárási szabályzat 184. cikkének (2) bekezdése), melynek során a részleteket ezen eljárási szabályzat 184. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett 137–146. cikke szabályozza. ( 97 )

150.

Az eljárási szabályzat 184. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett 138. cikkének (1) és (2) bekezdéséből következik, hogy a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte; több pervesztes fél esetén a Bíróság határoz a költségek megosztásáról. Mivel a fellebbezők pervesztesek lettek, a Parlament és a Tanács kérelmének megfelelően a fellebbezőket kell kötelezni a költségek viselésére. Tekintettel arra, hogy a fellebbezést együtt nyújtották be, e költségeket egyetemleges kötelezettként viselik. ( 98 )

151.

Ettől eltekintve azonban határozni kell a Bizottság költségeinek a viseléséről. Ezen intézmény, amely az elsőfokú eljárásba a Parlament és a Tanács oldalán beavatkozott, a fellebbezési eljárás írásbeli és szóbeli szakaszában is részt vett. A Bíróság az eljárási szabályzat 184. cikke (4) bekezdése második mondatának megfelelően határozhat úgy, hogy az ilyen fél maga viseli saját költségeit.

152.

A szövege („határozhat”) szerint ezen utóbbi rendelkezés ugyan semmi esetre sem zárja ki azt, hogy a Bíróság adott esetben ellenkezőleg határozzon, és a pervesztes fellebbezőt kötelezze az elsőfokú eljárásban az ellenérdekű fél oldalán beavatkozó fél költségeinek a viselésére, ha a pernyertes – mint a jelen ügyben a Bizottság – ezt kérte ( 99 ). A jelen ügyben azonban számomra helytállónak tűnik az eljárási szabályzat 184. cikke (4) bekezdésének második mondatában megállapított szabálynál maradni. A jelen fellebbezési eljárás ugyanis olyan alapvető kérdés tisztázását szolgálta, amelyhez a konkrét egyedi esetet messze meghaladva a Bizottságnak jelentős intézményi érdeke fűződik. Ennyiben teljesen helyes, hogy a Bizottság maga viselje saját költségeit.

153.

Ami végül a Holland Királyságot illeti, amely az elsőfokú eljárásba szintén a Parlament és a Tanács oldalán avatkozott be, a fellebbező kérelmével ellentétben nem lehet semmiféle költség viselésére kötelezni, mivel a fellebbezési eljárásban nem vett részt (az eljárási szabályzat 184. cikke (4) bekezdésének első mondata).

154.

A fenti megfontolások alapján azt javaslom a Bíróságnak, hogy a következőképpen határozzon: