—

a Refcomp SpA képviseletében P. Pedone és A. Musella avocats,

—

az Axa Corporate Solutions Assurance SA képviseletében B. Soltner avocat,

—

az Emerson Network képviseletében A. Bénabent avocat,

—

a francia kormány képviseletében G. de Bergues, B. Beaupère-Manokha és N. Rouam, meghatalmazotti minőségben,

—

a német kormány képviseletében T. Henze és F. Wannek, meghatalmazotti minőségben,

—

a spanyol kormány képviseletében S. Centeno Huerta, meghatalmazotti minőségben,

—

az Európai Bizottság képviseletében A.-M. Rouchaud-Joët, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2000. december 22-i 44/2001/EK tanácsi rendelet (HL 2001. L 12., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 4. kötet, 42. o.; helyesbítések: HL 2006. L 242., 6. o., HL 2011. L 124., 47. o.; a továbbiakban: rendelet) 23. cikkének értelmezésére vonatkozik.

2

Ezt a kérelmet a Refcomp SpA (a továbbiakban: Refcomp) által az Axa Corporate Solutions Assurance SA (a továbbiakban: Axa Corporate), az Axa France IARD, az Emerson Network (a továbbiakban: Emerson) és a Climaveneta SpA (a továbbiakban: Climaveneta) ellen kezdeményezett azon eljárás keretében nyújtották be, amely az alapeljárás felperese mint gyártó felelősségének a francia bíróság előtti megállapítására irányul, jóllehet e gyártó az olasz bíróságok joghatóságát megalapozó kikötésre hivatkozik.

3

A rendelet célja, amint az a (2) preambulumbekezdéséből kitűnik, „a polgári és kereskedelmi ügyekben […] a joghatósági összeütközésre vonatkozó szabályok egységesítés[e]”.

4

A rendelet (11) preambulumbekezdése többek között kimondja, hogy „[a] joghatósági szabályoknak nagymértékben kiszámíthatóknak kell lenniük, és azt az elvet kell követniük, hogy a joghatóságot általában az alperes lakóhelye alapozza meg, és a joghatóságnak ezen az alapon mindenkor megállapíthatónak kell lennie, kivéve egyes pontosan meghatározott eseteket, amelyekben a per tárgya vagy a felek szerződéses szabadsága eltérő joghatósági okot kíván meg”.

5

A rendeletnek a joghatóságra vonatkozó II. fejezetének a „Különös joghatóság” című 2. szakasza alatti 5. cikkének 1. pontja olyan különös joghatósági szabályt határoz meg, amely értelmében szerződéssel vagy szerződéses igénnyel kapcsolatos ügyekben valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy más tagállamban perelhető a kérelem tárgyát képező kötelezettség teljesítésének helye szerinti bíróság előtt.

6

A rendelet II. fejezetének a „Megállapodás joghatóságról” című 7. szakaszában található 23. cikke az (1) bekezdésében az alábbi módon rendelkezik:

„Ha a felek, akik közül egy vagy több valamely tagállamban lakóhellyel rendelkezik, egy bizonyos jogviszonnyal kapcsolatban felmerült vagy a jövőben felmerülő jogviták eldöntésére valamely tagállam bíróságának vagy bíróságainak joghatóságát kötik ki, a megállapodás szerinti bíróság vagy bíróságok rendelkeznek joghatósággal. Az ilyen joghatóság a felek eltérő megállapodásának hiányában kizárólagos. Az ilyen joghatóságot kikötő megállapodást meg lehet kötni:

7

Az ajánlatkérő Doumer SNC (a továbbiakban: Doumer) felújítási munkákat végeztetett egy Courbevoie-ban (Franciaország) található ingatlanegyüttesen. E társaság a párizsi (Franciaország) székhelyű Axa Corporate-nél volt biztosítva.

8

E munkálatok keretében légkondicionáló berendezéseket építettek be. E berendezések légsűrítővel voltak felszerelve, amelyeket az olaszországi székhelyű Refcomp gyártott, attól a szintén olaszországi székhelyű Climaveneta vásárolt meg és szerelt be, majd pedig a Liebert társaság értékesített a Doumernek, amelynek jogutódja az Emerson lett. Ezen utóbbi, franciaországi székhelyű társaság a szintén franciaországi székhelyű Axa France IARD-nál volt biztosítva.

9

Miután a légkondicionáló berendezések rendszerében rendellenességek merültek fel, egy szakértői vélemény rámutatott, hogy ezeket a meghibásodásokat a légsűrítők gyártási hibája okozta.

10

Az Axa Corporate mint az általa kártalanított Doumer jogutódja a tribunal de grande instance de Paris előtt pert indított a Refcomp mint gyártó, a Climaveneta mint összeszerelő és az Emerson mint forgalmazó ellen annak érdekében, hogy azokat a bíróság egyetemlegesen kötelezze kártérítés fizetésére.

11

A Refcomp vitatta a tribunal de grande instance de Paris joghatóságát a közte és a Climaveneta között kötött szerződésben foglalt, az olasz bíróság joghatóságát kikötő záradékra hivatkozva.

12

A 2007. január 27-i végzésével a tribunal de grande instance de Paris tárgyalás-előkészítő bírája elutasította a Refcompnak a joghatóság hiányára vonatkozó kifogásait, aki fellebbezést nyújtott be e végzéssel szemben.

13

A 2008. december 19-i ítéletével a cour d’appel de Paris helybenhagyta a Refcomp joghatóság hiányára vonatkozó kifogásának elutasítását. Úgy ítélte meg, hogy a gyártó és a közbenső vevő között létrejött joghatósági kikötésre a jogutód személy helyébe lépő biztosítóval szemben nem lehet hivatkozni, egyrészt mivel a szerződésekre vonatkozóan a rendeletben meghatározott különös joghatósági szabályok nem alkalmazandók azokra a jogvitákra, amelyek egy dolog vonatkozásában a vevő jogutódja és az eladótól különböző gyártó között folynak, mivel ezek a jogviták a deliktuális felelősség körébe tartoznak, másrészt mivel az eredeti szerződésben a felek által elfogadott szóban forgó kikötést a jogutód nem ismerte el.

14

A Cour de cassation a Refcomp fellebbezésével kapcsolatban felfüggesztette az eljárást, és a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé előzetes döntéshozatal céljából:

15

A kérdései megfogalmazásában a kérdéseket előterjesztő bíróság rámutat, hogy ezek a „szerződések közösségi láncolatába” illeszkednek. Annak érdekében, hogy e kérdések jelentőségét tisztázni lehessen, és így azokra hasznos választ lehessen adni, emlékeztetni kell arra, hogy egy ilyen elmélet, mint az az iratokból is kitűnik, úgy értendő, hogy az az Európai Unió különböző tagállamaiban székhellyel rendelkező gazdasági szereplők között kötött, tulajdonjogot átruházó egymást követő szerződések láncolatát írja le.

16

Mint arra a főtanácsnok az indítványának 22. pontjában hivatkozott, a Bíróság elé terjesztett észrevételekből kitűnik, hogy ezek a kérdések egy belső jogi szabály létezéséhez kapcsolódnak, amely szerint bár a szerződések alapvetően relatív hatállyal bírnak, amennyiben csak a részes feleket kötik, ezen elv alól azonban kivételt képez a tulajdonjog átruházása, mivel az az érintett dolog minden egymást követő megszerzőjére átszáll annak minden járulékos elemével együtt. Ezen járulékos elemek között szerepel egy dolog tulajdonosának jogutódját megillető azon jog, hogy annak eladójával, illetve a dolgot eladó valamennyi közvetítővel vagy akár annak gyártójával szemben is fellépjen a hibás teljesítésből eredő károk megtérítése érdekében.

17

Ebben az összefüggésben, elsősorban ami azt illeti, hogy a rendelet 23. cikke alkalmazandó-e az alapügy tényállására, emlékeztetni kell arra, hogy az (1) bekezdése értelmében lényegében elegendő, hogy az egyik fél valamely tagállamban lakóhellyel rendelkezzen, és hogy a záradék valamely tagállam bíróságának joghatóságát kösse ki, amely feltételek a jelen ügyben teljesülnek. Egyébiránt nem vitatott, hogy az alapügy tárgyát képező jogviszony nemzetközi jelleget ölt. A rendelet 23. cikke tehát alkalmazandó ezen ügy tényállására.

18

Ami másodsorban a rendeletnek az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekben hivatkozott rendelkezéseire vonatkozó értelmezést illeti, emlékeztetni kell arra először is, hogy mivel a rendelet a tagállamok közötti kapcsolatokban az új tagállamoknak ezen egyezményhez való csatlakozásáról szóló egyezményekkel módosított, a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról és a határozatok végrehajtásáról szóló 1968. szeptember 27-i egyezmény (HL 1972. L 299., 32. o.; a továbbiakban: Brüsszeli Egyezmény) helyébe lép, a Bíróság által a szóban forgó egyezmény rendelkezéseire vonatkozóan adott értelmezés az említett rendelet rendelkezéseire is érvényes, amennyiben ezen jogszabályok rendelkezései egyenértékűnek tekinthetők (lásd különösen a C-133/11. sz., Folien Fischer és Fofitec ügyben 2012. október 25-én hozott ítélet 31. pontját).

19

Ez igaz a szóban forgó egyezmény 17. cikke első bekezdésének és a rendelet 23. cikke (1) bekezdésének esetére, amelyek megszövegezése közel azonos.

20

Ugyanez igaz a rendelet 5. cikkének 1. pontja értelmében vett „szerződés[sel] vagy […] szerződéses igén[nyel kapcsolatos ügy]” fogalmára is, mivel e rendelkezés módosításai csakis az ingó dolgok értékesítésére irányuló szerződések, valamint a szolgáltatásnyújtásra irányuló szerződések vonatkozásában a joghatósággal rendelkező bíróságot kijelölő kapcsolóelv feltételeit érintik, minden más változatlan rész kapcsán érintetlenül hagyva a Brüsszeli Egyezmény megfelelő rendelkezéseinek lényegét (lásd ebben az értelemben a C-533/07. sz., Falco Privatstiftung és Rabitsch ügyben 2009. április 23-án hozott ítélet [EBHT 2009., I-3327. o.] 48–57. pontját).

21

E két rendelkezés tekintetében előnyben részesítendő értelmezési módszert illetően a Bíróság a Brüsszeli Egyezmény 17. cikkének első bekezdésével kapcsolatban már kimondta, hogy ezen egyezmény célkitűzéseire és általános – a rendelettel megegyező – rendszerére tekintettel, valamint azért, hogy biztosítsák az egyezmény egységes alkalmazását, fontos, hogy az „egy bíróság joghatóságának kikötéséről szóló megállapodás” e rendelkezésben meghatározott fogalmát ne az érintett államok valamelyikének a belső jogrendjére való egyszerű utalásként értelmezzék, hanem önálló fogalomként (lásd a C-214/89. sz. Powell Duffryn ügyben 1992. március 10-én hozott ítélet [EBHT 1992., I-1745. o.) 13. és 14. pontját).

22

Hasonló indokok alapján a Bíróság kimondta, hogy a Brüsszeli Egyezmény 5. cikkének 1. pontja értelmében vett „szerződés[sel] vagy […] szerződéses igén[nyel kapcsolatos ügy]” fogalmát is önálló módon kell értelmezni (lásd különösen a fent hivatkozott Handte-ügyben hozott ítélet 10. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

23

Ezen megfontolások fényében kell a kérdést előterjesztő bíróság számára megadni a kért értelmezést.

24

Az első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a rendelet 23. cikkét úgy kell-e értelmezni, hogy valamely dolog gyártója és vevője közötti szerződésben létrejött joghatósági kikötésre hivatkozni lehet a különböző tagállamokban letelepedett felek közötti, tulajdonjogot átruházó egymást követő szerződések alapján e dolgot megszerző és a gyártóval szemben kártérítési igényt érvényesíteni kívánó jogutóddal szemben.

25

Ebből a szempontból meg kell állapítani, hogy valamely joghatósági kikötés érvényességét illetően a rendelet 23. cikkének (1) bekezdése lényegében a formai követelményeket határozza meg, míg csupán egyetlen tartalmi követelményt említ a kikötés tárgyára vonatkozóan, mégpedig hogy annak egy bizonyos jogviszonyra kell vonatkoznia. E rendelkezés szövege tehát nem határozza meg közelebbről, hogy valamely joghatósági kikötés a szerződő feleken túl a szerződés későbbi részes feleire vagy az eredeti szerződésben részes fél jogainak és kötelezettségeinek jogutódjaira, mint harmadik személyekre részben vagy egészben átszáll-e.

26

A rendelet 23. cikkének (1) bekezdése mindenesetre világosan meghatározza, hogy a hatálya arra az esetre korlátozódik, amikor a felek „megállapodtak” egy bíróságban. Amint az a rendelet (11) preambulumbekezdéséből kitűnik, pontosan a felek közötti ezen egybehangzó akaratnyilatkozat indokolja – a jogválasztás szabadsága nevében – a rendelet értelmében adott esetben joghatósággal rendelkező bíróságtól eltérő bíróság kikötésének elsőbbségét.

27

A Bíróság egyébiránt a Brüsszeli Egyezmény 17. cikkének első bekezdésével kapcsolatban azt mondta ki, hogy mivel a joghatósági kikötés érvényessége a felek közötti „megállapodás” lététől függ, ez a rendelkezés az eljáró bírót elsősorban annak vizsgálatára kötelezi, hogy az őt joghatósággal felruházó kikötés ténylegesen a felek közötti egyetértés alapján jött-e létre (a C-106/95. sz. MSG-ügyben 1997. február 20-án hozott ítélet [EBHT 1997., I-911. o.] 15. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

28

A rendelet 23. cikkének (1) bekezdését tehát a Brüsszeli Egyezmény 17. cikkének első bekezdése által kitűzött cél mintájára úgy kell értelmezni, hogy e rendelkezés egyik célja az érdekeltek tényleges egyetértése (lásd a fent hivatkozott MSG-ügyben hozott ítélet 17. pontját és a C-159/97. sz. Castelletti-ügyben 1999. március16-án hozott ítélet [EBHT 1999., I-1597. o.] 19. pontját).

29

Ebből következik, hogy valamely szerződésben foglalt joghatósági kikötés alapvetően csakis a szerződéskötésbe beleegyezett felek közötti viszonyban fejtheti ki hatását. Ahhoz, hogy a kikötésre valamely harmadik személlyel szemben hivatkozni lehessen, lényegében az szükséges, hogy ez utóbbi ez irányú hozzájárulását adja.

30

Igaz, hogy azok a követelmények és formaságok, amelyek alapján a szerződésben harmadik személyt úgy lehet tekinteni, hogy a joghatósági kikötéshez hozzájárulását adta, az eredeti szerződés természetétől függően változhatnak.

31

A Bíróság így elismerte, hogy azt a részvényest, aki valamely társaság alapszabályát elfogadja, úgy kell tekinteni, hogy a benne foglalt joghatósági kikötésbe is beleegyezését adta, azon az alapon, hogy a társaság alapszabályához való csatlakozást úgy kell tekinteni, mint egy szerződést, amely egyszerre terjed ki a részvényesek egymás közötti, valamint a részvényesek és az általuk létrehozott társaság közötti kapcsolatokra (lásd ebben az értelemben a Brüsszeli Egyezmény 17. cikkére vonatkozóan a fenti hivatkozott Powell Duffryn ügyben hozott ítélet 16–19.pontját).

32

Ezt az ítélkezési gyakorlatot azonban nem lehet átültetni egyrészről a közbenső vevőtől vett dolog jogutódja, másrészről pedig e dolog gyártója között fennálló jogviszonyra. Ebben a vonatkozásban a Bíróság olyan értelemben foglalt állást, hogy ez a jogviszony nem tartozik a Brüsszeli Egyezmény 5. cikke 1. pontja értelmében vett „szerződés[sel] vagy szerződéses igén[nyel kapcsolatos ügy]” fogalmába. Egy termék jogutódja által a termék gyártója ellen felelősség megállapítása iránt indított kereset kapcsán ugyanis kimondta, hogy a jogutód és a gyártó között semmiféle szerződéses viszony nem áll fenn, ez utóbbit tehát nem köti semmiféle szerződéses kötelezettség a jogutóddal szemben (a fent hivatkozott Handte-ügyben hozott ítélet 16. pontja).

33

Mivel a jogutódot és a gyártót a rendelet alkalmazásában úgy kell tekinteni, hogy közöttük nem áll fenn szerződéses kapcsolat, ebből arra kell következtetni, hogy e rendelet 23. cikkének (1) bekezdése értelmében nem lehet úgy tekinteni, hogy a gyártó és az első vevő között megkötött eredeti szerződésben kikötött bíróság joghatóságában „megállapod[tak]” volna.

34

Kétségtelen, hogy a Bíróság a tengeri fuvarozási szerződések terén is elfogadta, hogy egy hajóraklevélben foglalt joghatósági kikötésre e szerződésben harmadik személlyel szemben lehet hivatkozni, mivel ezt a kikötést a feladó és a fuvarozó között érvényesnek ismerték el, és mivel az alkalmazandó nemzeti jog értelmében a harmadik személy birtokos a hajóraklevél megszerzésekor a jogok és kötelezettségek tekintetében a feladó helyébe lép (lásd a 71/83. sz. Russ-ügyben 1984. június 19-én hozott ítélet [EBHT 1984., 2417. o.] 24. pontját, a fent hivatkozott Castelletti-ügyben hozott ítélet 41. pontját, valamint a C-387/98. sz. Coreck-ügyben 2000. november 9-én hozott ítélet [EBHT 2000., I-9337. o.] 23–27. pontját). Ilyen esetben az eljáró bíróságnak nem szükséges megvizsgálnia, hogy e harmadik személy hozzájárult-e a kikötéshez.

35

Ezen ítélkezési gyakorlat jelentőségét ugyanakkor a hajóraklevél igen sajátos jellegére tekintettel kell értékelni, amely – amint azt a főtanácsnok az indítványának 54. pontjában kifejti – egy nemzetközi kereskedelmi dokumentum, amely legalább három személyre, mégpedig a tengeri fuvarozóra, az áru küldőjére vagy feladójára és az áru címzettjére kiterjedő jogviszony szabályozására irányul. A legtöbb tagállami jogrendszerben, amelyek e tekintetben egybevágnak, a hajóraklevél emellett átruházható és forgatható értékpapír is, amely lehetővé teszi a tulajdonos számára az áruk átruházását, amíg azok úton vannak, egy olyan vevőre, amely a hajóraklevél birtokosaként az áruk címzettjévé, valamint a feladó fuvarozóval szembeni valamennyi jogának és kötelezettségének jogosultjává és kötelezettjévé válik.

36

A hajóraklevél birtokosa és a feladó közötti ezen helyettesíthetőséget szem előtt tartva vélte úgy a Bíróság, hogy a hajóraklevél megszerzésével a birtokost köti a joghatósági kikötés (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Russ-ügyben hozott ítélet 25. pontját). Ezzel szemben, amennyiben az alkalmazandó nemzeti jog nem írja elő a helyettesíthetőséget, az eljáró bíróságnak meg kell vizsgálnia, hogy e harmadik személy ténylegesen hozzájárult-e a joghatósági kikötéshez (a fent hivatkozott Coreck-ügyben hozott ítélet 26. pontja).

37

Márpedig a tulajdonjogot átruházó szerződések láncolatában az eredeti és a későbbi vevő közötti jogutódlás nem jelenti azt, hogy az egyetlen szerződés és a benne foglalt jogok, illetve kötelezettségek összességében átszállnak. Ilyen esetben a felek szerződéses kötelezettségei szerződésenként eltérőek lehetnek oly módon, hogy azok a szerződéses jogok, amelyeket a jogutód érvényesíthet a közvetlen eladóval szemben nem feltétlenül ugyanazok, mint amelyeket a gyártó vállalt az első vásárlóval fennálló kapcsolataiban (a fent hivatkozott Handte-ügyben hozott ítélet 17. pontja).

38

Egyebekben az, hogy a nemzeti jogrendszerek a hajóraklevél harmadik személy számára történő átruházásának hatásait illetően egybevágnak, nem található meg a tulajdonjogot átruházó szerződések terén, ahol úgy tűnik, hogy a gyártó és a jogutód közötti jogviszonyokat a tagállamok eltérő módon értelmezik (lásd a fent hivatkozott Handte-ügyben hozott ítélet 20. pontját).

39

Ilyen körülmények között, ha a gyártó és az első vevő közötti eredeti szerződésben foglalt joghatósági kikötésnek a jogutóddal szemben való hivatkozhatóságát a Refcomp, valamint a német és a spanyol kormány javaslatához hűen a nemzeti jog mérlegelésére bíznánk, akkor ez a tagállamok között eltérő megoldásokhoz vezetne, ily módon sértené a rendelet által kitűzött, a joghatósági szabályok egységesítésére irányuló és a (2) preambulumbekezdéséből kitűnő célját. Ez a nemzeti jogra utalás ugyanakkor olyan bizonytalansági tényezőt jelentene, amely összeegyeztethetetlen a joghatóság terén való kiszámíthatóság biztosítására irányuló igyekezettel, amely a rendelet egyik célja, amint arra ennek (11) preambulumbekezdése emlékeztet.

40

Ennélfogva vissza kell nyúlni a jelen ítélet 21. pontjában felidézett általános szabályhoz, amely értelmében a „joghatósági kikötés” fogalmát önálló fogalomként kell értelmezni, és a rendelet 23. cikke (1) bekezdésének alapjául szolgáló jogválasztás szabadsága elvének teljes érvényesülését kell biztosítani.

41

A fenti megfontolások összességére tekintettel az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a rendelet 23. cikkét úgy kell értelmezni, hogy valamely dolog gyártója és vevője közötti szerződésben létrejött joghatósági kikötésre a különböző tagállamokban letelepedett felek közötti, tulajdonjogot átruházó egymást követő szerződések alapján e dolgot megszerző és a gyártóval szemben kártérítési igényt érvényesíteni kívánó jogutóddal szemben nem lehet hivatkozni, kivéve ha bizonyítják, hogy e harmadik személy ténylegesen hozzájárult az említett kikötéshez a szóban forgó cikkben meghatározott feltételek szerint.

42

A kérdést előterjesztő bíróság a második kérdésével lényegében arra vár választ, hogy a fent hivatkozott Handte-ügyben hozott ítéletben – a rendeletben meghatározott joghatósági szabályok alkalmazhatóságát illetően – a dolog vevőjének jogutódja számára a nemzeti jog értelmében e dolog gyártójával szemben nyitva álló közvetlen kereseti joga tekintetében elismert szerződésen kívüli jelleg alkalmas-e arra, hogy előzőleg a gyártó és a vevő között megkötött szerződésben foglalt joghatósági kikötés joghatásait befolyásolja.

43

Amint arra a főtanácsnok az indítványának 59. pontjában hivatkozik, e kérdés megszövegezéséből az tűnik ki, hogy ezt a kérdést arra az esetre tették fel, ha az első kérdésre igenlő válasz születne.

44

Az első kérdésre adott válaszra tekintettel tehát a második kérdést nem kell megválaszolni.

45

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (első tanács) a következőképpen határozott:

A polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2000. december 22-i 44/2001/EK tanácsi rendelet 23. cikkét úgy kell értelmezni, hogy valamely dolog gyártója és vevője közötti szerződésben létrejött joghatósági kikötésre a különböző tagállamokban letelepedett felek közötti, tulajdonjogot átruházó egymást követő szerződések alapján e dolgot megszerző és a gyártóval szemben kártérítési igényt érvényesíteni kívánó jogutóddal szemben nem lehet hivatkozni, kivéve ha bizonyítják, hogy e harmadik személy ténylegesen hozzájárult az említett kikötéshez a szóban forgó cikkben meghatározott feltételek szerint.